A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938. [Der Mensch fliegt, Berlin, Ullstein, 1937] – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Szeptember. Az egyre korábbi naplementék idején (sajnos mindig ritkábban ugyan, de még) láthatunk vándormadarakat is. A kétszáz évvel ezelőtti emberek még csak vágyakozva nézhették őket, akkoriban legfeljebb hőlégballonnal emelkedhettek volna a táj fölé, és ha megkérdeztek volna egy korabeli „szakértőt”, hogy fogunk-e valaha szabadon irányítható szerkezetekben repkedni, minden bizonnyal egy gúnyos mosolyt vagy egy kimerítő „tudományos” magyarázatot kaptak volna, hogy miért nem fog soha madarak módjára szállni az ember. E havi könyvünk annak a történetét meséli el, hogy néhány konok és állhatatos ember hogyan tette mégis lehetővé, hogy ne legyünk ennyire földhöz ragadtak…

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Bár a kötet alapvetően a repülés történetéről szól, az első fejezetben nem az ókorral foglalkozik, hanem a repülés megszállottjainak oly kedves dologgal: műrepüléssel. Okos húzás, már az első oldalakon érzékletes leírásokkal meghozza az olvasó kedvét a kötet mind a 386 oldalához.

• 
• 

De amennyire magától értetődőnek tűnik ma, hogy repülünk, annyira könnyen nézték bolondnak 150 éve azt, aki ilyesmin törte a fejét. Milyen lépések kellettek ahhoz, hogy végül ne csak ballonokkal lebeghessünk a föld felett, hanem madarak módjára, szárnyakkal és – ami talán még fontosabb –, irányíthatóan repülhessünk.
A madarak röpte már az ókorban is foglalkoztatta az embereket. Arisztotelészt már bizonyosan érdekelte a téma, az ő véleménye szerint a madarak azért tudnak repülni, mert a levegő alátámasztja őket, akárcsak a víz a hajókat.

Roger Bacon már a tizenharmadik században olyan szerkezetről ír, amivel „mindenüvé oda lehetne repülni, ha a szerkezet közepén ülve olyan készüléket forgatnánk, amely a művészileg összeépített szárnyakkal repülő madár módjára csapkodná a levegőt”.
Az első igazán nagy ugrást a tényleges repülés felé Leonardo da Vinci tette meg. Egyik feljegyzésében olvashatjuk a következő mondatot: „ha erről a dologról akarsz beszélni, az első könyvben a levegő ellenállását kell tárgyalnod”. Ebből rögtön két dolog is kitűnik: egyrészt megtudjuk, hogy tervezett könyveket írni a repülésről, másrészt bizonyítja rendkívüli lényeglátását. Az aerodinamika szó ugyan még valószínűleg nem létezett, de felismerte, hogy ezzel a területtel kell először foglalkozni.
„Ha erről a dologról (azaz a madárrepülésről) akarsz beszélni, az első könyvben a levegő ellenállását kell megmagyaráznod, a másodikban a madarak anatómiáját és szárnyait, a harmadikban a szárnyak fajait és különféle mozgásukat, a negyedikben a szárnyakon és a farkon keletkezett erőket akkor, amikor a szárnyak nem mozognak, de a szél kedvező és mintegy vezetőül szolgál különböző mozgások végrehajtásában.
[...]
„Hogy a madaraknak a levegőben való mozgását valóban megismerhessük, először a szélről kell ismereteket szereznünk, amelyeket a víz mozgásából fogunk nyerni. Ezen tudás segítségével leszünk képesek az összes szárnyas teremtmények levegőben és szélben való mozgását megérteni.”
Felismerte és hangsúlyozta továbbá a levegő összenyomhatóságát, ahogyan kimondta azt is: mindegy, hogy a madár szárnyaival a nyugvó levegőt csapkodja vagy pedig a szél éri a madár nyugvó szárnyait. Ezt az elvet használjuk ki egyébként ma is a modern szélcsatornákban. Legalább ilyen lényeges, hogy el mert hagyni régi, de téves beidegződéseket. A már említett Arisztotelész például úgy vélte: „a repülő test mögött légüres tér keletkezik, amelybe a levegő – a természetnek a „semmi”-től, a légüres tértől való irtózása, a „horror vacui” folytán – hatalmas sebességgel beáramlik s ezáltal a repülő testet előre hajtja”. Leonardo helyesen látta meg, hogy a levegő nem hajtóerőt, hanem éppen az ellenkezőjét, ellenállást fejt ki a repülő dolgokra nézve. (Pedig Arisztotelész a hajókkal közel járt a megfejtéshez. A víz is egyszerre fejt ki leküzdendő ellenállást és segít fennmaradni a felszínen.)

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Látni fogjuk, hogy a felhajtóerőt és a légellenállást elkülöníteni, illetve a sok téveszme közepette viszonylag helyesen magyarázni még a 19. században sem volt magától értetődő. Leonardo azonban nem csupán elmélkedett. Egyszer, amikor egy sötét szobába bevetődő fénycsíkba követ dobott, megfigyelte a napsugárban csillogó apró porszemeket. Innentől már tudta, hogy a testek előtt a levegő torlódik, mögöttük pedig örvények keletkeznek.
Aerodinamikával foglalkozó feljegyzéseket több, mint másfél évtizeden át írt, köztük voltak képzelt ellenfelekkel folytatott viták is. Mondták róla, hogy szobájában időnként meleg levegővel töltött mesebeli alakok szálltak, melyeket viasszal telített vászonból készített – a Montgolfier fivéreket századokkal megelőzve.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Leonardo rajzait nézve könnyen azt hihetnénk, hogy túlontúl naiv volt. Jegyzeteiből azonban pontosan tudhatjuk, hogy a megérzései gyakran nagyon is jól működtek (lásd légcsavar), a vázlatai pedig sokszor mindössze azért megmosolyogtatóak, mert a megoldandó feladatot csupán fölvázolta – nem gyártási tervrajznak szánta egyiket sem. Korát messze megelőzve felismerte, hogy a kormányozhatóság kulcsfontosságú (lesz) a repüléshez. Rájött, hogy – mai kifejezéssel élve – többszörös biztonsággal kell szerkeszteni a gépmadarakat az időnként fellépő túlterhelések miatt.

Páratlan tehetségét azonban olyan sok területen aprózta szét, hogy a gyakorlatban – a repülés terén legalábbis – nem érhetett el áttörést, nem épített működő repülőgépet. „A tudós örök harcot vívott belsejében a művésszel és a gyakorlati, alkotó mérnökkel.” És az igaz ugyan, hogy ezirányú munkái századokra feledésbe merültek, de a tényleges repüléshez szükséges elméleti alapokat („a szelek tudománya”) ő rakta le.
A következő fontos név a mechanikus repülés történetében Cayley George különc angol yorkshire-i nemesé, akit már gyerekkorában foglalkoztatott egy játék, a kínai repülő pörgettyű. Neki ugyancsak a tévhitek eloszlatása volt az egyik legfőbb érdeme. Az ő munkássága idején már túl vagyunk az első hőlégballonos repüléseken, de a szárnyakkal repülést még mindig erőteljes csapkodással képzelik el.

Cayley talán minden elődjénél alaposabban tanulmányozta a madarakat, de nem hagyta, hogy a könnyedségükkel tévútra vigyék, és „angol józansággal” a következő alapelvet fogalmazta meg: „a légellenállás legyőzésére szükséges erő felhasználásával felületet fogunk alkalmazni meghatározott súly hordására”. Kísérleteken alapuló számításokat végzett, megmérte, hogy adott felületek bizonyos sebesség mellett hány uncia „ellenállást” fejtenek ki. Ha semmi mást nem tett volna, már ezzel beírta volna magát a repülés nagykönyvébe. De tett mást is. Éveken át fejlesztett siklórepülő modelljei közül az utolsóval, melynek 30 négyzetméter szárnyfelülete volt, 1809 novemberében sikeres próbákat hajtottak végre egy közeli dombról.

Bár hiteles bizonyítékunk nincsen rá, de a fenti idézet alapján lehetséges, hogy Cayley vagy egyik embere hajtotta végre az első nem ballonos repülést. Elismerés illeti azért is, mert belátta a motor, illetve ahogy ők mondták, a „propelling aparatus” szükségességét. Bromton Hall mögötti pajtaszerű műhelyében ezen a téren is kísérletezett. A gőzgép mintájára (de annak alkalmatlanságát belátva) a puskapor robbanási erejét próbálta munkára fogni, de már tudott a galvánáramról és gondolkodott ennek a felhasználásán is. Leonardóhoz hasonlóan az ő megérzései is jók voltak: az első kormányozható léghajót elektromotor mozgatta, Wrighték repülőiben pedig robbanások hajtották a benzinmotorokat.
Még legalább egy fontos eredményét meg kell említenünk, amit szintén annak köszönhetett, hogy el tudott vonatkoztatni a madaraktól. El tudott képzelni egy kétfedelű repülőgépet! Ez akkor még óriási fegyverténynek számított.

Ezzel tehát felvázolta azt a szerkezetet is, amivel később a Wright fivérek – robbanómotorral kombinálva azt – már embert is tudtak szállítani.
Angol józansága ellenére mégis sokan kételkedhettek környezetéből az épelméjűségében, amikor azt mondotta: „embereket és árukat lehetne a levegőn keresztül szállítani óránkint húsztól száz mérföld sebességgel – biztosabban, mint a vízen”. Pedig mindössze „hazájának akarta biztosítani a dicsőséget, hogy első legyen, ahol a föld légkörének végtelen óceánjában a száraz hajózást megindítják”. Gyakorlati emberként azt is látta, hogy a léggömböt könnyebb lenne kormányozható léghajóvá alakítani, mint merevszárnyú gépet építeni. Tervezett egy 100 méter hosszú léghajót, ami 50 tonnát lett volna hivatott szállítani 60 lóerő segítségével. A megépítéshez állami támogatást is próbált szerezni, de nem járt sikerrel. Minden zsenialitása ellenére, ha már csak néhány évtizeddel is, de szintén megelőzte a korát.

A 19. században az sem kedvezett a repülés ügyének, hogy német földön „egy állami bizottság Helmholtz elnöklete alatt kiszámította, hogy a repülés emberi erővel lehetetlen” és „tévesen az a hír terjedt el, hogy Helmholtz egyáltalán a repülés lehetetlenségét bizonyította be”. Komoly tudósoknál is gyakran a perpetuum mobile szintjére került a repülés kérdése és szélhámosságnak számított foglalkozni vele. Meglehet, hogy bizonyos korokban a szellemi közegellenállás és lehúzó erő nagyobb, mint amivel a mai utasszállító gépeknek meg kell küzdenie.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Szerencsére még ekkor is akadtak emberek, akik a szívük mélyén érezték, hogy az ember repülni fog. De kellett valaki, aki a nagy áttörést elhozza. Helmholtzhoz hasonlóan ő is német volt, aki a testvérével együtt gyermekkorában szintén a madarak nagy csodálója lett. Sokakhoz hasonlóan ők is kísérleteztek csapkodó szárnyú szerkezetekkel, de készüléküket egy épület mellett egy csigás mechanizmussal összekötötték különböző súlyokkal, és úgy találták, hogy 40 kilogramm súlyt tudnak ellensúlyozni. A felszálláshoz nyilvánvalóan kevés volt, úgy a duplájára lett volna szükség. Ezzel az eredménnyel a Lilienthal fivérek nem szereztek volna maradandó érdemeket. Ami miatt mégis nekik köszönhetjük a döntő fordulatot, az annak a felismerése, hogy a Newton-féle ellenállási törvény értelmében mindössze 2 kilogramm ellensúlyozására számíthattak volna! Ettől a felismeréstől kezdve pedig már nem volt megállás. Eszmefuttatásaik között felmerült bennük a kérdés, hogy szűk kéményben például tudna-e repülni egy veréb. Egyik feltevésük az lett, hogy a madarak azért repülnek jól, mert előre repülnek. Újból kísérletezni kezdenek, és a rendkívül jó műszaki érzékű Otto belefog egy parányi gőzgép megszerkesztésébe, amiből elhagyja a kazánt. Sárgaréz csőkígyóban fejleszti a gőzt, tüzelőanyagnak a borszeszt választja. Az eredmény negyed lóerő mindössze két és fél kilós tömeg mellett. Az eredményen felbuzdulva gépét nagyobb méretekben is elkészítette, sőt tömeges előállításukra gyárat is alapított. Különös módon később pont a motorok gyártása adta meg neki azt a szabadságot, hogy annyit foglalkozhasson a motorok nélküli repüléssel.
Tudta, hogy a közvélemény még nem kedvez az ügyüknek, így egy nyári szünet idején üresen álló tornacsarnokban kezdtek újra méréseket végezni. Mint mondja: „feltehető, hogy a repüléssel kapcsolatban túlsokat számoltak és túl keveset kísérleteztek”.

Nos, ők rengeteget kísérleteztek különböző alakú felületekkel. Nap nap után mérnek, mérnek, aztán megint csak… mérnek. Az egyik méréshez egy egyszerű, ívelt felületet választanak, és meglepetésükre a szerkezetük mérlegén lévő súlyt meg kellett kétszerezniük! A mérési hiba kizárása érdekében megismétlik a kísérletet. Az eredmény ugyanaz. A kötet itt hoz egy nagyon érzékletes leírást: „kiterjedt földön halad a kutató, olyan célok felé, amelyeket nem ismer, csak sejt. Köd fedi be a tájat és […] egyszerre felszakad a ködfátyol és az ígéretföldje ott fekszik előtte”. Ami évezredeken át minden madarakat csodáló és irigylő embernek kiverte a szemét, azt egy fedett tornacsarnokban egy gép mellett állva kellett végül megérteni két ugyancsak madárbolondnak, amikor a legtöbben már valószínűleg lemondtak a repülésről.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

A beltérben keletkező örvények miatt Lilienthalék is újból kimennek a szabadba, ahol szintén a véletlennek köszönhetően rájönnek a nagy titok másik nyitjára: előnyös, ha a szárnynak megvastagított elülső éle van. Ezen a ponton bizonyos értelemben – majd 400 év után – utolérték Leonardót és befejezték Cayley munkáját. Innentől már semmi nem állhatott a siklórepülő sikeres megépítésének az útjában. Leonardóhoz hasonlóan Otto Lilienthal is megírta könyvét a madárrepülésről.
Gyára révén megengedhette, hogy erőit a repülésre összpontosíthassa. Negyvenes éveiben járva még volt benne elég bátorság, hogy maga próbálja ki prototípusait, de már volt benne elég óvatosság is. Tudta, hogy fontos a fokozatosság, ahogyan járni és kerékpározni sem a semmiből tud az ember. Kezdetben csak pár méterre jutott a villája kertjében fölállított ugróállványról. Ferdén, lefelé, mint a repülőmókusok. Ezekért a 6-7 méteres „repülésekért” valószínűleg őt is bolondnak tartották volna, ha nagy nyilvánosság előtt mutatja be őket. Kezdeti tapasztalatai alapján viszont rövid időn belül olyan gépeket szerkesztett, amelyekkel a közeli dombokról már 20-30 méteres siklásokig jutott! Folytonos fejlesztései révén hamar megjelenik gépein az oldalkormány, majd a magassági vezérsík. Eljut a 80 méterig. Lichtenfeldében egy téglagyár hulladékából – 9000 márka költséggel – dombot emeltet, hogy bármilyen szélirány esetén tudjon szabad óráiban vitorlázni. Ekkor már nem fél a vizslató tekintetektől: „a berliniek csapatostól jönnek, hogy a repülő kísérleteket megtekintsék”.

Mi kellett a sikerhez? Miért éppen neki sikerült? Leonardóról tudjuk, hogy 1505. március 14-én egy néhány szárnycsapás után szélirányba forduló és erőlködés nélkül fölemelkedő keselyű révén már tudta, hogyan fog történni az első repülés. A pontos dátum azért maradt ránk, mert az eset olyan mély benyomást tett a mesterre, hogy Madárrepülés című munkájában feljegyezte. Ugyanezen kódex hátlapjára írta a prófétai szavakat is: „A domb hátáról fog elrepülni a nagy madár, a mindenséget ámulattal, a világot hírnevével töltve be és örök dicsősége lészen a helynek, ahol született”. De ez a domb nem a 418 méter magas Monte Ceceri volt, ahol a környező síkságból 250 méterre kiemelkedve szemlélhette a madarakat firenzei tartózkodása idején. Hogy mégis mi volt az a bizonyos többlet Lilienthalban, aminek a révén ő rugaszkodhatott el először sikeresen szárnyakon a földtől, arról így ír a kötet kettőjükkel kapcsolatban:

 

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Már-már az az érzésünk lehet, mintha Da Vinci szelleme született volna a német mérnökben újjá, hogy életét – sajnos szó szerint is – teljesen a repülésnek áldozva egy merőben új korszakot nyithasson meg az emberiség számára.
Lilienthal meg akarta még oldani, hogy a gépei széllökésekben is irányíthatóak maradjanak, de érezte, hogy ő maga már nem a régi: „Legnagyobb kívánságom az lenne, ha sok fiatal ember – lehetőleg csak fiatal – akarna készülékemmel foglalkozni. […] Én magam már öreg vagyok ehhez. […] Családapa vagyok és végül is más kötelességeim is vannak, minthogy csupán feltaláljam a repülést az emberiség számára.” Öccse, Gustav is féltette már a repülésektől. Ekkortájt mondta Otto felesége vállait megveregetve: „Ha ez a kölönc nem lenne a lábamon, még sokkal magasabbra repülnék”. Egyetlenegyszer hibázott, de akkor közel 15 méteres magasságból zuhant le. Gerinctöréssel szállították Bergmann berlini sebész klinikájára, ahol másnap meghalt. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Áldozatot kell hozni”.
Egy feladat azonban még így is hátra volt. Bármilyen szépen tudunk is siklani, emberek és egyéb terhek légi szállításához időnként emelkedni is szükséges… A Montgolfier és Lilienthal fivérek után még egy harmadik testvérpár zsenialitására is szüksége volt az emberiségnek, mielőtt pár óra alatt egész országokat repülhetett volna át. A szükséges erőforrások ugyanis sokáig akkora többletsúlyt jelentettek, hogy lehetetlenné tették a felszállást. Amerikában egy Milton Wright nevű püspök két gyermeke hozta el az utolsó nagy áttörést. Milton nevét azért említjük meg, mert fiainak, Wilburnek és Orvillenek a repülés iránti szenvedélyét egy gyerekjáték, a repülőcsavar hozta meg, amit apjuktól kaptak 1878 őszén. Idősebb fivéreikkel szemben – apjuk vagyonának elvesztése miatt – iskoláikat nem tudták befejezni. Mondhatnánk, hogy sajnos, de talán pont ezért „megtanultak csak saját magukra támaszkodni és kevésből minél többet csinálni”.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Remek műszerészek lévén kerékpárokat kezdtek gyártani, és Lilienthalhoz hasonlóan az üzlet felvirágoztatása révén foglalkozhattak a repüléssel. A német példakép halála annyiban talán nem volt hiábavaló, hogy Wrighték is megértették a fokozatosság fontosságát a kísérletezésben. 1896 augusztusában Wilbur újsághíreket olvasott fel lázasan fekvő öccsének, köztük a következőt: „Berlin, Lilienthal Otto gépgyáros, aki évek óta azzal a képtelen kísérlettel foglalkozik, hogy repülőgépet építsen, szombaton egy ugrás közben […] tizenöt méter magasból lezuhant és gerincoszlopát törte”. Innentől tudták, hogy a fokozatosság mellett az irányíthatóság is kulcsfontosságú lesz.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

A madaraknak olyan könnyű. Kanyarodáshoz mindkét szárnyukat tetszőlegesen be tudják húzni, akár eltérő mértékben is. Ráadásul a mozgatást végző izmok egyben motorként is működnek. Irányítás és meghajtás egyazon súllyal letudva. Zseniális. De mit tehet az ember? A testsúly áthelyezésével kormányoz, mint Lilienthal? Vagy esetleg rájön, mint Wrighték, hogy magát a gondot okozó szelet kell az egyensúlyozáshoz használni? Mindössze elforgathatóvá kell tenni a szárnyvégeket. Ugyancsak zseniális. Pláne, ha a bal szárnyvég lefelé mozdulásakor a jobbé felfelé is tud mozdulni.

Pár év kísérletezés, közel ezer siklórepülés és jó néhány számítás után úgy döntenek, motort építenek a gépükbe. Vásárolni nem volt pénzük, várni sem szerettek volna rá túl sokat, ezért maguk építettek egy 12 lóerős erőforrást, ahogyan a gép légcsavarját is maguk szerkesztették.

• 
• 

Wrightékon kívül a szárnyvégek elcsavarása csak a német Robitzsch őrnagynak jutott eszébe, aki szabadalmaztatott is egy hasonló készüléket, érdeklődés hiányában azonban a szabadalmát nem hosszabbították meg. Így az első értékelhető motoros repülés már az amerikaiak nevéhez fűződik, akik a szintén egyre tevékenyebb franciákat is megelőzték – egészen pontosan 1903. december 17-én. Ennek a történelmi repülésnek még egy tucatnyi szemtanúja sem volt, jóllehet a testvérek „előző nap az egész környék farmereihez öt vagy hat mérföld körzetben meghívót küldtek azzal a határozott kijelentéssel: holnap repülés lesz”. Jól mutatja a korabeli közhangulatot, hogy hiába voltak már túl az első felszállásukon, amikor 1904 tavaszán a sajtót is meghívták egy bemutatójukhoz, de az a szélviszonyok és a bedöglött motor miatt nem sikerült túl jól, a New-York Herald „repülő fivérek” helyett „hazudozó fivérek”-ről számolt be. Igaz, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy Wrighték egyetlen kérése az volt, hogy „ne csináljanak fölvételeket és a híradásokat ne színezzék ki túlságosan, nehogy a tömegeket a kísérleteikhez csalogassák”.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Akárhogyan is sikerült az a bemutató, 1905-ben már fél óránál is tovább tudtak a levegőben maradni, a repült táv pedig elérte a 39 kilométert! Ahogy az első repüléseknél is a felemelkedés volt a legnehezebb, ugyanez igaz általában a repülés történetére is. Wrighték után már mondhatni gyerekjáték volt a repülőgépek fejlesztése. Mikor Louis Blériot 1909-ben átrepült a La-Manche fölött, a közvélemény kezdett megfordulni.

 Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

A kötetet 1938-ban adták ki magyarul, de a sugárhajtást leszámítva már ekkor szinte mindent tudtak a repülésről. (A kötet jelen írásban nem tárgyalt további közel kétszázötven oldala erről szól, és ugyancsak érdemes elolvasni, még ha az „autogiro” és a „helicoptére” a „Mellékutak” című fejezetben szerepelnek is.)
Annak, hogy az 1910-es években a repülés egyre több figyelmet kapott, és az egyes államok mind több és több erőforrást biztosítottak a fejlesztésekre, még egy szomorú oka volt.
Bár a kötetben a repülőgépek hadászati felhasználásáról szinte egyáltalán nem esik szó, azt is érdemes megemlítenünk, hogy a bolygónk egyetlen fajaként, amelyik tervezett és szervezett módon irtja a fajtársait, természetellenesen a repülést is sikerült a pusztítás szolgálatába állítanunk. Nem telt el két évtized Wrighték első repülése óta, és az ünnepelt találmányt már nem csupán felderítésre használták, de megoldották, hogy a légcsavar szétlövése nélkül lehessen akár géppuskával is tüzelni a propeller mögül. És ami még szomorúbb, hogy (még mindig a század első felében) szintén repülőgép vitte a célpontja felé az első emberek ellen bevetett atombombát.
Mindez persze semmit nem von le a fentebb említett úttörők érdemeiből. Hogy örömöt vagy fájdalmat akarunk másoknak és magunknak okozni, a mi döntésünk. Hogy mire használjuk a szenvedélyünket, az alkotókészségünket és a gépeinket, csakis rajtunk múlik. Ők bebizonyították, hogy eltökélt és olykor áldozatos munkával még az emberiség egyik legősibb és legmélyebben gyökerező vágyát is néhány röpke év alatt valóra lehet váltani.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Erdélyi András (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hatodik rész; Hetedik rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat száznegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal ezúttal Illyés Sándor Lászlót és gyűjteményét mutatja be.

Nagy László Lázár fametszete Illyés Sándor László portréjával (1972). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye 

Illyés Sándor László (1906–1978) jogász, az olasz követség jogtanácsosa volt. Budapesten, dr. Pallay Aladár irodájában dolgozott 1932–1959-ig. Az 1930-as évek elején találkozott először a kisgrafika műfajával, a családi eseményekhez kapcsolódó grafikák keltették fel az érdeklődését. A Lantos-féle antikvárium közleményeiben 1933-ban olvasott a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületéről (MEGE). Felvette a kapcsolatot Pinterits Tiborral, a MEGE főtitkárával, aki meghívta az egyesület összejöveteleire, melyeket szerdánként tartottak a Múzeum Kávéházban. Illyés Sándor hamarosan bekerült a tisztikarba, jó kapcsolata alakult ki Lyka Károly elnökkel és dr. Arady Kálmán ügyvezető alelnökkel. Többféle posztot viselt, volt felügyelőbizottsági tag, pénztáros, titkár, végül 1942-től – a MEGE 1947-es feloszlatásáig – alelnök.

Németh Nándor grafikája (1935). Jelzet: Exl.I/48 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1939. november 19-én kötött házasságot Németh Erzsébettel, a MEGE aktív tagjával, lelkes ex libris gyűjtővel. Házasságkötésükre Fery Antal metszett alkalmi grafikát a fasori református templom (Budapest, VII. kerület) ábrájával, ahol a szertartás zajlott. 1941-ben költöztek Budapesten a Jeszenák János utcába.
Érdekelte az érmészet, 1943-ban lépett be a Magyar Numizmatikai Társulatba, melynek haláláig tagja maradt. Érmeket nézegető férfit – magát Illyés Sándort – örökíti meg Vecserka Zsolt alábbi grafikája.

Vecserka Zsolt fametszete (1973). Jelzet: Exl.I/53 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Megalakulásától, 1959-től tagja volt a MEGE jogutódjaként megalakuló Kisgrafika Barátok Körének, Soó Rezső professzor elnök mellett hosszú időn át alelnökként tevékenykedett. Részt vett a KBK számos budapesti és vidéki rendezvényén, előadásokat tartott, kiállításokat szervezett. A családi kisgrafikák népszerűsítésére Kisgrafika a családban címmel tartott előadást. A nemzetközi ex libris kongresszusok közül kiemelkedett a budapesti XIII. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszus (1970), ennek elnökségében is ott szerepelt, a pénztárosi posztot töltötte be Semsey Andor elnök és Réthy István titkár mellett. A KBK-ban és a FISAE-ben fontos szerepet betöltő személyekről Stettner Béla metszett sorozatot, melyben Semsey, Réthy és Illyés mellett negyedikként Galambos Ferenc mint a Kisgrafika folyóirat szerkesztője jelenik meg.

Stettner Béla négy linómetszete (1970). A kép forrása: Kisgrafika, 1984/1–2. sz., 2. – Törzsgyűjtemény 

Illyés Sándor a budapesti mellett jelen volt a nemzetközi ex libris kongresszusokon Helsingørben (1972) és Bledben (1974). A helsingøri kongresszusról Cegléden tartott beszámolója a tárgya Nagy László Lázár egy alkalmi grafikájának 1972-ből. (Ez látható cikkünk nyitóképeként.) Csiby Mihály az 1974-es bledi rendezvényre alkotott a nevére ex librist, szlovén népviseletbe öltözött nőalakkal.

Csiby Mihály linómetszete (1974). Jelzet: Csiby/27 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gyűjteménye pontos számadatai nem ismertek, 10–15 ezer darab körül lehetett. Több mint 200 kisgrafikát készíttetett a saját nevére szólóan, többek között Andruskó Károly, Fery Antal, Németh Nándor, Szűcs Pál, Petry Béla, Tempinszky István, Moskál Tibor, Radványi-Román Károly, Nechánszky József, Bordás Ferenc, Dániel Viktor, Várkonyi Károly, Vadász Endre és Vecserka Zsolt grafikusokkal. Pallay Aladár révén jó kapcsolatokat ápolt olasz művészekkel, köztük Enrico Vannuccinival, tőle is maradt fenn ex librise.
Teljeskörűen igyekezett beszerezni Nemes Török János, Drahos István, Nagy Árpád, Willi* Geiger és Michel Fingesten grafikusok műveit, utóbbi kollekciója 550 darabbal az országban az egyik legnagyobb Fingesten-gyűjteménynek számított. Egy ceglédi Fingesten-kiállításon kb. 200 lapot mutatott be a kollekcióból. Művészek önarcképeit is gyűjtötte. Nemes Török Jánossal való kapcsolata barátsággá mélyült, a grafikus újévi, húsvéti üdvözlőket, házassági évfordulós alkalmi grafikákat, születésnapi köszöntőlapokat készített Illyés Sándornak és feleségének.
Illyés Sándor fő gyűjtési köre a joggal, a Szent Györggyel kapcsolatos és a cserkészeti vonatkozású grafikák, illetve az alkalmi lapok, üdvözlők voltak – ezek külön egységet képeztek gyűjteményében.
Foglalkozására, a jogra utal Tempinszky István rézkarca, melyen bekötött szemű Iustitia alakja látható karddal, mérleggel, az „Ex libris Dr. Jur. A. L. Illyés. Gutta cavat lapidem” [a csepp kivájja a követ] felirattal.

Tempinszky István grafikája. Jelzet: Exl.I/31 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ugyanez az idézet szerepel magyarul, „Sok csepp követ váj” változatban az olasz Enrico Vannuccini egy alkotásán is. A közmondás jelentése: gyakoriságával vagy sokadmagával az is nagy hatást érhet el, ami önmagában nem jelentős.
Illyés Sándor László aktív cserkészként részt vett többféle cserkészmegmozdulásban, mint a cserkészszövetség tiszti fegyelmi bíróságának tagja is kedvelte az ilyen vonatkozású szimbólumok grafikán való megjelentetését. Cserkésztábor, sátor bejáratánál olvasó fiú látható Szűcs Pál alkotásán.

Szűcs Pál grafikája. Jelzet: Exl.I/44/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Radványi-Román Károly 1936-os fametszete fegyelmezetten, egy sorban menetelő egyenruhás cserkészeket mutat be. A felirat alatt elmaradhatatlan a jogra utaló szimbólumként a paragrafusjel.

Radványi-Román Károly fametszete (1936). Jelzet: Exl.I/51 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A cserkészliliom a cserkészet legismertebb jelképe, a helyes irányt mutatja. A liliom három ága a cserkészfogadalom három részét szimbolizálja: kötelességteljesítés Isten, haza és embertárs iránt; segítőkészség; a cserkésztörvény megtartása.

Fery Antal fametszete (1941). Jelzet: Exl.I/43 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A magyar cserkészliliomot hivatalosan a Szent Korona fogja össze, így látható Petry Béla alkotásán, mely kombinálja a jogra utaló paragrafusjel és az íróeszközként használt lúdtoll motívumát a cserkészjelképpel.

Petry Béla grafikája. Jelzet: Exl.I/45 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Illyés Sándor Lászlót 70. születésnapján több grafikus, köztük Nagy László Lázár és Csiby Mihály is alkalmi lappal köszöntötte. Stettner Béla „Vivat vicepraeses!” [Éljen az alelnök!] feliratú grafikát készített a KBK-ban és a kisgrafikaéletben fontos szerepet betöltő jogász számára, aki sajnálatos módon két év múlva, 1978-ban elhunyt.

Stettner Béla linómetszete (1976). A kép forrása: Magángyűjtemény

Irodalom: 

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4. 
• 1939. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 16.
• 1961. évi cserejegyzék, Kisgrafika Barátok Köre, Budapest, 1961. (különlenyomat), 3.
• Bemutatjuk Dr. Illyés Sándor Lászlót, Kisgrafika, 1977/1. sz., 26–28.
• Csiby Mihály: In memoriam Dr. Illyés Sándor László, Kisgrafika, 1979/1–2., 29–30. 
• Magyar Cserkészszövetség
• Semsey Andor: Dr. Illyés Sándor László (1906–1978), Kisgrafika különszám, 1994., 10–11.
• Vasné Tóth Kornélia: Csiby Mihály kisgrafikai életműve (Ex librisek, alkalmi grafikák, szabad grafikák), Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2012., 18., 21.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Illyés Sándor László (1906–1978), In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 80–81.

*A grafikus nevében Willi és Willy alak is használatos.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész

210 éve született Báró vásárosnaményi Eötvös József Károly Bertalan Adalbert (Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.) politikus, jogász, író, a Batthyány- és az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke, Eötvös Ignác politikus fia, Eötvös Loránd fizikus apja.

Barabás Miklós (1810–1898): Eötvös József képmása, 1845. olaj, vászon – Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok

Az életműben és a korszak színházi-irodalmi életében is nagy jelentőségű az Eötvös-művek sorában Victor Hugo Angelo című darabjának fordítása, a Götz von Berlichingennél jóval szerencsésebb utóélettel. 1836-ban az Angelónak három fordítása is született, Eötvös mellett Kiss János és Csató Pál átdolgozásában is színre került. Eötvös fordítása népszerű volt, a következő években játszották Miskolcon, Kassán, Debrecenben, Gyulán, Nagyenyeden, Dézsen, Nagyváradon, Kolozsváron, Szombathelyen, Halason, Siklóson is.
Az 1836 januárjában megjelent fordítás elé Eötvös egy előszót is írt, amelyben a romantika mint az „ifjúság és igazság irodalma” jelenik meg, amely a népért folytatott küzdelem eszköze, és amelynek végén Hugót idézve, rá hivatkozva mondja ki saját tételeit:

Ezeket a gondolatokat fejleszti tovább Hugo Victor mint drámai költő című írásában. A tanulmány nemcsak Hugo művészete melletti kiállás, hanem Eötvös saját, drámával és a drámaíróval szembeni elvárásainak összegzése is:

Edmond Bacot: Victor Hugo (1862). A kép forrása: Wikipédia

A két írás megjelenése közötti időt Eötvös egy külföldi utazással töltötte: járt Svájcban, Franciaországban, Angliában is. Élményeit megörökítette naplójában, amely irodalmi alkotások terveit, részleteit is tartalmazza, és persze az azokat kísérő gondolatokat, érzéseket. A karthausi mellett egy Attiláról szóló darabon is dolgozott közben, ennek kapcsán ír az íráshoz való viszonyáról is.

Utazása során Eötvös előtt továbbra is ugyanaz a cél lebegett, mint korábban: hasznossá lenni, bármilyen kis mértékben, vagy bármilyen kevés ideig, még akkor is, ha mások ezt az igyekezetét észre sem veszik, vagy nem ismerik el, hiszen a hazáért hozott áldozatot éppen ez teszi azzá, ami.

Hazatérte után elhatározásának megfelelően hatalmas energiával vetette bele magát a közéletbe és rengeteget dolgozott. Az 1838-as árvíz idején nem csak a mentésben vett részt, de ő szerkesztette a Budapesti Árvízkönyvet is.

Nemzeti Színház: Az árvíz idején. 1838. [1939 után]. B. I szignójú alkotó festményéről készült fénykép. Jelzet: SZT KE 24.716 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Eötvös Szalay Lászlóval együtt készítette a Budapesti Szemlét, A karthausi mellett jelentős politikai tanulmányokat (Vélemény a fogházjavítás ügyében, Szegénység Irlandban, A zsidók emancipációja) publikált.
1841 nyarán a hitelezők egységes föllépése miatt a család anyagi csődbe ment. Eötvös, mivel általa tisztességtelennek tartott eljárást ajánlottak a vagyon megmentésére, a neve tisztaságát a legfontosabbnak tartva minden várható örökségéről lemondott és innentől polgári életmódot folytatva, pusztán saját keresetéből élt meg. Trefort Ágoston szerint ez jelentette Eötvös fiatalkorának lezárulását.

A színházzal és a drámával való kapcsolata azonban nem szűnt meg, ekkor még megpróbált a gyakorlatban is megfelelni azoknak az elveknek, amelyeket már a fent említett Hugo-tanulmányban kifejtett, és amelyek szerint a drámával mindenekelőtt hatni kell. De csak az tud hatni, ami népszerű, ehhez pedig a hallgatóság számára érthető nyelv, megfelelő téma, az ábrázolt világ (az esetleges szörnyűségek) mögött egyértelműen felismerhető erkölcsi mondanivaló szükséges, de mindenekelőtt a közönség érdeklődésének a felkeltése, amelyhez elengedhetetlen a dráma valódi közege, a színház. Így jut el Eötvös több terv után az első olyan, színpadra szánt művéhez, amelytől nem csak remélhette az áhított hatást, hanem végre el is érte: ez a darab lett az Éljen az egyenlőség! című vígjáték, amelyről így számolt be 1841-ben a Jelenkor:

A darab ekkor mégsem került a nyilvánosság elé, mégpedig azért, mert Eötvös, mint később Petrichevich Horváth Lázár kritikájából kiderült, visszavonta:

1842. szeptember 13-án feleségül vette Rosty Ágnest, aki élete végéig méltó társa volt.

Rosty Ágnes. A kép forrása: Iharos Községi Önkormányzat facebook-oldala 

1844. február 15-én Aradot elöntötte az árvíz. A Regélő Pesti Divatlap beszámolója szerint:

Először helyben, majd országosan is elkezdtek a károsultaknak adományokat gyűjteni, és ennek részeként jelent meg a Császár Ferenc szerkesztette Aradi Vészlapok, amelyben az Éljen az egyenlőség! is napvilágot látott, mivel Eötvös Petrichevich szerint:

A darab „újrafelfedezése” és bemutatása beleillik abba a koncepcióba, amely a színházat 1843 és 1845 között bérlő Bartay András irányításával a színvonalas, eredeti magyar drámákra alapozta a repertoárt. Az Éljen az egyenlőség! a nemzeti drámának és színháznak is felívelő korszakát reprezentálja Szigligeti Ede, Vörösmarty Mihály, Jósika Miklós és Czakó Zsigmond darabjaival együtt. Ugyanakkor Eötvös alkotói pályáját és politikai-közéleti céljait tekintve is kiemelkedően fontos a vígjáték. A drámát egyöntetűen dicsérik a kritikák, további darabok írására buzdítják Eötvöst, a közönségnek pedig egy idő után mint a nagy sikerű A karthausi című regény szerzőjének műveként ajánlják a vígjátékot – vagyis Eötvös József ekkorra biztos helyet szerzett magának a nemzeti irodalom ismert és elismert művészei között, és ezúttal sikerült megvalósítania azt a célkitűzését, hogy politikai üzeneteit az irodalmat és a színházat eszközként használva széles közönséghez juttathassa el.

Divatkép (háttérben a Nemzeti Színház). In: Pesti Divatlap, 1. évf., 1844. – Törzsgyűjtemény

1841-ben jelent meg Eötvösnek a Kelet népe és Pesti Hírlap című röpirata, amelyben Széchenyi és Kossuth közti épp aktuális vitában Kossuth mellett foglalt állást. A röpirata és a vígjáték Szilágyi Márton szerint:

• 
• 

A darab korabeli népszerűségét tehát leginkább a „választási vígjáték” típusát megteremtő téma adta, amely a fent vázolt körülmények folytán először Nagy Ignác 1843-ban bemutatott Tisztújítás című darabjával került a színpadra. Ehhez járult Eötvös szerzői jó hírneve, amelyet addigra A karthausi sikere garantált, és az a közeg, amelyben mindez a politikai mondanivalóval együtt befogadókra talált.
Az Éljen az egyenlőség! a pesti Nemzeti Színházban többször is színre került: az 1844. október 26-i bemutató után az év október 28-án, november 3-án és 5-én, 10-én, 28-án, december 10-én, 1845. május 9-én, 1846. október 9-én, 1848. február 3-án, és a korszakban utoljára 1848. júl. 4-én. Vidéken is játszották, műkedvelők előadásában is. A források alapján három és fél év alatt Pesten 4200-an látták a darabot, amely a korban egyértelmű sikernek számított, és nemcsak a nézők száma, hanem a közönség összetétele miatt is, ott találjuk ugyanis a pesti polgárok mellett:

Éljen az egyenlőség! Színlap. Jelzet: SZT SZL NSZ K1848.02.03 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az elsődleges üzenet egyértelmű volt és világos, ráadásul a szereplők ismerőssége folytán hiteles is, amit a kritikusok a darab fő erényeként emlegettek:

Eötvös tervezte a drámaírói tevékenység folytatását, 1847-ben egy újabb darab kidolgozásához fogott, amelynek központi témája a Gracchusok sorsa lett volna. Azonban sem ez, sem más drámája nem készült már el. A forradalom közvetlen előzményei, a szabadságharc, a bukás és annak következményei, később pedig miniszteri teendői arra kényszerítették, hogy eszméi kifejtéséhez más formákat, a magyarság szolgálatához más eszközöket keressen. Bár ezek az eszmék nem voltak mentesek sem az ellentmondásoktól, sem a megvalósításukkal járó nehézségektől, a liberális elvekhez következetesen és kritikusan ragaszkodó Eötvös József célja fiatalkora elmúltával is a nemzet, mint az egyén szabadságára épülő közösség felemelése, kiművelése maradt.

 Felhasznált irodalom:

• Eötvös József: A karthausi. [Regény]; Drámák, [bev.] Wéber Antal; Versek, [Budapest], M. Helikon – Szépirodalmi Kiadó, 1973.
• Hugo Viktor: Angelo. Dráma, ford.: báró Eötvös József, Pest, Heckenast Gusztáv, 1836., XII.
• Eötvös József: Hugo Victor mint drámai költő. In: Athenaeum, 1. évf. (1837. október 29.), 546–554.
• Aradi vészlapok, kiadta Császár Ferenc, Pest, [s.n.], 1844.
• Eötvös József: Kelet népe és Pesti Hírlap, Pest, Landerer – Heckenast Ny., 1841.
• Eötvös József: Napló (sajtó alá rend. és a kísérő tanulmányt írta Gángó Gábor), az eredeti kézirat fotómásolatával, Sárospatak, Hernád, 2021, 211.
• Devescovi Balázs: Eötvös József: 1813–1871, Pozsony, Kalligram, 2007.
• Kerényi Ferenc: Drámáról, színházról – Eötvös József kapcsán. In: Irodalomtörténet, 1989. 4. sz., 589–609.
• Pesti Divatlap, 1. évf. 18. sz. (1844. nov. 3.)
• Regélő Pesti Divatlap, 3. évf. 16. sz. (1844. febr. 25.), 251.
• P[etrichevich] H.[orváth] L.[ázár], [kritika Eötvös József Éljen az egyenlőség! című vígjátékának 1844. okt. 26-i előadásáról]. In: Honderü, 2. évf. (1844. november 2.), 292–294.
• Pulszky Ferenc: Életem és korom. 2. kiadás. 1. kötet, Budapest, Franklin, 1884.
• Szilágyi Márton: Egy vígjáték politika és irodalom metszéspontján. In: Uő: Hagyománytörések. Tanulmányok az 1840-es évek magyar irodalmáról, Budapest, Ráció, 2016, 101–112.
• Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris, 2007.
• Trefort Ágoston: Emlékbeszéd báró Eötvös József felett. Trefort Ágoston és Lónyay Menyhért: Eötvös-emlékbeszéde, 1872, Gángó Gábor. In: Aetas, 1998., 13. k., 2. sz., 203–215, 209.

Patonai Anikó Ágnes, dr. (Színháztörténeti és Zeneműtár)

210 éve született Báró vásárosnaményi Eötvös József Károly Bertalan Adalbert (Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.) politikus, jogász, író, a Batthyány- és az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke, Eötvös Ignác politikus fia, Eötvös Loránd fizikus apja.

Anton Einsle: Eötvös József 18 éves korában. In: Eötvös József „Neveljünk polgárokat...” Eötvös József levele Dessewffy Józsefhez. Bemutatja Fenyő István. Kézirattár sorozat, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984. – Hungaricana. Közgyűjteményi portál

Eötvös József leginkább politikusként ismert, és csak kevesen tudják, hogy jelentős szépirodalmi munkásságát drámaírással kezdte. A karthausi (1838–1841), A falu jegyzője (1845) és a Magyarország 1514-ben (1847) című regényei mellett más regényeket, novellákat, verseket is írt. Írói pályája 1830-ban, mindössze tizenhét éves korában indult, mégpedig egy drámafordítással.
Élete célját és értelmét már ekkor mások szolgálatában találta meg: hasznos akart lenni, a közösséget, hazáját és nemzetét szolgálni, áldozatot hozni érte. Meggyőződése volt, hogy ehhez elsősorban az egyén szabadságát kell kivívnia, mert csak a szabadság ad erkölcsi tartást, amely a jól működő közösséget, az épülő, gyarapodó nemzetet biztosítja.

Az irodalmat pedig eszköznek tekintette, egy olyan eszköznek, amelynek felhasználásával tehetségét, tudását, szorgalmát a nemzet felemelkedésének áldozhatja, olyan eszköznek, amelynek segítségével kifejtheti nézeteit, és ezekkel a nézetekkel hatni is tud. Írásaival és saját példájával igyekezett rávenni az embereket arra, hogy ők is hozzanak áldozatot és tegyék magukat hasznossá, mindenki a maga lehetőségei és képességei szerint.

Saját magától, írásaitól azt várta el, hogy az olvasókra gyakorolt hatás eredménye a nemzet felemelkedése, gyarapodása és fejlődése legyen – hiszen, ha a hatás elmarad, ha nem tudja rávenni társait a cselekvésre, akkor nem tudott használni, így ebben az esetben áldozathozatala hiábavaló volt. A hasznosság és az elismerés nála élesen elkülönül: nem elismerésre, dicsőségre vágyik, hanem arra a tudatra, hogy életét hasznosan töltötte el, mert áldozata mások javára szolgált.

Szalay László, történész, jogász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a modern magyar történettudomány egyik megalapozója, Eötvös József közeli jóbarátja (1813–1864). In: Vasárnapi Ujság, 3. évf. 22. sz. (1856. június 1.), 185. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Eötvös számára ezért az írás és politika, egyéni boldogulás, szabadság és közösségi sors mindig szorosan összefonódik, minden irodalmi alkotásában jelen vannak azok az eszmék, amelyeket képviselt, és minden politikai tettét – a felszólalásoktól kezdve a törvénytervezeteken és javaslatokon át a miniszteri tevékenységéig – irodalmi munkássága és mindig elveinek megfelelő, következetes cselekedetei és életmódja teszik különösen értékessé és hitelessé. Szalay Lászlónak írja tizennyolcadik születésnapján, 1831. szeptember 3-án:

A legelső tehát a virágok sorában Johann Wolfgang von Goethe Götz von Berlichingen című darabjának fordítása: Eötvös ugyanis a könyvtárunk Kézirattárában található jegyzéken (másolat) a Götz von Berlichingen 1830-ban elkészült fordítását jelöli meg élete első említésre méltó műveként, és bár a szöveg már az 1840-es évek elejére elveszett, Eötvös mégis fontosnak tartotta megemlíteni. Ennek oka valószínűleg az, hogy Goethe nemcsak fiatalkorában, hanem egész életében követendő példaként állt előtte, mert nemcsak zseniális alkotó volt, hanem átgondolt, tudatosan felépített irodalmi munkásságával hasznossá is tudott lenni.

Johann Wolfgang von Goethe. Jelzet: KE 5.661 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Goethe iránti tiszteletét többféleképpen is kifejezte, elérte, hogy Karlsbadban emléktáblát szenteljenek neki, dolgozószobájában az arcképe függött, asztalán a mellszobra állt, mindig elismeréssel írt és beszélt róla. Így valószínűleg az elveszett Götz von Berlichingen fordítás is ebbe a sorba illeszthető: Eötvös talán nem saját teljesítménye miatt tartotta számon, hanem a Goethe személye és munkái iránti hódolat egy megnyilvánulásaként.
A Goethe-fordítás után A Kritikusok című vígjáték következett. A teljes szövege ennek sem maradt fenn (bár Eötvös említett listájából tudjuk, hogy 1841-ben még Szemere Pál birtokában volt), ismert részlete azonban nemcsak azért fontos, mert ez Eötvös első, nyomtatásban megjelent szövege, hanem mert a korabeli irodalmi élet egy meghatározó eseményéhez kapcsolódik. A részlet A kritikus apotheosisa címmel jelent meg, először önállóan 1831-ben, mégpedig azzal a céllal, hogy a korszak nagy vitájához, a Conversations Lexikon-perhez szóljon hozzá. A per rendkívül tanulságos és sokrétű, a korabeli irodalmi élet rengeteg aspektusát érintette. Nevét onnan kapta, hogy Wigand Ottó könyvárus 1830. január elsején egy felhívást tett közzé, amelyben egy, a Conversations Lexicon mintájára készülő sorozat előfizetésére buzdított.
A készülő lexikon ügye a szócikkek minőségétől, a főszerkesztő személyének kérdésétől, Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor személyes ellentététől, Bajza József céljain és az akadémiai tisztségek elnyerésén át az „irodalmi respublika” határáig és gróf Dessweffynek Bajza Józseffel és Széchenyi Istvánnal folytatott vitájáig terjedt. Eötvös drámája ebben a legutóbbi két kérdéskörben foglalt állást, mégpedig Bajza és Széchenyi ellen és Dessewffy mellett – hiszen Dessewffy a fiatal Eötvösnek barátja, példaképe és mentora is volt, ő indította el az irodalmi pályán.

Johann Ender: Dessewffy József (1830 k.). A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági és tiszteleti tagja, jogász, országgyűlési követ, táblabíró és publicista. A kép forrása: Wikipédia

A darab teljes szövege nemcsak azért nem jelenhetett meg, mert Széchenyi hírét vette az őt kigúnyoló írásnak, vagy mert a cenzúra és Eötvös Ignác (valószínűleg épp emiatt) nem engedte át, hanem azért sem, mert Eötvös időközben meggondolta magát. Erről be is számol Dessewffynek 1831. március 26-án írt levelében:

Ezt a célt Eötvös később is szeme előtt tartotta, hiszen a részlet még egyszer megjelent, már a vitától függetlenül, Apotheosis címmel a Szemere Pál szerkesztette Muzárion 1833. évi kötetében.
A vita olyannyira meghatározó volt Eötvös számára, hogy „igazi” pályakezdését, amikor is tudatosan, íróként, önálló alkotással lép az irodalmi nyilvánosság elé, még mindig ennek árnyékában teszi. Ez az „igazi” pályakezdés is egy dráma, amelyet barátjának, Szalay Lászlónak ajánlott, a megjelentetés gyakorlati teendőit is őrá bízta, önironikus megjegyzések kíséretében.

Ez az alkotás formailag egy vígjáték, amely A házasulók címet kapta. A darab – ahogy Eötvöstől értesülünk róla – nem az, aminek látszik. Eötvös ugyanis a művet szatírának szánta, és tisztában volt azzal, hogy a szöveg címe, tematikája és felépítése felidézi majd az olvasókban Kisfaludy Károly népszerű vígjátékait, de nem felel meg a vígjátékkal szemben támasztott korabeli elvárásoknak, és számított arra, hogy a Conversations Lexikon-per „győztese”, Bajza József megragadja az alkalmat és elmarasztalja a művet. Az, amitől tartott, be is következett, annyi különbséggel, hogy a darabot vígjátékként megsemmisítő kritika nem Bajzától, hanem Toldy Ferenctől érkezett. Toldy kritikája aztán egészen a jelenkorig meghatározta a mű megítélését, amely vígjátékként valóban nem felel meg a Kisfaludy Károly vígjátékai, illetve a korabeli színművek elvárásai alapján kialakított szempontrendszereknek, azonban az Eötvös írásait később is uraló jellegzetes humor, a szatíra gúnyos, ironikus, szarkasztikus hangneme ma is élvezhető, meglepően modern szöveggé teszi.
Az 1834-ben megjelent Boszu című szomorújáték több tanulsággal is szolgál. Eötvös levelezésében már 1831 szeptemberében felbukkan, mégpedig úgy, mint aminek ötletéről és korábbi változatáról Szalay László már megírta véleményét, vagyis Eötvös ennél is korábban fogott hozzá a kidolgozásához. A levélből az is kiderül, hogy a célja megint csak nem a dráma, vagy tragédia műfaji-műnemi követelményeinek való megfelelés, hanem annál sokkal több: egy adott mintához igazodni, nem is akármilyenhez.

A Káin Byron drámai költeménye, és többek között Eötvös angol irodalmi olvasmányai alapján mondható el, hogy igazán szerette a romantikus alkotók műveit, amit az is bizonyít, hogy a Káinhoz a (mai ismereteink szerint) a legkorábbi Eötvös-novella is kötődik, amely Álom címmel az Aurorában jelent meg 1835-ben.

A keleties téma, a kereszténnyé lett török lány, valamint a bosszúálló kard motívuma is népszerű volt a korszakban. Klestinszky László 1836-os A bosszúló kard című szomorújátéka is a Majláth-történetet meséli el, amelyben a főhősnő, Zelmira szerelemből megy férjhez, önként, meggyőződésből tér át a keresztény hitre, és ő az, aki bosszút áll.

• 
• 

Eötvös darabjára valószínűleg hatással volt az Ezeregy éjszaka meséi is, amelynek 12. füzete éppen Szalay László fordításában jelent meg 1833-ban.
Eötvös nagy kedvvel és lelkesedéssel írta ezt a drámát, Szalayval folytatott levelezésében gyakran közöl részleteket, ötleteket belőle. Ekkoriban egy I. Andrásról szóló regényen is dolgozott, mintegy pihenésképpen. A Boszu tehát évekig készült, végül ez lett az adott időszak legfontosabb munkája:

A Boszu aztán más összefüggésben is érdekes alkotássá vált akkor, amikor 1836 márciusában Joseph Sedlnitzky, az osztrák rendőrminiszter több informátorával is megfigyeltette Eötvöst annak megállapítása érdekében, hogy kinevezzék-e a fiatal bárót fizetés nélküli fogalmazónak. Az egyikük, Leopold Ferstl, a kinevezés ellen foglalt állást és ezt többek között a Boszu című drámával indokolta, amely szerinte liberális, és az 1832–36-os országgyűlés vallásügyi ellenzékének nézeteit képviseli.
Ez elég éles megfigyelésre vall, tekintve, hogy a dráma központi kérdése a szabadságától, a saját döntés lehetőségétől megfosztott ember és a megfosztottság következményei, a vallási tolerancia pedig teljesen egyértelműen ennek a szabadságnak a záloga. A kereszténységgel egyébként szimpatizáló Leilát nem egyszerűen férjhez kényszerítik, hanem megfosztják a vallásától, amely számára az emlékeit, a múltját, és így a gyökereit, identitását jelentik. A dráma így korai formában valóban tartalmazza azt a liberális katolikus látásmódot, amely Eötvösre egész életében jellemző volt (és amelyet aztán az Andrássy-kormány minisztereként a gyakorlatban próbált érvényesíteni).

A húszas évei elején járó Eötvös nyílt, őszinte, toleráns, figyelmes jelleméről nem csak a színdarabbeli Leila nézeteiből, hanem Pulszky Ferenc visszaemlékezéséből is képet kaphatunk:

Felhasznált irodalom:

• Eötvös József önéletrajza és műveinek jegyzéke [1841] (xeroxmásolat), OSZK Kézirattár Analekta 11.468
• b[áró] E.[ötvös] J.[József]: A’ kritikus apotheosisa, Pest, Trattner és Károlyi, 1831.
• E[ötvös] J.[József]: A’ házasulók, Pest, Hartleben, 1833.
• báró Eötvös József: Boszú. Szomorujáték, Pest, Trattner-Károlyi, 1834. 
• Eötvös József: Álom. In: Aurora hazai almanach, 11. évf. 1835, 25–39. 
• Eötvös József: Kelet népe és Pesti Hírlap, Pest, Landerer – Heckenast Ny., 1841. 9.
• Eötvös József: A karthausi. [Regény]; Drámák, [bev.] Wéber Antal; Versek, [Budapest], M. Helikon – Szépirodalmi Kiadó, 1973.
• Eötvös József: Gondolatok, Budapest, Révai, 1903.
• Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976.
• Eötvös József: Gróf Dessewffy József. Elmondatott a m. t. Akadémia XIII-dik közülésében dec. 26. 1844. In: Eötvös József: Magyar írók és államférfiak: Eötvös József emlékbeszédei (1868), Pest, Ráth Mór, 1868. 
• Eötvös József. Napló, (sajtó alá rend. és a kísérő tanulmányt írta Gángó Gábor), az eredeti kézirat fotómásolatával, Sárospatak, Hernád, 2021.
• Ezer egy éjszaka: arab regék, ford. Az 1–11. füzetet ford. V[örösmarty] M[ihály], a 12. füzetet S.[zalay] L.[ászló], a 13–16. füzetet L[encsés] J[ózsef] A[ntal] és a 17–18. füzetet Sz[abó] D[ávid], Pest, Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István, 1829–1835.
• Kliestinai Klestinszky László: Eredeti színjátékai 1., Kassa, Werfer Ny., 1836.
• Közhasznu esmeretek tára: a” Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva, Pest : Wigand – Landerer, 1–12., 1831–1834.
• Muzárion, [szerk. Kölcsey Ferenc, Szemere Pál], Ú. f., 1. füz. (1833), Pest, Hartleben Konrád Ádolf', 1833. Egy alkalommal jelent meg.
• Bényei Miklós: Eötvös József könyvei és eszméi. [Tanulmányok, esszék], Debrecen, Csokonai, 1996, 84.
• Berecz Károly: B. Eötvös József. In: Uő: A régi „Fiatal Magyarország”. Emlékezések, vázlatok, Budapest, Athenaeum, 1898, 53–65.
• Cieger András Az elvszerűség paradoxonjai: Eötvös József második minisztersége (1867–1871). In: A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára, szerk. Gángó Gábor; [közread. az] ELTE Eötvös József Collegium, Budapest, ELTE Eötvös J. Collegium, 2013., 329–357.
• Devescovi Balázs: Eötvös József: 1813–1871, Pozsony, Kalligram, 2007., 107.
• Anton Einsle: Eötvös József 18 éves korában. In: Eötvös József „Neveljünk polgárokat...” Eötvös József levele Dessewffy Józsefhez. Bemutatja Fenyő István. PIM Kézirattár sorozat, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984.
• Gángó Gábor: Káint álmodó angyalok (Byron-élmény és világmítosz Eötvös József ifjúkori novellájában). In: Holmi, 2000, szám, 526–534.
• Goethe, Johann Wolfgang: Götz von Berlichingen, ford. Vajda Miklós; utószó Deák Tamás, Bukarest, Kriterion, 1972.
• Kerényi Ferenc: Drámáról, színházról – Eötvös József kapcsán. In: Irodalomtörténet, 20. (70.) évf., 1989. 4. sz., 589–609. https://epa.oszk.hu/02500/02518/00256/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1989_04_589-609.pdf
• MTA Akadémikusok
• Pulszky Ferenc: Életem és korom. 2. kiadás. 1. kötet, Budapest, Franklin, 1884, 76.
• Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris, 2007.
• Vaderna Gábor: Élet és irodalom. Az irodalom társadalmi használata gróf Dessewfy József életművében, Budapest, Ráció, 2013.
• Völgyesi Orsolya: Eötvös József és a titkosrendőrség az 1839-1840-es országgyűlésen. In: Történelmi Szemle, 56. évf., 3. sz. 2014, 481–494.

Patonai Anikó Ágnes, dr. (Színháztörténeti és Zeneműtár)

1686. szeptember 2-án foglalták vissza az egyesített keresztény seregek Buda várát az Oszmán Birodalomtól.

1686-ban mintegy 90–100 ezer főnyi keresztény hadsereg vonult fel Buda felszabadítására. A sereg Geoffrey Regan amerikai hadtörténész szerint a következőképpen állt össze:

• Fősereg: 62 000 (Ebből Lotharingiai Károly parancsnoksága alatt 40 000, Miksa Emánuel alatt 22 000 katona)
• Erdélyi hadtest: 12 000 (Friedrich Scherffenberg altábornagy)
• Tiszai (Szolnoki) hadtest: 10 000 (Antonio Caraffa altábornagy)
• Drávai hadtest: 6000 (Schulz tábornok)

A szövetséges haderő legnagyobb hányadát a Habsburg örökös tartományok és a Cseh Királyságból toborzott katonák alkották, de magyarok, horvátok, bajorok, brandenburgiak, szászok, svábok, frankok, felső-rajnaiak és svédek is harcoltak a „reguláris” erők sorai közt. Hozzájuk csatlakoztak az Európa szinte minden országából érkezett önkéntesek. Jelentős volt a pápa segítségnyújtása is. Több résztvevő egyházi személy közül hadd említsek meg egyet. Fra Angelico Gabrielle da Nizza ferences barátot, aki a seregben csak „Tüzes Gábor” névre hallgatva nagy károkat okozott bombáival. Valószínűleg róla mintázta Jókai Mór a gömbből jósló Ihánzáde Mehmed „bőrébe bújt” Peter Gabriel barátot. A harcokban résztvevő magyar katonák közül a már említett Petneházy Dávidon kívül még a Rákóczi-szabadságharcban legendás hírnévre szert tevő Bottyán János huszárkapitányt (Vak Bottyánt) említeném meg, aki a környékbeli portyázásaival jelentős segítséget nyújtott az ostromlóknak.
A védősereg – a később érkezett Szulejmán nagyvezír felmentőseregén kívül – körülbelül 10 000 katonából állt. A védők egy részét janicsárok (lövészgyalogosok) és szpáhik (lovas katonák) alkották, de jöttek katonák Egyiptomból, Ruméliából vagy a töröktől visszafoglalt Esztergomból és Vácról is. Abdurrahman úgy állította fel a falakra embereit, hogy a különösen veszélyeztetett szakaszokra a képzett és magas harcértékű janicsárokat küldte. Ő maga az északi oldalt védte a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között, a déli oldalt pedig helyettesére, Iszmail pasára bízta. Mintegy 400 ágyúja nézett farkasszemet az ostromlókkal, akiknek „mindössze” 250 ágyú és mozsár állt a rendelkezésére.
Mikor az ostromló fősereg megérkezett, június 17-én a törökök ellenállás nélkül elhagyták Pestet. Az ostromlók felvonulását nem zavarták különösebben a védők. Mint említettem, az ostromló főparancsnokság megoszlott Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel között, előbbi az északi, utóbbi a déli oldalon látta el feladatát. Lotharingiai Károly többnapos tüzérségi előkészítés után június 24-én gyalogsági rohamot rendelt el a Víziváros elfoglalására, melynek eredményeként a törökök kénytelenek voltak feladni a területet. Emellett Bottyán János huszárkapitány, aki a saját költségén állított ki egy egész lovasezredet, a győri és esztergomi naszádosokkal és a huszárjaival rajtaütött a csepeli török hajórajon. Július 1-én az ostromlók megkezdték a falak ágyúzását mindkét oldalról (északról és délről) közben a várfalakkal párhuzamos cikkcakkos vonalvezetésű futóárkokat ástak a későbbi rohamok biztosítására. Ezeket a munkákat a törökök kitörésekkel és aknákkal igyekeztek akadályozni. Június 29-én és július 5-én ki is törtek a várból a védők, hogy károkat okozzanak az ostromlóknak. Az ostromlók gyalogsági rohamának előkészítéséhez tartozott a bástyák aláaknázása és felrobbantása is. Ezeket a törökök ellenaknákkal igyekeztek kivédeni. Július 13-án indult meg az első általános roham a falak ellen. Az aknarobbanásokkal és szurokesővel fogadott kemény roham azonban a támadók hősiessége ellenére kudarcba fulladt, 1400 halottat és sebesültet hagyva hátra.

Tüzérség Buda ostrománál 1686-ban. In: Magyar művelődéstörténet, szerk. Domanovszky Sándor [et al.], Budapest, Arcanum, 2003. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Közben a törökök számára jó hírek érkeztek. Mégpedig, hogy Szulejmán nagyvezír közel 60 000 fős felmentő sereggel közeledik Buda felé. A hírektől fellelkesült törökök július 22-én vakmerő kirohanást intéztek a déli oldalon a bajor sereg ellen. Több száz embert megöltek, vagy megsebesítettek és ostromágyúkat is beszögeztek. Ezután viszont olyan esemény történt, amely nemcsak az ostrom további alakulására, de a Budai várpalota épületének történetére is tartósan rányomta bélyegét. Ezen a napon ugyanis felrobbant a törökök által lőporraktárként használt torony (talán az ún. István-torony lehetett). A mintegy 1500 halálos áldozatot követelő robbanás amellett, hogy több mint százméteres szakaszon megbontotta a falat, teljesen „leradírozta a föld színéről” Mátyás király egykori palotaépületét. A legtöbb hadtörténeti munka az egyik bajor ágyú sikeres lövésének tulajdonítja a robbanást, de akad olyan vélemény is, miszerint a törökök gondatlansága miatt történet ez, sőt egészen vadromantikus elképzelések is keringtek arról, hogy az 1684-es ostrom keresztény hadifoglyai kiszökve börtönükből robbantották magukra a lőporraktárt. A robbanásról (igaz tévesen megadva annak dátumát) Schulhof Izsák, a várban lévő zsidó közösség tagja így tájékoztat Budai krónikájában:

A robbanás okozta megdöbbenés olyan hatalmas volt, hogy az ostromlók a teljesen leomlott falszakaszra semmiféle támadást nem rendeltek. Pedig ha a detonációt követő zűrzavarban megindultak volna, még aznap bevehették volna a várat. A herceg másnap megadásra szólította fel Abdurrahmant, sikertelenül. Közben az ostromlók számára aggasztó hírek érkeztek az időközben Buda felé menetelő Szulejmán nagyvezír felmentő seregéről. Ennek hatására Lotharingiai Károly július 27-ére egy újabb általános rohamot rendelt el, amely újabb sikertelenséggel végződött, pedig ekkor történt meg a – Jókai Mór által Petneházy Dávid személyéhez kötött – Máriás magyar zászló kitűzése a vár falára egy győri hajdú által. Ennek helyét ma piros-fehér-zöld lobogó jelzi, mely a Bécsi kaputól nem messze található. A rohamról Nagy László hadtörténész a következőket írja:

Nem jártak több sikerrel a déli oldalról támadó bajorok és a Víziváros felől támadó magyar hajdúk sem, ezen a napon Buda még török kézen maradt. Július végén ismét szóba került a vár megadása, Abdurrahman már nem állt ellen oly határozottan. Az utolsó budai pasa egy korábbi helyőrség átadása mellett kilátásba helyezte a vár átadását abban az esetben, ha Lipót császár békét köt a törökkel. Ez azonban nem történhetett meg, így tovább folyt a kegyetlen, mindkét oldalon rengeteg ember életét követelő ostrom. A közeledő török felmentő sereg miatt augusztus 3-án elrendeltek egy újabb általános rohamot. Ennek során a bajoroknak sikerült bejutni a rommá vált palotába, de mivel ott nem nagyon tudtak tájékozódni, a védők kiszorították őket.

A Buzogánytorony a Ferdinánd-kapuval és jobboldalt a rondella falával. A kép forrása: Wikipédia

Az újabb eredménytelen ostrom után nyilvánvalóvá vált, hogy az ostromlóknak nem sikerül a várat bevenni a török felmentő sereg érkezte előtt. Ezért az ostrom szüneteltetésével a tábor sáncokkal való megerősítése vált feladattá. Ennek eredményéről Schulfof így tájékoztat:

Buda visszavételének hadműveleti térképe. A kép forrása: Wikipédia

Azonban a hadiszerencse nemcsak a törököknek kedvezett, hiszen az augusztus 14-én lezajlott csatában, úgy tűnik, végleg elvesztek Mohamed híveinek reményei. A török sereg számára csúfos kudarcba torkolló csata leírásban megtaláljuk Jókai Mór hősét, Petneházy Dávidot is, hiszen ebből a csatából ő is kivette oroszlánrészét:

Ezen utóbbi törekvés eredményeként az augusztus 19-éről 20-ra virradó éjjel kétezer lóra ültetett janicsárból mintegy háromszáznak sikerült bejutnia az ostromlott várba a Fehérvári kapun keresztül. Augusztus 29-én négyezren kísérelték meg ugyanezt, azonban a bátor vállalkozókból jó, ha 4-5 fő bejutott. Szeptember 2-án a törökök nem számítottak semmiféle támadásra, legalább is Schulhof szerint:

Ha így volt, akkor a török várvédők nagyot csalatkozhattak, amikor délután 3 óra körül az ostromágyúk megadták a jelet a rohamra. Az ostromban részt vevő angol Croy herceg szerint az északi roham valóban „könnyen” haladt előre, a védőket a várpalotáig nyomták előre. A bajoroknak már nem volt ennyire sikeres a támadásuk, ők visszaverettek, de Croy herceg szerint az ő oldalukról „a bemenetel nem is volt lehetséges”. Lotharingiai Károly – annak ellenére, hogy az ő „emberei” foglalták el a déli oldalt is – a várba menekültekkel nem engedélyezte az alkut, hanem annak jogát átadta Miksa Emánuelnek, aki megkegyelmezett az életben maradottaknak. Nem maradt azonban életben a várvédők legfőbb parancsnoka, Ali Arnot Abdurrahman pasa. A Jókai Mór által leírt misztikus jóslat ezen része tehát beteljesült a valóságban is. Károlyi Árpád ugyan kissé romantikus köntösbe bújtatva, de a valóságtól azért nem teljesen elrugaszkodott módon írt erről az eseményről:

Buda várában ma éppúgy megtalálhatjuk XI. Ince pápa szobrát, ahogy az utolsó pasa, Ali Abdurrahman síremlékét. A Digitális Képarchívum anyagát felhasználva a szerző által készített montázs

Hogy Abdi pasa halála – ha nem is egészen ilyen romantikus festményre illő módon, de – egy „hős katonához méltó” volt, azt az is valószínűsíti, hogy az Anjou-bástyán a már említett zászló mellett megtalálható a síremléke is. Bár a sírfelirat arról tájékoztat, hogy a vár falának azon részén esett el, az előbb idézet leírásból (is) kiderül, hogy ez a mai Hess András tér környékén lehetett. A jóslat második része azonban, mely szerint Petneházy Dávid lép először az ostromlott vár falára, már nem valószínű. A július 27-i rohamban valóban kitűzte egy győri hajdú a Máriás magyar zászlót, de ezt a foglalást az ostromlók nem tudták megtartani. Petneházy – mint korábban írtam – kivette oroszlánrészét az ostromból, de nem valószínű, hogy ő lépett volna elsőként a várfalra. Erről Nagy László ekképp ír:

A hősi halottak emlékét őrzi az Esztergomi rondella külső falán lévő – 1686 felirattal ellátott – kőkereszt, nem sokkal arrébb egy emléktábla a vár ostromában részt vett spanyol katonák helytállásáról emlékezik meg. Engem személy szerint meghat az a tény, hogy XI. Ince pápa általános penitenciát [ti. bűneikre bocsánatot] hirdetett a Buda felszabadításában részt vevő katonáknak és mesterembereknek. Bár nem kétséges, hogy sokan egyéni érdekből vezérelve érkeztek Buda falai alá, a fiatal arisztokraták az előléptetés, a kitüntetés, a birtokszerzés, a zsoldoskatonák a török kincsek megszerzése végett. De azért gondoljunk csak bele. Vajon az a tömérdek ember valóban csak egyéni érdekektől vezérelve (rang, birtok, kincsek) masírozott több roham során is a biztos és sokszor kegyetlen halálba? Hogy leöntsék őket szurokkal, felrobbantsák őket lőporos zsákokkal, agyonlapítsák őket a rájuk dobott kövekkel, telibe találják kartácslövedékekkel, beleessenek egy kihegyezett karókkal teletűzdelt árokba, felvagdalja őket a túlerő, amikor bennrekedtek egy falszorosban? Mint szó esett róla, a várba először bejutott katonák első sorában lévők biztosan meghaltak. Így a második és harmadik sor is, akik esetleg láthatták, hogy ki jutott be először. Ilyen tettek végrehajtóiról nehéz elhinni, hogy csak a vagyonszerzés és egyéni érdek motiválta volna őket. A másik vád az ostromlók ellen, hogy a vár bevétele után szörnyű kegyetlen módon viselkedtek az életben maradottakkal. Több forrás az ostrom után életben maradt lakossággal szembeni kegyetlenkedésekről számol be (ezeket nem részletezem), melyeknek szeptember 4-én vetett véget a vezérkar. Valószínűleg történtek emberileg elfogadhatatlan és elítélendő kegyetlenkedések, de ne feledjük, egy kegyetlen háborús időszak kellős közepén, egy rettentő sok emberéletet követelő, véres ostrom végén történtek mindezek. Emellett gondoljunk csak bele! Az ostromlók egy olyan világnak vetettek véget Budán, amelyben az emberélet nem tartozott a legértékesebb földi dolgok soraiba. Többször találkoztam olyan – finoman fogalmazva illúziókat kergető – véleménnyel, mely szerint a török uralom mennyi jót hozott Budának és Magyarországnak egyaránt. Hiszen annyi mindent építettek, mecseteket, dzsámikat, fürdőket, rózsakerteket, türbéket. Ennek a rózsaszín ködbe burkolózott véleménynek éppen az ellenkezőjéről tájékoztat Bocatius János kassai főbíró, aki 1605-ben, a Bocskai-szabadságharc alatt járt Budán. Bocatius így emlékezett meg az egykor virágzó magyar fővárosról:

De ha valakiben még mindig élnek vadromantikus elképzelések arról, hogy milyen jó lehetett a „török világ Magyarországon”, akkor az gondolja csak el, ha arra menne haza, hogy otthonát feldúlták, családját elhurcolták rabszolgának, szeretett hitvesét pedig többé nem láthatja, mert szülőföldjétől messze egy kéjsóvár idegen háremének tagja lett. És ez az akkori keresztény (nem muzulmán hitű) emberek életének „természetes” része volt. Jókai Mór Hogyan lett Dúl Mihály uramból Rácz János című elbeszélése tréfásan mutat be egy olyan élethelyzetet, mellyel bizony bárki szembekerülhetett a hódoltság idejében. Az Oszmán Birodalom által – hatalmas embertömegek életét semmibe vevő és földi pokollá tevő – „intézményesített” életmóddal nagyon sokan szembesülhettek Buda ostromlói között is. Akár hallomásból, vagy ami még rosszabb, személy szerint is érintettek voltak. Ilyen körülmények között nem csoda, ha gyűlölték mind a muzulmán hitű törököket, mind a velük együttműködőket. És sajnos, az ilyen kegyetlen eseményekről elmondható, hogy mindig is a háború velejárói voltak az emberiség történetében.
Az ostrom után viharos évtizedek következtek, a felszabadító háborúk a Rákóczi-szabadságharcba torkollottak. Ezek végén – I. Lipót császár magyarellenes politikájával felhagyva – III. Károly és Mária Terézia igyekezett a magyaroknak több dologban „kedvében járni”. Ennek jegyében kezdték meg a teljesen lerombolt budai várpalota újjáépítését. Miután az akkori kor stílusa a barokk volt, úgy gondolták, hogy a bécsi Burg mintájára ezt is ennek az ízlésnek megfelelően építik újjá, amit a 19. században majd Ybl Miklós és Hauszmann Alajos tervei alapján tovább bővítettek. Így a városligeti Vajdahunyadvárhoz hasonló neogótikus palota helyett egy monumentális, impozáns neobarokk épületegyüttes uralja a Duna budai oldalát.
Összegzésként azt mondanám, hogy az ostromló sereg katonái és az őket kiszolgáló „civilek” hősök voltak, akik nemcsak saját egyéni érdekeiket, de az életüket is alárendelték annak, hogy a középkori Magyar Királyság egykori központjának boncsokkal (lófarkas zászló) jelzett falain belül többé ne lehessen senkit „csak úgy” egy kegyúr akaratából megzsinóroztatni, zsákba varrva vízbe dobni, hitvesétől megfosztani vagy rabszolgának eladni. A Nagyboldogasszony-templomot (Mátyás-templomot) többé nem nevezték Szulejmán szultán dzsámijának, ahogy a Mária Magdolna-templom sem viselte nevében az 1596-ban lezajlott Mezőkeresztesi csata emlékét. A félholdak helyett ismét keresztek meredtek a tornyokon és megkezdődhetett egy új korszak a főváros és Magyarország mai napig álló büszkeségének életében.
Tisztelet ezért a vár alatt harcoló hősöknek!

Benczúr Gyula festményén ott láthatjuk a Jókaitól idézett szeánsz három résztvevőjét. A legyőzött Abdi holtteste felett áll Petneházy és az Ihánzáde „bőrébe” bújt Gabriel barát. A kép forrása: Wikipédia 

Felhasznált irodalom:

• Barta János: Budavár visszavétele, Budapest, Zrínyi, 1985.
• Budavár ostroma. Buda visszafoglalása a töröktől. 1. rész. In: Youtube
• Budavár ostroma. Buda visszafoglalása a töröktől. 2. rész. In: Youtube
• Dezsényi Miklós – Hernády Ferenc: A magyar hajózás története, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1967.
• Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664. 2. kiad. Budapest, Gondolat, 1985.
• Jókai Mór: A kétszarvú ember. Az utolsó budai basa, Budapest, Korona Kiadó, 2002.
• Károlyi Árpád – Wellmann Imre: Buda és Pest visszavívása 1686-ban, Budapest, Budapest Székesfőváros kiadása, 1936.
• Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról, Budapest, Zrínyi, 1986.
• Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. (Históriai mozaikok), Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1986
• Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990.
• Napló Buda avagy Offen erős városának híres ostromáról..., [szerk., jegyzetek: Czigány István, Hankó Ágnes], Budapest, Balassi, 1998.
• Várkonyi Ágnes: Buda visszavívása, 1686, Budapest, Móra, 1984.
• Geoffrey Regan: Döntő csaták. Ötvenhárom csata, amely Szalamisztól az öbölháborúig megváltoztatta a világot, Budapest, Panem-Grafo, 1993.
• Schulhof Izsák: Budai krónika. 2. javított kiadás, Budapest, Magyar Helikon, 1981.
• Sudár Balázs: Az oszmán erődváros. Buda és Pest a hódoltság végóráiban. In: Rubicon, 30. évf. 11. sz., 2019, 28–33.
• Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában. A török kiűzése Magyarországról, Budapest, Gondolat, 1986.

Az összeállítás első része itt olvasható.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

1686. szeptember 2-án foglalták vissza az egyesített keresztény seregek Buda várát az Oszmán Birodalomtól.

Az 1686-os ostromról kétségtelenül a legnépszerűbb képi ábrázolás Franz Geffels olajfestménye. A kép forrása: Wikipédia

Mosonyi Alíz Mesék Budapestről című mesekönyvében olvashatunk három törökről, akik egy bizonyos „nagy csatát” követően is a Budai várban maradtak, és akik Háy Ágnes rajzceruzája szerint az ún. Vörös Sün Ház kapualjából somfordáltak elő, hogy aztán rátaláljanak arra a cukrászdára, ahol egész nap fagylaltot és krémest ehettek. További sorsukat már nem követhetjük nyomon, hiszen átvették helyüket a következő mese főszereplői, a Déli pályaudvar „nyugdíjazott” gőzmozdonyai. A törökök meséjében a Budai várnegyedet ismerők még a kapu előtt álló tiarát viselő, kezében hármaskeresztet formáló botot tartó szobrot is felismerhetik, hiszen ez egy olyan személyt ábrázol, akinek ahhoz a bizonyos „nagy csatához” nagyon sok köze volt. Ez a személy nem más, mint az Oszmán Birodalom által elfoglalt magyarországi területek felszabadítását célul kitűző Szent Ligát „tető alá hozó” XI. Ince pápa. A mesekönyv megjelenése idején, gyerekfejjel még nem gondoltam volna, hogy azt a bizonyos „nagy csatát” – melyet követően a három mesebeli török a várban maradt – évtizedek múlva számtalanszor eljátszom majd magam is vagy kétszázadmagammal. A „nagy csata” következményeiről a történész Nagy László a következőképpen emlékezik meg az esemény 300. évfordulója alkalmából:

Nagy László találóan fogalmazta meg azt a magyar történelemben kialakult sajátságos állapotot, amely az 1526-os gyászos emlékű mohácsi csatavesztéssel és az 1541-es „cseles” várfoglalással vette kezdetét és nyomta rá bélyegét hazánk és népünk sorsának alakulására – tulajdonképpen mondhatjuk – a mai napig. A három részre szakadt Magyarország korszaka talán történészeink és hadtörténészeink egyik legjobban feldolgozott témája. Ha valaki a korszak kutatására adná fejét, akkor annak egyrészt nagyon könnyű dolga lenne, mert rengeteg anyag állna rendelkezésére, másrészt nagyon igyekeznie kellene, hogy megtalálja a korszak azon szeletét, amellyel előtte még senki nem foglalkozott. Így van ez az 1683-as sikertelen Bécsi török ostrommal kezdetét vevő hosszú és véres háborúsorozatnak a kutatásával is, melynek záró eseménye a törököt Magyarországról kiűző harcokat lezáró 1699-es Karlócai béke volt. De ha tágabb spektrumban nézzük a dolgokat, akkor a Rákóczi-szabadságharcot követően, az 1718-as Pozsareváci béke teremti meg, hogy Magyarország teljes területén megszűnjön a török államigazgatás. A törököt kiűző harcok egyik nagyon jelentős, fogalmazzunk így, „gyújtópontja” az 1686 nyarán lezajló Budavár ostroma volt.
Gárdonyi Géza halhatatlan regényében, az Egri csillagokban is olvashatjuk, hogy a magyarság történetében oly gyászos szerepet játszó Szulejmán szultán janicsárserege hogyan foglalta el „egy puskalövés nélkül”, csellel Mátyás király, általunk már csak a 15. század végén keletkezett Nürnbergi Krónikában (más néven Schedel-kódexben) vagy különféle digitális rekonstrukciókon csodálható, 1686. július 22-ig létező palotáját (mely az ostrom során – szó szerint – a levegőbe repült), valamint az akkoriban – a ma láthatótól – több helyen is eltérő Buda várát és városát.

Georg Hoefnagel: Buda és Pest (1617). A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mi is történt a török által költőien csak „Kizil Elma” (piros alma vagy arany alma) névvel illetett, Evila Cselebi török történetíró által egy nagy gályához hasonlító végvárként funkcionáló városban, mely Jókai Mór szavai szerint az 1686-os ostromot megelőzően:

Buda elfoglalása nagyon fontos stratégiai lépés volt az Oszmán Birodalom részéről, hiszen az északnyugati végvidék legjelentősebb centrumává vált. A Budai vilajet (tartomány) élén álló pasák nemcsak a saját tartományukat irányították, hanem Boszniától Temesvárig jó néhányat. Így nem csoda, hogy Buda és a hozzá szorosan tartozó Pest az oszmán végvidék legjelentősebb várkomplexumává fejlődött az idők során. A „szüneti nincsen a nagy csatározásoknak” másfél évszázadig tartó időszakában a törököknek nem sikerült elfoglalniuk a szintén a Duna parton álló Komárom várát. Az itt létrehozott, katonailag ütőképesnek számító hadinaszádos flottatámaszpont miatt a török Buda komoly veszélynek volt kitéve, hiszen a Duna kiváló „országutat” képezett nemcsak a hadihajók, de a szárazföldi ostromló sereget kiszolgáló szállítóhajók részére is. A szállítóhajók 1686-os ostrom során való szerepét a következő idézet is jól érzékeltetheti:

A másfél évszázados hódoltsági korszakban voltak időszakok, amikor – Komárom mellett – a Dunakanyar egyéb fontosabb várai, mint Esztergom, Nógrád, vagy Vác is keresztény kézre kerültek, tehát látható, hogy a határvidék nem volt messze. Ezért Budán és a hadászatilag szorosan hozzá tartozó Pesten a legnagyobb „békeidőben” is több ezer hadrakész katona állomásozott. A török Budát (a hozzátartozó Pestet nem számítva) öt részre osztották fel. Sokan nem tudják, de a királyi palota kizárólag katonai célokat szolgált (a budai pasák székhelye a mai Karmelita kolostor környékén állt), ott volt a fegyverarzenál kialakítva az épület vesztét okozó lőporral együtt. A Budavári palotát egy széles árok választotta el a polgárvárostól, ahogy a törökök nevezték, a „középső vártól”. A ma létező várfalak vonalvezetése nagyrészt megegyezik az 1686-os ostrom állapotával. A keleti oldalon, a várfalak és a Duna között feküdt az „Alsóváros”, más néven Nagy Külváros. Gyakorlatilag ez töltötte be a külső vár szerepét. Északról és délről is egy-egy külvárosi rész terült el, az északi hévizek környékén a Lőpormalom negyede, délen a Tabánváros. Budát Pesttel egy állandó hajóhíd kötötte össze, megteremtve ezzel a két város közötti kapcsolatot. Még Buda 1541-es elfoglalása előtt Szapolyai János király megépítette a déli (a 19. században elbontott, de 1945 után visszaépített) Nagyrondellát, a mai Esztergomi bástya elődjének számító Földbástyát, a Duna felől pedig a – 19. századi átépítések során elbontott és eredeti formájában már nem is visszaépíthető – Erdélyi bástyát. Szapolyai idejében épülhetett a mai Halászbástya északi részén álló, a Duna felé jól előrenyúló Híradó bástya is. A Duna és a várfalak közti terület megerősítése – a Duna partján fekvő Komárom és egyéb hosszabb-rövidebb életű keresztény erősségek miatt – stratégiai jelentőséggel bírt a törökök számára, így nem meglepő, hogy – az utolsó sikertelen, 1684-es keresztény ostrom után – 1685-ben is folytak ott építési munkálatok. Az első védműépíttető török pasa valószínűleg az Egri csillagokból is jól ismert török parancsnok, Ali lehetett, aki a Dunáig húzódó lépcsőfal déli végében egy nagy, kétszintes rondellát húzatott fel, melyből az esetleges Dunán érkező keresztény sajkás támadásokat lehetett elhárítani. Ennek párjaként a Víziváros falrendszerének északi részén állt a Kakas-kapu bástyája. A 16. század második felében épült Veli bég bástyája és az ún. „Savanyúleves” bástya. A 16–17. század fordulóján zajló 15 éves háború során háromszor próbálták bevenni a keresztény hadak Budát. Ez a török megszállókat később további védelmi munkálatokra sarkalta. Így épült meg a nyugati falszakasznál a (nemrég helyrehozott) Karakas pasa sokszögű tornya, a fehérvári kaput védő (jelenleg építési munkálatok miatt leomlott és még nem visszaépített) nagy rondella (Dzserráh Kászim pasa alatt 1668-ban), az északi falszakasznál pedig Szijávus, Murád és Mahmud pasa bástyái. Ezen bástyák építése következtében az északi fal síkja is előbbre került, így alakult ki a mai Hadtörténeti Múzeum épülete és a Bécsi kapu közt húzódó bástyasétány területe. Utoljára – egy évvel a sikeres ostrom előtt – 1685-ben egy osztófal épült a Duna és a vár közé, melyet a már többször emlegetett potenciális vízi támadás elleni védelem fontossága indokolt.

Buda ostroma 1686-ban. Johann Christoph Haffner grafikája jól érzékelteti, hogy miért bírt kiemelt stratégiai fontossággal a Duna felőli oldal védelme. In: Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon, szerk. Szendrei János, Budapest, Kereskedelemügyi minister, 1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hogy milyen lehetett az élet a törökök által uralt Budán? A mecsetek, dzsámik, rózsakertek és fürdők világában? Ez már egy újabb cikk témája. Azonban talán némi betekintést nyújthat nekünk erről Jókai Mór Az utolsó budai basa című kisregénye. A történet elején rögvest találkozhatunk benne az 1686-os ostrom két szereplőjével is, akik ekkor még egészen más viszonyban álltak egymással, mint a „nagy csata” idején.

Hogy ez a jelenet megtörtént-e vagy csak a legnagyobb prózaírónk fantáziájának szüleménye mindössze, azt, úgy vélem, az idők tengerének sodródó hullámai között nehéz lenne kideríteni. Annyi bizonyos, hogy Ali Abdurrahman pasa vezette a török védősereget és Petneházy Dávid is jelentős részt vállalt az ostromban, ahogy mondani szokták „a sáncok másik oldalán”. Hogy a Jókai Mór tolla által megjelenített misztikus jóslat második fele mennyire teljesült be, arról a továbbiakban még lesz szó.
De most nézzük, ki is volt ez a „cikázó csillag” aki legtovább ellenállt az ostromló sereget szimbolizáló „vörös kígyónak”. A korszak történelmének emblematikus hadtörténésze, Nagy László a következőket írja róla:

Az utolsó budai pasa, Ali Abdurrahman. In: Magyar–török közös múlt. Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban 1988. nov. 29 – 1989. jan. 28, Budavári Palota F épület, [Budapest], OSZK, Akadémiai Kiadó és Nyomda, [1988]. – Törzsgyűjtemény

Jókai Mór idézett művében említette, hogy a törökök által uralt Buda vára történelme során „hat ostromot kiállt”. Az elsőre közvetlenül Szulejmán cseles foglalása után egy évvel, 1542-ben került sor. Gyula és Szigetvár elvesztésének évében, 1566-ban történt a második sikertelen kísérlet a török által már „belakott” Kizil Elma visszafoglalására. Az 1591-től (egyesek szerint 1593-tól) 1606-ig tartó 15 éves háború alatt háromszor is ostrom alá került a török végvárként működő erősség, 1598-ban, 1602-ben és 1603-ban. A hatodik ostromra két évvel a sikeres bevétel előtt, 1684-ben került sor. Ez utóbbi, sikertelen ostromhoz az „ihletet” egy csúfosra sikerült török hadi vállalkozás adta, ugyanis 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír megtámadta Bécset. Ez az ostrom nemcsak hogy kudarcba fulladt, de az időközben a várvédők segítésére érkező Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly a Kahlenbergi csatában katasztrofális vereséget mért a szultáni seregre. A keresztény seregek a menekülő török sereget üldözve Párkánynál újabb győzelmet arattak és visszafoglalták Esztergom várát. Kara Musztafa ezért a kudarcért a szultántól „selyemzsinórt kapott” (ti. kivégezték vele). A sikeren felbuzdulva történt a hatodik, 1684-es ostrom, mely sajnos elég elhamarkodottnak bizonyult. A végső, sikeres ostromhoz hozzájárult a török vilajetközpontot képező Érsekújvár visszafoglalása 1585-ben. Egy évvel korábban, a sikertelen ostrom évében létrejött a Szent Liga. Ezt szövetséget a már említett, magyarok számára kedves XI. Ince pápa kezdeményezésére kötötte Sobieski János lengyel király, I. Lipót császár és magyar király és a Velencei Köztársaság. A szövetséghez később Nagy Péter cár Oroszországa is csatlakozott. Bár el kell mondani, hogy Lipót eleinte nem akarta megindítani a Magyarország felszabadítására történő háborút, de végül Ince pápa diplomáciai „egyengetéseinek” köszönhetően (például békét eszközölt ki a Habsburgok és a Francia Királyság között), és annak, hogy Sobieski János és a Budai ostromot vezérlő Lotahringiai Károly választófejedelem a császárra – ahogy mondani szokták – „ráborította az asztalt” az ügyben, megkezdődött az a folyamat, amely középkori Magyar Királyság déli határainál állt csak meg.
Ha már az ostromlott Buda főparancsnokáról szó esett, illenék annak a bizonyos „vörös kígyónak”, vagyis a keresztény seregnek a vezetőit is megemlíteni. A mai Nemzeti Galéria bejárata előtt álló lovasszobor Savoyai Jenőt ábrázolja, emiatt sokan – tévesen – úgy gondolják, hogy ő volt a várat ostromló seregek főparancsnoka. Savoyai Buda visszafoglalásában ugyan tisztként részt vett, de jelentősebb szerepe, mint főparancsnoknak majd csak a későbbi felszabadító háborúk során lesz. Ugyanez a helyzet a magyarok által kedvelt Badeni Lajossal is, akit csak „Türken Luis” néven emlegettek a katonái. Buda ostrománál a főparancsnoki posztot megosztva két kiváló, de egymással nehezen megegyezni tudó katona töltötte be, egyenrangú félként. Az egyik Lipót sógora, Lotharingiai Károly (1643–1690) Rajmondo Montecuccoli generális tanítványaként 1664-ben részt vett a szentgotthárdi csatában, majd 1682-től főhadparancsnokként vezette a Habsburg Birodalom keleti hadszínterét. 1690-ben a franciákkal folytatott (!) háborúban lelte a halál. XIV. Lajos a „legnagyobb és legnemesebb” ellenfélnek nevezte őt. Szintén a császár rokona Miksa Emánuel (1662–1726), akit „a golyózáporban való eltökéltsége” tett kiváló hadvezérré. Károly távozása után 1688-tól a felszabadító háború vezére, ez évben visszafoglalta Belgrádot (Nándorfehérvárt) is. 1702-től francia oldalon harcolt, felmerült a neve magyar királyként is a Rákóczi-szabadságharc alatt(!).

A Budát ostromló egyesült keresztény sereg két főparancsnoka: Lotharingiai Károly (jobb portré) és Miksa Emánuel (bal portré). A Digitális Képarchívum anyagát felhasználva a szerző által készített montázs

Folytatjuk…

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

2023. augusztus 24–26-a között Környezet és társadalom címmel rendezte meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület idei konferenciáját.

A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület Környezet és társadalom című konferenciájának plakátja

A több mint 30 éves múltra visszatekintő társadalomtörténeti egyesület idén Jászberényben tartott országos összejövetelt Környezet és társadalom címszó alatt. A csütörtök kora délutántól szombatig tartó konferencián 50 előadás került napirendre, az előadók a környezet-, a társadalom-, a város- és a gazdaságtörténet felől közelítettek vizsgálati kérdéseikhez, továbbá előadások hangzottak el a katasztrófatörténet, az élelmiszertörténet, a vízgazdálkodás, a környezeti tájhasználat, valamint a környezetészlelés témaköréiben. A Kör idén is lehetőséget biztosított a doktoranduszhallgatóknak, hogy külön szekcióban ismertessék kutatási eredményeiket.
A rendezvényre összegyűlteket Varró Bernadett főiskolai tanár, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Jászberényi Campusának kutatási főigazgatója és Dobszay Tamás, a Hajnal István Kör elnöke köszöntötte. A plenáris előadásokon F. Romhányi Beatrix (Károli Gáspár Református Egyetem) a környezettörténet és a régészet kapcsolatáról, míg Rácz Lajos (Szegedi Tudományegyetem) a reformkor éghajlattörténetéről értekezett. A második napon került sor az egyesület éves közgyűlésére. Az éves beszámolók elfogadását és az új tagok felvételét követően adták át a fiatal társadalomtörténészek munkáját elismerő Benda Gyula-díjat, melyet idén Tangl Balázs érdemelt ki.
A Környezetreprezentáció szekció a szombati nap programját képezte. Itt ismertettem Fényképészet a Kelet-Mediterráneumban. Az ember és a környezet kapcsolata a 19. századi fényképészeknél című előadásomat, melyben a 19. század közepén tevékenykedő fényképészek szemléletmódját vizsgáltam. Az előadásban a fényképészek által konstruált, a fényképalanyok és környezetük között fennálló viszonyra fókuszáltam.

Papp Viktor előadás közben a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület Környezet és társadalom című konferenciáján

Az előadásban az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútárában őrzött, az 1860–1870-es évekből származó fényképalbumok képeit tettem meg egy sajátos fotótörténeti vizsgálódás tárgyává. Az albumokban fellelhető fényképek, melyek ismert korabeli fényképészek (Henri Béchard, Pascal Sébah, Félix Bonfils, Peter Bergheim, Otto Schoefft, Wilhelm Hammerschmidt) remekművei, többnyire épületeket ábrázolnak, a fényképek egy része azonban emberalakokat, többször embercsoportokat is megörökített. A nemzetközi fotótörténeti szakirodalom már többször foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a fényképészek milyen környezetbe helyezték el alanyaikat, fontosnak tartották-e a személyek pontos beállítását. A csoportképek kompozíciója, mely lényegében a fotós tekintetének kivetülése, jelentős szerepet játszik a fényképeken szereplők társadalmi hierarchiájának kifejezésében is. Egyes kutatók úttörő munkásságának eredményeképp immár tudható, hogy érdemes a modernista, illetve az orientalista szemléletű fényképeket különválasztani egymástól, vagy legalábbis felhívni a figyelmet az eltérő szemléletmódok egyidejű jelenlétére. Ebből kifolyólag az előadás nem a műtermi csoportképeket, hanem az utcán, az udvaron készült csoportportrékat mutatta be a közönségnek.

Az orientalista fénykép egy példája: Kairói koldusfiúk, Otto Schoefft, 1876.

A nevezett két irányzat eltérő módon viszonyult a fényképeken látható személyekhez és a személyek körül látható épített környezethez. Az előadás így azt a célt tűzte ki maga elé, hogy néhány, emberalakokat is ábrázoló fénykép alapos elemzésével kapcsolódjon a nemzetközi fotótörténeti szakirodalom legfontosabb megállapításaihoz, melyek a Kelet-Mediterrán térség fényképészetének fejlődésével és átalakulásával foglalkoznak. A Földközi-tengerrel kapcsolatos legújabb elméleti munkák ráadásul hangsúlyozzák a tengert mint a „kapcsolatteremtés” eszközét egy rendkívül széttöredezett térben, amely népeket, árukat, nyelveket és eszméket hoz kapcsolatba egymással. Az előadás értelmezési kontextusa szerint a korai mediterrán fényképészet története az „összekapcsolódás” és az „összekapcsolhatóság” fogalmaival írhatók le.

A modernista fénykép egy példája: Rituális megtisztulási kút a Hasszán szultán mecset központi udvarán, ismeretlen alkotó, 1871 k.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

A Magyar Nemzeti Múzeum tervezője, Pollack Mihály († 1855. jan. 5.) a magyar klasszicista építészetnek Hild József mellett legjelentősebb mestere volt. Osztrák építész dinasztia sarja, maga is Bécsben született és iskoláit is ott végezte. 1798-ban telepedett le Pesten, ahol a korszakra jellemző nagyarányú építkezések számos megbízást kínáltak a számára. Főműve, a Nemzeti Múzeum mellett legfontosabb munkái a Deák téri evangélikus templom, a pesti német színház befejezése (1808–1812), a régi Vigadó (1829–1832), a Ludoviceum (1826–1836), a szekszárdi vármegyeháza (1828–1836). Gondos részletképzéssel találkozunk fővárosi palotáin (a Szép utcai Almássy-palota, 1817, a Nádor utcai Festetics-palota), bérházain (a Dorottya utcai Wurm-ház) és vidéki kastélyain (Alcsút, Gyömrő) is. 

A központi vármegye körül megmozdult Északkelet-Magyarország köznemessége, arisztokráciája, polgársága, így koncentrálva a színügyre fordítható anyagi forrásokat és szervezőképességet. A Pesten felépítendő állandó színház ügye nem haladt, ez ösztönzést és hivatkozási alapot adott a borsodi színházépíttetőknek. Így Borsod 1060, Gömör vármegye 1119 forintot, Heves 154 forint 10 krajcárt (az általa gyűjtött 1000 forint kamatait) vont vissza a pesti teátrumra 1808 óta küldött összegből és irányította át a borsodi gyűjtésre. Keresztesy Sándor 1923-ban 12.575 forint 11 krajcár összes befolyt adományról írt. Abaúj, Borsod, Gömör, Heves, Zemplén megye főurai, nemesei, polgárai pénzben és természetben egyaránt adakoztak: a diósgyőri vashámor vasat, mások téglát, követ, fuvart adtak, esetleg ruhákat a jövendő színház jelmeztárába, Szigethy Mihály miskolci nyomdász pedig adománykérő leveleket nyomtatott ingyen. Beregből a Schönborn-uradalom 60 darab 4 öles keményfát, Ungból Lónyay Gábor főispán 100 forintot juttatott, megyéjükből egyedüli adományozókként.
Szrogh Sámuel, Miskolczy György és Erőss József 1821-ben tették közzé hivatalos tudósításukat az általuk addig gyűjtött adományokról: ekkorra Borsod 3.546 forintot gyűjtött, rajta kívül Abaúj vármegye közönsége emelkedett ki az adakozók közül, 2.798 forinttal. Az abaúji nemesség jó ötletnek tartotta egy Miskolc központú, északkelet-magyarországi színházi körzet gondolatát, annál is inkább, mert Kassával ekkor még nem számolhatott. Az 1789-ben megnyílt kassai színházban hagyományosan német társulat játszott, a bérlő-igazgató az 1810-és évek második felében gróf Péchy József, az Abaúj, Sáros, illetve Heves megyékben honos pécsújfalusi Péchy család tagja volt. (Vállalkozóként a 19. század első felében a magyarországi gazdasági–kulturális–politikai elit más tagjai is – például Gyürky Pál nógrádi főjegyző, gróf Ráday Pál (1768–1827), gróf Brunszvik Ferenc, valamint báró Orczy Lőrinc – érdekeltek voltak a német nyelven zajló színházi életben.)
A miskolci színházépület ügye Abaújban tevékeny támogatóra is lelt: gróf Dessewffy József (Kazinczy Ferenc barátja), aki adománykérő leveleiben a színház nyelvművelő, művelődési és nemzetformáló feladatairól beszélt, azokról, melyeket a magyar színjátszás születése óta emlegettek pártolói.

Dessewffy József portréja, Johann Ender 1830-as években készült festményének fotómásolata. In: Vasárnapi Ujság, 1903/24. (jún. 14.), 385. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A borsodi pártolók azt is tudták, hogy bár a miskolci közönség lelkesen látogatja az előadásokat (utoljára 1801-ben járt itt nagyobb társulat), mégis csekély ahhoz, hogy a színészek egész évi megélhetése biztosítva legyen. Gondoskodtak tehát nyári játszóhelyekről. A következő években a társulat fellépett Egerben, Rimaszombatban, Rozsnyón, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, a vendégjátékokat a vármegyei direkció szervezte, felhasználva a megyék közti közigazgatási kapcsolatokat, míg a művészi irányítás két idősebb színész, Benke József és Murányi Zsigmond kezében volt. Rendszeres, hosszabb ideig tartó vendégjátékot Kassán adtak, eleinte csak nyáron, a német évad szünetében, majd 1818. november 2. és 1819. március vége között megpróbálkoztak a német társulat helyettesítésével – ekkor már jóval kevesebb sikerrel. A társaságról és helyzetéről – a Borsod megyei direkció kérésére – Dessewffy József küldött beszámolót Miskolcra.

A régi kassai színház. Jaschik Álmos egykorú metszetről készült tollrajza, 1930-as évek közepe. Jelzet: SZT KD 900 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1820-ban a miskolci együttes, mely öt évig alig változott, bomladozni kezdett: Benke József, Murányi Zsigmond, Murányiné Lefèvre Terézia és Déryné elhagyta a társulatot. Bár Miskolc a következő években sem maradt színészek nélkül, Borsod megye a színházavatóra erős, jól szervezett együttest akart. 1823. augusztus 24-én Éder György színtársulatának előadásában, Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című vitézi játékával – bár ideiglenes színpadon az új épületben és a kolozsvári, Farkas utcai Színház díszleteivel – megnyílt a miskolci színház.

Éder György (1788–?), a miskolci színház első igazgatója. Bartus Ödön rajza, 1923. In: Emlékalbum a Miskolcon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára, szerk. Keresztesy Sándor, Miskolc, Klein–Ludvig–Szelény ny., 1923, 19. – Törzsgyűjtemény

Az épület, mely Borsod vármegye tulajdona volt, és húsz évig szolgálta a magyar társulatokat, 1843. július 19-én, a miskolci nagy tűzvészben leégett.

Borsod vármegye 1846-ban elkezdte az új színházépület építtetését, ismét adományozásra szólítva fel a vármegyéket, majd 1847-ben úgy döntött, hogy a feladatot egy részvénytársaság vegye át és hajtsa végre. Az építtetésre alakult részvénytársaság végül nemcsak az elkészült színház tulajdonosa, hanem üzemeltetője is maradt, egészen 1913-ig, ekkor pedig már nem Borsod vármegyének, hanem Miskolc városának adta át az 1857-re elkészült épületet.

Felhasznált irodalom:

• A –e. E.: Vidéki szintárcza: Miskolcz, 1-jén. In: Regélő Pesti Divatlap, 1842, II, (66. sz.), 636.
• Abafi Lajos: A miskolci színház történetéhez, I–III. In: Figyelő, 12(1882) 256–272., 367–384., 13(1882) 117–124.
• M. A.: [Tudósítás a miskolci színházról]. In: Magyar Kurir, 1822, I, (52. sz.), 423.
• Bácskai Vera–Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai, 1984.
• Bayer József: A nemzeti játékszín története I, Budapest, Hornyánszky, 1887.
• Dobrossy István: Gazdaság- és társadalomtörténeti adatok a miskolci céhek árulószíneinek 18–20. századi történetéhez. In: A Herman Ottó Múzeum évkönyve, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1976, 113–150. 
• Dobrossy István: Színház, mozi. In: Miskolc története 1848-tól 1918-ig: Miskolc története IV/2, szerk.: Veres László, Miskolc, BAZ M. Lvt.–HOM, 2003.
• Emlékalbum a Miskolczon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára, szerk. Keresztesy Sándor, Miskolc, Klein–Ludvig–Szelény ny., 1923.
• Kerényi Ferenc: A régi magyar színpadon, Budapest, Magvető, 1981 (Elvek és utak)
• Keresztesy Sándor: Miskolc színészetének története 1753-tól 1904-ig, Miskolc, Forster–Klein–Ludvig ny., 1903.
• L. és J.: Miskolczról. In: Honművész, 1834, I, (22. sz.), 174–175. és (23. sz.), 183.
• Magyar színháztörténet, főszerk. Székely György, I, Budapest, Akadémiai, 1990. https://mek.oszk.hu/02000/02065/html/1kotet/index.html
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A pesti és budai német színészet története 1812–1847, Budapest, M. Tud. Társulatok Ny., 1923.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története, II.: Iratok a Nemzeti Színház történetéhez, Budapest. Magyar Történelmi Társulat, 1938, (Magyarország újabbkori történetének forrásai)
• Szrogh Sámuel–Miskolczy György–Erőss József: Hivatalos tudósítás. In: Magyar Kurir, 1821, I, (27. sz.), 219–224.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az összeállítás első része itt olvasható.

Az első miskolci színház. Bartus Ödön levéltári adatok alapján készült rekonstrukciója után rajzolta: Balla Endre, [1930 körül] – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT KD 23.169

Az 1823. augusztus 24-én felavatott miskolci színház mintegy 31 és fél méter hosszú, 14 és egynegyed méter széles, 7 és fél méter magas, fazsindelyes épület volt. A Boldogasszony (ma Déryné) utcában állt, a katonák átmeneti szállásaként szolgáló kvártélyház telkén. Főbejáratát egy utazó Magyar Kurir-beli, 1822-es leírása szerint dór (dórisi) formára mintázták, a bejárat két oldalán 1834-ben a Honművész tudósítója már két bódécskát látott: a pénztárt és a cukrászboltot. Az épület jobb külső oldalán falépcső vezetett a karzatra, nyugati végéhez két öltözőszobát ragasztottak, egyet a színésznőknek, egyet a férfi színészeknek. A nézők padokon ültek, a páholyok és a belső dekorálás véglegesen csak 1828-ra készült el, és az épület 1842-ben még mindig külső festés nélkül állt. Az előfüggönyön felirat hirdette: „Hódolván Tháliának, használunk a’ hazának!”
A színháznak az építtető bizottság által jogos büszkeséggel említett páratlansága nem egyszerűségében rejlett, hanem abban, hogy a történeti Erdély nélkül értendő Magyarországon akkor valóban az egyetlen, a magyar nyelvű színjátszás inspirálta épület volt.
Az első magyarországi színházakat a 18. század utolsó évtizedeiben – még az első magyar színtársulat megalakulása előtt – a városok németül értő és beszelő közönsége számára építtette a települések önkormányzata vagy egy-egy helybeli polgár, és a német társulatok magánvállalkozó igazgatói bérleti díj fejében használták azokat. A budai, pozsonyi, győri, soproni, kassai, temesvári, pesti színházakban eleinte csak német, az 1810-és évek végétől már német és magyar társulatok egyaránt játszottak. A korabeli nagyvárosok színházépületei a vendégfogadói báltermeknél, kocsiszíneknél, megyei vagy városházi dísztermeknél mindenképpen jobb előadási körülményeket nyújtottak. A színjáték, a színházi előadás elsősorban magának a településnek szólt, hiszen a közönség magja, többsége a helyiek közül került ki, és a színtársulatokat valamennyire is eltartani képes magyarországi települések polgársága, a városokban élő és dolgozó állami tisztviselők vagy a hadsereg tisztikara a 19. század első felében német anyanyelvű volt (de ha nem, akkor is értett németül), és ha akart, német anyanyelvén akart szórakozni. Színházi kultúráját a nagy hagyományú német színészet formálta. A magyar nyelvű színjátszás törzsközönsége a vidéki kúriák városba látogató nemesei, a magyar többségű városok vagy városias jellegű települések lakosai lehettek, számuk, de elsősorban „sűrűségük”, csekély volt ahhoz, hogy a támogatás nélküli, üzleti vállalkozásként működő színházi életben a magyar színjátszás létét, művészi fejlődését biztosítsák.
A magyar nyelvű hivatásos színjátszás a 18. század végén oppozícióból született, a „nyelvkérdésen” keresztül opponálta – nem a magyarországi német színjátszást –, hanem II. József birodalmi modernizációs törekvéseit, melyeknek egyik eszköze volt a Habsburg-birodalom területén a latin igazgatási nyelv felváltása a német igazgatási nyelvvel. A megkoronázatlan uralkodó elgondolásainak és rendeleteinek ellenálló magyar nemesség egy magyar nyelvű színtársulat megszervezésében a nyelvi ellenállás egyik lehetőségét látta, és ez összekapcsolódott a felvilágosodás (köz)művelődési programjával. A nemesség számára a „nyelvi ellenállás” gondolata jóval nagyobb mozgósító erőt jelentett, mint maga a színjáték élvezete, hiszen számos, birtokán élő, színházba nem járó nemes is megszavazta az 1790-es évektől a megyegyűléseken a magyar társulatok számára a segélypénzeket. A magyar nyelvű közművelődés ügye a jozefinista értelmiséget is a színügy mellé állította. A magyar nyelv mint a művelődés és a nemzetépítés elengedhetetlen eszköze a színjátszást az 1840-es évekig elkísérte. Így fejtegette mindezt Veszprém vármegye abban a feliratban, melyet 1808-ban a pesti magyar színtársulat érdekében a Helytartótanácshoz intézett:

Azok a színészek, akiknek kapcsán Veszprém megye levele megszületett, 1806-ban indultak Kolozsvárról Debrecenbe, majd a társaság egyik fele 1807-ben Pesten állapodott meg. Támogatóként, pártfogóként 1808-ban Pest vármegye karolta fel ügyüket, és mozgósította a többi vármegyét is. Szintén Pest vármegye volt az, amely ugyanebben az évben vállalta, hogy országos gyűjtést kezdeményez egy magyar játéknyelvű, állandó társulatot befogadó, Pesten építendő színházépületre, és kezeli is az adományokat. A pesti magyar társulat heti két alkalommal (a németek albérlőjeként) a Rondellában, a városfal egykori déli körbástyájában, az akkori német színházban játszott, 1809 és 1812 között a Hacker szálában, majd az új, díszes és hatalmas városi színház megnyitása után, ismét csak a Rondellába várta a közönséget, immár egyedüli társulatként. 1815-ben a pesti Szépítő Bizottmány kezdeményezésére a városi rendezési terv megvalósítása során a Rondellát lebontották. A magyar színtársulat játszóhely nélkül maradt, s mert a pesti és budai német színházak (a Pesti Német Színház és a Várszínház) bérlőivel nem tudtak megegyezni, Északkelet-Magyarország felé vette útját. Pest vármegye ajánlólevelét vitte magával.

Miskolc, Borsod vármegye székhelye – a 19. század első felében a magyar korona birtokolta mezőváros –, mely a Pestről Hatvanon, Mezőkövesden és a Hernád völgyén át Kassára vezető főútvonal mentén feküdt, a Sajó- és a Hernád-völgyi falvak élénk piaca és az északkeleti országrész gabona- és borkereskedelmi elosztóhelye volt, ahonnan ugyancsak jó utakon lehetett utazni Sátoraljaújhelyre, Sárospatakra, Tokajba is. 1828-ban mintegy 23000-en lakták. Szrogh Sámuel ügyvéd, miskolci lakos 1800-ban így írta le városát:

A fiatal Dérynének a pesti társasági ifjak nem ilyen vonzónak festették le Miskolcot.

A Korona szálló egy 1908-ban készült képes levelezőlapon – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Klap. P 16/54

Az ajánlólevél a nemesi vármegyei támogatás egyik módja volt, a színpártolás ennél jóval többet jelentett. Borsod három adminisztratív igazgatót jelölt ki a Miskolcra érkező társulat ügyeinek irányítására: Szrogh Sámuel táblabírót, Miskolczy György főadószedőt és Erőss Józsefet, Borsod vármegye miskolci járásának főszolgabíráját, akik ideiglenes játszóhelyet teremtettek először a Korona vendéglő kocsiszínjéből (bedeszkáztatták a nyitott szín oszlopközeit), majd a csizmadiaszínben, a Piac utcára vezető Sötét kapu melletti épületben. A csizmadia céh bérelt árulóhelyéből szakítottak ki a társulat számára színházhelyiséget (a céh méltatlankodása ellenére).
Borsod vármegye „letelepítette” a megyeszékhelyen a színészeket, segítségükre volt az ügyintézésben és tárgyalt a várossal, de nemcsak a színteremmel foglalkozott, hanem a magyar színjátszás iránt érdeklődő magánbefektetők híján bekapcsolódtak a magyarországi színházépítésekbe. A vármegye 1816. február 24-i közgyűlése nemcsak arról döntött, hogy a Miskolcon színházat épít, hanem arról is, hogy azt nem befektetőként, hanem pártolóként teszi: a költségeket testületek és magánosok adományaiból teremti elő. A három megyei igazgató jól átgondolt érvelése, mellyel adakozásra szólították a régiót, egyszerre szólt az északkeleti részek színházi életéről és a magyar színjátszás további fejlődéséről.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Folytatjuk...