A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

A Balaton már a reformkor idején divatba jött, „kedves volt a magyarnak”, de turizmusa csak a 19. század végén, a déli parton kezdett látványosan fejlődni. A térség népszerűvé válásához hozzájárult a jobb megközelíthetőség is: az 1847-es indulást, majd a szabadságharc alatti kényszerszünetet követően 1852-től újra rendszeres gőzhajójárat indult a Balatonon, 1861-ben pedig Buda és Nagykanizsa között megépült a déli vasútvonal. A századfordulós években – július és augusztus hónapban – a Déli Vaspálya Társaság különvonatokat is indított a fővárosból a Balaton felé, illetve a társaság „a fürdőévad tartama alatt” kedvezményes kombinált vasúti és hajózási körutazási szelvényfüzetek kiadásával is segítette az utazókat. Az első világháború után a magánvállalat a Duna-Száva-Adria Vasút (DSA) nevet vette fel, és fejlesztéseivel, utazási kedvezményeivel továbbra is hatékonyan szólította meg a balatoni utazóközönséget.

Az 1920-as trianoni békediktátum utáni kétharmados területvesztés gyökeresen megváltoztatta a magyarországi idegenforgalom helyzetét. Az elcsatolt turisztikai területek helyett új potenciális belföldi pihenőhelyekre volt szükség, illetve felértékelődött a megmaradt idegenforgalmi célpontok – így a Balaton – jelentősége is. 1929-ben létrejött a Balatoni Intéző Bizottság, amelynek kiemelt feladata volt a Balaton-parti településrendezési problémák regionális léptékű kezelése. A bizottság kezdeményezte, hogy a három megye (Somogy, Veszprém és Zala) egységes szabályrendeletet alkosson a fürdőtelepek létesítésével kapcsolatban, és ez 1934-ben el is készült. A Balatoni Intéző Bizottság által kiadott plakátok a természetközeliséget, a víz végtelennek tűnő, megnyugtató kékségét, a Balaton pihenésre invitáló harmóniáját hirdették, a korszak elismert grafikusművészeinek tolmácsolásában.

 Az 1904-ben létrejött Balatoni Szövetség mellett – amely alakulásakor céljául tűzte ki a balatoni fürdőélet fejlesztését, a fürdők közös érdekének megóvását és általában a Balaton-parti gyarapodás előmozdítását – az egyes települések fürdőegyletei is segítették a térség fürdőkultúrájának fellendülését. Az 1920-as években a fizetett szabadság bevezetése, az utazási kedvezmények, illetve a szolgáltatások szélesedése gyarapította a nyaralók számát és színesítette társadalmi összetételüket. A hívogató reklámok, plakátok üzeneteiben is tetten érhető a változás: a hagyományos célközönség mellett többek között már a pihenni vágyó kisgyerekes családokat is igyekeztek megszólítani.

A balatoni nyaralások természetesen nem merültek ki vízparti sétákban és fürdőzésekben. Szükség volt a kényelmi szempontokat kielégítő szolgáltatásokra, épületekre, ahol a vendégek olvashattak, zongorázhattak, táncolhattak. Az infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetően az 1920-as, 30-as évekre Balatonfüred és Hévíz nemzetközi hírű fürdőhely lett, és gomba módra szaporodtak a gyógyhelyként, nyaralóhelyként belföldön számon tartott Balaton-parti települések is

A századfordulón elterjedt az a tévhit, hogy a tó vize gyógyító hatású, és ez még a két világháború között is tartotta magát. A balatoni fürdőhelyek kiadványai táblázatokkal és statisztikákkal támasztották alá ezt az elképzelést. A választható egészségkúrák (tejkúra, szőlőkúra, masszázskúra) mellé így a Balatonban való fürdést is melegen ajánlották. A korabeli felfogás szerint a napfény jótékony hatással van az anyagcserére és vérkeringésre, továbbá csökkenti a zsírok lerakódását.
A tó vize mellett egyre népszerűbbé és ismertebbé váltak a Balaton környéki hévíz- és termálvízforrások is, például a balatonfüredi, csopaki szénsavas víz vagy a hévízi és a tapolcai melegforrások.

Erbits Jenő: Balatonfüred (1920). Jelzet: PKG.1929/198 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A fürdőzés mellett további programlehetőségeket kínáltak a tematikus balatoni napok és hetek rendezvényei, ahol a térség adottságai, értékei is megmutatkozhattak.

Szabadtéri sportversenyeket, bemutatókat is előszeretettel szerveztek a Balaton környékére. A nemzetközi megmérettetések plakátjain az adott sportág mellett mindig ott csillog a Balaton vize is, így a sportesemény révén indirekt módon a külföldiek fókuszába került a csodás, pihenésre alkalmas táj is.

A külföldi és belföldi idegenforgalom tudatos propagálását, így a balatoni utazást az IBUSZ és a MÁV is segítette a különféle utazási kedvezmények bevezetésével, a vasúti kocsikat díszítő vonzó úti célokról készült fotók kihelyezésével, gyakorlati utazási tanácsokat tartalmazó prospektusok, plakátok kiadásával.

A Balatont népszerűsítő fenti törekvések fejlesztések, programok, kiadványok, a személyes élménybeszámolók, a művészek szemével láttatott szépségek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a tó és környéke a külföldi beutazásokat tekintve óriási jelentőségű úti céllá nőtte ki magát, és vált a mi – szívünkhöz nőtt – „Magyar tengerünkké”.

Molnár-C. Pál: Balaton (1932). Jelzet: PKG.1932/27 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Felhasznált irodalom:

• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In. Korall, 26. évf. (2006. nov.), 185–208.
• Lövei-Kalmár Katalin: A fürdőélet átalakulása Magyarországon a 20. században a társadalmi, politikai változások tükrében. In. Régiónk története II. VÖRÖS és FEHÉR. Társadalmi-politikai átmenetek Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulójától, szerk.: Berecz Anita – Gál Máté – Péterffy Gergely, Eger, Líceum, 2020, 175–190.
• Wettstein Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. In. Építés – Építéstudomány, 45. évf. 1–2. sz., 139–171. (COnnecting REpositories)

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész

1956. július 10-én született Zalamerenyén a Széchenyi-díjas, Bolyai-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus és egyetemi tanár Monok István. 

Prof. Dr. Monok István, az MTA doktora. A kép forrása: Monok István honlapja

Pályafutása 1982-ben kezdődött, amikor a szegedi József Attila Tudományegyetemen megszerezte első diplomáját magyar-történelem szakon. Egy évvel később ugyanitt doktori fokozatot szerzett, majd további 3 évet az ELTE könyvtár szakon tanult, miközben ‘82-től már a szegedi egyetem központi könyvtárában dolgozott.

Szakmai életútja párját ritkítóan gazdag. Egyéni tudományos teljesítménye mellett különösen jelentős tudományszervezői tevékenysége: a Kárpát-medencei régikönyves-kutatások menedzselése és a kutatás folyamatosságát lehetővé tevő új kutatónemzedékek kinevelése.
Számos helyen dolgozott, részt vett, illetve mindmáig részt vesz különböző kutatási programokban, szerkesztő- és szakmai bizottságokban. 1990-től a Magyar Könyvszemle szerkesztőbizottsági tagja, 2000-től társszerkesztője, 2008-tól pedig a folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedik.

A József Attila Tudományegyetem berkeiben végigjárta a ranglétrát – a könyvtárostól a tanszékvezetőn át egészen az egyetemi könyvtár szak megalapításáig. Nemzeti könyvtárunkban 1999 és 2009 között főigazgatóként munkálkodott, majd 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központban szintén főigazgatóként kezdte el ellátni feladatait. A felsőoktatásban is meghatározó szerepet tölt be, az Eszterházy Károly Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem keretein belül, továbbá az MTA Könyvtártörténeti és Bibliográfiai Munkabizottságának, a Gróf Mikó Imre Alapítvány az Erdélyi Múzeum Egyesület támogatására és a Magyar Elektronikus Könyvtár Egyesületének is elnöke.

Jelentős fordulópont pályafutásában az Egyetemközi Kulturális Örökség Tanulmányok Központ megalapítása, valamint a Kulturális örökség tanulmányok szak meghonosítása.

Könyvészeti tevékenysége is meghatározó, számos katalógust és könyvtörténeti monográfiát adott ki (pl. Könyvkatalógusok és könyvjegyzékek Magyarországon, 1526–1720: Forrástipológia, forráskritika, forráskiadás; Könyvtári ? problémák; A könyvkultúra Magyarországon a kezdetektől 1730-ig; A könyvtárak és a hatalom: Tanulmányok és dokumentumok stb.).

A kép forrása: XX. századunk. 44. rész. Részlet (Századunk 1941–1949). Magyar Nemzeti Filmarchívum. In. Magyar Nemzeti Digitális Archívum

A Magyar Tudományos Művek Tárában fellelhető műveinek száma eléri az ezres nagyságrendet – egészen 1977-től napjainkig jelennek meg könyvei és folyóiratcikkei. Fő kutatási területei a könyv- és könyvtártörténet, magyarságtudomány, illetve magyar és európai művelődéstörténet.. Jelenleg is részt vesz például A kincstártól a könyvtárig: tanulmányok Esterházy Pálról, udvari kultúrájáról és mecenatúrájáról elnevezésű kutatási programban.
MONOKgraphia címmel egykori tanítványai és kutatótársai tanulmánykötettel tisztelegtek előtte hatvanadik születésnapján.

MONOKgraphia. Tanulmányok Monok István 60. születésnapjára, szerk.: Nyerges Judit, Verók Attila, Zvara Edina [Budapest], Kossuth, 2016. Borító – Magyar Elektronikus Könyvtár

Felhasznált források:

• Tanulmányok Monok István 60. születésnapjára, szerk.: Nyerges Judit, Verók Attila, Zvara Edina [Budapest], Kossuth, 2016. Borító.
• Monok István-szócikk. In. Wikipédia (magyar kiadás)
• Monok István: Szakmai életrajz. In. Monok István honlapja
• Boka László: „Félnótás könyvgyűjtő vagyok”. Beszélgetés a 60 esztendős Monok Istvánnal. In. Helikon, XXVII. évf., 16. (702. sz.), 2016. augusztus 25. (Online változat: 2016. okt. 20.)
• Nagyok – Történetek a teljesítmény mögött. Beszélgetés Monok Istvánnal. Műsorvezető: Süveges Gergő Kossuth Rádió, 2019. júl. 22.

Biró Bettina (Könyvtártudományi Szakkönyvtár)

A zirci Ciszterci Műemlékkönyvtár kincsei közé tartozik egy kolligátum, azaz több művet tartalmazó kötet. Ez sok szempontból érdekes, mert eredeti kötésben maradt fent, amit superexlibris díszít, de található benne két possessor-bejegyzés is, sőt 17. századi margináliák is.
A könyv két orvost, két, az alkímiához köthető férfit idéz. Az egyikük Michael Maier, akinek a nevéhez a kötetben található négy műből három fűződik. A másikuk Matěj Burda, a tulajdonos, akinek a címere díszíti a könyv borítóját.

Matthias Borbonius superexlibrise, amely szerint a könyvet 1618-ban kötötték be

Maier 1568-ban született, Burda 1566-ban, kortársak voltak. Egyikük német, másikuk cseh. Foglalkozásukon kívül két város is közös az életükben, Bázel és Prága.
Maier, aki felekezete szerint lutheránus volt, 1592-ben az Odera parti Frankfurt egyetemén tette le magiszteri vizsgáját, itt nyelveket, retorikát, filozófiát és orvoslást tanult. Orvosi tanulmányait Padovában szerette volna befejezni, de innét menekülnie kellett, mert egy párbajba keveredett. Így jutott el a bázeli egyetemre, ahol 1596-ban kapott diplomát. Innét Rostockba utazott, ahol a filozófia doktora lett.
Burda alapos alsófokú oktatást kapott Csehország több kisvárosában, majd Jihlavában jutott tanári álláshoz, ahol a humanista szokásoknak megfelelően latinosította nevét Matthias Borboniusra. 1595-ben adta ki a Caesares Monarchiae Romanae című versgyűjteményét, amit II. Rudolfnak ajánlott, ő ezért nemességgel jutalmazta. Az orvostudománnyal először Csehországban foglalkozott, de 1596-ban Bázelbe utazott, hogy az egyetemen tanuljon. Bázelt vallása miatt választotta, mert a cseh testvérek felekezetéhez tartozott. Orvosi diplomáját 1597-ben kapta meg.
Maier 1597-ben a Baltikumban volt, ahol egy érmegyűjtő vegyésznél lakott, akin keresztül megismerte az ottani alkimista kört. Itt kezdte meg első kísérleteit, amit később Kielben folytatott, ahol egyben orvosi praxist is nyitott. A kísérletekhez szükséges ásványokat elsősorban német bányákból szerezte be, de gyűjtésük során eljutott a Magyar Királyság északi részére is. Kieli szomszédai gyanúval nézték a kísérleteit, ezért székhelyét áttette Rostockba. 1608-ban utazott Prágába, II. Rudolf udvarába, aki a művészetek mellett a tudományok, köztük az alkímia nagy mecénása volt. 1609-ben megírta a De Medicina Regia című munkáját, ezt kinyomtattatta, példányaiból csak pár kiválasztott barátnak és magának a császárnak küldött. A terve bevált, Rudolf meghívta udvarába, udvari orvosának és személyi titkárának nevezte ki, nemesi címmel jutalmazta.
Borbonius tanulmányai után visszatért Csehországba, és a napajedlai (kisváros Kelet-Csehországban) Žerotín arisztokrata családnál vállalt orvosi állást. 1598-ban megnősült. Bár hívták Prága egyetemére (Karolina), mivel azonban cölibátust és katolikus hitet követeltek a katedráért, nem fogadta el a meghívást. Ám az egyetemmel szoros kapcsolatot alakított ki és segítette megreformálni annak oktatását. 1609-ben cseh tartományi orvosnak nevezték ki Prága Nové Město városrészébe, ezért a fővárosba költözött. Páciensei között tudhatta a kor arisztokráciáját is: Lobkovic Polixeniát, Marie Magdalena Trčkovát, de II. Rudolf szeretője, Anna Maria Strada kezelésénél is adott tanácsot. Borbonius nemcsak tudós teoretikusként, hanem gyakorlóként doktorként is híressé vált. Ismerte a kémiát, az alkímiát, de mindenekelőtt az orvostudományt. A Vencel téren gyógyszertárat is nyitott.
Maier prágai karrierje II. Rudolf bukásával véget ért. 1611-ben Londonba utazott, ahol szeretett volna bejutni I. Jakab udvarába. Angliában több alkimistával lépett kapcsolatba, saját bevallása szerint itt hallott először a rózsakeresztségről. 1616-ban Frankfurtban a könyvvásáron ismerkedett meg az addig megjelent két rózsakeresztes kiáltvánnyal. Később ezeket kommentárokkal látta el egy művében, de további munkáiban is védelmébe vette a mozgalmat. 1620-ban Magdeburgban működött Móric hessen-kasseli tartománygróf orvosaként. 1622-ben hunyt el ismeretlen körülmények között. Utolsó műve a Rómában, majd később Rostockban megjelent Cantilenae Intellectuales et Phoenice redivivo című munka volt, ami latin és francia verseket tartalmazott.
Borbonius 1612-ben szerezte meg a prágai polgárjogot, részt vett a város közéletében, 1619-től a lakhelye, Nové Město egyik képviselője lett. Csatlakozott a Habsburg-ellenes felkeléshez, amiért a fehérhegyi csata után kemény büntetést kapott, fej- és jószágvesztésre ítélték. A vérpadtól magas pártfogói mentették meg. Az ítéletét életfogytig tartó szabadságvesztésre enyhítették, amelyet saját házában kellett letöltenie. Azonban ingatlanjait, könyvtárát elkobozták, ezeket csak 1623-ban kapta vissza. A praktizálást folytathatta, de nem volt hajlandó katolizálni, ezért sok hittársával (cseh testvérek) együtt Lengyelországba, Toruńba menekült. Itt a leendő lengyel király, IV. Ulászló ((Władysław IV Waza) orvosa lett. 1629-ben hunyt el.
A kötetben a következő négy mű szerepel ebben a sorrendben:

1. Tripus Aureus, Hoc est, Tres Tractatus Chymici Selectissimi… opera et studio Michaelis Maieri. Francofurti [Frankfurt am Main], ex chalcographia Pauli Jacobi, impensis Lugae Jensis, 1618.
2. Chronologia Universalis Ab origine Mundi Per Quatuor Summa Imperia… Christophoro Helvico. Giessae [Gissen], excudebat Casparus Chemlinus, 1618.
3. Atalanta Fuigens, hoc est, Emblemata nova De Secretis Naturae Chymica, Authore Michaele Majero. Oppenheimi, ex typographia Hieronymi Galleri, sumptibus Joh. Theodori de Bry, 1618.
4. Arcana Arcanissima, Hoc Est Hieroglyphica Aegypto-Graeca, Authore Michaele Maiero. [S.l., S.a.]

A Tripus Aureus, ahogy azt alcíme is mutatja, három írást, három alkímiai írást tartalmaz. Az első két munkát Michael Maier fordította németről, illetve angolról latinra. A 12 kulcs című írás szerzőjének Basilius Valentinust tartották, bár ez valószínűleg álnév volt. A szöveg tizenkét fejezetben, azaz tizenkét lépésben mutatja be, hogyan kell elkészíteni a bölcsek kövét. A munkához Matthäus Merian, a kor egyik leghíresebb rézmetszője készített ábrázolásokat. A második szöveg, Thomas Norton költeménye, először 1477-ben jelent meg Az alkímia rendje címmel. Norton ugyancsak a bölcsek kövének előállítását mutatja be, de csak hét lépésben. A harmadik munka John Cremer Testamentuma. A szerző, aki a Westminster apátjának nevezi magát, saját történetét írta meg, miszerint egy itáliai utazása során 1330-ban felkereste Raimundus Lullust, a neves filozófust, akivel visszatért Angliába, hogy III. Eduard részére aranyat készítsenek a franciák elleni háborúra. A verseket hét rövid fejezetben alkímiai receptek követik.

Matthäus Merian metszete Basilius Valentinus művéhez. A XI. kulcs, a többszörözés művelete, azaz az újonnan elkészített bölcsek köve megtöbbszörözi erejét azzal, hogy magába szívja Merkúrt. A folyamat során a kő feloldódik, hogy többszörösen megerősödve újra megszilárduljon. Ezt a stációt nevezik a vörös oroszlán táplálásának a zöld oroszlán vérével. A táplálást szó szerint szemlélteti a kép, mert a vörös oroszlán felfalja a zöld oroszlánt.

A kolligátum második darabja Christoph Helwig történész, teológus világkronológiáját tartalmazza. A kronológia a történetírásnak egy újra felfejlődő részterülete volt a 16. században, mivel táblázatokba rendezték az évszámokat, ami nagyban segítette az oktatást is. Helwig, aki az egyetemi oktatás megreformálását szerette volna elérni a maga területén, didaktikai célokat szolgálva mutatja be négy birodalom (káld, perzsa, görög és római) uralkodóit időrendben. Helwig munkája kirí a kolligátumból, inkább Borboniusnak a prágai egyetemi tananyag megreformálásában végzett tevékenységéhez kapcsolódik.

Jól látszik, Helwig azzal próbálja segíteni a tanulást, hogy az uralkodók mellé rendezte a táblázatban a kor híres tudósait. Bár itt pont téved, hiszen I. (Oroszlánszívű) Richárd uralkodását száz évvel későbbre teszi.

A kötet harmadik darabja Michael Maier Atalanta Fugiens című emblémáskönyve. Maier a művét Atalanta (Atalanté) hercegnő történetére építette, aki, egy jóslat szerint, a családja végzetét okozza, ha férjhez megy. Hogy ez ne következzen be, feltételt állított a kérők elé: csak annak lesz a párja, aki legyőzi őt futásban. Mivel a görög világban ő volt a leggyorsabb, ez megfelelő feltételnek tűnt. Azonban Hippomenész Aphrodité istennőhöz fordult segítségért, aki adott neki három aranyalmát azzal a tanáccsal, ha Atalanta megelőzi őt, gurítson el egy almát, amit a kíváncsi hercegnő felvesz, ezzel elég előnyre tesz szert. Így is történt, Hippomenész megnyerte a versenyt, egybekeltek, gyermekük is született. Mivel egyszer szerelmi vágyukat Zeusz templomában csillapították, a főisten büntetésből oroszlánokká változtatta őket. Maier alkímiai szimbolikát látott a történet minden részében, és metaforaként alkalmazta az arany előállítására. Ezt ötven jelenetben dolgozta fel. Minden jelenetet egy allegorikus képen ábrázoltatott, amihez rövid zenedarabot, ahogy ő nevezte, fúgát írt, valamint egy-egy epigrammát csatolt német és latin nyelven. Minden jelenetet magyarázó rövid szöveg zárt. Ezzel a felépítéssel a fülre, a szemre és az értelemre hatott egyszerre, a szakirodalomban találóan nevezik az első multimédiás kiadványnak. A munka művészi minőségét mutatja, hogy a metszeteket Matthäus Merian készítette.

 XXX. Embléma. A napnak szüksége van a holdra, ahogy a kakasnak a tyúkra. A kép alkímiai értelmezése: a nap a forró és száraz ként, a hold a hideg és nedves higanyt képviseli, szükségük van egymásra, ahogy a kakasnak a tyúkra. A fúgákba bele lehet hallgatni ezen az oldalon.

A kötet utolsó darabja szintén Maier munkája. Magyar nyelvre talán a Legtitkosabb titkok vagy a Titkok titka címen fordítható. A kolligátumban ez az utolsó darab, pedig ez volt Maier munkái közül időrendben az első, ami híressé tette. Kiadási hely és idő nélkül jelent meg, de a szakirodalom a kiadást helyét Angliába vagy Oppenheimbe, idejét pedig 1613-ra vagy 1614-re teszi. Művében Maier az ókori görög és egyiptomi istenségek történeteit tárgyalja. Szerinte a mítoszokat, az egyiptomi és a görög mitológiát nem mesés történetekként kell felfogni, hanem allegóriaként, hieroglifaként, mert egy mélyebb filozófiai titkot rejtenek magukban, amit így fedtek el az egyiptomi papok a tudatlanoktól és a szerencselovagoktól. A titkok titka pedig az, hogy a mitológia az alkímiáról szól. Hithű evangélikusként kerüli a katolikus exegézis említését a mítoszok megértéséhez, helyette a hieroglifikus, politikai, költői és nyelvtani szempontokat javasolja. A könyv hat nagyobb részre oszlik: 1. Egyiptom isteneinek bemutatása; 2. a görög mítoszok elemzése, elsősorban azoké, amelyekben az arany is szerepet kap (aranygyapjú, aranyalma); 3. istenek és istennők genealógiája alkímiai szempontból; 4. ünnepek, játékok, melyeket az alkímia tiszteletére tartottak; 5. Herkules története és szerepe az alkímiában; 6. Az Iliász és az Odüsszeia alkímiai értelmezése. Maier fontosabb megállapításai közé tartozik, hogy az aranyat tartja a legfontosabb fémnek, amely gyógyírként hat a szívre; analógiát állít az arany, a szív és a nap közé.

Arcana Arcanissima, Hoc Est Hieroglyphica Aegypto-Graeca, Authore Michaele Maiero. [S.l., S.a.]. Címlap

A kolligátum történetét két további tulajdonos bejegyzés mutatja. Az első szerint a kapucinusok Szent Józsefnek felszentelt kolostorába került Prágába, amit a város Nové Město részében alapítottak 1630-ban. A kolostort I. Ferenc záratta be 1795-ben. A kolostor felszámoláskor, talán a magyar gyakorlat szerint, annak könyvtárában a királyi udvar könyvtárosai után az egyetemek is válogathattak. Így kerülhetett ez a könyv Budára, az egyetemre. Ugyanis második tulajdonosa Fejér György prépost-kanonok, teológiai doktor, történettudós volt, aki 1824 és 1843 között a pesti egyetem könyvtárnak igazgatójaként működött. Fő műve egy oklevéltár, a negyvenkét-kötetes latin nyelvű Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Az ehhez végzett gyűjtőmunka során ismerkedett meg Villax Ferdinánd ciszterci apáttal, akivel jó kapcsolatba került. Ennek köszönhető, hogy megállapodás született közöttük, miszerint Fejér halálakor az zirci apátságra hagyja könyv-, térkép- és érmegyűjteményét, amelynek fejében a ciszterciek a keszthelyi gimnáziumban (Fejér születési helye) évente két diákot ösztöndíjban részesítenek. Fejér György könyvtára ma is megvan Zircen, darabjait beolvasztották az állományba, mint a jelen tárgyalt gyöngyszemet is.

Fejér György tulajdonbejegyzése

Maier és Borbonius talán személyesen is találkoztak, erre megvolt a lehetőségük, de e könyv által szellemiségük mindenképpen kapcsolódik egymáshoz. Borboniust több irodalmi műben szerepeltetik. Feltűnik Zikmund Winter Kampanus magiszter (1988, Európa – Madách) vagy Günter Grass Vesztfál csevely (1987, Helikon) című regényében is.

Felhasznált irodalom:

• Svatoš, Michal: Matyáš Borbonius z Borbenheimu. In. Biografický slovník.
• Forshaw, Peter J.: Michael Maier and Mythoalchemy. In. Furnace and Fugue: A Digital Edition of Michael Maier's Atalanta fugiens (1618) with Scholarly Commentary, ed.: Tara Nummedal, Donna Bilak, University of Virginia Press, 2020.
• Szőnyi György Endre: Exaltatio és hatalom – Keresztény mágia és okkult szimbolizmus egy angol mágus műveiben, Szeged, JATEPress, 1998.
• Viskolcz Noémi, Monok István: A mecenatúra színterei a főúri udvarban, Szeged, SZTE, Budapest, Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, 2013.

Németh Gábor (Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvennyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Boros Editet és gyűjteményét mutatja be.

Tavaly hunyt el az ex libris műfajához sok szállal kötődő Boros Edit (1949–2020) celldömölki születésű magyartanár, költő, műfordító, újságíró. Középiskolai tanulmányokat Ajkán a Bródy Imre Gimnáziumban folytatott, majd a szegedi tanárképző főiskolán magyar–orosz, az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–orosz–esztétika szakot végzett. 1994-ben doktorált.

Fery Antal fametszete (1981). Jelzet: Exl.B/634 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1971–1972-ben Somlóvásárhelyen volt tanár, 1973-ban az ajkai Nagy László Városi Művelődési Központban népművelőként dolgozott. 1974-től 1982-ig az ajkai Bródy Imre Gimnáziumban, 1982-től 1989-ig Veszprémben, a Közlekedésgépészeti Szakközépiskolában, 1989 és 1994 között a budapesti Városmajori Gimnáziumban tanított. 1995-től szellemi szabadfoglalkozású tanár, újságíró; helytörténeti, irodalmi, filmművészeti társaságok, fórumok résztvevője, tagja volt.
Nyelvészeti, helytörténeti tárgyú művei jelentek meg, például a Helytörténeti füzetek sorozatban Beszélő nevek a Káli-medencében (Veszprém, 1986), A Káli-medence helynevei Pesty Frigyes gyűjteményében (Veszprém, 1987) címmel. A Magyar Névtani Dolgozatok keretében került kiadásra az Ajka utcanevei (Budapest, 1987) című munkája. 
Költeményeit 1994 óta közölték különféle lapokban. Első verseskötete a Próbarepülés a tűzmadárral (Nyíregyháza, 1996) címmel jelent meg, majd ezt követte az Ex libris B. (Veszprém, 1997), a Borongoló (Veszprém, 1998), a Más képmás (Veszprém, 1999). Antológiát szerkesztett Boros-tükör címmel 1997-ben (Nyíregyháza), Kis borostükör címmel 1999-ben (Veszprém).

Nagy László Lázár fametszete (1982), Juhász Gyula. Jelzet: Exl.B/630 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Művészeti érdeklődése vezette el a kisgrafika, az ex libris szeretetéig. 1980-ban lépett be a Kisgrafika Barátok Köre ajkai csoportjába. Egy kiállítás margójára címmel 1983-ban így mutatta be az Írók, költők – irodalmi hősök című veszprémi kiállítást, és e kapcsán saját gyűjtői attitűdjét:

Boros Edit az évek során kiterjedt, a magyaron túl nemzetközi gyűjteményt hozott létre. Az ajkai mellett debreceni, ceglédi, budapesti, szombathelyi, erdélyi művészekkel is készíttetett a nevére szólóan ex libriseket, köztük Andruskó Károly, Árkossy István, Bagarus Zoltán, Bálint Ferenc, Cseh Gusztáv, Csiby Mihály, Fery Antal, Karancsi Sándor, Kékesi László, Kamper Lajos, Makkai Piroska, Nagy László Lázár, Petry Béla, Stettner Béla, Plugor Sándor és Várkonyi Károly grafikusokkal.

Várkonyi Károly fametszete (1981). Jelzet: Exl.B/626 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szerteágazó külföldi kapcsolatait mutatja, hogy a cseh Pavel Hlavatý, a lett Peteris Upitis, a bolgár Pencso Kulekov, a japán Peter Hosokawa is alkotott a számára ex librist. Utóbbi színes fametszeten jellegzetes japán viseletbe, kimonóba öltözött nő látható.

Peter Hosokawa fametszete. Jelzet: Exl.B/624 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Boros Edit nevére szóló lapokon a realisztikus, időnként népies stílus és a groteszk, szürrealisztikus ábrázolás egyaránt szerepet kap. Láthatunk mindenekelőtt irodalmi vonatkozású grafikákat (Babits Mihály, Juhász Gyula portréja, Arany János alakja), a Kőmíves Kelemen népballada, az Europé elrablása mitológiai történet is képi megjelenítésre kerül. Az „Ex libris Boros Edit. In memoriam Fekete István 1900–1970” feliratú lap az író műveinek (Kele, Vuk, Hú) fő motívumaival Kékesi László alkotása. A grafikus 1982-es ajkai kiállítása alkalmával ez az ex libris a meghívón is szerepelt.

Kékesi László linómetszete (1982). Jelzet: Exl.B/623 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

M. Kiss József festő, grafikus Csehov-arcképe a portrés ex librisek szép példája. Perei Zoltán – Homérosz Odüsszeiájára utalóan – Penelopét, az asszonyi hűség megtestesítőjét ábrázolta könyvjegyen.

Perei Zoltán fametszete. Forrás: Kisgrafika, 1983/1–2. sz., 42. – Törzsgyűjtemény

A magyar nemzeti értékek, önazonosság hirdetője az erdélyi származású, az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt, de magyarságát ott is megőrző Petry Béla ex librise erdélyi négy fiatornyos templommal, díszesen faragott kopjafával és magyaros viseletbe öltözött nőalakkal.

Petry Béla grafikája. Forrás: magángyűjtemény

Boros Edit ex librisei közül külön figyelmet érdemel Deák Ferenc – a romániai magyar folyóirat- és könyvgrafika egyik legtöbbet foglalkoztatott és legsokoldalúbb alakja – Évszakok-ciklusa (Tavasz, Nyár, Ősz, Tél), és a kolozsvári Cseh Gusztáv különleges vonalvezetésű rézkarc kompozíciója apácával, várral.

Cseh Gusztáv rézkarca. Jelzet: Exl.B/621 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Boros Edit kisgrafikai gyűjteményéből kiállítások sorát rendezte. Az ajkai kisgrafikakör több közös tárlatának részese volt, például a 2016-os költészet napinak a pápai Jókai Mór Városi Könyvtárban, ahol többek között az általa írt haikukhoz (japán versforma) készült ex librisek is szerepeltek – köztük stílusosan a japán Motoi Yanagida grafikája a Pillangókisasszony című háromsoros költeményhez: „Tengermessze jársz / Nem virágzik énnékem / cseresznyevirág.”

Motoi Yanagida (japán) fametszete. Forrás: „Ajándék ez a szó”, szerk. Krajcsi Tiborné, Pápa, 2016., [12.] (katalógus)

A sokoldalú, érzékeny lelkű pedagógus, gyűjtő 2020-ban hunyt el. Emlékét írásai és a nevére készített grafikák őrzik. 

Irodalom:

• „Ajándék ez a szó”, szerk. Krajcsi Tiborné, Pápa, 2016., [12.] (katalógus)
• Boros Edit. In. Veszprém megyei kortárs lexikon
• Boros Edit. Alkotók. In. Széphalom Könyvműhely.
• Boros Edit, dr.: Egy kiállítás margójára, Kisgrafika, 1983/1–2. sz., 43–44.
• Gaál Zsigmondné: Boros Edit (1949. Celldömölk – 2020. Ajka) emlékére, Kisgrafika, 2021/1. sz., 3.
• Grafika és literatúra, Kisgrafika Galéria, összeáll: dr. Boros Edit, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár, 1986. (Kisgrafikai füzetek 20.)
• Morzsák az Ajkai Kisgrafika Barátok Körének történetéből. Az ajkai kör és a Pápai Jókai Mór Városi Könyvtár köszönti a 60 éves KBK-t, Fazakas Tamásné, Pápa, 2019., 1., 14. http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3809568
• Tisler Anna: Képversek a múzeumban, Ajkai Szó, 2017. ápr. 10.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

A fenti kritikát Jókai Mór fogalmazta meg 1872-ben, a század elejének társadalmi és kulturális viszonyait tükröző És mégis mozog a föld című regényében. A mű főszereplőjének, Jenőy Kálmánnak rosszulesik, hogy a szép Decséry Dorothea grófkisasszony nem tud magyarul. A kérdés a mű születésének az időpontjában is komoly problémát jelentett hazánkban. Az erősödő nőemancipációs törekvések, a polgári forradalom azonban utat engedett, ha időlegesen is, olyan nőnevelési kezdeményezéseknek, ahol már nemcsak a lányok oktatásának létjogosultsága kapott helyet, hanem azok magyar nyelvű nevelése is.

Teleki Blanka portréja Marastoni Jakab műve. A kép forrása: Wikimedia Commons

Úttörő, – kései bírálói szerint rebellis – volt ebben az erdélyi arisztokrata gróf széki Teleki családban, Nagybánya közelében 1806-ban született Teleki Blanka. Büszke volt származására és magyarságára, egész életében a nemzeti kultúra fejlesztését tartotta szem előtt, különös tekintettel az anyanyelv ápolására és a nemzeti hagyomány megőrzésére. Édesapja Teleki Imre (1782–1848), édesanyja pedig korompai gróf Brunszvik Karolina (1782–1843), gróf Brunszvik Teréz húga volt. Brunszvik Teréz és Jozefin már a gyermekágyas időszak alatt meglátogatta az újszülöttet, ahol Teréz egy-két dolgot fel is jegyzett unokahúgáról, „szellemi gyermekéről.” Hiszen kevésbé közismert, hogy Brunszvik Teréz nevéhez nem csupán az első magyar kisdedóvó intézet megalapítása kötődik, hanem a grófnőt aktívan foglalkoztatta a hazai nőnevelés fejlesztése, egy felállítandó tanítóképző intézet tervezése is.

Brunszvik Teréz portréja Rusz Károly műve. In. Vasárnapi Ujság, 16. évf., 1869. 30. sz., 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A fiatal Teleki Blanka a korabeli arisztokrácia életét élte, nevelőnő foglalkozott vele, ahogyan két ifjabb testvérével, Emmával és Miksával is. Blanka rajongott a görög szabadságharcért, különös érzéke volt a matematikához és a képzőművészethez. Münchenben és Párizsban festészetet, Budán, Ferenczy Istvánnál pedig szobrászatot tanult. Mint minden felső osztályból származó lány, természetesen zenélt, több nyelveken beszélt, és szabad idejében lovagolni járt.
Ám édesapja nem elégedett meg gyermeke otthoni, majd kolozsvári neveltetésével, és sógornőjéhez fordult segítségért. Brunszvik Teréz így emlékezett erre az időszakra:

A legnagyobb hatással későbbi pályájára nagynénje, Brunszvik Teréz volt, aki mindenhova magával vitte unkahúgát; a pest-budai Brunszvik-házakba, a martonvásári kastélyba. De a fiatal lány követte nagynénjét a jótékonysági nőegyesületekbe, cselédiskolákat szervező megbeszélésekre. Gyakran hallotta a nagy példakép, Johann Heinrich Pestalozzi (1746–1827) nevét, aki Brunszvik Terézre nagyon motiválóan hatott, miután 1808-ban hat hetet töltött a svájci pedagógus yverdoni nevelőintézetében:

Blanka anyai nagyapja, Brunszvik Antal a jozefinista felvilágosodás lelkes híve volt, részt vett a kolostorokat feloszlató rendelet végrehajtásában. Miközben maga is foglalkozott nőnevelési kérdésekkel, még egy erre vonatkozó foglalkozó reformtervezetet is előterjesztett az 1790-i országgyűlésen. Később Teréz is meglátogatta unokahúgaival a pozsonyi országgyűlést, amelyről így számolt be:

A nőnevelési törekvések sorában mindenképpen előrelépésnek számított Fáy András 1841-ben megjelent, a Nőnevelés és nőnevelő intézetek hazánkban című műve, noha ő még:

Fáy András portréja Ernst Lajos gyűjteményéből. In. Zichy Antal: Gróf Széchenyi István életrajza, Budapest, Magyar Történeti Társulat, 1896–1897. (Magyar Történeti Életrajzok. Első kötet, VIII., 123.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Teleki Blanka életében történő komoly változások is (húga 1840-ben férjhez ment De Gerando Ágost francia íróhoz, 1843-ban meghalt édesanyjuk) arra sarkallták a fiatal nőt, hogy ha már nem teljesítette a kor kívánalmait, és nem ment korán férjhez, legalább valami maradandót alkosson, így nagynénjéhez hasonlóan Blanka is a nőnevelést választotta hivatásául. 1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott a magyar főúri körökből származó lányoknak Pesten, a mai Szabadság téren lévő Majthényi-házban. Az intézet megnyitásakor megfogalmazott nyilatkozatát közre akarta adni a Pesti Hírlapban, az Életképekben, a [Pesti] Divatlapban stb., azonban annak kinyomtatását „ismételt folyamodás ellenére sem engedélyezték” sehol sem. A grófnő írja ezt egyik levelében, hozzátéve:

Végül a császári cenzúra miatt csak a nem szakmai sajtóorgánumban, a Honderűben jelenhetett meg a nyilatkozat, amelyben a magyar nyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta.

Az intézetnek, ahol kiváló tanárok okítottak, az első tíz hónapban mégis csupán egy hallgatója volt, Deák Ferenc keresztlánya, Puteáni Róza. Szerencsére azonban a 1847/1848-as tanévben már akkora túljelentkezés volt, hogy sokakat el kellett utasítani. Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt, és – ami ma már magától értetődő, de akkor korántsem volt általános – nem alkalmazott sem fizikai büntetést, sem megszégyenítést. Az intézet működéséről, irányvonaláról, belső életéről és Teleki Blanka puritán attitűdjéről is értékes dokumentum a 11 éves Puteáni Róza Tíz év múlva című dolgozata:

Barabás Miklós: Vasvári Pál portréja. In. Vasárnapi Ujság, 46. évf. 30. sz., 1899. július 23., 501. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az oktatók között volt Hanák János természetrajztanár, Leövey Klára nevelőnő, és a későbbi forradalmár, a történelemtanítással megbízott Vasvári Pál is. A magyar nyelv és történelem tanítására eredetileg a hazafias lelkületű Horvát István történészt, az Országos Széchényi Könyvtár korábbi helyettes igazgatóját, Szendrey Júlia későbbi apósát kérte fel Teleki Blanka, aki azonban betegsége miatt maga helyett legkiválóbb tanítványát, Vasvárit ajánlotta. Amikor a politikai események más posztokra szólították a férfit, tanítványai megrajzoltatták tanáruk képét Barabás Miklóssal, és olyan kiáltványt fogalmaztak meg, amely szintén rokon az intézet és annak vezetőjének lelkületével:

Teleki Blanka önarcképe. In. Dolgozó nő – Családi Tükör, (Bukarest), 1974. 30. évf., 1. sz., 22. – Törzsgyűjtemény

A diákokra hatott Teleki Blanka magyarságtudata, aki 1848. március 15-én nyilvánosan felolvasta a Nemzeti dalt tanítványai előtt. Növendékei a 12 pont mintájára készítették el saját követeléseiket. Ő pedig megírta röpiratát a női emancipációról, amely vélhetően a nemek közti egyenjogúság követelésének első magyar okmánya, fókuszban az anyaság létfontosságú szerepével:

A szabadságharc alatt, 1848 végén kénytelen volt az intézetet bezárni; Leövey Klárával előbb Debrecenbe, Nagyváradra, végül Szegedre menekült. Mindeközben kastélyában menekülteket bújtatott, magyar emigránsokkal levelezett, tiltott iratokat rejtegetett.
Miután a bécsi rendőrség megszerezte Teleki Blanka levelezését, 1851-ben Bécsben elfogták, és Pestre, az Újépületbe szállították. Tájékoztatták arról, hogy amennyiben kegyelmet kér, szabadon engedik. Teleki Blanka megtagadta az ajánlatot, és nem vallott ismerősei ellen sem. A vád szerint az ő nevelőintézetéből indult ki a forradalom, könyvei, fordításai rebellis eszméket hirdettek.

Gróf Teleki Blanka: Kufstein és vidéke. Rajz. In. Képes Folyóirat. A Vasárnapi Ujság füzetekben, 1. évf. 1. sz., 2. kötet, 1887, Budapest, Franklin, 219. – Törzsgyűjtemény

1853-ban a haditörvényszék tízévi  várfogságra ítélte. Teleki Blanka  Brünnben, Olmützben és végül Kufsteinben is raboskodott. Miután idő előtt, 1857. május 11-én amnesztiával szabadult a kufsteini börtönből, többé nem tért haza. Ausztriában, majd Franciaországban élt, a húgánál, de raboskodása alatt megromlott egészsége haláláig kísérte. 1862-ben, 56 évesen Párizsban érte a halál. Hamvai – végakarata ellenére – ma is a Montparnasse temetőben nyugszanak.

Szűts-Novák Rita (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Irodalom:

• Pukánszky Béla: A nőnevelés évezredei: fejezetek a lányok nevelésének történetéből, Budapest, Gondolat, 2006, 120.
• Sáfrán Györgyi (szerk.): Teleki Blanka és köre. Karacs Teréz, Teleki Blanka, Lővei Klára, Budapest, Szépirodalmi, 1963.
• Kéri Katalin: Leánynevelés és női művelődés az újkori Magyarországon: nemzetközi kitekintéssel és nőtörténeti alapozással, Pécs, Kronosz, 2018.
• Teleki Blankáról a Teleki Blanka Gimnázium honlapján

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban. A tizenötödik részben munkatársunk, Deák-Sárosi László írását olvashatják azokról a videófelvételekről, amelyek az ausztráliai magyar közösségek eseményeit rögzítették.

Európa és Észak-Amerika után a legtöbb magyar Ausztráliában él. A magyar bevándorlók számát az 1848-at követő évektől mintegy 170 000-re becsülik, és még ma is több mint 40 000-en ragaszkodnak felmenőik nyelvéhez, kultúrájához. A legtöbben az ország keleti-délkeleti partvidékén élnek, az ottani nagyvárosokban és környékén: Sydney-ben, Canberrában és Melbourne-ben, illetve nyugaton, Perth-ben. A távoli földrészre a legnagyobb hullámban a második világháború és 1956 után érkeztek, közülük a többség menekültként, tehát nem gazdasági bevándorlóként. Ezzel magyarázható a közösségeik intenzív kulturális élete.

A helyi, egyesületi rendezvényeken túl a legfontosabb események a néhány évente szervezett Ausztráliai és Új-zélandi Magyar Találkozók. A Találkozók egyes eseményeiről a VHS és más videótechnikák elterjedését követően készültek felvételek, amelyek a Mikes Kelemen Program keretén belül eljutottak az OSZK gyűjteményébe. Ezek a régi, technikailag nem kiemelkedő minőségű amatőr felvételek mégis értékesek, mert eleven képet adnak a magyar közösségek életéről és tevékenységéről.

A XIV. Ausztráliai Magyar Kulturális Találkozó logója

A Találkozót napjainkban is megszervezik, legutóbb 2017-ben kerítettek sort a XVI. kiadásra, és a 2020 végére tervezett XVII. is csak a világjárvány miatt maradt el. A legutóbbi évek eseményeiről számos információ megtalálható az interneten. A szervezők programokat, évkönyveket, képeket, videókat töltenek fel a saját egyesületi honlapjaikra és a közösségi oldalakra. Az internet széles körű térnyerése előtti időszakból, 2010 előttről még kevés anyag érhető el, ezért értékes a nemzeti könyvtárba érkezett, a Történeti Fénykép- és Videótárban őrzött és archivált gyűjtemény.

A XIII. Ausztráliai Magyar Kulturális Találkozó logója

Az 1990-es évek VHS-felvételei többnyire még csak egy-egy műsort vagy annak részleteit örökítették meg, de ezeket is megőrzésre érdemesnek találták, mert közülük többet átírtak maguknak DVD-re. A 2000-es évektől már az események tudatos, széles körű vagy teljes rögzítését tűzték ki célul, a felvett anyagot pedig megszerkesztve, a szükséges helyeken feliratozva írták ki a digitális adathordozóra. A XIV., 2009-es Canberrai Találkozóról három DVD-t állítottak össze, az eggyel korábbiról, a 2006-os sydney-iről tizenhármat.
A XIII. Találkozó során rögzítették a nyitó- és zárókoncertet, a tematikus műsorokat és egyesületi programokat, az ökumenikus istentiszteleteket, a közösségi eseményeket, mint pl. a hajókirándulást. 2006. december 30. és 2007. január 7. között tartottak operagálát, költészeti és ifjúsági műsort, humoros, veteránoknak és az elszakított területekről származóknak összeállított dalestet, Wass Albert-műsort, illetve történelmi előadások estjét. A Találkozónak, ahogyan a többinek is, megadták a módját és a rangját. Mindig meghívtak az anyaországból és az elszakított területekről vendégművészeket, tudós előadókat, közéleti személyiségeket, politikusokat. Ugyanakkor a helyi, ausztráliai és új-zélandi előadók is többségében igényes műsorral, előadással rukkoltak elő.

Wass Albert műveiből és az életéről szerkesztett műsor videófelvétele DVD-n

Ami a legértékesebb számunkra, idehaza, a Kárpát-medencében élőknek ezeknek a Találkozóknak a tanulságaként az ausztráliai magyarok népzenéhez és a néptánchoz való ragaszkodásuk, aktív hozzáállásuk. A műsorok többségének jelentős hányadát a népzene és néptánc teszi ki. Minden településen, kerületben, ahol legalább egy maroknyi magyar él, működik egy tánccsoport vagy énekkar. Az archivált videókon szereplő együttesek: Délvidéki Magyar Szövetség tánccsoportja és énekkara (Sydney), Kodály Magyar Népi Táncegyüttes, korábban Palotás Tánccsoport (Sydney), Rácz András és zenekara (Sydney), Transylvaniacs zenekar (Sydney), Keszkenő tánccsoport (Perth), Gyöngyösbokréta Tánccsoport (Canberra), Gyöngyösbokréta Táncegyüttes (Melbourne), Melbourne-i Magyar Központ Táncegyüttese, Dél-Ausztrál Kaláris Magyar Tánccsoport (Adelaide).
Ezek a tánccsoportok nem néhány unatkozó nyugdíjasból állnak, hanem huszonévesek ropják úgy a sorban, mint idehaza, Erdélyben, az Alföldön vagy a Felvidéken. A nagyobb egyesületek szakképzett koreográfust szerződtetnek, így a színvonal garantált. Ezek a műhelyek gyerekcsoportokat is szerveznek, tehát az utánpótlásról is gondoskodnak. A népi tánc, a népi kultúra a földgolyó másik felén is fontos eszköze a magyar önazonosság megélésének, megtartásának.
Természetesen a kulturális tevékenység nem korlátozódik a Találkozókra, az egyesületek szervezésében számos magyar műsort, megemlékezést tartanak. A Trianon Társaság, amelynek több tagozata is létezik Sydney-től Brisbane-ig és Melbourne-ig, a nemzeti ünnepek és kiemelten a kerek évfordulók alkalmával színvonalas ünnepi eseményeket szervez. Ezek a műsorok annyiban vegyes képet nyújtanak, hogy fellépnek bennük a kisgyerekek és a gyakorlott helyi vagy az anyaországból meghívott művészek, tudósok is. A gyerekek esetében az az érzelmi többlet, hogy szépen meg tudnak nyilvánulni magyar nyelven, akár azért, mert a családban a második vagy harmadik generáció is őrzi az anyanyelvét és az óhaza iránti szeretetét, akár azért, mert a családon kívül is tanulhatnak valami szívet melengetőt, például a wellingtoni magyar óvodában. A felnőttek gyakran nagyon igényes műsorral jelentkeznek. Népdalokat, hazafias dalokat énekelnek, verseket szavalnak vagy énekelnek, irodalmi összeállításokat és színdarabokat adnak elő. Egyes történelmi előadásokat, mint a Canberra mellett élő Cser Ferenc kémikusét, idehaza is érdemes meghallgatni.
A Találkozók és helyi rendezvények felvételeit helyi, amatőr, de kellő mértékben hozzáértők készítik, szerkesztik meg. A felvételek baráti és egyesületi körben terjednek, de vannak olyan audiovizuális anyagok, amelyeket kiadványként forgalmaznak a köreikben. Ilyenek az audio CD-k, a CD- és DVD-adathordozók, köztük multimédiás lemezek. A gyűjteménnyel érkezett Magyar múlt – magyar jövő (2011) című CD is, amelyen Gáspár András nagy költőink hazafias verseit mondja el. Az egyik DVD-adathordozó ugyan nem kiadvány, de összegyűjtve megtalálhatók rajta Cser Ferenc közérdekű dokumentumai, köztük a Gyökerek (2000) című könyvének PDF-változata, amelyben a magyarok származásának lehetséges változatait mutatja be. Kiadványként pedig érkezett olyan CD-ROM, ami a Trianoni békeszerződés eredeti, francia és magyar szövegét tartalmazza reprint formában; illetve a Visszaemlékezések a magyar XX. századról (sic!) című, a második világháború és a 1956-os forradalom és szabadságharc idejéből származó számos szöveges és hangzó interjút tartalmazó 2014-es keltezésű összeállítást.

Magyar múlt – magyar jövő. Gáspár András hangzó CD-je hazafias versekkel

Végül még egy nagyon fontos kategóriát kell röviden bemutatnom. Ausztráliába előszeretettel hívnak meg hazai, tehát anyaországi és az elszakított területekről vendégművészeket, tudományos előadókat és nem csupán a Magyar Találkozókra. Az ő előadásaik közül is többet megőriztek videófelvételeken. A teljes Mikes-anyagot egészében még nem dolgoztuk fel, és a rögzített anyag is csak kis hányada az összes megtartott műsornak, de az eddig archivált anyag pontosan jelzi az ausztráliai magyarok érdeklődési körét, értékrendjét. Ilyen előadásokkal és felvételekkel Magyarországon és az interneten elérhető felvételek között se mindig találkozunk.
Például Csabai János színész és rendező 2009. április 4-én és 5-én kettős előadóestet tartott Sydney-ben, az egyiket a Magyar Házban, másikat a Délvidéki Magyar Szövetség Klubjában. Csabai Wass Albert és a hozzá hasonló szellemiségű alkotók műveit szólaltatta meg. A DVD-hez a készítők borítóként felhasználták az események meghívóit. A gyűjteményben található a Kormorán együttes Megfeszített (2000) című rockoperájának ausztráliai bemutatójáról készült felvétel is.

Csabai János színész, rendező önálló ausztráliai estjeinek plakátja, szórólapja és CD-borítója

2009-ben meghívták Sydney-be Szántai Lajos történészt is, aki számos alternatív választ adott a magyar történelem homályos vagy vitás kérdéseire. Értékes felvétel Tóth Zoltán József 2009. március 7-én és 8-án tartott előadása is. A neves jogász, jogtörténész és politológus, egyetemi oktató a Szent Korona-tan legavatottabb kutatója 2018-ban hunyt el egy mások számára ártalmatlan vírustól. Könyvei és előadásainak felvételei őrzik kiemelkedő jelentőségű kutatásának eredményeit.

Dr. Tóth Zoltán József, a Szent Korona-tan kutatója sidney-i előadásairól készült videó DVD-n

Az ausztráliai magyarok videói, könyvei, hangfelvételei és egyéb dokumentumai a nemzeti önismeret szempontjából értékes üzeneteket juttattak el és vissza a Mikes Kelemen Program keretén belül – mintegy palackpostán – a magyar nemzeti könyvtárba.

Deák-Sárosi László (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály, audiovizuális csoport)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész

Eötvös Gábor 1985-ben, 50 éves jubileumi előadásakor, a Fővárosi Nagycirkusz porondján. Van mááásik....! Korabeli aprónyomtatvány címlapja. Magyar Cirkusz és Varieté Igazgatósága, Barlaghy István, MAHIR, Budapest, 1985. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Heitz György, az 50 éves jubileumi előadás rendezője az alábbi sorokat írta Eötvös Gábor cirkuszművészről:

Korabeli színlap, Fővárosi Nagycirkusz, 1985. december. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A híres fizikusról, báró Eötvös Lorándról, mint hegymászóról és fotográfusról írva egy kedves színháztörténész barátom mondta egyszer, azt tudod, hogy két lányának mozija volt? – s igaza volt, majd félig tréfásan hozzátette, miért nem foglalkozol kicsit az Eötvös Cirkusszal is?… S majdnem igaza lett. S ha nem is a bárói család sarja a cirkuszalapító édesapa, Eötvös Nándor, de igenis egy valódi Eötvös. Ahogy maga Eötvös Gábor vallotta:

1892-ben egy Pakson állomásozó vándorcirkusz fellépése alkalmával egy környékbeli földbirtokos fia, Eötvös Ferenc kadét megismerkedett Vinyicky [Winiczky] Johanna kötéltáncossal és végül annyira beleszeretett a gyönyörű és bájos Johannába, hogy a vándorcirkusz nyomába szegődött, majd mit sem törődve nemesi rangjával és előnevével, ő is beállt a cirkuszba, s végül feleségül vette az imádott leányt. [Dunaszentgyörgy közelsége alapján is Ferenc talán egy ottani földbirtokos Eötvös egyik sarja lehetett.] Eötvös Ferenc tehetséges fia, Eötvös Nándor Aladár fejlesztette tovább a cirkuszt. A ma is ismert és kedvelt Eötvös Cirkuszt is ő alapította meg 1920-ban. Az ő gyermeke Eötvös Gábor, a híres zenebohóc, aki később tehetséges vezetője lett a társulatnak. A vándorcirkuszi életet jól jellemzi, hogy Eötvös Gábor egy lakókocsiban született Balatonmogyoródon. De hogyan is képzeljük el „szülőhelyét”? A helyszínt legrészletesebben a cirkusz egyik jeles kutatója, könyvtárunk Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára, később Színháztörténeti Tára – ma: Színháztörténeti és Zeneműtár – értékes cirkuszi színlapgyűjteményének szorgos kutatója, Húsné Orlóci Edit foglalta össze:

Eötvös Gábor édesanyja egy másik ismert vándorcirkusz, a Csapó Cirkusz tagja volt, Csapó Júlianna műlovarnő. És ne feledjük, szintén századik születésnapja van feleségének, a 2014-ben elhunyt Picard Mária artistának (1921–2014), a francia eredetű családból származó és nagy múltú Picard Cirkusz tagjának, aki 1971-től 1981-ig igazgatója volt a már az új épületben újra megnyíló Fővárosi Nagycirkusznak. Ő is neves artistadinasztia és vándorcirkusz vezetőjének leszármazottja volt.

Picard család. Levelezőlap. Jos Drotleff, Hermannstadt. 1920? – Színháztörténeti és Zeneműtár, KA 561/1995.

Eötvös Gábor, sokak kedves „Gabi bácsija” zenebohócként is meghódította a fél világot, egyszer még gyermekkora nagy példaképe, maga a már idős Chaplin is megdicsérte „Eötvös papát”, még 1964-ben Lausanne-ban, amikor a híres Knie Cirkuszban lépett föl. Szalmacsokrot kapott tőle, tetszett neki, hogy nem használt nagy, felálló vörös parókát, hatalmas orrot, ormótlan cipőt és egyéb segédeszközöket, hanem önmagát nyújtotta.
Korábban és a későbbi külföldi sikerei mellett is cirkuszával beutazta egész Magyarországot. Ezt az Eötvös Cirkusz könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárának színlapgyűjteményben, ebben a többek között a híres Beketow, Czája, Wulff és Picard Cirkusz színlapjait is tartalmazó cirkusztörténeti „kincsesbányában” található néhány korabeli dokumentumával is alátámaszthatjuk: Karcag, Békéscsaba, Nagykanizsa, Gyöngyös, Kecskemét, Szeged… „Az Eötvös-cirkusz nemcsak hirdet, hanem produkál is!” – olvashatjuk a hirdetéseken, továbbá: „Szünetben bohócok, a nevettetés nagymesterei szórakoztatják a közönséget.”

 A bölcs ember, a kedves „zenebohóc” példamutató családszeretete, szerénysége visszaemlékezésének záró mondatából is kicseng:

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Világszerte ismertek olyan egyházi és világi ünnepek, melyeknek köze van a nyári napfordulóhoz. Az északi féltekén élő népek számára a nyár a meleget, a termés betakarítását és az érést hozza magával. A napforduló ünneplését azért is fontosnak tartják, mert a napok ekkortól, a nyár „közepétől” kezdenek el rövidülni. Az ünnep így az elmúlást, a tél közeledtét jelzi előre. Június 21-én az északi félteke leghosszabb nappalát és legrövidebb éjszakáját élhetjük meg évről évre. Ám Szent Iván éjszakája mégsem 21-ére esik, hanem 24-ére. Erre a csillagászat adhatja meg a magyarázatot. A nyári napforduló (nyárközép, midsummer) ugyanis az évnek az a pontja, amikor a Nap a legmagasabb delelési ponton áll az égbolton. A kétféle időszámítási mód, a tropikus (azaz a Földhöz viszonyított napállás) és a tényleges naptári évek közti különbség a felelős abban, hogy a napforduló a naptár meghatározása óta már előre lépte ezt a három napot.
Az ünneplést már a korai századoktól a nap előestéjén, éjjel kezdték. Tüzeket, máglyákat raktak, hogy minél messzebb űzzék az ártó szellemeket.

A tűzgyújtás, Szent Iván-éj Érden (2007). Fajkusz József fotója

A sötétség egy időre elveszítette hatalmát, és a fény diadalmaskodott.

Mivel az ünnep szimbolikája a fény és a világosság győzelmét fejezte ki a sötétség és a halál felett, az egyház erre a napra helyezte Keresztelő Szent János születése napjának ünnepét. Június 24-e a nyári napforduló napja, december 24-e pedig a télié. Két születés, a Keresztelőé és a Megváltóé. A Keresztelőé, aki a fényben született, és ezzel a fénnyel kereszteli meg azt, aki majd győzedelmeskedik a halálon. Így a keresztény szimbolikába is beillesztést nyert a fény és a sötétség küzdelme, az egyház ezért ünnepelhette a nyári napfordulót.

Keresztelő Szent János megkereszteli Jézust (szentkép) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ha az ünnep Keresztelő Szent János születése napja, akkor miért tulajdonítják mégis Szent Ivánnak? Azért, mert az Iván név a régi magyar „Jovános, Ivános” alakból származik, illetve a „János” név szláv formájából. Az Iván eredetileg héber–görög–latin–orosz–magyar eredetű név, jelentése: ’Isten kegyelme, Isten kegyelmes’. Így már érthető, hogy Szent János havának Szent János éjszakája nem más, mint Iván napja, június 24-e.
Bár a nyári napforduló tűzünnepe sokak szemében keresztény ünnepnek számít, kétségtelen tény, hogy máig eleven szokásrendszere a kereszténységet messze megelőző korokból ered. Valószínű, hogy az ünnep és a hozzá fűződő tradíciók átvétele a kereszténység igen korai, még bizánci hatás alatt álló korszakában történhetett meg, illetve esetleg korábban, a vándorlás ideje alatt ismerkedhetett meg a magyarság e szokásokkal. A Szent Iván-i tűzgyújtást M. Gavazzi etnográfus a délszlávok egyik jellemző közös kultúrkincsének tartja. Azonban ez nem ad feleletet az átvétel módjára. Egyházi kezdeményezésre történt, vagy pedig a régebben itt lakó szláv lakosságtól vettük át e hagyományt? Az egyház a tűzgyújtást és a kapcsolódó szokásokat néha pogány babonának nevezte, máskor azonban maga is részt vett bennük és szentesítette őket.
Egy 18. századi egyházi szerző, Melchior Inchoffer szerint a magyarok a 11. században, 1026-ban már gyújtottak tüzet Iván előestéjén, de ez a szemet kápráztató fénnyel és tűzgyújtással, a tűz körüli ugrándozással, tánccal pogány babonába fulladt.
Temesvári Pelbárt (1435–1504) magyarországi prédikátor egyenesen egyházi szokásként mutatta be a Szent Iván-i tűzgyújtást.

M. S. mester: Mária és Erzsébet találkozása. In. Száz szép kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Telegdi Miklós prédikátor 1577-ben a Szent Iván-i tűzről szintén mint az egyház által helyesnek tartott emlékszokásról szólt. Így érthető, hogy a későbbiekben az ünnepi és örömtüzeket általában is Szent Iván tüzének nevezték, a június hónapot pedig Szent Iván havának.
A 19. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek.  A tűzgyújtás a II. világháborúig magyar nyelvterületen sok helyütt élő szokás volt, mely aztán a rendszerváltás után éledt újjá hazánkban.
A következő kép Bujákról mutat be egy példát a 20. század első feléből:

Szent-Iván-i tűzugrás, Buják, Nógrád megye, 1930-as évek. In. Magyar néprajzi lexikon, IV. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981, 663. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Korabeli plakát hirdeti részletes programtervvel a tárnoki Öreg-hegyen tartott eseményeket 2007-ből:

Szent Iván napja Tárnokon (2007). Plakát. In. Vasné Tóth Kornélia: Szent Iván-éj hazánkban és külföldön. Az ünnep hagyományai az érdi kistérségben, Érd, Csuka Zoltán Városi Könyvtár, 2007, 63. – Csuka Zoltán Városi Könyvtár, Érd honlapja

A Szent Iván-éjhez számos hiedelem, szokás kötődött az évszázadok során, szerencsehozó és baljóslatú egyaránt. Egy középkori krónikás szerint a nyári napforduló ünnepét a következő, tűzzel kapcsolatos mágikus népszokások jellemzik: hatalmas örömtüzek gyújtása, a szántóföldek megkerülése égő faágakkal, lángoló kerék legurítása egy magaslatról. Bod Péter (1712–1769) református lelkész a következő jellegzetes Szent Iván-napi szokásokat említi meg Szent Heortokrátes című művében és a Históriákra utat mutató Magyar Leksikonban:

A tűzugrás szokása hazánkban délszláv közvetítéssel terjedt el. A tüzet nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek is át szokták ugrani. A pogány hagyományban a tűz egyrészről napszimbólum, tehát a nap megújhodását kívánták elősegíteni a tűzgyújtással, másrészt pedig a megújulás szimbóluma. Aki átugrotta a tüzet, az megtisztult, új erőt kapott. A tűzugrást azért végezték, hogy a nap mindig olyan magasra ,,ugorjon”, mint ezen az éjen (analógiás mágia). Az éjszaka és a tűz mágikus bűbáját hatásosnak gondolták mind az aktuális szerelmekre, mind az eljövendőkre: a szerelmeseknek együtt vagy külön-külön kellett átugraniuk a szerencsét hozó lángok felett, melyek így messze űzték tőlük a rosszat.

Tűzugrás Érden (2014). Fajkusz József fotója

Úgy tartották, hogy a Szent Iván-i tüzek egészségvarázsló jelleggel bírnak. A tűz átugrása is kaphatott ilyen értelmezést, illetve a felette füstölt különféle növények ezáltal nyertek gyógyító erőt. Szeged környékén tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmulasztására vagy megelőzésére. Egyes helyeken a határban rakott tüzet háromszor kellett átugrani, hogy Szent János közbenjárásával a Szentháromságtól kegyelmet nyerjenek.

Szent Iván-éji rendezvény Nagyvenyimben, a Szent Bernát Arborétumban (2019). Meghívó – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szokás volt még, hogy Szent Iván előestéjén ágat tűztek a tyúkólra rontás, boszorkányok ellen. Kutak, források vize körül füstöltek, hogy a sárkányok, kígyók mérgét elűzzék. Egyes falvakban Szent Iván napjához gyümölcsevési tilalom kötődött. Úgy tartották, aki ezen a napon gyümölcsöt eszik, annak baj éri a kisgyerekét. Az 1930-as években Csíkszentdomokoson Keresztelő Szent János napján és éjjelén a gyermekek „jánosoltak”, más névvel „angyalkáztak”. A szereplők búzavirág-koszorút hordtak. Az almafa alatt ült a leány – akit általában Márton Szép Ilonának neveztek –, és koszorút kötött, énekelt. Ebben a szituációban következett be az égi jelenés, a Bárány (Krisztus) megjelenése, a túlvilágra való elragadás.
Napjainkban nyárközép, azaz Szent Iván napja a skandináv és az északi országok nagy részében nemzeti ünnep, számukra az év egyik legfontosabb napja. Magyarországon az 1990-es évektől részben felélesztették a régi szokásokat.

Június 24. – Szentiván éj a Szépasszony-völgyben (2011), Jelzet: PKG.2012/64 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A fellobbanó tüzek mellett a nyugati országokhoz hasonlóan az e naphoz közeli szombaton Magyarországon is megrendezik a Múzeumok Éjszakáját, melyhez az Országos Széchényi Könyvtár is évente csatlakozik változatos programokkal, kiállításokkal, a Szent Iván-éj szellemében.

• Dömötör Tekla: Magyar népszokások, Budapest, Corvina Kiadó, 1972, 39–40.
• Dömötör Tekla: Régi és magyar népszokások (Néprajz mindenkinek 3.), Budapest, Tankönyvkiadó, 1986, 67–72.
• Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások, Budapest, Osiris Kiadó, 2000, 273–274.
• Szent Iván-nap, In. Magyar néprajzi lexikon, IV. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981., 661–665.
• Szent János miért Szent Iván?, Kaposvár most információs portál, 2015. 06. 23.
• Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások, Budapest, Mezőgazda Kiadó, 1997, 127–136.
• Vasné Tóth Kornélia: Szent Iván-éj hazánkban és külföldön. Az ünnep hagyományai az érdi kistérségben (Könyvtári Információs Füzetek), Érd, Csuka Zoltán Városi Könyvtár, 2007, 3–41.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

185 évvel ezelőtt, 1836 júniusa nevezetes hónap volt a Nemzeti Múzeum és a múzeum könyvtára, a Széchényi Könyvtár életében. E hónapban, június 17-én és 23-án ugyanis hivatalos, jogi eljárás keretében a múzeum számára meg-, illetve átvették Jankovich Miklósnak (1772–1846), a korszak, de talán minden idők legjelentősebb magyar gyűjtőjének a már akkor Európa-hírű könyv-, kézirat-, régészeti és művészeti gyűjteményét. Folytatjuk összeállításunkat. Az első rész itt olvasható.

1483-ban és 1484-ben Bernard von Breidenbach (1440 k. – 1497) mainzi kanonok Erwin Reuwich (aktív 1460 k. – 1490) utrechti festő társaságában zarándokutat tett a Szentföldön. Nem sokkal a hazatérésüket követően elkészítették a Peregrinatio in terram sanctam című kiadványukat, amely az európai könyvkiadás első illusztrált útikalauza. A mű életképek, a zarándokok számára fontos jeruzsálemi épületek és a vidék lakóit ábrázoló metszetek mellett Reuwich személyes megfigyelései és vázlatai alapján készült Szentföld-térképet is tartalmaz. A mű első három kiadását 1486 és 1488 között maga Reuwich nyomtatta Mainzban. A kötet metszetei közül kétségtelenül a legszebb a Reuwich helyszíni rajzai alapján készített hat nagy méretű városlátkép, de a mű igazi ékessége a Szentföld három fadúcra metszett, 27,5x128 cm-es méretű térképe.

B Breydenbach & E. Reuwich: Peregrinatio in terram sanctam. Speyer, P. Drach, 1502. Szentföld-térkép. Részlet – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 1239

A hatalmas perspektívájú, a térkép és a látkép erényeit ötvöző műalkotást minden idők legszebb Szentföld-térképei között tarjuk számon. Alkotója olyan eredeti művészi megoldásokkal élt, amelyet ma már igencsak idegennek tartanánk egy megbízhatónak tekintett térképi alkotástól. Reuwich ugyanis annak érdekében, hogy Jeruzsálemnek a zarándokok számára fontos épületeit minél élethűbben bemutathassa, a város ábrázolását oly mértékben felnagyította, hogy a teljes művet topográfiailag eltorzítva, annak mintegy harmadát elfoglalja. A leghatásosabb nézet érdekében még azt a ’vakmerőséget’ is elkövette Reuwich, hogy a térkép keleti tájolásától eltérően, magát a várost nyugati irányból mutatja be. A Peregrinatio hatalmas siker volt a maga korában, különböző városokban, több nyelven, mintegy negyedszázadon át kiadták. A Jankovich-példány Speyerben jelent meg Peter Drach (1445 k.–1504) kiadásában. Drach ehhez az 1502-ös kiadáshoz azonban már nem az eredeti mű fadúcairól nyomtatta az illusztrációkat, hanem az eredetiekről hű másolatokat készíttetett. A Jankovich-példány Szentföld-térképe sajnos igen rossz állapotban van, ezért annak csupán egy, a központi, Jeruzsálemet ábrázoló részét tudjuk bemutatni.

A neves erdélyi szász reformátor, Johannes Honterus (1498–1549) által készített Erdély-térkép a második legkorábbi olyan térkép, amelyet a történelmi Magyarországon született tudós készített. A brassói születésű Honterus az 1521 és 1525 közötti években a bécsi egyetemen szerezte földrajzi-térképészeti ismereteit. Erdély-térképének első változatát bázeli tartózkodása idején 1532-ben készítette, ahol a térkép mellett két csillagtérképet is fába metszett. Az Erdély-térkép első változatával Honterus azonban nem volt megelégedve, ezért azt 1546-ban vagy nem sokkal azt követően, az eredeti nyomódúcokat használva és a tartalmat módosítva Brassóban újra kiadta. A módosítás legfeltűnőbb elemeiként a térképet két nagy méretű, díszkeretbe helyezett latin és német nyelvű verses, vallásos tartalmú fohásszal, valamint a nagyszebeni városi tanácsnak tett ajánlással egészítette ki. Mivel az első kiadásnak csupán töredékei ismertek, a ma meglévő egyetlen, teljes példány, amely egykoron a Jankovich-térképgyűjteményhez tartozott, könyvtárunk térképgyűjteményének egyik pótolhatatlan kincse.

J. Honterus: Chorographia Transylvaniae. Brassó. J. Honterus, 1546/49. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK III. 296

Johannes Honterus legnagyobb hatású kozmográfiai-kartográfiai műve a Rudeminta cosmographica volt. Első kiadása, amely 1530-ban Krakkóban jelent meg, csupán két kis méretű térképet tartalmazott, a szöveges részek pedig prózában íródtak. Az elsősorban tankönyvnek készült mű az oktatási cél érdekében a kozmosz, az égi jelenségek és a földiek tömör leírását célozta. Honterus szülővárosában az iskolai oktatást is megrefolmálva, úttörő módon az egykori brassói plébániai iskolát humanista középiskolává fejlesztette. Az új szellemű oktatáshoz a szintén Honterus ösztönzésére alapított brassói nyomdában készült el a Rudimenta jelentősen bővített, térképekkel kiegészített változata. Ezt az új változatot Honterus, a nagy mennyiségű földrajzi ismeret könnyebb memorizálása érdekében verses formában, hexameterben írta. A négy részre tagolt anyag a csillagászati és földrajzi ismeretek tömör összegzése, segítségével, élvezetes képzeletbeli utazás keretében a tanulók bejárhatták Európa országait, Ázsia és Afrika távoli tájait.
Ennek az új, 1541-ben, majd némileg módosított, végleges változatában 1542-ben elkészült műnek igazi újdonsága azonban annak a tizenhárom térképnek az együttese, amely szisztematikus rendben bemutatja az ókorban és Honterus korában ismert világot. Honterus tudott Amerika felfedezéséről, de önálló térképet még nem szentelt az újonnan megismert földrésznek. Az ókorban nem ismert nyugati szárazföld kontinens vagy sziget volta felett évtizedeken át vitáztak a földrajz tudósai. Honterus Peter Apian (1495–1552) 1520-ban Bécsben megjelent világtérképét használva mintának, Amerikát még déli szigetként ábrázolja.

J. Honterus: Rudimentorum cosmographicorum. Zürich, C. Froschauer, 1549. Világtérkép. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK III. 387 (1)

A honterusi kozmográfiai tankönyv a kora újkor egyik legnagyobb hatású kozmográfia műveként, tankönyveként 1692-ig, egész műként vagy részleteiben használva, 126 kiadást ért meg. A Jankovich-kötet Zürichben Christoph Froschauer (1490 k.–1564) nyomdájában először 1546-ban készült másolat, amelyhez a térképek új nyomódúcait a kor kiváló metszője, a dillingeni születésű idősebb Heinrich Vogtherr (1490–1556) metszette. Nevének monogramját a világtérkép bal alsó részén láthatjuk.

Jankovich Miklós első gyűjteményének eladását követően is folytatta, szenvedélyét követve, a könyvek, kéziratok gyűjtését. Az így létrejött második könyvtárának anyagát 1844-ben ajánlotta fel a Nemzeti Múzeumnak. A múzeum azonban anyagi okokból csupán az állam pénzügyi támogatással vásárolhatott Jankovich újabban gyűjtött anyagából, elsősorban kéziratokat, okleveleket, 8000 forintért. Meglepő módon azonban az 1852. januári átverés alkalmával az európai kartográfia egyik legkiválóbb művének, Bajorország első országfelmérése alapján készült, 24 lapos, de kötetbe kötött pompás térképének egy példányát is megvették.

Vételi bejegyzés a Ph. Apian: Bayrische Landt-Taflen című mű kötéstábláján. Részlet – Térképtár, TA 152

A Bayrische Landt-Taflen című térképmű az európai regionális kartográfia bizonyosan legszebb alkotása. Alkotója az írásunkban már említett ingolstadti csillagász, matematikus és nyomdász, Peter Apian fia, Philipp Apian (1531–1589) volt. Philipp csodagyerekként már 11 évesen egyetemi hallgató, majd 21 évesen, apját követve az ingolstadti egyetem matematikai tanszékének élére került, annak professzora lett. A művészet- és tudománykedvelő V. Albert (1528–1579) herceg 1554-ben a fiatal tudóst megbízta, mérje fel országát és a felmérés alapján készítse el annak korszerű térképét. Philipp, öccsével, Thimoteussal hat év munkájával valóban bejárta és modern felmérési módszerekkel felmérte az országot. Az első ca. 1:45 000 léptékű, nagy méretű falitérkép változat alapján, ismét csak a herceg kérésére, Philipp elkészítette a 24 lapos, 1:135 000 méretarányú, kötetbe köthető változatot is.

Ph. Apian: Bayrische Landt-Taflen. 13. szelv. Augsburg és környéke – Térképtár, TA 152

A mű kétségkívül a reneszánsz kartográfia egyik, ha ugyan nem a legkiválóbb alkotása. A helyszíni felmérés okán nagy pontosságú és részletekben is gazdag, ráadásul életképi hatású mű született. A 24 lap nyomódúcának igényesebb, díszítésekben gazdag részeit a kiváló zürichi metsző, Jost Amman (1539 k.–1591) művészi módon készítette el, az egyszerűbb tartalmi elemek alkotója pedig Wolf Strauss és Hieronymus Wolff voltak. A térkép mintegy kétszáz évig alapvetően befolyásolta Bajorország térképi ábrázolástörténetét, s mivel a nyomódúcokat megőrizték, még a 19. században is nyomtattak róla. A Jankovich-példány különlegessége, hogy szelvényeit pergamenlapokra nyomtatták, nem sokkal az első, 1568-as kiadás után, Münchenben.

A modern kori atlaszkartográfia két alapműve az Abraham Ortelius (1527–1598), illetve a Gerard Mercator (1512–1595) által készített két világatlasz. Ortelius műve, a Theatrum orbis terrarum 1570-ben jelent meg először, a mercatori Atlas sive cosmographicae meditationes de fabrica mundi et fabricati figura című atlasz első fejezetei pedig 1585-ben. Ortelius és Mercator atlaszai szöveges és térképi tartalmukkal döntően befolyásolták a kor földrajzi és térképi ismereteit. Azonban nagy méretű, drága ún. foliokötetek voltak, így csupán a tehetősebb felsőbb társadalmi rétegekhez juthattak el. Ennek hátrányait többen felismerték a korban, és hamarosan megszülettek a kisebb, zsebatlasz méretű és tömörebb, kivonatosabb szöveges leírásokat és kisebb méretű, vázlatosabb térképeket tartalmazó ún. atlas minorok is. Ezek első változatát Filips Galle (1537–1612) Ortelius művére alapozva 1577-ben készítette és jelentette meg Antwerpenben, mely mű mindjárt nagy piaci siker lett. Számos németalföldi kiadó utánozta, vagy éppen versenyre kelt vele megjelentetve saját változatát.

Atlas minor... Amsterdam. J. Janssonius, 1634. Címlap – Térképtár, TA 23

Így tett az amszterdami atlaszkartográfia egyik legnagyobb 17. századi alakja, Jan Janssonius (1588–1664) is, aki apósa, idősebb Jodocus Hondius (1563–1612) 1607-ben készült Atlas minorját másolva 1628-ban jelent meg a piacon saját zsebatlaszával. A mű ekkor már egyáltalán nem volt kisméretűnek mondható, hiszen mind szöveges, mind térképi része jelentős méretűre duzzadt. A Jankovich-kötet, a janssoniusi változat 1634-es kiadása, már 651 oldalas és 146, Pieter van den Keere (1571–1646) és Abraham Goos (1585 k.–1643), a 17. század első felének kiváló rézmetszői által készített térképeket tartalmazott.

Magyarország szisztematikus, terepi felmérésekre alapozott modern térképének elkészítésére a 16–17. századi török hódítások miatt, Mohács után, a három részre szakított országban lényegében a 17. század végéig nem volt lehetőség. Ennek ellenére számos térkép készült az országról, döntően közép- és nyugat-európai térképkiadók műhelyeiben, elsősorban a hadi események iránt érdeklődők számára. A Habsburg Birodalom hadmérnökei azonban időről időre készítettek, legalább részben helyi felmérésekre, illetve személyes bejárásokra támaszkodva ország- és országrésztérképeket is, elsősorban a hadvezetés számára mint a hadszíntér áttekintését biztosító műveket. A Jankovich-térképgyűjteményhez tartozónak tekintjük Martin Stier (1620–1669) császári hadmérnök 1661-ben készített és 1664-ben nyomtatásban is megjelent 12 lapos országtérképének egyik példányát (a térképen, bizonnyal a restaurálás és vásznazás miatt, nincs nyoma az egykori Jankovich-tulajdonnak).

Stier: Landkarten des Kőnigreichs Ungarn... – Térképtár, TR 2.504

A kiváló hadmérnököt 1657 januárjában a hadvezetés a stájer és a horvát határőrvidék felülvizsgálatára rendelte. Ennek eredményeképpen, még ugyanabban az évben több kéziratos határőrvidék-térképet is készített, személyes tapasztalataira és helyi felméréseire támaszkodva. A császár, I. Lipót (1640–1705) Stiert még abban az évben a magyarországi határőrvidékek hasonló hadmérnöki bejárására és térkép készítésére rendelte. Stier jelentését és az elkészített, szintén 12 lapos kéziratos térképet 1661-ben nyújtotta be a haditanácsnak, egyúttal engedélyt kért a térkép nyomtatott változatának kiadására. Az engedélyt megkapva, Stier a térkép 12 szelvénye réznyomólemezeinek elkészítésével a bécsi Moritz Lang (1620 k.–1700 k.) rézmetszőt bízta meg, aki a nyomólemezeket 1663-ban el is készítette. A török ellenes visszafoglaló háború (1683–1699) időszakában az 1664-ben megjelent térképnek két további kiadását (1684, 1687) is közreadta Martin Endter (1653–1741) neves nürnbergi kiadó, aki lemásoltatta Stier 1664-es eredeti térképét. Könyvtárunkban az 1664-es kiadásnak négy példánya is megtalálható – két példány Széchényi Ferenc, egy-egy Apponyi Sándor (1844–1925), illetve Simontsits János (1783–1856) adományaként –, a Jankovich-példány ezek között a legrosszabb állapotú.

Blogbejegytésünk első része itt olvasható.

Irodalom:

• Barna Ferdinánd: A Magyar Nemzeti Muzeumi Széchenyi Országos Könyvtár rendezéséről. In. Magyar Könyvszemle, 1876. 3. sz., 127–134., sz. 173–183.
• Belitzka-Scholtz Hedvig (szerk.): Jankovich Miklós, a gyűjtő és mecénás (1772–1846). Tanulmányok. Művészettörténeti füzetek, 17. Budapest, Akad. K. 1985.
• Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867, Budapest, OSZK, 1981.
• Berlász Jenő: Jankovich Miklós könyvtári gyűjteményeinek kialakulása és sorsa. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1970–1971, Budapest, OSZK, 1973, 109–173.
• Berlász Jenő: Kísérletek a Könyvtár elhelyezésére a XIX. században. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, Budapest, OSZK, 1994, 149–168.
• Hormayr u. Mednyánsky (hrsg.): Taschenbuch für die vaterländische Geschichte. 2. Jahrgang. Wien, A. Strauss, 1821, 329–365.
• Kelecsényi Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői, Budapest, Gondolat, 1988.
• Mátray Gábor: A Magyar Nemzeti Muzeum korszakai, különös tekintettel a közelebb lefolyt huszonöt évre, Pesten, Bucsánszky, 1868.
• Mikó Árpád (a kat. szerk., a kiáll. rend.): Jankovich Miklós (1772–1846) gyűjteményei: kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. 2002. november 28 – 2003. február 16. [kiáll. katalógus], Budapest, MNG; Pannon GSM, 2002.
• Patay Pálné: Az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárának története (1802–1946). In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, Budapest, OSZK, 1994, 277–297.
• Somkuti Gabriella: A Széchényi Könyvtár állományának alakulása 1867–1874. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1991–1993, Budapest, OSZK, 1997, 177–212.
• Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár elhelyezése 1867–1918. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990, Budapest, OSZK, 1994, 169–195.
• Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1918, Budapest, OSZK, 2002.
• Wix Gyögyné: Rég elfelejtett gyűjtőkről. In. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1984–1985, Budapest, OSZK, 1992, 179–203.

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

185 évvel ezelőtt, 1836 júniusa nevezetes hónap volt a Nemzeti Múzeum és a múzeum könyvtára, a Széchényi Könyvtár életében. E hónapban, június 17-én és 23-án ugyanis hivatalos, jogi eljárás keretében a múzeum számára meg-, illetve átvették Jankovich Miklósnak (1772–1846), a korszak, de talán minden idők legjelentősebb magyar gyűjtőjének a már akkor Európa-hírű könyv-, kézirat-, régészeti és művészeti gyűjteményét.

Az 1825-ben indult, de elhúzódó adásvételi eljárási ügymenet végén hatalmas összegért, 150000 forintért az 1832/36-os reformországgyűlés által a rendek felajánlásából megvásárolt Jankovich-gyűjtemény mind a magyar, mind az európai régészeti, művészeti és könyvkultúra különleges értékeinek gazdag tárháza volt. Csupán csak a könyvtári állomány mennyiségét tekintve is, a maga 62000 tételével egymagában jelentősebb volt, mint nemzeti könyvtárunk alapítója, gróf Széchényi Ferenc (1753–1820) gyűjteményének és a többi, a reformkorban a könyvtárhoz került kisebb állományrészeknek az együttes mennyisége. Ezért joggal tekintették Jankovich Miklóst a múzeum és a könyvtár második alapítójának.
A Jankovich-könyvtár, mint általában a korszak jelentősebb magánkönyvtárai, térképgyűjteményt is magába foglalt. Írásunk megkísérli röviden ismertetni, mit tudunk 185 évvel a nevezetes vétel után Jankovich Miklós egykori térképgyűjteményéről. A gyűjteményfejlesztés időszakából, 1817-ből és 1821-ből maradtak fenn írásos adatok Jankovich akkori térképgyűjteményéről. 1817-ben a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat XI. kötetében Fejér György (1766–1851) történész ismertette Jankovich akkori gyűjteményeit. Ennek részeként a térképekről is szólt:

1821-ben a Taschenbuch für die vaterländische Geschichte című évkönyvben szintén bemutatták Jankovich gyűjteményeit. Itt is szó került a térképekről (németből fordítva):

A könyvtár történetét nem ismerő olvasót bizonyára meglepi, de e két részlet mindmáig a Jankovich-térképgyűjtemény legrészletesebb ismertetője. Az elmúlt másfél hónap során áttekintettem a könyvtártörténettel és a Jankovich-gyűjtemények történetével kapcsolatos irodalmat, valamint az irattári és kézirattári forrásokat. A térképeknek már a 19. század közepén is sok ezer darabos állományáról, ezek könyvtári feldolgozásáról, a leltározási-katalogizálási munkák eredményéről azonban alig van használható iratanyag, forrás, dokumentum. Még lehangolóbb, hogy a fellelhető források adataikban nem megbízhatóak. Így például Mátray Gábor (1797–1875) egykori könyvtárigazgató 1853 körül az akkori múzeumigazgatónak, Kubinyi Ágostonnak (1799–1873) írt, a könyvtár állományrészeit ismertető jelentésében a térképgyűjteményről ezt írta: „II. Földképek. Ezek között a’ legjelesebb Atlaszok, régi ’s ujabb földképek, a’ magyar országot illető legrégibb és ujabb koriak megvannak. – Számuk mintegy ezer darab.” Ez az adat igen pontatlan, erősen alábecsült értéket ad, hiszen csupán könyvtáralapítónk térképadománya önmagában több ezer térképlapot tartalmazott. E mögött a pontatlan adat mögött azonban nem Mátray esetleges gondatlansága, hanyagsága, hanem általános, a múzeum és a könyvtár évtizedeken át fennálló súlyos anyagi, tárgyi és személyzeti gondjai húzódtak meg, amelyek miatt a könyvtár üzemszerű működésének megteremtése, s ennek részeként a leltározási és katalogizálási munkák is csupán az 1867-es kiegyezés korára voltak megvalósíthatók. (Erről a különös történetről itt nincs lehetőségünk részletesen szólni, az érdeklődők a csatolt irodalomból tájékozódhatnak.)

Jankovich Miklós térképgyűjteménye, ahogy minden más kisebb-nagyobb magánadomány, illetve vétel ma már nem vagy igen nehezen azonosítható könyvtárunk térképgyűjteményében. Ennek talán legfőbb oka az 1867 és 1875 között végrehajtott úgynevezett müncheni szakrendszert bevezető könyvtárrendezés volt, amely során a különböző adományokból és vételekből származó, addig önállóan kezelt állományrészeket egyetlen állománnyá egyesítették. Jóllehet a katalóguscédulákon, illetve -kartonokon az így összekeveredett egykori részállományok egyes műveinek, köteteinek egykori tulajdonosát feltüntették, vagy fel kellett volna tüntetni, de mint a későbbiekben látni fogjuk, ezeknek a kartonoknak a segítségével csupán csekély számú az egykori Jankovich-gyűjteményhez tartozó mű, döntően atlasz vagy atlasz jellegű mű, volt azonosítható.

Atlas minor. Amsterdam, J. Janssonious, 1634. A müncheni katalógus kartonlapja

Az egyedi térképek esetében azonban még szomorúbb a helyzet. Az elmúlt pár hétben kötelességszerűen átvizsgáltam az 1850 előtti térképtári gyűjteményrész mintegy 80-90 százalékát, megmozgatva több mint 5000 egyedi nyomtatott térképet és mintegy 500 régi atlaszkötetet. A kéziratos térképcsoport elmúlt pár hónap során elvégzett rekatalogizálása során pedig sem Samu Botond kollégám, sem magam nem találtuk nyomát az egyes műveken az egykori Jankovich-gyűjteményhez tartozásnak. Ezek alapján elmondható, hogy két térképet és három atlaszt, illetve atlaszok között tárolt művet leszámítva (l. az alábbi táblázatot), nem sikerült az egykori Jankovich-gyűjteményhez tartozó művet a térképtári gyűjteményben azonosítani.
Az 1817-ben és 1821-ben említett több száz térképről, vagy inkább azok egy részéről azonban valószínűsíthető, hogy ma is a térképtári állomány részét képezik. Azok között a térképek között rejtőzhetnek, amelyek hátoldalán, a Széchényi-, Illésházy-, Horvát- és más kisebb nagyobb adományok, illetve vételek térképlapjaitól eltérően nem található egykori tulajdonosi felirat vagy pecsét, továbbá az 1867 és 1875 közötti leltározás-katalogizálás idején felragasztott cédulák még megtalálhatók.

Mapp/2527. Korai katalóguscédula a Korabinszky J. M.: Novissima Regni Hungariae... c. térkép (Bécs, 1791) hátoldalán – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TR 2.304

Sajnos azonban az ezekből álló kisebb gyűjteményrész további pontosító vizsgálatának hasznát, értelmét a számos térkép esetében történt későbbi vásznazások, a régi katalóguscéduláknak a hiánya és az úgynevezett másodpéldányok rendszeres elidegenítése, kérdésessé, illetve lehetetlenné teszi.
A Jankovich-féle egyedi térképekből álló gyűjteményről az elvégzett vizsgálatok alapján tehát azt mondhatjuk, hogy számos lapja bizonyosan ma is a térképtári gyűjteményben rejtőzhet, azonban egyértelmű azonosításuk nem lehetséges. Mégis, a vizsgálat során tapasztaltak alapján, becslésem szerint, az egykori gyűjtemény „több száz” térképe valójában aligha haladhatta meg a 3-400 művet, ami azt jelenti, hogy nagyságrendileg Illésházy István (1762–1838) 208 darabos és Horvát István (1784–1846) mintegy 300 lapos térképgyűjteményével azonos méretű lehetett.
Az eredmény lehangoló, illetve lehangoló lenne... Azonban a müncheni szakkatalógus régi kartonlapjai, valamint a régi könyv- és kódexállományban megbúvó művek könyvkatalógusai segítségével sikerült több mint egy tucatnyi igen értékes, az európai kartográfia- és geográfiatörténet fontos, esetenként alapműveiként számon tartott művet azonosítani, a kötetekbe írt Jankovich-feliratok vagy a Jankovich-könyvtár pecsétjének a segítségével.

Az alábbi táblázat áttekintést ad az azonosított művekről. A művek megjelenésük időrendjében követik egymást, az utolsó előtti oszlop a jelzeteket, az utolsóban látható csillagjelölések pedig az azonosítás megbízhatóságát mutatják. A két csillag azt jelzi, hogy az adott műben Jankovich-felirat, vagy -pecsét is található, egy csillag esetében megbízhatónak tekinthető katalógus vagy irodalmi utalás alapján tekinthető a mű az egykori Jankovich-könyvtárhoz tartozónak. 

Jankovich Miklós egykori térkép- és atlaszgyűjteményének tehát ezeket a műveit sikerült azonosítani. Három térképet (7., 9., 14.), továbbá atlaszokat, illetve olyan műveket, amelyek a kora újkori világleíró, ún. kozmográfiai irodalom alkotásai. Szinte majd minden mű a korszak jelentős és többnyire ma már igen ritka alkotása.

Kartográfiai szempontból a megtalált művek között bizonyosan Klaudiosz Ptolemaiosz (Kr. u. 91 k. – 168 k.), a neves ókori csillagász Cosmographia címen Ulmban 1486-ban megjelent műve a legjelentősebb. Ptolemaiosz Geographia című művét a 2. század közepén állította össze. A mű a tudományos térképkészítés módszertanának első elméleti összefoglalása, amely a térbeli adatgyűjtés kérdéseitől a térképi ábrázolás problémájáig számos szakmai kérdést tárgyal. Emellett mintegy 8000 földrajzi hely táblázatokban rendezett koordinátaadatait is tartalmazza, amelyek segítségével bárki hozzáértő meg tudta alkotni a ptolemaioszi korban ismert világnak, illetve az egyes régióinak léptékhű térképét.
A Geographiát a 15. század elején (1406/9) Jacopo Angelo (c. 1360–1411) firenzei humanista tudós fordította görögből latinra és ő volt az, aki címét Cosmographiára módosította. A mű hatása a korabeli földrajz tudományára mással nem összevethető. Tanulmányozása és ismételt kiadása még a nagy földrajzi felfedezések után is, elsősorban a módszertani hasznossága okán, még jó egy évszázadig foglalkoztatta a világ hű leírásának tudósait.
Első nyomtatott kiadása 1477-ben Vincenzában még térképek nélkül jelent meg, majd 1478-tól a bolognai kiadás már 27 térképet is tartalmazott. Az első nem itáliai kiadása az ulmi 1482-es kiadás, amelynek második kiadása ez a Jankovich-könyvtárhoz tartozó kötet. Az ulmi kiadás a 15. század legjelentősebb kartográfusának, Geographia-szakértőnek, Nicolaus Germanusnak a kéziratos példányán alapult. A fametszésű térképek készítőjét, az armsheimi Johannes Schnitzert név szerint ismerjük, metszői feliratát a világtérkép felett olvashatjuk.

K. Ptolemaios: Cosmographia, Ulm, J. Reger, 1486. Világtérkép – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 78 fragm.

Az ulmi kiadás tartalmi különlegessége, hogy a ptolemaioszi világtérképet, amely az ókorban ismert világ, az oikumené ábrázolása, Észak-Európa ábrázolásával is kiegészítették. Ez a Jankovich-kötet sajnos erősen sérült, számos térképlapja is hiányzik. A mű Rómában 1490-ben kiadott változatának kötete is megvolt a Jankovich-könyvtárban, ahogy a nemzeti könyvtárban is, a századfordulón.

A Jankovich-gyűjtemény másik nagy értékű ősnyomtatványa a kora császárkorban élt legkorábbi ismert latin földrajzi író, Pomponius Mela (?-46 k.) világleíró művének példánya.

P. Mela: Cosmographia. Velence, E. Ratdolt, 1482. – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 976

A kis alakú, alig százoldalas kötet, amely Kr. u. 44 elején, Claudius (Kr. e. 10 – Kr. u. 54) császár uralkodása idején jelent meg, azon kevés latin nyelvű, császárkori földrajzi alkotás, amely, bár változó intenzitású érdeklődés övezte, a középkorban mindvégig használatban volt. A reneszánsz humanista tudósok, akik elsősorban az irodalom, a történelem és az ékesszólás iránt érdeklődtek, a művet újra felfedezték és minden tartalmi hiányossága ellenére nagyra értékelték vonzó klasszikus latin stílusát, amellyel tömör, de élvezetes formában összefoglalta a kora császárkor földrajzi ismereteit.
Mela, aki Seneca (Kr. e. 14 – Kr. u. 65), az író, filozófus és államférfi köréhez tartott, egy képzeletbeli utazás keretében kalauzolja el a világ tengerpartjai mentén olvasóját. Eközben nemcsak a földrajzi helyekkel, de a helyi népélettel, valamint az egyes országok és kultúrák vallási szokásaival és legendáival is megismerteti. A mű népszerűsége a kora újkorban is töretlen maradt, könyvtárunk is 18 kiadását őrzi az 1477 és 1597 közötti időszakból. A Jankovich-könyvtárban a mű két legkorábbi ősnyomtatvány kiadása található.
A műhöz először a 15. század elején mellékeltek térképet. Ez az 1482-es velencei kiadás is tartalmaz egy igen szép fametszésű világtérképet. A kis méretű térkép azonban nem a Mela által ismert és ismertetett világot ábrázolja, hanem Klaudiosz Ptolemaiosz Geographia című művének világtérképe alapján kortárs ismeretekkel is kibővített tartalmú alkotás. Kartográfiatörténeti érdekessége, hogy a legkorábbi olyan nyomtatott térkép, amely a portugálok nyugat-, és közép-afrikai partok menti, 1477 előtti felfedezéseit, ha vázlatosan is, de már ábrázolja. A térkép volt a modellje Hartmann Schedel (1440–1514) híres, 1493-ban megjelent nürnbergi világkrónikájában, a Liber Chronicarum című műben közreadott világtérképnek.

Irodalom:

• Fejér György: T. Vadassi Jankowics Miklós’ Gyűjteményeiről, és Régiségei között találkozó két isméretlen Emlékekről, eddig meg nem magyarázott Írásokról. In. Tudományos Gyűjtemény, 1817, XI. kötet, 3–46.
• Hormayr u. Mednyánsky (hrsg.): Taschenbuch für die vaterländische Geschichte. 2. Jahrgang. Wien, A. Strauss, 1821, 329–365.
• Mátray Gábor: A' Széchényi-Országos Könyvtár. in: OSZK Irattár, 1848-28, [1].

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Összeállításunk folytatása itt olvasható.