Apáczai Csere János (Apáca, 1625. június 10 – Kolozsvár, 1659. december 31.) magyar pedagógus, kálvinista teológus, filozófus, a barcasági kis falu, Apáca szájhagyománya szerint árva gyerek volt. Gyalui Farkas (1866–1952) folklórgyűjtéséből egy Csere János szülőfalujából való népi elbeszélés azt állítja, hogy egyszer Nagyajtán keresztül utaztak kollégiumi diákok Háromszékről Kolozsvárra. Itt elesteledvén, a helyi kocsmában mulatni kezdtek, a fiúcska pedig a szomszédban, az ablakból hallgatta éneküket, és kedvet kapva, maga is beleénekelt a kórusba, igen szép hangon. Meghallották ezt a diákok, áthívták az elfogódottságtól remegő fiút, és kérdezgették, hová való, mit csinál? Ő azt mondta, hogy árva gyerek, és szeretne tanulni. Erre a diákok megegyeztek a nevelőszülőkkel és magukkal vitték az okos gyereket Kolozsvárra. (Gyalui Farkas: Apáczai Csere János életrajzához és műveinek bibliográfiájához, Kolozsvár, Ajtai K. Albert könyvnyomdája, 1892, 5.) 

Gy. Szabó Béla: (1905–1985) Apáczai Csere János. Linómetszet. In: Igaz Szó, 26. évf., 10. sz. (1978. október). Borítókép – Törzsgyűjtemény

Erdélyi és hollandiai tanulmányai

Az elemi iskolát valószínűleg szülőfalujában járta ki, felsőbb tanulmányait valóban Kolozsvárott kezdte meg, Porcsalmi András rektor keze alatt. Majd Gyulafehérvárra költözött, ahol Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) evangélikus teológus, filozófus, polihisztor filozófiai-teológiai osztályába került. Bisterfeld, az angol puritanizmus híve, a filozófiában Petrus Ramus (Pierre de la Ramée, 1515–1572) követője ébresztette fel igazán a tehetséges diák szívében a lelkesedést a tudományok és az igaz bölcsesség iránt. Végül Geleji Katona István erdélyi református püspök ösztöndíjával 1648-tól öt éven át hollandiai egyetemeken tanult tovább, Franekerben, Leidenben és Utrechtben. A franekeri egyetemen 1648-ban Johannes Coccejus (Hans Koch, 1603–1669) hebraisztikai, szentírástudományi előadásait hallgatta. Ugyanezen év szeptemberében iratkozott be a leideni egyetemre, ahol olyan neves tanárai voltak, mint Fridericus Spanhemius (Friedrich Spanheim, 1600–1649), a 17. századi kálvinista ortodoxia és skolasztika jeles tudósa, Abraham Heidanus (Abraham van der Heyden, 1597–1678) holland kálvinista teológus, karteziánus filozófus és Jacobus Triglandius (1583–1654) holland kálvinista teológus, exegéta. 1651 áprilisában a harderwijki egyetemen avatták teológiai doktorrá. Tanulmányainak és olvasottságának köszönhetően az angol puritán mozgalom kiváló ismerője és szimpatizánsa lett. A puritanizmus az anglikán egyházban a 16–17. században kibontakozó vallási mozgalom volt, amely az elsősorban politikai okokból létrejött anglikán egyházon belül valódi spirituális megújulást sürgetett, magasabb fokú idealizmusra, az Isten ügye iránti valódi buzgalomra, hiteles lelki életre irányult. Ebből a mozgalomból lettek az egység törvénye (Act of Uniformity, 1662) után a kongregacionalista és presbiteriánus egyházak.

Visszatérése Erdélybe. Oratio de studio sapientiae

1653-ban tért vissza Erdélybe. Ez év november 2-ától a gyulafehérvári református kollégium magisztere, osztálytanítója lett. Itt úgyszólván első perctől fogva bírálni kezdte a magyar társadalomban uralkodó maradi, tudományellenes légkört, azt a magyar földön hagyományosnak számító közfelfogást, amely az iskolai tanulmányokat inkább csak a hivatalhoz jutáshoz elengedhetetlenül fontos, szükséges rossznak tekintette, de a tudomány, a bölcsesség önmagáért való szeretetét jelentő elköteleződést, idealizmust elvetette, szinte irtózott tőle. Tudjuk, hogy ez a közfelfogás uralkodott még az 1820-as években is országszerte, és még Vas Gereben is iróniával, szenvedélyes bírálattal írt róla A nemzet napszámosaiban és más korrajzregényeiben. Apáczai 1653 novemberében a diákság színe előtt mondott kollégiumi beköszöntő beszédében (Oratio de studio sapientiae, közkeletűvé vált magyar fordítás szerint A bölcsesség tanulásáról, noha A bölcsesség szeretetéről cím helyénvalóbb lenne, hiszen a latin studium főnév elsősorban valami vagy valaki iránti buzgóságot, szeretetet jelent), számítva a tanulóifjúság jóindulatára, ezt a bölcsesség iránti buzgalmat, ezt az idealizmust sürgette. Az egész műveltséget, a hasznos és épületes tudományok összességét, más szóval az értelem tevékenységét, az egyetemes enciklopédiát (universa Encyclopaedia) említi ebben a beszédben elsőként, rögtön utána pedig a kegyelem fényéből, vagyis a Szentírásból (lumine gratiae seu scripturae) származó tudást, a teológiát, amely alá sorolódnak a társadalomtudományok is: az etika, az ökonómia, a politika, a jogtudomány, sőt, a nyelvtudomány is, különös tekintettel a szent nyelvekre (héber, görög, latin, arab). Beköszöntőjével a diákok körében némi szimpátiát ébresztett, de magára vonta tanártársai és az őt ebbe az állásba kinevező II. Rákóczi György fejedelem haragját. A gyulafehérvári kollégium ebben az időben már nem volt puritán szellemiségű. A régi, puritán szellemű tanári karból már csak Bisterfeld volt a helyén. Az erdélyi országgyűlés épp ebben az évben, 1653-ban még törvényt is hozott a tanügyben terjedő puritán újítások ellen. A protestáns puritán törekvések új központja Várad és Sárospatak lett. Most említett beköszöntő beszédének egyik fontos eleme volt, hogy az Utrechtből magával hozott, nagyobb részben már külföldön kinyomtatott Magyar Encyclopaedia című kézikönyvét szerette volna tankönyvként, segédletként használni az alsóbb évfolyamok oktatásában. Ez a terve oktatási reformjával együtt meghiúsult, de 1654-ben Gyulafehérvárott, Major Márton nyomdájában napvilágot látott Magyar logicatska című műve, amelyet II. Rákóczi György még kiskorú fiának, Rákóczi Ferencnek ajánlott. Ebben Ramus Logikáját dolgozta át népszerű formában a tanulóifjúság számára. A kis tankönyv végén mintegy függelékként olvasható egy Joachim Fortius Ringelbergius (1499–1531) flamand pedagógus művei alapján írt rövid Tanáts, amelyben Fortius mester egy tanulásban elcsüggedt diákjával beszélget, kifejti neki röviden, hogy a tudományokra szükség van mind az egyházi, mid az állami szervezet működése szempontjából, és többek között így vigasztalja a kedvetlen fiút:

Apáczai Csere János: Oratio de studio sapientiae... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1654. Második kiadás, a Magyar Encyclopaediával együtt jelent meg – Régi Nyomtatványok Tára

A kolozsvári iskola igazgatója. De summa scholarum necessitate

1656 nyarára megenyhült a fejedelem haragja Apáczai iránt, és Lorántffy Zsuzsanna közbenjárására kinevezte őt a kolozsvári református iskola igazgatójává. A református iskola ekkor eléggé lepusztult állapotban volt. Egyetlen oktatója Apáczai egykori mestere, Porcsalmi András rektor volt, aki segédjével, a fiatal Csernátoni Pállal együtt a rendszeres oktatást sem tudta igazán biztosítani. II. Rákóczi György 1651-ben új iskolaépület építtetését rendelte el, ám az új épület 1655 áprilisában súlyos tűzkárt szenvedett. A régi, óvári iskolaépület időközben életveszélyessé vált, így ebben az időben az oktatás a tűzvész sújtotta új, romos iskolaházban folyt. Apáczai 1656. november 20-án megtartott, Oratio de summa scholarum necessitate (Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról) című beköszöntő beszédében hasonló húrokat pengetett, mint korábban Gyulafehérvárott. A beszédet újabb iskolatörvény követte, amelyet ez év november 23-án szentesítettek. Ennek értelmében a gyulafehérvári fejedelmi kollégium lett Erdély legfőbb iskolája, az ország más iskolái, így a kolozsvári sem taníthattak mást, csak retorikát, és csak a gyulafehérvári oktatásban bevezetett, a fejedelem által jóváhagyott tankönyveket használhatták. A Magyar Encyclopaedia tankönyvként való bevezetésének ügye ezzel ismét a padlásra került. 1658-ban az oszmán seregek újból betörtek Erdélybe, szeptember 5-én krími tatár csapatok a fejedelmi székvárost, Gyulafehérvárat is felégették, a fejedelmi kollégium is elpusztult. Apáczai nagyratörő tervei egy erdélyi egyetem megalapításával kapcsolatban így szintén kútba estek, hiába nyújtotta be ezzel kapcsolatos tervét 1658 novemberében Barcsay Ákos fejedelem színe elé, aki elődjével ellentétben a puritán eszmék támogatója volt.
Apáczai 1659 első felében írta meg mára elveszett, De peccato originali (Az eredendő bűnről) című teológiai értekezését, amelyet egyik legkedvesebb tanítványa, Bethlen Miklós nyilvános disputáción mutatott be. Ugyanebben az időszakban 1658–59-ben dolgozott Philosophia naturalis (Természetfilozófia) című, kéziratban maradt keresztény természetfilozófiai jegyzetén, amelyet szintén tankönyvnek szánt. Ennek egyik mondatában már említést tesz egyre inkább elhatalmasodó, „makacs betegségéről”, amelynek végén, 1659. december 31-én szárazbetegségben, azaz tuberkulózisban halt meg. 1660. január 9-én búcsúztatták a Házsongárdi temetőben. Halotti kártájára Porcsalmi András, Mogyorósi Elek és több tanítványa írt gyászverset.

Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1653. RMK I. 876 – Régi Nyomtatványok Tára

Magyar Encyclopaedia

A zsebkönyv méretű és terjedelmű, tankönyvnek, oktatási segédkönyvnek szánt mű címében az enciklopédia szó talán megmosolyogtató egyes mai olvasók számára, hiszen mi e szó hallatán mindig nagyobb terjedelmű, többkötetes művekre gondolunk. Érdemes tudnunk, hogy itt ez a szó egyszerűen általános, több tudományszakra kiterjedő tudástárat, kézikönyvet jelent. Az irodalomtörténészek által gyakran hangoztatott karteziánus hatás kétségkívül már a könyv legelején észrevehető, hiszen az első rész elején (A tudománynak kezdetiről, II.) ott áll Descartes jól ismert mondata: „Én gondolkodom, azért vagyok.” Rögtön a következő bekezdésben (A tudománynak kezdetiről, III.) azzal folytatódik a gondolatmenet, hogy ugyanaz az elme, a józan ész, amely önmagára reflektálva következtet a saját személyes létére, hasonló logikai úton arra a konklúzióra is eljut, hogy az értelmek közül az egyik egy végtelen hatalmú, mindenható és egyetlen létezőé, aki önmagától való, a létezése nem függ más létezőktől. Ez pedig nem más, mint az Isten. A karteziánus bevezetés inkább csak keret, a fő eszmei irányvonal pedig az ebben az időben a kálvinizmusban is vezető szerepet játszó keresztény arisztotelizmus. Ez a kora újkori keresztény filozófia a hitvitákon innen és túl közös eszmei alapot, összekötő hidat jelentett a különböző protestáns felekezetek és a katolikusok közt. A mű ránk maradt, nyomtatásban megjelent formája szerint teológiai keretbe van foglalva, hiszen tizenegyedik, utolsó része (Az Istenről és az ő dolgairol) nem más, mint egy tömör, könnyen érthető református dogmatikai értekezés. A mű törzsét alkotó részek, fejezetek (filozófia, logika, aritmetika, geometria, asztronómia, geográfia, fizika, természetrajz, orvostudomány, gyógyszerészet, geológia, mezőgazdaság, állattenyésztés, történettudomány, erkölcstan, pedagógia) tömörségüket tekintve valóban elsősorban a diákság számára írt iskolai memoritereknek tekinthetők. Fő forrásairól a mű latin nyelvű előszavában ír, közülük csak néhányat említünk: René Descartes (1596–1650), Henricus Regius (1598–1679), Nicolaus Copernicus (1473–1543; a csillagászati részben Kopernikusz elméletét is ismerteti), Johann Heinrich Alsted (1588–1638), Gulielmus Adolphus Scribonius (1550–1600), William Ames (1576–1633).
A tudományok és az igaz bölcsesség iránti lankadatlan buzgóságát, komoly tanári hivatástudatát hirdetik az Encyclopaedia előszavából való alábbi sorok, melyek számunkra is megszívlelendők, és Apáczai életművének mottójául is szolgálhatnak:

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

Polihisztornak általában a több tudományterületen is kimagasló eredményeket felmutató tudósokat szokták nevezni, bár időnként a rendkívül széles műveltséggel rendelkezőkre szintén használják ezt a fogalmat. Itthon a leggyakrabban Bél Mátyást, Mikoviny Sámuelt, Bolyai Farkast, Brassai Sámuelt, Hermann Ottót vagy Kós Károlyt szokták polihisztorként emlegetni, bár rajtuk kívül még jó néhány nevet lehetne említeni. Sajnos Bánffy Miklós a legtöbbször kimarad ebből a felsorolásból, noha a munkásságát tekintve joggal érdemelné ki ezt a megtisztelő jelzőt, hiszen politikusként, íróként, színházi rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként, festőként, grafikusként, irodalomszervezőként és könyvkiadóként egyaránt komoly életművet hagyott maga után. 

Bánffy Miklós 1920 körül. Fotó: Szenes Koller utóda. A kép forrása: A Magyar Nemzeti Múzeum online katalógusa

A pályakezdés

Bánffy Miklós 1874. december 30-án született Kolozsváron egy ősi, főnemesi család tagjaként. 1891-ben Budapesten érettségizett, majd apja kívánságára ő is a jogi karra ment. Először Kolozsváron, majd Budapesten tanult, többek között olyan tanároknál, mint Wlassics Gyula, Concha Győző, Ballagi Aladár vagy Timon Ákos.
Bánffy művészetek iránti érdeklődése már korán megmutatkozott, különösen a festészet, az irodalom és a színház foglalkoztatta. Ennek megfelelően speciális tanulmányokat is folytatott, így festeni és rajzolni a neves festőművésznél, Székely Bertalannál tanult, Kolozsváron a kor híres zenetanárától, Gegenbauer Józseftől vett órákat, a fővárosban pedig Mikszáth Kálmánnal folytatott eszmecseréket az írás művészetéről.
A fiatal arisztokrata tanulmányai végeztével belemerült a társasági életbe, és sok más főrangú ifjúhoz hasonlóan ő is meglehetősen léha életet folytatott. Életmódjával olyan felháborodást keltett a Bánffy nemzetség körében, hogy 1897 júniusában a családi tanács összeült a megtévedt fiatalember megsegítésére. A tanácskozásukon készült jegyzőkönyv szerint:

A vármegyei árvaszék ülnöki tanácsa ennek megfelelően olyan döntést hozott, hogy Bánffyt egy évre gondnokság alá helyezte és Mezőbanyicára „száműzte”. Bár az ifjú ott sem élt szerzetesi életet, de a távollét mégis jót tett neki, érdeklődése pedig ismét komolyabb dolgok, a közélet és a művészetek felé fordult.

Egy sokoldalú arisztokrata (1899–1918)

1899-ben Bánffy Fiumében lett önkéntes fogalmazó a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságnál, majd 1900-tól ő volt a Földművelésügyi Minisztérium egyik berlini tudósítója. Közben egy könyvet is írt A külkereskedelmi politika eszközei címmel, majd hazatérése után 1901-ben a Beszterce-Naszód megyei tekei választókerület képviselője lett a Szabadelvű Párt színeiben. Az 1904-es „zsebkendőszavazás” hatására többekkel együtt kilépett a kormánypártból, és az ifj. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypárthoz csatlakozott. Ezt követően nem vállalt újra képviselőséget, de pártja csatlakozott az ellenzéki koalícióhoz. Wekerle kormányában Andrássy kapta a belügyminiszteri tárcát, így neki köszönhetően Bánffy lett Kolozs megye és Kolozsvár főispánja 1906 májusától 1910 februárjáig.
Az 1910-es országgyűlési választásokon ismét indult, de ezúttal már pártonkívüliként. Bár egyszerre két kerület, a gyalui és a kolozsvári is felkínálta számára a jelöltséget, Bánffy végül az utóbbi mellett döntött. A voksolás során mintegy 500 szavazatnyi, meggyőző többséggel győzte le függetlenségi párti ellenfelét, bár ebben a Tisza István-féle Nemzeti Munkapártnak is komoly része volt. Ez ugyanis nem állított ellenjelöltet Kolozsváron, a párt választói pedig támogatták a 67-es alapon álló Bánffyt. Bár a megválasztása előtt még úgy nyilatkozott, hogy „én a munkapártba be nem lépek”, még abban az évben csatlakozott Tiszáékhoz. 1917 márciusában lemondott a mandátumáról, mivel az Operaháznál és Nemzeti Színháznál elfoglalt intendánsi pozíciója a korabeli jogszabályok szerint összeférhetetlen volt a képviselőséggel.
Az első világháború idején ő is vállalta a katonai szolgálatot, és először az erdélyi hadtesthez került. 1915-ben Munkácsra vezényelték át, ahol egyfajta politikai megbízottként a rutén lakosság ügyeivel foglalkozott. Később a miniszterelnök, Tisza István megbízásából Szófiában, majd Isztambulban teljesített diplomáciai küldetést. Komoly szerepet játszott a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet létrehozásában 1916 novemberében, mely az első ilyen intézmény volt a maga nemében. Bánffy ennek igazgatótanácsába is bekerült olyan neves tudósok társaságában, mint Csánki Dezső, Goldziher Ignác vagy Gombocz Zoltán.
Kormánybiztosi minőségben ő rendezte IV. Károly koronázási ünnepségét a budai Várban és a Mátyás-templomban 1916 decemberében, ahol egy háborúellenes megnyilvánulásával nagy botrányt okozott. Az ünnepség részeként ugyanis az uralkodó aranysarkantyús vitézeket avatott, ám ezek közé számos frontkatonát is beállított, akik között ráadásul nem egy rokkant is volt. Bánffy szerint ezzel „a harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt, minden csupa ragyogó csillogás volt.” Az előkelő vendégsereg díszes ruházata és a katonák elnyűtt, csukaszürke egyenruhája, kopott bakancsa ugyanis elképesztő kontrasztot jelentett, a mankókról, műlábakról és a hiányzó végtagokról nem is beszélve.
1912-ben zongorapartnere, Zichy Margit segítségével az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa lett, ugyanis a grófné az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter felesége volt. Bánffy kinevezése komoly változást hozott az intézmények életében, aki a közönségcsalogató, kommerszebb darabok helyett komoly műveket kezdett színpadra állítani. A művészvilág ellenállásának dacára például az Operaházban bemutatta Bartók Béla két alkotását, A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát, ráadásul ezek díszleteit szintén ő tervezte. Közben a képzőművészettel sem hagyott fel, és a színpadi látványtervek mellett 1917-ben Berény Róberttel együtt ő illusztrálta Balázs Béla Játékok című munkáját is. Amikor a színházi és művészi körökben népszerű arisztokrata az összeférhetetlenségi törvény miatt 1917-ben választás elé került, hogy intendánsi tisztéről vagy képviselőségről mondjon le, „általános [volt] az érdeklődés, hogy nem hódítja-e el a napi politika a művészettől, amelynek még igen nagy szüksége van Bánffy Miklós gróf kiváló képességeire”. Szerencsére a művészeti tevékenység mellett döntött.
Bánffy írói pályája is a századfordulót követően indult. Kisbán Miklós álnév alatt megjelent drámái (pl.: 1906. Naplegenda, 1912. A Nagyúr) komoly sikert arattak, és a korabeli irodalmi élet olyan kiválóságainak vívták ki az elismerését, mint Schöpflin Aladár, Lengyel Menyhért vagy Tamási Áron. Még az arisztokraták iránt komoly ellenérzéseket tápláló Ady is úgy írt róla, hogy „Kisbán Miklós több, mint literary gentleman. Európai ízlésű, elmélyedt, finom lelkű ember.” Az Erdélyi Irodalmi Társaság már 1907 áprilisában a rendes tagjai közé választotta, sőt 1912-ben a szervezet orgánumának, az Erdélyi Lapoknak is ő lett a főszerkesztője.
Tevékeny szerepet vállalt az 1910-ben alakult Turáni Társaságban (1916-tól Magyar Keleti Kultúrközpont), mely a keleti országokkal való fokozottabb kapcsolattartást szorgalmazta. Ennek munkájában számos arisztokrata (pl.: Bánffy Miklós, Károlyi Mihály, Apponyi Albert, Berzeviczy Albert, Darányi Ignác, Tisza István stb.), földrajztudós és keletkutató (pl.: Teleki Pál, Prinz Gyula, Cholnoky Jenő, Germanus Gyula, Goldziher Ignác, Havass Rezső, Hopp Ferenc stb.) is részt vett. A szervezet egyébként szorosan együttműködött a más tudományos szervezetekkel, mint például a Magyar Földrajzi Társasággal és a Magyar Történelmi Társulattal. 1917 februárjában a Társaság Művészeti Szakosztálya Bánffyt választotta elnökévé.

Az összeomlás éveiben (1918–1920)

Az őszirózsás forradalmat követően Bánffy le akart mondani intendánsi tisztségéről, de az új vallás- és közoktatásügyi miniszter, Lovászy Márton a rendkívüli helyzetre való tekintettel ideiglenesen maradásra kérte fel. Ez a provizórium november 19-ig tartott, amikor felmentették addigi tisztségéből.
1918 novemberében Bánffy Bethlen Istvánnal Budapesten megalapította a Székely Nemzeti Tanácsot, de az ő erdélyi útja se hozott eredményt, mint Jászié. 1918 végén a szervezet Nyugat-Európába küldte, hogy korábbi ismeretségei révén támogatókat szerezzen a magyar ügynek. Bánffy ennek során megfordult Bécsben, Berlinben, Koppenhágában, Hamburgban, majd Hágában, de ő sem járt több sikerrel, mint a korabeli magyar diplomácia. A Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére diplomáciai misszióját feladva először arcképfestésből élt, majd Bethlen István hívására Bécsbe ment. Innen együtt tértek haza 1919 augusztusában a román megszállás lévő magyar fővárosba.
Bánffy Budapesten tárgyalásokat kezdett a románokkal egy esetleges vámunióról, sőt még az is szóba került, hogy a Romániában uralkodó Hohenzollern-dinasztia egyik tagja kerüljön a magyar trónra. Horthy Budapestre való bevonulása és kormányzóvá választása azonban meghiúsította ezeket az elképzeléseket. Bánffy ekkoriban a legitimistákat tömörítő Magyar Királyság Pártjának volt az egyik vezetője többek között Herczeg Ferenc, Prohászka Ottokár vagy Raffay Sándor társaságában, de 1921 áprilisában, miniszterré való kinevezését követően szakított velük.

A külügyminiszter (1921–1922)

Bánffy 1921 áprilisában a Bethlen-kormány külügyminisztere lett. Bár nem volt hivatásos diplomata, de művelt, a nyugati körökben is elfogadott úriembernek számított, akinek a nemzetközi sajtója szintén jó volt. Bár külügyminiszterként ebben az átmeneti helyzetben rendkívül nehéz feladatok vártak rá, ráadásul az ország még diplomáciai karanténban is volt, de az akkori lehetőségeket tekintve Bánffy mégis komoly eredményekkel büszkélkedhetett.
Nyár végére sikerült elérnie, hogy a megszálló szerb csapatok végre kivonuljanak a megszállt Pécs-Baranya-Baja háromszögből. 1921 októberében került sor a második királypuccsra, amikor a kiantant államok, elsősorban Csehszlovákia háborúval fenyegetőzött, de végül diplomáciai eszközökkel sikerült elhárítani ezt a veszélyt.
Az év augusztusától októberéig tartott a nyugat-magyarországi felkelés, amikor a Prónay Pál vezette szabadcsapatok megakadályozták a békeszerződésben Ausztriának ítélt terület elfoglalását. Bár a Bethlen-kormány hivatalosan nem támogatta a harcukat, de szemet hunyt a tevékenységük felett. Az ellenállásuknak köszönhetően végül 1921 októberében a magyar és az osztrák fél tárgyalóasztalhoz ült, a velencei konferencián pedig Bánffyéknak sikerült kiharcolniuk, hogy Sopronról és nyolc ottani faluról népszavazás döntsön. A decemberben rendezett referendumon a lakosság mintegy kétharmada a Magyarországon való maradás mellett voksolt.
Az 1922 áprilisában rendezett genovai konferencián már Magyarország is részt vehetett, ahol Bánffy számos nyugati- és közép-európai politikussal folytatott kétoldalú tárgyalásokat. Bár ezek nem igazán hoztak gyakorlati eredményeket, de az ország megítélésén javítottak, a diplomáciai elszigeteltséget pedig oldották. Bánffy a konferencián Csicserin szovjet külügyi népbiztossal szintén tanácskozott, sőt szóba került a diplomáciai kapcsolatok felvétele is, de az esetleges szovjet–magyar együttműködést Horthy kormányzó megvétózta.
Külügyminiszterként sikerült tető alá hoznia a hadifoglyok cseréjéről korábban folytatott, de megrekedt szovjet–magyar tárgyalásokat is. A szovjet fél ugyanis fogságban lévő magyar katonákért cserébe több száz bebörtönzött kommunista elengedését kérte, akik legnagyobbrészt a Tanácsköztársaság egykori funkcionáriusai voltak. Bár ezt a cserét itthon sokan ellenezték, de Bánffynak a magyar foglyok kiszabadítása jelentette a legfőbb szempontot. A megállapodást 1921 júliusában Rigában írta alá a két fél, melynek értelmében 1500 tiszt térhetett haza 329 bebörtönzött kommunista elengedése fejében.
Komoly külpolitikai sikert jelentett az is, hogy Magyarországot 1922. szeptember 15-én egyhangúlag vették fel a Népszövetségbe. A tagsággal nagyban enyhült az ország diplomácia elszigeteltsége.
1922 decemberében Bánffy belefáradt a helyettesével, Kánya Kálmánnal folytatott küzdelembe és általában a hazai politikába, ezért lemondott. Bár szóba került a nagyköveti kinevezése, Svájc nem csábította, törökországi kinevezését pedig volt beosztottjai hiúsították meg. Ekkor Klebelsberg Kuno, vallás- és közoktatásügyi miniszter kérésére elvállalta az Országos Magyar Képzőművészeti Tanács elnöki tisztét, és 1923-tól ő lett a hazai művészeti élet egyik irányítója.

A kisebbségi politikus (1926–1940)

1923 nyarán Bánffy hazalátogatott szülőföldjére. Már ekkor felmerült benne az Erdélybe való visszatérés lehetősége, de erre végül csak három évvel később szánta rá magát. Döntésében közrejátszott, hogy belefáradt a magyarországi politikába, másrészt 80 év felett járó apjától a birtokaik irányítását is előbb-utóbb szintén át kellett venni. Hazatérését régi barátja, Bethlen István miniszterelnök szintén támogatta, aki a magyar kormánypolitika erdélyi támogatóját és a bizalmasát látta benne. Bánffy 1926 júniusában tért haza szülőföldjére, ahol felvette a román állampolgárságot. Rangjára való tekintettel az állampolgári esküt Bukarestben, I. Ferdinánd király előtt tette le. De az uralkodónak volt egy olyan feltétele, hogy Bánffy 10 évig nem politizáljon, cserébe viszont szabad kezet kap a művelődés és a kultúra területén. Az egyezséget mindkét fél betartotta.
Ez a megállapodás tökéletesen megfelelt Bánffy akkori politikai elképzeléseinek, aki az erdélyi magyarok megmaradásában a kultúrának szánta a döntő szerepet. Ennek megfelelően a helikoni írószövetség egyik alapítója lett, valamint az 1928 és 1944 között megjelenő Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője.

• 
• 

Az írást is folytatta, és több más munkája mellett ekkor jelent meg az élete fő művének tekinthető híres regénytrilógiája, az Erdélyi történet (1934–1940). A Kemény János-féle marosvécsi találkozókon is állandó vendégnek számított, bár oda csak az akkori irodalmi élet legjobbjait hívták meg. De a képzőművészettel sem hagyott fel, az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott kötetek közül nem egyet ő illusztrált, többek között Tamási Áron, Makkai Sándor, Áprily Lajos, Kemény János, Reményik Sándor itt megjelent munkáit. 1934-ben, majd 1937-ben pedig ő rendezte Az ember tragédiáját a szegedi szabadtéri játékokon, amivel elképesztő sikert aratott.

Az Erdélyi Szépmíves Céh logója. A kép forrása: Wikipédia

Bánffy gazdag arisztokrataként, illetve a Kolozsvári Hitelbank és Takarékpénztár igazgatótanácsi elnökeként komoly anyagi háttérrel bírt, így részt vállalt a legfontosabb magyar napilap, a Kolozsváron megjelenő Ellenzék, valamint a legnagyobb nyomdavállalat, a Minerva Részvénytársaság működtetésében. 1948-ig ő volt az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka is.
A román király, II. Károly 1938 márciusában feloszlatta a politikai pártokat, majd ezek helyett megalakította a Nemzeti Újjászületés Frontját. A magyar kisebbség képviseletét a továbbiakban az ezen belül működő Romániai Magyar Népközösség látta el Bánffy vezetésével, bár a gyors ütemben jobbra tolódó Romániában alig volt lehetőség az érdekvédelemre.

A második világháborúban (1940–1945)

A második bécsi döntést követően Bánffy ismét magyar állampolgár lett, sőt Horthy, a grófi rangjára való tekintettel a felsőház tagjává nevezte ki. De az egyre inkább jobbra tolódó országban hamarosan a politikai élet perifériájára szorult, amit részben Bethlen Istvánnal való szoros kapcsolatának, részben Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseinek köszönhetett, melyek igencsak eltértek a magyar kormány hivatalos álláspontjától. 
Bánffy már korán szorgalmazta a háborúból való kilépést, de kísérletei sorra kudarcot vallottak. 1943-ben Bukarestben folytatott titkos tárgyalásokat Iuliu Maniuval egy közös kiugrásról, majd 1944 elején Kállay miniszterelnököt és Horthyt próbálta erről meggyőzni. Március 19-én a német hatóságok őt is el akarták fogni, de nem volt a lakásán, később pedig hazatért Bonchidára. A román fegyverszünet hírére 1944 szeptemberében ismét Budapestre utazott Horthyhoz, de ez a missziója sem volt eredményes. Ugyanakkor sikerült meggyőznie az erdélyi hadsereg parancsnokát, Dálnoki Veress Lajost, hogy a front közeledtére Kolozsvár városát harc nélkül adja fel. 1944 októberében a magyar csapatok egy puskalövés nélkül vonultak ki innen, így ez Budapesttel ellentétben megmenekült a pusztulástól. A nyilas hatalomátvételt követően lemondott felsőházi tagságáról, és nem vállalt semmiféle közösséget Szálasiékkal. 

Kiszorítva (1945–1950)

A front átvonulását Bánffy az ostromlott Budapesten vészelte át, majd családjával együtt 1945 tavaszán visszaköltözött Erdélybe. Itt csak romok várták, hiszen a németek bosszúból kirabolták és felgyújtották a bonchidai kastélyát, a még megmaradt értékeit pedig a környék román lakossága vitte el. A család ekkor Kolozsvárra költözött, ahol nyomorogva, megmaradt dolgaik és ingatlanjaik eladásból élt, míg Bánffy a földosztó bizottságokkal harcolt maradék birtokai megmentéséért. Felesége, Váradi Aranka és leánya, Katalin még az ősz folyamán útlevelet igényeltek, majd 1945 decemberében végleg Budapestre költöztek.

• 
• 

 A Kolozsváron egyedül maradt Bánffy eközben ismét bekapcsolódott az újrainduló irodalmi életbe. Ekkor született írásait a Gaál Gábor szerkesztésében megjelenő kolozsvári folyóirat, az Utunk közölte, sőt egy darabját még a kolozsvári Magyar Színház is bemutatta, ami lényegében az egyetlen jövedelemforrás volt a számára. De a kommunisták előretörésével párhuzamosan egyre nemtelenebb támadások indultak ellene. Ennek nyitányát egy 1946 nyarán megjelent cikk jelentette, amit Ady egykori csodálója, Emil Isac írt. Ebben a román költő csak „Horthy egykori külügyminisztere”-ként emlegette őt, aki egykor az irodalmi és művészvilág képviselőit terrorizálta. A támadásokat később az ottani magyar kommunisták folytatták, ezért 1947-től Bánffy visszavonult laptól, és már csak az asztalfióknak dolgozott. 1948 márciusában az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokaként felszólalt a felekezeti iskolák államosítása ellen, majd rövidesen tisztségéről is lemondott. Kiállása miatt megint csak durva támadásokban volt része.
A komoly anyagi gondokkal küzdő öregember 1947 nyarán útlevelet kért, hogy Marokkóban élő lányát és vejét meglátogathassa, de még az országból való kiutazásra sem kapott engedélyt. Két éven át tartó, hiábavaló küzdelem után végül 1949 augusztusában Petru Groza miniszterelnökhöz fordult segítségért, levelében pedig rettenetes nehéz anyagi helyzetére hivatkozott. Magyarországra szóló útlevelét ekkor viszont egy hónapon belül megkapta, így október közepe táján, nagy valószínűséggel 13-án vonatra ülhetett és távozhatott. Búcsúja ezúttal végleges volt, életében már soha többé nem térhetett vissza szülőföldjére. Az egykor dúsgazdag arisztokrata ekkor már koldusszegény volt, ráadásul még a hálókocsiba sem kapott helyett, így Budapestig másodosztályon ülve kellett utaznia. A magyar fővárosba már egy komoly egészségügyi problémákkal küszködő, megfáradt öregember érkezett 15-én. Ráadásul itt is majdnem ugyanabban volt része, mint Erdélyben, hiszen a volt külügyminiszter hamarosan itt is a támadások célkeresztjébe került. Nyugdíjat itt sem kapott, Révaiék szintén nem engedték publikálni, színésznő feleségét, Váradi Arankát pedig Major Tamás küldte el a Nemzeti Színházból. A Bánffy házaspár itt is nyomorgott, megélhetésüket a feleség nyugdíja és egy családi érmegyűjtemény néhány darabjának eladása jelentette.
Bánffy Miklós 1950. június 6-án halt meg Budapesten, és itt is temették el. Hamvait csak 1976 októberében szállíthatták haza Kolozsvárra, ahol a Házsongárdi temetőben található családi kriptában helyezték végső nyugalomra. Korábban kiadott és az asztalfiókban maradt művei az 1990-es évek óta sorra jelentek meg, ráadásul nem egyet közülük nagy világnyelvekre is lefordítottak. 

Vesztróczy Zsolt
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Thomas Mann (1875. június 6., Lübeck – 1955. augusztus 12., Zürich) a 20. század egyik legjelentősebb német írója és esszéistája volt, akit 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki. Műveiben az európai polgári kultúra értékeivel, azok hanyatlásával és az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozott.
Thomas Mann-nak idén kettős évfordulója van, születésének 150., halálának 70. évében emlékezünk rá.

Thomas Mann. Portré 1941-ből. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv

Mann ifjúkorát Észak-Németországban töltötte, majd apjának halála után Münchenbe költözött, ahol hamarosan az irodalomnak szentelte magát. Korai elbeszélései – például a Friedemann úr, a törpe (1898) – az 1890-es évek esztétizmusának hatását tükrözik, ugyanakkor mély filozófiai töltetet is hordoznak, köszönhetően Schopenhauer, Nietzsche és Wagner hatásának.
Első regénye, A Buddenbrook-ház (1900) egy lübecki kereskedőcsalád négy generációjának történetén keresztül mutatja be, hogyan gyengül meg az üzleti életre termett polgári szellem az esztétikai hajlamok hatására. A mű jelentőségét az adja, hogy abban az író a német polgárság életén keresztül egyetemes emberi sorsokat és értékeket fogalmazott meg. Ez a mű hozta meg az író számára a széles körű elismerést.
Az 1912-es Halál Velencében című kisregény a művészi elhivatottság és az érzéki vágyak tragikus ellentmondásait tárja fel. A dekadens művész figuráján keresztül Mann a halál és az erosz mélyen szimbolikus összefonódását jeleníti meg.
Az első világháború idején írt Egy apolitikus ember elmélkedései című művében Mann a német konzervatív, autoriter állameszményt védelmezte. Később, a Weimari Köztársaság idején demokratikusabb nézeteket vallott, amelyeket például A varázshegy (1924) című regénye is tükröz: a főhős, Hans Castorp, a testi és szellemi betegséggel való hosszú szembenézés után az élet mellett dönt.
Thomas Mann határozottan elutasította a nácizmust: esszéiben, előadásaiban és regényeiben is felemelte szavát az embertelenség, az irracionalizmus és a fanatizmus ellen. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után emigrált, előbb Svájcba, majd az Egyesült Államokba. Itt többek közt a Doktor Faustus (1947) című regényén dolgozott, amely egy zeneszerző sorsán keresztül a német kultúra hanyatlását és a háborús pusztulást mutatja be. A műben feltárta a német kultúra belső ellentmondásait, és a náci korszak kulturális és morális válságát szimbolikus formában dolgozta fel.
Mann késői művei – mint a József és testvérei négykötetes bibliai regényciklusa – a történelmi tudat, a mítosz és az egyéni felelősség kérdéseit boncolgatják. Az Egy szélhámos vallomásai című művében már ironikusabb hangot üt meg, de továbbra is a humanizmus értékeit képviseli.
Mann stílusa gazdag, ironikus és sokrétegű. Bár művei gyakran bonyolultak és intellektuálisan megterhelőek, mély emberség és érzékenység rejlik bennük. Munkásságát a nyugati polgári kultúra vizsgálata és megőrzésének szándéka hatja át. Esszéi – különösen Nietzsche-, Freud-, Goethe- és Tolsztoj-tanulmányai – szintén jelentős értelmező erővel bírnak.
Műveiben összefonódik az irodalom, a filozófia, a vallás és a pszichológia. A varázshegy (1924) és a Halál Velencében is az emberi lélek, a betegség és a művészet összefüggéseit kutatja, ezzel a szerző hozzájárult a dekadencia irodalmi hagyományának a gazdagításához. A varázshegy című regény a betegség és egészség, idő és haladás kérdéseit taglalja, miközben bemutatja a korszak meghatározó szellemi áramlatait 
Thomas Mannt a 20. századi német irodalom legnagyobb alakjai között tartjuk számon, akinek művei máig alapművek az európai kultúra történetében. Munkáiban mélyen és árnyaltan ábrázolta a 20. századi európai ember lelki, társadalmi és filozófiai vívódásait. Thomas Mann 1929-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, hivatalosan a különösen nagy jelentőségű regénye, a Buddenbrook-ház, valamint általában véve művészi teljesítménye elismeréseként.

Bankett a Nobel-díjas Thomas Mann tiszteletére, 1929. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TM_1929

Jelentős hatása volt más írókra, így többek között Hermann Hessére, Günter Grassra, Albert Camus-ra, Milan Kunderára vagy éppen Márai Sándorra, különösen az irodalmi stílus, a polgári értékrend és a társadalmi válságérzet megjelenítése terén.

Thomas Mann 1924-ben. Fotó: Ismeretlen. A kép forrása: ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TMA_007

A következőkben egy válogatás keretében áttekintést nyújtunk arról, a magyar irodalom szerzői hogyan látták Thomas Mann alakját és műveit.
Az Utazás a koponyám körül című regény (1937) Karinthy Frigyes agydaganatának tüneteit és operációját írja le. Mivel a betegség miatt az író saját maga nem tudott olvasni, a házvezetőnőjével olvastatott fel Thomas Mann József és testvérei regényéből.

Faludy György önéletrajzi regényében, a Pokolbéli víg napjaim-ban már kijelentette, hogy Thomas Mannt a kortárs írók legnagyobbjának tartja. A következőkben a Pokolbéli napjaim után (2000) című műből közöljük azt a részt, amikor is emigráns írók vitatkoztak a legjelentősebb történelmi regényekről:

Kassák Lajos Thomas Mann halálhírének apropójából írta az alábbi gondolatokat 1955 nyarán:

Thomas Mann íróasztala A varázshegy kéziratával 1924-ből. Fotó: Ismeretlen. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TMA_4356. A kép forrása: Thomas Mann International

Esterházy Péter több művében megidézi Thomas Mann alakját. Aparegényében, a Harmonia Caelestisben bemutatja az íróvá válás folyamatának egy változatát:

Következzék egy részlet Nádas Péter Levél Lengyel Péternek, ezerkilencszázhetvennyolcból című írásából egy részlet:

Kertész Imre a Vallomás egy polgárról című esszéjében idézi fel Thomas Mann és Márai Sándor alakját:

1935 januárjában egy budapesti felolvasóest alkalmából találkozott Thomas Mann Márai Sándorral. ETH-Bibliothek Zürich, Thomas-Mann-Archiv. Jelzet: TM_1935. A kép forrása: Europeana

Zárásként idézzük meg a német írót Somlyó György és József Attila egy-egy versében:

Thomas Mann József Attilával 1937-ben, a Szép Szó által szervezett előadóesten. Fotó: Escher Károly. A kép forrása: Magyar Fotográfiai Múzeum

Felhasznált irodalom:

• Kürschners Deutscher Literaturkalender. Nekrolog 1936–1970, New York/Berlin, De Gruyter, 1973.
• Biographisches Handbuch der deutschsprachigen Emigration nach 1933. 2. vol., hrsg. Werner Röder, Herbert A. Strauss (Institut für Zeitgeschichte, Research Foundation for Jewish Immigration), München etc., Saur, 1983
• Biographisches Wörterbuch zur deutschen Geschichte, begründet von Hellmuth Rössler, Günther Franz; bearb. von Karl Bosl. 2. Aufl. Bd. 2., München, Francke, 1974. 
• Pascal, Roy: Thomas Mann. In: Encyclopaedia Britannica

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

A XVIII. századi hungarika-anyagnak egy kicsiny, de jellegzetes csoportját képezik a nyomtatott formában terjesztett halálos ítéletek. Magyar nyomdákból ilyenek Pozsonyból ismertek, címeik egyhangú formulákban közlik a lényeget. „[ ] fő férfi/asszonyszemély jól megérdemelt halálos ítélete, név szerint…” (Wohl-verdientes Todes-Urtheil… Manns/Weibs-Personen, namens…) s itt közlik az elkövetők nevét, családi állapotát, életkorát, vallását, majd az elkövetett bűncselekmény rövid megnevezése után a kivégzés módját és időpontját. Ezek a röplapok a még kialakulóban lévő újságírói médianyilvánosság helyett egyszerre elégítették ki a borzongásra való nagyközönség érdeklődését és reprezentálták az államhatalom hatékony működését az alattvalók felé. A lopások, rablások és emberölésbe torkolló kocsmai verekedések elkövetői között – akik valószínűleg sosem gondolták volna, hogy nevük valaha nyomtatásba kerül – nagyon ritkán bukkannak fel jelentős személyek nevei. Különleges kivételt képez egy olyan röplap, amelynek példányát Apponyi Sándor gyűjteménye őrizte meg.

Urthl der beeden Generalen Grafen von Arco und Marsigli, wie auch übrigen Officieren, wegen der an den Hertzog von Burgund geschwinden und ohne Noth per Accord übergebenen so importanten Vestung Alt-Breysach. Jelzet: App. H. 2371 – Régi Nyomtatványok Tára

Az irat terjedelme két folió, negyedrét méretű – vagyis egyetlen félbehajtott papírlapról van szó, nyomdai adatokat nem tartalmaz, de az ítéletv-égrehajtás dátuma alapján maga a nyomtatvány is 1704-re datálható. A hadbírósági ítélet a spanyol örökösödési háború eseményeihez kapcsolódik: Johann Philipp d’Arco grófot bízták meg Breisach várának védelmével, helyettese Luigi Ferdinando Marsigli gróf volt. A megbízatás szerint a kellően megerősített és felszerelt várat az utolsó emberig tartani kellett volna, azonban 13 nap ostrom után megadták magukat. A hadbíróság ezt árulásként értelmezte: d’Arco grófot 1704. február 4-én fővesztésre ítélték, és az ítéletet február 18-án végrehajtották. Marsigli büntetése a császári hadseregből való elbocsájtás és száműzetés volt.
Az ok, amiért ez a nyomtatvány Apponyi Sándor gyűjteményébe került, Marsigli személye: az olasz gróf, aki évtizedeken át szolgált a császári hadseregben Magyarországon, egészen a tábornoki rangig emelkedve, polihisztor tudós is volt, Magyarország földrajzának jelentős kutatója.

Marsigli szobra a budai várban. Másolat. Alkotó: Kisfaludi Strobl Zsigmond, 1936. Fotó: Tóth Anna Judit

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy miképpen törte ketté Marsigli karrierjét ez az ítélet, vessünk egy pillantást magára a nyomtatványra, hogy miből is áll össze egy ilyen irat.
A dokumentum először megnevezi a vádlottakat: d’Arco és Marsigli mellett teljes tisztikarukat, majd röviden magát a tettet: Breisach várának feladását. Ezt követi személyenként az ítélet és annak indoklása. A harmadik lapon olvasható a hadbíróság tagjainak névsora, nem listába szedve, hanem a tárgyaláson az asztal körül elfoglalt helyük szerint. Az utolsó egység közli d’Arco gróf utolsó szavait a kivégzése előtt, amelyben még egyszer hangoztatta ártatlanságát. A drámai részletekkel nem fukarkodó szöveg magával a kivégzéssel és a temetés részleteivel zárul.
A bolognai születésű Marsigli gróf 1682-től állt I. Lipót szolgálatába, és az ezt követő két évtizedben szinte folyamatosan Magyarország területén katonáskodott tábornoki rangig emelkedve. Azonban nevét nem katonai érdemeiért tartja számon az utókor, hanem tudományos tevékenységéért. Számos jelentős történeti munka szerzője, amelyek részben már életében nyomdába kerültek, részben kéziratban maradtak, emellett természettudományos tevékenysége is jelentős volt. Katonai működése közben folyamatosan tudományos gyűjtőmunkát végzett. Az, hogy bármit is tudunk a török kori Buda topográfiájáról, leginkább Marsiglinak az ostrom alatt és után készült feljegyzéseinek köszönhető, továbbá ő jegyezte le a székely rovásírás írás egyik legfontosabb emlékét, valamint számos tudományos megfigyelést végzett Magyarország területén. Nyomtatott munkái közül a legszorosabb magyar vonatkozásokkal a Danubius Pannonico-mysicus bír, amelynek megjelenését negyedszázaddal késleltette a breisachi katasztrófa. Ez a könyv is megvolt Apponyi Sándor gyűjteményében (Jelzet: App. 1693/ 1–6)

Marsigli, Luigi Ferdinando: Danubius Pannonico-Mysicus, observationibus geographicis, astronomicis, hydrographicis, historicis, physicis perlustratus et in sex tomos digestus ab Aloysio Ferd. com. Marsili… Hagae Comitum apud P. Gosse, R. Chr. Alberts, P. de Hondt és Amstelodami apud Herm. Uytwerf & Franç. Changuion 1726. Az első kötet címlapja és a harmadik kötet díszcímlapja. A kép forrása: Wikimedia commons

Marsigli egész életében erősen érdeklődött a vízföldrajz iránt, egyik első tudományos felfedezése a Boszporusz áramlataival volt kapcsolatos, amelynek ellentétes irányú vízmozgásait nemcsak leírta, hanem magyarázatot is tudott adni a mozgások okára. A Marseilles-i öbölben végzett méréseivel gyakorlatilag megalapította az óceanográfia tudományát. Valószínűleg a Duna földrajza és élővilága is korán megragadta Marsigli fantáziáját, mert amikor 1691-ben felkérést kapott a londoni Royal Societytől a töröktől visszafoglalt/visszafoglalandó területek feltérképezésére, azonnal egy sokkal komplexebb, a Duna ökológiáját is bemutató mű tervezetével állt elő. Az anyaggyűjtést a ’90-es években folytatta, jobbára a hadjáratok téli szüneteiben, a század végére összegyűlt az anyag, elkészültek az illusztrációk, 1700-ban megjelentetett egy ún. Prodromust, amely a készülő mű marketinganyaga volt az egyes kötetek részletes tartalmi vázlatával. A hat kötet végül a következő témákat ölelte fel: 1) A Duna földrajza és vízrajza, 2.) a Duna mentén található római emlékek, 3.) a Magyar Királyság ásványkincsei valamint a Duna medrét alkotó és a vízzel sodródó kövek, 4) a Dunában élő halak, 5) A Duna-vidék madarai, 6) a hatodik kötet vegyes megfigyeléseket tartalmazott: meteorológiai méréseket, a Duna körül élő növények listáját, egyes állatok anatómiájára vonatkozó megfigyeléseket stb. amelyeket nem tudott a többi kötet anyagába beilleszteni. Számos első megfigyelést tartalmaznak a kötetek: Marsigli elsőként folytatott több hónapon át zajló rendszeres hőmérséklet- és légnyomásvizsgálatokat, itt adta közzé térképészeti eredményeit: elsőként ismerte fel, hogy a Duna észak-déli irányba halad át az országon, a régi térképeken jelzett északnyugat-délkelet irány helyett, közreadta a világ első ásványkincseket jelölő tematikus térképét, és elsőként tudósított a tiszavirágzásról.
A gazdagon illusztrált nagyméretű kötetek metszetei a század elejére készen álltak, a szövegek kézirata is előrehaladott készültségi állapotban volt, a nyomtatás anyagi hátterét pedig a császár hozzájárulása biztosította volna. Ezt a munkafolyamatot szakította meg a hadbíróság ítélete. Bár az eljárás egész folyamata alatt a fővesztés réme is Marsigli nyaka felett lebegett, azonban úgy tűnik, hogy bízott a felmentő ítéletben.
A rangvesztés és a Habsburg Birodalomból való kiutasítás jelentette karrierjének legsúlyosabb törését – mindazok az embert próbáló kalandok, amelyeken korábban átesett, mindenekelőtt a hosszas török fogság, bármilyen életveszélyesek voltak, hosszú távon csak elismerést szerezhettek neki. Hátralevő évtizedeit első sorban a tudománynak szentelte, bár később is elvállalt rövidebb katonai megbízatásokat pápai és velencei szolgálatban. Mindent megtett, hogy nevét tisztázza a vádak alól – többnyelvű memorandumot küldött minden európai koronás főnek, amellett érvelve, hogy Breisach vára nem olyan jól megerősített, sem úgy felszerelt, hogy egy elhúzódó ostrom során tartani lehetett volna.
A Danubius munkálatait is félre kell tennie. Az ítélet idején valószínűleg még dolgozott a szöveg végleges változatán, 1700/1701 környékén még levelezést folytatott magyar szakemberekkel, és minden reménye megvolt, hogy az országba visszatérve adatait ellenőrizni, kiegészíteni tudja, ez azonban az ítélet után lehetetlenné válik. Szerencsének mondhatjuk, hogy két évtized elteltével Marsigli végül mégis elővette ezt a régi projektjét, és nyomdába küldte a Danubius köteteit.

Tóth Anna Judit
(Régi Nyomtatványok Tára)

Irodalom:

• Nagy Levente: A kegyes hívő, a mártír, és a tudós katona. Önreprezentációs technikák Bethlen Miklós és Luigi Ferdinando Marsigli önéletírásában. In: Fajt A. – Szilágyi E. R. – Tóth Zsombor: Börtön, exilium és szenvedés Bethlen Miklós élettörténetének kora újkori kontextusai, Budapest, reciti, 2017. 175–190.
• Tóth Anna Judit: Marsigli Danubiusának könyvészeti vonatkozásai. In: Fehér Bence – Tóth Anna (szerk.): Marsigli és kortársai, Budapest, MKI, 2024, 175–192.
• Tóth Anna Judit: Luigi Ferdinando Marsigli és a Felvidék bányái. In: Fehér Bence – Tóth Anna Judit (szerk.): Barokk történetírók Magyarországról, Magyarországon, Budapest, MKI, 2022, 105–126.

 

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 5. rész (1.)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonhatodik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Mayer Józsefet és gyűjteményét mutatja be.

Mayer József portréfotója. In: „Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.” Dr. Mayer József emlékezete, szerk. Mayer Ákos és Imolay Lenkey István, Budapest – Mohács, 2015, 3.

Mayer József (1937–2014) vasúti szakember, jogtanácsos, műgyűjtő életében meghatározó szellemi közeg volt a Sárospataki Református Kollégium, ahol diákként 12 évet töltött. Mayer iskolatársa volt a Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító Mészöly Dezső (1918–2011), akivel a későbbiekben is tartotta a kapcsolatot. Levélben több alkalommal is grafikákkal ajándékozta meg Mészölyt, többek között elküldte a számára a szintén Sárospatakon végzett Kékesi László grafikusművész némely ex librisét és bélyegtervét.
A sárospataki várat Szent Erzsébettel és a Mayer nevére szóló grafikákon gyakran előforduló vasútmotívummal örökíti meg Csiby Mihály alábbi ex librise.

Csiby Mihály linómetszete (1996). Jelzet: Csiby/255 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mayer József 1955-ben került a Magyar Államvasutakhoz, állandóan képezve magát hamarosan vasúti tiszt lett. Az 1960-as években elvégezte a pécsi jogi egyetemet, ezután a MÁV Vezérigazgatóság Kereskedelmi Főosztályára került, árufuvarozási ügyekkel foglalkozott. Osztályvezető, főtanácsos lett, nemzetközi szinten is képviselte a MÁV-ot. A Közlekedéstudományi Egyesület tagjaként szintén kamatoztatta a tehetségét, cikkeket, tanulmányokat írt, számos előadást tartott, emellett a MÁV Tisztképző Intézetben tanított. Nagy utazásokat tett, járt Kínában, Afrikában, Marokkóban, Egyiptomban, Ausztráliában, de mindig hazatért. Egy nevére szóló grafikán is hirdette Tamási Áron nyomán: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”.

Torró Vilmos linómetszete (1994). Jelzet: Exl.M/162 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gyűjtőszenvedélye bélyegekre, képeslapokra, érmekre, vasúti tárgyakra, hangszalagokra éppúgy kiterjedt, mint a kisgrafikákra, ex librisekre. 1961 és 1967 között volt a Magyar Numizmatikai Társulat tagja, 1987-ben lépett be a Kisgrafika Barátok Körébe. A részére ex librist készítő grafikusok közül kiemelhető Vincze László, Bagarus Zoltán, Hervai Katalin, Fery Antal, Bertha Zoltán és Zórád Ernő. Főként a vasúti témájú grafikákat gyűjtötte. 

Bagarus Zoltán rézkarca (1997). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A debreceni Várkonyi Károly in memoriam lapja a dualizmus kora gazdaság- és közlekedéspolitikusának, Baross Gábornak állít emléket, akit a vasútügy fejlesztése terén elért eredményei miatt „vasminiszterként” tiszteltek. A grafikán a történelmi Magyarország térképe előtt látható Baross portréja, alatta a MÁV-embléma. 

Várkonyi Károly grafikája (1999). Jelzet: Exl.M/533 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ex libris gyűjtés terén is egyre aktívabb Mayer József a korszak neves fametszőjével, a szerencsi Fery Antal grafikussal különösen szoros kapcsolatot ápolt, számos ex librist készíttetett vele, melyek közül kiemelkedik a Kossuth Lajosnak emléket állító grafika „a legnagyobb magyar” mellképével és a sárospataki várral. 

Fery Antal fametszete (1981). A kép forrása: magángyűjtemény

1846. július 15-én nyílt meg Pest és Vác között az első magyar vasútvonal. Ezt idézi Ürmös Péter 1993-ban metszett ex librise. 

Ürmös Péter linómetszete (1993). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Ürmös Péter kisgrafikai világa, Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2016, 39. – Törzsgyűjtemény

A Kisgrafika Barátok Köre rendes, majd intézőbizottsági tagjaként Mayer József több kiállítást nyitott meg, rendezvényeket szervezett. Szakcikkei jelentek meg a Kisgrafika folyóiratban többek között Gönczi Gebhardt Tibor, Imets László, Petry Béla és Márton Lajos grafikusokról, a Molnár C. Pál Baráti Kör tárlatairól.
2014-ben Budapesten, a Csokonai Művelődési Központban Mayer saját ex libris gyűjteményéből rendezett kiállítást tekinthettek meg az érdeklődők, melyet Ürmös Péter grafikusművész nyitott meg.
Mayer József még ez évben, 2014-ben hunyt el. A Kisgrafika folyóirat 2014/4. számában Ürmös Péter így búcsúztatta:

Emlékére a halála utáni évben fia, Mayer Ákos és Imolay Lenkey István szerkesztésében füzetszerű kiadvány jelent meg „Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.” Dr. Mayer József emlékezete (Budapest – Mohács, 2015) címmel, mely a Kisgrafika újságban megjelent írásaiból és a róla szóló cikkekből, emellett a nevére készült ex librisekből ad válogatást. A vasút iránt egész életében elkötelezett, sokoldalú ember tiszteletére, hagyatékából a Dombóvári Vasúttörténeti Gyűjteményben emlékszobát hoztak létre különféle vasúti tárgyakkal, relikviákkal, szakkönyvekkel, régi mozdonyok tervrajzaival, fotókkal és iratokkal. Mayer József grafikai gyűjteménye Sárospatakra, a vármúzeumba került.

Vincze László linómetszete (1994). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• Mayer József közlekedéstudományi műgyűjtő hagyatéka a dombóvári vasúti gyűjteményben. In: Dombóvár hírportál, 2015. augusztus 11.
• A Magyar Numizmatikai Társulat tagnévsora. In: Baloghné Ábrányi Hedvig – Soós Ferenc: Százéves a Magyar Numizmatikai Társulat 1901–2001, Budapest, Argumentum – Magyar Numizmatikai Társulat, 2001, 293.
• Mayer József belépési nyilatkozata, 1987, KBK Irattár
• „Minden halállal elvész valami, ami értékes és helyettesíthetetlen.” Mayer József emlékezete, szerk. Mayer Ákos és Imolay Lenkey István, Budapest – Mohács, 2015.
• Ürmös Péter: Az utolsó kiállítás. Búcsú Dr. Mayer Józseftől (1937–2014). In: Kisgrafika, 2014/4. sz., 10–12.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Mayer József (1937–2014). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 122–123.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész

2025. április 25-én a HUN-REN–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport Kert és lelkiség a régi Magyarországon címmel megrendezte XVIII. lelkiségtörténeti konferenciáját, melynek középpontjában a XVI–XVIII. századi magyarországi irodalom nyomtatott és kéziratos lelkiségi műveinek vizsgálata állt, különös tekintettel a kertmotívum vallási és szimbolikus jelentésrétegeire.
A konferencián könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának két munkatársa, Kovács Eszter és Garadnai Erika is előadott. Elsőként Kovács Eszter A természet szépsége és a Teremtő dicsérete a XVIII. századi magyarországi biblikus cseh nyelvű versekben, énekekben című előadásának ismertetőjét adjuk közre.

Neubarth, Johann: Nowý Kalendář na 1708. … Zsolna, 1707. Jelzet: RMK II. 2354a. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára
Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1748. … Pozsony, 1749. Címlap. – Törzsgyűjtemény

A keresztény énekirodalomban a kezdetektől hagyományos a természet dicsérete, amely a Teremtő Isten ajándéka. Nem kivétel ez alól a 18. századi hazai biblikus cseh nyelvű hagyomány sem. Jelenleg az 1701 és 1760 között Magyarországon biblikus cseh nyelven megjelent versek és énekek jegyzékének teljességre törekvő feltárása zajlik, az eddig feldolgozott anyagból emeltem ki a téma szempontjából érdekes, és színvonalas alkotásokat:
Ján Glosius (1670–1729) szlovák anyanyelvű „Hungarus” szerző, evangélikus lelkész, a Podmaniczky család pártfogoltja a Křestian vždycky se modlícy… (Szüntelen imádkozó keresztény) című imádságoskönyvében az emberi élet minden percére ajánl imádságot: ünnepekre, hétköznapokra, kiemelt eseményekre, az óra ütéseire, a hónapok és évszakok változásira. Témánk szempontjából ez utóbbiak érdekesek. Közös vonása minden könyörgéséneknek, hogy bemutatja az adott időszakot, majd hálát ad annak ajándékaiért, megfogalmazza kéréseit, és párhuzamba állítja az ember sorsát a természetével. A tavaszi versekben a természet újjászületését írja le, amely szépségével, üdeségével a hosszú tél után örömmel és reménnyel tölti be az emberek lelkét. Ugyanakkor nem szabad elbizakodottnak lenni, kérni kell, hogy Isten ne sújtsa a földet természeti csapásokkal, főleg a késői faggyal. Elgondolkodik azon, hogy számára is el fog jönni a feltámadás, a mennyei tavasz, és Isten segítségét kéri, hogy majd akkor a „mennyei nyárba”, vagyis az üdvösségre jusson. A legszebb és leggondtalanabb évszaknak a nyarat tartja. Lelkesen festi meg szépségét, minden egyre jobb lesz, hosszabbak a nappalok, melegebb az időjárás, bőségesen érik a sok gyümölcs és zöldség. A nyár az üdvösség szimbóluma, a tavasz a felkészülési idő. Az ősz a termény begyűjtésének és a télre való felkészülésnek az időszaka. Lelki értelemben is a számvetés ideje, hálát kell adni a tavasz és a nyár ajándékaiért és bizakodni abban, hogy Isten télen is gondoskodni fog rólunk. Az őszi versek központi képe az Isten kertjében elültetett és a keresztség által beoltott a gyümölcsfa, amely így gazdag gyümölcsöt hoz. Végül a tél a legrettegettebb időszak, nem is említ benne semmi szépséget. Az ember ilyenkor a legkiszolgáltatottabb, teljesen korábbi munkája gyümölcseire van utalva. Glosiusnál a tél a pokol szimbóluma. A halált megelőző időszak lehet olyan, mint a tavasz, amikor a földi szenvedések után az ember egy jobb életre támad fel, és olyan, mint az ősz, amely a kilátástalanság felé halad. Az évszakok mellett az egyes hónapokhoz is írt verses könyörgéseket. Minden hónapnak elemzi a szláv nevét, időnként tréfálkozik azon, hogy bárhogy töri a fejét, nem jön rá az etimológiára (pl. únor/február, říjen/október hónapok neveinél), de a legtöbb esetben az eredetét és a jelentését is megfejti a rá jellemző humoros stílusban, vidáman csengő rímekkel, de annál komolyabb mondanivalóval. (pl. leden/január, led/jég – a szív ridegsége; srpen/augusztus, srp/sarló – aratás, utolsó ítélet, listopad/november, pád listů/levélhullás – halál stb.)
Hónapokhoz kapcsolódó versikéket találunk a kalendáriumokban is. Ezek műfajukból adódóan mások, mint Glosius hosszú, elmélkedő versei. Rövidek, 4, 6, maximum 8 sorosak, amelyek az adott hónap jellegzetességeit emelik ki a hozzá kapcsolódó jótanácsokkal.
Johann Neubarth kalendáriumaiban népi jóslatokat találunk. Néhány példa (nyers fordításban K.E.):

Stanisław Wonomirksi kalendáriumaiban a versek hasonlók, az adott hónaphoz kötődő életvezetésre és gazdálkodásra vonatkozó jótanácsok, általában egyértelmű keresztény üzenettel, pl. farsangkor mértékletességre, nyáron szorgalmas munkára, az év végén hálaadásra buzdít. A naptárversek jelentős részében a leírt természeti kép egyben szimbólum is, a természet sorsa előre jelzi az ember sorsát. Néhány példa:

Források:

• Glosyus, Ján: Křesťan Wždycky se modljcy. …, Pozsony, 1727. 
• Neubarth, Johann: Nowý Kalendař na tento rok … 1706 …. Lőcse, 1705. RMK II 2251
• Neubarth, Johann: Nowý Kalendář na 1708. … Zsolna, 1707. Jelzet: RMK II. 2354a
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1747. … Pozsony, 1746.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý domownj, pocestný y hospodářský kalendář na rok … 1750 … Pozsony, 1749.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý a starý domownj, pocestný y hospodářský kalendář, na rok … 1754 ... Pozsony, 1753.
• Wonomirski, Stanisľaw: Nowý a starý domownj, y pocestný kalendář, na rok … 1758. … Pozsony, 1757.

Kovács Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

 

2025. május 12-én a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében volt A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című, Pap Norbert szerkesztésében megjelent tanulmánykötet bemutatója. A kötetet Farkas Gábor Farkas munkatársunk ismertette, akinek a rendezvényen elhangzott írását az alábbiakban közöljük.

A mohácsi csata. Mohács 1526–2026 című könyvet Farkas Gábor Farkas ismertette. Fotó: Tóth Péter

Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!

Terebi Lukács és Fortuna Illés vitájában visszaköszön a hatvanas-hetvenes évek Mohács-diskurzusának egyik fő – és hamis – eleme, a Nemeskürty István által megfogalmazott „úri banditizmus” és az „elszalasztott évek” problémája. Természetesen a 21. századi magyar nyelvű próza egyik kimagasló alkotásában, a Hollóidőben a kolozsvári író, Szilágyi István nem a minden elemében hiteles történelmi valóságot kívánta rekonstruálni, hanem a mágikus realizmus európai mestereként egy örök érvényű történetet mesélt el nekünk, az olvasóinak, ahogyan lépdelgetünk a holtakkal terített végesség fele.
Erről a holtakkal terített mezőről szól tehát a Mohács 1526–2026, rekonstrukció és emlékezet című sorozat legújabb kötete is Pap Norbert pécsi történész és földrajztudós szerkesztésében. Ne hallgassuk el azt a tényt, hogy e könyv születésében meghatározó szerepet játszott a Brill-kiadó 1997-ben indult hadtörténeti sorozata. Ennek a könyvsorozatnak a 146. kötete lett a Mohács – közbevetőleg: elképesztő ez az ütem, jövő héten már a 153. lát majd napvilágot –, tehát a Mohács, ami, átfutva az elmúlt évek kiadásainak címeit, még a régiót és a témát tekintve is újdonság, nem számítva persze egy 2012-ben megjelent kötetet, ami feldolgozza I. Ulászló és II. Murád fegyveres konfliktusait a végzetes várnai csatáig.

A mohácsi csata, szerk. Pap Norbert, Budapest, HUN-REN BTK TTI, 2025. (Mohács, 1526–2026: Rekonstrukció és emlékezet) – Törzsgyűjtemény

Tehát előbb készült el az angol nyelvű változat kézirata, ami meg is jelent nyomtatásban az előző év októberében, s ezt követte az anyanyelvű verzió kiadása, ahogyan ezt a lépést az előszó megindokolta: a történelmi kérdések iránt érdeklődő hazai olvasók számára lehetővé tegyék, hogy magyarul is olvashassák a legfrissebb Mohács-kötetet.
Ugyanis Moháccsal nem lehet hibázni a Kárpát-medencében, hiszen nincs még egy ehhez hasonló történelmi kérdés – az őstörténetet és a 20. századi traumákat leszámítva –, amely ilyen tartósan beleívódott volna az emlékezet kultúrájába és ennyire erős érzelmeket váltott volna ki a szakmai és azon túli vitapartnerek között immár közel másfél évszázada. Ennek okára nekem sincs megfejtésem – bár éppen lassan negyven éve nyomta kezembe egy barátom a kanizsai laktanyában Perjés Géza alapművét – s azóta „törököt fogtam és nem ereszt”, hogy az alkalomhoz illők legyünk. És így vannak ezzel nyilván a kötet tanulmányírói is, akiknek eddigi munkái szintén megkerülhetetlenek – akár egyetértve, akár vitatkozva – a Mohács-kutatók számára. S ehhez csatlakozik a most megjelent, négy jól elkülöníthető részből álló könyv is.
Az első rész a magyar és az oszmán haderőt, a szemben állók fegyverzetét és a helyszíneket tárgyalja, kiegészülve a csata – talán nem túlzás ezt mondani – monumentális bemutatásával. Majd ezt követi a második részben a történeti táj prezentációja, vagyis a geomorfológia és a vízrajz meghatározó szerepe Mohács jobb megértésében. A harmadik rész a csatamezőé, hol lehetett – ha már a mágikus realizmust megidéztük – a magyar Macondó, a rejtélyes Földvár, és hol és hogyan is halt meg II. Lajos. A negyedik rész felvázolja az olvasóknak az emlékezet tereit, mit tudhatunk meg a Törökdombról, és hogyan formálta az éppen aktuális politika a Mohácsról való gondolkodásunkat.

A mohácsi csata ábrázolása Lázár deák térképén, 1528. Tabula Hungariae, Ingolstadt, 1528. Jelzet: App. M. 136 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Tabula Hungariae tartalomszolgáltatás

Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt áttekinteni a Mohácsot érintő forrásokat és részletesebben megismerni a terjedelmes szakirodalom köré szerveződő – néha meglepően intenzív – vitákat a helyszínről, a csata lefolyásáról és II. Lajos haláláról. Ez az ismertetésem egy kéthetes friss olvasás és töprengés eredménye.
Az egyik fontos tanulság volt számomra, hogy mindig hiányzott egy logikusan berendezett Mohács-terepasztal, ami megmutatta volna nekem, a kutatást távolról szemlélő olvasónak, hogyan is nézett ki ez a színpad 1526 augusztusában. Ezt a problémakört mutatja be nyitótanulmányában Pap Norbert, aki részletesen kitér a történeti földrajz: a klímaváltozás, a vízrendszer, a domborzat elemeire, különösképpen az ütközet eddig kissé háttérbe szorult szereplőjére: a Dunára. Különösen fontos a jogos kritika az egyébként nagyra becsült Gyalókay Jenő kutatásaival kapcsolatban, aki képzett katonatisztként kiválóan alkalmazta a harcászatban megkerülhetetlen topográfiai ismereteket, ám ezek nagyjából az akkori modern kor – a 19. század vége és a 20. század eleje – statikus természeti tájképén alapultak és nem számolt a késő középkortól és a kora újkortól elindult dinamikus változásokkal: kis jégkorszak, folyószabályozás, erdőírtás, hogy néhány példát kiemeljek.
Fodor Pál a hódítás, az ideológia és az emlékezet hármassága alapján elemzi bőséges hivatkozásokkal Szulejmán és Magyarország kapcsolatát. A történész a korszak iránt érdeklődőt azzal szembesíti, hogy ne is várjon olyan egykorú szöveget, amelyből kiviláglik a szultán személyes véleménye; így tettei és a vele kapcsolatos források mutatják meg számunkra, hogy valójában ő mit is gondolt a magyarokról. A probléma összetettségét jól mutatja, hogy az ismert ideológiai, bel- és külpolitikai okok mellett ott volt még a gazdasági helyzet is: joggal feltételezték ugyanis, hogy a Balkánnál fejlettebb közép-európai földek megszerzése előnyös lesz számukra. Az oszmanista tudós egyik megállapítása különösen fontos a 16–17. századi magyar történelem – így természetesen Mohács – jobb megértése szempontjából, miszerint Szulejmán utolsó győzelme – Szigetvár elfoglalása – az oszmán világhatalmi ambíciók bukásának jelképévé vált és végső soron az általa vázolt „szulejmáni örökséghez való makacs ragaszkodás hosszú távon teljes kudarccal: Magyarország elvesztésével végződött”. Ennek a tételmondatnak nemcsak a szakmán belül van jelentősége – mint azt ismertetésem végén majd kiemelem –, hanem azon túl is, mivel elsőrangúan rímel emlékezetkultúránk egyik jeles alkotására.
Ha megengedik, most felsorolom a kötet további szerzőit, mivel többen több cikket is jegyeznek, így szerencsésebb, ha ebben a formában említem meg őket: Gyenizsei Péter, Hancz Erika, Kitanics Máté, Konkoly Sándor, Lóczy Dénes, Morva Tamás, Szalai Gábor és Varga Gábor kutatásai olvashatók a tanulmánykötetben, a már idézett szerkesztő Pap Norberté, illetve a Mohács-kutatóprogram vezető Fodor Pálé mellett.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 66. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Visszatérve a kötet ismertetésére, a magyar és a török sereg Mohácsra vonulását és a csata főbb helyszíneit tárgyalja a következő tanulmány. Ebben megtörténik végre a színpad berendezése, a Duna és a hozzá szorosan kapcsolódó Mohácsi-sziget és az úgynevezett „mély árok” szerepének a bemutatása, majd a lehetséges útvonalak ábrázolása: Mohácstól Mohácsig, vagyis a harcálláspontok felvétele, majd a menekülés és az üldözés irányainak megrajzolása. Az elemzésben a szerzők felhasználják az ismert forrásokat, s kiegészítik, mintegy ütköztetve ezt a történeti tér morfológiai vizsgálatával. Ez alapján a két katonai vezetés racionális döntéseket hozott a felvonulás, a táborverés és az ütközet helyszínének megválasztásában. A következő tanulmány egyfajta enumeráció, eposzi seregszemle: a magyar és az oszmán haderő bemutatása. A fejezet összegzése szerint az oszmán győzelmet nemcsak a meghatározó számbeli, nagyjából két és félszeres fölény segítette, hanem a két sereg minőségi különbsége is: értve itt az erősebb és hatékonyabb tüzérséget, a komolyabb hajóhadat és a janicsárok jobb felszereltségét.
Az első részt a csatatáj részletes bemutatása zárja, amiben a kutatók a korabeli források és a történeti terep rekonstrukciója segítségével igyekeznek tisztázni a magyarok számára végzetessé vált ütközet lefolyását, valamint Báli bég szerepét, illetve az egymásnak nekifeszülő csapatok dinamikáját. Fontos megállapítása a fejezetnek, hogy a Tomori-féle haditervnek akkor lehetett volna minimális esélye a sikerre, ha a magyar csapatok mozgása hibátlan és ha az oszmán hadvezetés súlyos baklövéseket követ el a harcászatban. Tudjuk jól, nem ez következett be. Az utolsó fejezetet pedig megrendítő volt olvasni – visszautalok itt az idézett Hollóidő zárlatára –, ugyanis a hadifoglyok kivégzéséről és a holtak eltemetéséről szól.
A fejezet erényeit növelik továbbá az olyan fontos és még a kevésbé járatos olvasók számára is befogadható elemzések, mint például az oszmán-török puskák 16. század eleji szerepéről szóló szöveg.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: Röpl. 68. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A kötet második részében Mohács környékének, pontosabban a Mohácsi-síknak felszínalaktani és vízrajzi elemzését mutatják be a szerzők. Összegzésükben kiemelik, hogy a csata a sík ármentes teraszán zajlott, ami megfeleltethető a korabeli források, legfőképpen Brodarics beszámolójával. A 16. század eleji színpad berendezésének főszereplője – mint már említettük – a Duna. A folyó alacsony ártér és magasabban fekvő ártéri erdők között kanyargott. Az ármentes teraszt pedig – ahol a kutatók szerint a csata zajlott – még a természetes medrükben hol csordogáló, hol sebesen folyó patakok szelték át. A török sereg számára a legnagyobb akadályt – a Duna mellett – természetesen a Karasica- és a Bodza-patak jelentette. Ezek komoly szerepet játszottak a magyar hadvezetés számára, nevezetesen hol is jelöljék ki a tervezett összecsapás helyszínét.
A harmadik rész immár a csatamezőé. Az első nagyívű tanulmány a mindenki által keresett rejtélyes Földvár falu lokalizálásáról szól. A részletesen ismertetett vizsgálatok azt mutatják a kutatók szerint, hogy a már említett – és a témával foglalkozók által jól ismert – Borza-patak mentén, az egykori Borza-major közelében lehetett ez az elpusztult település, amit a felszabadító háború után megpróbáltak ugyan újra benépesíteni, de ez a 18. század elejére kudarcot vallott. Ehhez kapcsolódnak a kritikai észrevételek a hadirégészet topográfiai adatairól, melyeket a Mohácsi-síkságról gyűjtöttek össze. Ennek egyik legfontosabb állítása, hogy megalapozatlan Majs falu keleti előterét összefüggésbe hozni a mohácsi csata centrumával, ugyanis nagyon kevés – egyértelműen 16. századinak datált – lelet került elő.
A harmadik fejezet II. Lajos rejtélyes halálának minden részletre kiterjedő vizsgálatával zárul. Közel fél évezrede foglalkoztatja – és nem hagyja nyugodni – sem a széles közvéleményt, sem a tudományos közéletet, hogy mi is történt a Csele-patakban vagy a dunaszekcsői kastélyban 1526. augusztus 29-én éjjel.
Az itt jelenlévők tudják, hogy semmi. Pontosabban semmi olyasmi, ami rejtély lenne. Ugyanakkor a kérdésfelvetések és válaszkeresések műfaji szempontból széles spektrumot kínálnak az érdeklődőknek: publicisztikát, szaktanulmányt, szépirodalmat, blogbejegyzést, tévéfilmet, rádiójátékot, politikai kinyilatkozást, vagyis az emlékezetkultúra számtalan kifejeződését. Ezt szabdalja periódusokra az idő múlása és az újabb divatos témák keresése, vagyis hol felbukkan, s vihart vet a magyar király halála a tudomány határán innen és túl, pár hónapig, hol pedig elcsöndesül egy-két évtizedre. A tanulmány szerzői megerősítik a szakma egyik ritka egyetértő véleményét: II. Lajos halála egy szerencsétlen kimenetelű lovasbaleset volt.
A vesztett csata után a menekülők célja – a kutatók szerint – a Mohácsi-sziget elérése lehetett, s ezért a Csele-patak torkolatától délre egy feltehetően korábban itatóhelyként használt területnél, – amit már napokkal előtte megismerhettek – próbálkoztak meg az átkeléssel. A keskenyebb nyugati ágon sikerrel jártak, átúsztak a lovakkal, ám a part közelében egy iszapos területen a talán megsérült ló és lovasa – van erre ugyanis korabeli forrás – a vízbe zuhant és megfulladt. Itt álljunk meg egy pillanatra. Most sem tudom elképzelni – és erről a tanulmány szerzőivel is beszéltem-vitatkoztam már évekkel ezelőtt –, még egy jóval keskenyebb Duna-ág esetében sem, amelynek nem tudjuk, pedig igen fontos lenne a menekülési irány szempontjából, a szélességét –, hogy a sérült ló fáradt lovasa talpig vasban az átúszást választaná menekülésre és – ez talán még fontosabb, hiszen menekülés közben a kétségbeesett ember nem feltétlenül hozza a legjobb döntést – át is jutna a túlsó partra. Tehát az egyik legfontosabb kérdés II. Lajos menekülése irányának megrajzolásakor, hogy milyen széles lehetett a Duna 1526-ban, nagyjából Mohács és Dunaszekcső között. Újra átolvasva a vonatkozó forrásokat továbbra is csak feltételezéseink maradtak erről, így sötétben tapogatódzunk, és még mindig az északi irány, tehát az eszéki-budai út számomra a legvalószínűbb. Össze kellene vetni a magyar király halálával kapcsolatos összes forrásban szereplő kifejezést más szövegekkel, mit érthetett pontosan a kor embere átúsztatásnak, pataknak, mocsaras résznek, mély kiöntésnek, tónak, egy meredek part hasadékának vagy a folyó egyik ágacskájának.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A szerzők is kihangsúlyozzák, hogy a Mohácsi-Duna 1526-os nyomvonalának, idézem: „teljesen pontos meghatározása ma már lehetetlen, mivel a folyóvízi felszínalakítás azóta teljesen átformálta az ártér domborzatát”. A lovasbaleset leírását viszont teljes mértékben elfogadom, sokat tanultam a részletes elemzésből és a történeti-földrajzi környezet megrajzolásából: a vita itt abban áll, hogy mindez hol történhetett. Egy kis kitérő ismét: lótenyésztő barátom hívta fel a figyelmem, hogy a Gyálai-Holt-Tisza egyik medrében majdnem végzetes baleset történt pár éve: iszapba süllyedt három gyerek három lóval és komoly küzdelem árán sikerült őket kiszabadítani. A kisebb testű ló magától kievickélt, de a másik kettő egyre mélyebbre süllyedt, egyikük majdnem nyakig elmerült. Végül a katasztrófavédelemnek kellett közbelépni. Tanulságos, hogy a helyzet – az emberi felelőtlenség mellett – azért alakulhatott ki, mert környezetvédelmi-kármentesítő és tájrehabilitációs program keretében leeresztették a vizet, hogy megtisztítsák a területet, illetve helyreállítsák a természetes vízfolyást. A történet – véleményem szerint – jól mutatja Lajos halálának körülményét, milyen gyorsan kialakulhat egy hétköznapi esetből is tragédia. Rendkívül szemléletes és izgalmas eredménynek tartom emellett a Duna 17. század végi futásának térképészeti és geoinformatikai módszerekkel történt rekonstrukcióját négy régi, 17–19. századi térképek segítségével. Az egykorú keresztény és oszmán szövegekben szereplő kiöntés, fok, tó megoldására a szerzők a Csele-birtokhoz kapcsolódó kilenc halastavat tartják, melyek – véleményük szerint – a Mohácsi-szigeten feküdtek. A környéken élhettek azok a halászok, akik megtalálják, majd másodjára eltemetik Lajos királyt – először, mint az jól ismert, Czettritz Ulrik kamarás nyomja bele a sáros-iszapos vízbe a holttestet még augusztus 29-én éjjel. Ez a második elhantolás a nedves-agyagos földbe akkor történhetett, amikor a Duna pár nap múlva visszahúzódott és a török elindult Buda irányába. A nedves-agyagos földet csak azért emelem ki, mert ez adhat tudományos magyarázatot arra a látszólagos ellentmondásra, hogy miért maradhatott a nehezen azonosítható holttest mégis épségben? Erre a válasz a hullaviaszosodás ijesztő folyamata lenne. Rögtön felvetődik a kérdés: hol lehetett agyagos a talaj, ami biztosítja az oxigénhiányos környezetet?
Az utolsó, negyedik fejezet az emlékezet tereit vizsgálja. A mohácsi Törökdomb már a római korban is fontos eleme volt a csatatájnak. Eredetileg megfigyelőtoronyként funkcionált, mivel jól rálátást biztosított az eszéki-budai útra. Ezt a római utat használta Szulejmán is 1526-ban. A mohácsi csatatérről megemlékezik a 16–17. századi utazók egy része is, ám a Törökdomb első ismert említése egy Bécsben élő dalmát humanistához kötődik 1626-ból. Látványos melléklete a tanulmánynak a régi térképeken 1691 és 1827 között jelölt emlékhely egymás mellé helyezett képei.
Végezetül egy történeti esszé következik, amely a mohácsi csatatér és a politika kapcsolatát tárgyalja: mennyiben tekinthetjük civilizációs konfliktusnak vagy összekapcsolt történelemnek az Oszmán Birodalom és a keresztény Európa viszonyát? Három konfliktustípust vizsgál a szerző a történelmi jelentőség és a helyi emlékezet szempontjából. Az ütközetek első típusa európai fontosságú – mint például Nikápoly 1396, Lepantó 1571 vagy Nagyharsány 1687 –, ám történelmi hatása csak a nemzeti emlékezetre korlátozódik. A második csoport tagjai a legjelentősebb emlékezeti helyekké váltak – Rigómező 1389, Mohács 1526, Bécs 1683 –, ahol a nemzet sorsát eldöntő ütközet zajlott le és erős európai visszhangja lett, később pedig szervesen beépült az emlékezet-, illetve identitáskultúrába.
A harmadik csoport pedig a maga után fontos és meghatározó kulturális lenyomatot hagyó összecsapások vagy akár csetepaték, amelyek viszont nem lépnek túl a közösség keretein – Kőszeg 1532, Eger, 1552, és ezt én teszem hozzá, a zalai Orosztony 1571 – rövid kitérő: gyermekkorom egyik hőse Thury György, a vitéz és magyar módra termett harcművész igazi filmszereplő lehetne manapság egy népszerű sorozatban, viszont alig ismerik a szakmán, valamint Kanizsán és Várpalotán kívül, pedig kopjafával jelölt halálának helye meseszerű: Táltostemető. E körben elég csak utalnom arra a bibliográfiai jellegzetességre, miszerint a 16. századi európai hírekben – jellemzően a német nyelvű hírlapokban – két ízben tudott csak tartós figyelmet kiharcolni magának Magyarország: 1526-ban és 1566-ban. Majd a 15 éves háború utolsó szakasza idéz elő jelentősebb hírfolyamot a kontinensen.
Az utolsó fejezet az emlékezetkultúra és az emlékezetpolitika Mohácshoz való viszonyát tárgyalja kellő részletességgel. A kötetet a szövegek bibliográfiai előzményeinek listája és a szerzők affiliációja zárja.

Tudósítás a mohácsi csatáról, röpirat, 1526. Jelzet: App. H. 189. Fametszet – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Az ismertetésem végéhez közeledve szeretnék még egy szempontot kiemelni. A könyvtáros nézőpontját. Nekünk mindig öröm, ha egy könyv papíron is megjelenik. A Gutenberg-korszak utolsó szakaszában ezt kiemelten fontosnak ítélem. Ráadásul a Mohács-sorozatot, így ezt a kötetet is, az olvasók számára készítették, amit talán furcsa megemlítenem, de ez nem ennyire evidens manapság. Csinos a tipográfia, megfelelő a méret, keményfedeles, védőborítóval ellátva, szépek benne a képek, informatívak az ábrák és a táblázatok, tehát jó kézbe venni és elmerülni benne. Sok időt töltöttem a térképrészletek és az ábrák nézegetésével, miközben a kezemben tartottam a 2020-as forráskiadást. A szöveg valódi birtokba vétele – ha szabad ennyire személyesnek lennem – egy fotelban ülve történt meg.
A bibliográfiai részből kitűnik, hogy a bemutatott kötet szövege hosszú érlelési – és ezt ne hallgassuk el – erős vitákkal fűszerezett folyamaton ment keresztül: néhány most tárgyalt tanulmánynak három-négy nyomtatásban is megjelent angol-magyar nyelvű előzményét már volt szerencsénk olvasni. Ez jól példázza azt a tényt, hogy nincs lezárt történeti kutatás, mindig kerül elő valami új, legyen az írott forrás vagy régészeti lelet, mindig érdemes a problémákat új szemlélettel felvetni, a lehetséges válaszokat a szakmai diskurzusokon ütköztetni. Ez akkor is elengedhetetlenül fontos, ha a vitapartnerek ugyan nem kedvelik egymást, de mégis – vagy talán éppen ezért – erősen hatnak egymásra és többek között, az ő vitájukból kristályosodik ki a mai nemzedék új Mohács-képe. Tehát a tét komoly számunkra.
Nem tagadom, magam sem tudom hideg, távolságtartó, érzelemmentes módon szemlélni Mohácsot. Nagy örömmel olvasom az újonnan megjelent könyveket, tanulmányokat, interjúkat, szívesen hallgatom a kollégákat – jobbára, idő hiányában a különböző YouTube-csatornákon vagy podcast-beszélgetésekben.
Valami van Moháccsal fél évezred után is, mutatja ezt a felfokozott érdeklődés, a szakmai viták parázs hangulata, az összeesküvés-elméletek néha mulatságos, néha kevésbé humoros, de mindig tanulságos túlélése. Szakmán innen, a történeti emlékezeten túl.
Örüljünk tehát annak, hogy új szemléletű, gazdag tartalommal bíró könyv jelent meg Mohácsról. Ott lesz a helye minden történelmet szerető ember könyvespolcán, a Történettudományi Intézet által kiadott többi forráskiadás, monográfia és tanulmánykötet mellett. Ez a kötet is kinehézkedi majd a helyét a tudományos kutatásban, idézni fogják az eredményeit, vitatkozni fognak az állításaival; tehát a legjobb, ami történhet egy könyvvel: írni és beszélni fognak róla. Ugyanis a visszhangtalanság – ezt merem állítani – rosszabb bármiféle kritikánál.
Végezetül – ha már megidéztük ismertetésünk elején korunk egyik legfontosabb irodalmi kötetét, a Hollóidőt, jöjjön a 20. századi magyar próza talán legjelentősebb könyvének zárógondolata, ami tökéletesen illeszkedik, mint már említettem, Fodor Pál bevezető tanulmányának summájához:

Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák, köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Farkas Gábor Farkas
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Apponyi Sándorban már jóval halála előtt tudatosodott az elképzelés, hogy az egy életen át, nagy anyagi áldozattal és szakértelemmel összegyűjtött könyvtára csak úgy maradhat együtt, ha védett közgyűjteménnyé válik. Ezért határozott úgy, hogy a mintegy tizenötezer darab könyvet és közel ezerdarabos metszetgyűjteményt, valamint az úgynevezett Rariora-gyűjteményt és a modern műveket tartalmazó kézikönyvtárát halála után a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának adományozza. 1924. szeptember 15-én írta alá az ajándékozási okiratot, s ezt a nemes gesztust Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszter javaslatára a nemzetgyűlés az 1925. évi I. törvénycikkben rögzítette és fejezte ki egyszersmind a nemzet háláját az adományozónak.
Az Apponyi-gyűjtemény közgyűjteménnyé válásának folyamatában a korszak két kiemelkedő kultúrpolitikusa játszott főszerepet: Hóman Bálint és gróf Klebelsberg Kuno.
Hóman Bálint (1885–1951), politikus, történész, egyetemi tanár, az adományozáskor (1923-tól 1932-ig) a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója Gróf Apponyi Sándor Magyar Könyvtára címmel írta meg emlékező gondolatait 1926-ban az Apponyi-gyűjtemény létrehozójáról.

Hóman Bálint 1935 körül. A kép forrása: MNM Történeti Fényképtár

A továbbiakban Hóman azt fejtegeti, milyen erős nemzet- és kultúramegtartó hatással is bír a közkinccsé lett Apponyi-gyűjtemény a Trianon utáni Magyarországon:

Hóman Bálint szerint Apponyi Sándor nemzetnek adományozott Hungarica-gyűjteményének értéke kétévi nemzeti jövedelemmel ér föl, de valójában nem lehet pénzben kifejezni, hiszen ezeket a könyveket ma már lehetetlen lenne összegyűjteni. Nem véletlen, hogy a tudományos világ, a közvélemény és a magyar állam egyaránt a legnagyobb lelkesedéssel üdvözölte a nemeslelkű elhatározást.

Gróf Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter (1875–1932) 1920 körül. A kép Forrása: MNM Történeti Fényképtár

Gróf Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter – a rendi országgyűléseknek a Nemzeti Múzeum alapításánál és későbbi adományozásainál követett gyakorlatát felelevenítve – törvényjavaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé, amely törvényerőre emelkedve, hivatva volt az egész nemzet hálájának kifejezésére.
Hóman emlékező írásában közli a nevezetes 1925. évi I. törvénycikk gróf Apponyi Sándor könyvtáráról teljes szövegét – Horthy Miklós és gróf Bethlen István kézjegyével ellátva – benne a legfontosabb passzussal:

A törvény szövege után Hóman szó szerint közli Klebelsberg Kuno indoklását, amely történeti áttekintést ad a korábbi, magyarországi főúri adományozókról, s megállapítja:

Apponyi Sándornak az adományozással és a törvénybeiktatással kapcsolatos utolsó (köszönő)levelei Hóman Bálinthoz és Klebelsberg Kunóhoz szintén Kézirattárunkban maradtak fenn.
Apponyi 1924. január 30-i levelében Hóman Bálint és a Nemzeti Múzeum születésnapi üdvözletét köszöni meg január 19-i nyolcvanadik születésnapja alkalmából.

• 
• 

Hóman Bálint elfogadta a meghívást, ez derül ki Apponyi 1924. február 13-i leveléből, amelyben már az érkezést pontosítja:

Apponyi harmadik, 1924. december 9-i Hómannak írott levele feltehetően fogalmazvány, a végén ez áll: papírkosárba! Apponyi Sándor szeptember 15-én írta alá az ajándékozási okiratot, amelyben Hungarica-gyűjteményét az Országos Széchényi Könyvtárnak ajándékozta. Alábbi levelében az erről szóló, gyönyörűen kiállított okiratot köszöni meg Hóman Bálintnak, a Nemzeti Múzeum főigazgatójának.

A Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár köszönőoklevele Apponyi Sándornak – Régi Nyomtatványok Tára

A vendégkönyv bejegyzése szerint Hóman Bálint az 1925. február 21–24-i napokat töltötte az Apponyi kastélyban…. És két hónap múlva ő mondta a gyászbeszédet Apponyi Sándor ravatalánál Lengyelen 1925. április 20-án.

Hóman Bálint aláírása a lengyeli vendégkönyvben Jelzet: Fol. Hung. 2458 – Kézirattár

Végül közzétesszük Apponyi Sándor Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatási miniszterhez írott azon levelét, amelyben az adományozás 1925-ös törvénybeiktatásáért mond köszönetet. Klebelsberg a Törvénycikk szövegét, az 1925. április 7-i ünnepélyes kihirdetés előtt néhány hónappal megküldte Apponyinak, aki 1925. január 9-i levelében meghatottan mondott érte köszönetet. A levél azonban már rezignált hangvételű, valószínűleg Apponyi Sándor utolsó fennmaradt nyilvános megszólalása. Január közepén betegeskedni kezdett és április 18-án lengyeli kastélyában elhunyt.

• 
• 
• 

A leveleket betűhíven közöltük.

Felhasznált irodalom:

• W. Salgó Ágnes: Gróf Apponyi Sándor. In: Gyűjtők és gyűjtemények. A Nemzeti Könyvtár gyűjteményes kincsei és történetük, szerk.: Boka László és Ferenczyné Wendelin Lídia, Budapest, Kossuth Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár 2009, 117–131.
• Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk.: W. Salgó Ágnes, Budapest, OSZK, 1995. 
• Apponyi Albert et al.: Gróf Apponyi Sándor emlékezete, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1926. 
• Töttős Gábor: Apponyi Sándor gróf: egy élet a nemzetért. In. Napút, 21. évf. 6. sz. (2019. július–augusztus), 88–97. 

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Apponyi Sándor 1890. február 4-i levelében a Thököly Imre-életrajz második részének megküldését köszöni meg Szilágyi Sándornak. (Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889.)
Ebbe a kötetbe már több metszet és fénykép is bekerült illusztrációként az Apponyi-gyűjteményből, amit így nyugtáz a gyűjtemény tulajdonosa:

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándorhoz, Lengyel, 1890. február 4. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Thököly Imre személye kiemelten reprezentált az Apponyi-gyűjteményben, közel negyven, zömmel 17–18. századi Thököly Imrére vonatkozó nyomtatvánnyal. Nem véletlenül. A korabeli Nyugat-Európa különleges érdeklődést mutatott a magyarországi protestáns fejedelem iránt és ez a nyomtatványok (röplapok, könyvek, metszetek) nagy számán is jól látható.

„Warhaffte Eygendliche Abbildung und Conterfey Des Fürtrefflich-Tapfferen Ungarischen Helden Teckeli” [A kiváló és bátor magyar hős, Thököly igaz valóságos bemutatása és arcképe]. Jelzet: App. M. 455 – Régi Nyomtatványok Tára

A következő Apponyi-metszet (App. M. 85) a Thököly-életrajz 72–73. lapján található és az 1683-as magyarországi hadszíntér térképét ábrázolja Thököly Imre arcképével és allegorikus utalással a török vereségére.

„A felső-magyarországi főrebellis Thököly Imre hiteles arcképe 28 éves korában. 1683.” Ismeretlen német mester rézmetszete és -karca. Jelzet: App. M. 85 – Régi Nyomtatványok Tára

A sas kardja alatt látható német felirat: „Thököly, neved nagy lehet, Én, sas, átdöföm szívedet.”
A nagy szultánt jelképező kutya szájából jövő német felirat: „Thököly bármily nagy a szád, A nagy szultán ugat terád.”
A kutya nyakörvére csatolt német felirat: „Szultán, ugass ide-oda, Mi Bécsnél elveszett, Nem kapod vissza soha.” (Hajnal Gábor fordítása)
A Thököly-monográfia címképeiként szereplő Thököly Imre (1657–1705) és Zrínyi Ilona (1649–1703) arcképeit ábrázoló reprodukciók szintén Apponyi Sándor jóvoltából kerültek a kötetbe.

Ismeretlen mester XVII. század vége: Thököly Imre és Zrínyi Ilona. Az eredeti olajfestmények Angliában magántulajdonban találhatók. In: Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889, 289. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Braunecker Stina (Ernestina): Zrínyi Ilona gyászruhás képmása. Az eredeti longleati olajkép másolata, 1906. A kép forrása: MNM online katalógus

Apponyi észrevesz valamit a képen, amire egyelőre nem tud magyarázatot, de felveti Szilágyinak:

A longleathi Zrínyi Ilona portrén, amely bizonyosan fiktív, a kezet takaró kendő szimbolikus jelentéssel bírhat vagy a keleties viselet része lehet, de sem a korabeli, sem a mai szakirodalom nem tér ki ennek magyarázatára.
További illusztrációk a kötetből, amelyek Apponyi metszetei alapján készültek a monográfia 146. és 271. lapján találhatók:

Thököly Imre arcképe, [Amsterdam], F. de Wit, [cca. 1680]. Jelzet: App. M. 89 – Régi Nyomtatványok Tára
Gróf Koháry István (1649–1731) országbíró, hadvezér, politikus, költő egészalakos képmása, Aug. Vind. [Augsburg], p(er) Ioh. Andr. Pfeffel, [post 1742]. Jelzet: App. M. 78 – Régi Nyomtatványok Tára 

Apponyi 1890. április 15-i levelében köszöni meg Szilágyinak Bethlen Gábor-életrajzának díszpéldányát, amelynek címképe, Bethlen Gábor arcképe az Apponyi Sándor birtokában lévő 1620-ból való rézmetszetről készült. (App. M. 49;  App. M. 51)
Ebben a levélben Bethlen Gábor arcképeivel kapcsolatos észrevételeit osztja meg Apponyi Szilágyi Sándorral:

A balra forduló Bethlen-arckép, amelyet Apponyi Párizsban vásárolt, [S. l.], [s. n.], [post 1613]. Jelzet: App. M. 491 – Régi Nyomtatványok Tára

Az Apponyi-gyűjtemény leírásában nem szerepel a kép metszőjének neve, így Apponyi kijelentése alapján legalább is feltételezhetjük, hogy Hendrik Hondius (1573–1650) németalföldi kiadóról és rézmetszőről lehet szó.

A jobbra forduló, szinte megegyező Bethlen-portrék. Apponyi szerint mindkettő Sadeler munkája.
A „fedetlen fejű”. In: Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887. 33. – Magyar Elektronikus Könyvtár
A „kalpagos”. (App. M. 49; App. M. 51).  A kép forrása: Régi Ritka 

Apponyi Sándor immár többszöri unszolására Szilágyi Sándor a vendégkönyv tanúsága szerint 1891. június 16–19-én látogatott el a lengyeli kastélyba.  

Szilágyi Sándor aláírása a lengyeli vendégkönyvben. Jelzet: Fol. Hung. 2458 – Kézirattár

Apponyi Sándor rendkívüli szerénysége igazi tudósi alázattal párosult, valójában abból fakadt. Ennek számos megnyilatkozását láttuk leveleiben, álljon itt még egy példa erre. A már említett Millenniumi kiállítás előtt Szilágyival egyeztetett a gyűjteményéből kiállítandó könyvekről és tárgyakról:

A Szilágyi Sándor utolsó életéveiben ritkuló levelek egyik utolsó darabja az 1896. június 14-i levél. E szerint Szilágyi szerette volna megíratni Apponyival a könyvgyűjtő dédapa, Apponyi Antal György (†1817) életrajzát a Magyar Történeti Életrajzok sorozat számára. Apponyi kitért a feladat elvállalása elől, azzal, hogy bár nagyon művelt, könyvgyűjtő ember volt rokona, de országos érdemei nem voltak, ezért szerinte a Történeti Életrajzokba nem illik a portréja. Azonban, ha a katalógusokkal elkészült, szeretné megírni az életét, ami kultúrtörténeti szempontból érdekes, bár történeti szempontból kevésbé, és ez családi könyv lenne elsősorban, nem a nagyközönségnek való. Végül sajnos – ahogy már említettük – Apponyinak ez a tervezett munkája nem készült el.

Felhasznált irodalom

• Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657–1705. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1888–1889.
• Gindely Antal, Acsády Ignác: Bethlen Gábor és udvara 1580–1629. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Magyar Történeti Társulat, 1890.
• Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Emlékülés és kiállítás Apponyi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából, szerk.: W. Salgó Ágnes, Budapest, OSZK, 1995. 
• Köpeczi Béla: „Magyarország a kereszténység ellensége” A Thököly-felkelés az európai közvéleményben, Budapest, Akadémiai, 1976. Függelék: Cennerné Wilhelmb Gizella: Thököly Imre és szabadságharca az egykorú grafikában, 360.
• Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája, Budapest, Balassi, 1997. 
• Etényi Nóra: Thököly Imre nemzetközi híre. In: Credo, 11. évf. 3–4 sz. (2005), 211–227.
• Serfőző Szabolcs: Egy képmás metamorfózisa. Zrínyi Ilona arcképének eredete és recepciótörténete. In: Folia Archaeologica, 36. évf. 2021.

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2.), 4. rész, 5. rész (1.)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Szilágyi Sándor (1827–1899) történész, az MTA rendes tagja, a Magyar Történelmi Társulat titkára, a Századok című történelmi folyóirat szerkesztője és az Egyetemi Könyvtár igazgatója volt 1878-tól haláláig. A Magyar Történelmi Társulat gondozásában megjelenő Magyar Történeti Életrajzok sorozat, valamint A magyar nemzet története című tízkötetes munka, közismert nevén a Millenniumi történet szerkesztője 1894 és 1898 között. Többezres nagyságrendű levelezése Fejérpataky László főigazgató (1916–1923) közvetítésével, majd Hóman Bálint főigazgatósága idején (1923–1932) került a Magyar Történelmi Társulattól a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának kézirattárába 1924-ben.

Szilágyi Sándor egész alakos portréja 1890 és 1895 között – Kézirattár

Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára az 1886 és 1896 közötti időszakból Apponyi Sándor huszonegy Szilágyi Sándorhoz írott levelét őrzi. Szilágyi Sándor válaszleveleinek meg- és hollétéről nincs tudomásunk.
Az 1886. október 20-i levelében Apponyi egy érdekes albumra hívja fel Szilágyi figyelmét, amelyet Bécsben látott a kiváló műgyűjtő gróf Zichy Edmundnál (1811–1894), és amely a maga nemében páratlan, minthogy az 1640 és 1670 közötti korszakból a híres püspökök, tábornokok és államférfiak képe szinte mind benne foglaltatik. A tulajdonos nevére sajnos nem emlékszik Apponyi. A Történeti Életrajzokra nézve ez felbecsülhetetlen kincs volna, ezért megkérdezte a grófot, említést tehet-e erről az albumról Szilágyinak. A beleegyező német nyelvű levelében, amelyet Apponyi csatol saját leveléhez, Zichy gróf kijelenti, a Magyar Történeti Életrajzokhoz mindent Szilágyi rendelkezésére bocsát, ami csak a birtokában van. S Apponyi még hozzáteszi, „talán nekem is lesz egy pár ritkább arcképem (metszetem), amelyeket a most következő kötetekben felhasználhat.” Egyben meghívja lengyeli kastélyába, hogy ott helyben maga válogassa ki ezeket gyűjteményéből.
Ezt követően Szilágyi Sándor a Magyar Történeti Életrajzok 1891 és 1898 között megjelent összes kötetének díszpéldányát megküldi Apponyi Sándornak, akiben a legszakavatottabb olvasóra talál, s aki leveleiben rendszeresen megosztja Szilágyival történeti és irodalomtörténeti megjegyzéseit és az illusztrációkra (metszetekre) vonatkozó észrevételeit.
Apponyi Sándor 1887. február 7-i levelében köszöni meg Szilágyi Sándornak a II. Rákóczy György 1621–1660 című életrajzot.
E levél esetében kronológiai rejtéllyel állunk szemben. A levél dátuma ugyanis: Pozsony, Edl u. 9. ’87. II. 7., a szóban forgó II. Rákóczi György-életrajz megjelenési éve pedig 1891.

Johannes Amos Comenius arcképe, G. Glouver angol festő és metsző munkája. In: Szilágyi Sándor: II. Rákóczy György 1621–1660, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Történeti Életrajzok, 1891, 113. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Johannes Amos Comenius (1592–1670) cseh pedagógus, a Cseh Testvér egyház (Jednota bratrská) utolsó püspöke 1650-ben Lorántffy Zsuzsánna hívására érkezett Magyarországra, s tanított 1654-ig a sárospataki iskolában. Ekkor írta még Magyarországon a Gentis felicitast Habsburg-ellenes politikai röpiratot, s távozása előtt II. Rákóczi György fejedelem kezébe juttatta a neki címzett művet, amelyben igyekezett rávenni a fejedelmet az osztrák ház elleni támadó fellépésre. A mű nyomtatásban csak öt évvel később, 1659-ben jelent meg, ritkának számít.

Komenský, Jan Amos: Gentis felicitas speculo exhibita iis, qui num felices sint, et quomodo fieri possint, cognoscere velint. Ad serenissimum Transylvaniae Principem, Georgium Racoci, [Sine loco], [sine typographo], [1659]. Címlap. Jelzet: App. H. 852 – Régi Nyomtatványok Tára

Végül e műnek az egyik amszterdami példánya később mégis Apponyi Sándor tulajdonába került (App. H. 852), s erről a kiadásról a következőt írja katalógusának annotációjában: „nem Nagyváradon nyomtatták, mint azt Szabó Károly feltételezte (RMK II.2051), hanem Amszterdamban nyomtatta Peter van den Berge” állítja a betűtípus és a lapdíszítés összehasonlítása alapján Comeniusnak több, itt nyomtatott művével. Apponyi megállapítása helytállónak bizonyult, a későbbi könyvtörténeti kutatások megerősítették az amszterdami nyomtatás hitelességét. (RMK III.6383)
A levél folytatásából – amelyben egy érdekes felfedezéséről számol be Szilágyi Sándornak – bepillantást nyerhetünk abba, milyen filológiai mélységekbe hatolt le Apponyi Sándor katalógusa tételeinek leírása során.

A vitaindító Transylvanus származásáról valóban 1887-ben jelent meg a Századokban (Kropf Lajos: Maximilianus Transylvanus életéhez, 1887, 546–548.), Apponyi Sándor fejtegetése pedig a Magyar Könyvszemle 1894. évfolyamában (Apponyi Sándor: Maximilianus Transylvanus származása, 1894, 244–250.) Ez a szöveg csaknem megegyezik az Apponyi-katalógusban az App. H. 132 tétel ötoldalas annotációjával.
Maximilianus Transylvanus (1485–1538?) diplomata, humanista, V. Károly német-római császár (1500–1558) titkára, Magellán 1519–1522. évi Föld körüli útjának első krónikása volt, műve, a Relatio de Moluccis Insulis [Jelentés a Molukki (Fűszer) szigetekről] Kölnben jelent meg 1523-ban. Magyarul olvasható Dr. Salánki József fordításában: Az Újvilág hajósai – Kolumbus Vespucci Magellán.

Maximilianus Transylvanus: Relatio de Moluccis Insulis, Köln, 1523. Címlap. A kép forrása: Wikipedia

Transylvanusról korabeli életrajz nem maradt fenn, csak a 19. században kezdték kutatni életét. Származására nincs egyértelmű forrás, de Apponyi korának magyar irodalomtörténetében elfogadott tény volt erdélyi származása. Apponyi a következőket írja a Magyar Könyvszemlében megjelent értekezésében:

Az említett munka Complurium eruditorum uatum carmina… [Számos művelt ember dicsérete] (1518), (App. H. 132) tudós költők dicsőítő költeményeit tartalmazza a tiroli születésű Blasius Hölzlhez (1471–1526), aki I. Miksa császár nagy műveltségű tanácsosa és kiváló mecénás volt.

A Complurium eruditorum címlapja és Apponyi Sándor leírása a katalógusban: „A czímlapon gyönyörű fametszetű keret lombozatos díszítéssel, alakokkal és D. H. kezdőbetűkkel, melyek Hopfer Dániel hírneves augsburgi művészre utalnak.”

Apponyi nyomozása során Dr Fétishez, a brüsszeli királyi könyvtár igazgatójához fordult ebben az ügyben, aki először kiderítette, hogy Maximilian von Zevenbergennek semmi köze Maximilianus Transylvanushoz, a Relatio szerzőjéhez és Zevenberghen sohasem latinosította nevét. Továbbá megerősítette Apponyit abban, hogy a De Moluccis insulis szerzője egy epigrammájával szerepel a Delitiae poetarum belgicorum [Belga költők gyönyörűsége] (Francofurti, 1614) című kötetben, tehát valószínűsíthető belga származású.
„Azt hiszem, hogy a Maximilianusra vonatkozó további kutatásokat bátran átengedhetjük a belga tudósoknak” – fejezi be írását Apponyi Sándor, s némi öniróniával teszi hozzá: „A jó Maximilianus gondolhatja magában: Sat mecum lusistis; ludite nunc aliis!” [Velem eleget játszottatok, játsszatok most másokkal!] (Magyar Könyvszemle, 1894. 247.)
És hogyan vélekedik ma a tudomány Maximilianus Transylvanus származásáról?

Mindennek igazsága azonban egyáltalán nem kisebbíti Apponyi Sándor filológiai érdemeit Transylvanus származásának kiderítésével kapcsolatban.
1887. november 18-i levelében Apponyi a Magyar Történeti Életrajzok következő kötetét, Ipolyi Arnold Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641 című életrajzának  díszpéldányát köszöni meg Szilágyi Sándornak.

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándornak, Lengyel 1887. november 18. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Nyáry Krisztina, Apponyi Sándor feleségének, Esterházy Alexandrának ősanyja, eredeti olajfestmény a fraknói várban. In: Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Nyáry Krisztina első férje, Thurzó Imre halála után Esterházy Miklós nádor felesége lett, s kilencedik gyermekük, Ferenc, – az Esterházy család fraknói grófi ágának megalapítója – születésekor gyermekágyban hunyt el. Katolikus ájtatossági művek kiadásának támogatója volt.

Ahogyan Nyáry Krisztina esetében is a protestáns hit csak „színmutatás” volt, de szívében igazi pápista maradt, úgy említi meg ennek kapcsán a monográfia szerzője, Ipolyi Arnold Apponyi Sándor egyik felmenőjének, a zsoltárfordító Apponyi Balázs fiának, az ifjú Apponyi Jánosnak hasonló esetét, abból az időből, amikor az Apponyiak még protestánsok voltak.

Apponyi János alig ismert történetéhez Apponyi ezt a megjegyzést fűzi:

Apponyi Sándor még a következő észrevételt teszi 17. századi ősei kapcsán.

Idézve a mű teljes latin ajánlását a császárhoz ezt állapítja meg:

Apponyi Balázs (?–†1637) Bars vármegye főispánja, katolikus versszerző In Divini et Regii David triadem (Bécs, 1624) című zsoltárgyűjteményét, vagyis a Zsoltárok Könyve időmértékes, latin parafrázisát II. Ferdinánd császár számára állította össze.
Apponyi levelét így fejezi be:

Apponyi Sándor levele Szilágyi Sándornak, Lengyel 1887. november 18. Jelzet: Fond IX. 43 – Kézirattár

Folytatjuk... (1. rész)

Felhasznált irodalom:

• Rédey Tivadar :Szilágyi Sándor levelezése. In: Magyar Könyvszemle, Új folyam, 31. kötet, 1–4. sz. (1924), 75–85.
• Szilágyi Sándor: Rákóczy György 1621–1660, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, Történeti Életrajzok, 1891.
• Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641. Magyar Történeti Életrajzok, Budapest, Méhner, 1887.
• Rákóczi István: Maximilianus Transylvanus: a színe és a visszája. In: Világtörténet, 43. évf. 2. sz. (2021), 241 252. 

Deák Eszter
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 3.), 4. rész, 5. rész (1.)