400 koronás, kitöltetlen részvényjegy részlete, 1895. Jelzet: SZT Irattár, Vígszínház 374/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1896. április 2-án délelőtt 10 órakor a színház vezetősége és személyzete birtokba vette a Vígszínház épületét és megkezdődtek a próbák.

A Vígszínház épülete és első társulata. Jelzet: SZT KC 2752– Színháztörténeti és Zeneműtár

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

• 
• 
• 

A könyvtár gyűjteményében megtalálható a Barangok partitúrája, amely alapján a következő zeneműveket játszották az előadásban: ifj. Johann Strauss: Cigánybáró (Verbunkos); Giacomo Meyerbeer: A próféta (Krönungsmarsch); Erkel Ferenc: Bánk bán (részlet); Erkel Ferenc: Hunyadi László (Hunyadi-induló); Martinovics-nóta; Egressy Béni – Vörösmarty Mihály: Fóti dal.
A megnyitóra a színház vezetősége meghívta Ferenc Józsefet is. Az uralkodó elfogadta a meghívást, de jelezte, hogy a millenniumi ünnepségek okozta elfoglaltságai miatt csak május hatodikán tud a színházban megjelenni, ezért az udvar javasolta a megnyitó elhalasztását erre a napra. A vezetőség azonban ragaszkodott a május elsejei megnyitóhoz, aminek egyik oka talán az volt, hogy ezen a napon ünnepelték Faludi Gábor gazdasági igazgató 50. születésnapját.
A vezetőség arra kérte a nézőket, hogy a megnyitón „a nézőtéren felöltő, bot és esernyő nélkül, a hölgyek kalap nélkül szíveskedjenek megjelenni”.

A Vígszínház megnyitása, színlap. Jelzet: SZT SZL Víg 1896.05.01. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A megnyitón először Barna Izsó szerzeménye hangzott el nyitányként. Barna Izsó 1859-ben született Brauner Izidor néven, a Zeneakadémián végzett. Előbb több vidéki város karmestere volt, majd a budapesti Népszínházhoz szerződött. Több zeneművet és operetteket is szerzett. Jókai Mórral 1885-ben ismerkedett meg egy balatonfüredi szerenád alkalmával.
Az Ünnepi nyitányt Kozma Andor Prológja követte, amelyben Tapolczai Dezső helyett Beregi Oszkár alakította Kisfaludy Károlyt.

Mártonfy Gyula: Beregi Oszkár portréja. Fénykép, [Budapest], [ante 1900]. A fénykép a Festetics Andor számára készített, a Nemzeti Színház tagjait ábrázoló album része. A kép forrása: Fotótér

(Leveldi) Kozma Andor 1861 január 12-én született Marcaliban. A korszakban elismert költő, hírlapíró, műfordító, a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja, a Kisfaludy Társaság másodelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztályának tiszteletbeli tagja volt. Budapesten jogot hallgatott, majd az Első Magyar Általános biztosító társaság tisztviselője, később vezértitkára volt, 1910-től pedig országgyűlési képviselő. Koboz és Andronicus álnevek alatt is publikált, lefordította Goethe Faustját. A Prológ mellett „A szabadság ünnepére” című színi költeményét adták elő a Vígszínházban, utóbbit 1898. március 15-én.
A Prológ eltért a megszokott, hagyományos formától, már csak azért is, mert benne a Vígszínház Szelleme mindenekelőtt modern színházat ígért a közönségnek, mégpedig olyat, amelyben a kortársak igényei szerinti szórakoztatás alapjait a vígjátéki klasszikusok teremtik meg: Plautus, Molière, és Kisfaludy Károly. A modernség tehát ebben az értelemben nem a klasszikus és nemzeti hagyományok megtagadását, lerombolását jelenti, hanem az arra való építkezést.

Kozma Andor: Prológ. A Vígszínház megnyitójára készült szövegkönyv. Borító. Jelzet: MM 22.443 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A megnyitó fő attrakciója Jókai Mór Barangok vagy a peoniai vojvoda című vígjátéka volt.
Jókai sokat dolgozott a darabon, ennek az eredménye a könyvtárunk állományában található három szövegváltozat. Közülük a Színháztörténeti és Zeneműtár példányait a rendezővel, Mátrai Betegh Bélával folytatott „levelezése” tarkítja.

• 
• 
• 
• 
• 

A nyomtatott, kéziratként megjelent (tehát más színházak számára is hozzáférhetővé tett) harmadik változat „Jókai Mór sajátkezű jegyzéseivel, törléseivel ellátott” példányát a kötetbe írt sorok tanúsága szerint Szász Károly egy Múzeum körúti antikváriumban vásárolta meg 1897 áprilisában, majd kezelőorvosának, dr Tompa Kálmánnak ajándékozta.

Jókai Mór: A Barangok vagy A paeoniai vojvoda. Vígjáték, Budapest, Athenaeum Ny., 1896, Jókai Mór saját kezű bejegyzéseivel és törléseivel – Törzsgyűjtemény

A darab a Prológban említett modernségnek egyszerre képviselője és a megkérdőjelezője is: a közönségnek görbe tükröt mutatva (ön)ironikus formában jeleníti meg az éppen ezeréves fennállását ünneplő, „modern” magyarságot, egyúttal alternatívákat kínál arra, hogy hogyan lehet egyszerre modernnek és magyarnak lenni.
A modernséget többek között Barang Tamás báró bicikligyára, és az emancipált nő megtestesítője, a gazdag amerikai rokon leánya, Barang Miriám képviseli, aki egy verseny miatt a második felvonás hatodik jelenetében „kerékpározó jelmezben” jelenik meg: „piros jaquet, fehér mellény, térdig érő bugyogó, selyem harisnya, szíjas öv, kerek kalap” van rajta.

• 
• 

A korabeli közönség azonban nem tudta vagy nem akarta észrevenni a mondanivalót, Jókai jellegzetes humora valószínűleg nem érvényesült a színpadon, a színház pedig számított is minderre.

De nemcsak a közönség, hanem maguk a színészek sem értették a vígjátékot:

A hangsúly így az első „igazi” vígszínházi darabra került, ez volt Az államtitkár úr, amelynek május 6-i előadásán – ígéretéhez híven – Ferenc József is megjelent.

A Vígszínházban, Az államtitkár úr 1896. május 6-i előadásán alvó Ferenc József, Balázsffy Rezső illusztrációja. In: Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére] [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921, 11. – Törzsgyűjtemény

Az uralkodó, mivel a színház megnyitó előadásán nem jelent meg, Az államtitkár úr első felvonása során elaludt, a szünetben pedig elhagyta a színházat, többszörösen is elmulasztott egy igazi színháztörténeti eseményt: a vígszínházi stílus megszületésének pillanatát.

Budapest Vígszínház, az épület homlokzata és jobb szárnya. Tervezte: Fellner Ferdinand – Helmer Hermann. Épült: 1896-ban. Színezett fénykép, 1896 k. Jelzet: KA 7682/5levelezőlap – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Bárdi Ödön: A régi Vígszínház, [Budapest], Táncsics Kiadó, 1957.
• Hegedüs Gyula: Emlékezések [a Vígszínház első huszonöt évére], [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921.
• A száz éves Vígszínház. Mozaikok tíz évtized történetéből, 1896–1996, [főszerk. Radnóti Zsuzsa], Budapest, Vígszínház Igazgatóság, [1996]
• Színművészeti lexikon. A színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, szerk. Erődi Jenő és Kürthy Emil ... anyagának felhasználásával Schöpflin Aladár, [Budapest], Színészegyesület, [1929]–1931.
• A Vígszínház irattára a Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjteményében. Jelzet: Víg 374/1-8

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész

1100 évvel ezelőtt (926. május 2-án) a kalandozó magyar seregek elfoglalták A Sankt Gallen-i monostort

László Gyula: Sankt Gallen. In: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025 – Törzsgyűjtemény

A kalandozásnak nevezett hadjáratok

Emlékszem a történelemórákon tanított szlogenre, amikor a ‘80-as években az általános iskola padjait koptattam, vagy amikor a ‘90-es évek elején töltöttem középiskolás tanulmányaimat. Eszerint a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar társadalom mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig hadi kultúráját tekintve jóval „fejletlenebb” volt, mind az itt lakó, mind a tőlünk Nyugatra elterülő államok lakóinál. Emellett „gyenge gazdasági viszonyai” miatt – mai szóhasználattal élve – a GDP-je növelése, sőt egyáltalán fennmaradásának biztosítása céljából „vad, barbár hordaként” lerohanta a „fejlett civilizációt jelentő” környező országokat. Ilyen jellegű szemlélettel még jóval a rendszerváltás után is találkoztam (!), ugyanis az egyik érettségi tételként kidolgozandó esszé „hivatalos” megoldása szerint a kalandozó hadjáratok célja kizárólag a zsákmányszerzés, dúlás, rablás, fosztogatás volt. Mindez persze addig tartott, amíg a „jóval fejlettebb” nyugati páncélos lovagok alkotta sereg Regensburgnál és Augsburgnál „katasztrofális” vereséget nem mért erre a „szedett-vedett” nomád seregre. Azt hiszem, ma már bárki számára, aki ismeri valamelyest a magyar hadtörténelmet (és úgy általában a lovasíjászok harcmodorát), nem kis mértékben megdöbbentő ez a finoman fogalmazva tényeket egyáltalán nem ismerő, vagy figyelembe venni nem akaró hozzáállás. Hiszen napjainkban a Kassai Lajos sportíjász, mint alapító nevéhez fűződő - lovasíjászat gyakorlatilag tömegsporttá nőtte ki magát, évről-évre történelmi hadijátékok, vagy egyéb rendezvények szentelnek módot ezen íjak hatékonyságának bemutatására, bárki megvásárolhatja a honfoglaló magyarok (és egyéb nomád népek) összetett, merev szarvú reflexíjának rekonstrukcióját és – többek között ennek is köszönhetően – a lovas-íjász harcmodor hadtörténeti szempontból való megismerése hatalmas fejlődésen ment keresztül.
A „kalandozásoknak” nevezett hadi vállalkozásokról a következőképpen fogalmaz László Gyula régész-professzor:

A kalandozások útja Európában. A kép forrása: Wikipédia

Azt hiszem, nincs mit hozzáfűzni ehhez az idézethez.  Talán ez is az oka annak, hogy László Gyula szigorúan, tudományos megalapozottsággal és kidolgozottsággal, mégis szenvedélyesen érvel amellett, hogy népünk hadi kultúrája semmivel sem volt elmaradottabb a környező államokénál. Hiszen érdemes azon például elgondolkodni, hogy néhány ezer fős magyar csapatok hogyan voltak képesek gyakorlatilag harcképtelenné tenni az egyesek szerint „fejlettebb” haderőt képviselő páncélos lovagok alkotta, nagyobb létszámú seregeket? Aki nem elfogult, nyilván sejti a választ. Nemhogy nem rendelkeztek fejlettebb hadi kultúrával a megtámadott országok, de kifejezetten ők voltak őseinkhez képest gyengébb harcértékűek.
A romantika korában, a 19. században alakult ki a „kalandozások” vagy más néven „kalandozó hadjáratok” gyűjtőnév. Horváth Mihály és Szabó Károly használták először ezt a kifejezést. Napjainkban több történész és hadtörténész nem ért egyet az elnevezéssel, Hidán Csaba László hadtörténész, történelmi vívómester és oktató szerint például szerencsésebb a „szervezett hadi vállalkozások” megnevezés. „Kalandozásoknak” összefoglalóan azokat a hadi vállalkozásokat nevezzük, melyeket 862 és 970 között bonyolítottak le eleink. Történelmi források negyvenhét hadjáratról maradtak fenn, ami azt jelenti, hogy ennél több is lehetett. Az ismert hadjáratokból harmincnyolc nyugat felé (itáliai és német területekre, illetve frankföldre és az Ibériai-félszigetre); kilencet déli irányba (bizánci és bolgár területekre) vezettek őseink. Elképzelhető, hogy voltak hadjáratok északi (fehér-horvát) és déli (horvát és szerb) területekre is, de ezekről hiteles történelmi forrás nem áll rendelkezésre.  
A 899 és 970 közötti 47 hadjáratból csak 8 volt sikertelen (köztük a sokat emlegetett 933-as merseburgi és 955-ös augsburgi vereség), a többi győztes csatákkal, sikeresen végződött. A számok magukért beszélnek. Azt is mondhatnánk, őseink harcosai tönkreverték a kalandozások célpontjait jelentő államok katonáit. Boksznyelven fogalmazva ezek kiütéses győzelmek voltak. De hogyan volt lehetséges ez? Miért voltak képesek erre a hatalmas hadi fölényre őseink? A honfoglaló magyarok harcmodorával kapcsolatban a legjobban ismert, legtöbbet forgatott forrás VI. (Bölcs) Leó bizánci császártól származik.

László Gyula: A hadrend. In: Uő.: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

Bölcs Leó sorai egy, az akkori nyugat- és dél-kelet európai hadviselés számára teljesen eltérő és ismeretlen, de az ő harcmodorukhoz maximálisan alkalmazkodni tudó, hibáikat és gyengeségeiket kihasználó, fegyelmezett seregről árulkodnak. Nem csoda, hogy a megtámadott népek – annak ellenére, hogy nem több, mint tízezer fős sereget győztek csak le – óriási győzelemként élték meg Merseburgot és Augsburgot. Hiszen győzni tudtak azok felett, akiktől rettegtek, akikkel szemben hatástalannak érezték azt a harcmodort, amelyet ismertek, amelyre rábízták életüket. De a harcmodoron kívül más okai is voltak a honfoglaló magyar harcosok félelmetes harcértékének, amit László Gyula ekképpen fogalmazott meg:

A Sankt Gallen-i kaland

László Gyula: Az üldözés. In: László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

A kalandozásoknak nevezett hadi vállalkozások egyik hadjárata éppen 1100 esztendeje, 926-ban történt. Ez a hadjárat elég mozgalmas volt. Az új itáliai király, Hugó szövetségeseként a magyarok megostromolták Augsburgot. Ugyanebben az évben Konstanzot is elérték, felgyújtva annak külső falait, majd továbbvonulva a Fekete-erdőben tönkreverték a Liutfred vezette bajor sereget. Néhány elfoglalt hajó segítségével átkeltek a Rajnán, majd Elzászt és Lotharingiát dúlták fel. Ezt követően kitartó és igénytelen, kis testű harci lovaikon és több száz méterre hordó íjaikkal észak felé vették útjukat a nyugati lovagok számára legyőzhetetlen harcosaink és eljutottak az Atlanti-óceán partjára. Visszaúton Bajorországban Arnulf herceggel hat évre békét kötöttek. Ahogy olvasható, elég jelentős a hadjárat alatti események listája. Azonban ez az esztendő mégsem a győztes csaták miatt vált az egyik legismertebbé kalandozásaink sorában. Ennek okáról László Gyula a következőket írja:

A 926-os hadjárat egy megörökített mellékepizódjából napjainkban a történészek bizonyos szempontból többet profitálnak, mint az összes többi hadjárat leírásából. A Sankt Gallenben álló kolostor neve nem biztos, hogy sokat mond azoknak, akik nem ismerik történelmünknek az államalapítás előtti korszakát. A 643-ban alapított kolostor nevét Szent Gálról, egy írországi hittérítőről kapta. A kolostor egyfajta kulturális központ szerepét tölthette be, számos kéziratot és kódexet őriztek falai között. Ezek közé tartozott a Sankt Gallen-i Történetek (Casus Sancti Galli), amely tartalmát tekintve több, mint a középkorban szokásos évről évre nagy gonddal vezetett évkönyvek (Annales). A Sankt Gallen-i Történetekben mindezeken túl a kolostor belső életét és történetét is egy-egy barát időnként megírta. Sankt Gallen történetének megírását Rapertus barát kezdte 895 előtt. A 891 és 971 közötti időszakra vonatkozó részeket Ekkehard barát írta. Róla annyit tudunk, hogy 1060 körül halt meg, így a magyar történelemben szentgalleni kaland néven ismert 926-os eseményt nem szemtanúként élte meg. Györffy György szerint mégis feltételezhető „hogy nagyjából hitelt érdemlő szóbeli hagyományok alapján dolgozott”.
Ez az esemény a következőképpen zajlott le. Ebben az időben Engelbert apát vezette a kolostort, és mikor hírét vette a magyarok közeledtének, megkezdte az alapos felkészülést:

László Gyula: Közelharc. In: Uő.: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025. – Törzsgyűjtemény

Mivel ebben az időben a kalandozó hadi vállalkozások elszenvedői már tapasztalhatták, hogy a lovasíjász harcmodort mesteri szinten űző magyarok a várostromokban nem igazán jeleskedtek, ezért a szerzetesek a felfegyverkezést követően, mozgatható értékeiket magukkal vive a Sitter folyó mentén egy erődített helyre vonultak. Ekkor lépett színre a kaland egyik főszereplője, Heribald barát, aki a források szerint kissé együgyű és félkegyelmű volt. Ő a rossz sarujára hivatkozva (melyre a kamarás nem adott neki bőrt) nem ment sehova, így bevárta az érkező magyar sereget, amely:

A Szent Gál kolostorába érkező magyarok rábukkantak a magányos szerzetesre, akinek ottlétét nem nagyon értették. Miután egy foglyul ejtett, magyarul beszélő pap tolmácsolásában megtudták, hogy mi a helyzet, úgy tűnik, nemhogy nem bántották, de Heribald nagyon hamar a kedvencükké vált. A zsákmányszerzés ott motoszkált őseinkben és rögvest neki is kezdtek a kincskeresésnek, kutakodásnak. Mindamellett, hogy természetesen egy kolostor feldúlását egyáltalán nem tartom helyes cselekedetnek, de hadd említsek meg két dolgot, amely talán árnyalja a rájuk ragasztott rabló-dúló-fosztogató címke által alkotott képet. Ahogy olvasható:

Fehér Tibor Aranykakas (Budapest, Móra, 1959) című ifjúsági regénye cselekményének kerettörténete a szentgalleni kaland. A könyv borítója – Törzsgyűjtemény

Ebből az derül ki számomra, hogy a kalandozó magyarok célja semmiképpen nem a céltalan rombolás és pusztítás volt. Hiszen nem dúlnak fel egy oltárt csak azért, mert ebben esetleg örömüket lelik, vagy mert így akarnak bosszút állni korábbi sérelmeikért. Ez annak tükrében lehet, hogy nem is annyira jelentéktelen, hogy a közelmúltban is lezajló háborúk során többször olvashattunk vagy hallhattunk olyan híreket, hogy az odaérkező katonák/szabadcsapatok feldúlták az ellenséges katonák és civilek sírjait. Később olvashatjuk, hogy két harcos a harangtoronyra felmászik a csúcson lévő aranykakasért és onnan leesve szörnyethaltak. Őket végtisztességet adva az oltár tetején égetik el. Azonban úgy tűnik, a szerzetesek ezt úgy értelmezik, mintha fel akarták volna gyújtani a templomot. Azonban őseink később megint csak tanújelét adják annak, hogy nem feltétlenül a féktelen pusztítás és harácsolás jellemző rájuk:

A Sankt Gallen-i kolostor napjainkban. A kép forrása: Wikipédia

De nemcsak, hogy meghagyták a két hordó bort, hanem a már magukból hozott borból és ételekből megkínálták Heribaldot, és az őt tolmácsoló papot is, sőt a gyepre letelepedett magyarok nekik még két külön széket is hoztak. „Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy mint utóbb mondogatta, soha jobban.” Amikor a bortól nekihevült magyar harcosok vidám nótákba kezdetek, a fogoly pap rákezdett egy antifonalét énekelni, melybe Heribald is bekapcsolódott. Ekkor történt:

Az itt olvasottakra mind a néptánc, mind a magyar eredetű harcművészetek után érdeklődők joggal kaphatják fel fejüket. Hiszen ami ebből kiderül: az ősmagyarok rendelkeztek valamiféle tánckultúrával és (a lovas-íjászaton kívül) – mai szóhasználattal élve – harcművészeti kultúrával is. Olvashatjuk, hogy elkülönül a birkózás és a fegyveres harcban való gyakorlatozás. És ami még lényeges, ezt gyalog, és nem lóháton teszik. Az, hogy közelharcban szablyával, fokossal, kopjával való vívás mellett eleink valamilyen pusztakezes közelharcot is gyakorolhattak, arról az ún. Botond-legenda is árulkodik, melyben egy Botond nevű, mokány kis termetű magyar harcos pusztakezes birkózásban nemcsak legyőzi, de meg is öli a görögök óriás termetű bajnokát.
Kalandozó őseink azonban nem sokáig élvezhették Heribald vendégszeretetét, hiszen szerteszéjjel hagyott kémeik útján megtudták, hogy a közelben vagy egy „erődítmény fegyveres csapatokkal”. Erre a hírre felkerekedtek, és „előbb sem mint hinné az ember, harcra készen, csatasorba álltak”, hogy bevegyék azt. Ám, miután látták az erődöt, meg sem kísérelték bevenni azt, hanem tovább indultak Konstanz felé. Ezután az ostromlottak – azt hívén, hogy felgyújtották a kolostort – kitörtek és üldözni kezdik őket. Az utóvéddel meg is ütköztek és egyet elfogtak közülük. Majd ezt követően:

Napjainkban többen foglalkoznak a honfoglalók harcászatának valamiféle rekonstruálásával, mint Kassai Lajos lovasíjász és Hidán Csaba László szablyavívó mester

Ha más források nem is léteznének erről, akkor ebből is egyértelműen kiderülne a honfoglaló magyar harcosok korábban már említett fegyelmezett és minden pillanatban hadra fogható mivolta, mely az ekkori, egyéni becsvágyat hajkurászó nyugati lovagok hozzáállásától gyökeresen tért el.
A sereg elvonulta és a veszély elhárulta után a fogoly magyar a szerzetesi közösséggel maradt és meg is keresztelkedett. Jankovics Marcell – később ismertetendő – animációs kisfilmjében láthatjuk a némi romantikával fűszerezett zárójelenetet, ahogy a szerzetesi ruhát öltött, megnyírt és megborotvált kalandozó magyar harcos Heribald kebelbarátjává válik. És végezetül említsük meg a derék, együgyűnek titulált barátot is.

Sankt Gallen neve még egyszer felbukkan történelmünkben. Néhány évtized múlva, 972-ben ugyanis I. Ottó császár egy itteni szerzetest, Brúnót küldte a magyarok közé téríteni. Vélhetőleg ez volt az első – ekkor még egységes – keresztény egyház Nyugathoz, Rómához köthető ágának tömeges hittérítése, melynek során Géza fejedelem és fivére, Mihály is felvette a keresztséget.

A lovas-íjász harcmodor tovább élt a kereszténység felvétele után is. Somogyi Győző festménye egy 11. századi kun vitézt ábrázol. In: Bodor Ferenc – Somogyi Győző: Páncélos lovagok, Budapest, Móra, 1983. – Törzsgyűjtemény

A Sankt Gallen-i kaland könyvtári dokumentumai

A teljes „szentgalleni kaland” magyar nyelvű fordítását megtalálhatjuk Györffy György négy kiadást megélt Magyarok elődeiről és a honfoglalásról című művében. A lényeget kiemelve, szemelvényekben László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című (hat kiadást megért) művében is olvasható a Sankt Gallen című kép kísérőszövegénél. Jankovics Marcell Mondák a magyar történelemből című animációs sorozatának egy epizódja a Szentgalleni kaland  címmel mutatja be a rendezőtől megszokott stílusban az eseményt. A Mádi Szabó Gábor színművész hangjával elmesélt történet a Sankt Gallen-i Történetekben olvasható szöveg kivonata. Kovács Béla rendező Monda és történelem című dokumentumfilm-sorozatának harmadik része ugyancsak a Szent Gál kolostorban történtekkel, illetve az ehhez kapcsolódó hadtörténeti és művészettörténeti vonatkozásokkal foglalkozik. Az ifjúságnak szóló történelmi regényeiről ismertté vált Fehér Tibor Aranykakas című műve cselekményének fókusza pedig szintén a kalandozások ezen epizódja. Végezetül megemlítenék egy animációs-bábfilmet filmet is, Imre István Szentgalleni kaland című alkotását. A groteszk bábfigurákat alkalmazó film inkább történelmi szatíra, semmint ismeretterjesztő mű. A kolostor világi élvezetben tobzódó szerzetesei kicsúfolják és szinte kiközösítik az ájtatos Heribaldot, akit végül – a történet szerint – megmenti a félelmetes magyaroktól a kolostort, és így utolsóból az elsővé válik.

Köszönjük Hidán Csaba Lászlónak, Pogány Csillának és Krisztinának, továbbá Somogyi Győzőnek a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• (Bölcs) Leó: Taktika, Budapest, Martin Opitz K., 2025. Corpus fontium antiquitatis Hungaricae
• Baltavári Tamás (írta) – Partig Kis Rómeo Viktor (rend.): Kalandozások. Csataterek 1. Animációs film. Budapest, Media Partners, 2013.
• Fehér Tibor: Aranykakas, Budapest, Móra, 1959.
• Györffy György (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai, [4. kiadás], Budapest, Osiris, 2002.
• Hamvai-Kovács Gábor: 50 rajz egy nagyszerű embertől. Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el László Gyula régész, képzőművész. OSZK blogbejegyzés. 2023. június 17.
• Jankovics Marcell (rend,): Mondák a magyar történelemből. Szentgalleni kaland. Animációs film. Kecskemét, Pannonia Film Vállalat, 1989.
• Kovács Béla (rend.): Monda és történelem. 3. rész. Ismeretterjesztő film. Budapest, Filmiroda Rt., MTV-Opál.
• László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [5. kiadás], [Budapest], Kairosz, 2025.
• László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete [reprint kiadás], Budapest, Múzsák, 1988.
• László Gyula: A honfoglaló magyarság lelkialkatáról, Kolozsvár, [Minerva], 1942.
• Magyar kalandozások. In: Wikipédia
• A magyarok Sankt Gallen-i kalandja. In: Magyarok kalandjai. Egy blog a magyar kalandok parkjától, 2021. október 1.
• Révész László (szerk.): A honfoglalók hétköznapjai, Budapest, Promptus, 1996. 

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A Religion, Culture, and Identity Formation in the Habsburg Monarchy című konferencia absztraktfüzetének borítója

2026. április 16–17-én a Piarista Rend Magyar Tartománya, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Vallás és Társadalom Kutatóintézet, valamint a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola nemzetközi konferenciát szervezett Religion, Culture, and Identity Formation in the Habsburg Monarchy címmel. A kétnapos, interdiszciplináris tudományos tanácskozás szervezői köszöntőjükben a vallás és a vallási intézmények összetett, sokrétű szerepét hangsúlyozták a Habsburg Monarchián belüli oktatás, kultúra és identitás alakításában. Kiemelték, hogy a felekezetileg sokszínű Monarchia kiváló terepként szolgál annak vizsgálatához, miként hatottak évszázadokon át a vallási hagyományok a politikai hatalomra, a társadalmi szerkezetekre és a kulturális gyakorlatokra szerte Közép- és Kelet-Európában. Rámutattak arra is, hogy birodalmi kereteken belül működő felekezeti oktatás és egyházi intézmények kiváló teret kínáltak a nemzeti, nyelvi és vallási identitások megőrzésére, illetve fejlesztésére.

• 
• 
• 

Bárány Zsófia előadásában az 1840-es években készített, a magyar oktatásügyet vizsgáló püspöki reformtervezeteket ismertette. Az 1840-es évek állami iskolarendszerébe a katolikus egyház iskolái tartoztak, melyek egyben az állam iskolái is voltak. Az evangélikusoknak és reformátusoknak saját iskolarendszerük volt, amelyet saját anyagi eszközeikkel tartottak fenn. Noha a Ratio Educationis (I. 1777, II. 1806) az ország valamennyi iskoláját állami felügyelet (Helytartótanács) alá helyezte, az iskolák felekezetiek maradtak. Az állami hatáskör csak a felügyeletre, valamint a felsőbb tanügyigazgatásra vonatkozott. A protestánsok a Ratio hatálya alól is kivonták magukat. Az állami irányítás a tankerületeken keresztül működött: az illetékes hivatalnokok a tankerületek élén álló tanulmányi főigazgatóknak tettek jelentést. Utóbbiak általában magas rangú, többnyire az oktatásügyhöz kötődő katolikus egyházi személyek voltak.
Az 1840-as évek elején a kormány felkérte Mednyánszky Alajos írót és tisztviselőt a magyar iskolarendszer reformjának kidolgozására. Mednyánszkyról érdemes megemlíteni, hogy képes volt összekapcsolni a hungarus identitást a magyar nemzeti törekvések elfogadásával. Jellegzetes kultúraközvetítő volt. A szlovák folklórt úgy ültette át németre, hogy az megihlette a magyar írókat. Tagadta az erőszakos magyarosítás vádját és valóját:

Mednyánszky a magyar nyelv terjesztésében látta a hungarus egység tovább éltetését. Nem tartotta hatékonynak a magyarosítást, sőt „vétkesnek” tartotta az erőltetett iskolai magyarosítást, ám ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar nyelv a latin helyét átvegye. Véleménye szerint ily módon a magyar nyelv terjesztése megerősítheti az ország egységét.

• 
• 
• 

Az iskolai reformer terveit mások mellett a csanádi püspökkel, Lonovics Józseffel, az egyházi érdekekeit védő, ugyanakkor nemzeti érzelmű politikussal, diplomatával együttműködve dolgozta ki. Lonovics javarészt Egerben szocializálódott, amely bővelkedett oktatási és tudományos intézményekkel. A fiatal politikus elöljárója Pyrker János László, egri érsek, mecénás, német nyelven író költő volt, aki kiemelkedő szerepet játszott a magyar kulturális életben. Ő alapította például 1828-ban az első magyar nyelvű tanítóképzőt Egerben. Életműve kitüntetett részének tartotta az oktatási intézetek létrehozását.

Nem meglepő, hogy Lonovics püspökként Temesvárott Eger példáját követte líceumalapítási törekvéseiben.
Mednyánszky halála (1844) után a nádor felkérte Lonovicsot az oktatási reformtervek továbbfejlesztésére. A püspök bizonyos területeken folytatta Mednyánszky munkásságát, például a magyar nyelv nála is kiemelkedő szerepet kapott. Az 1844: 2. törvénycikkben a diéta többek között arról határozott, hogy a kapcsolt részek fő- és középiskoláiban rendes tárgyként fogják tanítani a magyart, amely Magyarországon a közoktatás nyelve lesz. A szabályozás dacára maradtak azonban gyakorlati kérdések a magyar nyelv oktatása körül. A főpap például ‒ több évtizedes kívánalomként ‒ sürgette, hogy a gimnáziumokban rendes tantárgyként oktassák a magyar nyelvet (litteratura hungarica).

Lonovics magyar nyelv ügye melletti törekvései közismertek voltak: 1843-ban Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagjává választották. A tudós közösség döntésében kiemelt szerepet játszott a politikus–főpap magyar nyelv ügye melletti elkötelezettsége.
Ám a püspök Mednyánszky oktatási javaslataitól eltérő, új terveket is megfogalmazott. Például teljesen másképp képzelte el a felsőoktatás szerkezetét, illetve ‒ ezzel összefüggésben ‒ szigorúbb napirendet szorgalmazott a diákok számára.

Bányászakadémiai hallgatók Selmecbányán, 1850 körül. F. Kollarz kőnyomata. Hajdu János: Felsőbb oktatásügy és tömegnevelés. In: Magyar művelődéstörténet, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1942. Ötödik kötet. Az új Magyarország, szerk. Miskolczy Gyula – Magyar Elektronikus Könyvtár

A főpap javaslatai között különösen figyelemre méltó az a felvetés, miszerint az anyanyelvű elemi iskolákat vegyék ki az állami felügyelet alól. Úgy vélte ugyanis, hogy a plébánosok, esperesek és püspökök helyismeretükkel jobban felügyelhetik és fejleszthetik ezeket az intézményeket, mint az állami hivatalnokok. A szóban forgó felügyeletet a tankerületi főigazgatónak alárendelt, királyi kinevezésű, tehát állami hivatalnok, az elemi iskolai felügyelő látta el. Csak a hitoktatás tartozott püspöki felügyelet alá.

Falusi iskola, ha a tanító távol van. In: Kakas Márton naptára 1861-re, Pest, Landerer és Heckenast, 66. lap. A kép forrása: Hajdu János: Felsőbb oktatásügy és tömegnevelés. In: Magyar művelődéstörténet, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1942. Ötödik kötet. Az új Magyarország, szerk. Miskolczy Gyula – Magyar Elektronikus Könyvtár

A konferencia előadásaiból tanulmánykötet készül. A rendezvény absztraktfüzete elérhető itt:

Felhasznált irodalom:

• Bárány Zsófia: „Az iskolák nem arra szánvák, hogy azokban tudósok képeztessenek!” Lonovics József oktatásügyi munkálatai a reformkorban. In: Pedagógiatörténeti Szemle, 2025/2. 30‒44.
• Kiss Erzsébet: Az alsó és középszintű oktatás 1848/1849-ben. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében, Budapest, 1997.
• Miskolczy Ambrus: A „hungarus alternatíva”: példák és ellenpéldák. (Fejes Jánostól Rumy Károly Györgyig). In: Regio, 2009/2, 3‒46.

Beszámolók:

• Vallás, kultúra, identitás a Habsburg Monarchia világában. In: A Piarista Rend Magyar Tartományának honlapja
• Vallás, kultúra, identitás a Habsburg Monarchia világában. In: Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola honlapja
• Vallás, kultúra és identitásképződés a Habsburg Monarchiában – Nemzetközi konferencia a Sapientián. In: Magyar Kurír katolikus hírportál, 2026. április 15.
• Vallás, kultúra, identitás a Habsburg Monarchia világában – Konferencia a Sapientia Főiskolán In: Magyar Kurír katolikus hírportál, 2026. április 21.

Kapcsolódó blog:

• Bárány Zsófia: „Valami emberileg szép, nem kérdvén, kitől van az, élek vele s kivánom, hogy mennél többen éljenek azzal.”. A magyar nyelv napja. In: OSZK-blog, 2021. november 13.

Bárány Zsófia
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Szent György a hagyomány szerint a III. és a IV. század fordulóján élt római katona volt, aki Diocletianus császár uralkodása idején szenvedett vértanúhalált. Tisztelete egész Európában elterjedt a középkorban, s ezzel magyarázható az is, hogy vértanúsága körülményeit sok legendás elemmel szőtték át. A történet, mely szerint legyőzi a sárkányt, majd kiszabadítja a királylányt, valamennyi nép folklórjában megtalálható és az ikonográfiai ábrázolásokon is igen gyakori. Szent György magyarországi tiszteletéről már Szent István király 1080 körül keletkezett ún. Nagy legendája is beszámol: A király a pogánylázadást „a dicsőséges kereszt jelének pártfogásával, Isten szülőanyja, az Örök Szűz Mária érdemeinek oltalmával Isten kedveltje, Márton főpap és Szent György vértanú zászlaja alatt verte le.” A szent későbbi hazai népszerűségét mutatja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta patrónusául a középkorban. A barokk korban aztán kultusza elhalványodott, de a Szent György napjához kapcsolódó néphit és népszokások szerepe igen jelentős maradt. Erre utal az is, hogy április egyik régi magyar neve Szent György hava volt.

Szent György vértanú (miniatúra). In: Konrad Mörlin imakönyve, Augsburg, 1505. Jelzet: Cod Lat. 309.f. 141v I(eorgi!) – Kézirattár. A kép frrása: Jeles napok

Kondor Béla: Paradicsom, kiűzetés. (Illusztráció Madách Imre: Az ember tragédiája című drámájához), 1963, rézkarc, 198x290 mm. Jelzet: Metszet1965/376 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

95 éve, 1931. február 17-én született Kondor Béla. Sokoldalú alkotó volt, elsősorban képzőművész és költő, de zenével is foglalkozott. Már életében legendássá vált, iskolát teremtett, még a „magyar grafika fénykorának” nevezett, 1960 és 1970 közötti időszak grafikai alkotói közül is kiemelkedett tehetségével, biztos szakmai tudásával, egyéni ikonográfiai rendszerével. Sajnos tragikusan rövid, alig több, mint másfél évtizednyi alkotói pálya adatott meg neki. 1972. december 12-én hunyt el.
Könyvtárunk Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtára a művész huszonhárom rézkarcát és két szabadlapos albumát őrzi. Az évforduló alkalmából szeretnénk Kondor Béla művészetének néhány jellegzetes vonását ezen az anyagon bemutatni.

Művészete

„A grafika a festészet ága és alapja egyaránt” mondta Kondor Béla már diplomamunkájának védése alkalmával, és mindvégig ennek szellemében alkotott: képzőművészeti alkotásai, még a festményei is, alapvetően rajzos jellegűek.
Kompozíciói olykor bonyolultak, szövevényesek, nem könnyű megtalálni a belső rendjüket, mivel céljuk gyakran éppen a káosz érzékeltetése. A zaklatott, kuszának ható vonalazás, vagy a rácsos szerkezetek közül tüzetes szemlélés után bontakozik ki a kép témája, emberalakok tűnnek elő belőlük.
Kondor Béla mindig is érdeklődött a technika, a műszaki újdonságok iránt. Leginkább régi mesterembert-ezermestert idézett alapállása, még hangszereket is készített. Gyermekkorától fogva élete végéig épített repülőmodelleket. Ezek a bonyolult, ugyanakkor törékeny szerkezetek aztán rendre felbukkannak a grafikákon, festményeken majd később fotogramokon is, mintha a kemény, karcolt vonalak a síkon kétdimenziós leképeződései lennének a térben elhelyezett, modelleket alkotó fapálcáknak. Ez fordítva is igaz: a repülőgépmodellek mintha háromdimenzióssá emelt vonalas ábrázolások lennének a térben. Nem műszaki, hanem esztétikai céllal alkotta ezeket a szerkezeteket, amelyek nem működtek, kizárólag a szépségük volt lényeges.
Nemcsak repüléssel kapcsolatos gépezetek, hanem másféle konstrukciók, építmények is szerepelnek a művész alkotásain. Némelyikük Bábel tornyára, vagy Tatlin III. Internacionálé-emlékművére emlékeztető állvány- vagy toronyszerű alkotmány, mint amilyen az Emberkéken látható. Mások idézhetnek archaizáló építészeti struktúrákat (Zene hajnaltájt), titokzatos gépezeteket (Illusztráció Madách Imre: Az ember tragédiájához II. Pokolbeli szerkezet).

Kondor Béla: Emberkék (Rakétakilövő állvány, Bomba), 1966, rézkarc, 290x270 mm. Jelzet: Metszet1967/367 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

Gyakran szerepelnek a kép egyes szintjei között összeköttetést teremtő létrák és lépcsők (Zene hajnaltájt, Sámsonnak levágják a haját, Bányászok), amelyek olykor önálló szerkezetet alkotnak. (Díszletek). Főleg a korai műveken bukkannak fel ipari környezetből származó sötét, rácsos struktúrák, munkásokkal.

Kondor Béla: Zene hajnaltájt (Zene, Koncert), 1965, rézkarc, 420x146 mm. Jelzet: Metszet1966/309 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

Kondor Béla művészetében a repülés rendkívül fontos összetett, központi motívum. Nagyon sok művén szerepel a repülés fogalomköréhez kapcsolódó gépezet vagy élőlény repülés vagy zuhanás közben, a talajon állva vagy zuhanás után földet érve.
Úgy tűnik, a repülés pozitív és negatív értéket egyaránt hordozhat, jót és a rosszat egyaránt kifejezhet, lehet felemelkedés és zuhanás egyaránt. E kettősség értelmezéséhez részben segítségül szolgálhat az életrajz ismerete. Kondor Béla gyerekkorában Pestszentlőrincen lakott, ahol a repülőtér közelsége révén csodálattal figyelhette a repülőgépeket. Gyermekként pilóta szeretett volna lenni és már korán elkezdett modelleket építeni. Egyszer kórházba került, ahol találkozott egy igazi, gépével lezuhant, sebesült pilótával. Egy másik alkalommal elszabadult a repülőgépmodellje, fedélzetén a húga egyik babájával, aki pilótának volt beöltözve, és nem is találták meg többé. Ezt követte a második világháború, amikor – még mindig gyerekként, leküzdve ellenérzését, házuk tetejéről nézte a város bombázását és a légicsatákat. Húga, Kondor Márta visszaemlékezése szerint:

A háború után különösen az űrrepülés tett rá nagy hatást, 1957-ben az első szputnyik, majd 1961. április 12-én Gagarin repülése.
Kondor Béla korának legkiemelkedőbb vívmánya volt a rakéta, de iróniára és kritikára vall, hogy az Emberkék című művén szétesőfélben van és a lezuhanás fenyegeti, mivel a kilövőállás, amelynek a tetejére próbálják emelőcsigával felemelni, igen ingatagnak tűnik. A Repülés és az Égi háború című képeken a repülő szerkezetek egész serege vonul fel, ezek általában kétfedelű repülőgépek, de az előbbi művön egy modernebb katonai gép, az utóbbin pedig helikopter és bombák is láthatók.

Kondor Béla: Égi háború (Égi csata), 1966, rézkarc, 587x498 mm. Jelzet: Metszet1967/669 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

Jellegzetes, a repüléssel kapcsolatos motívum egyfajta förgeteg, kavargó mozgás az égen, ami küzdelmet, összecsapást jelenít meg. Forrásuk talán a gyermekkorban látott légicsaták emléke, de első világháborús plakátok ábrázolásaira is emlékeztetnek. A címében is jelzett légicsatát az első világháborúra utaló sírfelirattal („Hősök sírja 1914”) és földi közelharccal kapcsolja össze az Égi háború.
A Repülés képen ugyan van repülőgép, de itt szárnyas emberalakok kavargó mozgása látszik, akárcsak az Ikaroszon. A Macska virággal grafikán két pillangószárnyú lény ütközik végzetesen, a Barátnőkön pedig a förgeteg üres, alatta a már lezuhant szárnyas figura látható.

• 
• 

Kondor Béla képein a repüléssel kapcsolatba hozható elemek nemcsak élettelen dolgok lehetnek, hanem élőlények is. A legfontosabbak a szárnyakat viselő emberalakok, akik lehetnek a Bibliából és a keresztény hagyományból származó angyalok és szentek, mitologikus hősök, de a világ kezdete óta repülni vágyó ember is felbukkanhat a képeken.
Érdekes megfigyelni, hogy ki milyen szárnyat visel. A legkorábbi művektől kezdve mindvégig szerepelnek sima, lepelszerű szárnyat viselő alakok. Ezek a szárnyak utalhatnak mitológiai hősre, például Ikaroszra és Daidaloszra. Ám az Ikarusz című művön nemcsak ők, hanem a róluk kamerával felvételt készítő angyal (?) is ilyet visel, a Paradicsom, kiűzetés (Illusztráció Madách Imre Az ember tragédiája című drámájához) képen pedig még a focizó fekete pálcikaemberek is.

Kondor Béla: Ikarus és Dedalos (Angyalok bukása, Zuhanó emberek és fényképész), 1957, rézkarc, 167x228 mm. Jelzet: Metszet1964/341 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

Egyes alakok jóval kisebb szárnyat kapnak, például Szent Ferenc a Szent Ferenc prédikál című képen vagy a bányában látható, csillét toló ifjú a Bányarémen

Kondor Béla: Szent Ferenc prédikál a madaraknak, 1967, rézkarc, 215x235 mm. Jelzet: Metszet1967/368 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

Egy másik, jellegzetes típus a hatalmas, dús tollazatú szárny, amely általában angyalra utal, ez emlékeztet leginkább a hagyományos angyalábrázolásokra. Ilyet visel az angyal a már említett Szent Ferenc prédikál képen. Szent Ferenc apró szárnyakat visel, feje fölött a Szentlélek lángjai lebegnek, ám elfordul a madaraktól, akik inkább az angyalhoz szállnak, körötte gyülekeznek. A Bányarém című metszeten a tollas angyalszárny a kézikocsiból kandikál elő baljós módon és talán maga a rémisztő bányarém is szárnyat visel, ha a mellette látható csíkos mintázatú felületet annak tekintjük.

Kondor Béla: Bányarém (Ikarus bukása), 1962, rézkarc, 110x246 mm. Jelzet: Metszet1970/479 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

A Zene hajnaltájt című művön középtájt a tollas angyal olyan, mintha egy középkori metszetről röppent volna ide, míg a legfelül éneklő, felirattal is jelölt kissé frivol angyalkórus („Engelchor”) tagjai nem viselnek szárnyat. Tollas szárnyú nőalakok őrangyalként állnak-lebegnek a női figurák mögött a Barátnők című képen is.
A szereplők még sok másfajta szárnyat is kaphatnak: lehet pillangószárnyuk (Macska virággal), lehet szemmel láthatóan mesterséges, épített szárnyuk, mint a kalapos figurának a Repülés képen, vagy akár denevérre, sárkányra emlékeztető szárny is, mint amilyen a különös módon zsiráfháton ülő kísértő ördögön látható a Kiűzetés című művön.
A további élőlények lehetnek különféle madarak, például a Szent Ferenc prédikál című képen fehér galambok vannak legnagyobb számban, de figyelemre méltó a közöttük röpködő, kicsit emberfejű, furcsa, fogas, groteszk lény, amelyhez hasonló a Schlagerbiennale Venedig című művön is felbukkan. Ez emlékeztet arra a madárcsontvázra, amelyet a fennmaradt fotók tanúsága szerint Kondor őrzött gyűjteményében 

Kondor Béla: Velencei sláger-biennálé, 1968, rézkarc, 414x291 mm. Jelzet: Metszet1970/481 – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár

Olykor a repülő élő és élettelen része nem válik szigorúan külön: A Biedermeier képen a „Biedermeier repülőgépezet kétszer legfeljebb 3x” felirattal ellátott kép egy szerkezet és egy madár szinte összeolvadó, egymásba alakuló ábrázolása.

Zuhanás

1961. április 12-e azonban nemcsak Gagarin repülése miatt emlékezetes, sajnos ugyanezen a napon zuhant ki Sarkadi Imre író Kondor Béla lakásának ablakán. Ez az esemény mintha változást idézett volna elő a művészetében. A repülés és az angyalok addig is jelen voltak képein, ám ezt követően vált hangsúlyossá a zuhanás motívuma. Addig a szárnyas alakok szilárd talajon álltak vagy repültek, ezt követően azonban zuhanás közben vagy a zuhanást követő földet érés után is megörökítésre kerültek. Olykor talán még barátja halálának körülményeire utaló motívumok is felbukkannak, például amikor egy-egy figura szárnyai úgy csavarodnak a test köré, ahogy Hubay Miklós visszaemlékezése szerint Sarkadi Imre hosszú esőkabátja csavarodott az író teste köré zuhanása során:

Így a szárnyak szinte a figura ellen fordulhatnak és akadályozva őt, a bukás előidézőjévé válhatnak, mint például a Barátnők című képen.
Jellegzetes, a repüléssel kapcsolatos motívum egyfajta förgeteg, kavargó mozgás az égen, ami küzdelmet, összecsapást jelenít meg. Forrásuk talán a gyermekkorban látott légicsaták emléke, de első világháborús plakátok ábrázolásaira is emlékeztetnek. A címében is jelzett légicsatát az első világháborúra utaló sírfelirattal („Hősök sírja 1914”) és földi közelharccal kapcsolja össze az Égi háború, ez a felirat más művektől eltérően nem humoros.
A Repülés képen ugyan van repülőgép is, de itt szárnyas emberalakok kavargó mozgása látszik, akárcsak az Ikaroszon. A Macska virággal grafikán két pillangószárnyú lény ütközik végzetesen. E kép talányos címére pedig magyarázatul szolgálhat Ágh István költő visszaemlékezése, amely szerint Kondor Bélának volt „a világ legszebb, legokosabb” fekete macskája:

A Barátnőkön a förgeteg már üres, alatta csak a lezuhant szárnyas figura látható.

Összegzés

Kondor Béla művészetének rendszere annyira egyedülálló és összetett, hogy néha teljesen egymással ellentétes értelmezési lehetőségeket is lehetővé tesz. Képes a legtávolabbi dolgokat összekapcsolni művein, de nem a szintézisüket hozza létre, hanem együttes alkalmazásukkal teremtő feszültséget kelt. Hagyománykövető a középkorig, ugyanakkor a legmodernebb technikai eredményeket is ábrázolja. Művein jelen van a szent és a profán, a komolyság és annak paródiája is, mintha a művész időnként kikacsintana a nézőre. Művei ezért máig talányosak, a kutatókat és a közönséget egyaránt foglalkoztatják.

A képaláírásokat a Kondor Béla (1931–1972) Oeuvre-katalógus leírása szerint adtuk meg.

Felhasznált irodalom:

• Kondor Béla: „A tettek végén irgalmatlan sötétség látszik”. Dokumentumok. A Képzőművészeti Főiskolán elhangzott diplomaismertetés jegyzőkönyvi szövege 1956 júniusából. In: Kortárs, 48. évf. 10. sz. (2004. október), 27–34.
• Kondor Mária: A repülés igézete. In: Új Holnap, 46. évf. 1. sz. (2001), 74–76.
• Legenda Sarkadi Imréről (Lejegyezte Albert Zsuzsa). In: Látó, 6. évf. 10. sz. (1995), 88–96.

• Kondor Béla (1931–1972) Oeuvre-katalógus, A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai sorozat, Interpress, Budapest, 1984.

Tasnády Attila
(Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár)

A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából Kézirattárunk egykori vezetőjére, Halász Gábor (Budapest, 1901 – Balf, 1945) íróra emlékezünk.

Halász Gábor. Amatőr felvétel. In: Délibáb, 8. évf. 9. sz. (1934. február 24.), 41. – Törzsgyűjtemény

Halász Gábor (1901–1945) emléktáblája a nemzeti könyvtárban. A kép forrása: Nyugat 100 honlap

Lukinich Imre. In: Pásztortűz, (14. évf. 8. sz. (1928. április 22.), 177. – Törzsgyűjtemény

Fitz József, az OSZK főigazgatója (1934–1945). In: A Könyvtáros, 13. évf. 6. sz. (1963. június 1.), 335. – Törzsgyűjtemény

A Vallás- és Közoktatási Minisztérium 1944. július 11-i hatállyal Halász Gábort nyugdíjazta. Fitz kezéből minden eszközt kivettek, hiába minden eddigi kérvénye, felterjesztése az egykori beosztott és mindenkori barát érdekében.

Halász Gábor, nagy magyar literátor 1945 februárjának ismeretlen napján a balfi táborban elhunyt.

• 
• 

Földesi Ferenc
(Kézirattár)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására Hírességek környezete címmel tartott előadást  a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport tudományos kutatója 2026. március 24-én Kolozsvárott. Expozéjában a múlt századfordulós illusztrált sajtóban megjelent enteriőrképekből válogatott, és egy több éves kutatás főbb szempontjait ismertette, főbb eredményeit foglalta össze.

Dede Franciska, a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport tudományos kutatója Hírességek környezete címmel tartott előadást az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására 2026. március 24-én Kolozsvárott. Fotó: Egyed Emese

A 19. században a közönség egyre jobban érdeklődött a híres kortársak magánélete és környezete iránt, amelyen keresztül megismerhetőnek vélték az illető(k) belső természetét. A technika fejlődésének köszönhetően már nemcsak műteremben készültek felvételek, hanem a fényképész belépett a hírességek otthonába is. Az illusztrált sajtó közvetítésével pedig egyre szélesebb közönséghez jutottak el a felvételek és a hozzájuk kapcsolódó szövegek. A fotográfus kameráján és a lapok cikkein keresztül az olvasók bepillanthattak a celebritások privát tereibe és magánéletébe is. A hírességek pedig érdekelték (és érdeklik) a közönséget: a születési elit tagjai éppúgy, mint a szellemi elit tagjai. Utóbbiak esetében a közvetlen környezetet az alkotás meghatározó terének tekintették. Ahogy Herczeg Ferenc lapja írta a Magyar írók otthonukban című sorozat megindításakor:

Az író híres emberré válásával az írói otthon – egyfajta gondolattársítással – a nagyközönség számára a(z élet)mű és ezáltal a szerző tükre lesz, és éppúgy hozzátartozik az írói önreprezentációhoz, mint a megjelenés, testtartás, gesztusok stb. S bár ebben a sorozatban a „tollforgató kedvencekről” volt szó, mindez éppúgy igaz a képzőművészek műtermére, a politikusok dolgozószobájára, az előadóművészek otthonára is. Sőt, az arisztokrácia fővárosi palotái és vidéki kastélyai is sokat elárul(hat)nak főrangú lakóikról.

Az előadás egyik diája

Az előadás a különböző terek, helyiségek, a különböző berendezési és dísztárgyak vizsgálata mellett kitért arra is, hogy a felvétel milyen távolságból, milyen beállításban készült. Foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mit tartott fontosnak megmutatni a fényképész, mit emelt ki a képhez tartozó szöveg szerzője és mit mutatott meg közvetlen környezetéből maga az arisztokrata, a politikus, a művész vagy író, és esett néhány szó arról is, hogy kik készítették a képeket és kik írták a szövegeket.

Az előadás után rövid beszélgetésre is sor került.

A kutatás eddigi eredményeit lásd:

• Dede Franciska: Magyar írók otthonukban. Az Uj Idők sorozata 1903–1913. In: Magyar Művészet 2023/6, 34– 45.
• Dede Franciska: „a szoba mindig igazat mond” Politikusok (dolgozó)szobái múlt századfordulós képes lapokban (megjelenés folyamatban)

Dede Franciska
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Major Henrik karikatúrája Tóth Árpádról (A Tevan Kiadónál 1913-ban Békéscsabán megjelent kötet 2007-es, a Tevan Alapítványnál megjelent, facsimile kiadásának részlete). A kép forrása: Nyugat 100 honlap

A kétségkívül és vitán fölül nagy, de szerény és halk szavú költő életműve a magyar irodalom talán legegységesebb hangú költészete. Babits Mihály ritkaságát is kiemeli, azt az egységességében rejlő harmonikusságot, amely Berzsenyivel, Kölcseyvel rokonítja Tóth Árpád költészetét:

Tóth Árpád: Tavaszi elégia. Szerzői autográf. A kép forrása: Nyugat 100 honlap

Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár. A budapesti múzeumkertben (Budapest, 1923. május 30.) Fotó: Török Sophie; az eredeti, sérült üvegnegatívról készített digitális kép – Kézirattár. A kép forrása: Nyugat 100 honlap 

Tóth Árpád: Egy pisztoly csattant el. Szerzői autográf In: Nyugat, 20. évf. 22. sz. (1927. január 1.) 21. évf. 22. sz. (1928. november 16.) – Elektronikus Periodika Archívum

Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, Tóth Árpád-emlékszám), 21. évf. 22. sz. (1928. november 16.) – Elektronikus Periodika Archívum 

• 
• 

———

Tóth Árpád Hajnali szerenád című kötetének borítója (Budapest, Nyugat kiadás, 1913.) – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Nyugat 100 honlap 

Tóth Árpád műfordításai a magyar irodalom remekei, Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait (1923). Az ő fordításában ismerjük Arthur Rimbaud versét, A magánhangzók szonettjét és Paul Verlaine Őszi chansonját. Bár Babits és Kosztolányi mellett ő is a „szép hűtlenekhez” tartozott, fordításaiban nemzedéktársainál nagyobb mértékben törekedett az eredeti visszaadására. Egyikük, Szabó Lőrinc, szintén a műfordítás mestere, aki Tóth Árpád összes verseit 1935-től több kiadásban nagy gondossággal rendezte sajtó alá, így írt barátja műfordítói munkásságáról:

A Nyugat folyóirat Tóth Árpád-emlékszámának címlapja, 21. évf. 22. sz. (1928. november 16.)  – Törzsgyűjtemény

Mann Jolán, szerk.
(Főigazgatói Kabinet)

Az MTA PAB Neveléstörténeti Munkabizottsága, a Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztálya, a PTE BTK, valamint a PTE KPVK 2026. február 19–20-án Töprengések a nőtörténet-írás körül II.: Új utak és eredmények a nőtörténeti kutatásokban címmel szervezett tudományos konferenciát. Az esemény a nőtörténeti kutatások különböző megközelítéseit kívánta egy térbe hozni: a történettudomány, az irodalomtörténet, a neveléstörténet és más diszciplínák felől vizsgálta a nők társadalmi szerepeit, életútjait és reprezentációit. Az előadások a kora újkortól a 20. századig terjedő időszakot ölelték fel, az előadók pedig többféle forrástípust – sajtóanyagokat, egodokumentumokat, büntetőjogi iratokat és irodalmi műveket – vontak be elemzéseikbe.
Az irodalomtörténeti szekcióban elhangzott Női tapasztalat és szerzői önpozicionálás Kádár Erzsébet Reggeltől estig című novellájában című előadásban egy kevéssé ismert szerző életművének egy központi darabján való vizsgálata történt. Kádár Erzsébet a két világháború között elsősorban novellistaként és kritikusként, illetve kiadói lektorként volt jelen; prózája és kritikái egyaránt egy rendkívül következetes esztétikai normarendszert rajzolnak ki.

Kádár Erzsébet Reggeltől estig című díjnyertes novellája a Nyugat tartalomjegyzékében. Nyugat, 29. évf., 2. sz. (1936). Címlap – Elektronikus Periodika Archívum
Kádár Erzsébet: Harminc szőlőskosár, [Budapest], Franklin Társulat, 1944. Borító. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kritikai írásaiban visszatérően megfogalmazott elv a „tiszta stílus”, amely „ellenálló anyagként” kényszeríti munkára az írót, és amelynek feltétele a szöveg belső arányainak és összefüggéseinek tudatos kialakítása. Ez a pozíció számára a megélt tapasztalatok olyan megformálását jelentette, amely távol marad a nagyívű érzelmi hatáskeltéstől – az irodalmi értéket elsősorban nem a feldolgozott élmények intenzitásában, hanem azok nyelvi és szerkezeti kidolgozottságában látta. A Reggeltől estig című novella ennek a poétikai magatartásnak egy különösen jó példája. Ugyan egy megcsalásból kialakuló házassági krízis alaphelyzetéből indul ki, mégsem a konfliktus drámai fokozása áll a cselekmény középpontjában: sokkal inkább a női főszereplő, Zsuzsanna felismeréseit rögzíti, ezáltal pedig a női tapasztalat egy visszafogott, analitikus beszédmódban artikulálódik.
A narrációban több olyan kép is megjelenik, amelyeken keresztül a főszereplő saját helyzetére tekint. Amikor Zsuzsanna szembesül férje hűtlenségével, saját magát is mintegy kívülről kezdi látni „kékszövet háziruhájában, halvány hajkoronájával, szomorkás madonnaarcával”. A leírás egyszerre konkrét és jelképes. A „madonnaarc” egy olyan, a kultúrában jól ismert női szerepet idéz fel, amely a tisztasághoz, az önfegyelemhez és az önfeláldozáshoz kapcsolódik – Zsuzsanna ebben a pillanatban az ismerős szerep, a polgári decens nő szerep keretei között látja önmagát.
Ez a kép azonban hamarosan elmozdul: a történet előrehaladtával egyre több jel utal arra, hogy ez az önértelmezés megbomlik. Egy későbbi jelenetben a feszültség „fátyolt von” a szereplők közé, majd ez a fátyol is felhasad. Nem sokkal később a tükörben feltűnő arc is bizonytalanná válik: a főszereplő ugyan felismeri, mégsem tudja megmondani, pontosan kit lát. Ez a bizonytalanság pedig már annak a jele, hogy a korábbi önkép nem működik többé biztos viszonyítási pontként.
Ezek a motívumok – a Madonna-alak, a fátyol és a tükör – egy egymásra épülő szimbólumrendszer egy-egy részét képezve egy olyan folyamatot rajzolnak ki, amelyben a korábban stabilnak tűnő önkép fokozatosan meginog. A szöveg nem egyetlen fordulópont köré szervezi ezt a változást, inkább a felismerésekből eredő apró elmozdulások sorozataként illusztrálja a folyamatot. Ennek részeként válik hangsúlyossá az autonómia kérdése is, viszont a cselekmény során Zsuzsanna nem jut el egy egyértelmű, lezáró döntésig; a szöveg azt már nem mutatja meg, hogyan alakul a helyzete. Csupán annak felismeréséig jut el, hogy saját gondolkodását és jövőképét hosszú időn át a férjéhez való viszony szervezte; ez a felismerés viszont nem felszabadító, hiszen az addigi rend feladása számára nemcsak a kapcsolat feladását jelentené, hanem önmaga egy részének elvesztését is.
Az autonómia ezért egy bizonytalan állapotként artikulálódik: a főszereplő egyszerre kötődik a korábbi szerepéhez, és lát rá annak korlátaira. Ez a kettősség nem oldódik fel a szöveg végére sem: a novella inkább azt mutatja meg, hogyan igyekszik Zsuzsanna egyeztetni a helyzet okozta belső ellentmondásokat. A zárójelenet különösen élesen mutatja meg ezt az állapotot: Zsuzsanna egy pillanatra eljut a kapcsolatból való kitörés lehetőségéig. A kezében tartott hamutartóval akár kárt is tehetne a környezetében, azonban a mozdulat félbemarad: leteszi a hamutartót, mert attól tart, hogy gyermeke felébred. A düh jelen van, de nem engedi kitörni, inkább a korábbi belső rend kereteihez tartja magát.
Ez a kontrollált, visszafogott reakció túlmutat a cselekvés hiányán, sokkal inkább arra világít rá, milyen keretek között válik egyáltalán megélhetővé a kívánt autonómia. A személyes indulat nem egy kontrollálatlan érzelmi kitörésként jelenik meg, hanem a környezet normáihoz igazodik: ebben az értelemben Kádár Erzsébet prózája nem a klasszikus női szerepek és az autonóm női szubjektum szembeállítását végzi el. Inkább azt mutatja meg, hogyan létezhet egymás mellett a normákhoz való igazodás és az autonómia igénye, hiszen a „polgári decens” és az önállóságra törekvő nő alakja nem kettéválnak, hanem egymásra csúszva jelennek meg – abban az irodalmi nyelvben, amely a visszafogottságot és a formai fegyelmet tartja a megszólalás feltételének. 

Felhasznált irodalom:

• Hunyady Sándor, Kádár Erzsébet: Török Sophie: Nem vagy igazi! – Nyugat-kiadás. In: Nyugat, 32. évf. 7. sz. (1939. július), 43–46. (1., 2.)
• Kádár Erzsébet: Harminc szőlőskosár, [Budapest], Franklin Társulat, 1944
• Kádár Erzsébet: Reggeltől estig. In: Uő.: Kegyetlenség, Budapest, Franklin Társulat, 1944, 13–36.

Baranyai Laura
(Kézirattár)

Mit lehet kiolvasni egy papírból, amit első ránézésre észre sem veszel? Az OSZK 49. beszélgetésében Szebelédi Zsolt történész, neolatinista, a nemzeti könyvtár kutatója mesél arról, hogyan segítenek a vízjelek a kéziratok és könyvek korának, eredetének és hitelességének meghatározásában. A műsort Tóth Péter vezeti, a munkát Solymosi Ákos segíti.

A beszélgetésben szóba kerül, hogyan kerül a vízjel a papírba, milyen lépésekből áll egy vizsgálat, és hol helyezkedik el a vízjel a datálás és az azonosítás eszköztárában. Konkrét példákon keresztül megmutatjuk, hogyan derülhet ki egy dokumentumról, hogy nem az, aminek mondják, és hogy léteznek-e jellegzetesen magyar vízjelek vagy papírmalmok. Az is kiderül, miben különbözik az egyedi vízjelek vizsgálata a típusok elemzésétől, és miért fontos az egységes leírási rendszer.

A „Vízjelvilág” egy Facebook-oldalon megjelenő szerelemprojekt, amely ezt a különleges területet igyekszik közelebb hozni a nagyközönséghez. Posztokat elemzünk, hogyan kapcsolódik mindez a magyar papírtörténethez, milyen példákat ismerünk a közelmúltból – akár a diósgyőri papírgyár vízjeleire –, és hogy a digitális korban miért marad továbbra is releváns ez a kutatás, illetve hol érdemes elkezdenie annak, akit mélyebben is érdekel.

Vízjelvilág: https://www.facebook.com/vizjelvilag
Szebelédi Zsolt doktori védése: https://doktori.hu/doktori-vedesek/16994/