Az írni-olvasni tudás nemzetközi napján, szeptember 8-án visszatekintünk régebbi korokra, és megnézzük, hogy 250 évvel ezelőtt milyen új módszereket vezettek be az olvasás tanítására avégett, hogy az analfabetizmust felszámolják.

Az iskolaügy a felvilágosult abszolutizmusban

A 18. század közepétől Európában, vagyis a felvilágosult abszolutizmus korszakában egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az erős állam működéséhez szükséges az általános iskoláztatás megreformálása. A kézműiparban, a mezőgazdaságban végzett hatékony munkához, és már az alsóbb közigazgatási feladatok ellátásához is egyaránt szükség volt az olvasás, írás és számolás tudásának elsajátítására.

Ennek megvalósítására ezek a főbb irányok, törekvések szerepeltek a kor (iskola)politikai gondolkodásában:

• az iskolák kivonása az egyház fennhatósága alól, és állami kézbe vétele,
• az új elvárásoknak megfelelő tankönyvek kiadása,
• hatékony tanítási módszerek, megfelelően képzett tanítók,
• iskolafelügyelet a tanítók és tanítási eredményeik ellenőrzésére.

Johann Ignaz von Felbiger. Grafika – Österreichische Nationalbibliothek. A kép forrása: Europeana

Poroszországban II. Frigyes király 1763-ban bevezette az általános tankötelezettséget. Ausztriában Mária Terézia a sziléziai iskolareformert, Johann Ignaz von Felbigert (1724–1788) bízta meg az iskolaügy irányításával, aki 1774-ben a poroszhoz hasonló szabályzatot dolgozott ki, amellyel a Habsburg Birodalomban megalapozta a népiskolai rendszert.
Felbiger német iskolareformer, pedagógiai író, valamint Ágoston-rendi kanonok volt. A breslaui egyetemen folytatott teológiai tanulmányai után 1744-ben nevelői állást vállalt. 1746-ban belépett a sziléziai Saganban az Ágoston-rendi kanonokok közösségébe, 1748-ban pappá szentelték, tíz évvel később pedig a sagani monostor apátja lett.
Látva a helyi katolikus iskolák siralmas állapotát, Felbiger megpróbált javítani a helyzeten, és 1761-ben kiadta első iskolai rendelkezését. 1762-ben Berlinbe utazott, ahol nagy benyomást tett rá Johann Julius Hecker (1707–1768) gyakorlatorientált reáliskolája és Johann Friedrich Hahn (1753–1779) táblázatokkal történő oktatási módszere. Felbiger a sagani monostor birtokai számára 1763-ban adott ki iskolai szabályzatot, valamint egy tanítóképzőt alapított.
A második berlini útja után 1765-ben kidolgozta a sziléziai katolikus elemi iskolák általános szabályzatát, de javaslatai bekerültek a II. Frigyes által egy évtizeddel később kiadott, a sziléziai felsőbb iskolákra vonatkozó szabályozásba is.
Mária Terézia császárné kérésére Felbiger 1774-ben Bécsbe költözött, ahol a Habsburg Birodalom oktatáspolitikájának a megreformálását kapta feladatul. Még ugyanebben az évben kidolgozta az általános iskolarendtartást (Allgemeine Schulordnung, für die deutschen Normal- Haupt- und Trivialschulen in sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern), amely a népoktatás átfogó reformjának az alapjává vált az osztrák örökös tartományokban. 1775-ben jelent meg legfontosabb pedagógiai műve, a Methodenbuch für Lehrer der deutschen Schulen in den kaiserlich-königlichen Erblanden, amelyben részletesen leírta az új tanítási módszerét. Könyvtárunkban megtalálható a módszert összegző, Budán megjelent könyve, a Kern des Methodenbuches.

Johann Ignatz von Felbiger: Kern des Methodenbuches, besonders für die Landschulmeister in den kaiserl. königl. Staaten, Ofen, Gedruckt mit kön. Universitätsschriften, 1786. – Törzsgyűjtemény

Az addigi tanítási gyakorlat

A gyermekek – főleg falun és a mezővárosokban – sokszor hosszú heteket hiányoztak az iskolából, mivel dolgozniuk kellett. A folyamatos hiányzások miatt a tananyag megtanulását újra és újra elölről kellett kezdeniük. A helyzetet nehezítette, hogy az iskolákban régi, elavult módszer szerint folyt az oktatás. A középkorból fennmaradt szokás szerint ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a tanító egyik gyermeket a másik után kérdezte ki. Eközben a többiek beszélgettek, zajongtak, ami megosztotta mind a felelő gyermek, mind a tanító figyelmét. A tanítónak általában minden türelmére és tekintélyére szüksége volt ahhoz, hogy legalább rövid időre csendre bírja a nyugtalan gyerekeket.
Felbiger új tanítási módszert vezetett be, amely a tanítás hatékonyságát volt hivatott szolgálni. A módszerét öt fontos elemre tagolta:

• együttes oktatás
• együttes olvasás
• kezdőbetűzés módszere
• táblázatba foglalás
• katekizálás elve

Az új tanítási módszer központi eleme a tanítás új szociális formája volt. Immáron a teljes tanulócsoport számára tartottak oktatást, vagyis a tanulókat együtt tanították. Módszertani elvként Felbiger előírta, hogy minden tanulónak mindig készen kell állnia arra, hogy felszólítsák: például az elhangzottak megismétlésére, a kérdések megválaszolására, az eddig mondott vagy olvasott szöveg folytatására, vagy arra, hogy kijavítsa egy másik tanuló által olvasás, írás vagy felelet közben elkövetett hibákat.
A közös olvasás a módszer második fő eleme volt, amely magában foglalta mind a közös hangos olvasást, mind pedig a csendes együttolvasást.
A betűmódszer segítséget jelentett a megtanulandó szövegek memorizálásában. Felbiger ezt Johann Friedrich Hähn berlini reáliskolájában tett látogatásakor ismerte meg. A tanító felírta a táblára a hosszabb memoriterszövegek kezdőbetűit. A kezdőbetűkre mutatva elmondta a megjegyzendő szakaszt, amit a tanulókkal egészen addig ismételtetett, amíg azok azt vissza nem tudták mondani.
A táblázatok használata a tagolt összefoglalásokat jelentette, ami lehetett akár egy könyv tartalomjegyzéke is. A táblázat szemléltetési formáját Felbiger szintén Hähntől vette át.
A katekizálás esetében egy kérdés-felelet módszerről volt szó, amely nem csupán vallási témákra vonatkozhatott, hanem minden olyan témára, amit a gyermekeknek meg akartak tanítani. A katekizálás tehát a kérdezés-válaszolás folyamatát jelentette, amit azért használtak, hogy a tanító megtudja, milyen fogalmakkal rendelkezik a kérdezett az adott témában.
1777-ben jelent meg az I. Ratio Educationis, vagyis Mária Teréziának a Magyar Királyságra vonatkozó tanügyi rendelete, amelynek alapját Felbiger tanügyi reformjavaslatai képezték.
A magyar iskolarendszer megreformálását ezen tanügyi rendelet alapján vezették be – a protestánsok ellenkezése miatt – csak a katolikus fenntartású iskolákban. 

Új tanítási módszer az olvasástanításban

Felbiger ábécéskönyvei

Az írás és olvasás tanítására Felbiger saját ábécés- és olvasókönyvet is szerkesztett. A Habsburg Birodalom iskolái számára készített ábécéskönyvének első kiadása 1774-ben jelent meg. Ebbe a korábban az olvasástanuláshoz alkalmazott vallási szövegek helyére rövid, a köznapi élethez jobban közelítő szereplőket felvonultató „erkölcsképző” olvasmányok kerültek. Az ábécéskönyv kötelező taneszközzé vált az iskolákban az írás-olvasás tanítására.
A Felbiger-féle ábécés- és olvasókönyvet először csak német nyelven adták ki, majd az I. Ratio Educationis elkészülte után a Magyar Királyság iskolái számára is megjelentették kétnyelvű változatban: az egyik oldalon mindig németül, a másikon magyar, szlovák, szlovén, illetve horvát nyelven. A német szöveg magyar nyelvű fordítását Révai Miklós (1750–1807) piarista szerzetes, tanár készítette.

Miklós Révai: A B C knižečka aneb tak rečeny syllabikar ku prospechu narodních sskol w kralostwy uherskem, Budin, Wytjsst: Uniw., 1782. – Törzsgyűjtemény

Az I. Ratio Educationis alapján a tankönyvkiadás joga a Budai Királyi Egyetemi Nyomdához került, az új tanügyi rendelet alapján készített ábécés- és olvasókönyveket is ez a nyomda jelentette meg egészen 1852-ig. Az olvasástanuláshoz használt tankönyveket három változatban adták ki: városi, mezővárosi és falusi iskolák számára.

„A betűk ismeretéről”

Felbiger módszertani könyve, a Methodenbuch részletesen bemutatta, hogyan képzelte el a szerző a betűtanítást. A következőkben ezen mű alapján ismertetjük az olvasástanítás korabeli alapjait.
A tanítás kezdetén még nem használtak ábécéskönyvet. Minden gyermeknek csak egy „betűtáblácskája” volt, amelyen az összes gót betűs kisbetű (fraktúr) volt látható. A betűk bevezetésének sorrendje az órán – csakúgy, mint a betűtáblácskán – nem az ábécé rendjét követte, hanem a formai hasonlóság elvét: először az egyszerűbb formákkal kezdték (i, j, r …), majd a bonyolultabbak (y, z, s) kerültek sorra.
A betűket a tanító (régies megnevezéssel iskolamester) a gyermekek szeme láttára írta fel a táblára. A fraktúr-betűk megírásához Felbiger a következő utasítást adta: „Ehhez szükséges egy fekete tábla, egy szivacs, valamint egy négyszögletes krétadarab; a kréta éles sarkával készítjük a vékony vonalakat, a széles oldalával pedig az árnyékvonalakat.”
A „közös tanulás” elve szerint történt az első lépés: Az alsó osztály valamennyi gyermekét a betűtáblácskával a kezében a tanári tábla elé állították úgy, hogy a kisebbek a nagyobbak előtt álljanak. A tanító elmondta nekik, hogy a betűk milyen elemekből állnak: pontokból, egyenes és görbe vonalakból. Miután ezt elmagyarázta, megkérdezte: miből állnak a betűk? Amennyiben a gyerekek nem tudtak azonnal felelni, elismételte a választ. Ezután a tanító ismételten megkérdezte: miből állnak a betűk? A második kérdésre már többen vissza tudták mondani a hallottakat. Miután a gyermekek jól válaszoltak, a tanító közölte velük, hogy most egy pontot fog rajzolni. A pont után következett a vonal. A tanító minden alkalommal megnevezte, hogy mit írt a táblára, rákérdezett, meghallgatta a választ, majd megismételte azt. A gyermekek ezután megkeresték a megfelelő betűt a saját „betűtáblácskájukon”.
Mielőtt az iskolamester felírt egy betűt a táblára, azt előre jelezte a gyermekeknek, és írás közben is többször mondta a betű nevét. A tanulás során többször rákérdezett, hogy melyik betűt írja éppen. Írás közben és utána is folyton megismétlődött tehát a kérdés-felelet rituálé, hogy – Felbiger szavaival – „mindig éberen tartsa a gyermekeket, és az ismétlés által a betű nevét helyesen bevésse az emlékezetükbe.”

A betűzés

A betűk vizuális megismerése után következett a betűzés tanulása, vagyis a betűk hangértékének elsajátítása. Felbiger szerint meg kellett különböztetni a „hangos” betűket (magánhangzókat) és a „néma” betűket (mássalhangzókat). A néma betűk csak akkor hallhatók, ha mellettük megjelenik egy hangos betű, például: a, be, ce, de stb.
A magyarázatot a gyakorlat követte: a kisbetűs ábécét felírták a táblára.
A tanító megkerestette azokat a betűket, amelyeket csak másokkal együtt lehet kimondani, valamint azokat a betűket, amelyeket önállóan is ki lehet ejteni. Így tanulták meg a gyermekek a fogalmakat: önhangzó (vagyis magánhangzó) és mássalhangzó.

A betűtáblázat

Az ábécéskönyvek első két oldalán volt egy táblázat, amely tartalmazta az ábécé betűit ábécérendben, különböző írásmódokban: fraktúr és kurrent (gót betűs nyomtatott és kézírásos formák), valamint szerepeltek rajta a latin betűs írások is.

Miklós Révai: ABC oder Namenbüchlein, zum Gebrauche der Nazionalschulen in dem Königreiche Hungarn, Ofen: Druck. Univ., 1789. A könyv első két oldala – Törzsgyűjtemény

„Az olvasásról”

Amint a tanulók képesek voltak helyesen kiejteni az ábécéskönyvben található nehéz szótagokat is, és elsajátították a betűfelismerést és a betűzést szolgáló táblázatot, az „olvasóosztályba” kerültek. Itt a tanulókat három osztályba sorolták: a legjobbak, a közepesek és a gyengébbek csoportjába. A legjobbak olvastak először, a gyengébbek pedig utoljára, akik – Felbiger reményei szerint – a többszöri szöveghallgatás által tanulhatnak, átvéve a jobbaktól a helyes példát.

Írásmódok

A kézírás (kurrent) olvasása

Az olvasás megtanulásához hozzátartozott nemcsak a nyomtatott, hanem az írott szövegek olvasásának elsajátítása is. A gyermekeknek többfajta írásmód olvasni tudását is meg kellett tanulniuk. Elvárták a fraktúr (nyomtatott német gót betűk) és a latin betűs nyomtatott írás ismeretét (magyar és latin szövegekhez). Emellett meg kellett tanulniuk a latin betűvel írt kézírásos szövegek és a kurrent (gót kézírású) szövegeknek az olvasását is. Ennek gyakorlati oka az érthető társadalmi elvárás volt, melyre Felbiger igy utalt a Methodenbuch című művében:

A kézírásos szövegek olvasásának gyakorlására Felbiger különböző lehetőségeket ajánlott:

• a tanító maga írjon a táblára, a gyerekek először betűzzenek, majd olvassanak;
• különböző kézírásokat gyűjtsön össze a tanító, és ossza ki azokat olvasásra;
• először a tanító olvassa fel a szöveget, majd a tanulók ismételjék meg azt.

Felbiger fontosnak tartotta a fokozatosság elvét: a különféle kézírások közül először a jól olvashatókat kell választani gyakorlás céljára, majd később az egyre nehezebben olvashatókat.

Az olvasmányok

Felbiger ábécés- és olvasókönyvében különféle szedéssel szerepeltek az olvasmányok, hogy az olvasást különböző írástípusokban is gyakorolhassák a tanulók. A csak német nyelven kiadott tankönyvekben az elbeszélések zöme fraktúrban, néhány elbeszélés kurrentben (német kézírással), végül néhány szöveg latin betűs nyomtatásban jelent meg. A kétnyelvű könyvekben, így a magyar és német könyvekben a német nyelvű szövegeket a német írásmódnak megfelelően, a magyar nyelvű szövegeket a latin betűs írásmódnak megfelelően közölték.

ABC könyvetske, a’ nemzeti iskoláknak hasznokra = ABC oder Namenbüchlein, zum Gebrauche der National Schulen in dem Königreiche Hungarn, Ofen, königl. Universitätsschriften, 1780. Magyar és német nyelven, különböző betűtípussal szedett olvasmány – Törzsgyűjtemény

A korabeli ábécés- és olvasókönyvek jellemzően a számok felsorolásával zárultak, hogy a korabeli, egymás mellett használt kétféle – arab és római számos – számírást gyakorolhassák a segítségükkel.
Felbiger – ugyan ma már sok részben túlhaladott – módszere nagy lépés volt a korszakban az alfabetizáció terjedésének előmozdítására, az írás- és olvasástanítás hatékonyságának növelésére.

Felhasznált irodalom:

• Felbiger, Johann Ignaz: Methodenbuch für Lehrer der deutschen Schulen in den kaiserlich-königlichen Erblanden, Wien, Deutsche Schulanstalt, 1775.
• Fülöp Géza: Olvasási kultúra és könyvkiadás Magyarországon a felvilágosodás idején és a reformkorban (1772–1848), Budapest, Hatágú Síp Alapítvány, 2010.
• Kraus, Hans-Christof: Kultur, Bildung und Wissenschaft im 19. Jahrhundert, München. Oldenbourg Wissenschaftsverlag, 2008.
• Pukánszky Béla és Németh András: Neveléstörténet, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.
• Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz…: Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1996.

Szabóné Kozma Katalin
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

Páratlanul gazdag irategyüttest őriz könyvtárunk Kézirattára: a kiváló műfordító, református lelkész publicista Máthé Elek hagyatéka ez idáig kevesebb figyelmet kapott, pedig tartalma miatt igazán megérdemli, hogy odafigyeljünk rá. A néhány hete megkezdett feldolgozás pedig most különösen aktuális, hiszen Máthé Elek 1895-ben szeptember 6-án látta meg Pécsett a napvilágot.

Máthé Elek portréja egyetemi leckekönyvéből – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Az ifjú Máthé Elek számára nem volt kérdés, hogy milyen hivatást választ: édesapja, valamint anyai nagyapja is református lelkészek voltak, így ő is ezen az úton indult el és a budapesti Református Teológia Akadémián 1917-ben szerzett segédlelkészi oklevelet, majd 1920-ban szentelték lelkésszé. Időközben a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára is felvételt nyert, ahol latin és görög filológiából nyert tanári képesítést 1919-ben. Az egyetemen osztálytársa volt a magyar klasszika-filológia egyik legismertebb egyénisége, Kerényi Károly, akivel össze is barátkozott.

Máthé Elek egyetemi leckekönyvei – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Teológiai tanulmányait elmélyítendő 1922 októberétől 1924 márciusáig Skóciában volt hosszabb tanulmányúton, előbb Edinburgh-ben majd Glasgow-ban. A skót református egyházzal a későbbiekben is szoros kapcsolatot ápolt, amiről a hagyatékban található levelezése tanúskodik. Külföldi tanulmányait egy három hónapos genfi tanulmányúttal zárta le 1924 júniusában.
Még skóciai tanulmányai megkezdése előtt a Lónyai utcai Budapesti Református Főgimnáziumban kezdett tanítani latin és görög nyelvet, melyet hazatérése után is folytatott egészen 1940-ig. Tanítványa volt többek között Devecseri Gábor, Szilágyi János György és Cs. Szabó László is, Devecseri Gábor épp Máthé Elek hatására fordult az antik irodalom felé:

Cs. Szabó László is hálásan emlékszik az iskolai évekre egy 1966-ban Máthé Eleknek küldött levelében:

Máthé Elek életútjának kiemelt eseménye az 1940-es négy hónapig tartó amerikai körútja, melynek során végiglátogatta az ottani magyar református gyülekezeteket. Előadásokat tartott, prédikált, valamint angol nyelvű előadásokat tartott az NBC rádiójában. Tapasztalatait az Amerikai magyarság nyomában címmel írta meg, amely 1942-ben jelent meg a Dante Kiadónál.
1940. március 31-én a kiskunhalasi református gyülekezet hívta meg lelkipásztorának: pozícióját az Egyesült Államokból való visszaérkezése után töltötte be egészen 1945-ig, amikor is saját kérésére nyugdíjazták.
Nyugdíjazásának hátterében nem a magas életkor, hanem a református egyház vezetőségével való konfliktusa állt: a háború idején világi és egyházi törvényeket megszegve keresztelt meg 40 zsidó vallású nőt, férfit és gyermeket 1944 nyarán a fővárosi Fasori templomban. Mindezt Szabó Imre esperes felrótta neki és végül Ravasz László püspök is elítélte tettét. Máthé Elek azonban bátran vállalta cselekedetét, melyről így írt Szabó Imréhez:

A teljes történetet 1960-ban a Theológiai Szemlében írta ki magából Zsidómisszó vagy zsidóüldözés címmel.
A húszas évektől kezdődően publikált, elsősorban külpolitikai tárgyú cikkeket, tanulmányokat, és dolgozott a Magyar Rádió munkatársaként is 1926-tól, sőt 1935-1939 között saját műsora volt Világhíradó címmel, melyben kéthetente adott elő a világi távoli és kevésbé távoli pontjain történt érdekes eseményekről. Az előadások szövegeinek jelentős részét megőrizte a hagyaték. Másik műsorában hazai eseményekről pedig a külhoni, elsősorban az amerikai magyarságnak számolt be Heti híradó az óhazából címmel.
A hagyaték egyik, ha nem a legérdekesebb darabja Máthé Elek publikálatlan, angol nyelvű önéletrajza, a Tempest over the Danube, melyben a második világháborús történéseket írta meg, rövid történeti-politikai bevezetővel. A visszaemlékezést az Egyesült Államokban szerette volna publikálni, ám az – ahogy a levelezéséből tudjuk – végül meghiúsult.

Máthé Elek: Tempest over the Danube. Kézirat – Kézirattár, Máthé Elek hagyatéka

Nyugdíjba vonulása nem azt jelentette, hogy felhagy minden munkájával, hanem épp az ellenkezőjét: ekkor indult be műfordítói pályafutása. Ahogy a cím is mondja, ekkor vált a klasszikusok tolmácsává. Az amerikai irodalom jelentős szerzői Máthé Elek értő tolmácsolásában kerültek a magyar olvasók kezébe. Olyan időtlen klasszikusok, mint a Nagy Gatsby, a Ne bántsátok a feketerigót, vagy épp az 1984 is Máthé Elek fordításában jelent meg először. Fordított ezenkívül Hemingway-től, Walter Scott-tól, Irwin Shaw-tól és Graham Greene-től. A színpadi világ sem volt idegen számára, Arthur Miller drámái is az ő hangján szólaltak meg a magyar színpadokon, közülük is a Pillantás a hídról a legjelentősebb, de lefordította az Egy ügynök halálát és a Salemi boszorkányokat is. John Osborne Luther című drámája személyes kedvence volt, amit élete végén fordított le.
Legnagyobb fordítói tevékenysége azonban visszavitte a kezdetekhez, az antikvitás szeretetéhez: Plutarkhosz monumentális opusát, a Párhuzamos életrajzokat sok éven keresztül, több részletben fordította le, ám az elkészült mű igen gazdag forrásként szolgál az ókor iránt érdeklődők számára. Fordítását Devecseri Gábor „könnyeden csevegőként” és „tartalmasan elvenként” jellemzi.
Máthé Elek hagyatéka mindezeket a fordításokat tartalmazza, a javításaival ellátott kéziratokat, betekintést engedve fordítói működésébe. Fiatalkori naplói sokat elárulnak a pályakezdő pedagógus és újságíró lelki vívódásairól, anyagi nehézségeiről, jegyzetei a precíz kutatót, a mindenre odafigyelő tudóst mutatják be nekünk:

Megjelent cikkeit is eltette, így ennek köszönhetően még jobban megismerhető újságírói tevékenysége is.
Máthé Eleket 1968 januárjában, 72 éves korában érte a halál. A Theológiai Szemle hasábjain Bottyán János búcsúzott tőle, aki mint kiváló pedagógust, elmélyült teológust és nagyszerű fordítót méltatta Máthé Eleket:

Felhasznált irodalom:

• Bottyán János: Emlékek Máthé Elekről. In: Theológiai Szemle, 11. évf. 3–4. sz. (1968), 117–118. 
• Devecseri Gábor: Tanáromról, Máthé Elekről. In: Köznevelés, 23. évf. 13–14. sz. (1967), 512–514. 
• Máthé Elek: Zsidómisszió vagy zsidóüldözés. In: Theológiai Szemle, 3. évf. 1–2. sz. (1960), 43–48. 
• Máthé Elek hagyatéka, MNMKK OSZK Kézirattár

Janzsó Miklós
(Kézirattár)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Gyakori, jellegzetes témák, motívumok az allegorikus-szimbolikus képeken

Pondere et numero. Címlapelőzék. Rézmetszet. In: Athanasius Kircher: Arithmologia sive de abditis Numerorum mysteriis, Romae, Ex Typographia Varesij, 1665. Jelzet: App. H. 2088 – Régi Nyomtatványok Tára

Amint az első rész kezdetén már említettük, az emblematika, emblémaelmélet kiindulópontját képező egyetemes szimbolizmus alaptétele az, hogy a teremtett világ, az egész természet az Istenről beszél, az egész természet az embert tanítja. Ez azt jelenti, hogy a reneszánsz korabeli és kora újkori Európában virágzó emblematikai műfajoknak tanító, nevelő, keresztény erkölcstani üzenete van. Ennek az üzenetnek talán a leggyakoribb megnyilatkozása ezeken a képeken az a gondolatkör, amelyet röviden így említhetünk: az örök isteni fény alászállása a teremtményekbe (descensio luminis aeterni in creaturis). Athanasius Kircher (1602–1680) jezsuita tudós, polihisztor keresztény természetfilozófiai írásaiban Isten a fények Atyja, akiben semmi sötétség és semmi változás nincs. Ő a teremtett világban jelenlévő valamennyi fény forrása. Isten egy, az isteni természet lényege szerint egyszerű, a fények Atyjának értelmében levő legtisztább fény is egy. Leszállván a teremtményekbe, ez az egyetlen fény sokfélévé lesz. Ezt a metafizikai folyamatot Kircher ahhoz a fizikai folyamathoz hasonlítja, amelynek során az egyszínű (fehér) fény a tárgyakat megvilágítván, más-más színt ad nekik, saját fénytörő képességeik szerint. A teremtett világ, az ember nem képes az isteni fényt közvetlenül befogadni, csak angyali közvetítéssel. (Athanasius Kircher: Ars Magna Lucis et Umbrae. In decem Libros digesta... Romae, Sumptibus Hermanni Scheus, 1646, 921, 924.) Nagyon szépen szemlélteti ezt a tanítást Kircher Arithmologia sive de abditis Numerorum mysteriis (Romae, Ex Typographia Varesij, 1665, App. H. 2088) című könyvének a címlapelőzéke, amelyen a Szentháromságot a jezsuita szimbolikában gyakran előforduló egyenlő oldalú háromszög jelképezi, közepén egy szemmel. A Szentháromság körül a kilenc angyali kar foglal helyet. Rajtuk keresztül árad ki fénysugarak, fénynyalábok formájában az isteni fény a teremtett világra, amelyet egy szárnyas glóbusz jelképez. A glóbuszt az állócsillagok szférája, a legkülső égbolt veszi körül. Közepén a Föld, a Föld felett a hét planéta: a Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz. A hagyományos ptolemaioszi világképben a Hold és a Nap is planétának számít.

Indesinenter. Nyomdászjelvény. Rézmetszet. In: II. Rákóczi Ferenc: Histoire des Revolutions de Hongrie. Tome sixieme. A La Haye [Den Haag], Jean Neaulme, 1738. Jelzet: App. H. 2450 – Régi Nyomtatványok Tára

II. Rákóczi Ferenc Histoire des Revolutions de Hongrie (A La Haye [Den Haag], Jean Neaulme, 1738, App. H. 2450) című könyve hatodik kötetének a nyomdászjelvénye a Kos és a Bika házán áthaladó Napot ábrázolja, Indesinenter (Szüntelenül) felirattal. Ez az időszak (március, április) az egyházi évben a nagyböjt és húsvét ideje. A Nap itt pontosabban a Fiút, a Messiást jelenti, aki megváltói műve által szüntelenül világosságot áraszt a Földre, megújítja a világot. Érdekes megfigyelnünk, hogy a katolikus Rákóczi Ferenc felfogásában, világképében hogyan kapcsolódik össze a magyar forradalom eszméje Krisztus szabadításával, az idők végezetéig tartó közbenjáró szerepével a mennyei Atya színe előtt. Végül pedig érdemes figyelnünk a cím és a nyomdászjelvény közti jelentéstani, etimológiai összefüggésekre is. A latin revolutio főnév, amely a képen ábrázolt Nap körforgását jelenti a Föld körül a ptolemaioszi világkép szerint, összefügg a címben szereplő revolutions (forradalmak) főnévvel.

Sic facile crescam. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Brodarics István: Narratio de proelio, quo ad Mohatzium anno 1526. Ludovicus Hungariae rex periit. Argentorati [Strassburg], Typis et sumptibus Ioh[annis] Friderici Spoor, 1688. Jelzet: App. H. 1344 – Régi Nyomtatványok Tára

Brodarics István Narratio de proelio, quo ad Mohatzium anno 1526. Ludovicus Hungariae rex periit (Argentorati [Strassburg], Typis et sumptibus Ioh[annis] Friderici Spoor, 1688, App. H. 1344) című könyvének a nyomdászjelvénye az előző rész végén elemzett nyomdászjelvény egyszerűbb változatának is nevezhető. Háromágú facsemetét ábrázol, Sic facile crescam (Így könnyen növekszem) szalagfelirattal. A facsemete fölött látható a Nap, rajta a négybetűs istennevet jelentő szent Tetragrammaton (Jód, Hé, Váv, Hé). Ebből még inkább egyértelmű, hogy a Nap itt az Istent szimbolizálja. A felirat ebben az esetben elsőként az ábrázolás keresztény természetfilozófiai jelentésirányát hangsúlyozza. A természetes napfény éltető, vegetatív erejére hívja fel a figyelmet, amely a zöld növények számára elengedhetetlenül szükséges, mesterséges fénnyel nem pótolható. Ugyanakkor természetesen a keresztény erkölcstani irány is jelen van. A fácskának itt is három ága van (múlt, jelen, jövő), és egy szigeten áll, amelyet tenger vesz körül, a veszedelmek és kísértések helye. A kis fa legfelső ágaival eléri a napsugarakat. Ez azt jelenti, hogy minden javunk kegyelemből van, de ahhoz, hogy a kegyelem hathatósan működjék bennünk, szükséges a mi felfelé törekvésünk is.
Joannes Cuspinianus (1473–1529) De Turcarum origine, Religione, ac immanissima eorum in Christianos tyrannide (Lugduni Batavorum [Leiden], ex officina Joannis Maire, 1654, App. H. 2644) című könyvének a nyomdászjelvénye műfaja szerint hieroglifika. A képen középen egy földműves embert látunk. A férfi ásóval készül a parlagon heverő földet megművelni. A földművelés, illetve az ezzel együtt járó békés, letelepedett, helyhez kötött életmód itt a törökök nomád, rabló, fosztogató életmódjának az ellentéteként jelenik meg. Ez a mű a törökök keresztények fölötti zsarnokságáról szól. Első részében (De Turcorum origine) többek között Ióannész Zónarasz (Joannes Zonaras, 1070 k.–1140) bizánci történészre hivatkozva azt írja Cuspinianus, hogy a Kaszpi hegyekből (a Kaukázus hegységből) kijőve, szülőföldjüket elhagyva a törökök Perzsiát és Kis-Ázsiát rohanták meg először, rabolva, fosztogatva, hadakozva feldúlták az ottani tartományokat. (5. oldal) Továbbá Niccolò Sagundino (Nicolaus Sagundinus, 1402–1464) velencei diplomata Aeneas Sylvius Piccolomini (1405–1464) megbízásából írt De origine et familia Othomanorum című könyve alapján azt állítja, hogy stabil székhely nélkül (nulla stabili sede), városok nélkül, biztos és állandó lakhelyek nélkül, a Tanais folyó (a Don folyó) vidékéről özönlöttek ki Európa felé, erdőn-mezőn keresztül vándorolva. (9. oldal)

Fac et spera. Nyomdászjelvény. Rézmetszet. In: Joannes Cuspinianus: De Turcarum origine, Religione, ac immanissima eorum in Christianos tyrannide. Lugduni Batavorum [Leiden], ex officina Joannis Maire, 1654. Jelzet: App. H. 2644 – Régi Nyomtatványok Tára

A kép felirata (Fac et spera, azaz: Tedd és remélj) elsősorban a keresztény földműves isteni gondviselésbe vetett hitére utal. A középkori és kora újkori Európában a tanult, litterátus emberek körében ismert volt Arisztotelész természetfilozófiai tanítása a felhők és a csapadék (eső, harmat, hó, dér, jégeső) képződéséről, amelyet ma röviden így emlegetünk: a víz körforgása a természetben (Arist. Meteorologicorum Lib. I. Cap. IX, X, XI, XII.). Ezt azonban nem tartották hitelesnek, a Biblia alapján cáfolták, például Mózes ötödik könyvére hivatkozva: „Fel-nyittya az Úr leg-jobb kinchét, az eget, hogy essőt adgyon főldednek ő idejekor: és meg-álgya kezeidnek minden munkáit.” (Aperiet Dominus thesaurum suum optimum, caelum, ut tribuat pluviam terrae tuae in tempore suo: benedicetque cunctis operibus manuum tuarum. – Deut. 28. v. 12.) Ezt a keresztény természetfilozófiai tanítást fejtette ki alaposabban Robert Fludd, korábban már többször is említett könyvében. (Robert Fludd: Philosophia Moysaica, i. m., fol. 46 verso: Quod Aristotelis Doctrina de nubium et guttarum pluviae generatione inveniatur omnimode verae sapientiae institutis contradictoria) Fludd itt többek között felvetette azt a problémát is, hogy Arisztotelész tanítása szerint a légköri páraképződés, a párák fölemelkedése az ég középső részébe (in mediam aëris regionem) és felhőkké alakulása főként a napsugárzásnak, a Nap melegének (calor Solaris) tulajdonítható. Ám ha ez valóban így lenne, a csapadék zöme nyáron, a meleg évszakban kellene, hogy kialakuljon. A tapasztalatok pedig ennek az ellenkezőjét mutatják: a mérsékelt égöv alatt a csapadék nagyobb része nem a meleg évszakban, hanem a hideg évszakban képződik. A hagyományos keresztény tanítás az időjárás alakulásával, a csapadékképződéssel kapcsolatban az, hogy az az igaz Isten akaratától, teremtő erejétől függ, mint minden létezés, cselekvés, történés ebben a világban. Erre a tanításra utal az égen, középen látható Nap, rajta a négybetűs szent Tetragrammaton olvasható, amely egyértelművé teszi, hogy a Nap itt is Isten sátrát, égi lakhelyét jelenti. Az Isten világát, a mennyet itt is felhőöv határolja el a látható világtól. A kép jobb oldalán a Remény (Spes) allegóriája látható. Zöld ruhába öltözött nő, jobb kezével horgonyra támaszkodik, bal kezében leveles zöld ágat tart, és felfelé, az égre tekint. A remény a három isteni erény (hit, remény, szeretet) közül a második. Hogy az égre tekint, az jelzi, hogy nem akármilyen, hiú reménységről van szó, hanem az élő és igaz Istenbe vetett reményről. A kép bal oldalán a Bőség (Abundantia, Ubertas) allegóriája áll. Szemét az égre emeli ő is, annak jeleként, hogy ebben a világban minden bőség a teremtő Isten gazdagságából származik. Bal kezével bőségszarut ölel magához, jobbjában három búzakalászt tart. A bőségszaru a testi, földi táplálékot jelenti, a három búzakalász pedig a mindennapok legfőbb táplálékán, a kenyéren túl az angyalok kenyerét és az ember legfőbb lelki táplálékát, az Eucharisztiát jelképezi. Az ásó és az ásás a földművelésen túl mindenféle más hasznos, üdvös emberi munkát is jelent. Az égen lebegő angyalok által hordozott pálmaág és babérkoszorú pedig a becsületes, tisztességes, jó szándékkal végzett munka végső jutalmát, az örök dicsőséget jelzi előre. Az ásó és a kapa, amely alkalomadtán rejtett kincseket és egyéb titkos dolgokat is felfed, az értelmes, bölcs ember szellemi habitusára, a szakmai titkokba beavatott tudós munkájára is utal. (Johann Michael von der Ketten: Apelles Symbolicus, Pars II. Amstelaedami et Gedani, Apud Janssonio-Waesbergios, 1699, 443.)
Végül, de nem utolsósorban, van ennek a képnek egy alkímiai jelentésrétege is. A legősibb alkímiai alapszövegnek tartott, Hermész Triszmegisztosz egyiptomi királynak és papnak tulajdonított Tabula Smaragdina (Smaragdtábla) szövegében ezt olvashatjuk: Nutrix ejus terra est (Dajkája a föld). (Jean-Jacques Manget [szerk.]: Bibliotheca Chemica Curiosa, Tomus primus, Genevae, Sumpt[ibus] Chouet, G. de Tournes, Cramer, Perachon, Ritter, & S. de Tournes, 1702, 389.) Avicenna (Ibn Szina, 980–1037) perzsa származású filozófus, polihisztor az alkímiáról szóló rövid értekezésében a következőket írja:

Aquinói Szent Tamás (1225–1274), Nagy Szent Albert püspök tanítványa Secreta Alchimiae magnalia című könyvében a bölcsek kövét spirituális gyógyszerként jellemzi, földből és Szent Lélekből való eredetét tanítja. (Secreta Alchimiae magnalia D[ivi] Thomae Aquinatis... Opera Danielis Brouchuisii, artium et Medicinae Doctoris. Editio tertia. Lugduni Batavorum, Ex Officina Thomae Basson, 1602, 33–35.)
Az alkímiai év (annus philosophicus) egyes időszakaiban természetes napfény kell, hogy érje a lombikot ahhoz, hogy a transzmutáció sikeresen végbemenjen. (Michael Maier: Atalanta fugiens, hoc est, Emblemata nova de secretis naturae chymica... Oppenheimii, Ex typographia Hieronymi Galleri, 1618. Emblema XLV. Sol & ejus umbra perficiunt opus. p. 191, in fine.)
Végül szintén Michael Maier írja Septimana Philosophica című könyvében a következőket: 

Illustres virtute ac genere. Díszcímlap. Rézmetszet. In: Elias Wideman: Comitium gloriae centum, qua sanguine qua virtute illustrium... Wien, Cosmerovius, 1646. Jelzet: App. H. 841 – Régi Nyomtatványok Tára

Elias Wideman Comitium gloriae centum, qua sanguine qua virtute illustrium... [Wien, Cosmerovius, 1646, App. H. 841]  című metszeteskönyvének a díszcímlapja még több képelem, még több motívum szerepeltetésével jeleníti meg ezt a gondolatkört. Műfaja szerint ez is hieroglifika. A kép homlokzatán a Nap és fészkén ülő főnixmadár látható, az élő Isten szimbólumai. Az Isten világát itt is felhőöv veszi körül, határolja el a látható világtól. A homlokzat jobb és bal oldalán egy-egy angyal a kezében tartott tükör segítségével továbbítja az isteni fényt a látható világba, amely a jobb felől álló Virtus (Erény) és a bal felől álló Mater Ecclesia (Anyaszentegyház) szívébe jut. Az Erény jobb kezében csukott könyvet tart, amely a választottak számára adatott igaz bölcsességet, az örök Igét szimbolizálja. Bal kezével egy koronás keresztre támaszkodik, amely azt jelenti, hogy a megigazuláshoz, az üdvösséghez mindig szenvedésen, próbatételeken át vezet az út. Az Anyaszentegyház jobb kezével a szívére mutat, bal kezével pedig Krisztusra, az igaz szőlőtőre támaszkodik. Krisztus tanítványai az ő szőlővesszői, akik csak őbenne maradva hozhatnak bőséges termést. (Joan. 15. v. 1–6.) Fején a tizenkét csillagból álló korona Szent Ágoston Apokalipszis-bevezetője szerint a tizenkét apostolt jelenti. (Aurelius Augustinus: In Beati Joannis Apocalypsim Expositio, Homilia IX.) Az Anyaszentegyház mint választott nép, szent nemzet, ugyanúgy törzsi-nemzetségi alapon, vér szerinti kötelék alapján szerveződik egységbe, mint Izrael, az Ószövetség szent népe. Az újszövetségi egyház feje Krisztus, tagjait pedig Krisztus vére fűzi egységbe. (1 Petr. 2. v. 9–10.)

Neptun (Poszeidón). Címlapelőzék. Rézmetszet. In: Georg Kreckwitz: Totius Regni Hungariae superioris et inferioris accurata descriptio. Das ist richtige Beschreibung dess gantzen Königreichs Hungarn. Frankfurt am Main und Nürnberg, 1685. Jelzet: App. H. 1180 – Régi Nyomtatványok Tára

A görög-római mitológia istenei és hősei közül gyakran szerepel ezeken a képeken Saturnus (Kronosz), Juno (Héra), Jupiter (Zeusz), Minerva (Pallasz Athéné), Fortuna (Tükhé), Hercules (Héraklész) és Neptun (Poszeidón). Neptun a tenger és a viharok, földrengések istene, általánosabb értelemben a négy őselem közül a vizet reprezentálja. A tizenkét főisten egyike, Jupiter és Pluto testvére. A víz a teremtett világot alkotó, illetve benépesítő ötféle test, ötféle teremtmény elengedhetetlen alkotóeleme (kövek, fémek, növények, állatok, értelmes lények). Mindenféle termékenység és bőség megtestesítője. Gyakran ábrázolják bőségszaruval, delfinnel és vízi tündérekkel együtt. A delfin a fölséges jellemével és szelídségével uralkodó, a hatalmával nem visszaélő, bölcs fejedelem jelképe. Neptun háromágú szigonya (tridens) a víz három fő hasznát jelképezi: a halak és más vízi élőlények számára éltető elem, a mezők termékenyítője, az emberek legfontosabb itala. (Jakob Masen: Speculum, i. m., 263–264.)
Gyakoriak még ezeken az illusztrációkon az úgynevezett allegorikus alakok, leginkább az erények megszemélyesítői. Mint például a három isteni erény: a Hit (Fides), Remény (Spes), és a Szeretet (Charitas) vagy a négy sarkalatos erény: az Okosság (Prudentia), az Igazságosság (Justitia), az Erősség (Fortitudo) és a Mértékletesség (Temperantia). További erények még például a Kegyesség (Pietas) és a Hűség (Fidelitas). Gyakori allegorikus szereplő még a keresztény vitéz (miles christianus) vagy a vallásos ember (vir religiosus). Gyakran feltűnő képelem a templom és az oltár, amelyek számos alkalommal formájuk szerint nem keresztények, hanem az ókori görög-római kultúrából valók, de ezeken a képeken keresztény jelentéstartalommal ruházódnak fel.

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.) 

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2., 3., 4.)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonkilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Némedy Gyulát és gyűjteményét mutatja be.

Némedy Gyula (1881–1949) szegedi ügyvéd, a mai nevén a Szeged-Csanádi Egyházmegye és a Szeged-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség jogtanácsosa, emellett költő, műgyűjtő és műpártoló, Szeged művelődéstörténetének jeles alakja volt. Születési évét több szakirodalom 1883-ra teszi, de gyászjelentésén és egyéb iratain is az 1881-es év szerepel.
A középiskolát Szolnokon, Lőcsén, Egerben és Szarvason, a jogot Budapesten, Nagyváradon és Kolozsváron végezte; 1912-ben szerzett diplomát.
Sokoldalú kultúrmunkát folytatott, több kulturális, főként irodalmi szervezethez csatlakozott. Az 1930-as években Lugosi Döme mellett a Tömörkény Társaság vezetőjeként tevékenykedett. Belépett a Gárdonyi Géza Társaságba, 1942-ben tartotta székfoglalóját a nagykőrösi Arany János Társaságban. Az Országos Dankó Pista Társaság alapító elnöke, a Nemzeti Kultúregyesület és a Szegedi Dalárda tiszteletbeli elnöke lett. Ezek mellett szerepelt két grafikákkal és műgyűjtéssel foglalkozó szervezet, a debreceni Ajtósi Dürer Céh, illetve a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) tagságában.

Buday György fametszete. Jelzet: Exl.N/201 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Műkedvelőként verseket írt, némelyiket olaszra is lefordították. A Lírai antológia szegedi költők verseiből című 1922-es válogatásban jelentkezett először költeményeivel. Jelentősebb kötetei: Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses), Zengő lángok.  Ezekről a MEGE lapja, a Kisgrafika is hírt adott. Mindkét kiadvány fametszetekkel gazdagon illusztrált, Bordás Ferenc, Buday György, Drahos István, Kopasz Márta, Vadász Endre és Fery Antal alkotásaival.
Az 1938-ban kiadott Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses) című kötet borítóját Bordás Ferenc tervezte.

Némedy Gyula: Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses), Budapest, Officina, 1938. Címlap – Törzsgyűjtemény

A költészetre utalóan pegazus szerepel Fery Antal alábbi fametszetén 1939-ből; a grafika felirata a gyűjtő neve mellett lakhelyét, Szegedet is megjelöli.

Fery Antal fametszete (1939). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Némedy behatóan foglalkozott a népdalköltészettel, számos nótaszöveg fűződik a nevéhez, ilyen témájú könyveibe ragasztotta a következő ex librisét.

Almási Gyula Béla fametszete. Jelzet: Exl.N/302 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Aktívan részt vett kisgrafikai eseményeken. Lelkesen üdvözölte az 1934-es szegedi nemzetközi ex libris és alkalmi grafikai kiállítást, melyet a városi múzeumban rendeztek. 1935-től mélyült el kapcsolata Vadász Endre grafikussal. Több képzőművészeti tárgyú írása is megjelent. Pártfogolta Erdélyi Mihály festőt, 1936-os kiállítására katalógust is készített. 1938-ban ő állította össze a Csongrád vármegye című kötet Szeged képzőművészete fejezetét. Előszót írt Tóth Ervin Fametszet a XX. században (1939)  című művéhez. Cikkei budapesti és vidéki lapokban – Jászapáti és Vidéke, Jászberény, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, Kun-Szt-Márton és Vidéke, Tiszamenti Szemle – jelentek meg. Színházi szakmunkája A színháztudomány kis lexikona (1911).
Több ezer – egyes források szerint 5000 – darabos, zömmel ex libriseket tartalmazó kisgrafika-gyűjteményre, és kb. 150 festményre tett szert. Példásan rendszerezett kollekciójában nagy számban szerepeltek szegedi művészek alkotásai. A festmények Szeged festészeti hagyományainak keresztmetszetét adták, kiemelten Nyilasy Sándor, Károlyi Lajos, Dinnyés Ferenc és más helyi festők műveivel. De az alföldi mesterek, mint Tornyai János, Koszta József és Endre Béla sem hiányoztak, sőt hazai nagyságaink közül Lotz Károly, Aba-Novák Vilmos, Iványi-Grünwald Béla és Szőnyi István egy-két műve is szerepelt az anyagban. Erdélyi Mihály alkotásaiból közel negyven kép került a gyűjteménybe a család és a festő szoros baráti-mecénási kapcsolata révén.
Némedy kisgrafikai gyűjteményét gyarapítandó aktívan cserélt is, duplumpéldányait meghirdette a MEGE cserelistáin. Saját nevére szóló ex libriseinek készítői közt ott találjuk Buday György, Bordás Ferenc, Gáborjáni Szabó Kálmán, Fery Antal és Vadász Endre nevét. A grafikák részben foglalkozására utalók (paragrafusjellel), részben Szegedre vonatkoznak, ezt néha feliratukban is jelzik („Ex libris Szegediensis Dr. Némedy Gyula”). Selmeczi Skonda Károly ex librisén paragrafusjelek és a szegedi dóm körvonalai rajzolódnak ki.

Selmeczi Skonda Károly alkotása (1936). Exl.N/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A könyvjegyek másrészt könyveket, angyalokat, temetőt ábrázolnak – utóbbi tematika Némedy tragikusan korán elhunyt leányának, Annának az emlékét idézi, ez az oka a halálélmény kisgrafikákon való gyakori szerepeltetésének.

Vadász Endre rézkarca (1935). Exl.N/196 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bordás Ferenc több ex librist és újévi grafikákat is metszett Némedy nevére. A „Némedy Gyula balatoni könyveiből” feliratú grafika az ábra mellett a szövegében is a Balatonra utal. Hegyek, házak között vezető úton sétáló, könyvet olvasó férfi látható az alábbi, a mesék világát idéző ex librisen.

Bordás Ferenc fametszete (1938). Exl.N/203 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Feleségével, Sallay Emmával huszonöt éves házassági évfordulójukra Bordás Ferenccel készíttettek alkalmi grafikát 1939-ben. 
A Némedy-gyűjtemény 1752 ex librisét az özvegy 1970-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti részlegének adományozta. A vásárlás útján megszerzett kollekcióban 655 lap külföldi művész alkotása. A magyar grafikusok közül Bordás Ferenc, Buday György, Kováts Ferenc, Nagy Árpád, Radványi-Román Károly, Révész Kornél, Selmeczi Skonda Károly, Sterbenz Károly, Szűcs Pál, Török János, Vadász Endre és Várkonyi Károly személyenként 10-től 180-ig terjedő ex librisszel képviseltetik magukat a nívós gyűjteményben.

Vadász Endre rézkarca (1935). Exl.N/200 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Némedy élete a szépségek keresésével telt, személyében egy sokoldalú, a jogászi tevékenység mellett az irodalom és a képzőművészet iránt egyaránt érdeklődő emberre emlékezhetünk.

Némedy Gyula gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
• Dr. Némedy Gyula gyászjelentése, Szeged, 1949. január 15., MNMKK OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• Dr. Némedy Gyulának…, Szemle. In: MEGE Kisgrafika, 1938/4. sz., 32–33.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre (1901–1944) kisgrafikái. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve,1978, Debrecen, 1979, 324., 328. és 334.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre szegedi kapcsolatai. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1., 335.
• Némedy-féle ex libris-gyűjtemény, Móra Ferenc Múzeum, Beleltározva: 70.2–70.58 ltsz. alatt (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1972/73-2, 330.)
• Némedy, Gyula Sandor. In: Family Tree & Family History at Geni.com
• Némedy Gyula: A szegedi ex libris kiállítás. In: Magyar Exlibris, 1935/2. sz., 29.
• Szelesi Zoltán: Műgyűjtés Szegeden. Régi szegedi műgyűjtő családok. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1, 297.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Némedy Gyula (1881–1949). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 128–129. 

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész

Vállajvidéki sváb parasztház. Háttérben a czifra csűr. A kép forrása: Móricz Zsigmond: Szatmár vármegye népe. In: Magyarország vármegyéi és városai. Magyarország monografiája..., ... szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, 1896–1914. – Magyar Elektronikus Könyvtár

2025. augusztus 7–8-án a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a szentév alkalmából konferenciával emlékezett meg az egyházmegye alapításának évfordulójáról.
VII. Piusz pápa 1804. augusztus 9-én kelt bullájával szentesítette az egyházmegye megalapítását, amelynek történetében a sváb jelenlét kiemelt szereppel bír. „Háromszáz év közösségépítő munka” ‒ emelte ki a svábok betelepítésének társadalmi, gazdasági, valamint lelki jelentősége kapcsán a konferencia ötlet- és házigazdája, Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök.

Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök köszönti a konferencia résztvevőit. A kép forrása: A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Facebook-oldala

A svábokat a Rákóczi-szabadságharc és az 1710-es évek pestisjárványai után telepítette elnéptelenedett birtokaira a katolikus nagykárolyi Károlyi Sándor.  Az első telepesek 1712 nyarán érkeztek meg Nagykárolyba és Kaplonyba, majd több hullámban folyamatosan jöttek az 1800-as évek elejéig. Főként földművesek, de mesteremberek is érkeztek, akiknek a többsége katolikus volt. A gróf és utódai telepítéseinek eredményeként Nagykároly és Szatmárnémeti térségében 31, részben vagy egészében svábok által lakott település jött létre. A letelepedett katolikus sváboknak köszönhetően megnőtt a katolikus hívek száma a területen.

Az ünnepi konferencia első napján főként a 19. század eseményei kerültek előtérbe. Tempfli Imre (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) a szatmári svábok megtelepedésének körülményeit, Tengely Adrienn (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, Andragógiai és Közművelődési Tanszék) az 1848. évi szatmári hitéleti javaslatokat, valamint Sárándi Tamás (Maros Megyei Múzeum) a svábok dualizmus kori asszimilációját járta körbe. Kinczel István (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) az amerikai kivándorlásokról, Turtureanu Róbert (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) a sváb papi hivatásokról tartott előadást, míg Csirák Csaba (színháztörténész) a svábok és szatmári magyar színjátszás kapcsolatát, Császár Albert (Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium) pedig az 1990 utáni lehetőségeiket ‒ többek között gazdaság, politika, s oktatás terén ‒ ismertette.

L.: Szatmármegyei svábok. In: Napkelet, 1. évf., 3. sz. (1857. január 22.), 41.  – Törzsgyűjtemény

A második napon a 20. századi fordulópontokat vizsgálták az előadók. Eiler Ferenc (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet) a két világháború közötti romániai német-magyar együttműködést, valamint Baumgartner Bernadette (Regensburgi Egyetem Magyar Intézete) a szatmári német mozgalom és a katolikus egyház viszonyát mutatta be. Marchut Réka (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet) a szatmári svábok és a katolikus egyház II. világháború alatti kapcsolatáról beszélt, míg Nagy Mihály Zoltán (Bihar Megyei Állami Levéltár; Nagyváradi Egyetem) a magyar kormány nemzetiségpolitikájának romániai értelmezésről az 1930‒40-es években. Márkus Beáta (Pécsi Tudományegyetem Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszék) a svábok szovjet kényszermunkára hurcolásáról, Tempfli Imre pedig az 1990 és 1994 közötti Németországba való kitelepedésükről tartott előadást.  A sváb kapcsolati hálókba, értékekbe és örökségelemekbe Marinka Melinda (HUN-REN–DE Néprajzi Kutatócsoport), illetve a sváb agrártradíciók és innovációk összefüggéseibe Szilágyi Levente (ELTE Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Néprajztudományi Intézet) engedett betekintést.

Bárány Zsófia, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportjának tudományos munkatársa előadásában a 18. század végéről, valamint a 19. század elejéről fennmaradt canonica visitatiók alapján mutatta be, hogy a sváb közösségeknek milyen pozitív fejleményekkel vagy épp kihívásokkal kellett számolniuk például az oktatásügy, az egyházfegyelem, valamint az anyagiak terén a korszakban. Előadásában arra is kitért, hogy az együttélés során miként alakult a kapcsolat a különböző vallásúak és nemzetiségiek között a vizsgált településeken.
A konferencia hallgatósága a számos kérdés, hozzászólás mellett olykor saját tapasztalatával, történeteivel gazdagította az előadásokban elhangzottakat.

Az előadók a konferencia kapcsán a szatmári svábok történetéhez szorosan kapcsolódó helyszínekkel ismerkedhettek meg. Felkeresték ‒ többek között ‒ a kaplonyi, Ybl Miklós tervezte ferences templomot és Károlyi-kriptát, a nagykárolyi Károlyi-kastélyt, valamint a piarista templomot és könyvtárát, illetve Krasznabélteken meglátogattak egy pincészetet is.

Az egyházmegye központjában, Szatmárnémetiben pedig ‒ egyebek mellett ‒ a püspöki palotát, valamint a Hild József által tervezett székesegyházat tekintették meg a kutatók.

Felhasznált irodalom:

A szatmári egyházmegye története a kezdetektől. Szerk. Tempfli Imre, Szatmárnémeti, Profundis Kiadó, 2025.

Beszámolók:

• „Sathmarland, du meine Heimat” – Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről. In: Romkat.ro. Erdélyben szerkesztett katolikus portál. (Kiadó: Kolozsvári Verbum Egyesület. Tulajdonos a Gyulafehérvári Főegyházmegye), 2025. augusztus 9.
• „Sathmarland, du meine Heimat”. Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről. In: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye, 2025. augusztus 8.
• Sathmarland, du meine Heimat – Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről Külhoni – 2025. augusztus 13. In: Magyar Kurír. Katolikus Hírportál

Bárány Zsófia
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Fortassis tentare licebit
 

Fortassis tentare licebit. Címlap-illusztráció. Rézmetszet. In: Révay Péter: De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae centuriae septem, Frankfurt am Main, 1659. Jelzet: App. H. 854 – Régi Nyomtatványok Tára

Révay Péter De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae centuriae septem című művének (Frankfurt am Main, 1659, App. H. 854) címlap-illusztrációja műfaját tekintve szintén hieroglifika. Rajta középen Fortuna istenasszony látható. Fortuna mögött az égen Mercurius (Hermész) repül, aki a görög-római mitológiában a tizenkét főisten egyike. Mercurius az ékesszólás, a szorgalom, a gyorsaság, a kereskedelem és mindenféle hasznos munka reprezentálója. Ő egyben a jó szerencse előmozdítója, pártfogója is. Láthatjuk is a képen, hogy ő hajtja a kedvező szelet Fortuna vitorlájába. Fortuna homlokán a hosszú, előre néző hajtincs a kedvező alkalmat jelenti, amelyet az okos ember igyekszik megragadni, kihasználni. A kép felirata is erre a jelentésirányra utal. Így fordíthatnánk magyarra: Szabad lesz talán [a szerencsét] megkísérteni. Mercurius jelenléte egy másik szállóigét is felidézhet bennünk: Quod Deus vult, Fortuna debet (Amit az Isten akar, megadja Fortuna). Fortuna lába alatt a glóbusz a szerencse forgandóságát jelzi, ebben a kompozícióban ugyanakkor az isteni gondviselés egyetemes, az egész világra kiterjedő voltát is jelenti. A tenger a látható világ, az ember földi pályafutásának színtere. Megpróbáltatások és veszedelmek helye már Homérosz felfogása szerint is, amely az édesvizeket keserűvé változtatja. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 371.) A tengeren evező, sodródó hajók az emberi sorsokat jelképezik. A kép jobb oldalán Minerva istennő áll. Jobb oldalán álló szent madara, a bagoly, illetve a bal karjára tekeredő kígyó az igaz és hasznos bölcsesség, az isteni eredetű tudomány jelképei. Medúzafejet ábrázoló pajzsa gonoszűző (apotropaion), a béke és biztonság reprezentálója. A kép bal oldalán Hercules áll. Ő itt elsősorban a robusztusság, a férfias erő megtestesítője, de mivel a könyv a Magyar Királyságról és a Szent Koronáról szól, így természetesen a hősi erények, az okos, bölcsen uralkodó keresztény fejedelem megszemélyesítője is. Az oroszlánbőr, amelyet visel, a királyi hatalom jelképe. Érdekes, figyelemreméltó a két mitológiai szereplő egymáshoz viszonyított helye, hiszen a hagyományos, patriarkális keresztény világkép szerint inkább Hercules kellene, hogy jobb felől legyen, Minerva pedig bal felől. Ez a kompozíció az igaz bölcsesség, okosság elsődleges voltára figyelmeztet, és egy harmadik szállóigét juttat eszünkbe: Ingenio et robore. (Ésszel és erővel, de magyarul inkább: Többet ésszel, mint erővel.)

Cum Deo et Die. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio, Lipsiae [Lipcse], 1718. Jelzet: App. H. 2416 – Régi Nyomtatványok Tára

Cum Deo et Die

Bél Mátyás De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio (Lipsiae [Lipcse], 1718, App. H. 2416) című könyve címlapján látható ez a nyomdászjelvény. Műfajára nézve szintén hieroglifika. A Nap átvitt értelmű, figuratív jelentései közül régtől fogva az a legfontosabb, hogy Isten szimbóluma. Pierio Valeriano szerint latin neve (Sol) egyedülállóságából ered (solitudo), hiszen tündöklő fényét és éltető melegét tekintve nincs párja az egész mennybolton, éppúgy, mint ahogy Istennek sincs párja a világmindenségben. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 555. Lib. XLIV. Cap. II. Deus Optimus Maximus) A Nap Robert Fludd keresztény természetfilozófiájában a Szentháromság szimbóluma is. Fludd Sidrach 13. századi asztrológus könyve alapján azt állítja, hogy a régi bölcsek a Napot az Istenséghez hasonlították, és a Nap lényegében (in Solis essentia) három dolgot különböztettek meg: magát a planétát, annak fényét vagy világosságát és éltető melegét. Magát az égitestet az Atyaistennek, világosságát a Fiúnak (Joan. 9. v. 5.), melegét a Szent Léleknek feleltették meg, mivel a világosság közvetlenül a Napból mint égitestből ered, a meleg életadó, jótékony hatása pedig a Napból és annak világosságából egyaránt származik. (Robert Fludd: Utriusque Cosmi... Tom. I. De Macrocosmi Historia..., Oppenhemii [Oppenheim], Typis Hieronymi Galleri, 1617, 19.) Ezen felül számos régi szerző, így például Roberto Bellarmino (1542–1621) bíboros tanítása szerint is a Nap nem csupán istenszimbólum, hanem sajátos teológiai-metafizikai értelemben Isten sátra, égi lakhelye. Noha az Isten mérhetetlen nagysága betölti a mennyet és a földet (Jer. 23. v. 24.), az egek egei őt be nem foghatják (2 Paral. 2. v. 6.), mindazonáltal azt állítják a régiek, hogy ott erősebb az isteni jelenlét (praesentia Dei), és ezt a jelenlétét az Isten hatalmas, csodálatra méltó jelekkel is kinyilvánítja. (Roberto Bellarmino: De Ascensione Mentis in Deum per Scalas Rerum creatarum... Lugduni [Lyon], Sumpt[ibus] Horatii Cardon, 1615, 149–152.) Gyakran idézett bibliai alapja ennek a tanításnak a Vulgata számozása szerinti 18. zsoltár 6–7. verse:

Szent Jeromos bibliafordításából ez a két vers a 19. század óta vitatott szöveghely. Valójában arról van szó, hogy Jeromos itt a héber szöveg értelmét akarta visszaadni, nem betű szerinti fordításra törekedett. Breviarium in Psalmos című zsoltárkommentárjában ezt írja a 6. vers kezdetéről:

Temperantia (Mértékletesség). Szövegközi illusztráció. Fametszet. In: Nicolaus Hemmingius: De lege naturae apodictica methodus, Witebergae [Wittenberg], Iohannes Crato, 1563. Jelzet: App. H. 378 – Régi Nyomtatványok Tára

A Napot az égen felhőöv veszi körül, amelynek a jelentését már fentebb is leírtuk. Egyrészt az Isten titkait elfedő fátylat reprezentálja, másrészt a felejtés fátylát (velum ignorantiae), amely az első emberpár bűnbeesése óta a bűnös ember értelmét gyakran elhomályosítja, és elvonja a figyelmét igaz céljáról, az Istenről.
A felhők alatt, lenn a földön fákat látunk, a háttérben pedig egy templom és egy lakóépület körvonalai észlelhetők. A templom a liturgiának, az Eucharisztia ünneplésének, az áldozatnak és imádságnak a háza. A benne folyamatosan meglévő szentségi (isteni) és angyali jelenlétnek köszönhetően nyitott kaput jelent a menny felé; a lélek fölemelkedésének a helye az áldozat és az imádság révén. A lakóháznak van egy szent és egy profán jelentése. A szent jelentés az, hogy a keresztény család háza az Isten népéhez való tartozást is szimbolizálja, hiszen meg van szentelve, és a keresztény család a nagyobb keresztény közösség, falu, város, nemzet, illetve az Anyaszentegyház része. A profán jelentés az, hogy Szent Pál apostol tanítása szerint, noha házasságban is lehet szentül élni, a hétköznapokban általában az a helyzet, hogy aki megnősül, világi dolgokkal van elfoglalva: „A’ ki pedig feleséggel vagyon, szorgalmatos azokra a’ mellyek e’ világé, mint tessék a’ feleségének, és meg-oszlott.” (Qui autem cum uxore est, solicitus est, quae sunt mundi, quomodo placeat uxori, et divisus est. – 1 Cor. 7. v. 33.)
A fa az időt (hagyományos keresztény terminológia szerint inkább többes számban: az időket) jelenti, a történelmet, amelynek része a mi személyes üdvtörténetünk is. Honnan is ered ez a jelentés, amely még Arany János Buda halála című elbeszélő költeménye kezdő sorában is ott lappang? (Hullatja levelét az idő vén fája...) Az Isten, pontosabban a megdicsőült Jézus ezt mondja magáról a Jelenések könyvében: „Én vagyok az α, és ω, a’ kezdet ’s a’ vég, úgy-mond az Úr Isten, a’ ki vagyon, és a’ ki vala, és a’ ki el-jövendő, a’ mindenhato.” (Ego sum α, et ω, principium, et finis, dicit Dominus Deus: qui est, et qui erat, et qui venturus est, omnipotens. – Apoc. 1. v. 8.) Ez a kijelentés a könyv végén még egyszer megismétlődik, kissé egyszerűbb formában: „Én vagyok az α, és ω; az első és az utólso, a’ kezdet, és a’ vég.” (Ego sum α, et ω, primus et novissimus, principium, et finis. – Apoc. 22. v. 13.) Az idő, illetve a benne zajló folyamatok egymás után következő részekből állnak, amelyeket a keresztény arisztotelizmusban successivumoknak nevezünk. (Pázmány Péter: Hodegus. Igazságra-vezérlő Kalauz, Nagy-Szombatban, A’ Jesus Társasága Akademiai Collegiumának Betőivel, 1766, 7.) Ezekből a successivumokból pedig bármennyit is adunk össze, nem jutunk az idők végére, illetve bármennyit lépegetünk is vissza az időben, nem fogjuk megtalálni az idők kezdetét. Hiszen itt olvastuk az előbb: „Én vagyok az α, és ω.” Az idők kezdete és vége nem az időben van, hanem az idő fölött, az időn kívül, az Istenben. Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae című művének első részében a korábbi hagyományokhoz képest részletesebben tárgyalja a keresztény időszemlélet alapfogalmait. Az első ilyen alapfogalom az örökkévalóság (aeternitas), amely egyedül az Istenre jellemző. Az örökkévalóság teljességet jelent, nem olyan értelemben, hogy részekből áll, minden részt magában foglal, hanem olyan értelemben, hogy nem hiányzik belőle semmi (nihil ei deest). Isten a gondviselés során egyszer belépett a történelembe, emberi ésszel felfoghatatlan módon megalázta magát értünk, mikor emberré lett, mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. (Hebr. 4. v. 15.) Ám ettől eltekintve, az időn kívül létező, örökkévaló Isten a gondviselés során nem tesz úgy, mintha velünk együtt ő is be lenne zárva az időbe. Nem választott ki egy kitüntetett időpontot, hogy csak annak az előrehaladása mentén avatkozzék be a történelembe. Él azzal az adottságával, hogy ő fölötte áll az időnek, és így, örök jelen időben fogalmazva, a világ kormányzása során (gubernatio) nem csupán a jelenbe avatkozik be, hanem a múltba és a jövőbe is. Ez pedig azt jelenti, hogy az oksági viszonyok az időben bonyolultabbak, mint azt gondoljuk a hétköznapokban. Az ilyen különleges isteni beavatkozások miatt egymáshoz képest alternatív idővonalak vannak a történelemben. Ezek összefüggnek egymással, a sok idő egyetlen történelmet alkot, az idő szerkezete pedig elágazó, hatalmas fához hasonlítható. (Et sic dicuntur multa aeva, sicut multa saecula – Summa Theologiae I. q. 10. art. 6.) Képünkön látszik, hogy az elöl középen álló fának három nagy ága van. Ez a három ág a múlt, a jelen és a jövő. Az idő fölött, időn kívül létező Isten számára a múlt, a jelen és a jövő egyformán tényleges valóság. Csak a mi időbe zárt, emberi nézőpontunkból tekintve van úgy, hogy mindig a jelen pillanat a valóság, a múlt már csak emlék, a jövő pedig lehetőség. A kép felirata (Cum Deo et Die) arra int bennünket, hogy használjuk jó célra, megtérésre, megszentülésre a számunkra adatott időt, napjainkat, éveinket. 

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.)

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2.)

Révay Simon báró. In: Salon és Sport, 1. évf. 4. sz. (1891. október 25.) – Törzsgyűjtemény

Báró (1917-től gróf) Révay Simon (1865‒1928) nagybirtokos, főrend, országgyűlési képviselő volt, édesapja báró Révay Simon, édesanyja született Tajnay Ilona, bátyja, Gyula Turóc megyei birtokos, néhány évig országgyűlési képviselő, sógornője Berchtold Róza, nővére Forgách Józsefné, Sarolta.
Révay Simon neve többször is szerepel a Sturm Albert-féle Országgyűlési Almanachban, az egyik legrészletesebb életrajz az 1910–1915-ös kötetben olvasható róla:

Bátyjának Kisselmecen, neki a Bars megyei Tajnán volt kastélya és birtoka. Amint a Magyarország vármegyéi és városai vonatkozó kötetében olvasható, a településről már 1075-ben található említés, a kastély 1840 körül épült. Ott élt feleségével, akivel a kötet szerint „igazi magyar főúri házat” vitt.

Tajnasári – A Tajnay-féle kastély (most báró Révay Simoné). In: Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája). Bars vármegye, szerk. Borovszky Samu, Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, [1903], 74. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Eljegyzésükről 1891-ben számos lap megemlékezett, köztük a Tolnavármegye hosszabban írt mind a menyasszonyról, mind a vőlegényről.

A korszak neves irodalmi lapja, A Hét pedig ez alkalomból a címlapján közölte a menyasszony, Szapáry Ilma fényképét. A fotográfiához a vőlegény régi barátja, Justh Zsigmond (a lap akkori – tiszteletbeli – főmunkatársa) írt szöveget, amely azonban inkább a vőlegényről szólt.

Szapáry Ilma grófnő. In: A Hét, 2. évf. 18. sz. (1891. május 3.). Címlap – Törzsgyűjtemény

A vőlegény nemcsak jó barátságban, hanem többszörös rokonságban is állt a 19. század végi, fiatalon elhunyt íróval, akinek különböző kezdeményezéseiben is részt vett. Tagja volt az 1883-ban angol mintára alapított, arisztokrata fiatalembereket tömörítő vitakörnek, a Debating Society-nek és választmányi tagként vett részt a művészek és a születési elit közeledését, valamint az irodalom- és műpártolást célul tűző, 1890-ben alakult Műbarátok Körében (a bátyja, báró Révay Gyula alelnök lett). Justh Zsigmond 1889-ben született (és későbbi kiadásra szánt) Hazai Naplójában is számtalanszor feltűnik a sokszor csak Simiként említett jó barát alakja. Nemcsak róla, hanem családtagjairól is olvashatók hosszabb-rövidebb jellemzések. A lapokon közös kirándulásokat, látogatásokat, beszélgetéseket, egy tajnai tartózkodását és egy bécsi utazást is megörökített az író. Bő fél évtizeddel később, posztumusz megjelenő regényének, a Fuimusnak egyik főhősét is barátjáról mintázta: míg Márfay Gábor egyik modellje ő maga volt, a féltestvér Niffor Lőrinc alakjában Révay Simon ismerhető fel.
Befejezésül érdemes hosszabban idézni a tüdőbeteg Justh személyes hangú sorait már említett Hazai Naplójából.

Az idézeteket a mai helyesírás szerinti átiratban adom közre.

Válogatott irodalom:

• Dalmady Sándor: A Műbarátok Köre huszonöt éves története (1890–1914), Budapest, Műbarátok Köre, 1915.
• Dede Franciska: Egy professzionális társasági ember. Justh Zsigmond kapcsolati hálója. In: Hálózatok és kapcsolatok. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2021. évi, székesfehérvári konferenciájának tanulmánykötete, szerk. Ballabás Dániel, Pap József, Szeged, Székesfehérvár, Eger, Líceum Kiadó, Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület, Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2023, 43–58.
• Dede Franciska: Justh Zsigmond, az irodalmi dendi. Egy XIX. századi irodalmár társasági kapcsolatai és irodalomszervező, művészetpártoló tevékenysége. Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2005.
• Dede Franciska: Kiválás és odatartozás. A pesti Debating Society. In: Generációk a történelemben. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2007. évi konferenciájának kötete, szerk. Gyáni Gábor, Láczay, Magdolna, Nyíregyháza, Hajnal István Kör, Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar, 2008, 435–443.
• Főuri eljegyzés. In: Tolnavármegye, 1. évf. 14. sz. (1891. április 5.), 3.
• Hivatalos rész. In: Budapesti Közlöny, 51. évf. 15. sz. (1917. január 19.), [1.]
• Justh Zsigmond: Hazai Napló. In: Justh Zsigmond naplója, s.a.r. Halász Gábor, [Budapest], Athenaeum, [1941], 285–425.
• Justh Zsigmond: Szapáry Ilma grófnő. In: A Hét, 2. évf. 18. sz. (1891. május 3.), 283.
• Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája). Bars vármegye, szerk. Borovszky Samu, Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, [1903].
• Országgyülési almanach 1897–1901. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és képviselőház tagjairól, szerk. Sturm Albert, A »Budapesti Tudósitó« kiadása, [1897].
• Salon és Sport, 1. évf. 4. sz. (1891. október 25.)
• Sturm-féle országgyűlési almanach 1910–1915. Rövid életrajzi adatok az országgyűlés tagjairól, szerk. Végváry Ferenc, Zimmer Ferenc, Budapest, [1910].

Dede Franciska
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Renovata iuventus

Renovata iuventus. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Dudith András: Vita Reginaldi Poli Britanni, S.R.E. Cardinalis et Cantuariensis Archiepiscopi. Venetiis, ex officina Dominici Guerrei et Ioann[is] Baptistae fratrum, 1563. Jelzet: App. H. 372 – Régi Nyomtatványok Tára

Ez a kép Dudith András Vita Reginaldi Poli Britanni, S.R.E. Cardinalis et Cantuariensis Archiepiscopi (Venetiis, ex officina Dominici Guerrei et Ioann[is] Baptistae fratrum, 1563, App. H. 372) című művének a címlapjáról való. Műfaja szerint szimbólum, funkciója szerint nyomdászjelvény. A Nap közelében fészkelő főnixmadár Ovidius szerint (Átváltozások, 15. könyv, 392–407. sor) távol él minden más teremtménytől, és sem gyümölcsökkel, sem magvakkal, sem füvekkel nem él, hanem a Nap fényéből merít erőt, abból táplálkozik. Az elhamvadó, majd saját porából újjáéledő főnix az ókori egyiptomiak hite szerint és a kereszténységben is napszimbólum, istenszimbólum, még pontosabban a kínszenvedést és kereszthalált vállaló, majd dicsőségesen feltámadó Jézust jelenti. Keresztény erkölcstani szempontból mindenféle hasznos munka, hasznos szenvedés, áldozatvállalás jelképe. A latin nyelvben és a régi magyar nyelvben is a munka és a baj, szenvedés jelentéstani szempontból egymáshoz közel álló, mintegy szinonim fogalmak. A főnixmadár fentebb jelzett kiválósága miatt Pierio Valeriano szerint a veleszületett, szívbeli nemesség reprezentálója. (Giovanni Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 239. Lib. XX. Cap. IV. Praestare.)

Noli altum sapere. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Estienne, Henri: Pseudocicero, dialogus. Genève, excudebat Henr[icus] Stephanus, 1577. App. H. 468 – Régi Nyomtatványok Tára

Noli altum sapere

Az itt következő kép Estienne, Henri nyomdászjelvénye saját, Pseudocicero, dialogus (Genève, excudebat Henr[icus] Stephanus, 1577, App. H. 468) című könyve címlapján. Műfaját tekintve ez egy szatirikus embléma. A magas növésű, gondosan metszett, ápolt olajfa a nemes lélek, a magas fokú idealizmus, az Istentől gazdagon megáldott bölcs nemes ember szimbóluma. Az olajfa Minerva istennő szent fája, a béke, az igaz bölcsesség és bőség, a talentumok, a lelki gazdagság jelképe. A fa alatt ácsorgó paraszt hiába ágaskodik, hiába próbálkozik, nem tud szakítani a fa gyümölcséből. A felirat csattanója szójátékon alapul. A sapere igenév egyszerre jelenti azt, hogy érteni és ízlelni. Vagyis: Ne akard a magasröptű, avatatlan emberek számára nem elérhető tudást megérteni, illetve ne akard a magas fán termő gyümölcsöt megízlelni. Ez az embléma a középkori és kora újkori nemesi-rendi társadalom alapgondolatát, az isteni eredetű hivatások elvét idézi fel. Arra figyelmezteti a nézőt, hogy mindenkinek saját helye, saját hivatása van a társadalomban, és ebben a hivatásban, ezen a helyen lehet igazán hasznos, méltán elfogadott, elismert tagja a társadalomnak. Az Istentől kapott hivatások iránt való engedelmesség Jézus Krisztustól ered, aki ezt mondta tanítványainak: „Mert alá-szállottam menyből, nem hogy az én akaratomat chelekedgyem, hanem annak akarattyát, a’ ki engem kűldött.” (Quia descendi de caelo, non ut faciam voluntatem meam, sed voluntatem eius, qui misit me. – Joan. 6. v. 38.)

Triplex concordia tuta est. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Szenci Molnár Albert: Novae grammaticae Ungaricae, succincta methodo comprehensae et perspicuis exemplis illustratae libri duo. Hanau, Typis Thomae Villeriani, 1610. App. H. 710 – Régi Nyomtatványok Tára

Triplex concordia tuta est

Szenci Molnár Albert Novae grammaticae Ungaricae, succincta methodo comprehensae et perspicuis exemplis illustratae libri duo című magyar nyelvtankönyvének (Hanau, Typis Thomae Villeriani, 1610, App. H. 710) a nyomdászjelvénye műfaját tekintve egy hieroglifika, amely az Egyetértést (Concordia) ábrázolja. Szép, méltóságteljes nőalak, fején olajágból font koszorúval. Jobb kezét egy pajzson nyugtatja, három ujján egy háromszög alapú gúlát tart, bal kezében pedig pálmaágat. A pajzson középen egy kagyló, három sarkában három gyöngyszem látható. Az olajágból font koszorú a béke, az Isten és ember közötti kiengesztelődés szimbóluma. (Genes. 8. v. 11.) A gúla vagy piramis a tökéletesség, az erény, az állhatatosság, az isteni jelenlét szimbóluma. A dolgok természetét, az arisztotelészi értelemben vett materia primát is jelképezi. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 754. Lib. II. Cap. XIX. Rerum natura, vel materia) Izajás próféta azt kérdezi szent elragadtatással: „Ki függeszette fel három újjal a’ föld nehésségét?” (Quis appendit tribus digitis molem terrae? – Isai. 40. v.12.) A próféta válaszát ismerjük a következő két versből: nem más, mint az élő Isten, a Szent Lélek erejéből, az ő örök terve szerint. Ennek a hármas összhangnak, az univerzum csodálatos harmóniájának az archetípusa a zsidó és keresztény kabbala tanítása szerint nem más, mint az igaz, örök Isten. E szerint a tanítás szerint a világegyetem hármas rétegzettségű. Mindenekelőtt és mindenekfölött létezik az örökkévaló világ (mundus aeternus), amelynek sem kezdete nincs, sem vége, és egyedül az Isteni Felség tölti be. Ez a világ a teológia szilárd alapja. Másrészről létezik az ideig való világ (mundus temporalis seu inferior), amelynek van kezdete és vége. Ezt a világot a négy őselem, a szelek, csillagok, meteorok és kevert tökéletes valók (corpora perfecte mixta) töltik be, az utóbbiak közé tartozik az ember is. Az ideig való világ a filozófia alapja. Az előbb említett két világ között helyezkedik el a tartamos (angyali) világ (mundus aevialis seu Angelicus), amelynek van kezdete, de nincs vége. Ez az angyalok és az üdvözült, boldog lelkek lakóhelye, amely kapcsolatban áll az örökkévaló és az ideig való világgal is, ezért vizsgálata a teológiára és a filozófiára egyaránt tartozik. (Robert Fludd: Philosophia Moysaica, i. m., Proemium, in medio).
A pajzs ezen a képen mindenekelőtt a biztonság, az oltalom jelképe. Rajta középen a kagyló az isteni eredetű, igaz tudást jelöli, amely az avatatlan, profán emberek elől el van rejtve. A kagyló és a benne termő gyöngyszem az ártatlanság, a szüzesség, a lelki szépség, lelki gazdagság, vallásosság jele, és a szent és igaz célokért vállalt, üdvös szenvedésé. A pálmaág győzelmi jelkép, az Isten ügyének végső győzelmét jelenti, Krisztus keresztjének, az erősségnek, kitartásnak a szimbóluma. (Giovanni Pierio Valeriano: Hieroglyphica..., i. m., 632, 634. Lib L. Cap. VII, XII. Victoria. Piorum vita)
Arisztotelész arról értekezik a természetes princípiumokról szóló könyvében (De naturalibus principiis, Lib. I. Cap. VIII., in fine), hogy minden természetes létező három princípiumból tevődik össze. Basilius Valentinus 15. századi Szent Benedek-rendi kanonok, hermetikus filozófus ezeket a princípiumokat a Sal, Sulphur, Mercurius névvel illette. Az ő munkásságát követően az európai keresztény természetfilozófiában, keresztény arisztotelizmusban ezek az elnevezések tovább éltek. A Sal a természetes (anyagi) létezők leginkább tartós, éghetetlen, tovább már nem redukálható részét jelenti, a Sulphur az anyag éghető részét, a Mercurius pedig az oxidáció, égés során felszabaduló gázokat, légnemű anyagokat. (Jakob Barner: Chymia philosophica, perfecte delineata..., Noribergae [Nürnberg], Sumtibus Andreae Ottonis, 1689, 18. et seq. – De Principiis Chymicis) Az idő is három részre tagolódik (múlt, jelen, jövő), ugyanúgy, mint a tér (hosszúság, szélesség, mélység). A teremtett világban, a létezés rendjében fennálló minden hármasság archetípusa a Szentháromság, minden teremtmény létezésének oka és végső célja. Az idő teljességében (plenitudo temporis – Gal. 4. v. 4–5.), a történelem közepén ott áll Krisztus keresztje, amelyet az utolsó ítéletkor előhoznak a szent angyalok, bizonyságul a bűnösök ellen, és a megtért, megtisztult lelkek üdvösségének boldogító tanújeleként. Krisztus pajzsa, az ő szent keresztjének oltalma békét, biztonságot ad azoknak, akik hittel, alázattal, bizalommal kérik.

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.)

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2., 3. 4.)

Honoré de Balzac, dagerrotípia, 1842. A kép forrása: Wikipedia

Százhetvenöt éve hunyt el a francia regényirodalom egyik legnagyobb alakja, az Emberi színjáték megalkotója, Honoré de Balzac (1799–1850). Regényfolyama mintegy kilencven regényt és két és félezer szereplőt foglal magában, akik időről időre visszatérnek, történetük és életútjuk keresztezi egymást, hat egymásra.

Van szereplő, akinek egész élettörténetét megismerheti az olvasó, más csak epizódszerepet tölt be, van, akinek egy vagy két regény öleli fel a történetét, más több műben tűnik fel különböző élethelyzetekben és úgy állítható össze az életútja.
A regények a mindennapi élethez hasonlóan számos különböző problematikát járnak körül, amelyek közül az egyik visszatérő kérdés a pénz. Balzac, saját félresikerült vállalkozásai (könyvkiadás, nyomda, betűöntőműhely) és költekező életmódja miatt személyes tapasztalatból is jól ismerte a hitel(ezők) világát.
A regényfolyamban számos különböző módon jelenik meg a pénz. Ahogy az író halhatatlanná vált uzsorása, Gobseck a nevét viselő kisregényben megfogalmazta:

Nemcsak a pénz megszerzésének és elköltésének formáira találni példákat, hanem a szereplőket is jól jellemzi, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, valamint jól mutatja életállapotukat is. Az író sokszor használ pénzzel kapcsolatos hasonlatokat, metaforákat, legyen szó szereplői jellemzéséről vagy akár csak egy általánosabb jellegű megállapításról. A szövegekben számtalan pénzzel kapcsolatos kifejezés szerepel az általános fogalmaktól az egyes fizető- és pénzeszközökön, valamint intézményeken át a hitelhez, váltóhoz, tőzsdéhez kapcsolódó (szak)kifejezésekig. Az egyes művekben az olvasó számtalan pénzügyi manőver leírását, magyarázatát megtalálhatja, és a kézzelfogható pénz éppúgy megjelenik bennük, mint az elvont spekuláció.
A művekben sok olyan szereplőt találni, akikhez a többiek pénzért fordulnak, legyen szó bankárokról, uzsorásokról vagy a zálogházak alakjairól, akik egyfajta hierarchiát alkotnak a párizsi pénzvilágban, és már az sokat elárul a hozzájuk fordulók társadalmi helyzetéről, sőt, vagyoni és társadalmi állásáról, hogy melyiküktől kérnek segítséget. A vagyoni lecsúszás szoros összefüggésben áll a társadalmi lecsúszással, amire jó példa César Birotteau története. Jól jelzi valaki társadalmi hitelét, hogy kitől kölcsönöz. Ismét az uzsorás Gobsecket idézve:

S hogy még nála is van lejjebb, jól illusztrálják annak az ismeretlennek a szavai, akivel a párizsi életet tanuló Lucien de Rubempré Samanon piszkos üzletében találkozott:

A regények sokszor központi problémája a pénzszerzés kérdése, amit jól jelez a Párizsba érkező és érvényesülni vágyó Lucien de Rubempré elkeseredett felkiáltása: „Pénzt, mindenáron!”
S hogy ki hogyan jut hozzá? Van, aki munkával, különböző hivatalok betöltésével, más családi (és rokoni) kapcsolatoknak köszönhetően, legyen szó örökségről vagy házasság révén megszerzett hozományról. Szintén többé-kevésbé elfogadható pénzszerzési módnak tekinthető a családi, rokoni segítségként kért és kapott támogatás (a fővárosba került vidéki fiatalemberek nemegyszer a leánytestvérükhöz fordulnak a bajban). A pénzszerzésnek számos további, az előbbieknél jóval kockázatosabb módja is feltűnik az Emberi színjátékban a tőzsdei spekulációktól a banki hiteleken át a váltókig, nem beszélve az uzsorások vagy a zálogházak „szolgáltatásairól”. Ezen „pénzkereseti lehetőségek” egy része azonban nemcsak kockázatos, hanem etikai, erkölcsi, sőt, törvényességi kérdést is felvet. A pénzszerzési módok között bizonytalan bevételi forrást jelentenek a különböző szerencse- és kártyajátékok, ahol olykor hatalmas összegek cserélnek gazdát. A szép (és becsvágyó) fiatalemberek nemegyszer egy-egy előkelő hölgy (vagy kurtizán) kedveseként boldogulnak: lakáshoz, különböző anyagi és tárgyi javakhoz jutnak ily módon, mint ahogy a nők között is többen élnek (a férfiaknál egyértelműbb módon) a szépségükből. Végül nemcsak az erkölcsi, hanem a törvényességi határokat is feszegető pénzszerzési módokra is találni olykor példát a művekben.
S amint a regényhősök különböző módon jutnak pénzhez, ugyanúgy számos különböző módon költik el. Rengeteget emészt fel a megjelenés, hiszen ez nemegyszer hozzásegítheti az illetőt az érvényesüléshez. Az öltözet, a fehérnemű, a fodrász és a borbély, az ékszerek, illatszerek és különböző kiegészítők hatalmas összegeket kívánnak, s ehhez jön még a kocsi(k) és a lovak költsége. Fizetni kell a lakásért, étkezésért, a komornyik, a groom, a személyzet, a mosónő munkájáért, de rengeteg pénzt visz el a társasági élet, a szórakozás és a játék(szenvedély) is. Bár többször van szó arról, hogy mi minden szerezhető meg pénzért, több példa hozható arra is, hogy az igazi tudás és az igazi érzelem nem vásárolható meg.
Nemcsak azt tudhatja meg az olvasó, hogy ki mire, mikor és hogyan költ, hanem azt is, hogy miként viszonyul az adóssághoz és annak rendezéséhez. Bár természetesen nemcsak a dandyk költekeznek, az övék az egyik leglátványosabb pénzszórás a regényekben, és sokszor költenek abból, ami nincs. Van köztük, aki pénzhez jutva nem a tartozását rendezi (talán a becsületbeli kártyaadósság kivételével), és a váltók esetében is csak lejárata (és az óvatolás fenyegetése) szorítja rá az adóst a fizetésre (sőt, olykor még az sem).
Az Emberi színjáték regényeiben többször is elhangzik a szereplőktől, hogy a tájékozottság hatalom, és a „pénzcsináláshoz” nélkülözhetetlen a megfelelő információ. Ez azonban nemcsak a pénzvilágban, hanem a társasági életben is elengedhetetlen. Jó példa erre az előkelő társaság egyre élénkebb érdeklődése a körükben feltűnt Lucien de Rubempré vagyonának – igencsak bizonytalan – eredetére vonatkozóan.
Balzac többször érinti műveiben a pénz és a becsület kapcsolatát is: a regényfolyamban az egyes szereplők erről alkotott fogalma igen eltérő. Míg a gátlástalan dandyk nem törődnek az adósságaikkal és csak az éppen aktuális váltó számít nekik, addig a becsületes, de megtévedt vagy önhibájukon kívül nehéz, sőt, kilátástalan helyzetbe került – általában polgári származású – szereplők mindent elkövetnek, hogy elveszített becsületüket visszaszerezzék. Mások kisebb-nagyobb engedményeket tesznek a lelkiismeretüknek. A bankárok és uzsorások mind kíméletlenek, kizárólag a saját érdekeiket nézik, tudatosan és szándékosan a mások kárán is a saját vagyonukat gyarapítják. Más módon boldogul a fővárosba került Rastignac, aki Vautrin törvénytelen és erkölcstelen pénzszerzési módszereitől visszariad: a szeretőjévé vált bankárfeleségtől, Delphine de Nucingen-től elfogad különböző „ajándékokat”. Vele ellentétben Lucien nemcsak hiú és becsvágyó, hanem gyenge is, hiszen váltót hamisít a sógora nevére, másokból él, és nem foglalkozik (nem akar foglalkozni) a rendelkezésére álló pénz eredetével. S bár időnként rátör a bűntudat, az általában nem tart sokáig. Az egyik legromlottabb dandy Maxime de Trailles. Nemcsak törtető, hanem rendszeresen kihasznál másokat és élősködik rajtuk. Végül Jacques Collin (alias Vasfejű, Vautrin, Carlos Herrera, élete végén pedig Saint-Estève) a bűntényektől sem riad vissza.
Noha eddig nagyrészt férfi szereplőkről volt szó, a nők pénzhez való kapcsolódása is sokféle, hiszen a regényekben egyaránt feltűnnek gazdag hozománnyal rendelkező kisasszonyok, férjüktől függő feleségek, dolgozó asszonyok és önmagukat áruba bocsátó nők. Van, aki szó szerint „árucikként” jelenik meg, mint Coralie, akinek történetét az író, újságíró Lousteau meséli el a kurtizán kedvesévé váló Luciennek.

A regényszereplők különböző kapcsolatai és viszonyai bonyolult hálózatot rajzolnak, ahol a kötelékek jellege néhány esetben bizonyos szabályszerűséget mutat. Míg Gobseck esetében kizárólag pénzzel kapcsolatos viszonyokat találni, Nucingen bárónál és a szintén nem tisztességes módon meggazdagodott tésztagyáros Goriot-nál mértéktelen érzelmekre is van példa. Goriot a túlzott apai szeretet megtestesítője, aki a két leánya miatt teljesen tönkremegy. Anastasie és Delphine nem viszonozza ezt a szeretetet, kizárólag pénzt kérni mennek az apjukhoz. A folytonosan versengő grófné és báróné egyaránt ragyogni akar a társaságban és mindkettő szeretőt tart. Míg Anastasie de Restaud a gátlástalan Maxime de Trailles miatt veszít el mindent, a húga először Henri de Marsay, majd Rastignac kedvese lesz. Ezeket a kapcsolatokat is áthatja a pénz, legyen szó váltóról vagy tartozásról, kisebb vagy jelentősebb ajándékokról. A rideg férj, Nucingen báró eközben féktelen szerelemre lobban Esther van Gobseck iránt, amikor a korábban Rája néven ismert kurtizán már új életet kezdett és tisztességes nőként akar élni a Lucien de Rubempré iránt érzett szerelme miatt. Lucien korábban Coralie-nak volt a kedvese, akit Marsay vásárolt meg fiatal leányként. A különböző típusú kapcsolatok között számtalan egyirányú pénzügyi ügylet mellett olykor kétirányú pénzügyi tranzakciókra is sor kerül, például az uzsorás esetében. A dandyk többségét mások tartják el, legyen szó társasági hölgyről, kurtizánról vagy Lucien esetében Vasfejűről, azaz Carlos Herreráról. Néhány kölcsönös érzelem mellett egyirányú fellángolásról nemegyszer az elegáns társasági hölgyek esetében lehet szó.

Néhány szereplő főbb kapcsolatai (előadásdia, készítette a szerző)

Az Emberi színjáték meghatározó eleme és mozgatórugója a pénz. A regényfolyamban ábrázolt társadalom minden szintjén meghatározza és befolyásolja a szereplők életét és tetteit, legyen szó a meglétéről vagy a hiányáról, a megszerzéséről, az elköltéséről vagy az elvesztéséről. Éppúgy hat a szereplők személyiségére, mint a cselekedeteikre és emberi kapcsolataikra. Befolyásolhatja valaki jövőjét, társadalmi állását, próbára teheti becsületét. A pénz hatalom, amellyel sok minden megvehető és megszerezhető. A regények azonban arra is adnak olykor példát, hogy néhány érték, néhány érzelem és néhány személy nem eladó és nem vásárolható meg.

A blogbejegyzés egy 2023-ban elhangzott előadás és 2024-ben megjelent írott változatának összefoglalása. A bővebb szöveget és a részletes bibliográfiát lásd:

• Dede Franciska: Gobseck, Goriot, Rastignac és Nucingen. A pénz szerepe és megjelen(ít)ése Balzac regényeiben. In Elbeszélni a pénzt. Gazdasági reprezentációk a prózairodalomban, szerk. Hites Sándor, Szabó-Reznek Eszter, Budapest, Reciti Kiadó, 2024, 105–127.

Dede Franciska
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Nagyboldogasszony Szűz Máriának a katolikus magyarság által használt neve. A „nagy” szó Mária föltámadásának és megdicsőülésének hitét hordozza, ugyanakkor Bálint Sándor szerint utal a pogány Boldogasszony-tiszteletre, amelybe az archaikus Emese-hagyomány is közrejátszott. A hagyomány szerint Nagyboldogasszony napján ajánlotta Szent István király az országot Mária oltalmába. Nagyboldogasszony ünnepe 1948-ig munkaszüneti nap volt. Az ünnep hagyománya az ősegyházba nyúlik vissza – az V. században Jeruzsálemben megünnepelték már Mária elszenderülését (dormitio). Az ünnep tartalma szerint Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem magához emelte a mennyei dicsőségbe. Ez a hit évszázadokon keresztül öröklődött a néphagyományban is, s gazdag folklórhagyomány bontakozott ki körülötte. Amikor 1950-ben kiadott bullájában XII. Pius pápa katolikus dogmává tette Mária mennybevételét, voltaképpen a több évszázados folklórhagyományt és a vallási gyakorlatot ismerte el.

Csíki József: Szent István király felajánlja koronáját a Magyarok Nagyasszonyának. Festmény az oroszhegyi római katolikus templom déli hajófalán. A kép forrása: Kovács Árpád: Mária-tisztelet Oroszhegyen Mária-ábrázolások az oroszhegyi templomban. In: Örökségünk, 4., 4. sz. (2010), 23. – Elektronikus Periodika Archívum

A ma énekelt Kölcsey–Erkel-Himnusz előtt a katolikus magyarság egyik néphimnusza a Boldogasszony Anyánk… kezdetű – máig élő – népének volt.

Patrona Hungariae-násfa [Magyarok Nagyasszonya]  In: Magyar Nemzeti Múzeum, szerkesztette: Fodor István és Cs. Lengyel Beatrix, Budapest, Corvina, 1992. – Törzsgyűjtemény

Ajánljuk figyelmükbe Jeles napok című tartalomszolgáltatásunkat is!