Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonkilencedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Némedy Gyulát és gyűjteményét mutatja be.

Némedy Gyula (1881–1949) szegedi ügyvéd, a mai nevén a Szeged-Csanádi Egyházmegye és a Szeged-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség jogtanácsosa, emellett költő, műgyűjtő és műpártoló, Szeged művelődéstörténetének jeles alakja volt. Születési évét több szakirodalom 1883-ra teszi, de gyászjelentésén és egyéb iratain is az 1881-es év szerepel.
A középiskolát Szolnokon, Lőcsén, Egerben és Szarvason, a jogot Budapesten, Nagyváradon és Kolozsváron végezte; 1912-ben szerzett diplomát.
Sokoldalú kultúrmunkát folytatott, több kulturális, főként irodalmi szervezethez csatlakozott. Az 1930-as években Lugosi Döme mellett a Tömörkény Társaság vezetőjeként tevékenykedett. Belépett a Gárdonyi Géza Társaságba, 1942-ben tartotta székfoglalóját a nagykőrösi Arany János Társaságban. Az Országos Dankó Pista Társaság alapító elnöke, a Nemzeti Kultúregyesület és a Szegedi Dalárda tiszteletbeli elnöke lett. Ezek mellett szerepelt két grafikákkal és műgyűjtéssel foglalkozó szervezet, a debreceni Ajtósi Dürer Céh, illetve a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) tagságában.

Buday György fametszete. Jelzet: Exl.N/201 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Műkedvelőként verseket írt, némelyiket olaszra is lefordították. A Lírai antológia szegedi költők verseiből című 1922-es válogatásban jelentkezett először költeményeivel. Jelentősebb kötetei: Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses), Zengő lángok.  Ezekről a MEGE lapja, a Kisgrafika is hírt adott. Mindkét kiadvány fametszetekkel gazdagon illusztrált, Bordás Ferenc, Buday György, Drahos István, Kopasz Márta, Vadász Endre és Fery Antal alkotásaival.
Az 1938-ban kiadott Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses) című kötet borítóját Bordás Ferenc tervezte.

Némedy Gyula: Emberek én már oly régen repülök! (Örökmécses), Budapest, Officina, 1938. Címlap – Törzsgyűjtemény

A költészetre utalóan pegazus szerepel Fery Antal alábbi fametszetén 1939-ből; a grafika felirata a gyűjtő neve mellett lakhelyét, Szegedet is megjelöli.

Fery Antal fametszete (1939). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Némedy behatóan foglalkozott a népdalköltészettel, számos nótaszöveg fűződik a nevéhez, ilyen témájú könyveibe ragasztotta a következő ex librisét.

Almási Gyula Béla fametszete. Jelzet: Exl.N/302 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Aktívan részt vett kisgrafikai eseményeken. Lelkesen üdvözölte az 1934-es szegedi nemzetközi ex libris és alkalmi grafikai kiállítást, melyet a városi múzeumban rendeztek. 1935-től mélyült el kapcsolata Vadász Endre grafikussal. Több képzőművészeti tárgyú írása is megjelent. Pártfogolta Erdélyi Mihály festőt, 1936-os kiállítására katalógust is készített. 1938-ban ő állította össze a Csongrád vármegye című kötet Szeged képzőművészete fejezetét. Előszót írt Tóth Ervin Fametszet a XX. században (1939)  című művéhez. Cikkei budapesti és vidéki lapokban – Jászapáti és Vidéke, Jászberény, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, Kun-Szt-Márton és Vidéke, Tiszamenti Szemle – jelentek meg. Színházi szakmunkája A színháztudomány kis lexikona (1911).
Több ezer – egyes források szerint 5000 – darabos, zömmel ex libriseket tartalmazó kisgrafika-gyűjteményre, és kb. 150 festményre tett szert. Példásan rendszerezett kollekciójában nagy számban szerepeltek szegedi művészek alkotásai. A festmények Szeged festészeti hagyományainak keresztmetszetét adták, kiemelten Nyilasy Sándor, Károlyi Lajos, Dinnyés Ferenc és más helyi festők műveivel. De az alföldi mesterek, mint Tornyai János, Koszta József és Endre Béla sem hiányoztak, sőt hazai nagyságaink közül Lotz Károly, Aba-Novák Vilmos, Iványi-Grünwald Béla és Szőnyi István egy-két műve is szerepelt az anyagban. Erdélyi Mihály alkotásaiból közel negyven kép került a gyűjteménybe a család és a festő szoros baráti-mecénási kapcsolata révén.
Némedy kisgrafikai gyűjteményét gyarapítandó aktívan cserélt is, duplumpéldányait meghirdette a MEGE cserelistáin. Saját nevére szóló ex libriseinek készítői közt ott találjuk Buday György, Bordás Ferenc, Gáborjáni Szabó Kálmán, Fery Antal és Vadász Endre nevét. A grafikák részben foglalkozására utalók (paragrafusjellel), részben Szegedre vonatkoznak, ezt néha feliratukban is jelzik („Ex libris Szegediensis Dr. Némedy Gyula”). Selmeczi Skonda Károly ex librisén paragrafusjelek és a szegedi dóm körvonalai rajzolódnak ki.

Selmeczi Skonda Károly alkotása (1936). Exl.N/197 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A könyvjegyek másrészt könyveket, angyalokat, temetőt ábrázolnak – utóbbi tematika Némedy tragikusan korán elhunyt leányának, Annának az emlékét idézi, ez az oka a halálélmény kisgrafikákon való gyakori szerepeltetésének.

Vadász Endre rézkarca (1935). Exl.N/196 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bordás Ferenc több ex librist és újévi grafikákat is metszett Némedy nevére. A „Némedy Gyula balatoni könyveiből” feliratú grafika az ábra mellett a szövegében is a Balatonra utal. Hegyek, házak között vezető úton sétáló, könyvet olvasó férfi látható az alábbi, a mesék világát idéző ex librisen.

Bordás Ferenc fametszete (1938). Exl.N/203 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Feleségével, Sallay Emmával huszonöt éves házassági évfordulójukra Bordás Ferenccel készíttettek alkalmi grafikát 1939-ben. 
A Némedy-gyűjtemény 1752 ex librisét az özvegy 1970-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti részlegének adományozta. A vásárlás útján megszerzett kollekcióban 655 lap külföldi művész alkotása. A magyar grafikusok közül Bordás Ferenc, Buday György, Kováts Ferenc, Nagy Árpád, Radványi-Román Károly, Révész Kornél, Selmeczi Skonda Károly, Sterbenz Károly, Szűcs Pál, Török János, Vadász Endre és Várkonyi Károly személyenként 10-től 180-ig terjedő ex librisszel képviseltetik magukat a nívós gyűjteményben.

Vadász Endre rézkarca (1935). Exl.N/200 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Némedy élete a szépségek keresésével telt, személyében egy sokoldalú, a jogászi tevékenység mellett az irodalom és a képzőművészet iránt egyaránt érdeklődő emberre emlékezhetünk.

Némedy Gyula gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
• Dr. Némedy Gyula gyászjelentése, Szeged, 1949. január 15., MNMKK OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• Dr. Némedy Gyulának…, Szemle. In: MEGE Kisgrafika, 1938/4. sz., 32–33.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre (1901–1944) kisgrafikái. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve,1978, Debrecen, 1979, 324., 328. és 334.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre szegedi kapcsolatai. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1., 335.
• Némedy-féle ex libris-gyűjtemény, Móra Ferenc Múzeum, Beleltározva: 70.2–70.58 ltsz. alatt (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1972/73-2, 330.)
• Némedy, Gyula Sandor. In: Family Tree & Family History at Geni.com
• Némedy Gyula: A szegedi ex libris kiállítás. In: Magyar Exlibris, 1935/2. sz., 29.
• Szelesi Zoltán: Műgyűjtés Szegeden. Régi szegedi műgyűjtő családok. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1, 297.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Némedy Gyula (1881–1949). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 128–129. 

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész

Vállajvidéki sváb parasztház. Háttérben a czifra csűr. A kép forrása: Móricz Zsigmond: Szatmár vármegye népe. In: Magyarország vármegyéi és városai. Magyarország monografiája..., ... szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, 1896–1914. – Magyar Elektronikus Könyvtár

2025. augusztus 7–8-án a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a szentév alkalmából konferenciával emlékezett meg az egyházmegye alapításának évfordulójáról.
VII. Piusz pápa 1804. augusztus 9-én kelt bullájával szentesítette az egyházmegye megalapítását, amelynek történetében a sváb jelenlét kiemelt szereppel bír. „Háromszáz év közösségépítő munka” ‒ emelte ki a svábok betelepítésének társadalmi, gazdasági, valamint lelki jelentősége kapcsán a konferencia ötlet- és házigazdája, Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök.

Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök köszönti a konferencia résztvevőit. A kép forrása: A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye Facebook-oldala

A svábokat a Rákóczi-szabadságharc és az 1710-es évek pestisjárványai után telepítette elnéptelenedett birtokaira a katolikus nagykárolyi Károlyi Sándor.  Az első telepesek 1712 nyarán érkeztek meg Nagykárolyba és Kaplonyba, majd több hullámban folyamatosan jöttek az 1800-as évek elejéig. Főként földművesek, de mesteremberek is érkeztek, akiknek a többsége katolikus volt. A gróf és utódai telepítéseinek eredményeként Nagykároly és Szatmárnémeti térségében 31, részben vagy egészében svábok által lakott település jött létre. A letelepedett katolikus sváboknak köszönhetően megnőtt a katolikus hívek száma a területen.

Az ünnepi konferencia első napján főként a 19. század eseményei kerültek előtérbe. Tempfli Imre (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) a szatmári svábok megtelepedésének körülményeit, Tengely Adrienn (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, Andragógiai és Közművelődési Tanszék) az 1848. évi szatmári hitéleti javaslatokat, valamint Sárándi Tamás (Maros Megyei Múzeum) a svábok dualizmus kori asszimilációját járta körbe. Kinczel István (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) az amerikai kivándorlásokról, Turtureanu Róbert (Szatmári Római Katolikus Egyházmegye) a sváb papi hivatásokról tartott előadást, míg Csirák Csaba (színháztörténész) a svábok és szatmári magyar színjátszás kapcsolatát, Császár Albert (Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium) pedig az 1990 utáni lehetőségeiket ‒ többek között gazdaság, politika, s oktatás terén ‒ ismertette.

L.: Szatmármegyei svábok. In: Napkelet, 1. évf., 3. sz. (1857. január 22.), 41.  – Törzsgyűjtemény

A második napon a 20. századi fordulópontokat vizsgálták az előadók. Eiler Ferenc (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet) a két világháború közötti romániai német-magyar együttműködést, valamint Baumgartner Bernadette (Regensburgi Egyetem Magyar Intézete) a szatmári német mozgalom és a katolikus egyház viszonyát mutatta be. Marchut Réka (ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont, Kisebbségkutató Intézet) a szatmári svábok és a katolikus egyház II. világháború alatti kapcsolatáról beszélt, míg Nagy Mihály Zoltán (Bihar Megyei Állami Levéltár; Nagyváradi Egyetem) a magyar kormány nemzetiségpolitikájának romániai értelmezésről az 1930‒40-es években. Márkus Beáta (Pécsi Tudományegyetem Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszék) a svábok szovjet kényszermunkára hurcolásáról, Tempfli Imre pedig az 1990 és 1994 közötti Németországba való kitelepedésükről tartott előadást.  A sváb kapcsolati hálókba, értékekbe és örökségelemekbe Marinka Melinda (HUN-REN–DE Néprajzi Kutatócsoport), illetve a sváb agrártradíciók és innovációk összefüggéseibe Szilágyi Levente (ELTE Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Néprajztudományi Intézet) engedett betekintést.

Bárány Zsófia, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportjának tudományos munkatársa előadásában a 18. század végéről, valamint a 19. század elejéről fennmaradt canonica visitatiók alapján mutatta be, hogy a sváb közösségeknek milyen pozitív fejleményekkel vagy épp kihívásokkal kellett számolniuk például az oktatásügy, az egyházfegyelem, valamint az anyagiak terén a korszakban. Előadásában arra is kitért, hogy az együttélés során miként alakult a kapcsolat a különböző vallásúak és nemzetiségiek között a vizsgált településeken.
A konferencia hallgatósága a számos kérdés, hozzászólás mellett olykor saját tapasztalatával, történeteivel gazdagította az előadásokban elhangzottakat.

Az előadók a konferencia kapcsán a szatmári svábok történetéhez szorosan kapcsolódó helyszínekkel ismerkedhettek meg. Felkeresték ‒ többek között ‒ a kaplonyi, Ybl Miklós tervezte ferences templomot és Károlyi-kriptát, a nagykárolyi Károlyi-kastélyt, valamint a piarista templomot és könyvtárát, illetve Krasznabélteken meglátogattak egy pincészetet is.

Az egyházmegye központjában, Szatmárnémetiben pedig ‒ egyebek mellett ‒ a püspöki palotát, valamint a Hild József által tervezett székesegyházat tekintették meg a kutatók.

Felhasznált irodalom:

A szatmári egyházmegye története a kezdetektől. Szerk. Tempfli Imre, Szatmárnémeti, Profundis Kiadó, 2025.

Beszámolók:

• „Sathmarland, du meine Heimat” – Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről. In: Romkat.ro. Erdélyben szerkesztett katolikus portál. (Kiadó: Kolozsvári Verbum Egyesület. Tulajdonos a Gyulafehérvári Főegyházmegye), 2025. augusztus 9.
• „Sathmarland, du meine Heimat”. Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről. In: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye, 2025. augusztus 8.
• Sathmarland, du meine Heimat – Jubileumi tudományos konferencia a szatmári sváb örökségről Külhoni – 2025. augusztus 13. In: Magyar Kurír. Katolikus Hírportál

Bárány Zsófia
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Fortassis tentare licebit
 

Fortassis tentare licebit. Címlap-illusztráció. Rézmetszet. In: Révay Péter: De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae centuriae septem, Frankfurt am Main, 1659. Jelzet: App. H. 854 – Régi Nyomtatványok Tára

Révay Péter De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae centuriae septem című művének (Frankfurt am Main, 1659, App. H. 854) címlap-illusztrációja műfaját tekintve szintén hieroglifika. Rajta középen Fortuna istenasszony látható. Fortuna mögött az égen Mercurius (Hermész) repül, aki a görög-római mitológiában a tizenkét főisten egyike. Mercurius az ékesszólás, a szorgalom, a gyorsaság, a kereskedelem és mindenféle hasznos munka reprezentálója. Ő egyben a jó szerencse előmozdítója, pártfogója is. Láthatjuk is a képen, hogy ő hajtja a kedvező szelet Fortuna vitorlájába. Fortuna homlokán a hosszú, előre néző hajtincs a kedvező alkalmat jelenti, amelyet az okos ember igyekszik megragadni, kihasználni. A kép felirata is erre a jelentésirányra utal. Így fordíthatnánk magyarra: Szabad lesz talán [a szerencsét] megkísérteni. Mercurius jelenléte egy másik szállóigét is felidézhet bennünk: Quod Deus vult, Fortuna debet (Amit az Isten akar, megadja Fortuna). Fortuna lába alatt a glóbusz a szerencse forgandóságát jelzi, ebben a kompozícióban ugyanakkor az isteni gondviselés egyetemes, az egész világra kiterjedő voltát is jelenti. A tenger a látható világ, az ember földi pályafutásának színtere. Megpróbáltatások és veszedelmek helye már Homérosz felfogása szerint is, amely az édesvizeket keserűvé változtatja. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 371.) A tengeren evező, sodródó hajók az emberi sorsokat jelképezik. A kép jobb oldalán Minerva istennő áll. Jobb oldalán álló szent madara, a bagoly, illetve a bal karjára tekeredő kígyó az igaz és hasznos bölcsesség, az isteni eredetű tudomány jelképei. Medúzafejet ábrázoló pajzsa gonoszűző (apotropaion), a béke és biztonság reprezentálója. A kép bal oldalán Hercules áll. Ő itt elsősorban a robusztusság, a férfias erő megtestesítője, de mivel a könyv a Magyar Királyságról és a Szent Koronáról szól, így természetesen a hősi erények, az okos, bölcsen uralkodó keresztény fejedelem megszemélyesítője is. Az oroszlánbőr, amelyet visel, a királyi hatalom jelképe. Érdekes, figyelemreméltó a két mitológiai szereplő egymáshoz viszonyított helye, hiszen a hagyományos, patriarkális keresztény világkép szerint inkább Hercules kellene, hogy jobb felől legyen, Minerva pedig bal felől. Ez a kompozíció az igaz bölcsesség, okosság elsődleges voltára figyelmeztet, és egy harmadik szállóigét juttat eszünkbe: Ingenio et robore. (Ésszel és erővel, de magyarul inkább: Többet ésszel, mint erővel.)

Cum Deo et Die. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio, Lipsiae [Lipcse], 1718. Jelzet: App. H. 2416 – Régi Nyomtatványok Tára

Cum Deo et Die

Bél Mátyás De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio (Lipsiae [Lipcse], 1718, App. H. 2416) című könyve címlapján látható ez a nyomdászjelvény. Műfajára nézve szintén hieroglifika. A Nap átvitt értelmű, figuratív jelentései közül régtől fogva az a legfontosabb, hogy Isten szimbóluma. Pierio Valeriano szerint latin neve (Sol) egyedülállóságából ered (solitudo), hiszen tündöklő fényét és éltető melegét tekintve nincs párja az egész mennybolton, éppúgy, mint ahogy Istennek sincs párja a világmindenségben. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 555. Lib. XLIV. Cap. II. Deus Optimus Maximus) A Nap Robert Fludd keresztény természetfilozófiájában a Szentháromság szimbóluma is. Fludd Sidrach 13. századi asztrológus könyve alapján azt állítja, hogy a régi bölcsek a Napot az Istenséghez hasonlították, és a Nap lényegében (in Solis essentia) három dolgot különböztettek meg: magát a planétát, annak fényét vagy világosságát és éltető melegét. Magát az égitestet az Atyaistennek, világosságát a Fiúnak (Joan. 9. v. 5.), melegét a Szent Léleknek feleltették meg, mivel a világosság közvetlenül a Napból mint égitestből ered, a meleg életadó, jótékony hatása pedig a Napból és annak világosságából egyaránt származik. (Robert Fludd: Utriusque Cosmi... Tom. I. De Macrocosmi Historia..., Oppenhemii [Oppenheim], Typis Hieronymi Galleri, 1617, 19.) Ezen felül számos régi szerző, így például Roberto Bellarmino (1542–1621) bíboros tanítása szerint is a Nap nem csupán istenszimbólum, hanem sajátos teológiai-metafizikai értelemben Isten sátra, égi lakhelye. Noha az Isten mérhetetlen nagysága betölti a mennyet és a földet (Jer. 23. v. 24.), az egek egei őt be nem foghatják (2 Paral. 2. v. 6.), mindazonáltal azt állítják a régiek, hogy ott erősebb az isteni jelenlét (praesentia Dei), és ezt a jelenlétét az Isten hatalmas, csodálatra méltó jelekkel is kinyilvánítja. (Roberto Bellarmino: De Ascensione Mentis in Deum per Scalas Rerum creatarum... Lugduni [Lyon], Sumpt[ibus] Horatii Cardon, 1615, 149–152.) Gyakran idézett bibliai alapja ennek a tanításnak a Vulgata számozása szerinti 18. zsoltár 6–7. verse:

Szent Jeromos bibliafordításából ez a két vers a 19. század óta vitatott szöveghely. Valójában arról van szó, hogy Jeromos itt a héber szöveg értelmét akarta visszaadni, nem betű szerinti fordításra törekedett. Breviarium in Psalmos című zsoltárkommentárjában ezt írja a 6. vers kezdetéről:

Temperantia (Mértékletesség). Szövegközi illusztráció. Fametszet. In: Nicolaus Hemmingius: De lege naturae apodictica methodus, Witebergae [Wittenberg], Iohannes Crato, 1563. Jelzet: App. H. 378 – Régi Nyomtatványok Tára

A Napot az égen felhőöv veszi körül, amelynek a jelentését már fentebb is leírtuk. Egyrészt az Isten titkait elfedő fátylat reprezentálja, másrészt a felejtés fátylát (velum ignorantiae), amely az első emberpár bűnbeesése óta a bűnös ember értelmét gyakran elhomályosítja, és elvonja a figyelmét igaz céljáról, az Istenről.
A felhők alatt, lenn a földön fákat látunk, a háttérben pedig egy templom és egy lakóépület körvonalai észlelhetők. A templom a liturgiának, az Eucharisztia ünneplésének, az áldozatnak és imádságnak a háza. A benne folyamatosan meglévő szentségi (isteni) és angyali jelenlétnek köszönhetően nyitott kaput jelent a menny felé; a lélek fölemelkedésének a helye az áldozat és az imádság révén. A lakóháznak van egy szent és egy profán jelentése. A szent jelentés az, hogy a keresztény család háza az Isten népéhez való tartozást is szimbolizálja, hiszen meg van szentelve, és a keresztény család a nagyobb keresztény közösség, falu, város, nemzet, illetve az Anyaszentegyház része. A profán jelentés az, hogy Szent Pál apostol tanítása szerint, noha házasságban is lehet szentül élni, a hétköznapokban általában az a helyzet, hogy aki megnősül, világi dolgokkal van elfoglalva: „A’ ki pedig feleséggel vagyon, szorgalmatos azokra a’ mellyek e’ világé, mint tessék a’ feleségének, és meg-oszlott.” (Qui autem cum uxore est, solicitus est, quae sunt mundi, quomodo placeat uxori, et divisus est. – 1 Cor. 7. v. 33.)
A fa az időt (hagyományos keresztény terminológia szerint inkább többes számban: az időket) jelenti, a történelmet, amelynek része a mi személyes üdvtörténetünk is. Honnan is ered ez a jelentés, amely még Arany János Buda halála című elbeszélő költeménye kezdő sorában is ott lappang? (Hullatja levelét az idő vén fája...) Az Isten, pontosabban a megdicsőült Jézus ezt mondja magáról a Jelenések könyvében: „Én vagyok az α, és ω, a’ kezdet ’s a’ vég, úgy-mond az Úr Isten, a’ ki vagyon, és a’ ki vala, és a’ ki el-jövendő, a’ mindenhato.” (Ego sum α, et ω, principium, et finis, dicit Dominus Deus: qui est, et qui erat, et qui venturus est, omnipotens. – Apoc. 1. v. 8.) Ez a kijelentés a könyv végén még egyszer megismétlődik, kissé egyszerűbb formában: „Én vagyok az α, és ω; az első és az utólso, a’ kezdet, és a’ vég.” (Ego sum α, et ω, primus et novissimus, principium, et finis. – Apoc. 22. v. 13.) Az idő, illetve a benne zajló folyamatok egymás után következő részekből állnak, amelyeket a keresztény arisztotelizmusban successivumoknak nevezünk. (Pázmány Péter: Hodegus. Igazságra-vezérlő Kalauz, Nagy-Szombatban, A’ Jesus Társasága Akademiai Collegiumának Betőivel, 1766, 7.) Ezekből a successivumokból pedig bármennyit is adunk össze, nem jutunk az idők végére, illetve bármennyit lépegetünk is vissza az időben, nem fogjuk megtalálni az idők kezdetét. Hiszen itt olvastuk az előbb: „Én vagyok az α, és ω.” Az idők kezdete és vége nem az időben van, hanem az idő fölött, az időn kívül, az Istenben. Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae című művének első részében a korábbi hagyományokhoz képest részletesebben tárgyalja a keresztény időszemlélet alapfogalmait. Az első ilyen alapfogalom az örökkévalóság (aeternitas), amely egyedül az Istenre jellemző. Az örökkévalóság teljességet jelent, nem olyan értelemben, hogy részekből áll, minden részt magában foglal, hanem olyan értelemben, hogy nem hiányzik belőle semmi (nihil ei deest). Isten a gondviselés során egyszer belépett a történelembe, emberi ésszel felfoghatatlan módon megalázta magát értünk, mikor emberré lett, mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. (Hebr. 4. v. 15.) Ám ettől eltekintve, az időn kívül létező, örökkévaló Isten a gondviselés során nem tesz úgy, mintha velünk együtt ő is be lenne zárva az időbe. Nem választott ki egy kitüntetett időpontot, hogy csak annak az előrehaladása mentén avatkozzék be a történelembe. Él azzal az adottságával, hogy ő fölötte áll az időnek, és így, örök jelen időben fogalmazva, a világ kormányzása során (gubernatio) nem csupán a jelenbe avatkozik be, hanem a múltba és a jövőbe is. Ez pedig azt jelenti, hogy az oksági viszonyok az időben bonyolultabbak, mint azt gondoljuk a hétköznapokban. Az ilyen különleges isteni beavatkozások miatt egymáshoz képest alternatív idővonalak vannak a történelemben. Ezek összefüggnek egymással, a sok idő egyetlen történelmet alkot, az idő szerkezete pedig elágazó, hatalmas fához hasonlítható. (Et sic dicuntur multa aeva, sicut multa saecula – Summa Theologiae I. q. 10. art. 6.) Képünkön látszik, hogy az elöl középen álló fának három nagy ága van. Ez a három ág a múlt, a jelen és a jövő. Az idő fölött, időn kívül létező Isten számára a múlt, a jelen és a jövő egyformán tényleges valóság. Csak a mi időbe zárt, emberi nézőpontunkból tekintve van úgy, hogy mindig a jelen pillanat a valóság, a múlt már csak emlék, a jövő pedig lehetőség. A kép felirata (Cum Deo et Die) arra int bennünket, hogy használjuk jó célra, megtérésre, megszentülésre a számunkra adatott időt, napjainkat, éveinket. 

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.)

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2.)

Révay Simon báró. In: Salon és Sport, 1. évf. 4. sz. (1891. október 25.) – Törzsgyűjtemény

Báró (1917-től gróf) Révay Simon (1865‒1928) nagybirtokos, főrend, országgyűlési képviselő volt, édesapja báró Révay Simon, édesanyja született Tajnay Ilona, bátyja, Gyula Turóc megyei birtokos, néhány évig országgyűlési képviselő, sógornője Berchtold Róza, nővére Forgách Józsefné, Sarolta.
Révay Simon neve többször is szerepel a Sturm Albert-féle Országgyűlési Almanachban, az egyik legrészletesebb életrajz az 1910–1915-ös kötetben olvasható róla:

Bátyjának Kisselmecen, neki a Bars megyei Tajnán volt kastélya és birtoka. Amint a Magyarország vármegyéi és városai vonatkozó kötetében olvasható, a településről már 1075-ben található említés, a kastély 1840 körül épült. Ott élt feleségével, akivel a kötet szerint „igazi magyar főúri házat” vitt.

Tajnasári – A Tajnay-féle kastély (most báró Révay Simoné). In: Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája). Bars vármegye, szerk. Borovszky Samu, Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, [1903], 74. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Eljegyzésükről 1891-ben számos lap megemlékezett, köztük a Tolnavármegye hosszabban írt mind a menyasszonyról, mind a vőlegényről.

A korszak neves irodalmi lapja, A Hét pedig ez alkalomból a címlapján közölte a menyasszony, Szapáry Ilma fényképét. A fotográfiához a vőlegény régi barátja, Justh Zsigmond (a lap akkori – tiszteletbeli – főmunkatársa) írt szöveget, amely azonban inkább a vőlegényről szólt.

Szapáry Ilma grófnő. In: A Hét, 2. évf. 18. sz. (1891. május 3.). Címlap – Törzsgyűjtemény

A vőlegény nemcsak jó barátságban, hanem többszörös rokonságban is állt a 19. század végi, fiatalon elhunyt íróval, akinek különböző kezdeményezéseiben is részt vett. Tagja volt az 1883-ban angol mintára alapított, arisztokrata fiatalembereket tömörítő vitakörnek, a Debating Society-nek és választmányi tagként vett részt a művészek és a születési elit közeledését, valamint az irodalom- és műpártolást célul tűző, 1890-ben alakult Műbarátok Körében (a bátyja, báró Révay Gyula alelnök lett). Justh Zsigmond 1889-ben született (és későbbi kiadásra szánt) Hazai Naplójában is számtalanszor feltűnik a sokszor csak Simiként említett jó barát alakja. Nemcsak róla, hanem családtagjairól is olvashatók hosszabb-rövidebb jellemzések. A lapokon közös kirándulásokat, látogatásokat, beszélgetéseket, egy tajnai tartózkodását és egy bécsi utazást is megörökített az író. Bő fél évtizeddel később, posztumusz megjelenő regényének, a Fuimusnak egyik főhősét is barátjáról mintázta: míg Márfay Gábor egyik modellje ő maga volt, a féltestvér Niffor Lőrinc alakjában Révay Simon ismerhető fel.
Befejezésül érdemes hosszabban idézni a tüdőbeteg Justh személyes hangú sorait már említett Hazai Naplójából.

Az idézeteket a mai helyesírás szerinti átiratban adom közre.

Válogatott irodalom:

• Dalmady Sándor: A Műbarátok Köre huszonöt éves története (1890–1914), Budapest, Műbarátok Köre, 1915.
• Dede Franciska: Egy professzionális társasági ember. Justh Zsigmond kapcsolati hálója. In: Hálózatok és kapcsolatok. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2021. évi, székesfehérvári konferenciájának tanulmánykötete, szerk. Ballabás Dániel, Pap József, Szeged, Székesfehérvár, Eger, Líceum Kiadó, Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület, Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2023, 43–58.
• Dede Franciska: Justh Zsigmond, az irodalmi dendi. Egy XIX. századi irodalmár társasági kapcsolatai és irodalomszervező, művészetpártoló tevékenysége. Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2005.
• Dede Franciska: Kiválás és odatartozás. A pesti Debating Society. In: Generációk a történelemben. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 2007. évi konferenciájának kötete, szerk. Gyáni Gábor, Láczay, Magdolna, Nyíregyháza, Hajnal István Kör, Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar, 2008, 435–443.
• Főuri eljegyzés. In: Tolnavármegye, 1. évf. 14. sz. (1891. április 5.), 3.
• Hivatalos rész. In: Budapesti Közlöny, 51. évf. 15. sz. (1917. január 19.), [1.]
• Justh Zsigmond: Hazai Napló. In: Justh Zsigmond naplója, s.a.r. Halász Gábor, [Budapest], Athenaeum, [1941], 285–425.
• Justh Zsigmond: Szapáry Ilma grófnő. In: A Hét, 2. évf. 18. sz. (1891. május 3.), 283.
• Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája). Bars vármegye, szerk. Borovszky Samu, Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, [1903].
• Országgyülési almanach 1897–1901. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és képviselőház tagjairól, szerk. Sturm Albert, A »Budapesti Tudósitó« kiadása, [1897].
• Salon és Sport, 1. évf. 4. sz. (1891. október 25.)
• Sturm-féle országgyűlési almanach 1910–1915. Rövid életrajzi adatok az országgyűlés tagjairól, szerk. Végváry Ferenc, Zimmer Ferenc, Budapest, [1910].

Dede Franciska
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Renovata iuventus

Renovata iuventus. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Dudith András: Vita Reginaldi Poli Britanni, S.R.E. Cardinalis et Cantuariensis Archiepiscopi. Venetiis, ex officina Dominici Guerrei et Ioann[is] Baptistae fratrum, 1563. Jelzet: App. H. 372 – Régi Nyomtatványok Tára

Ez a kép Dudith András Vita Reginaldi Poli Britanni, S.R.E. Cardinalis et Cantuariensis Archiepiscopi (Venetiis, ex officina Dominici Guerrei et Ioann[is] Baptistae fratrum, 1563, App. H. 372) című művének a címlapjáról való. Műfaja szerint szimbólum, funkciója szerint nyomdászjelvény. A Nap közelében fészkelő főnixmadár Ovidius szerint (Átváltozások, 15. könyv, 392–407. sor) távol él minden más teremtménytől, és sem gyümölcsökkel, sem magvakkal, sem füvekkel nem él, hanem a Nap fényéből merít erőt, abból táplálkozik. Az elhamvadó, majd saját porából újjáéledő főnix az ókori egyiptomiak hite szerint és a kereszténységben is napszimbólum, istenszimbólum, még pontosabban a kínszenvedést és kereszthalált vállaló, majd dicsőségesen feltámadó Jézust jelenti. Keresztény erkölcstani szempontból mindenféle hasznos munka, hasznos szenvedés, áldozatvállalás jelképe. A latin nyelvben és a régi magyar nyelvben is a munka és a baj, szenvedés jelentéstani szempontból egymáshoz közel álló, mintegy szinonim fogalmak. A főnixmadár fentebb jelzett kiválósága miatt Pierio Valeriano szerint a veleszületett, szívbeli nemesség reprezentálója. (Giovanni Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 239. Lib. XX. Cap. IV. Praestare.)

Noli altum sapere. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Estienne, Henri: Pseudocicero, dialogus. Genève, excudebat Henr[icus] Stephanus, 1577. App. H. 468 – Régi Nyomtatványok Tára

Noli altum sapere

Az itt következő kép Estienne, Henri nyomdászjelvénye saját, Pseudocicero, dialogus (Genève, excudebat Henr[icus] Stephanus, 1577, App. H. 468) című könyve címlapján. Műfaját tekintve ez egy szatirikus embléma. A magas növésű, gondosan metszett, ápolt olajfa a nemes lélek, a magas fokú idealizmus, az Istentől gazdagon megáldott bölcs nemes ember szimbóluma. Az olajfa Minerva istennő szent fája, a béke, az igaz bölcsesség és bőség, a talentumok, a lelki gazdagság jelképe. A fa alatt ácsorgó paraszt hiába ágaskodik, hiába próbálkozik, nem tud szakítani a fa gyümölcséből. A felirat csattanója szójátékon alapul. A sapere igenév egyszerre jelenti azt, hogy érteni és ízlelni. Vagyis: Ne akard a magasröptű, avatatlan emberek számára nem elérhető tudást megérteni, illetve ne akard a magas fán termő gyümölcsöt megízlelni. Ez az embléma a középkori és kora újkori nemesi-rendi társadalom alapgondolatát, az isteni eredetű hivatások elvét idézi fel. Arra figyelmezteti a nézőt, hogy mindenkinek saját helye, saját hivatása van a társadalomban, és ebben a hivatásban, ezen a helyen lehet igazán hasznos, méltán elfogadott, elismert tagja a társadalomnak. Az Istentől kapott hivatások iránt való engedelmesség Jézus Krisztustól ered, aki ezt mondta tanítványainak: „Mert alá-szállottam menyből, nem hogy az én akaratomat chelekedgyem, hanem annak akarattyát, a’ ki engem kűldött.” (Quia descendi de caelo, non ut faciam voluntatem meam, sed voluntatem eius, qui misit me. – Joan. 6. v. 38.)

Triplex concordia tuta est. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Szenci Molnár Albert: Novae grammaticae Ungaricae, succincta methodo comprehensae et perspicuis exemplis illustratae libri duo. Hanau, Typis Thomae Villeriani, 1610. App. H. 710 – Régi Nyomtatványok Tára

Triplex concordia tuta est

Szenci Molnár Albert Novae grammaticae Ungaricae, succincta methodo comprehensae et perspicuis exemplis illustratae libri duo című magyar nyelvtankönyvének (Hanau, Typis Thomae Villeriani, 1610, App. H. 710) a nyomdászjelvénye műfaját tekintve egy hieroglifika, amely az Egyetértést (Concordia) ábrázolja. Szép, méltóságteljes nőalak, fején olajágból font koszorúval. Jobb kezét egy pajzson nyugtatja, három ujján egy háromszög alapú gúlát tart, bal kezében pedig pálmaágat. A pajzson középen egy kagyló, három sarkában három gyöngyszem látható. Az olajágból font koszorú a béke, az Isten és ember közötti kiengesztelődés szimbóluma. (Genes. 8. v. 11.) A gúla vagy piramis a tökéletesség, az erény, az állhatatosság, az isteni jelenlét szimbóluma. A dolgok természetét, az arisztotelészi értelemben vett materia primát is jelképezi. (Pierio Valeriano: Hieroglyphica, i. m., 754. Lib. II. Cap. XIX. Rerum natura, vel materia) Izajás próféta azt kérdezi szent elragadtatással: „Ki függeszette fel három újjal a’ föld nehésségét?” (Quis appendit tribus digitis molem terrae? – Isai. 40. v.12.) A próféta válaszát ismerjük a következő két versből: nem más, mint az élő Isten, a Szent Lélek erejéből, az ő örök terve szerint. Ennek a hármas összhangnak, az univerzum csodálatos harmóniájának az archetípusa a zsidó és keresztény kabbala tanítása szerint nem más, mint az igaz, örök Isten. E szerint a tanítás szerint a világegyetem hármas rétegzettségű. Mindenekelőtt és mindenekfölött létezik az örökkévaló világ (mundus aeternus), amelynek sem kezdete nincs, sem vége, és egyedül az Isteni Felség tölti be. Ez a világ a teológia szilárd alapja. Másrészről létezik az ideig való világ (mundus temporalis seu inferior), amelynek van kezdete és vége. Ezt a világot a négy őselem, a szelek, csillagok, meteorok és kevert tökéletes valók (corpora perfecte mixta) töltik be, az utóbbiak közé tartozik az ember is. Az ideig való világ a filozófia alapja. Az előbb említett két világ között helyezkedik el a tartamos (angyali) világ (mundus aevialis seu Angelicus), amelynek van kezdete, de nincs vége. Ez az angyalok és az üdvözült, boldog lelkek lakóhelye, amely kapcsolatban áll az örökkévaló és az ideig való világgal is, ezért vizsgálata a teológiára és a filozófiára egyaránt tartozik. (Robert Fludd: Philosophia Moysaica, i. m., Proemium, in medio).
A pajzs ezen a képen mindenekelőtt a biztonság, az oltalom jelképe. Rajta középen a kagyló az isteni eredetű, igaz tudást jelöli, amely az avatatlan, profán emberek elől el van rejtve. A kagyló és a benne termő gyöngyszem az ártatlanság, a szüzesség, a lelki szépség, lelki gazdagság, vallásosság jele, és a szent és igaz célokért vállalt, üdvös szenvedésé. A pálmaág győzelmi jelkép, az Isten ügyének végső győzelmét jelenti, Krisztus keresztjének, az erősségnek, kitartásnak a szimbóluma. (Giovanni Pierio Valeriano: Hieroglyphica..., i. m., 632, 634. Lib L. Cap. VII, XII. Victoria. Piorum vita)
Arisztotelész arról értekezik a természetes princípiumokról szóló könyvében (De naturalibus principiis, Lib. I. Cap. VIII., in fine), hogy minden természetes létező három princípiumból tevődik össze. Basilius Valentinus 15. századi Szent Benedek-rendi kanonok, hermetikus filozófus ezeket a princípiumokat a Sal, Sulphur, Mercurius névvel illette. Az ő munkásságát követően az európai keresztény természetfilozófiában, keresztény arisztotelizmusban ezek az elnevezések tovább éltek. A Sal a természetes (anyagi) létezők leginkább tartós, éghetetlen, tovább már nem redukálható részét jelenti, a Sulphur az anyag éghető részét, a Mercurius pedig az oxidáció, égés során felszabaduló gázokat, légnemű anyagokat. (Jakob Barner: Chymia philosophica, perfecte delineata..., Noribergae [Nürnberg], Sumtibus Andreae Ottonis, 1689, 18. et seq. – De Principiis Chymicis) Az idő is három részre tagolódik (múlt, jelen, jövő), ugyanúgy, mint a tér (hosszúság, szélesség, mélység). A teremtett világban, a létezés rendjében fennálló minden hármasság archetípusa a Szentháromság, minden teremtmény létezésének oka és végső célja. Az idő teljességében (plenitudo temporis – Gal. 4. v. 4–5.), a történelem közepén ott áll Krisztus keresztje, amelyet az utolsó ítéletkor előhoznak a szent angyalok, bizonyságul a bűnösök ellen, és a megtért, megtisztult lelkek üdvösségének boldogító tanújeleként. Krisztus pajzsa, az ő szent keresztjének oltalma békét, biztonságot ad azoknak, akik hittel, alázattal, bizalommal kérik.

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.)

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész; 8. rész (1., 2., 3. 4.)

Honoré de Balzac, dagerrotípia, 1842. A kép forrása: Wikipedia

Százhetvenöt éve hunyt el a francia regényirodalom egyik legnagyobb alakja, az Emberi színjáték megalkotója, Honoré de Balzac (1799–1850). Regényfolyama mintegy kilencven regényt és két és félezer szereplőt foglal magában, akik időről időre visszatérnek, történetük és életútjuk keresztezi egymást, hat egymásra.

Van szereplő, akinek egész élettörténetét megismerheti az olvasó, más csak epizódszerepet tölt be, van, akinek egy vagy két regény öleli fel a történetét, más több műben tűnik fel különböző élethelyzetekben és úgy állítható össze az életútja.
A regények a mindennapi élethez hasonlóan számos különböző problematikát járnak körül, amelyek közül az egyik visszatérő kérdés a pénz. Balzac, saját félresikerült vállalkozásai (könyvkiadás, nyomda, betűöntőműhely) és költekező életmódja miatt személyes tapasztalatból is jól ismerte a hitel(ezők) világát.
A regényfolyamban számos különböző módon jelenik meg a pénz. Ahogy az író halhatatlanná vált uzsorása, Gobseck a nevét viselő kisregényben megfogalmazta:

Nemcsak a pénz megszerzésének és elköltésének formáira találni példákat, hanem a szereplőket is jól jellemzi, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, valamint jól mutatja életállapotukat is. Az író sokszor használ pénzzel kapcsolatos hasonlatokat, metaforákat, legyen szó szereplői jellemzéséről vagy akár csak egy általánosabb jellegű megállapításról. A szövegekben számtalan pénzzel kapcsolatos kifejezés szerepel az általános fogalmaktól az egyes fizető- és pénzeszközökön, valamint intézményeken át a hitelhez, váltóhoz, tőzsdéhez kapcsolódó (szak)kifejezésekig. Az egyes művekben az olvasó számtalan pénzügyi manőver leírását, magyarázatát megtalálhatja, és a kézzelfogható pénz éppúgy megjelenik bennük, mint az elvont spekuláció.
A művekben sok olyan szereplőt találni, akikhez a többiek pénzért fordulnak, legyen szó bankárokról, uzsorásokról vagy a zálogházak alakjairól, akik egyfajta hierarchiát alkotnak a párizsi pénzvilágban, és már az sokat elárul a hozzájuk fordulók társadalmi helyzetéről, sőt, vagyoni és társadalmi állásáról, hogy melyiküktől kérnek segítséget. A vagyoni lecsúszás szoros összefüggésben áll a társadalmi lecsúszással, amire jó példa César Birotteau története. Jól jelzi valaki társadalmi hitelét, hogy kitől kölcsönöz. Ismét az uzsorás Gobsecket idézve:

S hogy még nála is van lejjebb, jól illusztrálják annak az ismeretlennek a szavai, akivel a párizsi életet tanuló Lucien de Rubempré Samanon piszkos üzletében találkozott:

A regények sokszor központi problémája a pénzszerzés kérdése, amit jól jelez a Párizsba érkező és érvényesülni vágyó Lucien de Rubempré elkeseredett felkiáltása: „Pénzt, mindenáron!”
S hogy ki hogyan jut hozzá? Van, aki munkával, különböző hivatalok betöltésével, más családi (és rokoni) kapcsolatoknak köszönhetően, legyen szó örökségről vagy házasság révén megszerzett hozományról. Szintén többé-kevésbé elfogadható pénzszerzési módnak tekinthető a családi, rokoni segítségként kért és kapott támogatás (a fővárosba került vidéki fiatalemberek nemegyszer a leánytestvérükhöz fordulnak a bajban). A pénzszerzésnek számos további, az előbbieknél jóval kockázatosabb módja is feltűnik az Emberi színjátékban a tőzsdei spekulációktól a banki hiteleken át a váltókig, nem beszélve az uzsorások vagy a zálogházak „szolgáltatásairól”. Ezen „pénzkereseti lehetőségek” egy része azonban nemcsak kockázatos, hanem etikai, erkölcsi, sőt, törvényességi kérdést is felvet. A pénzszerzési módok között bizonytalan bevételi forrást jelentenek a különböző szerencse- és kártyajátékok, ahol olykor hatalmas összegek cserélnek gazdát. A szép (és becsvágyó) fiatalemberek nemegyszer egy-egy előkelő hölgy (vagy kurtizán) kedveseként boldogulnak: lakáshoz, különböző anyagi és tárgyi javakhoz jutnak ily módon, mint ahogy a nők között is többen élnek (a férfiaknál egyértelműbb módon) a szépségükből. Végül nemcsak az erkölcsi, hanem a törvényességi határokat is feszegető pénzszerzési módokra is találni olykor példát a művekben.
S amint a regényhősök különböző módon jutnak pénzhez, ugyanúgy számos különböző módon költik el. Rengeteget emészt fel a megjelenés, hiszen ez nemegyszer hozzásegítheti az illetőt az érvényesüléshez. Az öltözet, a fehérnemű, a fodrász és a borbély, az ékszerek, illatszerek és különböző kiegészítők hatalmas összegeket kívánnak, s ehhez jön még a kocsi(k) és a lovak költsége. Fizetni kell a lakásért, étkezésért, a komornyik, a groom, a személyzet, a mosónő munkájáért, de rengeteg pénzt visz el a társasági élet, a szórakozás és a játék(szenvedély) is. Bár többször van szó arról, hogy mi minden szerezhető meg pénzért, több példa hozható arra is, hogy az igazi tudás és az igazi érzelem nem vásárolható meg.
Nemcsak azt tudhatja meg az olvasó, hogy ki mire, mikor és hogyan költ, hanem azt is, hogy miként viszonyul az adóssághoz és annak rendezéséhez. Bár természetesen nemcsak a dandyk költekeznek, az övék az egyik leglátványosabb pénzszórás a regényekben, és sokszor költenek abból, ami nincs. Van köztük, aki pénzhez jutva nem a tartozását rendezi (talán a becsületbeli kártyaadósság kivételével), és a váltók esetében is csak lejárata (és az óvatolás fenyegetése) szorítja rá az adóst a fizetésre (sőt, olykor még az sem).
Az Emberi színjáték regényeiben többször is elhangzik a szereplőktől, hogy a tájékozottság hatalom, és a „pénzcsináláshoz” nélkülözhetetlen a megfelelő információ. Ez azonban nemcsak a pénzvilágban, hanem a társasági életben is elengedhetetlen. Jó példa erre az előkelő társaság egyre élénkebb érdeklődése a körükben feltűnt Lucien de Rubempré vagyonának – igencsak bizonytalan – eredetére vonatkozóan.
Balzac többször érinti műveiben a pénz és a becsület kapcsolatát is: a regényfolyamban az egyes szereplők erről alkotott fogalma igen eltérő. Míg a gátlástalan dandyk nem törődnek az adósságaikkal és csak az éppen aktuális váltó számít nekik, addig a becsületes, de megtévedt vagy önhibájukon kívül nehéz, sőt, kilátástalan helyzetbe került – általában polgári származású – szereplők mindent elkövetnek, hogy elveszített becsületüket visszaszerezzék. Mások kisebb-nagyobb engedményeket tesznek a lelkiismeretüknek. A bankárok és uzsorások mind kíméletlenek, kizárólag a saját érdekeiket nézik, tudatosan és szándékosan a mások kárán is a saját vagyonukat gyarapítják. Más módon boldogul a fővárosba került Rastignac, aki Vautrin törvénytelen és erkölcstelen pénzszerzési módszereitől visszariad: a szeretőjévé vált bankárfeleségtől, Delphine de Nucingen-től elfogad különböző „ajándékokat”. Vele ellentétben Lucien nemcsak hiú és becsvágyó, hanem gyenge is, hiszen váltót hamisít a sógora nevére, másokból él, és nem foglalkozik (nem akar foglalkozni) a rendelkezésére álló pénz eredetével. S bár időnként rátör a bűntudat, az általában nem tart sokáig. Az egyik legromlottabb dandy Maxime de Trailles. Nemcsak törtető, hanem rendszeresen kihasznál másokat és élősködik rajtuk. Végül Jacques Collin (alias Vasfejű, Vautrin, Carlos Herrera, élete végén pedig Saint-Estève) a bűntényektől sem riad vissza.
Noha eddig nagyrészt férfi szereplőkről volt szó, a nők pénzhez való kapcsolódása is sokféle, hiszen a regényekben egyaránt feltűnnek gazdag hozománnyal rendelkező kisasszonyok, férjüktől függő feleségek, dolgozó asszonyok és önmagukat áruba bocsátó nők. Van, aki szó szerint „árucikként” jelenik meg, mint Coralie, akinek történetét az író, újságíró Lousteau meséli el a kurtizán kedvesévé váló Luciennek.

A regényszereplők különböző kapcsolatai és viszonyai bonyolult hálózatot rajzolnak, ahol a kötelékek jellege néhány esetben bizonyos szabályszerűséget mutat. Míg Gobseck esetében kizárólag pénzzel kapcsolatos viszonyokat találni, Nucingen bárónál és a szintén nem tisztességes módon meggazdagodott tésztagyáros Goriot-nál mértéktelen érzelmekre is van példa. Goriot a túlzott apai szeretet megtestesítője, aki a két leánya miatt teljesen tönkremegy. Anastasie és Delphine nem viszonozza ezt a szeretetet, kizárólag pénzt kérni mennek az apjukhoz. A folytonosan versengő grófné és báróné egyaránt ragyogni akar a társaságban és mindkettő szeretőt tart. Míg Anastasie de Restaud a gátlástalan Maxime de Trailles miatt veszít el mindent, a húga először Henri de Marsay, majd Rastignac kedvese lesz. Ezeket a kapcsolatokat is áthatja a pénz, legyen szó váltóról vagy tartozásról, kisebb vagy jelentősebb ajándékokról. A rideg férj, Nucingen báró eközben féktelen szerelemre lobban Esther van Gobseck iránt, amikor a korábban Rája néven ismert kurtizán már új életet kezdett és tisztességes nőként akar élni a Lucien de Rubempré iránt érzett szerelme miatt. Lucien korábban Coralie-nak volt a kedvese, akit Marsay vásárolt meg fiatal leányként. A különböző típusú kapcsolatok között számtalan egyirányú pénzügyi ügylet mellett olykor kétirányú pénzügyi tranzakciókra is sor kerül, például az uzsorás esetében. A dandyk többségét mások tartják el, legyen szó társasági hölgyről, kurtizánról vagy Lucien esetében Vasfejűről, azaz Carlos Herreráról. Néhány kölcsönös érzelem mellett egyirányú fellángolásról nemegyszer az elegáns társasági hölgyek esetében lehet szó.

Néhány szereplő főbb kapcsolatai (előadásdia, készítette a szerző)

Az Emberi színjáték meghatározó eleme és mozgatórugója a pénz. A regényfolyamban ábrázolt társadalom minden szintjén meghatározza és befolyásolja a szereplők életét és tetteit, legyen szó a meglétéről vagy a hiányáról, a megszerzéséről, az elköltéséről vagy az elvesztéséről. Éppúgy hat a szereplők személyiségére, mint a cselekedeteikre és emberi kapcsolataikra. Befolyásolhatja valaki jövőjét, társadalmi állását, próbára teheti becsületét. A pénz hatalom, amellyel sok minden megvehető és megszerezhető. A regények azonban arra is adnak olykor példát, hogy néhány érték, néhány érzelem és néhány személy nem eladó és nem vásárolható meg.

A blogbejegyzés egy 2023-ban elhangzott előadás és 2024-ben megjelent írott változatának összefoglalása. A bővebb szöveget és a részletes bibliográfiát lásd:

• Dede Franciska: Gobseck, Goriot, Rastignac és Nucingen. A pénz szerepe és megjelen(ít)ése Balzac regényeiben. In Elbeszélni a pénzt. Gazdasági reprezentációk a prózairodalomban, szerk. Hites Sándor, Szabó-Reznek Eszter, Budapest, Reciti Kiadó, 2024, 105–127.

Dede Franciska
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Nagyboldogasszony Szűz Máriának a katolikus magyarság által használt neve. A „nagy” szó Mária föltámadásának és megdicsőülésének hitét hordozza, ugyanakkor Bálint Sándor szerint utal a pogány Boldogasszony-tiszteletre, amelybe az archaikus Emese-hagyomány is közrejátszott. A hagyomány szerint Nagyboldogasszony napján ajánlotta Szent István király az országot Mária oltalmába. Nagyboldogasszony ünnepe 1948-ig munkaszüneti nap volt. Az ünnep hagyománya az ősegyházba nyúlik vissza – az V. században Jeruzsálemben megünnepelték már Mária elszenderülését (dormitio). Az ünnep tartalma szerint Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem magához emelte a mennyei dicsőségbe. Ez a hit évszázadokon keresztül öröklődött a néphagyományban is, s gazdag folklórhagyomány bontakozott ki körülötte. Amikor 1950-ben kiadott bullájában XII. Pius pápa katolikus dogmává tette Mária mennybevételét, voltaképpen a több évszázados folklórhagyományt és a vallási gyakorlatot ismerte el.

Csíki József: Szent István király felajánlja koronáját a Magyarok Nagyasszonyának. Festmény az oroszhegyi római katolikus templom déli hajófalán. A kép forrása: Kovács Árpád: Mária-tisztelet Oroszhegyen Mária-ábrázolások az oroszhegyi templomban. In: Örökségünk, 4., 4. sz. (2010), 23. – Elektronikus Periodika Archívum

A ma énekelt Kölcsey–Erkel-Himnusz előtt a katolikus magyarság egyik néphimnusza a Boldogasszony Anyánk… kezdetű – máig élő – népének volt.

Patrona Hungariae-násfa [Magyarok Nagyasszonya]  In: Magyar Nemzeti Múzeum, szerkesztette: Fodor István és Cs. Lengyel Beatrix, Budapest, Corvina, 1992. – Törzsgyűjtemény

Ajánljuk figyelmükbe Jeles napok című tartalomszolgáltatásunkat is!

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibliofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi Sándor-emlékév című sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Az európai művészettörténetben közhelyszámba menő megállapítás, hogy a középkor, reneszánsz és barokk kor képzőművészetét nem a természetes, életképszerű ábrázolásmód uralja, hanem a szimbolikus ábrázolásmód. A középkori keresztény teológia és természetfilozófia egyik fontos alapgondolata az, hogy a teremtett világban minden létezés, cselekvés, történés közvetlenül az Isten teremtő akaratából, teremtő erejéből származik. Így pedig az is magától értetődik, hogy a teremtmények jelek, szimbólumok, amelyek a Teremtőre, a transzcendenciára, a természetfölötti világra utalnak. A középkori keresztény gondolkodásnak valóban központi eleme volt ez az univerzális szimbolizmus, amely Szent Ágoston De Trinitate című művében (Lib. XV. 2, 8, 9) és Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita neoplatonista filozófus De coelesti hierachia című művében fogalmazódott meg először. Szentviktori Hugó Ágoston-rendi szerzetes-kanonok (Hugo de Sancto Victore, 1096–1141) az ókeresztény kori forrásokból kiindulva még részletesebben kidolgozta ennek az általános szimbolizmusnak az elméletét:

Verbum tuum lucerna pedibus meis. Nyomdászjelvény. Fametszet. In: Dudith András: De cometarum significatione commentariolus. Basileae [Basel], Ex Officina Petri Perne, 1579. Jelzet: App. H. 473 – Régi Nyomtatványok Tára

Univerzális szimbolizmus. Az emblematika műfajai

Ezt az univerzális szimbolizmust karolta fel, éltette tovább a 16. századtól a 19. század első évtizedéig egy összetett irodalmi műfaj vagy inkább műfajcsoport, amelyet a legújabb korban, a 20. század óta emblematika néven tartanak számon az irodalomtudósok. Az emblematika fogalomkörébe tartozó alkotások képből és szövegből állnak. Olasz, spanyol, francia nyelvterületen jelent meg először, és már a 16. században egy kiváló magyar művelője is akadt: Zsámboky János (Joannes Sambucus, 1531–1584) Emblemata című emblémáskönyve ebben a században több kiadást is megért (Antwerpen, 1566, 1569, 1576, 1584, 1599). Négy fő műfajt különböztetünk meg az emblematika műfajcsoportján belül: szimbólum, embléma, hieroglifika és enigma. Mindegyik műfajra jellemző, hogy a műalkotások képből és szövegből állnak. A műfajcsoport napjainkban emblémaelméletnek nevezett műfajelmélete szerint a kép hagyományos latin neve: imago. A képhez tartozó legrövidebb szöveg neve magyarul felirat vagy mottó (lemma, inscriptio, subscriptio). A hosszabb szöveg, amely akár el is maradhat, lehet egy rövid vers (epigramma) vagy prózában megírt magyarázat (explicatio). Főként a rövid szövegre és a versre jellemző a tömörség, elhallgatás, kihagyás (reticentia, eclipsis). A szimbólum az emblémától abban különbözik, hogy a szimbólumok képanyaga nem értelmes teremtményekből áll (res non intelligentes), az emblémák képanyaga pedig értelmes teremtményekből (res intelligentes). Ez a megkülönböztetés értelemszerűen egy adott képen megjelenő fő képelemre, képelemekre vonatkozik. Ha például egy embléma Minerva istennőt ábrázolja, akkor azon a képen Minerva a fő képelem, nem a pajzsa, a lándzsája vagy a sisakja, még kevésbé a képen látható egyéb dolgok, például olajfa vagy fáklya. A hieroglifika és az enigma pedig abban különbözik a szimbólumtól és az emblémától, hogy míg a szimbólum és embléma ontológiai, azaz természet szerint való, a lét rendjén, a teremtett világ rendjén alapuló jelentéseket hordoz (significat ex natura), addig a hieroglifika és az enigma fokozottan titokzatos, obskúrus jellegű, nem természet szerint való, hanem emberi megállapodás, közös megegyezés szerinti jelentéseket hordoz (significat ex instituto). (Jakob Masen: Speculum Imaginum Veritatis Occultae, exhibens Symbola, Emblemata, Hieroglyphica, Aenigmata..., Coloniae Ubiorum, Sumptibus Ioannis Antonii Kinchii, 1664, 1–9.)

Műfaji viták. Téma és funkció szerinti csoportosítás

Érdemes megjegyeznünk, hogy ezeket a műfaji kritériumokat már a 16–17. században sem tartották egészen kötelező érvényűnek a szerzők, alkotók. Az ezen a műfaji területen napjainkig legjelesebb alkotónak tartott, talán legtöbbször emlegetett Andrea Alciato (Andreas Alciatus, 1492–1550) Emblemata című könyve 211 emblémát tartalmazó, teljes változata (pl. Antwerpen, Plantin, 1608) is megszegi ezt a műfaji szabályt, hiszen a 211 embléma körülbelül egynegyede nem ábrázol semmilyen értelmes teremtményt. Még inkább figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt Daniel Cramer (1568–1637) Emblemata sacra című művében (Frankfurt am Main, Lucas Jennis, 1622), hiszen a könyv ötven emblémája közül mindössze öt-hat ábrázol értelmes teremtményeket. Filippo Picinelli (1604–1686) Ágoston-rendi szerzetes-kanonok Mondo Simbolico című nagy emblémaflorilégiumában (első kiadása: Milánó, Érseki Nyomda, 1653) ezt a műfajcsoportot az impresa névvel illeti. A kézikönyvet latinra fordító Augustinus Erath (1648–1719) az impresa főnevet az emblema és symbolum főnévvel helyettesítette, ezeket vagylagos, szinonim fogalmakként vezette be. Már ennyiből is láthatjuk, hogy az emblematikai műfajok határai nincsenek egészen pontosan megállapítva. Napjainkig is ez a helyzet, a műfaji viták ezen a területen máig lezáratlanok. A négy fő műfaj neve mind görög eredetű. A szimbólum a symballein (συμβάλλειν) igéből származik, ami azt jelenti, hogy összehoz, összead. Az embléma szó az emballetai (εμβάλλεθαι) igéből ered, jelentése: belehelyez valamibe, valami közé rak. A hieroglifika, hieroglifa szintén görög eredetű szó: hieroglyphikos (ἱερογλυφικός), szent vésés. Az enigma (ainigma, αἴνιγμα) magyar jelentése titkos értelmű mondás. Az emblematika tisztázatlan műfaji kérdéseit régtől fogva úgy hidalják át a szerzők, alkotók, hogy az emblematika műfajcsoportjába tartozó alkotásokat inkább témájuk, illetve funkciójuk, az őket hordozó nyomtatott dokumentumban betöltött szerepük alapján csoportosítják. Így, mint az előbb már láthattuk, vannak vallási emblémák (emblemata sacra). Vannak politikai emblémák, hősi emblémák, szatirikus emblémák, morális emblémák, alkímiai emblémák és enigmák, hieroglifikák. Hasonlóképpen vannak politikai, államelméleti enigmák, hieroglifikák is, mivel ezen a területen is gyakoriak a mélyebb, rejtettebb, nem természet szerint való, „ex instituto” jelentések. Funkciójuk szerint az emblematika műfajcsoportjába tartozó képek lehetnek nyomdászjelvények, címerek, címlap-illusztrációk, szövegközi illusztrációk, díszcímlapok, címlapelőzékek, nyomdai díszek (például iniciálék és záródíszek). A három legnagyobb túlélő a díszcímlap, címlapelőzék és a nyomdászjelvény. Ezek jelen voltak számos nyomtatványban egészen a 19. század első évtizedéig. De ha belegondolunk, magyar nyelvterületen a Franklin Társulat nyomdászjelvénye, amely a fentebb részletezett műfaji kritériumok szerint egy szabályos szimbólum, INTER FOLIA FRUCTUS felirattal, még a 19–20. század fordulóján is éltette ezt a műfajt.

Veritate duce, comite labore. Címlap-illusztráció. Rézmetszet. In: Bél Mátyás: Hungariae antiquae et novae prodromus. Nürnberg, Sumtu Petri Conradi Monath, 1723. Jelzet: App. H. 2816 – Régi Nyomtatványok Tára

Veritate duce, comite labore

Az Apponyi Hungarica gyűjteményből való első kép, amelyet itt röviden be szeretnénk mutatni, egy címlap-illusztráció, Bél Mátyás Hungariae antiquae et novae prodromus című könyvéből (Nürnberg, Sumtu Petri Conradi Monath, 1723, App. H. 2816). A fentebb leírt műfaji szabályok szerint ez egy hieroglifika. A képen látható négy mitológiai, illetve allegorikus személy közül jobb felől az első Kronosz (Saturnus), a görög-római mitológiában az idő megszemélyesítője. (A képelemzések során a heraldikai jobb és bal oldal fogalmát használjuk.) Mivel e történettudományi mű első könyve a magyarok ősi, szkíta eredetéről szól, Kronosz (Saturnus) itt elsősorban az idő, a történelem kezdetét jelenti. Ez a tanítás a kora újkori Európában Johannes Trithemius bencés apát (1462–1516) De septem secundadeis című könyvéből volt ismert. A szóban forgó könyv a hét főangyal világkormányzó szerepéről szól. Isten a teremtés kezdetén, miután az első napon megalkotta az angyalokat (S. Isidorus, Etymologiarum Lib. V. cap. XXXIX. De discretione temporum, initio), örök terve szerint a Föld kormányzását egymást követő kormányzási ciklusokban hét főangyalára bízta. A teremtés után közvetlenül a világ kormányzását Orifiel arkangyal, a Szaturnusz angyala kezdte meg. (De septem secundadeis, Nürnberg, 1522, fol. A iij recto) Saturnus Jupiter és a többi istenek atyja, így a kereszténységben a mennyei Atya szimbólumává is vált. A Dániel próféta könyvéből ismert „régi idejű” (antiquus dierum) bibliai személlyel is azonosítják (újabb magyar fordítás szerint: Ősöreg – Dan. 7. v. 9.). Aquinói Szent Tamás szerint ő valóban nem más, mint a mennyei Atya, akiben van az örökkévalóság. (Summa Theologiae III. quaest. 59. art. 1.) (Cornelius a Lapide: Commentaria in Danielem Prophetam, Antverpiae, Apud Martinum Nutium, et Fratres, 1621, 74–75.) Kronosz, az Idő bal kezével kézen fogva vezeti lányát, az Igazságot (Veritas). Az Igazság a görög mitológiában nem Kronosz lánya. Ez a kompozíció egy régi latin mondásra utal: Veritas temporis filia. (Aulus Gellius, Noctes Atticae, XII. 11. pars 7.) Az igazság az idő lánya, abban az értelemben, hogy a múló idő kideríti, felszínre hozza az igazságot. Itteni ábrázolása nagyon hasonlít a Cesare Ripa Iconologia című könyvében található képhez. (Iconologia. Ford., jegyz., utószó Sajó Tamás, Budapest, Balassi Kiadó, 1997, 587–589.) Meztelenül ábrázoljuk őt, így utalván természetes egyszerűségére, amint Seneca is az egyszerű magaviseletet ajánlja a tudós, bölcs emberek számára, és azt mondja, hogy az igazság egyszerű beszéd (Seneca, Epist. ad Lucilium V., in medio). Szíve fölött a Napot hordozza, így szemléltetvén, hogy az igazság a világosság barátja, sőt, ő maga a legtisztább fény, amely minden létezőt megvilágít. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Napot mint az Igazság Napját, az igaz Istent tartja szem előtt, akinek fénye nélkül nem lehet igazság, sőt, ő maga az abszolút igazság, amint Krisztus Urunk mondta: „Én vagyok az út, és az igasság, és az élet” (Ego sum via, et veritas, et vita – Joan. 14. v. 6.). Az Igazság Hermész (Mercurius) szemébe néz, és kitárt bal keze is arra utal, hogy magyaráz, tudást ad át neki, Hermész pedig egy könyvbe jegyzi fel a kinyilatkoztatott ismereteket. Ez az ábrázolás arra a régi, felvilágosodás előtti tudományelméleti alaptételre utal, amely szerint minden valóban értékes és hasznos tudomány az élő és igaz Istennél van elrejtve, és alapja, szegletköve Jézus Krisztus. Ez az isteni tudomány (scientia divina) nem érhető el, nem szerezhető meg pusztán emberi erővel, hanem ki kell az Istentől könyörögni. (Robert Fludd: Philosophia Moysaica..., Goudae, Petrus Rammazenus, 1638, fol. 5 verso.)
Hermész (Mercurius) az ékesszólás, a kereskedés és mindenféle hasznos emberi munka, a fürgeség, szorgalom megszemélyesítője. Szárnyas sisakja az ékesszólás és tudás által nyújtott védelmet szimbolizálja a sérelmekkel, törvénytelenséggel szemben. Lábán a kis szárnyak a gondolat gyorsaságát jelzik. Pálcája (latin nevén: caduceus) a két egymáshoz csavarodó kígyóval az egyetértést jelenti, és szintén az ékesszólást, a beszédet, amely lehet világos, sokak számára érthető, és az égi dolgokra, a rejtett tudásra néző, csak tapasztaltabb emberek számára felfogható. (Eloquentia probis ac improbis servit. Jakob Masen, Speculum, i. m., 273.) Az Igazság és Hermész mögött Hungaria, Magyarország allegorikus alakja áll. Fején a Szent Korona, köpenyén az Árpád-kori magyar címer látható. Bal kezét a szívére helyezi, jobb kezével a Hermész által jegyzett könyvre mutat. A mellettük megfigyelhető festői romok, illetve a mögöttük levő városképen ábrázolt minaretek a török hódoltság korszakára, a magyar történelem viszontagságaira utalnak. A felirat (Veritate duce, comite labore) ebben az esetben a gyűjtőre, Apponyi Sándor grófra is utalhat, aki ezt a török hódoltság koráról szóló dokumentumokban is igen gazdag gyűjteményt igaz, tiszta szándékkal és sok-sok munkával, áldozattal hozta létre.

Veritas temporis filia. Díszcímlap. Rézmetszet. In: Johann Peter Lotichius: Rerum Germanicarum, sub Matthia, Ferdinandis II. & III. Imp[eratorum] gestarum... Pars secunda, Frankfurt am Main, Typis Wolfgangi Hoffmanni, 1646. App. H. 2636 – Régi Nyomtatványok Tára

Veritas temporis filia

A következő röviden bemutatott kép Johann Peter Lotichius Rerum Germanicarum, sub Matthia, Ferdinandis II. & III. Imp[eratorum] gestarum (Frankfurt am Main, Typis Wolfgangi Hoffmanni, 1646, App. H. 2636) című történettudományi könyve második kötetének a díszcímlapja. Műfaját tekintve ez is hieroglifika. A címlapkép homlokzatán az előző képpel közös elemként szintén Kronosz (Saturnus) és lánya, az Igazság (Veritas) látható, akit az égen szárnyaló Kronosz a karjaiban tart. A fentebb említett mondás (Veritas temporis filia) itt a kép fölött középen, az égen olvasható. A szíve fölött hordozott Nap helyett az Igazság itt jobb kezében égő fáklyát tart. Ezzel bevilágít a felhők közé, amelyek egyrészt az Isten titkait elfedő fátylat jelentik (divinorum secretorum operimentum), másrészt a felejtés fátylát (velum ignorantiae), amely a bűnös ember értelmét elhomályosítja, és a földi életben gyakran elválasztja az embert az Istentől. (Vincenzo Bruno: Meditationes in passionem et resurrectionem D. N. Iesu Christi... Pars tertia. Coloniae Agrippinae, In Officina Birckmannica, sumptibus Arnoldi Mylij, 1599, 149. Isai. 25. v. 7. S. Hieronymi Commentar. in Isaiam Prophetam Lib. VIII. Cap. XXV.) A nyitott tetejű templom (Vitruvius építészeti terminológiája szerint hypaithros), amely itt nem csupán jelkép, hanem az ókori Görögországban és Rómában valóban szokás volt ilyeneket építeni, azt példázza, hogy a kegyelem fentről, az Istentől száll alá, és szükség van a mi nyitottságunkra, együttműködésünkre ahhoz, hogy a lelkünkben jó gyümölcsöket hozzon.
A címlapkeret jobb oldalán Hercules (Héraklész) áll, az uralkodói hatalom, a hősi erény és a férfias erő megszemélyesítője, az erkölcsös keresztény fejedelemé, aki mind a külső ellenségen, mind a szíve, lelke ellen támadó belső ellenségen, bűnös, rendetlen kívánságokon képes erőt venni. Jelképezi az igaz, isteni eredetű bölcsességet (sapientia) és okosságot (prudentia). Kiválóságát az égiek sorában a Nap csillagok közti kiválóságához szokták hasonlítani. Mivel ő Jupiter főisten és Alcmene, egy halandó asszony fia volt, személye az erény és bölcsesség Isten és ember együttműködéséből való származását példázza. Az oroszlánbőr, amelyet visel, uralkodói méltóságát jelzi; furkósbotja, buzogánya fentebb már említett erejét, illetve bölcsességét, a tudós férfi lelki erejét, amellyel erőt vesz az ördögi kísértéseken, a lelke ellen támadó hamis tanítókon. Ez utóbbi jelentést erősíti a furkósbot mögött álló, jobb lábával követ emelő daru, az éberség jelképe is. A bal kezében tartott három gömb a Hesperisek aranyalmái (az általa legyőzött buja kívánságok szimbólumai), illetve a föld és az alvilág, amelyeket próbatételei során bejárt, és a menny, ahová végül eljutott. (Jakob Masen, Speculum, i. m., 302–305.)
A címlapkeret bal oldalán a Hűség (Fidelitas) áll, a feudális (hűbéri) társadalom legfontosabb alapelvének, összetartó erejének a megszemélyesítője. Tiszta fehér ruhába öltözött nőalak. Jobb kezével egy oroszlán fejére támaszkodik, bal kezében pecsétgyűrűt tart, és egy rendjeles, lovagi nyakláncot. A gyűrű a házasságban is a hűség jelképe, a pecsétnyomó pedig a hűséggel összefüggő titoktartásra utal, hiszen ezzel zárjuk le a titkos iratokat. A rendjeles nyaklánc a feudális társadalmi rendben érdemek útján történő előmenetelnek, a különböző nemesi rangfokozatoknak a jelképe. A fedetlen kebel az őszinteség jele, amely a hűségnek elválaszthatatlan társa. Az oroszlán a nagylelkűség szimbóluma és a lelki erősségé, amely erények a hűséggel szoros összefüggésben állnak, illetve Krisztusé, akiről ezt írja Szent Pál apostol: „Ha nem hiszünk, ő híven meg-marad, magát meg nem tagadhattya.” (Si non credimus, ille fidelis permanet, negare seipsum non potest. – 2 Tim. 2. v. 13.) Az oroszlán itt a keresztény fejedelmet is jelképezi, hiszen a feudális rendszer kohéziós erejét jelentő hűség elsősorban a törvényes uralkodó iránti hűséget jelenti (fidelitas erga principem).
A címlap alján ágyúk és egyéb háborús relikviák előtt ülő, bal kezével lándzsa helyett egyszerű pálcára támaszkodó, jobbjában babérkoszorút tartó Minerva istennő bal lábát Mars feláldozott lovának a koponyáján pihenteti. (Giovanni Pierio Valeriano: Hieroglyphica..., Francofurti ad Moenum, excudebat Erasmus Kempffer, 1614, 56. Lib. IV. Cap. XXXI. Qvibvs Diis equi sacri) A babérkoszorú a törvényesen küzdő vitéz jutalmát jelenti, Szent Pál apostol szavai szerint: „Mert a’ ki baj-vívásban tusakodik-is, meg nem koronáztatik hanem-ha törvény-szerént tusakodik.” (Nam et qui certat in agone, non coronatur nisi legitime certaverit. – 2 Tim. 2. v. 5.) Ez a kompozíció azt jelenti, hogy az igazságos háború célja nem a törvénytelen fosztogatás, ragadozás, hanem a béke, amelyre már itt, a földi küzdelmek során törekednünk kell. A kép homlokzatán olvasható lemma arra figyelmeztet, hogy az igazság mindenképp nyilvánosságra kerül, ha nem előbb, a történelem végén, az utolsó ítéletkor. Krisztus keresztáldozata előtt békét hagyott tanítványaira. (Joan. 14. v. 27.) A jó és gonosz harca az idők végeztével megszűnik, és az örökkévalóságban, az Isten országában Isten békéje uralkodik.

(A bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi fordításából és a Vulgata Clementina szövegéből vettük.)
(A fotókat Karasz Lajos készítette.)

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A sorozat további részei: Bevezető, 1. rész, 2. rész, 3. rész (1., 2., 3.), 4. rész; 5. rész (1., 2., 3.), 6. rész; 7. rész, 8. rész (2., 3., 4.)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonnyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Nagy Józsefet és gyűjteményét mutatja be.

Dienes János grafikája (1910). Jelzet: Exl.N/112 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Nagy József (1879–1962) pedagógus, gazdasági akadémiai tanár, Debrecen művelődéstörténetének kutatója, műgyűjtő; 1903–1946 között a városi, majd a református kollégium fiúiskolájában tanított. Bel- és külföldi utazásai során is főleg a művészeti és történeti értékek érdekelték. 1908-tól 1950-ig volt tagja a Magyar Numizmatikai Társulatnak, jelentős éremgyűjteményt hozott létre. Néprajzi érdeklődésének megfelelően népművészeti tárgyakat, hímes tojásokat is gyűjtött.
A Művészet és a Magyar Iparművészet című folyóiratokban közölt ex librisek által figyelt fel erre a kisgrafikai műfajra. A város helytörténetével, a debreceni rézmetsző diákok tevékenységével foglalkozva példát láthatott a könyvjegykészítésre és -gyűjtésre. Felfedezte Erőss Gábor a Debreceni Református Kollégium számára metszett ex librisét, ezt a Debreceni Képes Kalendárium 1918-as évfolyamában publikálta.

A’ Debreczeni Ref. Colleg. Bibliothecaja Könyve. In: Lenkey István: Grafika és ex libris Debrecenben a rézmetsző diákoktól a második világháborúig, 2012. június 3.

Már jóval az I. világháború előtt nekifogott a gyűjtésnek. Első két ex librisét Toroczkai Oszvald alkotta 1908-ban csikós ábrájával, a másikon Anonymus szobrával; a technikájuk tollrajz, illetve vízfesték. A dúcokat ezekről Budapesten készíttette Nagy József, és ugyanott, az Athenaeum Nyomdában sokszorosíttatta a lapokat.

Toroczkai Oszvald alkotása. Jelzet: Exl.N/108 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A következő években Dienes János, Király Jenő, Bakoss Tibor alkottak számára könyvjegyet. A gyűjtők ekkoriban a Szent György Céhben tömörültek, melynek Nagy József is tagja lett; az egyesület 1913-as kiállításán az ő lapjai is szerepeltek. De nevével találkozhatunk már a Kultura című folyóirat (kiadó: Röttig Gusztáv és Fia, Sopron) 1911-es gyűjtő- és cserelistáján is, melyen Toroczkai- és Dienes-lapokat kínált.
Komoly szerepe volt az akkor még gimnazista Haranghy Jenő érdeklődésének ex librisek felé terelésében. A következő évtizedekben számos könyvjegyet készíttetett vele, grafikáinak az egyik legaktívabb gyűjtője lett, cikket is megjelentetett e művekről. Haranghy több ex librist alkotott a Nagy család többi tagja (Nagy Buda és Attila, a Nagy testvérek) számára is. Nagy József lánya, Nagy Aranka részére babázó kislányt ábrázoló ex librist készített 1911-ben (op. 7).

Haranghy Jenő grafikája (1911). Jelzet: Exl.N/13 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Haranghy Jenő 1928-as ex librise Nagy József életének súlyos tragédiájára utal – a különleges kompozíció kőpadon ülő íródeákkal, három angyallal korán elhunyt gyermekeinek állít emléket.

Haranghy Jenő grafikája (1928). Jelzet: Exl.N/105 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az I. világháború okozta átmeneti megtorpanás után Nagy József 1928-ban kezdett újra gyűjteni, kedvelt grafikusai Várkonyi Károly, Vadász Endre, Menyhárt József, Drahos István, Gáborjáni Szabó Kálmán, Nagy Árpád, Szoboszlai Mata János, Oláh István, Nagy Sándor János és Dienes János voltak.

Várkonyi Károly fametszete (1937). Jelzet: Exl.N/110 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ex librisein gyakori a népies ábrázolás (virág, edény, váza) és az életkép (sétáló férfi, réten ülő nőalak, olvasó ember, csikós a pusztán). E művek többségükben egyúttal a magyar nemzeti karakterológia meghatározó vonásait tükrözik. Férfi látható kezében népi kerámiával, bokállyal Nagy Sándor János alábbi alkotásán.

Nagy Sándor János grafikája. Jelzet: Exl.N/106 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Nagy József szervezésével a gyűjteményéből 1928-ban rendezték meg az első vidéki ex libris kiállítást Debrecenben, 345 lappal. Ennek keretében előadást is tartott. Ez évben a Debreceni Szemle közölte 40 Haranghy-könyvjeggyel illusztrált cikkét a debreceni ex librisekről.
1932-ben részt vett az országos hatókörű szervezet, a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) megalakításában, lelkes propagandát folytatott az ex libris megismertetése céljából. Gyűjtői aktivitását mutatja, hogy rendszeresen szerepelt a MEGE újságjában, a Kisgrafikában megjelentetett cserelistákon. Az egyesületben folytatott tevékenységéért emléklapban részesítették – az alábbi oklevelet dr. Arady Kálmán ügyvezető alelnök írta alá, a grafikát Révész Kornél készítette.

Révész Kornél grafikája (alkalmi grafika) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1935-ben a debreceni Ajtósi Dürer Céh létrehozásában is jelentős szerepet vállalt, maga mellé gyűjtve az ex libris iránt érdeklődő művészeket, gyűjtőket. A céh tagjai számára évente névre szóló tagsági jegyet is kiadtak, erre példa Menyhárt József alábbi grafikája.

Menyhárt József fametszete (1936). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Nagy József a MEGE és a debreceni kör között jelentős közvetítő szerepet vállalt. Ő lett Soó Rezső professzor elnöklete mellett a céh alelnöke, és a Magyar Exlibris című lap felelős szerkesztője. Az újság a vezetésével működött, a szerkesztőbizottságba tartozott még főmunkatársként Soó Rezső professzor, művész munkatársként Vadász Endre és felelős kiadóként G. Szabó Kálmán. A lap első számába Nagy József írta a beköszöntőt, ebben így fogalmazta meg az újság céljait (a kiemelések tőle származnak):

A Beköszöntő további részéből megtudhatjuk, hogy nemcsak Debrecenből, hanem az ország minden részéből vártak grafikákat és írásokat. Remélték, hogy a negyedévenkénti megjelenést idővel sűríthetik. Ez nem következett be, a lap sajnálatos módon csak két évig, 1936 decemberéig állt fenn. Nagy Józsefnek mindvégig fontos szerepe volt az újság fenntartásában, számos cikke jelent meg Debrecen ex libris művészeiről, rendszeresen tudósított a havi összejövetelekről, melyeket az Angol Királynő Szállóban tartottak.
1935-ben az Ajtósi Dürer Céh kiállításán Nagy József gyűjteményéből 265 Haranghy-könyvjegyet mutattak be. 1941-ben a céh tisztikarában változások álltak be: elnökké Nagy Józsefet, alelnökké Arady Kálmánt és Gáborjáni Szabó Kálmánt választották. Az 1941. őszi kiállításon a debreceni Déri Múzeumban Nagy József már mint a kör elnöke tartott tárlatvezetést.

Gáborjáni Szabó Kálmán (az Ajtósi Dürer Céh egyik alelnöke) fametszete. Jelzet: Exl.N/124 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Nagy József 80 éves volt, amikor Budapest székhellyel 1959-ben megalakult a Kisgrafika Barátok Köre. Ennek összejöveteleire is el-ellátogatott, előadásokat tartott. Az előrelátó gyűjtő élete vége felé debreceni vonatkozású ex libriseit a debreceni Déri Múzeumnak ajándékozta, ezzel megvetve a múzeum ez irányú kollekciójának alapját.
A kisgrafika iránti érdeklődését, lelkesedését mindvégig megőrző Nagy József szervező- és műgyűjtő tevékenységének napjainkig hatóan sokat köszönhet a debreceni – és tágabb értelemben a magyar – művészeti élet.

Irodalom:

• Békés István: Az Ajtósi Dürer Céh keletkezése és feladatai. In: Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 17–21. 
• Galambos Ferenc: Nagy József és a magyar exlibrisgyűjtés. In: KBK Értesítő, 1962. december, 10–13.
• Haranghy Jenő ex libriseinek alkotásjegyzéke. Összeállította: Palásthy Lajos – S. Haranghy Judit, Balatonfűzfő, Palásthy Bt., 1994.
• Lenkey István: Grafika és ex libris Debrecenben a rézmetsző diákoktól a második világháborúig. In: Hetedhéthatár, 2012. június 3.
• Nagy József: Beköszöntő. In: Magyar Exlibris, 1935/1. sz., 1.
• Nagy József: Debrecen könyvjegy-művészete. In: Magyar Exlibris, 1935/1. sz., 5–7.
• Nagy József: Debrecen könyvjegyművészete II. In: Magyar Exlibris, 1936/2–3. sz., 40–44.
• Soós Imre: Nagy József (1879–1962). In: A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület jubileumi évkönyve 1959–2009, Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2009.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy József (1879–1962). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 126–128.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 63. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 129. rész

A 2025 augusztusában megnyitott projekt keretén belül könyvtárunk Kézirattárában őrzött, Babits Mihály életművének első szakaszaiban keletkezett kéziratok egy jelentős része vált publikussá a Copia felületén digitalizált formában, a felvételekhez társított metaadatokkal.
A Copia az OSZK kéziratainak digitális tartalomszolgáltatása, ahol kultúrtörténeti jelentőségű, illetve a tudományos kutatást segítő dokumentumok válnak mindenki számára elérhetővé. A projekt ezen törekvés és a folyamatban lévő Babits-kutatások között képez hidat: azon kéziratok megjelenítése történt meg, amelyeket a Babits-versek kritikai kiadásának első két kötete tartalmaz, az 1890 és 1910 között keletkezett műveket. A kéziratokhoz rendelt leírások alapszintű bibliográfiai és filológiai adatokat tartalmaznak, ezzel is elősegítve és lehetővé téve a gyors tájékozódást, illetve a kutatási munkák hatékonyabb elvégzését.

Babits Mihály: Prologus. Jelzet: Fond III/2356. fol. 23r – Kézirattár. A kép forrása: Copia

A Copiára most felkerült versek között kiemelt szerepet kap egy kuriózumként számontartott korpusz, az úgynevezett Angyalos könyv, amely Babits fiatalkori költészetének egyik legfontosabb és legösszetettebb kézirategyüttese. A három különálló, eltérő időszakban vezetett versfüzet egybekötése utólag történt meg, így jött létre az a különleges kézirat-kompozíció, amely a bőrkötésű borítón látható színes festményről kapta a nevét. Ugyanis a kötéstábla előlapján egy mandolint pengető angyal alakja látható, amelyet 1935-ben a költő felesége, Török Sophie készített Vittore Carpaccio (1465–1525) itáliai festő Jézus bemutatása a templomban című munkájának részlete alapján. Ez a kötéstábla emeli a kézirategyüttest műtárggyá: az Angyalos könyv több szempontból is felbecsülhetetlen értékkel bír. A Sophie által megfestett mandolinos angyal nem pusztán a kötet éke, hanem emlékeztetőként és mintegy díszes ereklyetartó őrzőként is szolgál: ezen egybekötött füzetek vigyázzák Babits pályakezdésének sokszínű kísérletezéseit – mostantól digitalizált formában is hozzáférhetően.

Az Angyalos könyv első kötéstáblája. Jelzet: Fond III/2356. – Kézirattár. A kép forrása: Copia

A projekt tudományos jelentőségét az adja, hogy a Copián a kritikai kiadás első kötete alapján közölt digitális felvételeket, ezek leírásait közvetlen linkek kötik össze az ELTE Humántudományi Kutatóközpontjának DigiPhil digitális filológiai projektjének felületével. (A publikált második kötet anyagának adatbázisba rendezése még folyamatban van.) A DigiPhil célja, hogy a magyar irodalom kritikai kiadásait strukturált, kereshető adatbázisként tegye hozzáférhetővé, ugyanakkor képanyagot nem tartalmaz. A két felület összekapcsolása így lehetőséget teremt egy olyan kutatási infrastruktúra kialakítására, amelyben a digitalizált kéziratok, azok tudományos feldolgozása és metaadatai kölcsönösen kiegészítik egymást. Ez az együttműködés példaként szolgálhat a jövőbeli kritikai szövegközlések és kéziratos források közös kezelése szempontjából is.
A projekt nem csupán az MNMKK OSZK és az ELTE Humántudományi Kutatóközpont közötti együttműködés kézzelfogható eredménye: az OSZK saját digitális tartalomkínálatának gyarapodása szempontjából is fontos fejlemény, hiszen a Copián elérhető Babits-kéziratok nemcsak önmagukban értékesek, hanem hosszú távon újfajta feldolgozási lehetőségeknek is irányt mutatnak, amellett, hogy az oktatásban való alkalmazási lehetőségük sem elhanyagolható szempont. A kéziratok elérhetővé válása – különösen fiatal kutatók, egyetemi hallgatók és tanárok számára – lehetőséget ad arra, hogy az irodalmi szövegek keletkezéstörténetei, illetve a szövegkritika problémái kézzelfogható közelségbe kerüljenek.

Babits Mihály: Mozgófénykép. Jelzet: Analekta 290. – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Végső soron a Copia példája annak, hogyan válhat a nemzeti könyvtár egy klasszikus szerző kéziratos hagyatékának aktív közvetítőjévé. A projekt nem csupán technikailag képvisel fontos eredményt, hanem kulturális jelentőségű lépést jelent abban, hogy a magyar irodalom klasszikusai aktív kapcsolatba kerüljenek a mai olvasókkal – bárhol, bármikor, digitálisan. A Babits-versek publikálása egyúttal a Copia szerepének újragondolását is eredményezte, hiszen ebben a formában nem csupán digitalizált kéziratok táraként funkcionál, hanem tudományos kiadások kapcsolódási pontjaként is. Az ilyen típusú digitális megjelenések elősegítik a korszerű kutatási gyakorlatokat, és mintaként szolgálhatnak a nemzeti könyvtár jövőbeli, kéziratalapú tudományos projektjei számára is.

Baranyai Laura
(Kézirattár)