Mit árul el a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény használata?

2020. október 05. 09:00 - nemzetikonyvtar

Mit árul el … ? Hetedik rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Bánfi Szilvia, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoportjának munkatársa tesz fel kérdéseket a „Noli altum sapere”-nyomdászjelvényről.

A nyomdászjelvények használatának általános elterjedését az a szándék mozgatta, hogy a nyomtatóműhelyek egyértelműen megkülönböztessék magukat szakmabeli társaiktól. E szokásnak köszönhetően a 16. századtól hazánkban is hamar gyakorlattá vált a nyomdászjelvény használata. Az egyes műhelyek készletében megtalálható fametszetes dúcok nemcsak a sokszorosított grafika szempontjából figyelemre méltóak, hanem hasznos segítséget nyújtanak az impresszum nélküli, illetve a nem a valós adatokat – megjelenés helye, ideje – közreadó impresszummal rendelkező nyomtatványok esetében. Napjainkban az 1488-tól 1920-ig terjedő időszak magyarországi kiadói és nyomdái által alkalmazott jelvények számbavétele V. Ecsedy Juditnak és Simon Melindának köszönhetően megtörtént. Vizsgálódásuk eredményeit tartalmazó, tudományos igénnyel közreadott köteteik nélkülözhetetlen kutatási segédletei a könyv- és nyomdatörténet iránt érdeklődőknek. Segítségükkel az egyes nyomdászjelvények beszédesen vallanak a kézisajtó korának hazai nyomdái és nyomdászai közötti viszonyokról, aminek köszönhetően a korabeli források hiányában is bővülhet tudásunk.

1_kep_noli_altum_002.jpg

 „Noli altum sapere” nyomdászjelvény

A 16‒17. században a fát ábrázoló nyomdászjelvények népszerűek lettek Európa nyugati részén. Nyomdászaink – követve a holland, francia kiadók és nyomdák gyakorlatát – szívesen alkalmazták ezeknek a fa motívumú nyomdászjegyeknek utánmetszett változatait. Ilyen például a párizsi Rémy Soubert kiadói jelvénynek tükörfordított, csonkított utánzata, amely a francia Estienne család „Noli altum sapere” (’Ne fuvalkodjál fel!’) jelvényét másolta, ám üres írásszalaggal. Az eredeti Estienne-féle jelvényen ugyanis ezek a szavak voltak az írásszalagon. A Szent Pál levelére (Róm 11, 20) utaló, négyszögű, stilizált levelű olajfát ábrázoló, 29 × 48 mm-es nyomdászjelvény bal oldalán taláros férfialak áll. Feje felett a magyarországi használatban az üres írásszalag. Jobb oldalán letört ágak hullnak alá. Hogy miért említjük mégis a címben jelölt nyomdászjelvényt „Noli altum sapere”-ként, annak ellenére, hogy Magyarországon üres írásszalaggal fordult elő, arra a későbbiekben még visszatérünk. E nyomdászjelvény először Andreas de Moscorow Lachovius kolozsvári unitárius lelkésznek 1667. április 2-án Kolozsvárott Margareta Kroner felett mondott gyászbeszéde nyomtatott példánya címlapján (Régi Magyarországi Nyomtatványok – a továbbiakban RMNY – 3349) szerepelt. Ezt a nyomtatványt feltehetően még Brassai Major Máté, a gyulafehérvári fejedelmi nyomda irányítója adhatta ki az 1667-tól Kolozsvárra költöztetett egykori nyomdai készlettel, még ugyanabban az esztendőben. A taláros férfialakot ábrázoló nyomdászjelvény eredete nem ismert. Érdekessége, hogy ez a dísz korábban sem a gyulafehérvári fejedelmi tipográfia felszerelésének nem volt része, sem a kolozsvári nyomdában nem volt meg, sőt más hazai officina sem alkalmazta. 1667 után tizenkét évig előfordulásáról nincs tudomásunk. Majd csak 1679-ben a debreceni városi nyomda kiadványában, Diószegi K. István Kiosztatott talentom című művében (Régi Magyar Könyvtár – a továbbiakban RMK I 1229) bukkan föl ismét.

2_kep_001_002.jpg

A Rosnyai János által Kolozsvárról elhozott nyomdászjelvény első debreceni előfordulása. Diószegi K. István: Kiosztatott talentom, 1679. – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: RMK I 1229

Debrecenbe kerülése minden bizonnyal Rosnyai Jánosnak, az egykori sárospataki fejedelmi nyomdásznak köszönhető. A Sárospatakról a rekatolizáció következményeként elűzött Rosnyai János ugyanis 1671 végétől 1677-ig Kolozsvárott tartózkodott, és Veresegyházi Szentyel Mihály nyomdavezető mellett a református országos nyomdában dolgozott. A francia Estienne család nyomdászjelvényét másoló fametszet dúcát Kolozsvárról ő hozhatta magával Debrecenbe, amelyet első alkalommal a fentebb hivatkozott 1679-es évben alkalmazott is. Ettől kezdve a debreceni városi nyomda használatában e nyomdászjelvény a 18. század elejéig megvolt. Az 1683. esztendő elején egyetlen alkalommal, a Rosnyai János özvegyének neve alatt kiadott Lisznyai K. Pál Professionvm scholasticarum opera & studio…prima pars című tankönyv címlapján (RMK II 1519) szerepelt, majd Kassai Pál nyomtatványain tűnt fel 1686 és 1694 között, végül Vincze György díszítette vele több kiadványát. Utolsó alkalommal 1703-ban Kocsi Major Ferenc disszertációjának címlapján (RMK II, 2147) látható. A kuruc–labanc háborúskodás miatt, az 1705-ben elpusztult debreceni városi nyomda készletével együtt e nyomdászjelvény is odaveszett.
De a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény nem-használata is árulkodó, amit az 1682 és 1685 között a debreceni városi nyomdát irányító Rosnyai Jánost követő Töltési István tevékenysége során tapasztaltunk meg. Bár Töltési is alkalmazott háromféle, fát ábrázoló nyomdászjelvényt, ám a debreceni városi nyomda készletében meglévő „Noli altum sapere” jelvényt nem használta. A Régi Magyarországi Nyomtatványok munkatársai az 1645-ben Amszterdamban a Jansonius-nyomda által kiadott magyar nyelvű Biblia számbavétele kapcsán figyeltek fel az Egyetemi Könyvtár példányára (RMNy 2091, B variáns), amelynek első öt hiányzó levelét pótlólag újraszedték. V. Ecsedy Judit a betűtípusok ismeretében az újraszedett változat nyomtatójának az ekkor Debrecenben működő Töltési Istvánt vélte. A debreceni városi nyomda készletének immár részletes vizsgálata során viszont megállapítható volt, hogy a hiányzó leveleket Rosnyai János nyomtatta.
A „Noli altum sapere” nyomdászjelvény használatának ismerete segített pontosabban meghatározni a pótlólag újraszedett nyomtatvány megjelenésének körülményeit, továbbá Kolozsvár és Debrecen viszonylatában ismertté vált e jelvény vándorlásának története is.

3_kep_robert_estienne_002.jpg

Robert Estienne eredeti nyomdászjelvénye

Végezetül visszatérve a „Noli altum sapere” nyomdászjelvény magyarországi használatára, felmerül a kérdés, miért alkalmazták üres írásszalaggal? Csak találgathatunk, az okát nem tudjuk. Az írásszalag megléte bizonyítja: készítője eredetileg szöveggel kívánta ellátni. Miért maradt mégis üres? Talán más bibliai hivatkozással, vagy esetleg az eredeti latin helyett a magyar nyelvű megfelelővel kívánta kitölteni az írásszalagot? Mindenesetre a reformátussá lett, Genfbe menekülő francia tudós nyomdász, Robert Estienne szándéka akkor és azóta is érvényes: Pál apostol által int alázatosságra mindnyájunkat.

Bánfi Szilvia (Régi Nyomtatványok Tára, Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

A hivatkozott kötetek:

 

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész

 

komment

Kossuth-szobrok – Rozsnyó

2020. október 01. 17:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 25. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Kossuth Lajos 1894. március 20-án Torinóban bekövetkezett halála után kultusza szerte a hazában új lendületet kapott. A települések számos esetben egymással versengve kívántak emléket állítani a szabadság apostolának. A világháború kitöréséig – röpke két évtized alatt – Kossuth alakját száznál is több köztéri képzőművészeti alkotásban örökítették meg. Ezek az alkotások Kossuthot szinte kivétel nélkül pátoszi pózban mint forradalmárt, mint a népét fegyverbe szólító kiváló szónokot ábrázolják. A kultusz nagysága abból a szempontból is mérhető, hogy olyan magyar városok is köztéri emléket állítottak Kossuthnak, ahol a kormányzó sohasem járt. Az emlékművek jelentős száma miatt döntöttünk úgy, hogy a Kossuth-szobrokat a szabadságharc emlékjeleitől leválasztva, külön tematikus csoportban mutatjuk be.
Gömörországban, a Sajó felső folyása mentén fekszik a felvidéki bányaváros, Rozsnyó. A középkorban német telepesek által alapított kisváros a trianoni döntésig 90 %-ban magyarok lakta település volt, amely hűséggel ápolta a nemzeti hagyományokat.

1_rozsnyo_latkep_r_356.jpg

Rozsnyó látképe. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 356

Ezért nem meglepő, hogy Kossuth Lajos születésének 100-ik évfordulója alkalmából, 1902. szeptember 21-én, a rozsnyói polgárok a helyi társasegylet szervezésében nagyszabású ünnepséget rendeztek. Ahogy a Rozsnyói Társalgási Egylet krónikása, Pósch József írta:

„A Kossuth-kultusznak mindig jó talaja volt városunkban, de hiányoztak a céltudatosan lelkesítő, mozgékony elemek. Most egy ilyen egyént kapott e kultusz Réz László ref. lelkész, tagtársunk személyében. Amint a Kossuth-emlékünnepélyt rendező bizottság befejezte működését, Réz László nem engedte, hogy lezárja az aktákat. Ezért az emlékünnepélyről szóló jelentésével kapcsolatban azt indítványozza a bizottság, hogy mindkét kaszinó küldjön ki egy 12–12 tagból álló bizottságot, melynek hivatása és teendője volna Kossuth-szoborbizottsággá alakulva, mindent elkövetni egy városunk főterét díszítendő Kossuth-szobor létesítése érdekében. Egyszersmind a célnak előmozdítására ajánlja, hogy a lefolyt ünnepély mozzanatait összeírva, azt a bizottság egy könyvben adja ki, melynek tiszta jövedelme a létesítendő Kossuth-szoborra lenne fordítandó.”

Pósch József: A Rozsnyói Társalgási Egylet százéves története, 1831–1931. [Rozsnyó], Rozsnyói Társalgási Egylet, [1932], 174. – Törzsgyűjtemény

2_rozsnyo_foteri_reszlet_r_390.jpg

Rozsnyó főtere. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 390

A centenáriumi ünnepély után, az emlékbizottság megbízásából Terray Gyula evangélikus főesperes és Réz László református lelkész gondozásában kiadták az esemény emléklapját, amelynek az eladásából származó bevételt a Kossuth-szobor megvalósítására szánták.
A szoborbizottság mindvégig a realitás talaján maradt, nem lépte át a kisváros anyagi áldozatvállalásának lehetőségeit, ezért is döntöttek úgy, hogy pályázat meghirdetése nélkül, egy már elkészült szobor másolatát rendelik meg. A választás Róna József 1898-ban Miskolcon felállított alkotására esett. A bizottság megkereste a szobrászművészt, aki a rendelkezésre álló anyagi fedezet ismeretében elvállalta a műalkotás ismételt bronzba öntését. Így már nemcsak a Sajó kötötte össze a két várost, Rozsnyót és Miskolcot.
Az eredetileg 1907. május 20-ra tervezett rendezvény időpontját a meghívott díszvendég, Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter miatt néhány nappal későbbre kellett halasztani, mert aznap Karcagon Horvay János Kossuth-szobrának avatásán vett részt. Ezért az emlékmű leleplezésének ünnepére május 26-án került sor Rozsnyó főterén, a Rákóczi téren.

3_rozsnyo_szoboravato_vu_1907.jpg

A szoboravató ünnepség Rozsnyón 1907-ben. In. Vasárnapi Újság, 54. évf. 23. sz. (1907. jún. 9.), 465. (A kép jobb oldalán Kossuth Ferenc, az emelvény mögött díszmagyarban Róna József és felesége látható) – Elektronikus Periodika Archívum

Az ünnepségre Kossuth Ferencet pártjának több országgyűlési képviselője is elkísérte. Jelen volt Fáy Gyula főispán és Bornemissza László alispán is. A rendezvényt a szoborbizottság elnöke, Dr. Pósch Dezső tisztifőorvos nyitotta meg, az ünnepi beszédet Réz László református lelkész mondta.

4_kossuth_rozsnyo_1907_r_425.jpg

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 1907-ben. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 425

Ezt követően…

„A városháza nagytermében háromszáz terítékű bankett volt, amelyen az első felköszöntőt Sipeki Balás Lajos róm. kath. megyés püspök mondotta a királyra, melyben glorifikálta Kossuth Lajos halhatatlan eszméit és összekötötte az ünnepség jelentőségét a magyarnak hagyományos királyszeretetével és hazaszeretetével.”

Pósch József: A Rozsnyói Társalgási Egylet százéves története, 1831–1931. [Rozsnyó], Rozsnyói Társalgási Egylet, [1932], 177–178. – Törzsgyűjtemény

Az illusztris vendégek délután különvonattal hazatértek Budapestre.

5_kossuth_rozsnyo_1918_r_426.jpg

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 1918-ban. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 426

Kossuth szobra mindössze 12 évig állhatott háborítatlanul Rozsnyó főterén. Még a trianoni diktátum előtt, 1919 júniusának egyik éjjelén cseh légionisták ledöntötték talapzatáról és a városháza fészerébe száműzték. A talapzat egy ideig üresen állt, majd Milan Rastislav Štefánik szobrát állították fel rá. A Felvidék 1938. novemberi visszacsatolásakor a várost elhagyó csehszlovák közigazgatási apparátus a szobrot leszereltette és magával vitte. A talapzat most már nem állt sokáig üresen. 1939. június 25-én Jaross Andor felvidéki miniszter jelenlétében, eredeti helyén újra felavatták Róna József Kossuth-szobrát.

6_kossuth_rozasnyo_kepes_vasarnap_1939_07_16.jpg

Jaross Andor felvidéki miniszter a rozsnyói szoboravatáson 1939-ben. In: Képes Vasárnap. A Pesti Hírlap melléklete, 1939. július 16., 4. – Törzsgyűjtemény

„És a szobor érdemben megőszült alkotója megérte azt a büszke örömet, hogy ő maga tatarozhatta ki kedves alkotásán a barbár kézzel ejtett csorbákat. És ott lehetett abban a lélekemelő órában, amikor az újra magyarrá lett magyar város apraja-nagyja ünnepelte Kossuth-szobrának föltámadását.”

Képes Vasárnap. A Pesti Hírlap melléklete, 1939. július 16. 4. – Törzsgyűjtemény

7_kossuth_rozsnyo_1939_r_404.jpg

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 1939-ben. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: R 404

A szobor mindössze hat évig állhatott Rozsnyó főterén. A második világháború után visszatérő csehszlovák közigazgatás ismét a városháza fészerébe száműzte a műalkotást.

„Jobb esetben itt akár véget is érhetett volna Róna József miskolci Kossuth-szobra másolatának szomorúan sokatmondó története. Nem így alakult. A helybeli Bányászati Múzeum háború utáni újramegnyitását követően a szobrot átvitték annak udvarába, ahol az 1990-es évek elejéig állt a legendás szomorúfűz lombjainak takarásában. Ott döntötték le harmadszor.”

Tököly Gábor: Rozsnyó. In: Kő, bronz, buldózer. Láthatatlan és újra látható emlékműveink, Stockholm, Erdélyi Könyvegylet, 2004, 40. – Törzsgyűjtemény

Tököly Gábor, a 2006-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt rozsnyói régész, művészettörténész fent idézett írásából azt is megtudhatjuk, hogy ezt követően kijavították a Kossuth-szobor korábbi sérüléseit, és egy lakótelepi kazánház raktárába vitték. A helyi magyarság minden évben március 15-én itt róhatta le kegyeletét.
A magyar szervezetek évekig tartó küzdelmet folytattak a szobor köztéri felállításáért.

„Kossuth Lajos születésének 200-ik évfordulója újabb tettekre serkenti Rozsnyó magyar szervezeteit, valamint magyar érzelmű lakosságát. Ezen kerek évforduló is indokolttá teszi azt, hogy még jobban ráirányítsuk figyelmünket az idők folyamán oly méltatlanul bánt rozsnyói Kossuth-szoborra és annak újbóli köztéren való felállítására.” 

A rozsnyói Kossuth-szobor története 1902–2002. Összeáll. Beke Zoltán – Kardos László, Rozsnyó, CSEMADOK Rozsnyói Alapszervezete, 2002, 5. – Törzsgyűjtemény

A fent idézett kiadvány – az elődök példáját követve – abból a célból jelent meg 1000 példányban, hogy a könyvek eladásából származó tiszta haszon elősegítse a Kossuth-szobor köztéren történő harmadszori felállítását. A kitartó küzdelem meghozta gyümölcsét, a rozsnyói magyarok 2004. február 7-én újra felavathatták Kossuth Lajos szobrát. Igaz nem az eredeti helyén, a főtéren, hanem a Bányászati Múzeum Šafárik utcai épületének oldalában kialakított kis parkban.

8_kossuth_rozsnyo_2019.JPG

Kossuth Lajos rozsnyói szobra 2019-ben. Fotó: Füzesi Magda

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.; 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2; 26. Losonc; 27. Érsekújvár

komment

Ut-re-mi, dó-ré-mi. Keltsünk életre egy fél évezredes bejegyzést!

2020. október 01. 08:00 - nemzetikonyvtar

A zene világnapja alkalmából

Ki ne ismerné a szolmizációs hangokat? Sokak emlékezetében talán még fel is sejlik a szolmizáció említése kapcsán az iskolai énekkönyvből Arezzói Guidó neve és Keresztelő Szent János himnuszának első versszaka:

Ut queant laxis resonare fibris
Mira gestorum famuli tuorum,
Solve polluti labii reatum,
Sancte Ioannes.

Jelentése Sík Sándor fordításában:

Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek
zenghessék hírét szabadult szolgáid,
oldd meg, Szent János, kötelét a bűntől
szennyes ajaknak.

A himnusz szapphói strófában íródott, szerzője a VIII. században élt longobárd szerzetes, a Karoling-reneszánsz jeles költője és történetírója, Paulus diakónus.
Keresztelő Szent János himnuszát két alkalommal énekelték a liturgikus esztendőben. Először június 24-én, Szent Iván születésének és neve napjának ünnepén, másodszor mártíromságának napján, augusztus 29-én. A nép ezt a napot nyakvesztő Jánosnak is hívta. A himnuszt a liturgián kívül az iskolákban is nagy előszeretettel használták a középkorban és a kora újkorban.
Keresztelő Szent János himnusza a zenetörténet egyik legfontosabb szövegének tekinthető.
Arezzói Guidó, a XI. század első felében élt bencés szerzetes eme himnusz első versszakára épített fel egy dallamot oly módon, hogy a himnusz egyes szótagjai fölé mindig egy fokkal magasabb hangot írt. A hangokhoz rendelt szótagok lettek az akkor használatos hatfokú skála egy-egy fokának nevei. Magának a dallamnak a szerzősége bizonytalan, mivel más szövegekkel is felbukkant a későbbiekben. Guidó idejénél korábbról viszont nincs használatára utaló forrás, ezért valószínűsíthetően Arezzói Guidó a dallam szerzője.

1_kotta.jpg

Az Arezzói Guidó-féle dallam

Az így kialakított szolmizációs hangok rendszerének segítségével könnyebben meg lehetett tanulni a különböző hangközöket, és sokkal rövidebb idő alatt és pontosabban lehetett elsajátítani új, ismeretlen dallamokat. A hatfokú skála, melynek hangjai az ut-re-mi-fa-sol-la, idővel hétfokúra bővült. A hetedik foknak a nevét, a si-t a Sancte Ioannes kezdőbetűiből vonták össze később, a 18. században.
Mindezeket korábbról akár már ismerhettük, az „újdonság” ezután következik.
Az 1496-ban, Kölnben, Heinrich Quentell műhelyében készült ősnyomtatványunkban is megtalálható Keresztelő Szent János himnusza. A fatáblás, vaknyomással díszített bőrkötéses könyv egy kommentárokkal ellátott himnuszgyűjtemény (Expositio hymnorum cum commento), melyben a nyomtatott magyarázatokat további lapszéli bejegyzésekkel egészítette ki egyik régi olvasója.

Az Fiij folió rectójára, a himnusz mellé, a jobb margóra egy 15. századi kézírással lejegyzett dallam Keresztelő Szent János himnuszának első versszakával és egy rövid, magyarázó jegyzet is rákerült.
Ez a dallam viszont az általunk már ismert Arezzói Guidó-féle dallamnál sokkal egyszerűbb.
Vajon mi célból kerülhetett fel a lapszélre?
Ha megnézzük a bejegyzést, láthatjuk, hogy a leírt dallam első részét háromszor kell „szolgaian” egymás után elénekelni. Mivel az ilyenfajta ismétlés nem nagyon fordul elő a középkori himnuszdallamok között – ahhoz túlságosan egyszerű megoldás –, elvethetjük azt az ötletet, hogy liturgikus dallamról lenne szó.

inc_913_bejegyzes_kepe_2_hanganyag.jpg

Bejegyzés a margóról

A lejegyzett dallam ritmusa pontosan megegyezik a szapphói strófa ritmusképletével. A verslábak határait jelölő pöttyök szintén arra engednek következtetni, hogy a bejegyző számára fontos volt a dallam ritmikája.
A megoldáshoz még közelebb visz minket, ha sikerül megfejteni a dallam mellé lejegyzett szöveget:

Zaphica prima cum meter ab inventore sit dicta
Trochaica a pede predurante
Pentameter quia quinque pedum
Istud ultimum est adonicum ab inventore
et Dimetrum a numero pedum.

A bejegyzés fordítása:

Először (jön) a szapphói sor, mely a megalkotója után lett így nevezve,
trocheusi lejtésű a hosszan kitartott versláb miatt
és pentameter, mivel öt lábból áll.
És az utolsó sor, az adóniszi, úgyszintén megalkotójáról lett elnevezve,
a dimetrum pedig a lábak számáról.

A magyarázó szövegből rögtön láthatjuk, hogy a szapphói strófa jellemzésébe botlottunk bele. A strófa három szapphói sorból áll, melyek egyenként öt verslábból épülnek fel, és trocheusi a lejtésük. A strófa negyedik sora egy adóniszi sor, mely két verslábból áll.

szapphoi_strofa.jpg

A kép forrása: Falus Róbert, Az antik világ irodalmai. Budapest: Gondolat, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tehát nagy valószínűséggel egy zenés verstani segédletet találtunk az ősnyomtatvány feldolgozása során. Az egykori bejegyző, feltehetően diák, a szapphói strófa megtanulásához készített magának egy emlékeztetőt, melyben leírta a ritmusképlethez kapcsolódó számára fontos adatokat és ehhez egy tandallamot is megörökített. Hisz ne felejtsük, énekben mindig könnyebb memorizálni, mint prózában!
A lejegyzett dallamba sikerült lelket is lehelnünk. Ha figyeljük az éneket, végig jól követhető a szapphói strófa ritmusa.

2_kotta.jpg

Keresztelő Szent János himnuszát már a második évezred elejétől használták példaként különböző grammatikai traktátusokban. Ahogy láthatjuk, ősnyomtatványunk olvasója is ennek a himnusznak a szövegét választotta, hogy eligazodjék és jártas legyen a metrumok világában. Leporolva régi bejegyzését egy hasznos segédeszközhöz jutottunk, mely akár most, ötszáz évvel később is segítségünkre lehet a verstan világában.
A himnusz szerencsére nem felejtődött el az évszázadok során, a mai napig él és hat. Számos nyelven több fordítása, parafrázisa látott és lát napvilágot.
Végül a himnusz egy nemrég született parafrázisát szeretnénk bemutatni. Subicz-Marsi Edit szolfézstanárnő fordításváltozatának köszönhetően mostantól nemcsak latinul, hanem magyarul is elénekelhetjük Keresztelő Szent János himnuszát úgy, hogy a szövegben a szolmizációs hangok nevei is benne foglaltatnak.

3_kotta.jpg

A szerző köszöni Madas Editnek a bejegyzés feloldásában nyújtott segítségét, Szoliva Gábriel testvérnek a zenei rész értelmezésében nyújtott gondos eligazítását, Subicz-Marsi Editnek a bejegyzés dallamának átírásában, a dalok betanításában, a kották és a hanganyag elkészítésében nyújtott segítségét, valamint a hiánypótló magyar parafrázist, a Budavári Nagyboldogasszony-templom plébániájának a segítségét, hogy a felvételhez rendelkezésre bocsátotta az altemplomot és végül, de nem utolsó sorban Gál Kingának, hogy nyári kézműves táborában lehetővé tette a gyakorlást, és a táborban résztvevő önkéntes kis énekeseknek: Csapodi Veronikának, Csáky-Semsey Ilkának, Lengyel Annának, Lengyel Borbálának, Pomozi-Soós Annának, Rónaszéki Villőnek és Takácsy Hannának a lelkes közreműködését.

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Állatkert – Magyar márkák. 10. rész

2020. szeptember 30. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 31. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincegyedik. részében Kopcsay Ágnes, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának tizedik folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. Az Állatkert is ilyen, Budapest egyik legrégebbi intézménye, amely a történelem viharaitól függetlenül minden időben a gyerekek és a felnőttek kedvence. Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!
Az Állatkerti Részvénytársaság 1865-ben alakult, 800.000 forint alaptőkével. Pest városa 32 holdat engedett át díjtalanul a részvénytársaságnak 30 évi használatra, a tulajdonjogért mindössze évi egy aranyat kötött ki. A részvénytársaság első elnökének Xantus Jánost választották, igazgatónak pedig Fitzinger Lajos zoológust hívták meg. Az Állatkert 1866. augusztus 9-én nyitott.

1_reszveny_1.jpg

Pesti Állatkerti Részvényrészlet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Részvény 1.

Nyitáskor az Állatkertben száznál is több faj került bemutatásra, 300–600 állatot láthatott a korabeli érdeklődő. A hazai fajokon kívül sok más mellett számos ritka majom- és makifajtát, papagájokat, tevéket, kengurukat és más különleges állatokat csodálhattak meg. Az első zsiráf 1868-ban érkezett, Ferenc József ajándékozta az Állatkertnek, Erzsébet királyné közbenjárására. Az első évtizedekben az Állatkertben oroszlánház épült, tigrisek, elefánt és orrszarvú is „beköltözött”. 1893-ban érkezett az egyik leghíresebb állat, Jónás, az első nílusi víziló.

2_pkg_1926_348a.jpg

Állatkert – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1926/348 – Magyar Digitális Képkönyvtár

1872-ben átalakult a részvénytársaság Állat és Növényhonosító Társulattá, és így állami támogatásra is számíthattak. 1873-ban Serák Károlyt választották igazgatóvá, aki 33 évig vezette az intézményt. Közel két évtizeden át fejlődés, sőt, anyagi sikerek jellemezték az Állatkertet, ami azonban már nemcsak állatok otthona és bemutatóhelye volt. Az Állatkert területén cirkusz és az Ős-Budavára elnevezésű mulatóhely is működött. Ezek bevételéből az Állatkertet is fenn lehetett tartani, ám sok helyet foglaltak, lezüllesztették a kertet, és a város vezetése már nem kulturális intézményként, hanem bevételi forrásként tekintett az Állatkertre, ami végül csődbe juttatta a Társaságot.

kepkonyvtar_77379_94068.jpg

Ős-Budavára. Plakát. Grafikus: Tolnay Ákos (1861–?) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1914e/342. – Magyar Digitális Képkönyvtár

Az Állatkertet 1907-ben a főváros, Budapest vette át. A város közgyűlése elhatározta, hogy:

„modern berendezésű állatkertet létesít, mint kulturális intézményt, tanulságos szórakozást nyujtó, kellemes üdülő helyéül a látogató közönségnek.”

Budapest Székesfővárosi Állatkert Útmutatótja, Budapest, 1912. – Törzsgyűjtemény

Az átépítés, felújítás 1909-től 1912-ig tartott, ez alatt a kert zárva tartott. Az újbóli megnyitásra 1912. május 20-án került sor. Európa egyik legszebb és legkorszerűbb állatkertjévé vált az intézmény ekkor. Az építmények közül e sorok írójának különösen kedves a Főkapu, mert annak és a szerző gyönyörű szülőházának, s közel harminc évig otthonának is, Neuschloss Kornél (1864–1935) volt a tervezője.

4_klap_bp_1_62.jpg

Budapest Állatkert Főbejárat. Képeslap. Fotó: Knöpfmacher J., 1929/36 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Klap.Bp. 1.602 – Hungaricana, Képcsarnok

Természetesen az újranyitáshoz rengeteg új állat is érkezett a világ minden tájáról. A legérdekesebb talán a négy zsiráf érkezése lehetett.

„Ez volt a helyzet azzal a négy zsiráffal is, akikkel az új Zsiráfházat kívánták benépesíteni. Az állatokat Szudánban fogták be, majd Kartúmból vasúton vitték őket Alexandriába, ahonnan pedig gőzhajóval szállították őket egészen Fiuméig. A vámkezeléskor felmerültek bizonyos adminisztratív nehézségek, olyannyira, hogy Móra Ferenc külön is megemlékezett az esetről Tápéi furfangosok című elbeszélés-gyűjteményében. A formaságok elintézése után a négy zsiráf, Pasa, Cocotte, Emir és Saida 1911 júliusában vasúton utaztak tovább Budapestre. A Nyugati pályaudvarról lábon, kötőfékkel vezették végig őket az utcákon, egészen új otthonukig.”

História hétről hétre. Jubileumi cikksorozat. A zsiráfok utazása. Tizenkettedik rész, 2016. április 18. – A Fővárosi Állat- és Növénykert honlapja

A fejlődést az első világháború, és a világgazdasági válság megszakította, de aztán újra komoly fejlesztések kezdődtek. Az Állatkert 1927-ben megjelent útmutatójában olvashatjuk, hogy a mókusoktól a szarvasokig, a bölényektől a tevékig, a zebráktól a tigrisekig, a vidráktól a jegesmedvékig, a tavi madaraktól a sasokig, a struccokig, nem beszélve a krokodilokról mennyi állatot lehetett megismerni ezekben az években a budapesti Állatkertben! Csere útján jutottak hozzá az elefánthoz, de zebrákat, fókákat is sikerült beszerezni. 1930-tól Nádler Herbert lett az igazgató, és nevéhez az Állatkert átszervezése, korszerűsítése fűződik, a szűk ketrecekből ekkor kezdték kialakítani az állatok igényeinek megfelelő tereket.

A második világháború során súlyos bombatámadások érték az Állatkertet, az állatok és az épületek java elpusztult, az ostrom után pedig a kiéhezett lakosság végzett az állatokkal. A háború előtt 2500 példány élt a kertben, a háború végére 15 maradt életben! Mindennek ellenére az intézmény dolgozóinak köszönhetően 1945. május elsején újra megnyitották az Állatkertet. A fejlődés új lendületet Anghi Csaba igazgatósága idején (1956–1967) vett, aki tudományos alapokra helyezte a kert működését, és rövidesen újra Európa egyik legmodernebb állatkertjévé tette a budapesti Állatkertet. Több állat is érkezett ekkor ajándékba Európa állatkertjeiből, Prágából például egy ázsiai vadló. A centenáriumra kapott állatok közül őt láthatta a közönség legtovább, egészen 1990-ig volt a kert lakója.

1994-ben nevezték ki az Állatkert főigazgatójának prof. dr. Persányi Miklóst, akinek vezetése alatt hatalmas változások történtek a kertben. Például, ahol csak lehetett, felszámolták a rácsokat.

„A nagyközönség számára az új idők első jele a mindenütt jelen lévő rácsok eltüntetésére irányuló program. Bár a rács önmagában még nem ördögtől való dolog, sőt, sok esetben az állat számára plusz mászási lehetőséget is jelent, nagyon sok olyan állattartó hely volt ekkoriban, ahol a rácsok alkalmazása mellett jóval korszerűbb és esztétikusabb, a zavartalan szemlélődést jobban elősegítő megoldásra is lehetőség kínálkozott. Az első ilyen változtatás a lámák akkori kifutóját érintette. (…) Az állatokat itt egy óriási, eredetileg fehérre festett, de ekkorra már itt-ott rozsdásodó vaskerítés választotta el a közönségtől. A lámák tartásához ilyen rácsozat teljesen felesleges volt (nem is nekik, hanem a pödröttszarvú kecskéknek épült több mint egy évtizeddel korábban), éppen ezért le is bontották. Helyette egy sekély, szolid szárazárok került a közönség és a lámák közé, amely elegendő volt annak megakadályozására, hogy az állatok a közönség közé kijöjjenek, ugyanakkor nem volt semmi, ami a zavartalan szemlélődést akadályozta volna. A lebontott, több tonnányi vasrácsból egy lámaszobor – rácsláma – készült, amely az új idők jeleként a főbejáratnál került felállításra.”

História hétről hétre. Jubileumi cikksorozat. Rácsláma – egy új korszak kezdete. Huszonötödik rész, 2016. július 21. – A Fővárosi Állat- és Növénykert honlapja

Az elmúlt több mint 20 évben az Állatkert összes állatháza, létesítménye és állattartó tere újjászületett. A műemlék épületeket felújították, a régi szűk ketrecek helyett pedig tágas kifutókban élnek az állatok. A létesítmények megújítása természetesen mindig együtt járt az állattartó helyek korszerűsítésével is, az állatok igényeinek jobban megfelelő terek kialakításával, és az állatok természetszerűbb környezetben való bemutatásával. Az állatállomány is nagyot változott. Sok olyan fajt szereztek be, amelyek évtizedek óta hiányoztak: indiai antilop, mókusmajom, vombat, hangyászsün, óriásteknős, földimalac jelent meg újra Budapesten. De olyan állatok is láthatók, melyek még sosem voltak az Állatkert lakói: komodói varánusszal, indiai oroszlánnal, takinnal, és koalával is lehet találkozni az Állatkertben.

 

Az Állatkert hosszú idő óta az ország leglátogatottabb kulturális intézménye, évente több mint egymillióan keresik fel a több mint 10 ezer állatot. Az állatok megismerése mellett gyönyörű természeti és épített környezetben családi kikapcsolódás, romantikus séta, játék, tanulás, szórakozás színhelye, az állatvilág sokszínűségének megismeréséhez segít hozzá. Menjünk a budapesti Állatkertbe minél többször!

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Forrás: História hétről hétre. Jubileumi cikksorozat a Fővárosi Állat- és Növénykert honlapján

komment

Mit árul el egy festő útirajza?

2020. szeptember 28. 09:00 - nemzetikonyvtar

Mit árul el … ? Hatodik rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Rétfalvi P. Zsófia, a Kutatásszervezési Osztály munkatársa tesz fel kérdéseket a Vasárnapi Ujság egyik írásáról.

Kimnach László (1857–1906) festőművész, grafikus 1883. február 11-én közölt képsorozatot és hozzá kapcsolódó cikket a Vasárnapi Ujságban az alsósztregovai Madách-kastélyról. Ebben az évben a Tragédia költőjével kapcsolatban több írás is megjelent. Aktualitásukat az adta – ahogy erről a február 11-i lapszám is beszámol –, hogy Paulay Ede hozzáfogott Az ember tragédiája színpadra állításához, melynek ősbemutatóját 1883. szeptember 21-én tartották. (Ezért e dátumot 1984-től A magyar dráma napjaként tartják számon.)
Kimnach László ebben az időben – több korabeli lap mellett – a Vasárnapi Ujság egyik illusztrátora is volt. A sztregovai kastélyról készült rajzainak keletkezési helyéről azt írja, hogy népéleti tanulmányai során jutott el oda. A környék kevéssé jeleskedett a természeti szépségekben, és modellt drága pénzért sem talált, ezért úgy döntött, hogy a költő egykori lakhelyét örökíti meg. Beszámol odaérkezésének viszontagságairól, valamint a kedves fogadtatásról, amelyben a költő fia, Aladár és felesége részesítette. Velük kapcsolatban több ízben utal boldog házasságukra is.
A cikkből már ekkor – Madách halála után alig húsz évvel – egyértelműen kitűnik a kultusz jelenléte, főként az Alsósztregovát körüllengő szakrális tér kapcsán:

„Különös érzés fogott el már a faluba érkeztemkor, mely annál inkább fokozódott, mentül közelebb jutottam a helyhez, hol még a közelmúltban a költő géniusza teremtett. A nagy szellemek iránti kegyelet és tisztelet kifolyása ez, melyet affektálni nem lehet, mert ez érzés az örök szép és nemes iránti fogékonyság nyilvánulása.”

Kimnach László: Kirándulás Sztregovára. In. Vasárnapi Ujság, 30. évf. 6. sz., 1883. február 11., 87. – Elektronikus Periodika Archívum

Ezzel szemben mégis különösnek mondható a költőről szóló zsánerképe, melyben elsősorban Madách barátságos jellemét, emberszeretetét emeli ki. Ezt azáltal is érzékelteti, hogy a kastélyról készült képek mindegyikén embereket ábrázol, jelezve, hogy Madách megnyitotta a nép számára a birtokát:

„Madách Imre egyátalán [sic!] a pezsgő életnek és vidorságnak volt barátja, azért a kastélypark látogatását is mindenkinek megengedé, szóval: az emberek közt érzé csak jól magát.”

Kimnach László: Kirándulás Sztregovára. In. Vasárnapi Ujság, 30. évf. 6. sz., 1883. február 11., 87. – Elektronikus Periodika Archívum

sztregova.jpg

Sztregova – Madách Imre lakhelye – (Kimnach László rajza). In. Vasárnapi Ujság, 30. évf. 6. sz., 1883. február 11., 89. – Digitális Képarchívum, DKA-055089

Az életrajzok alapján azonban egészen más kép rajzolódik ki Madách jelleméről. Bérczy Károly emlékbeszédétől kezdve vannak jelen azok az elemek, melyek a későbbi biográfiákban bevett formulákká válnak:

„…Madách soha nem vegyült az élet zajába, nem markolt […] a teljes emberéletbe, nem engedé magát a szenvedélyek hullámaival tova ragadtatni”.

Bérczy Károly: Madách Imre emlékezete. In. Madách Imre Összes művei I., kiad. Gyulai Pál, Bp., Athenaeum, 1880, XIII–XXXVIII, XII, XIX. Törzsgyűjtemény

Valamint pesszimizmusra hajló természetéről is ír, és úgy véli, hogy ugyanez az életforma az okozója a hideg és tartózkodó modorának is. Palágyi Menyhért, Madách első életrajzírója is a legtöbb esetben a zárkózottságot emeli ki a karakterében, s emellett egy ízben ír a társadalmi intézményrendszerekből kiábrándult tizenkilenc éves költő embergyűlöletéről is:

„Lelke megtelik embergyűlölettel és visszafojtott tettvágya a drámai kisérletek [sic!] egész sorában tör magának utat.”

Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete, Budapest, Athenaeum, 1900, 83. – Törzsgyűjtemény

Ettől kezdve ezek a leggyakoribb jellemzések vele kapcsolatban. Ifj. Balogh Károly szerint:

„…csendes természetű, külsőségekre nem sokat adó, testileg, lelkileg egyaránt törékeny alkatú”.

Balogh Károly: Madách az ember és a költő, Budapest, Athenaeum, 1934, 49. – Törzsgyűjtemény

Voinovich Géza véleménye annyiban tér el, hogy azt is megjegyzi, mennyire nem tudta jól érezni magát társaságban, valamint kritikával illeti a humorát is:

„Modora sem volt valami megnyerő. Gyakran erőltette a vidámságot, hogy a társaságnak terhére ne legyen, de tréfáiban nem emelkedett felül az egyszerű falusi gazda színvonalán. A költőt csak a sztregovai erdő magányos ösvényei ismerték.”

Voinovich Géza: Madách Imre és Az ember tragédiája, Budapest, Franklin-Társulat, 1922, 87. – Törzsgyűjtemény

Ezekkel az állításokkal szemben viszont a költő unokaöccse, id. Balogh Károly egészen más véleményt fogalmaz meg emlékirataiban:

„Ám ne gondolja senki, hogy az »Oroszlánbarlang«-nak lakója valami keserűséggel eltelt embergyűlölő volt. Barna szemeinek élénk tekintete, s az a jóízű nevetés, mely sokszor könnyeket facsart szeméből – éppen az ellenkezőjére vallanak. Bizalmas baráti körben, kellemes hölgyek társaságában sziporkázott ajkairól az élc; de vidámságot, derűt keltettek tréfái, ötletei szűkebb családi körben is. Emellett nyílt és egyenes lelkű, jószívű és áldozatkész mindenkivel szemben.”

Balogh Károly: Madách Imre egyénisége. In. B. K., Gyermekkorom emlékei: Nagyanyám, Madáchné Majthényi Anna emlékének szentelve, szöveggond. és jegyz. Andor Csaba, Budapest, Madách Irodalmi Társaság, 1996, 38. Törzsgyűjtemény

Id. Balogh Károly állítása azért is meglepő, mert a fia (szintén Balogh Károly), aki a későbbi Madách az ember és a költő című monográfiát írta, amelynek legfőbb forrásaként apja visszaemlékezéseit említi, egészen más képet rajzol a költőről. A miértre a válasz egyrészt a kultusz által konstruált „költő-filozóf” sztereotípiájában is keresendő, másrészt talán abban, hogy Madách jellemét gyakran a felesége, Fráter Erzsébet személyiségével ellentétbe állítva ábrázolják. A tragikus házasság vége többszörösen kötődik a sztregovai helyszínhez. Épp ezért meglepő, hogy Kimnach több alkalommal is említi a költő fiának boldog kapcsolatát feleségével – mintha a fiúéban igyekezne rehabilitálni az apa házasságának történetét.
Id. Balogh Károly jellemrajza tehát erősen egybevág Kimnach László Madách-portréjával. Úgy gondolom, hogy a festőművész írása azért lehet érdekes, mert másféle kultikus beszédmóddal ír Madáchról, mint a megszokott. A sokoldalú, derűs földbirtokos gazda képében jeleníti meg a költőt, mely narratívában még a házassági tragédia is más hangsúlyt kap.

Rétfalvi Petra Zsófia (Kutatásszervezési Osztály)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 7. rész

komment

Az 1848–49-es szabadságharc emlékművei – Jósikafalva. 2. rész

2020. szeptember 24. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 24. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Hat évtized alatt nagyot változott az a festői, vadregényes táj, amely keretbe foglalta Vasvári Pál és szabadságharcos társainak végzetük felé vivő útját. 1914-ben Ruzicska Béla kolozsvári egyetemi tanárnak olvashatjuk lelkes természetjáró beszámolóját a vidékről az Erdélyi Kárpát Egyesület lapjában.

„Leszállva a vasútról, batyuinkat hátunkra véve, megkezdjük gyalogútunkat egyenesen déli irányban a közeli hegyek és pedig a Gyalui-Havasok felé, melyek a községen [Kiskalota] túl alig 1 kilométernyire veszik kezdetüket. A jó kocsiút, melyen régen a fát tengelyen szállították le, a Kalotapatak völgyében halad fölfelé, mely a hegyek közül itt tör elő. Csakhamar erdővel borított hegyoldalok alkotta szűk, kanyargós, szép völgyben vagyunk és magunk fölött, a nagy magasságban apró, fával megrakott, lassan előrehaladó csilléket látunk vastag drótkötelen lebegve, a síkság felé haladni. Ez a nagy költséggel épített drótkötélpálya, mely hegyek és völgyek fölött, 15 km távolságban, a Melegszamos folyó és a Béles patak egyesülésénél fekvő Jósikafalva (régebben Jósikatelep vagy Béles) nagy faipartelepéről indúl ki, Kis-Kalota vasúti állomásán végződik. Most már így szállítják ki a hegyek közül a fát a Kis-kalotai raktárba és onnan vasúttal tovább.”

Ruzicska Béla: Kirándulás a Gyalui-Havasokon át a Skerisóarai jégbarlanghoz, Ordinkus-völgybe és a Nagy-Biharra. I. In. Erdély, 23. évf. 5. sz. (1914), 66. – Törzsgyűjtemény

A fakitermelő telepet és környékét, a Meleg-Szamos felső folyását borító fenyveseket az 1910-es évek elején megvásárolta egy örmény származású gazdag fakereskedő fia, Urmánczy János. Az új földbirtokos itt telepedett le és alapított családot. Házasságukat a Vasvári-kápolnában kötötték és 1912-ben, Jósikafalva felett egy dombtetőn fölépítették romantikus stílusú kastélyukat.

1_urmanczy_kastely_josikafalva_j_162.jpg

Jósikafalva – Urmáczy-kastély – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. J 162.

A kastély jóformán még el sem készült, amikor a domboldalban egy új katolikus templom építésébe kezdtek. (Ennek az alapozása látható a fenti kép bal oldalán.) A falu gyarapodásával a hívek létszáma is megnövekedett és a kis kápolna már szűknek bizonyult. A kőből épült kis templom vált az új Vasvári-emlékhellyé.

„Ide szállítják át a régi fakápolnából az oltárképet, az oltárt, valamint a kápolna feliratát, a Vasvári-táblát. A plébániai kápolnát 1914. július 12-én szentelte fel gróf Majláth Gusztáv gyulafehérvári püspök.”

Tóthpál Tamás: Egy százéves Vasvári-kirándulás. In. Erdélyi Gyopár, 9. évf. 3. sz. (1999) – Törzsgyűjtemény

2_urmanczy_kastely_kapolnaval_turistasag_alpinizmus_1918_19.jpg

Az Urmánczy-kastély az új kápolnával. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19) 121. o. előtt – Törzsgyűjtemény

1914-ben Erdély még Magyarország része volt, amikor Ruzicska Béla feleségével és tanártársával felkereste Vasvári Pál elestének helyét. Az emlékhely leginkább egy vastag gerendákkal körbekerített karámra hasonlított. Így lehetett megvédeni azt a parányi területet a 65 éve szűnni nem akaró gyűlölettől.

3_vasvari_sirja_erdely_1914_5_sz_69_o.jpg

Vasvári Pál sírja 1914-ben. In. Erdély, 23. évf. 5. sz. (1914), 69. – Törzsgyűjtemény

„A Funtinelle tisztásról (1341 m. t. sz. f.) Jósikafalvára lefelé haladóban kb. 1170 m. t. sz. f. m.-ban , a mostani kocsiúttól kissé oldalt, a »La Grincz« nevű helyen (l. 1848-49. Tört. Lapok 1892. I. évf. 138.), egy szittyós, vizenyős helyen gerendákkal körbekerített sírhant, felette egyszerű oszlop, rajta fatábla és ezen felírás: »Vasvári Pál sírja« késztet megállásra.
Keserű fájdalom tépi szívünket! Íme! Ez a kép mindent-mindent beszél! Ez hát magyarjaink megbecsülése! Így tudtuk megbecsülni Vasvári szent emlékét!...
Pedig e szerény kis kerítés is csak Szőke József maguravillatelepi főerdővéd jó lelke adománya; ő kerítette körül 1914-ben és hantolta fel a sírhalmot…”

Győrffy István: Képek Erdély hegyvilágából. In. Turistaság és Alpinizmus. 9. évf. 5. sz. (1918-19.) 127. – Törzsgyűjtemény

4_vasvari_sirja_turistasag_alpinizmus_1918_19_127_o.jpg

Vasvári Pál sírja 1918-ban. In. Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918–19), 127. – Törzsgyűjtemény

Ez az utolsó kép az emlékhelyről. A történelem vihara mindent elsodort. Ez a vihar itt sokkal dühödtebb volt annál, hogy bár csak egy kis fakereszt is állva maradjon, amely Vasvári és társai elestének a helyét jelölné.
1918 novembere Jósikafalva történetének vészterhes hónapja volt. Míg Budapest utcáin az őszirózsás forradalom pacifizálta a frontról hazatérő katonákat, addig az Erdélyi-szigethegységben az obsitos bakákból fegyveres csapatok verődtek össze, amelyek feldúlták az udvarházakat, öltek és raboltak. Egy ilyen, a monarchia hadseregéből hazakerült, többségében román nemzetiségű rablócsapat támadta meg az Urmánczy kastélyt is Jósikafalván. A földesúrnak a személyzettel és a faluban tartózkodó csendőrökkel együtt volt ideje elbarikádozni magát az erődszerű udvarházban és segélykérő üzenetet küldeni testvéröccsének, Urmánczy Nándornak Budapestre. A több napig elhúzódó csetepatéban a rablók felgyújtották az egész fatelepet és megöltek hat alkalmazottat. Urmánczy Nándor nem késlekedett, toborzó felhívást tett közzé a Budapesti Hírlap 1918. november 7-i számában és néhány nap múlva már egy különítménnyel a helyszínre érkezett. Jósikafalván és környékén statáriálisan kivégezték azokat, akiknél fegyvert találtak. Eközben Aradon folytak a román és a magyar nemzeti tanácsok közötti tárgyalások Erdély sorsáról. A román fél a jósikafalvai eseményeket is bizonyítékként hozta fel arra, hogy miért szükséges Kelet-Magyarország 26 vármegyéjében bevezetni a román közigazgatást. (l. Kolozsvári Hirlap, 1918. nov. 14. 3.)
Nagy valószínűséggel ezekben a vérzivataros napokban pusztult el a Vasvári-templom belső berendezése is az oltárképpel együtt. Csak az emléktáblát sikerült megmenteni. Ennek történetét Abaházy János pécsi nyugalmazott pénzügyi igazgató 1969-ben tett vallomásából ismerhetjük meg, melyet Okos Márton közölt Vasvári Pálról írt könyvében.
A tanúságtevő szerint bátyja az impériumváltást követően Jósikafalván dolgozott műasztalosként és itt került birtokába a kallódó tábla. Abaházy János ekkor már áttelepült a trianoni Magyarországra, de 1921-ben hazalátogatott és ekkor hozta el a testvérétől az emléktáblát.

„A bátyám által előhozott tábla nagyobb volt, hogy az eredeti alakjában már Hunyadra is szállítható legyen. Ezért azt a bátyám óvatosan szétbontotta és a szétszedett részekből egy utazásoknál is elfogadható ládát készített úgy, hogy a tábla felírásos része a láda belső oldalára került. A belső részt csomagolópapírral óvatosan leragasztottuk, a külsejét pedig kátrányfestékkel befestettük.”

Okos Márton: Vasvári Pál emlékezete Kalotaszegen, Kolozsvár, Kalauz K., 2011. 84–85. o.

Ezt követően az így álcázott emléktáblát Abaházy János átcsempészte a határon és Tiszabüdre, Vasvári szülőfalujába vitte, ahol átadta a főjegyzőnek. Tiszabüd ma már Tiszavasváriként nevében viseli híres szülöttének emlékét. Már csak az emléktábla megtekintése végett is érdemes ide ellátogatni.
Az impériumváltástól eltelt száz év óta a táj és a település is nagyon sokat változott. Jósikafalvát inkább már Bélisként emlegették és az egykor Vasvári emlékét őrző templom is az ortodox hívek használatába került. A nagy változás az 1970-es évek elején érte a települést. A Meleg-Szamosnak ezen a szakaszán víztározót építettek, a falut felköltöztették a dombhátra és a folyó vizét felduzzasztották.

 

A Fântânele-i víztározó (vagy Bélesi-tó) ma inkább a turizmusáról ismert. A természetjárók közül a biciklitúrázóknak, de a búvároknak is kedvelt célpontja. A Jász Búvár SE honlapján például ezt olvashatjuk:

„A merülés során az egykori település maradványait, ezen belül is a falu templomát lehet megtekinteni. […] A 17 méter magas, kétemeletes torony, és a 7–8 méter magas oldalfalak jó állapotban maradtak fenn. A főhajóba széles ablakokon keresztül lehet beúszni, ahol mai napig megtalálható a templom oltára.”

Bélesi tó. In. Jász Búvár SE (honlap)

Amikor tavasszal vagy kora nyáron leengedik a tó vizét, a templom előbukkan és mementóként emlékeztet a márciusi ifjú váteszi szavára:

„Hazánkban az erény méltányolva nincs. Őseink a középkor védfalai voltak vándor ozmánhatalom ellenében, őseink védték meg az európai civilizációt, a kereszténység ügyét; és a világhírű csaták mezői, hol ők a félvilág ügyéért küzdöttek, pusztán, jeltelenül állnak. Csak egy kőlap sem emelkedik a diadalmasan elhúnyt hősök sírja felett, mely az alant nyugvó ezrekről spártai ridegséggel elmondaná, hogy »ezek a törvény parancsa szerint hullottak el«.

Vasvári Pál: Az érdem és utóhír. In. Vasvári Pál válogatott írásai, Bp., Művelt Nép, 1956, 143. – Törzsgyűjtemény

6_a_josikafalvi_templom_napjainkban.jpg

A jósikafalvai Vasvári-templom napjainkban. A kép forrása: Magyargyerőmonostor – Református Egyházközség honlapja

A rendszerváltás után újra megalakult Erdélyi Kárpát Egyesület felélesztette az elődök által 1892-ben életre hívott Vasvári-emlékkirándulások hagyományát, és immár sokadik alkalommal szervezi meg a Vasvári Pál Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúrákat. Érdemes részletesen áttanulmányozni a túrakalauzt.
A kerékpáros túra kapcsolódik ahhoz a megemlékezéssorozathoz, amelyet minden évben Vasvári Pál halálának napján, július 6-án tartanak Körösfőn. A rendezvények fő szervezője és mozgatórugója Péntek László, a Rákóczi Kultúregylet elnöke, aki a kalotaszegi település alpolgármestereként kezdeményezője volt a helyi Vasvári-kultusz ápolásának. Ezekhez a megemlékezésekhez rendre csatlakozik Budapest XVIII. kerületéből a Vasvári Pál Polgári Egylet, nem véletlen tehát, hogy Pestszentlőrinc – Pestszentimre és Körösfő testvértelepülések.
Körösfőn 1995-ben Vasvári tiszteletére kopjafát állítottak, amelyen a hős domborműves arcképe látható. A kopjafa tövében magyar és román nyelven egy Vasvári-idézetet olvashatunk:

„A nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain.

Vasvári Pál – 1848

 

Vasvári Pál: Irányeszmék. Irányeszmék, [az előszót és a jegyzeteket írta Szigethy Gábor], Budapest, Magvető, 1988. (Gondolkodó magyarok) – Magyar Elektronikus Könyvtár

7_vasvari_kopjafa_korosfo_bordas_2008.JPG

A Vasvári-kopjafa Körösfőn 2008-ban. Fotó: Bordás Csaba.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.; 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár

komment

Mit árul el egy apró üres karika a Ransanus-corvina díszítésében?

2020. szeptember 21. 09:00 - nemzetikonyvtar

Mit árul el … ? Ötödik rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező új blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Zsupán Edina filológus-kodikológus, az MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport munkatársa tesz fel kérdéseket a Ransanus-corvináról.

Ki gondolná, hogy a középkori kódexek kutatása semmiben sem különbözik a nyomozók munkájától? A kézzel írt, díszített és bekötött könyvek egyedi kézműves termékek, amelyek magukon viselik készítőik keze nyomát. A szakemberek az egykori alkotók sajátos kézjegyeiből próbálják rekonstruálni az elmúlt időknek azt a szeletét, amelyet egy-egy több száz éves kötet megőrzött az utókor számára rejtett, kódolt formában. Ezt a kódot kell feltörni ahhoz, hogy feltáruljon a titok, a múltunkról való értékes tudás.
Egy-egy kódex számos szempontból megszólítható. Sajátos üzenetet hordoz az anyaga, amelyre írták, az írás jellege, díszítése és kötése, maga a tartalom és az olvasók bejegyzései. Mindegyik kötet más és más kérdéseket vet fel. Ám jó kérdések sem születhetnek egykönnyen. Feltételük egyfajta előzetes tudás, valamiféle kontextus, aminek a segítségével a kutató a helyes úton indulhat el, jó kérdéseket, majd jó válaszokat fogalmazhat meg. E kérdések gyakran apró, jelentéktelen elemekből bomlanak ki, ám mégis fontos felismerésekhez vezethetnek.
Rövid írásunkban az egyik különleges corvinánk, Pietro Ranzano magyar történelme díszítésének egyetlen apró elemét tesszük vizsgálat tárgyává, egy kitöltetlen közepű kis kört, amely megoldotta ennek a kódexnek a legfontosabb kérdéseit. Választ kaptunk arra, hogy hol keletkezett, kik díszítették, s mit kezdjünk az elejéhez fűzött pótlás csúnyácska miniatúrájával. Segítségével sikerült meghatározni a Mátyás király alatt Budán működő királyi műhely egyik termékeny, ám a kutatás előtt mostanáig rejtve maradó miniátorszemélyiségét, és alapvető megállapításokat tehettünk a műhely működési módjáról. Mindennek jelentőségéhez fontos tudnunk, hogy a korábbi kutatás ezt a kódexet egyáltalán nem tudta elhelyezni, keletkezését leginkább Itáliában, Nápolyban képzelte el.
Kitöltetlen kör. Hol is találjuk meg a kódexben? Először a 60. levél iniciáléjában bukkan fel az arany „I” betű hátterében pontokkal kialakított rozetták – stilizált virágfejek – közepeként.

01_kep_f60r_kesz.jpg

1. kép. Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 60r, részlet

Ez önmagában még semmit sem jelent, az azonban már sokkal inkább, hogy a korábbi fejezetekben nem találkozunk vele, a rozetták közepe ott tömör pont volt.

02_kep_119v_kesz_tif.jpg

2. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 119v, részlet

Az „I” betű hátterének kompozíciója is lazább, hanyagabb. A 137. levéltől immár rendszeres látogatónk lesz a kitöltetlen köröcske a kevéssé precízen megrajzolt rozetták közepén, s nem csak ott, hanem a margó virágmotívumainak tollal megrajzolt vékony, fekete díszítésében is.

03_kep_141v_kesz_tif.jpg

3. kép: Ransanus-corvina – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 141v, részlet

A korábbi oldalakon e finom indák nem rejtettek hasonlót, ott tömör, fekete pont sűrítette a tollrajzokat. (L. a 2. képet) Ha jobban megfigyeljük, most a színezés is változik: dominál a bordó, a világoskék és az okkersárga, s visszahúzódik a zöld. Nem mással állunk itt szemben, mint két különböző mester munkájával, s bár a második, az üres köröket rajzoló kéz megpróbálta utánozni elődjének stílusát, saját keze vonását és jellegzetességeit nem tudta elrejteni.
A kódex belső kezdőlapjának miniatúrája jó ismerősünk: Mátyás és Beatrix a trónteremben fogadja a mű szerzőjét, Pietro Ranzano lucerai püspököt, híres történetírót és diplomatát, aki 1488 és 1490 között Beatrix királyné apjának, Ferrante nápolyi királynak követeként tartózkodott a magyar királyi udvarban.

04_kep_cim.jpg

4. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r

Most koncentráljunk a méltóságteljes ábrázolás egy látszólag jelentéktelen elemére, a trónus vörös baldachinjának arany cirádájára!

05_tronus_kesz.jpg

5. kép: Ransanus-corvina, elsődleges címlap – Kézirattár, Cod. Lat. 249., f. 17r, részlet

Nem nehéz felismernünk, hogy a díszítősort a már ismerős rozetták alkotják, melyek közepe kitöltetlen kör. Következtetésünk nyilvánvaló: a második mester nemcsak az említett iniciálékon dolgozott, hanem a kódex legjelentősebb miniatúráján is. Ugyanakkor azonban, ha az oldal sűrű virágdíszítésére pillantunk, nem kitöltetlen köröket, hanem tömött fekete pontokat látunk a tollal megrajzolt díszítővonalkák végén, ami viszont az első miniátor jellegzetessége. Egyértelmű tehát: a díszes kezdőoldal és szemben elhelyezkedő párja két mester munkájának eredménye.
Az első mester azonosítása sem volt magától értetődő. Őt is apró, rejtett egyéni jellegzetességei alapján azonosíthattuk az „első címerfestő” szükségnevű miniátorral. Hoffmann Edith kutatásai óta tudjuk, hogy ez a firenzei kismester a budai királyi udvarban tevékenykedett Mátyás idején, méghozzá az 1480-as évek legvégén. Ebben a kódexben azonban ő is rejtőzködni próbált. Saját stílusát háttérbe szorítva francia és németalföldi kódexek stílusában próbált meg alkotni. Ha végiglapozzuk a kódexet a 137. levélig – eddig terjednek az ő iniciáléi –, azt láthatjuk, hogy mesterünk hamar kifogyott az idegen motívumkincsből, és fokozatosan visszatért saját firenzei repertoárjához. Az „első címerfestő” franciás stílust utánzott tehát, a második mester pedig az első stílusát. Utánzás, imitáció a kódex díszítési módjának kulcsszava. A motívumok persze kölcsönözhetők, de az egyéni jellegzetességek, a vonalvezetés mikéntje, az erő, amellyel ki-ki a tollat rányomja, az ecsetet használja, a kompozíció sűrűsége aligha. S éppen ezek a mindig azonos sajátságok segítenek a rejtőzködő mesterek leleplezésében.
Az első mester egy firenzei származású budai miniátor volt. De mégis ki lehetett a második, az, aki az üres köröket kedvelte? Érdemes közelebbről megnéznünk a tróntermi jelenet alatt található baloldali címert. (L. a 4. képet) A szívpajzsban a fehér lengyel sas arról árulkodik, hogy bár a miniatúra Mátyást és Beatrixet ábrázolja, a címer festésének idején a király már II. Ulászló volt. Az arannyal keretezett, zárt címerkompozíció, a fekete kontúr az aranyvonal mellett, a heraldikai ezüst helyettesítésére használt fehér szín, az oroszlánok vékony testalkata nagyon közel viszi ezt a címert egy olyan címertípushoz, amelyet jól ismerünk a corvinákból: a „második címerfestő” címereihez. Ez a mester szintén budai miniátor volt, alakját ugyancsak Hoffmann Edith körvonalazta, ám sajátos címerein kívül mind ez ideig semmit sem tudtunk róla.

06_kep_cl_10_kesz.jpg

6. kép: Tacitus-corvina – ELTE Egyetemi Könyvtár, Cod. Lat. 10., f. 1r, részlet

Nos, most már tudjuk, hogy dolgozott a Ransanus-corvinában is. A kódex díszítése a két budai kisebb mester közös munkája volt. Elvethetjük tehát az itáliai kifestés elméletét. E kódexben egy tőlük idegen, franciás stílust próbáltak követni, ez rejtette el, s tette nehezen azonosíthatóvá őket.
A kifestett, ám bekötetlen kódexet Ranzano 1490 őszén magával vitte Itáliába. A palermói domonkos kolostorban található hagyatékában lelte fel rokona és szerzetestársa, Johannes. Átnézte a szöveget, dicsőítő előszót írt hozzá, és Bakócz Tamásnak ajándékozta valószínűleg akkor, amikor a főpap pápai aspiránsként Itáliában tartózkodott, 1512/13 környékén. A kötet így visszakerült Magyarországra. Minden bizonnyal Bakócz gondoskodott arról, hogy Johannes előszavának kezdőoldalát is kidíszítsék, s fessék a kötetbe az ő címerét is. (L. 6. kép) A bíborosi kalapos címerek az első levélen, valamint a Mátyás és Beatrix tróntermi jelenetét ábrázoló fő miniatúra alatt, a jobb oldalon találhatók. (Ez utóbbi helyére eredetileg Beatrix címerét szánhatták.) (L. 4., 7. kép)
A toldalék címlapjának díszítése és az eredeti tróntermi jelenet között feltűnő a kompozíciós hasonlóság – a könyvajándékozás motívuma –, ám az új címlap kvalitásában messze elmarad a korábbitól. Mégis van egyetlen árulkodó elem a képen, ami kétségtelenné teszi a két címlap rokonságát: Bakócz díszes székének háttámláján megjelenik ismerős rozettánk, közepén az üres körrel, nyilvánvalóan ugyanaz, mint az eredeti címlapon is, s a margón futó virágos díszek között ott sorakoznak a tollal megrajzolt üres körök.

 

Ámulva kell levonnunk a következtetést: évtizedek elteltével ugyanaz a mester festette ki a kiegészített kódex új címlapját is, mint aki az eredeti rétegen dolgozott, a „második címerfestő”. A motívumok, a színek azonban már mások, s a díszlap egy öregedő, talán egyre ritkábban festő kéz bizonytalanságait is magán hordozza. Az eredeti rétegnél használt konkrét előkép, a kompozíciós támpont sem volt már releváns, a mesternek saját kútfejére kellett hagyatkoznia, legfeljebb korábbi munkáját, a főminiatúrát utánozhatta.
Mindezek alapján fel kell tételeznünk, hogy a „második címerfestő” Mátyás halála után még hosszú ideig hazánkban tartózkodott, ami érdekes új elem az udvari művészet kontinuitása terén a Mátyás- és a Jagelló-kor viszonylatában.

Arról, hogy ki is volt valójában a „második címerfestő”, és milyen további érvek segítették az azonosítását:

  • Zsupán Edina, A budai műhely = „Az ország díszére”: A Corvina könyvtár budai műhelye. Kiállítási katalógus, szerk. Zsupán Edina, Bp., OSZK, 2020, 21– 62.

A két címerfestő azonosításáról részletesen:

  • Zsupán Edina, A Corvina Könyvtár „első” címerfestője: stílushűség és imitáció. A Philostratos- és a Ransanus-corvina provenienciájához, Művészettörténeti Értesítő 66(2017), 273‒302.

A teljes kódex megtekinthető a Bibliotheca Corvina Virtualis honlapon.

Zsupán Edina

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 6. rész; 7. rész

komment

Csepp a tengerben – Érdekességek a Mikes Kelemen Program által hazakerült kiadványok között. 2. rész

2020. szeptember 18. 09:00 - nemzetikonyvtar

A Mikes Kelemen Program margójára – 11. rész (folytatás)

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenegyedik rész folytatásában munkatársunk, Sághi Ilona írását olvashatják Kemény György, az Amerikába kivándorlók életét dokumentáló verseiről.

Kemény Györgynek számos publikációja jelent meg a korábban már említett Szabadságon túl egyéb lapokban is, így például Az Amerikai Magyar Népszava jubileumi díszalbumában, ahol már mint „az egész amerikai magyarság egyik legismertebb emberé”-t méltatják (210. o.), aki 1909-ben elindította a Képes Családi Lapok című szépirodalmi lapot is.

kepes_csaladi_lapok_korbevagott.jpg

Képes Családi Lapok, 1. évf., 1. sz., 1909. dec. Címlap – Törzsgyűjtemény

Kemény György életének 77 éve alatt rendkívül sokrétű tevékenységet fejtett ki az amerikai magyarság kulturális életének szervezése terén. Kultúraszervező munkássága tág horizontú és magas szintű volt: elnöke volt a Clevelandi Magyar Önképző Körnek, az Amerikai Magyar Sajtó Egyesületnek, fontos szerepet játszott az Amerikai Magyar Szövetség szervezetében. Folyamatosan kapcsolatban volt a magyar irodalmi élettel, 1925-ben tagja lett a Petőfi Társaságnak, 1926-ban a Gárdonyi Géza Irodalmi Társaságnak, 1947-ben a Szent István Akadémia III., Irodalomtörténet és nyelvészet, esztétika, művészettörténet és szépirodalmi osztálya is kültagjává választotta. Kemény György impozáns munkássága során nemcsak rendkívül termékeny költő, író, újságíró volt, de kapcsolatokat kezdeményezett a magyar irodalmi élet kiválóságaival is: az OSZK Kézirattára őrzi a Babits-hagyaték részeként néhány levelét, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig megtalálhatóak Móricz Zsigmondhoz írott levelei.
Jótékonysági munkája is nagyon jelentős: vezetője volt a Jószív mozgalomnak, bányász árvák megsegítésére és szibériai magyar hadifoglyok kiváltására is gyűjtéseket szervezett, utóbbira 200 millió korona gyűlt össze.

„Apponyi és társai Klevelandban” 

Kemény György oszlopos tagja volt az 1904 szeptemberében az Apponyi Albert grófot és az interparlamentáris konferenciára érkező társait fogadó bizottságnak is. Az Interparlamentáris Unió 1889-ben alakult meg Párizsban, kilenc ország, köztük Magyarország részvételével. A magyarországi csoport első elnöke Jókai Mór volt, neves tagja a két világháború között gróf Apponyi Albert. A Budapesti Hírlap újságírója így számol be az eseményről:

„Az összes ünnepségek között, a melyeket Apponyi Albert gróf és az interparlamentáris konferencia tagjainak tiszteletére rendeztek, a legszebb, legimpozánsabb volt a klevelandi ünnep. A testvéri szeretet hozta össze a klevelandi ünnepre az amerikai magyarokat, a kik ünneplőbe öltöztek s úgy siettek Apponyinak és társainak fogadására. ……. A vasútnál a klevelandi magyarság nevében Kemény György üdvözölte az érkezőket, mire Apponyi röviden válaszolt. Azután kocsikon és automobilokon a városba mentek, ahol a Hollenden-szállóban vettek lakást. Reggeli után volt a kivételes fogadás a szálló nagytermében, a hol a több száz főnyi magyar és angol vendégeken s a fogadó-bizottság tagjain kívül Apponyiék üdvözlésére megjelent Myron T. Herrick, Ohió-állam kormányzója is. Az Egyesült Magyar Egyesületek nevében Kemény György mondott üdvözlő beszédet, a mire Apponyi gróf válaszolt. Megköszönte a szives fogadást, üdvözölte a kormányzót és a megjelent angol és magyar közönséget.”

Apponyi és társai Klevelandban. Newyork. 1904 szept. (Saját tudósítónktól.). In. Budapesti Hírlap, 34. évf. 274. sz. (1904. október 4.), 3. o. – Törzsgyűjtemény

Két nappal korábban, ezzel a kommentárral közölte a tudósító Kemény beszédét:

„Viharos éljenzés követte Kemény György szavait s a beszéd után Apponyi Albert gróf állott szólásra. Látható megindultság vett rajta erőt, s ez a megindultság uralkodott az egész társaságon.”

Apponyi és társai Klevelandban In. Budapesti Hírlap, 34. évf. 272. sz. (1904. október 2.), 11. o. – Törzsgyűjtemény

Apponyi gróf hasonlóan ékesszóló beszédében többek között a következőket mondta:

„Ti vagytok bizonyítékai, a kik itt ez uj hazában éltek, hogy ha hazánkban a demokratikus eszmék kerültek fölszinre, nemzetünk ki tudja állni a versenyt, mert a magyar faj fiai e demokratikus államban is sikeresen működnek és tisztelt állást vívnak ki maguknak. (Általános' éljenzés.)"

Apponyi és társai Klevelandban In. Budapesti Hírlap, 34. évf. 272. sz. (1904. október 2.), 11. o. – Törzsgyűjtemény

Móricz és az Amerikai Magyar Költők

1920 november havában datálta Apponyi Albert az Amerikai magyar költők című a kötet előszavát. Igen érdekes Radványi Kálmán megállapítása, aki a gyűjteménnyel kapcsolatos tanulmányában a következőket fogalmazza meg:

„Amerikában nincs magyar polgári osztály s így az író csak munkásközönségre számíthat, sőt, az írók jó része a munkások közül kerül ki. Ez természetesen ráüti bélyegét minden irodalmi termékre, sőt az egész amerikai magyar kultúrára. Ez a munkásjelleg megnyilatkozik a költemények tárgyában, fölfogásában, hangjában. Az új-haza magyarjának más az igénye, mint nekünk: tehát az igények kielégítésére keletkezett költészet is más.”

Amerikai magyar költők, összegyűjtötte: Rickert Ernő; Apponyi Albert gróf előszavával, Budapest, Magyar Jövő, 1920, 9–10. – Törzsgyűjtemény

A kötetben Kemény Györgynek tizenkét verse kapott helyet, többek között a már említett South Bendi köszörűsök, a Gyár tövében, a Sivár a bányavidék is.
Móricz Zsigmond a Nemzeti irodalom című Nyugatban megjelent írásában – olvasva a fent említett gyűjteményes verseskötetet – egyenesen így fogalmaz:

„Mindeddig a magyar irodalomban ezt a nemzeti munkát tisztán találni nem lehetett, csak idegen és nemzetietlen befolyásokkal telítetten. Én azonban megtaláltam ma ezt is: a tisztán nemzeti talajból kinőtt magyar modern nemzeti költészetet. Schöpflin Aladárnak köszönöm, hogy elküldte nekem a könyvet, amelyben ott van az igaz magyar nemzeti irodalomnak megható, sőt megrendítő szelleme: S ez az amerikai magyar költők kis versgyűjteménye, amelyet úgy látom a Központi Sajtóvállalat adott ki Amerikában élő magyar költőink munkáiból antológiaszerűen összeállítva.
Ez igen: ez nemzeti irodalom.
Míg olvastam, valami belső remegés tartott fogva, mint a bűnöst, mint minden magyart kell, hogy végigremegtessen a gondolat, hogy véreink hogyan élnek s szenvednek az idegenben. Minden szavuk gyötrelmesen rezonált a lelkemben. Megtaláltam az előbb jövendölt nagy költőt: aki a bocskoros zsellért, a szegény munkás magyart tekinti a magyarság típusos képviselőjének. Ez a költő nem Kemény György, vagy Szécskay György, vagy Pólya László, Jovicza István, Szabó László, Tarnóczy Árpád, Varga János, Rácz Rónay Károly stb., akik név szerint előfordulnak egyes költemények alatt: hanem maga az a szegény munkás magyar elem, mely kivándorolt Amerikába s amelynek szíve-vére ömlött dalba mindazon költőknek hangjában, akik az ő képében, hasonlatosságában s képviseletében az egekig eresztették hangjukat...
E költők nem oszlanak szét egyéni színekre, egyéni témákra, egyéni tartalmakra: mindannyian az egész ott élő magyarság legfőbb, közös, s mindnyájukban élő érzéseit dalolják: oly egyöntetűen, ahogy a magyar irodalom soha egységes képet nem adott.”

Móricz Zsigmond: Nemzeti irodalom. In. Nyugat, 14. évf., 1921. 4. sz. – Elektronikus Periodika Archívum

Kemény Györgynek számos verse, elbeszélése látott napvilágot Magyarországon és Amerikában, a közösség nagyra becsült tagja volt. 1944-ben megjelent fél évszázados költői munkásságát összefoglaló verseskötete Élet könyve – Book of Life 1892–1942 címmel, amelynek kiadójaként az amerikai magyarság (Published by Magyars in America) szerepel. Puskás Julianna alapművében így jellemzi Kemény Györgyöt:

„…jó megfigyelője volt a bevándorolt magyaroknak, életük jellegzetességeinek, erről tanúskodnak karcolatai és költeményei”.

Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai, 1982. 638. – Törzsgyűjtemény

kemeny_gyorgy_portreja_korbevagott.jpg

Kemény György – George Kemény. Kemény János rajza. In. Élet könyve. 1892–1942. Kemény György 50 éves költői jubileumára kiad. az amerikai magyarság Book of life, Detroit, [Mich.], Published by Magyars in America, [1944], 3. – Törzsgyűjtemény

„A beszélő szobor”

Mint a közösség kiemelkedő tagja, nemcsak küldöttségeket fogadott, számos beszédet mondott, de a Dongó „vezércikkeként” elolvashatjuk azt az 1902 szeptemberében írt és elszavalt versét is, amelyet az amerikai magyarok által elsőként Clevelandban állított Kossuth-szobor avatása alkalmából írt a politikus látogatásának ötvenedik évfordulója alkalmából.
A Kossuth szobrot elevenné varázsolva szól a küldöttekhez, e helyen is kiemelve választott hazája erényeit:

„Eljöttetek! Éber szemetekkel
Láttatok-e minden nagyot, szépet?
Láttátok-e, hogy a szorgos munka
Szabaddá tesz boldoggá egy népet?
Ha láttátok, eszetekben légyen,
Hogy a munka tisztesség, nem szégyen!” 

A beszélő szobor. Írta és szept. 20-án a Kossuth szobor előtt tartott ünnepélyen elszavalta Kemény György.

Dongó, 1903. szept.Törzsgyűjtemény

681_792_pix_oldal_28_kep_0001_nagykep.jpg

A clevelandi Kossuth-szobor leleplezési ünnepélye. In. Vasárnapi Ujság, 49. évf. 44. sz. (1902. november 2.), 720. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA 066618

Sok ezer emberből állott a hatalmas menet, mely a leleplezésre rendezett sorokban megindult, közte díszruhás magyarok lóháton, fehérbe öltözött leányok, amerikai előkelőségek nagyszámú kocsikon, számtalan egyesület zászlóik alatt, köztük öt olasz egylet s a német veteránok csapata…

A clevelandi Kossuth-szobor leleplezése. In. Vasárnapi Ujság, 49. évf. 44. sz. (1902. november 2.), 718. – Elektronikus Periodika Archívum

A fentiekben rendkívül elnagyolt pillantást vethettünk a 19. század végén, a 20. század elején Amerikába kivándorolt magyarok életére Kemény György munkásságának, sokféle erényének bemutatásán keresztül, akinek – Móricz méltató szavait ismerve sem túlzás talán így fogalmazni – kultúra-és irodalomszervező, lapszerkesztő tevékenysége a legfigyelemreméltóbb.

Sághi Ilona

Szakmai lektor: Sárosi Attila

Összeállításunk első része itt olvasható.

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész

komment

Az 1848–49-es szabadságharc emlékművei – Jósikafalva. 1. rész

2020. szeptember 17. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 23. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az elkövetkezőkben egy olyan emlékműről, pontosabban annak hiányáról lesz szó, amely a kiegyezés után sem valósulhatott meg, legalábbis nem ott és nem olyan formában, ahogy azt eltervezték. Míg Petőfi Sándor halálának helyét több emlékmű is jelöli, és ezt csak kis mértékben befolyásolták az impériumváltozások, addig Vasvári Pál elestének helyszínén már a monarchia idején sem lehetett tartós emlékjelet állítani.
Petőfi Sándor és Vasvári Pál életében és halálában több hasonlóság van. A márciusi ifjak tagjaiként együtt élték át a pesti forradalom legszebb napjait, majd egy évre rá, 1849 júliusában mindkettőjük fátuma Erdélyben teljesedett be.

1_vasvari_portre_turistasag_alpinizmus_1918_19_124_o.jpg

Vasvári Pál portréja. In: Turistaság és Alpinizmus, 9. évf. 5. sz. (1918/19), 124. – Törzsgyűjtemény

Bánffyhunyadról a Gyalui-havasokba a Kalota partja mellett vezet az út. Jobbra a Vigyázó (Vlegyásza) 1836 méter magas csúcsa kíséri az utazót, balra a valkói ősi erődtemplom jelzi Kalotaszeg magyar településeinek déli határát. Kiskalotától a románok lakta Mócvidék kezdődik. Az út hamarosan szűk szurdokvölgybe, a Meleg-Szamos felső folyásához ér.
Ebbe az irányba indult el végzetes útjára Vasvári Pál az általa toborzott szabadcsapat élén 1849 júliusának első napjaiban.
Bem feltett szándéka volt, hogy leszámol az Avram Iancu vezette román felkelőkkel, akik 1848 őszétől több települést kiraboltak, felgyújtottak és a magyar lakosság ellen szándékos népirtást hajtottak végre. A Rákóczi szabadcsapat (amelynek néhány hónappal előbb még Nagyváradon szentelték fel a Teleki Blanka által készített zászlaját) is részese volt annak a hadműveletnek, amely célul tűzte ki a Mócvidék megtisztítását a román felkelőktől. A zászlóalj kiegészülve még néhány századdal, Vasvári Pál vezetése alatt, parancsba kapta, hogy Bánffyhunyadról vonuljon Havasnagyfalura, arra a hegyhátra, amely a Meleg-Szamos és a Hideg-Szamos völgyét egymástól elválasztja. Itt kellett volna találkozniuk a Gyalu felől érkező zászlóaljjal. Az akciót utolsó pillanatban az orosz intervenció miatt lefújták, és erről futárok útján értesítették a csapattesteket. Vasváriékhoz nem jutott el időben a hír.
A csapat elindult végzetes útjára. Leereszkedett a Meleg-Szamos meredek, mély völgyébe és a folyó túloldalán, egy szűk szurdokon át felkapaszkodott a platóra.

„Annyi bizonyos, hogy rendeltetési helyére, a fontineli fennsikra megérkeztek, hol a gyalui tábort nagy rémületükre nem találták. A czirkáló csapatot, melyet Buzgó a gyaluiak fölkémlelésére kirendel vala, az oláhok lekoncolták. A visszavonulás utját fatörzsekkel eltorlaszolják, a sziklákat elállják, embernek ott halálát kellett érni…”

Thallóczy Lajos: Vasvári Pál s a pesti egyetemi ifjúság 1844–1848/9. Budapest, Hornyánszky Ny., 1882, 91. – Törzsgyűjtemény

A hegyszorosban gyilkos közelharc bontakozott ki. Túlélő szemtanúk szerint Vasvári egy felborult ágyú megmentéséért küzdött, megsebesült és a lovát is kilőtték alóla. Még élt, amikor egy román felkelő lándzsája átdöfte a szívét. A márciusi ifjúval együtt mintegy 300, ruháitól megfosztott honvéd holtteste maradt temetetlen a fântânele-i harcmezőn.
A csata helyszínén a mócok a saját halottaikat eltemették és később az emlékükre egy keresztet állítottak, ahol az ütközet napján minden évben megemlékeztek diadalukról.

2_emlekkereszt_fonatnelen_erdely_1892_aug_280.jpg

Emlékkereszt a fontanele-i magaslaton. In: Erdély, 1. évf. 7. sz. (1892. aug.) – Törzsgyűjtemény

Vasvári emlékét Hory Farkas gyerőmonostori református lelkész, valamint gyermekei, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelka és Hory Béla tartották életben. Jelentős szerepük volt abban, hogy a kiegyezés után kultusza kibontakozhatott. Az ügy másik mozgatórugója, Kuszkó István, az Országos Ereklye-Múzeum igazgatója, az intézmény frissen indított folyóiratában, az 1848-49. Történelmi Lapok második számában (1892. febr. 15.) vezércikkben szólította fel Kolozsvár és egész Erdély polgárait Vasvári emlékének ápolására. Ezt követően a lap hasábjain több levél és visszaemlékezés is megjelent Vasvári halálának körülményeiről és időpontjáról. Lövei Klára például felelevenítette azt a szomorú eseményt, hogy amikor Teleki Blankával hírül vették Vasvári halálát, azonnal a helyszínre indultak, de Bánffyhunyadnál tovább nem jutottak, mert a havasokra menni a felbőszült mócok miatt még igen veszélyes lett volna. (1848-49. Történelmi Lapok. 1892. aug. 15., 148.) Bizonytalan volt a csata időpontja is. Hory Béla, Kolozsvármegye árvaszéki elnöke, apja jegyzeteire hivatkozva 1849. július 13-ra tette a szomorú eseményt. Más visszaemlékezések július 6-át jelölték meg a végzetes csata napjának. A további kutatások és a román szemtanúk nyilatkozata is inkább az utóbbit igazolta. A fent említett keresztnél a mócok is évente július 6-án tartották a megemlékezéseket.
1892. július 16–17-én Kuszkó István, az egy évvel korábban alakult Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaival közösen kirándulást szervezett a Gyalui-havasokba azzal a céllal, hogy Vasvári Pál elestének helyét megjelöljék. A népes társaság a korabeli beszámolók alapján, a fântânele-i tetőtől leereszkedve a Meleg-Szamos völgye felé, a La Grinzi nevű területen kőhalmot és egy ideiglenes keresztet állított. Itt határozták el azt is, hogy megalapítják a Vasvári Kört, amely célul tűzi ki a hősi halált halt márciusi ifjú emlékének ápolását. Elnökének Hegyesi Márton nagyváradi ügyvédet választották.

3_vasvari_sirjanal_1848_49_tort_lapok_5_sz.jpg

Vasvári Pál elestének helye. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 1. évf. 5. sz. (1892. aug. 1.) – Törzsgyűjtemény

Azon a nyáron egymást érték az emlékhelyet felkereső csoportok. A kőhalmot és a keresztet minden egyes alkalommal újra kellett állítaniuk, mert ahogy a kirándulók elmentek, a környékbeliek szétdúlták azt. Augusztus 6-án egy Bánffyhunyadról érkezett társaság már egy jóval nagyobb emlékjelet hozott.

„A kereszt körülbelül 3 méter magas, a haránt ága kitesz 2 métert – barnára van festve, s rajta vérpiros betűkkel áll ez:

Itt esett el VASVÁRI PÁL
1849. jul. 13-án.

A felirat alatt keresztbe tett két kard.
A kereszt a kőrakás mögött – feliratával az út felé nézve – lett felállítva.”

Kirándulások a Vasvári helyére. In: 1848–49. Történelmi Lapok, 1. évf. 6. sz. (1892. aug. 15.) 151. – Törzsgyűjtemény

 

Az alábbi képen, alig egy évre rá, már ezt az emlékművet is megrongálva látjuk. A kereszt „haránt ágát” letörték.

4_vasvari_sirjanal_1848_49_tortenelmi_lapok_1893_08_01.jpg

Vasvári síremlékénél. 1893. júl. 9. (Első sor balszélen Kuszkó István, jobbszélen Hegyesi Márton) In: 1848–49. Történelmi Lapok, 2. évf. 15. sz. (1893. aug. 1.) Törzsgyűjtemény

Az 1890-es években, a csata helyszínének közelében, a Meleg-Szamos völgyében fafeldolgozó telepet létesítettek, amelyet hamarosan megvásárolt a Kalotaszegi Erdőipar Rt. Idővel az üzem körül az itt dolgozók házaiból kis község alakult ki Jósikatelep vagy Jósikafalva néven.

5_josikafalva_p36_016.jpg

Jósikatelep – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/016

A tragikus esemény ötvenedik évfordulóján, 1899. július 9–10-én már ennek a fafeldolgozó üzemnek az igazgatója, Kollmer Hermann fogadta és látta vendégül a népes vendégsereget. A németföldről származó gyárigazgató lelkes pártolója lett a Vasvári-kultusznak. Az újonnan létrejött telepen saját költségén 1903-ban katolikus kápolnát építtetett.

6_josikafalva_p36_018.jpg

Jósikatelep a kápolnával – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/018

Mivel a fenyvesekkel körülölelt tisztáson lévő Vasvári-emlékhelyet a mócok rendre szétdúlták, ezt a kis faszerkezetű kápolnát szentelték Vasvári és az itt elesett honvédek emlékének.

7_vasvari_kapolna_josikatelep_v_453.jpg

Vasvári-kápolna Jósikatelepen – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. V 453.

Az oltárképet, Vasvári apoteózisát, egy Csehországból elszármazott művész, Melka Vince festette. A képen a haldokló hős jobb kezében törött kardot, baljában zászlót szorongat. A zászló szalagján a végzetes helyszín és dátum olvasható. Háttérben az ágyú, amelyért a végső küzdelem folyt. Vasvári fölött, az oltárkép középpontjában, a Magyarok Nagyasszonya a hős lelkét az Úr kegyelmébe ajánlja.

8_josikafalva_kapolna_vasvari_oltarkep_p36_020.jpg

A kápolna oltárképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 036/020

Sajnos az oltárkép első világháborút követő sorsa ismeretlen, valószínűleg elpusztult. A festményről üveglemezre készült jó minőségű fotót a kolozsvári Egyetemi Könyvtár őrzi.

9_vasvari_oltarkep_egyetemi_kvt.jpg

Melka Vince: Vasvári apoteózisa. A kép forrása: Péntek László: Vasvári emlékezete. In. Budapest Főváros XVIII. Kerületi Önkormányzat honlapja, 2018.02.27.

Ugyanakkor a kápolnának fennmaradt az eredeti, fatáblára festett felirata, amely most is megcsodálható Vasvári Pál szülőhelyén, Tiszavasváriban, a róla elnevezett múzeumban.

10_vasvari_emlektabla_tiszavasvari_muzeum.jpg

Vasvári-emléktábla. Vasvári Pál Múzeum, Tiszavasvári. (Ezúton köszönöm Majoros Tibornak, a múzeum munkatársának, hogy rendelkezésemre bocsátotta a jó minőségű felvételt.)

Hogy mily módon került Jósikafalváról Tiszavasváriba az emléktábla, megtudhatjuk a folytatásban.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.; 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 24. Jósikafalva 2; 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár

komment

Mit árulnak el a pöttyök?

2020. szeptember 14. 09:00 - nemzetikonyvtar

Mit árul el … ? Negyedik rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Tóth Zsuzsanna, könyvtárunk Állományvédelmi és Restauráló Osztályának munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény corvina-kötéseiről.

1_kep_cod_lat_370_img_2314-1.JPG
Egy jellegzetes bőr corvina-kötés (A Cod. Lat. 370 háttáblája). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Kevesen ismerik a bőrkötésű corvinák díszítésének e jellegzetes elemeit és még kevesebben tudják, hogy ezek a pöttyök rátétdíszek.

2_kep_cod_lat_370_img_4955.JPG
A rátétdíszek (Cod. Lat. 370). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Egy-egy kötésen több száz is lehet belőlük, a motívumnak megfelelően egyesével felragasztva, sajnos ennek technikáját pontosan nem ismerjük. Tény, hogy a – hivatalos nevükön – körök és kettőskörök két méretben, aranyozott és festett változatban kerültek a kötésekre. Anyaguk nagyon vékony világos bőr, azért, hogy színe ne befolyásolja a festékek vagy az arany színét.

3_kep_cod_lat_345_img_2100.JPG
Körök és kettőskörök a kötésen (Cod. Lat 345). Fotó: Tóth Zsuzsanna

Feltehetően az előre megfestett vagy bearanyozott bőrdarabból lyukasztóval vágták ki a köröcskéket, és ezután ragasztották fel valamilyen szerszámmal, ami a kötésbőrön is kör vagy kettőskör benyomódást okozott. Ez a lenyomat jól megfigyelhető a lepergett rátétek helyén.

4_kep_cod_lat_422_img_8600.JPG

Lepergett rátétek lenyomata a kötésbőrön (Cod. Lat 422). Fotó: Tóth Zsuzsanna

A körök sorának helyét halvány karccal jelölték ki a kötéstáblán.

5_kep_cod_lat_427_img_8269.JPG

A körök sorát kijelölő karc (Cod. Lat. 427). Fotó: Tóth Zsuzsanna

A táblák gondosan megtervezett díszítésébe a kivitelezéskor néha hibák is kerültek, melyeket hol javítottak, hol nem, de ezek az apró eltérések a kötések összképét nem befolyásolják.

A festett rátétdíszek kék és zöld színben készültek, a fonatmintába ragasztott apró körök színe viszont bizonytalan, a kérdést talán majd egy későbbi anyagvizsgálat döntheti el. Valószínűleg a kötésbőr vörös színétől erősen elütő, talán fényérzékeny színnel voltak megfestve vagy esetleg ezüstözve. Mára csak az alapbőr színe és némi szürkés szennyezőanyag figyelhető meg rajtuk. Ezeknek a köröknek az átmérője csupán 2mm, a nagyobbaké is csak alig 4…

A bőr corvina-kötések előképei kétségtelenül az itáliai reneszánsz kötések, melyeken szintén megjelennek a körös rátétek, bár kevésbé hangsúlyosan, mint a corvinákon.

A Budán készült corvina-kötések is feltehetően itáliai vagy Itáliában tanult mester keze nyomát viselik. A műhelyről sajnos csak közvetett információk, inkább csak információmorzsák maradtak fenn. A hasonlóságok ellenére a corvinák a kötéstörténetnek egy jól elhatárolható csoportját alkotják. A bőr corvina-kötések hatása azonban a magyar reneszánsz kötéseken is kimutatható, egyes példányain a rátétes körök is megjelennek, természetesen a királyi reprezentációra szánt kötésekénél jóval szerényebb mértékben.

A corvina-kötések készítésének Hunyadi Mátyás halála, a magyar reneszánsz kötésekének Mohács vetett véget.

Tóth Zsuzsanna (Állományvédelmi és Restauráló Osztály)

Ajánlott tartalomszolgáltatás a témában: Bibliotheca Corvina Virtualis

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 5. rész6. rész; 7. rész

komment