Klapka és Haynau találkozása. A kép Forrása: Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek. Budapest, Franklin, 1898. 353. – Törzsgyűjtemény

A magyar honvédelem napjára készített blogbejegyzésem végén az összegzésben a következőket írtam:

Talán napjainkban sincs olyan iskolás gyerek, aki ne ismerné a Fel-fel vitézek a csatára című hazafias dalt, ha nem is az egész szövegét, de legalább részleteket belőle. Nagy valószínűség szerint Klapka György neve és az általa 1849-ben védett komáromi vár is leginkább ennek a dalnak köszönhetően került be a köztudatba. Hiszen a legtöbb laikus ezen katonai erősség nevének hallatán rögvest a dal témájául szolgáló eseményre gondol, vagyis Komárom az 1848–49-es szabadságharcban betöltött komoly katonai szerepére. Azon belül is a várvédők világosi fegyverletétel utáni hősies helytállására. Ez volt a „bevehetetlen erőd”, amit végsőkig védtek a magyar szabadságharcosok, és nem is tudták elfoglalni a Habsburgok. Komárom történelmi szerepe a legtöbb laikus számára nagyjából ehhez az eseményhez köthető. Pedig ez a vár már egy nagyon komoly történelmi múlttal rendelkezett a szabadságharc idején. A török kori Budáról írt blogbejegyzésemben már utaltam rá, hogy Budán „a vízi támadás veszélye – a Duna partján fekvő Komárom és egyéb hosszabb-rövidebb életű keresztény erősségek miatt – állandóan fenyegetett, így nem meglepő, hogy – az utolsó sikertelen, 1684-es keresztény ostrom után – 1685-ben is folytak a Duna és a várfalak közötti területen építési munkálatok.”. A 16-17. században Komárom azt jelentette a magyarok számára, amit ekkor Buda jelentett a törököknek. Vagyis egy folyami haderőt állomásoztató végvári központot, méghozzá a legfontosabb dunai hadikikötő szerepét betöltő támaszpontot. A török korban katonai kulcsszerepet betöltő Komárom „bevehetetlensége” már megmutatkozott. Már a Római Birodalom idején katonai erőd állt itt Celementia néven. A népvándorlás idején, a 6. században avar törzsek vették birtokba az egykori római települést, majd a magyar honfoglalás után Árpád Ketel nemzetségfőnek adományozta a területet, akinek fia földvárat építtetett itt. A Szent István király által kiépített vármegyerendszerben fontos szerep jutott ennek az erősségnek, Komárom vármegye székhelye lett. A vármegyeszékhely földvárát a tatárjárás utáni várépítési hullám során IV. Béla 1265-ben kővárrá építette át. Hunyadi Mátyás regnálása idejére a város óriásit fejlődött, regionális kereskedelmi, gazdasági és katonai központtá vált.
Komárom vára már a török hódoltság idején fontos szerepet töltött be a magyar hadtörténelemben.

Komáromi erődrendszer. A kép forrása: Wikipédia

A török elleni harcok új korszakot jelentettek a vár életében. Buda 1541-es elestével I. Ferdinánd király Bécs védelme érdekében elrendelte a vár korszerűsítését és megerősítését. Az olasz hadmérnök, Pietro Ferrabosco tervei alapján a 16. század második felében felépült vár komoly erősséggé vált a törökök elleni harcokban. Szerepét már korábban említettem. Hogy a hadi utat képező Dunát teljesen uralni tudja, és hogy a zavartalan átkelést biztosítsák, 1585-ben a Vág torkolatánál és a Duna túlsó partján egy-egy cölöphídfőerődöt építettek. Ezzel vette kezdetét az erődrendszer kialakítása. A vár a tűzkeresztségen a 15 éves háború idején esett át, 1594-ben Szinán pasa kemény ostrommal sem tudta elfoglalni. 1663-ban tovább folytak a vár korszerűsítési munkálatai a vár a város felől elterülő nyugati része ún. koronaművet kapott, innentől létezik az Öreg- és Újvár fogalma, hiszen ezen újonnan épült védművel két várrész alakult ki. Emellett a Vág torkolatánál és a Duna túlpartján lévő hídfőerődöket is megerősítették. A török kiűzése után a vár komoly katonai funkcióját egy időre olyannyira elvesztette, hogy a Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok még a lerombolását is tervbe vették. A „boldog békeidőket” hozó 18. században nem katonai ostrom, hanem az 1763-as és az 1783-as földrengés okozott komoly károkat a „szebb időket látott” várban.
Hogy Komárom katonai szerepe nem szűnt meg teljesen, az a napóleoni háborúknak „köszönhető”. Miután Napóleon seregei 1809-ben Bécset is elfoglalták, I. Ferenc császár udvartartásával ide menekült. Ekkor dőlt el véglegesen, hogy a korábban lerombolásra szánt Komáromot a Habsburg Birodalom legerősebb katonai erődrendszerévé kell kiépíteni, ahol akár 200.000 fős sereg is elhelyezésre kerülhet. Johann Gabriel von Chasteler táborszernagy vezetésével korszerűsítették az Öreg- és Újvárat, elkezdődtek a várost nyugatról védő Nádor-vonal és a keletről védő Vág-vonal építési munkálatai. A Duna túlparti megerősítését is folytatták, az ott álló hídfőerőd (Szent Péter-palánk, később Csillagerőd) mellé még két másik védművet is terveztek. A koppánymonostori homokdombon épül majd meg a Monostori erőd, a Nagyigmánd felé vezető úton pedig az Igmándi erőd. Ezt az építési folyamatot szakította meg a közben kirobbant 1848–49-es szabadságharc, ahol az újjáépülő védmű ismét átesett a „tűzkeresztségen”. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ennek során tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, ha nem is egészen oly módon, ahogy a Habsburg-hadvezetés szerette volna.
A komáromi vár szerepe a szabadságharc során mind katonailag, mind politikailag kiemelkedő jelentőséggel bírt. Az 1848 decemberétől ostromlott vár egészen szeptember 27-ig kitartott, és nemcsak a magyar szabadságharc, de az európai forradalom és szabadságharchullám végső helyszíne volt, ahol letették a fegyvert.

A Kőszűz az Újvár sarokbástyáján a vár bevehetetlenségének jelképe. A kép forrása: Wikipédia 

A szabadságharc kitörésekor a hatalmas és korszerű erőd parancsnoka a császárhű Wilhelm Mertz volt három zászlóaljnyi gyalogsággal és ötven tüzérrel. A város forradalmi hangulata miatt képtelen volt a rendelkezésre álló katonákkal a várat megvédeni. Az udvartól kért segítséget, melyet Magyarország katonai parancsnoka, a Pesten tüntető civilek szétverése miatt a Pesti Törvényszék által körözött, majd a Csillagerődben elrejtőzött Ignaz Lederer tábornok közvetítette számára, de V. Ferdinánd nem válaszolt. Sőt a király június 13-án kelt levelében elrendelte az engedelmességet a Magyar Forradalmi Kormány parancsának. Azonban a kedélyek nem nagyon javultak, egyrészt a parancsnok a vár ágyúit a városra irányította, másrészt a magyarellenes beállítottságú horvátokból álló várkatonaság kivívta a város lakosságának ellenszenvét. Ez utóbbiakat Bécsbe vezényelték és egy olasz zászlóalj (3 század) érkezett helyükre. Az elszabadult indulatok lecsillapítására és a várvédők nemzetiségi összetételének magyarság számára kedvezőbbé tétele érdekében augusztus 10-én Batthyány Lajos miniszterelnök elrendelte, hogy a városban tartózkodó 1200 komáromi nemzetőr mellé Esztergomból ugyanekkora létszámú nemzetőrség érkezzen a vár őrizetére. A Besze János és Kosztolányi Mór őrnagyok vezényletével Esztergomból érkező nemzetőröket azonban Mertz tíz napig nem engedte be a várba, hanem a Nádor-vonal bástyáiba irányította őket. A pattanásig feszült helyzetet tovább mérgesítette, hogy Mertz szeptember 10-én, a Majthényi István alezredes vezette újabb esztergomi nemzetőröket annak ellenére nem bocsájtotta be a várba, hogy azok Batthyány írásbeli parancsával érkeztek, amely a vár parancsnokságának átadására szólította fel a császárhű várkapitányt. Mertz olyannyira nem akart engedelmeskedni, hogy szeptember 15-én a Gönyűn állomásozó császárhű csapatokat rendelte Komárom védelmére, de terve kitudódott. A város polgármestere, Amtman Jenő, meghiúsítandó a csapatok Dunán való átkelését, szétszedette a hajóhidat. Terve sikerrel járt, a Mertz által hívott zászlóalj nem jutott be a várba. A város szerencsétlenségét csak tetézte, hogy 17-én tűzvész pusztított, amit a lakosság a várban állomásozó császári katonák rovására írt.
Végül szeptember 29-én Mertz-et és a császárhű várvezetést sikerült távozásra bírni, az új várparancsnok Majthényi István lett. Az ittmaradt várkatonaság pedig letette az esküt az új magyar alkotmányra. Szeptember végétől a későbbi legendás várparancsnok, Klapka György, ekkor kinevezett erődítési- és tüzérparancsnok felügyeletével tovább folytak a félbeszakadt erődítési munkálatok. Ennek keretén belül kezdték meg a koppánymonostori homokhegyet földsáncokkal megerősíteni. A Csillagerődöt egy zászlóaljnyi legénységgel és 90 tüzérrel látták el. 1848 végén a legénység több mint tízezer főt számlált.
A vár ostroma 1848 végén kezdődött el, a decemberben megindult osztrák támadás során a II. osztrák hadtest 30-án ért Komárom falai alá. Ramberg és Neustadler tábornokok ostromgyűrűt vontak a vár köré, a védőket felszólították a vár átadására. Közben érkezett a hír Buda várának január 7-i elfoglalásáról. Majhényi tábornok a vár feladása mellett érvelt, de a honvéd tisztikar mély felháborodással fogadta javaslatát. Ellenállásuk a szabadságharc további eseményire döntő hatással volt. Majthényi lemondott, utódja január 28-tól a későbbi aradi vértanúk egyike, Török Ignác ezen tisztségében a magyar kormány által frissen kinevezett tábornok lett. Közben január 13-án megtörtént az ostrom első összecsapása Nyárasdnál, ahol a várvédők megfutamították az ostromló erőket. Úgy tűnik, a természet is kegyes volt a várvédőkhöz, ugyanis január 22-én jeges ár öntötte el a Vág és Duna közötti laposan fekvő sík területeket. Ennek köszönhetően a vár észak és kelet felől megközelíthetetlenné vált.

Klapka György szobra Komáromban. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Márciusra a helyzet odáig fajult, hogy a bezárult az ostromgyűrűben több mint 14 ezer osztrák katona nézett farkasszemet a várvédőkkel az Ácson berendezkedett Balthasar Simunich altábornagy parancsnoksága alatt. Az általa elfoglalt monostori Homokhegyen tüzelőállást rendezett be, és március 20-án megkezdődött a vár helyett a város egy hónapig tartó bombázása. A Pestet szétbombázó császári tábornok Hentzi tettéhez hasonló aljas cselekedet indítéka a város lakosságának a vár védőivel való szembefordítása volt. Célját nem tudta elérni, a lakosság kitartott. Szállóigévé vált: „Lőhetsz német, de be nem jössz!”
Az ostromló sereg parancsnokságát március végén Welden táborszernagy vette át. Március 31-én egy újabb rohamban a dunai Vág-torkolat felől próbálta meg elfoglalni a várat, de a várvédők a hídfőállásból olyan kereszttűz alá vonták az ostromlókat, hogy azok kénytelenek voltak meghátrálni, miközben egy másik csatamezőn, az Apáli-szigetnél is sikerült a Habsburg-haderőket megfutamítani. Április elején a természet ismét kegyes volt a magyarokhoz, a Duna tavaszi áradásával a vár védhetősége jelentősen javult, ráadásul hír érkezett a felmentő sereg érkezéséről is. Ennek hatására kezdték meg a korábban lebontott hajóhíd visszaépítését, hogy az Öregvár és Csillagerőd közötti kapcsolat létrejöhessen. A folyamatos tűzérségi támadással nehezített munkával épülő híd április 7-re sikeresen elkészült. Az összeköttetés létrejötte után az osztrákok újabb célpontja a Csillagerőd lett, de elfoglalására tett kísérleteik sorra meghiúsultak.
A vár parancsnokságával megbízott emberek ekkoriban sűrűn váltották egymást, április 10-én a városba érkező Lenkey János állt a bevehetetlen erősség élére, majd őt az április 20-án egy huszárcsapat élén érkezett Guyon Richárd váltotta fel. Guyon érkeztéről Jókai Mór kalandos írásában a következőképpen számol be:

Guyon ezután Jókai történetében másnap meginvitálja az égő város oltásában egyáltalán nem jeleskedő katonatiszteket és polgári előkelőségeket egy tavaszi hangulattól átitatott, szabad ég alatt eltöltendő ebédre. Mindezt a vár legjobban lövetett falszakaszán.

Komárom ostroma. In: Benedek Elek: Hazánk története, Budapest, Athenaum, 1914. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A várvédők számára a kegyetlen ostromállapot április 22-ével véget ért, ugyanis Klapka György és Damjanich János a felmentő sereggel ekkor érkezett meg a szétrombolt városba, és időt nem vesztegetve érkeztük után azonnal nekikezdtek a várospusztító ostromgyűrű szétzúzásának. Ezen művelet során a magyar honvéd tüzérek ágyúkkal lőtték Szőnyt, ugyanis az osztrák haderők a katolikus templom tornyában rendeztek be egy megfigyelőállást. Miután az osztrákok felszámolták megfigyelőállást, a Csallóközben állomásozó császári katonák ellen intéztek támadást, melynek eredményeként sikerült szétrombolni az ostromlók Lovadnál épített Duna-hídját. Április 26-án, nemcsak az osztrák ágyúállásoknak oly kedvező monostori Homokhegyet sikerült visszafoglalni, de még Újszőnyből is kiverték a támadókat. Görgei és Damjanich vezérletével a magyar honvédek a magyarság számára gyászos emlékű Mohácsig szorították az ellenséget.
Miután az ostromlott vár „fellélegezhetett” a Habsburg-haderők képezte ostromgyűrű szorítása alól, a Magyar Honvédség nemcsak a károk helyrehozatalának, de a védelmi rendszer tökéletesebbé tételének is nekilátott. A herkulesi munka egy nappal a budai vár visszafoglalása előtt készült el, vagyis május 20-ra kiépítették a vár körvédelmét. Mindeközben a komáromi honvédek egy része részt vett Buda felszabadításában. A monostori Homokhegytől a Csillagerődig sáncsort vontak, ezt tíz helyen ún. kiserődökkel erősítették meg. Emellett a Duna felől is biztosították a várat, körsáncokat húztak fel az Erzsébet- és az Apáli-szigeten is. Buda visszafoglalása után, május 28-án a kormány kinevezte Klapka Györgyöt abba a tisztségbe, melyben világhíressé vált: Komárom várparancsnokává. Klapka, hogy az erődítési munkálatokat megkoronázza, megbízta Thaly Zsigmondot a Monostori erőd megépítésével. A munkálatok befejeztével 292 ágyúval védte a várőrség az 1848–49-es magyar szabadságharc és az európai szabadságharchullám utolsó „stációjának” számító – a szó szerinti értelemeben véve – bevehetetlen komáromi várat.
Az erődítési munkálatok gyümölcse megmutatkozott a további hadi események során. 1849 júniusában a cári orosz intervenció nyomán egy cári sereggel megtámogatott osztrák sereg támadt újfent a várban állomásozó honvéd erők ellen. Haynau vezetésével azonban kudarcot vallottak, július 2-án a komáromi csatában nem sikerült bevenni a várat. Sajnos nem alakult ilyen kedvezően az ún. második komáromi csata, melynek során a felvidéki zászlóaljakkal bővült magyar sereg megkísérelte dél felé az ostromgyűrűből való kitörést, hogy a Maros-Tisza térségébe vonuljanak. A hadtörténészek ezt tartják a szabadságharc legvéresebb csatájának. Azonban július 12-én Görgei Artúrnak csapataival sikerült elhagynia Komáromot a Duna bal partján vonulva, így Klapka György teljhatalmat kapott a vár és a város felett. Két hadtest, a II. és VII. (egy hadtest 2-4 dandárból; 1 dandár 3-4 zászlóaljból áll), 24 zászlóalj és 12 lovasszázad fölött rendelkezett, több mint 18 ezer várvédő honvéd parancsnoka volt. Ezzel szemben az ostromló Csorich altábornagy vezénylete 12 ezer katonára, 16 zászlóalj gyalogosra és 6 lovassági századra terjedt ki. Július 14-én ostromállapotot hirdetett ki, melynek következtében a környező falvakból rekvirálással feltöltötte a vár élelmiszer-tartalékait, szükségpénzt vezetett be és az összes idegent kiutasította a városból.

Komárom békeidőben. In: Vasárnapi Ujság, 14. évf. 26. sz. (1867. június 30.), 325. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Közben hadműveleti tevékenység is folyt a várvédők részéről, rajtaütöttek az ostromlók tatai élelmiszerraktárán, melynek során száz hadifoglyot sikerült ejteniük, és hozzájutottak az ostromló sereg hadrendjéhez. Július 30-án egy diverziót is végrehajtottak Mátyusföld irányában, mellyel az ellenség figyelmét akarták elterelni. Augusztus 3-án – a hajdani végvári időket idéző módon – a várból kitörő honvédek több helyen, Almácson, Mocsán és Igmándon rajtaütöttek az ellenségen, ahonnét gazdag zsákmánnyal ezer hadifogoly mellett 30 ágyúval, 35 szállító hajóval és az élelmezésre szánt vágóállatok ezreivel tértek vissza. A sikeres portyaszerű rajtaütésnek a gazdag zsákmányon kívül morális eredménye is lett, néhány nap alatt mintegy hatezer újonc jelentkezett a várőrségbe.
1849. augusztus 13-án, Világosnál a Görgei Artúr vezette magyar honvédsereg letette a fegyvert Rüdiger tábornok előtt és a Bohus-kastélyban aláírták a megadási okmányt. Ezután Komárom gyakorlatilag egy elszigetelt gócpontja maradt a magyar szabadságharcnak. Ezt a gócpontot természetesen az osztrák hadvezetés nem nézte jó szemmel, augusztus 20-ára ismét ostromgyűrűt vontak a város és a vár köré. A Klapka György közel húszezer fős serege által védett Komáromot egy negyvenezer katonából álló császári sereg próbálta meg bevenni. Klapka időközben kiküldött kémei által hírt kapott a szabadságharc bukásáról, vagyis hogy mindössze Komárom az egyetlen „talpalatnyi föld”, ahol a magyar szabadságharc lobogóját lengeti még a szél. Ennek hatására az elszánt várőrség két pártra szakadt, az egyik párt az utolsó vérig való küzdelem híve volt, a másik fele az elszánt szabadságharcosoknak a józanabb megfontolás jegyében a várvédők számára szóló teljes amnesztia fejében hajlandó volt a vár feladására. Közben az osztrák–orosz csapatok parancsnokai (Csorich altábornagy; Alcaini alezredes; Paszkievics tábornagy) sorra küldték a vár megadására való felszólításaikat, az utolsót Haynau 1849 augusztusában. A körülmények szülte kényszerhelyzet következtében a vár védői végül rászánták magukat a vár átadásáról szóló tárgyalásokra, melyek szeptember 1-étől kezdődtek meg. A magyar feltételek eleinte irreális jellegű részeket is tartalmaztak, például: „Adassék általános közbocsánat az országnak, s az összes magyar hadseregnek, a magyar bankjegyek értékesíttessenek, s mindazon hazafiak, kik külföldre akarnak utazni, útlevéllel láttassanak el”. Miután az osztrák hadvezetés elutasította ezeket a radikális kéréseket, kiújultak a harcok. Úgy tűnik, a várvédők között sem volt mindenki eltökélt, mert szeptember elején 15 katonaszökevényt ki kellett végezni. A szeptemberi ostrom alatt Jókai Mór tollához illő esemény is történt, egy osztrák kémet fogtak el és végeztek ki, akit egyenesen Klapka György meggyilkolására küldtek a várba. Szeptember 25-én Ószőnynél sor került a szabadságharc utolsó csatájára.

Komárom végső tusái. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898, 351. – Törzsgyűjtemény

Nem tudjuk, a várvédők meddig tudták volna még a várat tartani, de az a tény, hogy a szeptember 27-én Haynau Herkálypusztán berendezett főhadiszállásán átadott, a vár feladásának feltételeit tartalmazó okmány sok tekintetben radikális pontjait a Habsburg-hadvezetés elfogadta, az azt sejteti, hogy hosszú és kegyetlen, sok véráldozattal járó ostrommal számolhatott a Habsburg-hadvezetés. Persze a világpolitikában lezajlott reakciók Ausztria számára kedvezőtlen hatása is belejátszhatott az országos amnesztia helyett már „csak” a várvédők számára kegyelmet kérő dokumentum elfogadásába. A dokumentum szövege a következő:

A várátadási szerződés értelmében a helyőrség tagjai minden további üldöztetést megelőzendő menlevelet (Geleitschein) kaptak. Hogy a város valamennyi polgári tisztviselője részesüljön a kegyelemből, Klapka őket is besorolta a katonai állományba. Megközelítőleg harmincezer ember menekült így meg az osztrák megtorlás elől, köztük volt Jókai Mór is, akinek neve felesége, Laborfalvi Róza közbenjárására került fel a várvédők listájára. Október 1. és 4. között megtörtént a vár átadása, ezzel lezárult a magyar szabadságharc. Klapka György utolsó szemléjét október 2-án tartotta a Csillagerődben.

Klapka György. In: Vasárnapi Ujság, 14. évf. 26. sz. (1867. június 30.), 321. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Ahogy említettem, a komáromi vár megerősítése tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, még ha nem is egészen olyan módon, ahogy a Habsburgok szerették volna. Gárdonyi Géza halhatatlan regényében, az Egri csillagokban olvashatjuk, hogy Dobó István várkapitány inkább a védők erejében bízott, semmint a falakban. A történelem során számtalan eset bizonyította, hogy egy bármennyire is korszerű vár megvédésében oroszlánrészt kell vállalnia a védőknek is. Így volt ez Komárom ostrománál is.
A továbbiakban essék néhány szó arról az emberről, akinek a nevéhez a szabadságharc utolsó nagy csatája párosul.
Klapka György egy cseh–morva származású, német anyanyelvű kisnemesi család sarjaként látta meg a napvilágot 1820. április 7-én. Nagyapja, a tábori főgyógyszerészként szintén katonai pályát befutó Klapka Károly az 1780-as években költözött Magyarországra. Apja Temesvár polgármesteri tisztét töltötte be 1819 és 1833 között, a művelődést támogatandó könyvtárat alapított, illetve nyomdát üzemeltetett. Édesanyja, Kehler Julianna György négyéves korában eltávozott az élők sorából. A félárva fiút a császári és királyi huszár főhadnagyként szolgáló nagybátyja, Klapka Frigyes és felesége vették magukhoz. Györgyöt hazafias szellemben nevelték, tanulmányait piarista iskolákban Temesváron, Kecskeméten és Szegeden végezte. Tizennyolc évesen Karánsebesre került katonai iskolába. 1838 májusában hadapródként szolgált az 5. Bervaldo Tüzérezredben. 1842-ben, családi befolyásra bekerült a hadnagyi rangfokozatú „közlegényekből” álló Magyar Királyi Nemesi Testőrségbe. Innen a Bécsi Gárda a következő állomás, ahol főhadnaggyá léptették elő. Bécsben ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot a szabadságharc majdani legendás hadvezérével, Görgei Artúrral. 1847-ben, főhadnagyi rangja megtartása mellett leszerelt.
De nem tartott sokáig számára a civil élet, hiszen a következő évben kirobbant a szabadságharc, ahol ismét magára öltötte a tiszti mundért. Első megbízatásaként 1848. május 19-én azt a feladatot kapta a Magyar Kormánytól, hogy Hajnik Károllyal és Gál Sándorral székely katonaság mozgósítására utazzanak Erdélybe. Június 13-ától a 6. Honvédzászlóalj századosaként Délvidéken harcolt a rácok ellen. Szeptember 26-án került először kapcsolatba Komárommal, a miniszterelnök Batthyány Lajos kinevezte a vár erődítési és tüzérparancsnokának. Az ebbéli munkája és az Erdélyben elért sikerek hatására vezérkari őrnagynak nevezték ki. Novemberben Pozsony és környékének megerősítési munkálataival is megbízták. Windisch Grätz betörésekor bánsági hadtest vezérkari főnöke, ebbéli tisztségében készítette el a szerbek elleni támadás tervét. A hadi helyzet következtében Pestre rendelték, a Hadügyminisztérium Vezérkari Osztályának vezetője lett. Január 9-én ezredessé léptették elő, és átvette a Schlick által katasztrofális vereséget szenvedő Felső-tiszai Hadsereg parancsnokságát Mészáros Lázártól. Klapka újjászervezte a szétzilált hadsereget, majd január 22-én a tarcali ütközetben, 23-án a bodrogkeresztúri ütközetben, majd 31-én a tokaji ütközetben legyőzte Schlick tábornok hadtestét. Azonban február 8-án, Hidasnémetinél egy újabb győztes csata után nem sikerült bekerítenie a császári csapatokat. A február 26–27-én zajlott kápolnai csatában is részt vett. Görgei Artúr nemcsak barátja, de példaképe is volt. A Dembinszky Henrikkel szembeni általános elégedetlenség hatására március 3-án kitört tiszafüredi zendülésben is Görgeit támogatta, amikor megtagadták az engedelmességet a Kossuth Lajos által kinevezett lengyel származású főparancsnoknak. Márciusban megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. E hónap végén Kossuth tábornokká léptette elő, és kinevezte a hadsereg ideiglenes vezérkari főnökének. A dicsőséges tavaszi hadjárat első szakaszának hadműveleti terveit ő dolgozta ki, melyben az I. Hadtest parancsnokaként vett részt. Az április 4-i tápibicskei és az április 6-i isaszegi csatában nem pártolt mellé a hadiszerencse, Tápióbicskén Damjanich János III. hadtestének megjelenése miatt fordult a helyzet győzelemmé, Isaszegen pedig hátráló katonáit csak Görgei Artúr – Klapkának tett szemrehányásoktól kísért – személyes megjelenése állította meg. A tavaszi hadjáratban szerzett érdemeiért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. Az április 19-i nagysallói ütközet győzelmében hadteste fontos szerepet játszott. Komárom ostrománál szó esett róla, hogy április 26-án részt vett a vár felszabadításában. Április 30-án Görgei helyettesévé vált, s átvette a hadügyminisztérium irányítását, s ezt a tisztséget május 26-ig töltötte be. Május 21-én került a komáromi vár és várőrség parancsnoki pozíciójába, ebbéli tisztségében betöltött – őt szimbólummá tevő – szerepét az ostrom leírásánál már említettem.
Than Mór festményén az isaszegi csatában Görgei Artúr megállítja Klapka visszavonuló honvédeit, ezzel döntő fordulatot adva az ütközetnek.

Than Mór: Az isaszegi csata (1849). A kép forrása: In: Wikipédia

Komárom kapitulációja után Klapka az emigrációt választotta. Élt Londonban, Párizsban, Lipcsében is, de végül Genfben telepedett le. Miután megkapta a svájci állampolgárságot, az 1850-es évektől politikai szerepet is vállalt. Amellett, hogy a genfi képviselőház tagja volt, tevékenyen részt vett a 48-as magyar emigráció szervezkedéseiben. A szárd–francia–osztrák háború szülte kedvező nemzetközi politikai lehetőségeket kihasználva 1859. május 6-án Párizsban Kossuth Lajossal és Teleki Lászlóval megalakította az emigráns magyar kormány szerepét betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóságot. A háború során megszervezte az Itáliai Magyar Légiót. A magyar szabadság ügyében eredményt nem hozó háborút lezáró villafrancai béke tárgyalásai során lemondott a Magyar Nemzeti Igazgatóságban viselt tisztségéről. A politikai életben kedvezőtlenül alakult események után, úgy tűnik, a magánéletében jóval nagyobb sikereket könyvelhetett el ebben az időben. Ha a magyar szabadság ügyében politikusként vagy katonaként nem akadt lehetőség számára a diplomáciai vagy a szó szerinti értelemben vett csatamezőn hódítani, annál inkább akadt erre lehetősége a magánéletben, azon a csatamezőn, melyen a két nem képviselői szállnak síkra időtlen idők óta. Sikeres hódítása eredményeként 1864-ben bekötötte a fejét  egy letelepedett angol kereskedő lányának, vagyis feleségül Inés Martha d’Arbouin-t. Házasságuk áldásaként három gyermekük született, György, Ernő és Márta.
Az 1866-ban kirobbant porosz–osztrák háború újabb reménysugarat csillantott fel a magyar emigráció számára. A helyzet annyira komollyá vált, hogy Klapka egy volt honvédezredes, Nemeskéri Kiss Miklós közvetítésével megállapodott a poroszok vezéralakjával, Otto von Bismarck kancellárral egy újabb magyar légió felállításáról, mely a Klapka-légió nevet kapta. Azonban ezeket a törekvéseket sem koronázta siker magyar részről. Már a kezdeti szakaszban nehézségek adódtak, a tervezett háromezer fő helyett alig tudtak kiállítani ezerötszáz katonát. Klapka a parancsnokságot július 26-án vette át, amikor a háború lényegében már véget ért. Augusztus 3-án ugyan behatoltak Magyarország területére a Morvaországgal határos Jablunka-hágón keresztül, de néhány nap múlva lényeges eredmény nélkül visszatértek porosz területre. Ezután Klapka lemondott a parancsnokságról. A Klapka-légió kudarcba fulladt vállalkozásáról Hajdúfy Miklós 1983-ban Klapka légió címmel játékfilmet készített. Az inkább lélektani, mint akciójelenetekre fókuszáló film meglehetősen árnyalt módon mutatja be a kiegyezést váró –mindamellett Klapka személyét mélyen tisztelő – magyar társadalom elutasítását egy újabb potenciális, vélhetőleg nagy véráldozatokkal járó szabadságharccal szemben.
A kiegyezést követően hazatért Magyarországra. Katonai pályát – a Klapka-légió miatt – nem vállalhatott, így a politikai életbe vetette magát. A Deák-párt tagjaként Illava, majd Temesvár országgyűlési képviselője volt. Ugyan I. Ferenc József eltiltotta a további katonai pályától, azonban dicső múltja miatt 1868-ban megválasztották a honvédegyletek elnökévé. Szabadkőművesként is tevékenykedett, Türr Istvánnal és Andrássy Gyulával a magyarországi Nagy Oriens szabadkőműves nagypáholy alapító tagja volt. 1892. május 17-én hunyt el a magyar szabadságharc és, nyugodtan állíthatjuk, a magyar hadtörténelem egyik leghíresebb tábornoka, akinek nevét már az óvodáskorú gyerekek is ismerik a népszerű katonadal sorait énekelve:

A magyar szabadságharcot és az európai szabadságharchullámot lezáró végső aktus: Komárom kapitulációja. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898, 354. – Törzsgyűjtemény

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom és dokumentumok

• Komáromi kapituláció. In: Pallas nagy lexikona, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1893–1897.
• Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848–49. Bőv., jav kiad., Budapest, Zrínyi, 1987.
• Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898.
• Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, Görgey Artúr ; [Görgey István fordítását átd., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás], Budapest, Európa, 1988.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán trikolór lobogott.” In: OSZK blog, 2022. május 21.
• Hermann Róbert (szerk.): Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, Budapest, Osiris, 2022.
• Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc és forradalom története, Budapest, Videopont, 1996.
• Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete, Budapest, Korona, 2001.
• Hermann Róbert: Forradalom és szabadságharc 1848–1849, Budapest, Kossuth (Magyarország története, 14.), 2009. 
• Jókai Mór: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1994.
• Komáromi erődrendszer. In: Wikipédia-szócikk
• A kompromisszumok embere. Tanulmányok Klapka György tábornok (1820–1892) életéről, Bukarest–Kolozsvár, Kriterion, 2000.
• Klapka György (tábornok). In: Wikipédia-szócikk
• Komárom ostroma. In: Wikipédia-szócikk
• Szénássy Zoltán: Klapka György. Megjelent a szabadságharcos tábornok halálának 100. évfordulójára, Pozsony, Madách, 1992.
• Tarján M. Tamás: május 21. Budavár visszafoglalása. In: Rubicon online

Bereczki Máté Bagyinszki Máté néven 1824. szeptember 22-én a nógrádi Romhányban született kőfaragó mester fiaként. A pesti joghallgató barátaival, Petőfi Sándorral, Vasvári Pállal, Jókai Mórral egyike volt a márciusi ifjaknak. A szabadságharcban tiszti rangot érdemelt ki. 1849-ben üldözötté vált, bujdosnia kellett, csak 1857-ben részesült közkegyelemben. Mezőkovácsházán telepedett le, rövid ideig körjegyző volt, majd tíz évig házitanítóskodott. Munkaadói birtokán kezdett el pomológiával foglalkozni. A lepusztult gyümölcsös újjászületett a keze alatt: több mint ezer, a fajták különböző változataiból álló saját nemesítésű gyümölcsfát ültetett el és nevelt. Sosem részesült hivatalos kertészeti szakképzésben: tudását önképzéssel, könyvek, szakfolyóiratok olvasásával és gyakorlati tapasztalataiból szerezte.

Bereczki Máté mellszobra. In: Emlékfüzet néhai Bereczki Máté hazánk kiváló pomologus mellszobrának leleplezési ünnepsége alkalmából, Budapest, Emlékbizottság, 1898. – Törzsgyűjtemény

1870-ben nyílt levélben fordult a magyar gyümölcsterelőkhöz:

1882-ben összeállította és kiadta Gyümölcsjegyzék, a mező-kovácsházi kísérleti gyümölcstelepen ekkoráig már termésük után is tanulmányozott s valódiakul fölismert gyümölcsfajokról néhány oldalas összeállítását, amely a nagy jelentőségű és alapvető négykötetes művének részletesen ismertetett gyümölcsfajtáit sorolta fel.

Vásárolt egy területet Kunágota pusztán, ahol a német, francia, belga, holland pomológusoktól hozatott gyümölcsfákból kialakította az akkori Magyarország egyetlen hiteles fajtagyűjteményét. Tevékenységének és mintagyümölcsösének híre volt egész Európában de még a tengerentúlon is. Rendszeresen publikált hazai és külföldi szaklapokban. Fő műve egy négykötetes könyv, a Gyümölcsészeti vázlatok (1877–1887), amit a gyümölcstermesztők még ma is bibliaként forgatnak: ebben többek között 472 féle körtét, 423 féle almát, 136 féle szilvát, 27 féle cseresznyét különböztet meg.

• 
• 
• 
• 
• 

Az ő nevéhez fűződik a jonatán alma első hazai ismertetése.
Harminchárom éven keresztül, haláláig gondozta gyümölcsöskertjét, nemesítette fáit. Őt tekintjük a hazai gyümölcsészet atyjának. Hetvenhárom évesen Kunágotán hunyt el 1895. december 9-én.

Mann Jolán (Főigazgatói Kabinet)

Ferenczy Endréné roppant gazdag és jelentős munkásságában fontos helyet foglal el a bibliográfia. Gyakorló bibliográfusként több jelentős könyvészet készítése fűződik nevéhez, ugyanakkor bibliográfiáról vallott nézeteit alapvető tanulmányokban fejtette ki, illetve – mint a nemzeti könyvtár magas beosztású vezető munkatársa – „hivatalból” is foglalkozott bibliográfiai kérdésekkel. A bibliográfiát nem tartotta önálló tudománynak, Kőhalmi Béla és Joris Vorstius nyomán azt az álláspontot képviselte, hogy:

Ugyanakkor meggyőződéssel vallotta, hogy ha a bibliográfiát:

Elengedhetetlennek tartotta a konkrét bibliográfia készítésének alapos végiggondolását, felvetése szerint a tisztázandó elvi kérdések a következők. A gyűjtőkör kapcsán mindenekelőtt eldöntendő a patriotikum fogalma, a különböző kategóriák konkrét tartalommal való megtöltése. Fontos elvi kérdés a válogatás vagy teljesség problémája, illetve az, hogy milyen dokumentumtípusok kerüljenek be a bibliográfiába. Ezután kell foglalkozni a bibliográfia tervezése során a módszertani kérdésekkel, vagyis azzal, hogy milyen szerkezetben közölje a bibliográfia az anyagot: betűrendben, szakrendben vagy időrendben. Nem kevés problémát okozhat a bibliográfiai leírás formájának kérdése. E csoportba tartozik az a dilemma, hogy közöljön-e lelőhelyeket a könyvészet. Végül foglalkozni kell a bibliográfia készítésének szervezeti kérdéseivel is. Látható, hogy Ferenczyné nagyon alapos elméleti szempontokat vetett fel a bibliográfiakészítés során, és ezekhez az alapelvekhez az általa készített könyvészeteknél következetesen ragaszkodott.

Ferenczy Endréné Wendelin Lídia. A kép forrása: Interjú Ferenczy Endréné Wendelin Lídiával, 2006. Készítette: Lukács Bea. Operatőr: Ballagó Gergely – Történeti Fénykép- és Interjútár. Az OSZK Youtube-csatornája 

A pályakezdés évei: az Országos Széchényi Könyvtár Bibliográfiai Osztályán

Ferenczy Endréné – vagy akkor még hajadonként Wendelin Lídiaként – 1951-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait. Visszaemlékező írása szerint a bibliográfiákat a tájékoztatás tárgy keretében Szentmihályi János ismertette, a könyvtártant pedig Kőhalmi Béla adta elő. Az akkori egyetemi tanulmányi rend szerint az ötödik évfolyam a gyakornoki év volt, melynek abszolválása után tehetett államvizsgát a jelölt. Wendelin Lídia gyakornoki évét 1955-ben kezdte meg a nemzeti könyvtárban és a következő évben szerezte meg könyvtár és kínai szakos oklevelét.
1955-ben került tehát a nemzeti könyvtár, első és egyetlen főállású munkahelye kötelékébe, kezdő szolgálati helye a Bibliográfiai Osztály volt. Nem tudjuk, hogy mennyire volt beleszólása a végzős hallgatónak abba, hogy gyakornokként az intézmény mely szervezeti egységébe kerüljön, mindenesetre szemmel láthatóan Ferenczyné esetében az érdeklődésének, hajlamainak megfelelő helyre került és csakhamar fontos, megbecsült munkatársa lett az osztálynak.
A Bibliográfiai Osztály viszonylag újonnan létrejött egység volt a nemzeti könyvtáron belül. Végső soron a nevezetes minisztertanácsi, a 2.042-13/V.14./ M.T. határozat A könyvtárügy fejlesztéséről című hozta létre. A határozat elsősorban a szocialista magyar könyvtárügy megteremtését kísérelte meg létrehozni, a nemzeti könyvtár legfontosabb feladataként a közművelődési könyvtárak – akkori elnevezéssel: tömegkönyvtárak – támogatását jelölte meg. A határozat megszüntette az Országos Könyvtári Központot és feladatainak tekintélyes részét az OSZK-ra ruházta:

Az osztály kezdetben mindössze két fővel, később öt munkatárssal próbált feladatainak megfelelni. A két kurrens bibliográfia, az 1946 óta megjelenő Magyar Nemzeti Bibliográfia és melléklete, a Magyar Folyóiratok Repertóriuma egyébként nem az osztályon készült, hanem az előbbi a könyvfeldolgozó osztályon, utóbbi pedig a Hírlaptárban. Vagyis alapvetően a korra jellemző ajánló bibliográfiák közreadása, szerkesztése volt elsődleges feladata.
Az ajánló bibliográfia – bár korábban is ismert volt – hazánkban a szocialista korszakban vált kiemelt fontosságú műfajjá. Az illetékesek hatékony eszköznek vélték az olvasói nevelés és tudatbefolyásolás során, ezért alakult ki változatos formája az ajánló bibliográfiának. Elsősorban a FSZEK és az Országos Műszaki Könyvtár jelentetett meg nagy számban ilyen jellegű kiadványokat, de az OSZK is számos, alapvető feladatától végső soron idegen bibliográfiát jelentetett meg.
Néhány évvel később Waldapfel Eszter kemény kritikát fogalmazott meg ezeknek az éveknek bibliográfiai tevékenységéről. Felrótta az ajánló bibliográfiák feladatának, funkciójának tisztázatlanságát, bírálta a számbeli méretek túlhajszolását, amely a legtöbb esetben a minőség rovására ment és meggátolta az egységes, helyes elvek kibontakozását. Felrótta az általános, elvi zavaron túl azt is, hogy tisztázatlan volt az Országos Széchényi Könyvtár bibliográfiai tevékenységének profilja, mint írta, rosszul értelmezett jelszóvá vált ezen a területen is az a törekvés, hogy az Országos Széchényi Könyvtár munkájában minél közelebb kerüljön a tömegekhez, a dolgozó magyar néphez, és ahelyett hogy ezt saját feladatán, nemzeti könyvtári funkciójának maradéktalan ellátásán keresztül akarta volna megvalósítani, részben kívülről kapott helytelen irányítás következtében is, olyan ajánló bibliográfiák elkészítésére vállalkozott, amelyhez megfelelő szakemberei sem voltak, de amely nem is tartozott feladatai közé. Összegző megállapítása szerint ezek a feladatok csökkentették az osztály kapacitását a retrospektív nemzeti bibliográfia hiányzó éveinek elkészítésére.
Az osztály által kiadott ajánló bibliográfiák egy része sorozat részeként jelent meg. Ilyen sorozat volt A mi íróink. Ajánló könyvismertetések a szépirodalom tanulmányozásához, mely 1952 és 1957 között jelent meg. Az alábbiak láttak napvilágot:

A másik sorozat volt a Röplapbibliográfiák, mely 1954 és 1956 között látott napvilágot. Darabjai az alábbiak voltak:

Az osztály által gondozott harmadik sorozat volt A népi demokráciák irodalmának magyar bibliográfiái melyben két kötet látott napvilágot:

Egyedi összeállítások voltak az alábbi kiadványok:

Mint látható a jegyzékből, az ajánló bibliográfiák egy része legalább irodalmi, történelmi volt, vagyis nem teljesen idegen az OSZK feladataitól, de akadtak olyan összeállítások is, amelyek készítését az osztály munkatársai nyilván egyfajta intellektuális megerőszakolásnak élték meg.
1955 körül kezdődtek az osztály életében a pozitív változások, megszűnt az ajánló bibliográfiák kiemelt fontosságú szerkesztése és elkezdődött a tudományos bibliográfiák közreadása. 1958-ban átszervezték a Bibliográfiai Osztályt, ekkor szűnt meg működésében a bizonytalanság, fokozatosan áttevődött a súlypont a nemzeti bibliográfiára, mind a kurrens, mind a retrospektív szerkesztése lett az osztály alapvető feladata. 1958-ban azonban az első feladatot, vagyis a kurrens MNB szerkesztését még a Feldolgozó Osztály látta el, az átadás időpontjaként az intézetvezetés 1959. január 1-ét tűzte ki. Mindezek a szervezeti változások érintették Ferenczyné helyzetét is, 1958-ban került az Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztályra.
Nem tudjuk, hogy Ferenczyné a Bibliográfiai Osztály által gondozott melyik ajánló bibliográfiai készítésében vett részt, de csakhamar az osztály vezetője, Bélley Pál (1925–1976) által megindított Új Bibliográfiai Füzetek elnevezésű sorozatban már önálló munkával jelentkezett, illetve Bélleyvel közösen jelentette meg az OSZK kiadványainak bibliográfiáját: Az Országos Széchényi Könyvár kiadványairól címmel napvilágot látott összeállítást. A jegyzék az OSZK kiadásában megjelent összes kiadványt regisztrálta. Három csoportban közölték az anyagot: 1., sorozatok, a megindulásuk időrendjében sorakoznak a tételek; 2., önálló művek, szintén időrendben, 3., a könyvtár kiadásában megjelent különböző időszaki kiadványok, szintén időrendben. A bibliográfiai rész után érdemi javaslatok olvashatók a kiadványok megjelentetésére, köztük a bibliográfiai munka átszervezésére.
Az Új Bibliográfiai Füzetek kapcsolattörténeti bibliográfiákat tett közzé azzal a céllal, hogy egy-egy, többnyire külföldi jeles személyiség vagy kultúra magyarországi kapcsolatait, hatását feltérképezze. A sorozatnak 1955 és 1962 öt kötete jelent meg, közülük két összeállítást Ferenczyné gondozott.
Az egyik a Mozart Magyarországon volt, melyet F. Wendelin Lídia névformában állított össze, a bevezető tanulmányt Major Ervin zenetörténész írta és németre Brodszky Ferenc fordította. A 203 lapos kötet 1958-ban jelent meg. Major Ervin alapos tanulmánya – sajnálatosan csak németül látott napvilágot a szöveg – után a 85. laptól kezdődött a bibliográfia. Gyűjtőköre szerint a Magyarországon, vagy magyar szerzők tollából külföldön bármely nyelven megjelent Mozartra vonatkozó írásokat, valamint a külföldi Mozart-kultusz hazai visszhangjának dokumentumait tartalmazta a bibliográfia. Ferenczyné a legkorábbi anyag esetében teljességre törekedett, vagyis értékelő válogatás nélkül közölte a legkorábbi, Mozartra vonatkozó híreket, a későbbi korokból viszont mellőzte az általános zenetörténeti említéseket, a kereskedelmi hirdetéseket és a semmilyen érdemi információt nem tartalmazó hangverseny-ismertetéseket. Teljességre törekvően közölte a Mozart-operák magyarországi bemutatójának adatait; viszont a hangversenyek esetében erről le kellett mondania, az anyag áttekinthetetlen nagysága és a források (színlapok) sokszor esetlegessége miatt. Az anyagot öt nagy fejezetben közölte az összeállító, amely logikus, jól áttekinthető keretet jelent a bibliográfia használójának.
A sorozatban megjelent másik bibliográfiája a Kínai–magyar bibliográfia volt 1959-ben. A terjedelmes, 334 lapos kiadvány, illetve összeállítására a könyvtárban Ferenczynén kívül más minden bizonnyal nem lett volna képes, hiszen – mint szó volt róla – a könyvtár mellett másik szakja a kínai volt. A bibliográfia feltárta a XVIII. századi kezdetektől 1959-ig a kínai szépirodalom magyarra fordított alkotásait, valamint a Kínára vonatkozó, magyar nyelven vagy Magyarországon megjelent tanulmányokat és cikkeket. Teljességre törekedett az anyaggyűjtés során, egyedül az általános lexikonok Kína szócikkeit mellőzte. Földrajzi értelemben leszűkítette a Kína-fogalmat, a Tibetre, Kelet-Turkesztánra, Belső-Mongóliára, Mandzsúriára és Tajvanra vonatkozó anyagot mellőzte, ezeket egy későbbi kötetben szándékozott közreadni. Az anyagot három fő fejezetben közölte, az elsőbe kerültek a Kínát általánosságban tárgyaló művek, valamint a sinológiával mint tudománnyal foglalkozó írások, a másodikba az egyes tudományszakok, illetve szakterületek (föld- és néprajz, történelem, politika államigazgatás, gazdaságtörténet, kultúra, tudomány, művészet), végül a legterjedelmesebb harmadik a szépirodalmat tartalmazta.
Ferenczyné volt egyik kezdeményezője a magyar másodfokú bibliográfiarendszer megteremtésének, vagyis a Magyar Bibliográfiák Bibliográfiája című sorozat első két kötetének volt munkatársa. A kurrens másodfokú bibliográfia a tájékoztatás fontos műfaja, végső soron még ma is haszonnal lehetne forgatni ezeket a bibliográfiai műszereket Kőhalmi Béla kifejezését kölcsönvéve. A Magyar Bibliográfiák Bibliográfija 1956–1957-es tárgyévre vonatkozó kötete 1960-ban jelent meg, Bélley Pál és Ferenczyné Wendelin Lídia összeállításában. A 913 számozott tételt tartalmazó leírások az ETO szakszámok rendjében sorakoznak. Következő kötete három év, az 1958–1960-as évkör anyagát tárta fel, Ferenczyné Wendelin Lídia, Fügedi Péterné és Somogyi Andrásné volt a kötet szerkesztője, mely immár 2191 számozott tételt tartalmazott. A vállalkozás az 1974–1976-os tárgyévi kötettel befejeződött.

Részvétel a 2. Országos Bibliográfiai Értekezlet munkájában

Ferenczyné az OSZK hierarchiájában egyre fontosabb vezetői beosztásokat töltött be, 1988-ban lett gyűjteményfejlesztési igazgató. Nyilván hivatali beosztásának (is) volt köszönhető felkérése a 2. Országos Bibliográfiai Értekezlet munkájában való részvételre. A tanácskozás előzménye volt az 1961. szeptember 18. és 20. között Gödöllőn megrendezett Országos Bibliográfiai Munkaértekezlet, amelynek célja az volt, hogy számba vegye, feltérképezze a hazai bibliográfia helyzetét, az egyes bibliográfiatípusok problémáit, illetve kijelölje a teendőket. Négy munkabizottságban folyt a munka és a bizottságok dolgozták ki a munkaértekezlet ajánlásait.
Közel három évtized múlva, 1987-ben Lisztes László (1929–2001), akkoriban az MKE Bibliográfiai Szekciójának elnöke vetette fel egy újabb bibliográfiai munkaértekezlet megrendezését. A következő évben megalakult a Művelődési Minisztérium Könyvtári Osztálya felkérése alapján az előkészítő bizottság, melynek tagja lett az Országos Széchényi Könyvtár képviseletében Ferenczy Endréné is. A munkaértekezlet alapvető célja az volt, hogy áttekintse a bibliográfia 1961 óta bekövetkezett helyzetét és kijelölje a további teendőket. Lisztes aprólékosan felsorolta a megtárgyalandó kérdéseket, amelyeket meg kell vitatni a tanácskozásnak, s amelyet 1990. augusztus 21. és 23. között Debrecenben rendeztek meg. A három napon elsősorban a vitákat terveztek, az elgondolás szerint az előadások és korreferátumok szövegét minden résztvevő előre megkapta. Az értekezlet résztvevői plenáris és szekcióüléseken vitatták meg a magyar általános nemzeti, szak- és helyismereti bibliográfia időszerű kérdéseit.
Ferenczyné nemcsak a tanácskozás előkészítésében vett részt, hanem az értekezlet egyik előadását is vállalta Az általános nemzeti retrospektív bibliográfia: eredmények, feladatok, módszerek címmel. Alapvető tézise az volt, hogy a bibliográfiai rendszer alapja, legfontosabb, semmilyen más típusú könyvészettel nem helyettesíthető műfaja az általános nemzeti retrospektív bibliográfia. Összegző megállapítása szerint a gödöllői értekezlet óta jelentős eredmények születtek, Azonban felhívta a figyelmet az utóbbi évek negatív fejleményeire:

Az értekezlet részletes, 11 pontból álló ajánlásokat fogalmazott meg. Az ajánlások végső soron a közeli és távoli jövőre vonatkozó cselekvési programként is felfoghatók. Néhány évvel a tanácskozás után Ferenczyné egy vele készült interjúban áttekintette az ajánlások megvalósulását. Megállapította, hogy a konkrét ajánlások közül kevés valósult meg, több program ma már nem időszerű, illetve néhány javaslat túlzó volt, például az, amely bibliográfiai központ létesítését vetette fel az OSZK-ban, vitatta a forrástájékoztatás nemzeti könyvtárba telepítésének elgondolását, illetve megkérdőjelezte a másodfokú magyar bibliográfia, a magyar bibliográfiák bibliográfiája hiányzó évei közreadásának szükségességét. Az ajánlások egy része azonban fontos, megvalósításra váró felvetés, mint a minden dokumentumtípusra vonatkozó kötelespéldány-szolgáltatás kialakítása, a szépirodalom kurrens feltárásának megoldatlansága és sürgető feladata az 1945 utáni Magyar Könyvészetből politikai okokból hiányzó kiadványok jegyzékének elkészítése.

Személyi bibliográfiák az 1980-as években

Az 1980-as években két személyi bibliográfia összeállítása kapcsolódik hozzá. Juhász Ferenc költő hatvanadik születésnapja alkalmából Ferenczyné Falta Rosemarie és Hajdú Lívia közreműködésével 1988-ban jelentette meg a Juhász Ferenc bibliográfia című összeállítást. A 189 lapos bibliográfia megbízható kalauz a költő életművének tanulmányozásához.
A másik ekkoriban készült személyi bibliográfia meglehetősen rejtélyes munka. Aczél György hetvenedik születésnapja 1987-ben volt, az alkalomból az általa igazgatott intézmény, az MSZMP Társadalomtudományi Intézete által kiadott folyóirat, a Társadalomtudományi Közlemények különszámmal tisztelte meg. A füzetben látott napvilágot Gellén Antalné és Markella Károlyné összeállításában az Aczél György publikációinak bibliográfiája című összeállítás. A jegyzék bevezető részében olvasható az alábbi mondat:

A bibliográfiát nem találtam sehol. Létezéséről adalék Révész Sándor Aczélról írott biográfiája, amelyben az alábbiak olvashatók a 70. születésnaphoz kapcsolódó eseményekről:

A retrospektív sajtóbibliográfia

Ferenczyné bibliográfusi életművében vitathatatlanul a csúcsmű a két világháború közötti korszak retrospektív sajtóbibliográfiája, A magyarországi hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1921–1944 című kötet, amely az OSZK kiadásában 2010-ben három vaskos kötetben jelent meg 2504 oldal terjedelemben, 7666 számozott tételt tartalmazva. Némi túlzással kijelenthető, hogy Ferenczynét aktív pályafutása egész időszakában foglalkoztatta a retrospektív nemzeti sajtóbibliográfiai problematikája, ennek egy 2005-ös tanulmányban megfogalmazott monumentuma is olvasható. Az írásban a szerző áttekintette a könyvekhez képest sokkal bonyolultabb, összetettebb feldolgozási, regisztrálási feladatot jelentő időszaki kiadványok bibliográfiai regisztrálásának kérdését.
A sajtóbibliográfia kezdetei az 1950-es évekre nyúlnak vissza, amikor Dezsényi Béla kidolgozta az Ephemerides Hungaricae: a magyar nemzeti sajtóbibliográfia 1705–1919-ig, a történelmi Magyarországon bármely nyelven megjelent hírlapok és folyóiratok kézikönyve című tervezetet. A program többször változott, a munkálatok időnként különböző okok miatt megszakadtak, az Ephemerides Hungaricae program elvetése után az 1970-es évek végén az OSZK-ban elkezdődtek ismét a retrospektív nemzeti sajtóbibliográfia előmunkálatai. Az elgondolás szerint 1975-ig terjedt volna a gyűjtőkör időbeli határa. E program részeként indult el az 1921–1944-es korszak anyaggyűjtése, az 1980-as évek második felében azonban megszakadt a munka. A nemzeti könyvtár 2005-ben kidolgozott cselekvési tervében azután ismét megjelent a retrospektív sajtóbibliográfiai kötelezettség, nevezetesen az időszaki kiadványok elektronikus adatbázisba szervezésének kérdése. Ez tette szükségessé a korábban elkezdett program folytatását, az 1921 és 1944 közötti korszak sajtóbibliográfiájának elkészítését és közreadását, végül a 2000-es évek elején újraindultak a munkálatok és 2010-ben végre napvilágot látott a magisztrális mű.

A magyarországi hírlapok és folyóiratok bibliográfiája, 1921–1944. Összeállította: Ferenczyné Wendelin Lídia 1. kötet A–L; 2. kötet M–Zs; 3. kötet: Mutatók, Budapest, OSZK, 2010. – Törzsgyűjtemény

A Ferenczyné Wendelin Lídia összeállításában megjelent A magyarországi hírlapok és folyóiratok bibliográfiája 1921–1944 klasszikus bibliográfia. Azt értem a jelzős szerkezeten, hogy nem vállalkozott a bibliográfia elvi funkcióitól idegen célok kielégítésére, a tájékoztatási eszközök ezen csoportjába tartozó „műszerek” alapvetően hármas, nevezetesen a számbavételi, az azonosítási és a sajtóbibliográfiától elvárható mélységű és szintű informatív funkciót magas színvonalon kielégíti. Vagyis arra vállalkozott, hogy a mindenkori Magyarország területén 1921 és 1944 között megjelent periodikumok adatait összegyűjtve lehetővé tegye a lapok megbízható azonosítását a megjelenési adatok részletes feltüntetésével és a lap történetére, közleményeire vonatkozó alapinformációk megadásával. Kiadványtipológiai szempontból a bibliográfia a mai felfogással szemben az évkönyveket, naptárakat mellőzte (ezek adatai ugyanis a korszak könyvtermését regisztráló bibliográfiában megtalálhatók), viszont a roppant nagy történeti és kulturális forrásértéket jelentő folyamatosan megjelenő műsorfüzeteket, áruismertetőket, sokszorosított iskolai újságokat vagy éppen illegális politikai lapokat regisztrálta. A teljességre törekvés jegyében a szó szoros értelmében vett kéziratos periodikum adata is található a bibliográfiában: a 201. tételszámú Aquinas 1924 és 1929 között Szegeden készült kézírással, majd írógéppel. A teológiai hallgatók által készített kiadvány csak az OSZK Kézirattárában tanulmányozható, adatai mégis – nagyon helyesen – bekerültek a bibliográfiába. A számozott, belső terjesztésű bizalmas kiadvány sem csak az 1945 utáni években jelent meg Magyarországon; a Külügyminisztérium például ilyen formában sokszorosítva tette közzé az Angol–amerikai Könyv és Folyóiratszemle című periodikumot 1943-ban és 1944-ben.
A lehető legnagyobb bibliográfiai teljesség elérése volt tehát az elsődleges cél, nem vállalta fel viszont az összeállítás a bibliográfia elvi funkciójától lényegében idegen lelőhelyjegyzék feladatát és nem kívánja betölteni a korszak sajtótörténeti (egyébként hiányzó) monográfiájának szerepét sem.
Ferenczy Endréné bibliográfiai működésével is beírta személyét a magyar könyvtárügy jeles alakjai közé, méltó örököse a nagy bibliográfus triász – Szabó Károly, Szinnyei József és Petrik Géza – munkásságának.

Felhasznált irodalom:

• 042-13/V.14./ M.T. határozat A könyvtárügy fejlesztéséről. In: A könyvtári szolgálat jogi szabályozása, szerk. Takács József, Budapest, Országos Könyvtárügyi Tanács (Az Országos Könyvtárügyi Tanács kiadványai 2.), 1958.
• Az országos bibliográfiai munkaértekezlet. In: A Könyvtáros, 11. évf. 11. sz. (1961), 644–650.
• A II. Országos Bibliográfiai Értekezlet ajánlásai, Debrecen, 1990. augusztus 21–23. In: Könyvtári Figyelő, 36. évf. 5–6. sz. (1990), 406–408.
• Bélley Pál – F. Wendelin Lídia: Az Országos Széchényi Könyvtár kiadványairól. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957, Budapest, OSZK, 1958, 365–383.
• Ferenczy Endréné: Az általános nemzeti retrospektív bibliográfia: eredmények, feladatok, módszerek. In: Könyvtári Figyelő, 36. évf. 5–6. sz. (1990), 453–464.
• Ferenczy Endréné: „Nincs új a nap alatt” avagy: gondolatok sokadszor a retrospektív magyar nemzeti sajtóbibliográfiáról. In: Emlékkötet Szabó Sándor 70. születésnapjára, szerk. Hangodi Ágnes – Ládi László, Budapest, ELTE BTK IKI Főiskolai Könyvtár – Informatikai Központ, 2005, 47–56.
• Ferenczyné Wendelin Lídia: Ballagott már sok vén diák… In: Valóságos könyvtár – könyvtári valóság. Könyvtár- és információtudományi tanulmányok 2020, szerk. Kiszl Péter, Boda Gáborné Köntös Nelli, Budapest, ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet, 2021, 123–125.
• Gellén Antalné – Markella Károlyné: Aczél György publikációinak bibliográfiája. In: Társadalomtudományi Közlemények, 17. évf. 4. sz. (1987), 599–647.
• Lisztes László: Beszámoló a 2. Országos Bibliográfiai Értekezlet előkészítéséről. In: Magyar Könyvszemle, 105. évf. 4. sz. (1989), 410–418.
• Pogány György: „..több program ma már nem időszerű”. Beszélgetés Ferenczy Endrénével. In: Könyvtári Levelező/lap, 8. 1. 1996. 17–18.
• Pogány György: Az ajánló bibliográfiák mint az olvasóvá nevelés és az olvasói propaganda eszközei az 50-es években. In: Könyvtári Figyelő, 28. (64.) évf. 2. sz. (2018). 257–265.
• Révész Sándor: Aczél és korunk. 2. kiadás, Budapest, Sík Kiadó, 1997.
• Waldapfel Eszter: Az Országos Széchényi Könyvtár a felszabadulás óta. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957, Budapest, OSZK, 1958, 7–75.
• Az Országos Széchényi Könyvtár 1958. évi beszámolója. Összeállította. a Könyvtár Igazgatósága. In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1958, Budapest: OSZK, 1959, 11–79.

Pogány György (MKE Bibliográfiai Szekció)

Bárány Zsófia, a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport munkatársa, tudományos kutató Lonovics József 1840–41. évi római diplomáciai útjáról írt könyvet, amelynek fő témája a pápa és a katolikus főpap tárgyalása volt a vegyes házasság intézményéről. Bárány Zsófiát Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója kérdezte. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését. Kérjük, hogy iratkozzanak fel csatornánkra, adásaink megtalálhatók a YouTube-on és a nagyobb podcastfelületeken.

Tartalom

01:02 Lonovics József római kiküldetésének témája az ELTE-n
02:40 Központban a keresztények közötti vegyes házasság
05:50 A hazai és külhoni latin, német és olasz nyelvű forrásokban Lonovics 07:20 Elhidegült kapcsolat: a magyar katolikus egyház és az Apostoli Szentszék közötti kapcsolatok szüneteltetése
10:30 Egy karrier kezdete: megfigyelések egy fiatalemberről
12:06 A Lonovics-pályakép egyes állomásai a melki száműzetésig
17:00 Állam és egyház ellentéte a házasság szabályozása kapcsán
21:00 A hit átadásának kérdései, női lelkiismeret, pápai aggályok
23:22 Az örökség és identitás fontosságáról, a kulturális viszonyokról
25:40 A római diplomáciai út
29:40 „Amit a törvény nem tilt, azt tenni szabad”
35:20 A 19. századi felekezeti viszonyok
42:44 A diplomáciai út sikere: egyeztetések a szabad kommunikáció, a szabad oktatás, magyarok a Collegium Germanicum et Hungaricumban stb.
46:00 Egyház és nyilvánosság, egyházi sajtó és nyilvánosság
51:00 Köszönetnyilvánítások

Linkek:
A kötet hamarosan megvásárolható lesz a könyvtár könyvesboltjában is: https://www.oszk.hu/hirek/barany-zsofia-lelke-melyen-szabadroeptu-szellem-lonovics-jozsef-egy-magyar-fopap-reformok_2024
A könyv címnegyede, tartalomjegyzéke, bevezetője elérhető
Bárány Zsófia publikációi: https://m2.mtmt.hu/gui2/?type=authors&mode=browse&sel=10034406

Slachta Margit 1884. szeptember 18-án született Kassán. Tanítóként dolgozott Győrben és Budapesten, majd 1908-ban belépett a Farkas Edit alapította Szociális Missziótársulatba. A szerzeteskongregáció az Országos Katolikus Nővédő Egyesület működése nyomán alakult Prohászka Ottokár támogatásával. Beltagjai szerzetesi magánfogadalmat téve végeztek szociális tevékenységet, különös tekintettel a nők segítésére. Bár az alapító szándékától távol állt a szervezet és tagjai politikai témákban is megnyilvánultak, elsősorban a nők választójogáért szólaltak fel, előadásokat tartottak, lapot adtak ki Keresztény Nő (1918-tól Magyar Nő) címmel. A Missziótársulat politikai szerepvállalása az első világháború eseményeivel párhuzamosan, illetve az őszirózsás forradalom eseményeinek hatására egyre növekedett. Slachta Margit belépett a Keresztényszociális Néppártba, amelyből később kiválva alapította meg a Keresztény Női Tábort.
1924-ben így nyilatkozott a mozgalom céljairól: 

A Károlyi-kormány 1918-ban, az elő néptörvényben megadta a nők számára is a választójogot, a törvény értelmében minden 24 éves, írni-olvasni tudó és legalább 6 éve magyar állampolgár nő is szavazhatott. Ennek a rendeletnek az értelmében, azonban soha nem tartottak választásokat. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején ugyan kihirdették az egyenlő és titkos választójogot, de a pártok működését betiltották és a Szociális Missziótársulat munkája is ellehetetlenült, a nővérek kénytelenek voltak mezőgazdasági munkát végezni. A Tanácsköztársaság bukása után 1920 januárjában írtak ki először nemzetgyűlési választásokat, ami kiemelt jelentőségű volt abból a szempontból, hogy ezen a választáson már a nők is szavazhattak. Slachta Margit maga is minél nagyobb részvételre buzdította nőtársait, majd a márciusra kiírt pótválasztásokon Budapest I. kerületében maga is elindult a Keresztény Nemzeti Egyesülés pártja színeiben, mivel a kerületben korábban megválasztott képviselőt, Haller Istvánt további két körzetben is megválasztották és ő ceglédi mandátuma mellett döntött.
Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárunk 1918–20-as kortörténeti különgyűjteményében több, a választáshoz kapcsolódó röplap is fellelhető, amelyek arról tanúskodnak, hogy sok férfi nem nézte jó szemmel Slachta Margit indulását.

• 
• 
• 
• 

Slachta Margitot végül 1920. március 25-én országgyűlési képviselőnek választották. A Nemzeti Ujság így számolt be a győzelemről:

A képviselőnő munkája során keresztény feministaként azokat a témákat tartotta a legfontosabbnak, amelynek középpontjában a gyermekek, a család és a nő állt, folyamatosan reflektált saját korának társadalmi problémáira, mint a munkások körülményeinek javítása, a fizetések rendezése vagy éppen a lakhatási problémák. Többször felszólalt a parlamentben a cenzus nélküli egyenlő és titkos választójogot támogatva. Először 1920 áprilisában szólalt fel a nemzetgyűlésben. A 8 Órai Újság így tudósított róla:

Slachta az 1922-es választásokon már nem indulhatott, Farkas Edittel való ellentéte miatt több társával együtt kivált a Szociális Misszótársulatból és megalapította a Szociális Testvérek Társaságát. A második világháború idején rendtársaival együtt embermentő tevékenységet folytatott, rendházaikban bújtatva rengeteg ember életét mentették meg.
A második világháborút követően Slachta Margit 1945-ben újra indult a választásokon, de mivel a Keresztény Női Tábor nem kapott működési engedélyt, ezért párton kívüli jelöltként került be a parlamentbe. Az 1947-es, ún. kékcédulás választásokon pártjával négy mandátumot szerzett, viszont a kommunisták térnyerése miatt ekkor már nem sok lehetősége maradt tényleges munkavégzésre, utolsó felszólalásában felemelte szavát az iskolák államosítása ellen. Elmondott beszéde miatt egy évre eltiltották a felszólalás lehetőségétől.
Mindszenty József 1948. decemberi letartóztatása után sejtette, hogy rá is hasonló sors vár, ezért 1949 júniusában elhagyta Magyarországot. Előbb Ausztriában, majd az Egyesült Államokban élt. Egy ideig még hitt abban, hogy visszatérhet Magyarországra, de végül eltávolodott a politikától, 1974-ben, 90 éves korában a Szociális Testvérek Társasága buffaló-i rendházában hunyt el.

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár)

2024. szeptember 10-én könyvtárunk tudományos munkatársa, Vasné dr. Tóth Kornélia mondott ünnepi beszédet a ceglédi Városháza udvarán található panteonban az 5 éve elhunyt Nagy László Lázár grafikusművészre emlékezve. Az elhangzott beszéd szövegét idézzük.

Kedves Megjelentek!

Szeretettel és tisztelettel köszöntök mindenkit ezen az ünnepi megemlékezésen. Nagy László Lázár (1935–2019), Cegléd nemzetközi hírű grafikusművésze 2019 januárjában hunyt el, nagy veszteség ez mindannyiunk számára. A művész idén lenne 89 éves. Születésnapján, szeptember 10-én rá emlékezünk, méltatva munkásságát a ceglédi Városháza udvarán annál az emléktáblánál, melyet 2019. május 8-án avattunk fel a tiszteletére. Akkor is, ma is meghatódva állok e nevezetes helyen, megköszönve Cegléd városának a felkérést, hogy én idézhetem fel a település e jeles díszpolgárának érdemeit.

Vasné dr. Tóth Kornélia ünnepi beszédet mond az emléktáblánál

Az emlékezés által egy különleges utazást tehetünk, visszagondolva a művész életpályájára, velünk való kapcsolódási pontjaira, ahogy Juhász Gyula Emlék című versében megfogalmazta: „Egy arc fölbukkan néha a homályból, / Hová eldugta őt a feledés, / Egy régi társnak arca, aki bátor / Tekintetével a lelkedbe néz. // Elhunyt napok és elfakult vidékek / Feléd ragyognak ismét hirtelen, / Fölzendül elnémult szavak zenéje / És lelkeden, lehangolt hangszeren // Ábrándjaid eljátssza újra multad”.
Ez a múltba tekintés számomra is lelket próbáló és megtisztelő, örömet hozó egyszerre.
Nagy László Lázár sokoldalú művészként a grafika mellett a festészet, a szobrászat, az éremkészítés terén is kipróbálta magát, könyveket illusztrált, okleveleket, emléklapokat készített, karikatúrákat rajzolt, de a legkedvesebb számára a kisgrafika, ezen belül is az ex libris műfaja maradt, mely területen 1966-tól, több mint fél évszázadon át aktívan alkotott.

Nagy László Lázár fametszetű önarcképe (1976). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 40. – Törzsgyűjtemény

Művészi tehetségéhez nagyfokú szervezőkészség és emberbaráti szeretet társult. Azok közé az emberek közé tartozott, akiket könnyű megszeretni, nemcsak optimista, a nehézségekben is kitartó természetük miatt, hanem azon értékek okán is, melyeket képviselnek és továbbadnak a környezetüknek, tanítványaiknak. Nem csoda, hogy ilyen ember lévén sokan tartoztak, tartoznak a tisztelői, emlékének ápolói közé.

 

Nagy László Lázár fametszete (1971). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 26. – Törzsgyűjtemény

Én a Kisgrafika Barátok Köre egy budapesti alkalmán találkoztam vele először, 80 éves korában még személyesen köszönthettem, és cikket írtam róla a Kisgrafika folyóirat hasábjain, 2018-ban pedig – vele együttműködve – könyvet állítottam össze kisgrafikai munkásságáról Nagy László Lázár kisgrafikai világa (2018) címmel, mely törzsrészében a művész több mint 700 kisgrafikájának (ex librisének és alkalmi grafikájának) a leírását tartalmazza, képekkel illusztráltan. Ennek kiadója munkahelyem, az Országos Széchényi Könyvtár volt, megjelenését pedig Cegléd Város Önkormányzata is támogatta. E kötetet a grafikus súlyos betegsége ellenére 2018. június 9-én együtt dedikáltuk az ünnepi könyvhéten Budapesten, a Vörösmarty téren, majd nagy örömmel rendeztük meg 2018. október 3-án a könyv bemutatóját az Országos Széchényi Könyvtárban, október 11-én pedig a Kossuth Művelődési Központ Ceglédi Galériájában. Nagy László Lázár nagyon hálás volt a kisgrafikai életművét, kiállításait átfogóan bemutató kötetért. Kettőnk közös munkája során én is sok értékkel gazdagodtam, mind művészeti, mind emberi szempontból. Művészi munkásságának alaposabb megismerését segítették a személyes beszélgetések, melyek által széles művelődéstörténeti körkép bontakozhatott ki előttem Nagy László Lázár szerteágazó alkotói tevékenysége és kapcsolati hálója tekintetében. Aprólékosan kidolgozott művei – gondolok itt a tenyérnyi felületen mesterien megalkotott kisgrafikákra is – minden korosztály számára megannyi érdekes vonatkozást, részletet tartalmaznak, a vizuális nevelés részét képezhetik az iskolai oktatásban is.
Alkotásain hangsúlyos szerepet kap ceglédisége, számos neves itteni épületet, emlékművet örökített meg, köztük a Magyarok Nagyasszonya-kápolnát, a Ceglédi Református Nagytemplomot.

A Ceglédi Református Nagytemplom, Nagy László Lázár rézkarca (2007). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 88. – Törzsgyűjtemény

Művelődéstörténeti szempontból kiemelkedőek a híres magyar embereket, irodalmi műveket, történelmi eseményeket, műemlékeket, a képzőművészeti és a zenei élet nagyjait megörökítő-hirdető alkotások. Sorozatai közül a Nobel-díjasokat bemutató grafikák nemzetközi szempontból is nagy érdeklődésre tarthatnak számot. Ezeken a díjat elnyert magyar hírességek – Szent-Györgyi Albert (1937), Hevesy György (1943), Gábor Dénes (1971), Kertész Imre (2002) – portréi szerepelnek, a munkásságukra utaló motívumokkal.

Nagy László Lázár rézmetszetű és rézkarc grafikája (2004). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 84. – Törzsgyűjtemény

A grafikák részben megrendelésre, részben ajándék gyanánt készültek. A megrendelők közt a magyar ex libris élet, a Kisgrafika Barátok Köre számos oszlopos tagja szerepel, például Réthy István és Palásthy Lajos titkárok, emellett Reisinger Jenő, Semsey Andor, Illyés Sándor László, Gombos László, Katona Gábor, Kertész Dénes, Krajcsi Tiborné és Soós Imre. A Balaton mondavilágát, a tihanyi visszhang történetét idézi Gombos László egy ex librise, másik lapjain például Árpád vezér, illetve a pécsi Gázi Kászim pasa dzsámija jelenik meg.

Nagy László Lázár fametszete (1973). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 32. – Törzsgyűjtemény

A grafikus külföldi megbízói közt említhetjük a romániai (brassói) Emil I. Bologa, a svájci Carlo Chiesa, az osztrák Roland Roveda, a dán Klaus Rödel, Jørgen Vils Pedersen, az olasz Mario De Filippis, Francesco Carbonara, Gian Carlo Torre, a mexikói Emilio Carrasco Gutiérrez nevét. Mario De Filippis arezzói vendéglős gasztronómiai tárgyú ex librisén étkekkel terített asztal látható.
Nagy László Lázár kisgrafikáit az egyéni megrendeléseken túl részben magyar és külföldi kiállításokra, pályázatokra készítette. Kongresszusi lapjai többnyire az adott helyszínhez kapcsolódnak, például a Dániában, Frederikshavnban 2002-ben rendezett 29. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszusra szóló lap – Palásthy Lajos nevére – az ország korai történetére utalóan viking harcost ábrázol.

Nagy László Lázár fametszete (2002). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 83. – Törzsgyűjtemény

A nemzetközi pályázatok közül a Pinokkió-témájút Carlo Collodi művének, a Pinokkió kalandjainak könyvben való megjelenése centenáriumára írta ki a Carlo Collodi Alapítvány az olaszországi Pesciában. Ez alkalomra Nagy László Lázár több művet is készített 1982-ben, melyeken Pinokkió alakja különféle élethelyzetekben tűnik fel.
A nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű Don Quijote-sorozat darabjainak létrejötténél meghatározóak voltak a Cervantes születése 450. évfordulójára 1997–1998-ban rendezett kiállítások Spanyol-, Olasz- és Németországban. A Nagy László Lázár ez irányú munkásságáról kiadványt is szerkesztő Gian Carlo Torre olasz orvosprofesszor egyik fő gyűjtési területe a Don Quijote-lapok, ő is rendelt ilyen vonatkozású ex librist a művésztől, melyen a főhős kezében álarcot tart.

Nagy László Lázár rézkarca (1997). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 77. – Törzsgyűjtemény

Nagy László Lázár többször indult a Biblioteca Comunale di Bodio Lomnago pályázatain, 2008-ban kerékpár, 2009-ben Galileo Galilei, 2012-ben Mozi az álomgép témában. A 2008. évi pályázaton a kiírásnak megfelelően kerékpártörténetet ábrázoló könyvjeggyel vett részt, bemutatva a jármű történetét, kezdve Leonardo da Vinci 1491-es vázlatától napjaink konstrukciójáig. A Galileo Galilei itáliai fizikus, csillagász emlékére alkotott következő, montázsszerű ex libris 2009-ben abból az alkalomból készült, hogy Galilei 400 éve fedezte fel a teleszkópot, és 40 éve lépett először ember a Holdra.

Nagy László Lázár rézkarca (2009). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 90. – Törzsgyűjtemény

Mindezen grafikák is szemléltetik Nagy László Lázár széles körű tájékozottságát, érdeklődési köreit és ismertségét a hazai mellett nemzetközi szinten. Munkássága, alkotásai időtállóságát mutatja, hogy művei életében több mint 300 kiállításon szerepeltek Magyarországon és külföldön, és halála után is megtekinthetők különféle tárlatokon. Életműve napjainkban is fontos helyet foglal el a képzőművészeti életben, hagyatéka tovább él a személyes és kollektív emlékezetben, többirányú hatást gyakorolva a hazai, sőt a külföldi alkotókra, művészetpártolókra is. Emlékezetét többféle módon ápoljuk, ennek szép példája, hogy emléktáblájánál évente ünnepséget rendez Cegléd művészetkedvelő lakossága. Egy évvel Nagy László Lázár halála után barátja és tisztelője, dr. Juhász István – a grafikus műveit és ezzel párhuzamosan tanítványai, művész barátai, volt munkatársai alkotásait bemutató – nagy sikerű kettős kiállítást rendezett az emlékére, idén pedig sok látogatót vonzó előadással és a Kisgrafika folyóirat hasábjain részletes megemlékező cikkel tisztelgett az 5 éve elhunyt művész alkotói életútja előtt. A Nagy László Lázár hírnevét külföldön továbbvivő munkák közül az inPressioni olasz kisgrafikai folyóirat 2023. évi tavaszi számából saját írásomat emelném ki, mely ex libris irányú munkásságának külföldi, főként olasz vonatkozásaiba ad betekintést.
A Nagy László Lázár által készített grafikákat sok gyűjtő ismeri a világ minden tájáról, és számos közgyűjteményben is fellelhetők. A művészhez ezen alkotások, illetve a bennünk őrzött személyes történetek révén mindig visszatalálhatunk – az emlékezés sajátos szűrőjén keresztül.
Az emlékidézés fonalának végére érve Milan Kundera író szavaival zárom beszédemet, aki a következőképpen fogalmazta meg a múlttal való kapcsolattartás, az emlékek ápolásának fontosságát: „Hogy […] az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.” Ehhez is irányt mutat nekünk Nagy László Lázár, múltunk jeles tanúja, a példaértékű ember, barát és művész.

Köszönöm a figyelmet! 

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Szeptemberben a világ sakkért rajongó fele Budapestre figyel, ugyanis szeptember 10. és 23. között hazánkban rendezik a 45. nyílt és a 30. női sakkolimpiát. A magyar főváros 1926-ban már vendégül látta a világ legjobb sakkozóit a második, még nem hivatalos sakkolimpián (melyet meg is nyert a magyar csapat), most pedig majd’ száz év elteltével a FIDE (Nemzetközi Sakkszövetség) Budapestnek adta a rendezés jogát. A BOK csarnokban sorra kerülő vetélkedésen ott lesznek a világ legjobbjai, összesen 382 csapat mintegy 1600 versenyzője ül asztalhoz.

Sulica Szilárd katonaportré. Sulica Szilárd hagyatéka. Fond 64 – Kézirattár

A sakkélet azonban nemcsak ma, de száz évvel ezelőtt is virágzott, tudósok és politikusok is gyakran sakkoztak. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi a múzeumi levéltár, a szegedi egyetemi könyvtár egykori vezetője, a kiváló magyar–román művelődéstörténész, Sulica Szilárd (1884–1948) hagyatékát, aki amellett, hogy a román–magyar kulturális kapcsolatokat vizsgálta, szenvedélyes sakkozó volt, és jó kapcsolatot ápolt korának több jeles sakkozójával.
A brassói születésű Sulica Szilárd az Eötvös Kollégiumban végzett 1906-ban, majd az Országos Széchényi Könyvtár gyakornok beosztású munkatársa lett és hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1935-ig a Nemzeti Múzeum dolgozója maradt, ráadásul kétízben vezette a múzeumi levéltárat is (1919–1927, valamint 1931-1935 között). Ezt követően rövid ideig óraadó volt a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen, majd 1936-1940 között az egyetem könyvtárát vezette, mellette pedig 1938-tól a román nyelv és irodalom tanszéknek is ő lett a vezetője. 1940-ben az egyetemmel Kolozsvárra költözött, ahol továbbra is román nyelv és irodalom tárgykörben adott elő. A háború után visszatért Budapestre, de betegsége miatt tanítani már nem tudott. Végül 1948-ban hunyt el.
Tudományos munkássága mellett figyelmet fordított elméje pallérozására és a kikapcsolódásra is: a sakkozás mindkettőre szolgált, ahogy a Kézirattárban található naplóiban olvashatjuk. Öt évig vezetett naplót 1931 és 1936 között, melyekben a mindennapos problémák, tudományos konfliktusok mellett a sakkozásról is szót ejt olykor. Sokszor azért tér be a kávéházba, hogy fáradt idegeit megnyugtassa. 1935 áprilisában írja:

Ugyanez év májusban hasonlóan fogalmazott:

De nemcsak nézni szerette a játékot, hanem ő maga is művelte, és ahogy a naplói tanúsítják, gyakran győztesen állt fel az asztaltól:

Sulica Szilárd naplói. Sulica Szilárd hagyatéka. Fond 64 – Kézirattár

Sulica Szilárd az 1910-ben alapított Budai Sakkozó Társaság (BST) igazolt játékosa volt. A társaság székhelye a már megszűnt Philadelphia Kávéház volt, vagy ahogy a naplóban is olvashatjuk, a Fila. Számos válogatott játékos erősítette a BST-t, többek között az olimpiai bajnok Kóródy-Keresztély Imre, Székely Jenő vagy éppen a fővárosi csapatbajnokság megszervezője, Szávay Zoltán, de itt játszott az Országos Széchényi Könyvtár egykori igazgatója, Fitz József is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Indult a BST-szervezte versenyeken is: az 1930. januári másodosztályú versenyen bejutott a döntőbe. Volt olyan is, hogy magasabban rangsorolt klubtársa ellen győzni tudott:

Sulica Szilárd jó viszonyt ápolt a müncheni, nem hivatalos sakkolimpián bajnok Kóródy-Keresztély Imrével, amiről a hagyatékban fennmaradt levélváltás is tanúskodik. Figyelemmel követte a versenyeit is, erről naplójában is beszámolt:

Szegedre költözésével kiszakadt a fővárosi sakkéletből, viszont Szegeden hamar új egyesületet talált magának: a Szegedi Sakk Kör (SzSK) igazolt játékosa lett, majd az 1940-es tisztújító közgyűlés társelnökké választotta, míg a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albertet a klub tiszteletbeli elnökévé nevezték ki. Sulica Szilárdot pedig az a megtiszteltetés érte, hogy 1942-ben örökös tiszteletbeli taggá választotta a Szegedi Sakk Kör.
Sulica Szilárd folyamatosan művelte magát, sakk-könyveket szerzett be, sakkfolyóiratokat járatott (Strategia. Revista de sah; Revista Romana de sah) és nemzetközi versenyeken figyelte a legjobbakat, ahogy a mai sakkszeretők is megtehetik a sakkolimpián.

Janzsó Miklós (Kézirattár)

Passau (Alsó-Bajorország). Josef Abent a segítő Szűz Mária-zarándoktemplom Mária-oltárán látható képe, 1612 (az idősebb Lucas Cranach után). A kép forrása: Wikipédia

A Segítő Szűz Mária-templom a Fejér megyei Bodajkon – Digitális Képarchívum

A Boldogságos Szűz Mária képe Bodajkon, fehérvári megyében és püspökségben. In: Jordánszky Elek: Magyarországban, s az ahoz tartozó részekben levő boldogs. Szűz Mária kegyelemképeinek rövid leirása, Pest, Bucsánszky A., 1863, 174. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az alsószelestei Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

Inkey Boldizsár: Szűz Mária angyalok között. Részlet. Barokk stílusú Szentháromságszobor Nagykanizsán a Kossuth téren, 1758 körül. – Digitális Képarchívum

A diósgyőri Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

 

A biatorbágyi Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Aki részt vett a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület idei konferenciáján, megtapasztalhatta, hogy az 1989-ben alapított egyesület munkájára a mai napig jellemző a már akkor meghatározott interdiszciplinaritás. Az idén augusztus 22-e és 24-e között, Békéscsabán megrendezett szimpóziumon is különböző tudományágak művelői osztották meg egymással tapasztalataikat és eredményeiket. Az előadók között történészek, szociológusok, irodalom- és sajtótörténészek, néprajzosok, levéltárosok, könyvtárosok képviseltették magukat, és ugyanez igaz az egyes szekciókat vezető elnökökre és a tudományos tanácskozás hallgatóságára is. A konferencián idén is több doktori hallgató mutatkozhatott be, ez alkalommal nem külön doktori szekciókban, hanem a tematikus blokkok keretében.
A Hajnal István Kör éves konferenciája minden alkalommal egy központi téma köré szerveződik, a problematikák, felvetett kérdések, megközelítésmódok és szempontok azonban rendkívül sokszínűek. Ez évben a szimpózium előadásai a Személyes források – megélt történelem központi témát járták körül, és a várakozásnak megfelelően sokféle forrást dolgoztak fel: levelezéseket, naplókat, visszaemlékezéseket vagy az oral history keretébe tartozó (életút)interjúkat. Az egodokumentumok íróinak társadalmi helyzete, műveltsége, a források típusa, keletkezési helye és ideje rendkívül különböző volt.
Az előadók egyetemekről, kutatóintézetekből, levéltárakból, könyvtárakból vagy múzeumokból érkeztek, és éppúgy képviseltették magukat a fővárosi, mint a vidéki intézmények, sőt, több külföldi tudományos központ is.

A konferencia programfüzete és a 2022. évi szimpózium tanulmánykötete 

Érdemes néhány előadás főbb témáját is megemlíteni, természetesen a teljesség igénye nélkül. Mivel a nagyszámú jelentkező miatt a két plenáris előadást leszámítva több párhuzamos szekcióban zajlottak az előadások és viták, az érdeklődők a prezentációknak csak egy részét tudták meghallgatni. A Hajnal István Kör gyakorlatának megfelelően azonban várhatóan az itt elhangzott előadások írott változata is megjelenik majd egy tanulmánykötetben. A konferenciák anyagai két évvel később látnak napvilágot, így az idei tanácskozásra megjelent tanulmánykötet a 2022. évi, váci szimpózium előadásait adja közre Történelem és vizualitás címmel, Kunt Gergely és Tamás Ágnes gondos szerkesztésében. (A kötetben harminc tanulmány olvasható, köztük kettő a nemzeti könyvtár munkatársainak tollából. Papp Viktor Dzsentrik a műteremben. Családi portréfényképek a 19. századi Magyarországról címmel adta le előadásának írott változatát, Dede Franciska pedig Séták a nagyvilágban. Az Uj Idők illusztrált utazási sorozata című expozéját vetette papírra.)

A 2022. évi konferencia most megjelent tanulmánykötete

A békéscsabai konferencián a résztvevők hallhattak előadást például a 19. századi magyar és német levelezőkönyvekről, Erzsébet királyné udvartartásának levelezése alapján képet kaphattak tengeri utazásairól, de találhattak előadást Ady Endre női levelezőpartnereiről is. Volt expozé az 1960-as évekbeli fizetővendég-szolgálattal kapcsolatos panaszlevelekről, 20. század eleji visszaemlékezésekben kirajzolódó városképről, a Tanácsköztársaság idején vezetett naplókról, I. világháborús hadifogolytáborba látogató arisztokrata hölgyek írásairól, álomnaplókról és számos további forrásról és problematikáról.

Az előadás első diája

A nemzeti könyvtár munkatársa egy 19. század végi naplóval (naplókkal) foglalkozó előadással vett részt a tanácskozáson. A „… kedvenc sportom posztumusz dolgokat írni” Justh Zsigmond naplójegyzetei a levelei, a szépprózája és a publicisztikája tükrében című expozé elsősorban a nyilvánosság kérdését vizsgálta. A Párisi Naplóval (1888) és a Hazai Naplóval (1889) többen is foglalkoztak, elég a két szöveget először (1941) sajtó alá rendező, valamint jegyzetekkel és két bevezető esszével közreadó Halász Gáborra utalni, és az előadónak is jelent már meg hosszabb tanulmánya a témáról (a fiatalon elhunyt író életművével – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – már két és fél évtizede foglalkozik).
Jelen előadása a két naplót elsősorban a nyilvánosság felől közelítve vizsgálta. Elsősorban azt tekintette át, hogy ki mindenki tudott a napló létezéséről már a keletkezése idején, kinek beszélt róla maga a szerző, kinek olvasott fel belőle részleteket és kinek küldte el egyes lapjait betekintésre, elolvasásra. A prezentáció kitért rá, hogy a jegyzeteket ismerő kortársak hogyan reagáltak a kezdeményezésre, valamint arra is, hogy Justh, aki ugyan úgy tervezte, hogy a jegyzetei a halála után jelennek majd meg, hogyan használta fel mégis már életében az élményeit, találkozásait, az egyes párbeszédeket megörökítő feljegyzéseit, illetve a naplókban rögzített különböző portrékat és lakásbemutatásokat.
Néhány kortárs napilapban szinte szó szerint megjelentetett néhány részletet Párisi Naplójából, hol csak monogrammal jelezve az adott személyeket, máskor azonban teljes névvel utalva a meglátogatott művészre. Máskor egyes eseményeket, mondatokat, szófordulatokat emelt át, egy-egy megörökített eseményt, hangulatot idézett fel és vett át novellájába (A két Ernesztina) vagy regényébe (A pénz legendája). Ismét máskor egyes személyek ismerhetők fel és azonosíthatók egyértelműen a naplóbejegyzések alapján posztumusz megjelent regényében, a Fuimusban. Az előadás végül kitért arra is, hogy a szerző olykor más hangnemben írt ugyanarról a személyről a későbbi kiadásra szánt naplóbejegyzésében, mint egy-egy akkoriban megjelentetett portréjában, tárcájában.
Az egyszerre általában három-négy előadást magukban foglaló szekciókat tartalmas viták, beszélgetések követték, amelyek nemegyszer a tanácskozások után is folytatódtak. A történészegyesület hagyományainak megfelelően minden évben más-más városban megrendezett konferenciát jövőre is megszervezik, az egodokumentumokról szóló előadások írott változata pedig az előző kötetekhez hasonlóan remélhetőleg két esztendő múlva megjelenik.

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Elhunyt Ferenczy Endréné Wendelin Lídia tanárnő – így adott hírt szeretett tanárunk, kollégánk, barátunk 2024. július 19-én bekövetkezett haláláról az ELTE Könyvtár- és Információtudományi Intézet honlapja, hisz a jelenlegi kollégák közül többeket tanított, mások együtt taníthattak vele és élvezhették kitüntető figyelmét, barátságát.
Még mindig felfoghatatlan mind az, hogy 91 évesen itt hagyta e földi világot, mind az, hogy már nem lehet felhívni, ha egy-egy régi adatnak, már-már elfelejtett emléknek szeretnénk utánanézni. Hiányoznak a derűs beszélgetések, az íróniát sem nélkülöző történetek, a mindig határozottan véleményt formáló, de a másik véleményére is nyitott érdeklődő telefonok. Talán legjobban az egyénisége, mert egyéniség volt a szó nemes értelmében. Tiszteletre méltó, egyenes, aki nagy-nagy szakmai és élettapasztalatát mindig kész volt megosztani. Ezt érezték és értékelték a hallgatók is, akiket 1990 és 2007 között tanított az ELTE-n.
Diákjai nagyon tisztelték és szerették. Erről tanúskodik a könyvtárosképzés 70. évfordulója alkalmából az ELTE BTK VKKV konferencia kerekasztal-beszélgetésének végén készített kép, ahol több régi diákja az ikonikus tanárokkal (Lídia mellett Szabó Sándorral) szeretett volna közös képet.

Ferenczy Endréné Wendelin Lídia több régi diákja és tanártársa, Szabó Sándor társaságban az egyetemi könyvtárosképzés 70. évfordulóját is ünneplő Valóságos könyvtár – könyvtári valóság (VKKV) 2019-es konferencia kerekasztal-beszélgetésének végén készített kép

Lídia ezer szállal kötődött az ELTE BTK akkor még Könyvtártudományi Tanszékéhez. Így vallott erről a Valóságos könyvtár – könyvtári valóság (VKKV) 2019-es jubileumi konferencia tanulmánykötetében megjelent Ballagott már sok vén diák című visszaemlékezésében:

Hűséges volt, hűséges az alma materhez, hűséges a munkahelyéhez, az elvekhez, a családhoz.
Ferenczy Endréné Wendelin Lídia nemcsak a magyarországi könyvtárügy kiemelkedő műveltségű és hatású alakja volt, hanem egyben az ELTE könyvtárosképzésének meghatározó tanáregyénisége. A könyvtárosképzés szinte minden fokán oktatott. Hosszú időn keresztül a könyvtártan és könyvtörténet oktatója volt az OSZK KMK középfokú tanfolyamain. 1990-ben hívta őt meg Fülöp Géza az ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszékére mellékfoglalkozású egyetemi adjunktusnak, ahol az 2001/2002-es tanév tavaszi félévéig tanította a Könyvtárügy, Könyvtártan, illetve Könyvtári és információs menedzsment tárgyakat, majd 2007 év végéig az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar Könyvtár Tanszékén oktatta a hasonló elnevezésű tárgyakat. Órái érdekesek, sok-sok gyakorlati tapasztalaton nyugvó, rendszerbe foglalt előadások voltak. Szemléletet oktatott. Diákjai nagyon tisztelték és szerették. Elhunyta kapcsán többen is arról vallottak, hogy szinte mindent Ferenczy Endréné Wendelin Lídia óráinak köszönhetnek.
Oktatói munkásságához szorosan kapcsolódik tudományos tevékenysége, amelyből itt csak két művet emelnénk ki a Gyűjteményszervezés tankönyvét kétszer (1998, 2000) is ki kellett adnia az OSZK-nak, mert alapműként évtizedekig sok száz könyvtáros tanulta meg a legfontosabb ismereteket ebből a könyvből.  Talán még nagyobb hatásúak a Könyvtárosok kézikönyve számára írt fejezetei, melyek több generáció könyvtáros tudását alakítják és határozzák meg. Tudományos pályája hatalmas ívű, publikációi egész életét átívelik. Erről majd a tiszteletére megrendezésre kerülő konferencián és az azt követő tanulmányban számolunk be részletesen.
Ferenczy Endréné Wendelin Lídia élete során számos kitüntetésben részesült (Szabó Ervin-emlékérem, Széchényi Ferenc-emlékérem, A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, Bibliothecaria Emerita). Az utolsó elismerést, melyről halála előtt még örömmel értesül, a Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetést már csak fia, Ferenczy György vehette át a nevében 2024. augusztus 16-án a Pesti Vigadóban.

Budapest, 2024. augusztus 29.

Barátné Hajdu Ágnes

Kapcsolódó tartalmak:

• Rácz Ágnes: Laudáció a Bibliothecaria Emerita cím elnyerése kapcsán. Ferenczy Endréné. 2016. április 29. In: Az Országos Széchényi Könyvtár története. Kitüntetett személyek
• Ferenczyné Wendelin Lídia: Ballagott már sok vén diák (Egykori könyvtáros hallgatók visszaemlékezései a képzésről). In: Valóságos könyvtár – könyvtári valóság. Könyvtár- és információtudományi tanulmányok 2020. Szerk. Kiszl Péter, Boda Gáborné Köntös Nelli, Budapest, ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet. 2021. 123–125.
• Elhunyt Ferenczy Endréné Wendelin Lídia. In: Az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézet honlapja, 2024/07/22.
• Elhunyt Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024). In: Az Országos Széchényi Könyvtár honlapja. Hírek, 2024/07/23.
• Sonnevend Péter: Gyászol a nemzeti könyvtár. Elhunyt Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024). In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2024. július 25.
• A nemzeti ünnep alkalmából állami kitüntetést kapott könyvtárunk öt munkatársa. In: Az Országos Széchényi Könyvtár honlapja. Hírek, 2024/08/16.