Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincnyolcadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Strelisky Lipót és fia, Sándor munkásságának bemutatását folytatja.

Strelisky Sándor (1851–1922), a photoshop ősatyja

Strelisky Sándor az édesapjától, Strelisky Lipóttól elsajátított portré- és színházi fotózás mellett az egyedi felvételekből összemontírozott és festett terekben elrendezett sokszereplős csoportképek készítésének specialistája is volt. Az adott kor fényképészeti módszereivel nem volt lehetősége a többszereplős, nagyobb helyiségekben tartott rendezvények, bálok helyszínén a képek megalkotására. Nem volt megoldható a szereplők megvilágítása, és nem tudták megragadni a mozgást sem, így ezeket az alkotásokat Strelisky műtermében vitte véghez, ahol ideális körülmények között egyenként, a megfelelő mozdulatra beállítva, fényképezte le a leendő kép alakjait. Az esemény helyszínéül szolgáló teret a művész megrajzolta, vagy előre lefényképezte, és elhelyezte benne az elkészített negatívokat. Divatos volt még ekkor az összeállított képek készítése is, melyek esetében kivágták a már elkészített pozitív képekből a szükséges részeket, és ezeket elrendezve született meg egy új alkotás. Ez alapozta meg a 20. századi montázstechnikát.

Bál az Ezredévi ünnepélyek idejéből. Fotó: Strelisky. In. Vasárnapi Ujság, 44. évf., 1. sz. 1897. január 3., 4–5. – Elektronikus Periodika Archívum. A fotó forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-062202

Az ezredévi ünnepségsorozatról rendszeresen tudósított Strelisky és számos fényképfelvétele jelent meg a Vasárnapi Ujságban. Az Udvari bál című képe a Millenniumi ünnepségsorozathoz köthető 1897-ből. Fotósunk az adott körülmények között nem tudta volna a Budavári Királyi Palota dísztermében elkészíteni a fényképet, így műtermében fotografálta meg a gondosan beállított kompozíciókat a résztvevőkről és ezek felhasználásával állította elő az összemásolt képet. A montázstechnikának köszönhetően így a bál helyszínén láthatjuk a királyi család tagjait. Legelöl áll huszártábornoki egyenruhában Habsburg Frigyes főherceg, tőle jobbra Blanka főhercegnő és gróf Apponyi Lajosné, a királyi udvarnagy felesége, balja felől pedig Auguszta főhercegnő, József Ágost főherceg, Izabella főhercegnő, Coburg Fülöp hercegnő és mellette Lipót Salvator főherceg látható. Báró Bánffy miniszterelnök a királyi család tagjaitól balra áll, távolabb a kép szélén, a szék mellett gróf Apponyi Lajos királyi udvarnagy diskurál. A kép jobb oldalán Jókai Mór, dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter és báró Atzél Béla látható.
Másik érdekes alkotása a Filharmóniai Társaság fennállásának 50. jubileumára készített kép 1903-ból. A kalandos történetű társaság 1853-ban alakult, az évforduló alkalmából jelent meg egy Emlékkönyv Mészáros Imre igazgató szerkesztésében, amely részletesen közli a Társaság történetét d’Isoz Kálmán tollából, a hangversenyek műsorjegyzékével együtt.

A budapesti Filharmoniai Társaság zenekara. Fotó: Strelisky Sándor. In. Vasárnapi Ujság, 50. évf., 18. sz. 1903. május 3., 284–285. – Elektronikus Periodika Archívum. A fotó forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet:  DKA-066938

A Strelisky által alkotott kép esetében nem egyszerűen egy csoportképről beszélhetünk, hiszen a száz tagból álló zenekar tagjait egyesével rendezte el a pódiumon, az orgona alatti emelvényen a Vigadót imitáló háttér előtt, amint éppen játszani készülnek. Nem volt egyszerű dolga, amikor is a művészekről külön készítette el a felvételeket, majd ízlésesen elrendezte azokat, ügyelve arra is, hogy mindenki a nagyzenekaroknál szokásos helyre kerüljön. A társulat legjelentősebb tagjai: középen Kerner István karnagy, jobbján az első hegedűs Grünfeld Vilmos hangversenymester, az Országos Zeneakadémia tanára, hátul a kép közepétől számított első nagybőgős, Gianicelli Károly, aki szintén országos zeneakadémiai tanár, és húsz éven át széles körű külföldi összeköttetéseivel elsőrangú vendégművészeket nyert meg a zenekar közreműködésére.
Szintén a Vasárnapi Ujságból ismerjük az Estély a Park Klubban című, arisztokratákat megörökítő összemásolt képét. Ez a műve az előző sokalakos képekhez hasonló színvonalú, harmonikus elrendezettségű, némileg mesterkélt, de biztos mesterségbeli tudást sugároz. Az 1895-ben megnyílt Park klub (ma Stefánia Palota) a fővárosi előkelőségek díszes találkozó helye volt. A Városligetben található emeletes ragyogó palotát kedves virágos park vette körül csobogó szökőkutakkal. A klub helyiségeiben a rendszeres összejöveteleken kívül azonban estélyeket, bálokat, társasjátékokat és társasvacsorákat is rendezett a klub igazgatósága.

Estély a Park-klubban, 1897. Fotó: Strelisky. In. Vasárnapi Ujság, 47. évf. 6. sz. (1900. február 11.), 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A fotó forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-041184

A képen levő alakok közül a következőket említhetjük név szerint: a nézőnek balra, az előtérben ülő alak gróf Pálffy-Daun Vilmosné, szül. Nugent grófnő. E csoportban van gróf Apponyi Lajos udvarnagy leánya, Teréz grófnő, gróf Széchenyi Hanna, báró Vay Lilla, gróf Pejacsevich Tivadarné, Wlassics Gyuláné (álló alak); a férfiak közül gróf Teleki Tibor, gróf Károlyi Lajos, őrgróf Pallavicini Ede és Wlassics Gyula miniszter tűnnek fel. Wlassics háta mögött Hoitsy Pálné gróf Festetics Mária, Károlyi Erzsébet és Lónyay Margit grófnők láthatók. Ezektől jobbra a következő csoportokban gróf Széchenyi Béla, báró Atzél Béla (ő kezdeményezte a Park klub építését és létrehozását), Darányi Ignác miniszter, Jekelfalussy Zoltánné, Károlyi Melinda grófnő, Szentkereszty báróné, Radvánszky Ella bárónő láthatók. A Műbarátok köre, az előkelő művészetpártoló társaság tagjai a Park klub tagjai is voltak, itt tartották fényes estélyeiket is.
Strelisky Sándor legismertebb összemásolt, az 1900-as Párizsi világkiállításon nagydíjat nyert fényképe a „Csárdás”. A képnek egy három méter hosszú, másfél méter magas nagyítását mutatta be a fotográfus az ezredévi kiállításon.

Csárdás. Fotó: Strelisky Sándor, 1900. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KS 5317/1

Az alkotáson szereplő csoport a Népszínház művészeit ábrázolja egy csárdás jelenetben.
A közel száz színészt, mint népszínműalakot Strelisky rá jellemző figyelmes, pontos, mégis könnyed elrendezésben helyezte el a képen. A kompozíción kívül a hatást a befestett gyönyörű háttér is növeli. Közepén Blaha Lujzát és Vidor Pált láthatjuk, mögöttük Hegyi Aranka, Küry Klára, Szirmai Imre és a korszak ismert színművészei szerepelnek. A kép kis méretű reprodukcióját és levelezőlap-változatát már a millenniumi kiállítással egy időben több műkereskedésben is árusították.
A képek összemásolása különböző módokon, színvonalon a 20. században is tovább zajlott. Gondolhatunk itt a politikai okokból készített összemásolásokra, kivágásokra, leragasztásokra és egyéb manipulációkra, amelyekkel mindig meghamisították a fényképek lényegét. A fényképész-kisiparosok műtermükben többféle fóliát használtak, melyeken különféle háttérelemek voltak, majd a műteremben levett kép negatívját a kiválasztott fóliára másolva kapta meg fényképét a megrendelő. A 21. században rendelkezésre álló technikai feltételekkel a digitális világban ennél jóval nagyobb terünk van fényképeink módosítására.

Szemerédi Ágnes

Források:

• Vasárnapi Ujság, 44. évf., 1. sz. 1897. január 3., 4–5.
• Vasárnapi Ujság, 47. évf. 6. sz. 1900. február 11., 1.
• Vasárnapi Ujság, 50. évf., 18. sz. 1903. május 3., 284–285.

 

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 2. rész; 2. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

1901. június 16-án, vasárnap a Fellegvárra vezető Erzsébet sétautat ellepték az ünneplőbe öltözött hölgyek és urak. A szoboravatás eseményén az előkelőségek közül részt vett gróf Béldi Ákos főispán, Szvacsina Géza polgármester, Ferencz József unitárius püspök. Pontban 11 órakor a Polgári Dalegylet előadásában felcsendült a Szózat. Az ünnepi beszédet Haller Károly miniszteri tanácsos, a szépítő egylet elnöke tartotta. Beszéde végén lehullt a lepel a szoborról. A koszorúzást és az Oltár a Fellegváron című, erre az alkalomra írt vers elszavalását követően, Haller Károly átadta a szobrot Szvacsina Géza polgármesternek, aki dícsérőleg beszélt az egylet elnökének az emlékhely kialakítása körül végzett munkájáról.

Mivel a Kuszkó István által szerkesztett Emlékkönyvben szóról szóra az Ellenzék hasábjain megjelent beszámolót olvashatjuk, ezért feltételezzük, hogy a névtelen tudósító nem más, mint a szépítő egylet jegyzője, aki mellesleg a marosvásárhelyi Kossuth-szobor felavatásáról is tudósította az Ellenzék olvasóit. (Lásd 30. rész)

Az ünneplő közönség. In: Emlékkönyv Haller Károly működéséről, [szerk. Kuszkó István], Kolozsvár, Ajtai Ny., 1906. IX. t. (A kép alatti évszám helyesen: 1901) – Törzsgyűjtemény

Most már Kolozsvár polgárai, ha egy kis sétára és pihenésre vágytak, választhattak a Sétatér vagy az Erzsébet sétaút között, és ezt a gyakorlatban meg is kellett tenniük, mert a Szamos a folyóvizek természetéből adódóan mindenkit döntés elé állított. A Fellegvár keleti feljárójánál volt ugyan egy fa szerkezetű, fedeles gyaloghíd, amelyet Németek pallójának neveztek (korábban a várban lakó császári katonák használták, ha gyorsan be akartak érni a városba megrendszabályozni a lázadó magyarokat), ám a sétálni vágyóknak ezt használni kitérő lett volna.
Az emlékhely kialakítását követően sürgetővé vált tehát, hogy a Sétateret összekössék az Erzsébet sétaúttal. A Városszépítő Egylet az új híddal kapcsolatban több ajánlatot is bekért, majd ezek közül a fővárosi Schlick gépgyárnak egy 35 méter hosszú, 1,5 méter széles, egynyílású hídra vonatkozó tervét fogadta el.
A Kis-Szamoson átívelő új gyalogos hidat 1902. augusztus 21-én adták át a forgalomnak, és az emlékhely részeként, természetesen Erzsébet királynéról nevezték el.

• 
• 
• 

Kolozsvár látképe az Erzsébet sétaút tetejéről. (Előtérben a favázas Nyári Színkör, a magyar némafilmgyártás hőskorának első helyszíne.) In: Emlékkönyv Haller Károly működéséről, [szerk. Kuszkó István], Kolozsvár, Ajtai Ny., 1906. X. t. – Törzsgyűjtemény

Az emlékhely kevesebb mint két évtizedig maradt sértetlen. Az impériumváltást követően Stróbl Alajos alkotását eltávolították a talapzatáról. Asztalos Lajos, a várost ismerő kiváló helytörténész szerint 1940-ben, a második bécsi döntést követően helyreállították az emlékművet, hogy aztán négy évre rá, az újra berendezkedő román közigazgatás ismét eltávolítsa Erzsébet királyné szobrát. (Asztalos Lajos: Kolozsvár – közelről. I. köt. Kolozsvár, Stúdium, 2015. 95.)
Az 1960-as években jelentős mértékben átalakították a Fellegvár környékét. Teljesen felszámolták a Sáncalja szegénytelepét, a sétautakat rendezték és a folyamatos talajcsúszásokat, suvadásokat egy vízelvezető rendszer kiépítésével próbálták megakadályozni, ezzel védték a domb aljába épített tömbházakat is, a Fellegvár tetejére pedig az 1970-es évek elején szállodát építettek. Az elmaradó állagmegóvások, javítások viszont megtették hatásukat. A sétautak ismét pusztulni kezdtek. Különösen az a rész, ahol a mai napig fellelhető az Erzsébet királyné emlékmű talapzatának maradványa.

• 
• 

A 2010-es évek elején a kolozsvári Erzsébet-szobor helyreállításának ügye körül felpezsdültek az események. Ezt legjobban az erdélyi, különösen a kolozsvári online magyar sajtó oldalain keresztül lehet(ne) dokumentálni.
Egyrészt 2012-ben a kolozsvári evangélikus püspökség udvarában felavatták Stróbl Alajos szobrának másolatát, amelynek mintáját a Miskolcon őrzött eredetiről vették le. Másrészt még a szoborállítás lázas készülődésének időszakában meglepő helyzet állt elő:

A Kolozsvári Szépművészeti Múzeum alagsori raktárából előkerült eredeti szobor. Forrás: Előkerült Erzsébet királyné eredeti kolozsvári mellszobra. In: archivum2.szabadsag.ro, 2011. szept. 29.

Egészen friss hír az, hogy Kolozsvár vezetésének komoly tervei vannak a Fellegvár rehabilitációjával, amely magába foglalná az Erzsébet királyné emlékmű eredeti állapotának rekonstrukcióját is. Érdemes elolvasni az erről szóló híradást: Papp Melinda: Visszakerül méltó helyére a kolozsvári Erzsébet-szobor a Fellegvár helyreállítása során. Krónika online, 2020. nov. 6.

A miskolci szoborról készített másolat. Forrás: Előkerült Erzsébet királyné eredeti kolozsvári mellszobra. In: archivum2.szabadsag.ro 2011. szept. 29.

A blogposzt megírásához készülve, hetekkel ezelőtt lementettem a Szabadság c. kolozsvári lap archívumából az ide vonatkozó képeket, azzal, hogy majd hivatkozok a forrásra is. Sajnos jelenleg az oldal nem elérhető. Csak remélni tudom, hogy ez egy átmeneti szerverhiba. A fenti eset is rávilágít arra, hogy mennyire sérülékenyek a világhálón őrzött tartalmak, és mennyire fontos azok rendszeres mentése. Erre a komoly kihívásra készül az OSZK webarchiválási projektje. (A szerző megjegyzése)

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
Erzsébet királyné-szobrok: 32. rész: Kolozsvár 1.

Gróf Széchényi Ferenc, Széchenyi István atyja kora egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb főura, a magyar kultúra kiemelkedő mecénása és a magyar nemzeti könyvtár, a nevét viselő Országos Széchényi Könyvtár, megalapítója 1754. április 29-én született a Sopron megyei Fertőszéplakon. Halálának 200. évfordulójáról 2020 decemberében emlékezünk meg. (1820. december 13-án hunyt el Bécsben.)

Gróf Széchényi Ferenc, a könyvtáralapító – Johann Ender festménye, 1825

Széchényi Ferenc már tizennyolc éves korától, a bécsi Theresianumban 1772-től folytatott tanulmányai idején a könyvkultúra elkötelezett hívévé vált, ahol a neves jezsuita könyvtártudós, Michael Denis volt a mestere. A fiatal gróf 1774-ben, fivére, József halála után örökölte a családi birtokokat, s Festetics Juliannával 1777-ben kötött házassága révén azokat tovább gyarapította. A családi birtokok ügyeinek intézése mellett kezdettől fogva nagy gondot fordított az elődöktől átvett horpácsi kastélyban található könyvtárra. A családi bibliotéka rendezésével és további gondozásával először Hajnóczy Józsefet (1757–1795), az 1779 elején szolgálatába lépő fiatal ügyvédet bízta meg.
A kezdetben II. József reformpolitikáját elkötelezetten támogató Széchényi 1786-ra meghasonlott a magyar alkotmányosságot több ponton is veszélyeztető jozefinista elvekkel, megbetegedett, és erre hivatkozva ugyanez év augusztusában benyújtotta lemondását addig viselt hivatalairól. 1787 májusában közel egy évig tartó európai utazásra indult felesége, Festetics Julianna és titkára, Ribinyi János társaságában Csehországon, Németországon és Németalföldön át Angliába.

A prágai Óváros tér – korabeli ábrázolás 1793-ból

Útja során a politikai berendezkedés és a gazdaság tanulmányozása mellett elsősorban tudósokkal ismerkedett meg, könyvtárakat, akadémiákat, múzeumokat látogatott meg, ennek során kapta az első ösztönzéseket a könyvgyűjtésre és a majdani könyvtáralapításra.
Széchényi Ferenc élete során számos magas közhivatalt töltött be, emellett mindvégig a magyar irodalom és tudomány elkötelezett híve és mecénása volt: magyar írók, költők, tudósok egész sorát támogatta anyagilag, műveik kiadását segítette, irodalmi és tudós társulásokat pártfogolt. Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám, Révai Miklós, Tessedik Sámuel csak néhány név közülük, de a korabeli magyarországi kultúra minden területén rábukkanunk a főúr értő és adakozó támogatására.
Az 1790/91. évi reformországgyűlésbe aktívan bekapcsolódó Széchényi Ferenc az 1790-es évek elejétől vált elkötelezett könyvgyűjtővé, az évtized közepétől kezdve pedig már tudatosan a hungarikagyűjtés állt érdeklődése középpontjában. Az 1790-es évek közepétől formálódott meg benne a könyvgyűjtés nemzeti eszméje, amelyben döntően a prágai egyetemi könyvtár igazgatója, Karel Rafael Ungar példája inspirálta. Addig összegyűjtött könyvtárát tudatosan hungarikagyűjteménnyé kezdte tovább fejleszteni, s ennek érdekében kialakította az ún. legteljesebb hungarikagyűjtés koncepcióját: a Magyar Királyság területén (Erdélyt és Horvátországot is beleértve) élő és alkotó bármely szerzőtől származó, bármely nyomdatermék, valamint a külföldön megjelenő bármely nyelvű, Magyarországot és a magyarságot érintő kiadvány megszerzését. Széchényi magán könyvgyűjteménye bővítése érdekében kiterjedt könyvügynöki hálózatot épített ki a magyarországi értelmiség soraiból: írók, tudósok, hivatalnokok, papok, könyvkereskedők fáradoztak – néha sokévnyi kutatómunkával és kiterjedt levelezéssel – első kiadások, egy-egy értékesebb nyomtatvány vagy kézirat felkutatásán. De német és osztrák könyvkereskedőktől is tömegével vásárolt könyveket a gróf, tekintélyes összegeket áldozott a hungarikakönyvtár létrehozására.

• 
• 

Az 1790-es évek végén felismerte, hogy az általa összegyűjtött könyvanyag úgy őrizhető meg, úgy válik igazán jelentős értékké a magyarországi tudományosság számára, ha rendszerezi és kiadja nyomtatott katalógusát. A könyvkatalógus kiadásával az a fő cél lebegett a szeme előtt, hogy a tudományos világot tájékoztassa gyűjteményéről és példát adjon a további gyarapításra. Az 1799–1800-ban nyomtatásban megjelent Catalogus Bibliothecae Hungaricae első három kötete – a kétkötetes betűrendes jegyzék és a szakrendi mutató – első ízben foglalta össze a Magyarországon megjelent nyomtatványok és a magyar nyelvű, illetve magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok megközelítő teljességét.

• 
• 

A nagyszabású könyvgyűjtéssel egyidőben Széchényit az 1790-es évek második felében már foglalkoztatta a könyvtáralapítás terve. 1802-ben látta alkalmasnak a politikai és közéleti helyzetet arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket egy Országos vagy Nemzeti Könyvtár megalapítására. Szándékát, hogy saját könyvgyűjteményét a nemzetnek kívánja adományozni, I. Ferencnek felségfolyamodvány formájában, márciusban nyújtotta be. A király 1802. június 23-án kibocsátott határozata jóváhagyta a felajánlást.

• 
• 

Széchényi 1802. november 25-én adta be az alapítólevelet az udvari kancelláriához – e napot tekintjük a magyar nemzeti könyvtár alapítása napjának –, s a 26-án keltezett királyi oklevél azt minden pontjában jóváhagyta. Széchényi gyűjteményét 'A gróf Széchényi család Magyar Könyvtára' (Bibliotheca Hungarica Familiae Comitum Széchényi) néven ajánlotta fel a magyar nemzet javára. A korabeli latin nyelvű elnevezések, Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris vagy Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényiana később a hivatalos használatban így rövidültek: Bibliotheca Széchényiano-Regnicolaris, vagyis a mai nevén Országos Széchényi Könyvtár.

Deák Eszter

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harminchetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Strelisky Lipót és fia, Sándor munkásságát mutatja be.

A színházi világ megörökítése a 19–20. században

A fényképezés első virágkora, ún. kézműves korszaka az 1840 és 1870 közötti időszakra tehető. Ekkor tanulták ki a technikai eljárások (dagerrotípia, talbotípia, sópapír, albumin, ambrotípia, ferrotípia stb.) szinte végtelen sorát azok az úttörők, akik a festészet, a vegyészet vagy ötvösmesterség oldaláról közelítették meg ezt az új művészetet. Az akkoriban kifejlesztett kamerák, az expozíciós fényviszonyok és az alkalmazott fotográfiai nyersanyagok miatt a mai fényképezésnél jóval hosszabb volt az expozíciós idő. Ezért a témaválasztás kezdetben jórészt a műtermi, beállított portrékészítésre, vagy a mozdulatlan külső felvételekre (épület, tájkép) szorítkozott. A mívesen szép műtermi képek a portréfestészet mellé kínálták az egyre divatosabb és tömegessé váló alternatívát. A legnevesebb fotográfusok Strelisky Lipót mellett Pesten és az ország nagyobb városaiban Koller Károly, Ellinger Ede, Borsos József voltak.
Strelisky Lipót életéről, pályájának kezdetéről az első írott emlékek az 1840-es évekből maradtak fenn. Aranyművesnek tanult, innen fordult a fényképészet kezdetleges módszerei felé, 1843-ban kezdett foglalkozni dagerrotípiák készítésével. A pályamódosítással kapcsolatos elbeszélésekből a legregényesebb – egyben a legvalószínűtlenebb is – az a változat, mely szerint szerelmi csalódás űzte Párizsig, ahol a módszer feltalálójával Louis Daguerre-rel dolgozott együtt, aki a siker küszöbén küldte haza, hogy egyedül arathassa le a babérokat. Inkább hihetőbb egy másik visszaemlékezés, amely szerint ötvössegédként egy Pesten időző francia dagerrotipista számára csiszolt lemezeket, és tőle tanulta el az új szakma fogásait.
Biztos adatunk 1846-ból van, amikor is Lipót a Schmetterling című pest-budai újságban hirdette, hogy a Bálvány (ma Október 6.) utcai Blühdorn-házban dagerrotipizáló tevékenységet folytat. Egyes források szerint ez már a második műterme volt. Belvárosi szalonjában megfordult művészek és arisztokraták képeikkel öregbítették a Strelisky-cég hírnevét. A kutatók sokáig Petőfi Sándorról az egyetlen fennmaradt dagerrotípiát is neki tulajdonították. Ma azonban már Egressy Gábor, Egressy Béni testvére, Petőfi barátja alkotásának tartják. Ezzel kapcsolatban is fennmaradt egy családi legenda, melyet Strelisky Sándor idézett fel 1920-ban:

Lipót az elsők között foglalkozott chromotípiával is, mely az 1860-as évek táján terjedt el. Az üveglapok mögé helyezett, egy- vagy többrétegű, kézzel színezett, térhatású fotóréteget portréképekhez használták. Nagy sikert ér el vele, és a korabeli sajtó több cikke is lelkesedve méltatta. Húsz chromotípiáját a bécsi Grabenben is kiállították. Később, 1861-ben a Dorottya utcában nyitotta meg elsők között felülvilágítós műtermét. 1870-ben elkészült új, Hold utcai szalonjának mennyezetét Lotz Károly fényképészet témájú freskói díszítették.
Munkásságáról megemlékezett a korabeli sajtó is:

A Vasárnapi Ujság pedig így írt róla:

Az 1880-as évektől, fiának, Sándornak is egyre nagyobb szerep jutott apja mellett. Korábban Strelisky Lipót neve szerepelt a fényképeken, ekkor azonban már csak a családnevet használták cégjelzésként. Befolyásukat jelzi, hogy tagjai voltak az ezredévi kiállítás fényképezésének kizárólagossági jogát megszerző szűk szakmai szövetkezésnek. Az 1896-os millenniumi kiállításon szereplő fotókat már Sándor készítette, és ő vezette apja Dorottya utcai műtermét is. Munkájukat fényképészsegédek, laboránsok, festők, retusőrök, öltöztetők, és iparosok bevonásával végezték. Sok, később sikeres fényképész hirdette magát induláskor a Streliskyeknél szerzett gyakorlatával. A cég nyitott fiókot Pozsonyban és Pécsett, és egyet a Kálvin tér és Kecskeméti utca sarkán is.
Műtermeikben sokszor megfordultak uralkodók, miniszterek, szellemi nagyságok, az irodalmi- és művészvilág, és a társas élet kedvelt szereplői is, köztük Benedek Elek, Horger Antal, József Attila és Klebelsberg Kunó.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az apa-fia páros a színházi fényképészet terén is maradandót alkotott. Lipót kezdetektől több ismert színészről és primadonnáról is készített képeket, az alkotásokért két állandó zsöllyét kapott fizetségül a színháztól. Az első műtermének helyet adó házban, a Blühdorn-házban lakott az akkori színházi életnek két előkelő híressége, az egyik Charlotte Wolter, a másik Adolf von Sonnenthal, akik a 19. század végén működő Gyapjú utcai, utolsó pesti német színház tagjai voltak. Természetesen sok felvétel készült róluk, s az első dagerrotípiák népszerűségét különösen emelte, hogy ilyen népszerű kedvenceket ábrázoltak. Sándor a 19. század végétől együtt dolgozott édesapjával, később ő vette át a stafétát a színházi fotózás terén is, mivel a Dorottya utcából a Gizella (ma Vörösmarty) térre a műterem költözését Lipót már nem érhette meg, 1905-ben hunyt el. Sándor új, fényűző műtermét a Gerbeaud-ház tetején nyitotta meg. A helyiségek sorába tartozott a vízmedencével, szökőkúttal, szobrokkal díszített előcsarnok, a fogadóterem, a télikert, a terasz, ahol télen havas felvételeket készítettek, nyáron pedig kertnek rendezték be. Természetesen az előbbiekhez hívó-, másoló-, retusálószobák is csatlakoztak. A felvételek készítésére három műtermet alakítottak ki: egy üvegműtermet, a nagy műtermet és az enteriőrképeknek berendezett helyiséget. A színház előtt táblán mindig kihirdették a soron következő fotózást: „Holnap délelőtt 10 órakor fotografálás.” Ilyenkor a rá következő napon már reggel nyolc órakor egy óriási szekér jelent meg a műterem előtt a jelmezekkel és a díszletekkel, amelyek a darabok egy-egy jelenetét karakterizálták. A színészek közül a legpontosabb Rátkai Márton volt, Csortos Gyula mindig késve ért a műteremhez, azonban Fedák Sári érkezett meg mindig utoljára ezekre a fotózásokra, legtöbbször dél felé álmos szemmel és Streliskyt tette felelőssé, hogy megint nem tudta magát kialudni. A színházi rendező segítségével nagy üvegműteremben elrendezték a díszleteket, beállították a jelmezes jeleneteket, színpadképeket, amikről egy ilyen alkalommal Strelisky Sándor mintegy 100 felvételt készített.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A képek elkészülte után vidáman konyakoztak a színháziak, ezen alkalmakkor tréfás jux-képek, azaz pillanatképek is készültek, amelyek persze nem kerültek a publikum elé. A beállított képekből egyméteres nagyítás készült a színházi előtér díszítésére és reklámcélokra. Mivel a szerzői jogi törvénykezés a fényképfelvételeket is védte, a képeslapgyártó vállalkozók Streliskytől szerezték meg ezeknek a felvételeknek az utánnyomási jogát.
Sándor, 1923-ban bekövetkezett haláláig, hűen apja örökségéhez, magas színvonalon vezette a hatalmas megrendelői körrel rendelkező műtermet Budapest egyik legforgalmasabb helyén. Halála utána a cég névleg 1940-ig maradt fenn, azonban eredeti fényét gyorsan elveszítette.

Források:

• Harsányi Zsolt: A színházi fényképésznél. In. Színházi Élet, 6. évfolyam, 15. sz. (1917. április), 8–15.
• Sándor P. Tibor: Emancipáció – Száz év szebbik arca. In. Budapest, 41. évfolyam, 7. sz. (2018. július), 9, 8–11.
• Szémann Richárd: Fényírda – Egy monoklis nyaralótulajdonos. In. Budapest, 40. évf. 6. sz. (2017. június), 22–24.
• Bán András: Fotóművészet (A művészet terén mindenütt egészen új áramlatok keletkeztek). In. Kollega Tarsoly István (szerk): Magyarország a XX. században, III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás, VIII. Művészet és kultúra, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996–2000.
• Magyar nők Bécsben. In. Fővárosi Lapok, 2. évf., 237. sz. (1865. október 15.), 939.
• Forgó János. Vasárnapi beszélgetés. In. Vasárnapi Ujság, 12. évf., 44. sz., (1865. október 29.), 555.
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018.

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Mit árul el…? alcímmel blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Csondor Soma, a Kutatásszervezési Osztály munkatársa tesz fel kérdéseket egy filmplakátról.

A Horthy-korszak vége, illetve a második világháború időszaka rendkívül mozgalmas és ellentmondásos periódus a magyar filmtörténetben. A zsidótörvények, az egyre erőteljesebb német befolyás, valamint a nemzetközi konfliktusok és szövetségek alakulása radikálisan megváltoztatták a játékfilmek gyártási és forgalmazási folyamatait. A háború hat éve a magyar filmgyártás második legtermékenyebb időszaka volt (csak az első világháború alatt készült több alkotás). Emellett, a terület- és népességnövekedés következtében a piac is jelentősen bővült a korszakban. Ugyanakkor – a háborús időszakokra jellemzően – az ellenséges országokban készült alkotások fokozatosan kiszorultak a hazai forgalmazásból. Így 1942-re (a német nyomás és érdekek hatására) az amerikai filmeket is kitiltották a magyar mozikból. Ezek helyét töltötték be az új szempontoknak megfelelő hazai és természetesen a német – és más szövetséges országokban készült – produkciók. Szinyei Merse Jenő, akkori vallás- és közoktatásügyi államtitkár 1943 végén úgy fogalmazott e tendenciával kapcsolatban: „a külföldi filmeknek csak a legjavát látják Magyarországon”. (Megjegyzendő, hogy mindeközben a magyar filmeket – a még mindig túlzott zsidó befolyásra hivatkozva – nem engedték be a német piacra.)
Úgy vélem, elsődlegesen ebben a kultúrpolitika- és társadalomtörténeti kontextusban tekinthetünk izgalmas dokumentumként – néhány hasonló mellett – az Óz, a csodák csodája 1940-es plakátjára. A kép a negyvenes évek első felében működő Magyar Film című hetilapban jelent meg, mely a korszak egyetlen, kizárólag filmekkel foglalkozó folyóirata volt. Az Óz… országos bemutatóját a lap „A Metro-Goldwyn-Mayer film húsvéti szenzációja”-ként aposztrofálta. A bemutató fontosságát az is jelzi, hogy már az aktuális lapszám borítóján is – az újságra nem jellemző módon – mindössze egy felirat olvasható: „Nézze meg mai számunk 5, 7, 9 és 11-ik oldalát Érdemes! (sic!)”. (A lap borítóján általában filmplakátok vagy filmes reklámok kaptak helyet.) A 9. oldalon a bemutató beharangozója, a 11-en pedig a szóban forgó plakát található. Mindez különösen érdekes annak fényében, hogy az ezt megelőző – borítóján szintén az Óz… szenzációját hirdető – lapszám vezércikke még amellett foglalt állást, hogy a német törekvések helyesek a külföldi filmek távoltartását illetően. Így talán érthető, mire céloztam az időszak kultúrpolitikájának ellentmondásosságát említve.

Óz, a csodák csodája. Filmplakát. In. Magyar Film, 2. évf., 10. sz., 1940. március 9., 11. – Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-044763

A plakát a hetilap 2. évfolyamának 10. számában jelent meg március 9-én a magyar- és világhíradók tömör összefoglalóját tartalmazó oldal és az ún. hivatalos rész között. A híroldalról többek között megtudhatjuk, hogy „[m]egszüntetik a mozik zsidó-társasviszonyát”, a hivatalos részből pedig a filmcenzúra aktuális döntéseiről értesülhetünk. Vagyis, hogy az OMB (Országos Mozgófényképvizsgáló Bizottság) az alkotásokat népnevelő eszközként szemlélve, mely műveket ítélte bemutathatónak és mely filmek vetítésének engedélyezését tagadta meg. Ha a plakátok és a többhetes beharangozás nem tette volna nyilvánvalóvá, innen is megtudhatjuk, hogy az Óz…-t „nyilvános előadásra alkalmasnak találta” a bizottság.
Mindezek tudatában talán nem túlzás kijelentenünk, hogy az Óz, a csodák csodája (1939-es eredeti és 1940-es magyarországi megjelenésekor) különleges korszakhatáron jutott el Magyarországra. A hazai filmes sajtó számára ekkor még volt platform (és alkalom), hogy megfogalmazhassa lelkesedését és elismerését az amerikai produkcióval kapcsolatban. Ennek nyomát láthatjuk a Magyar Film 1940-es évfolyamának több lapszámában, méltató sorok és képillusztrációk formájában. Ugyanakkor – a politikai nyomásnak engedve és önmagával is meghasonulva – már ki kellett nyilvánítania, hogy a nyugati alkotásoknak talán nincs is helye a hazai filmszínházakban. Arra, hogy a leginkább közönségcsalogató produkciókat még ekkor is az amerikai filmek jelentették, a plakát felirata is utal: „A legnagyobb filmesemény a Hófehérke óta!” Mintha egy jelentős amerikai film premierjét csak egy másik kimagasló amerikai alkotás bemutatójával lehetne összevetni. A korban megjelent recepció alapján pedig az is egyértelmű, hogy a kritikai lelkesedés nem pusztán az akkor – különösen itthon – ritka látványosságnak számító technicolor eljárásnak szólt, amelynek mind az Óz…, mind a Hófehérke köszönhette ragyogó színeit.
Úgy vélem, e filmplakát elsősorban arról árulkodik, hogy olyan időszakokban is megmutatkozik az igény a kultúra és a művészet szabadsága iránt, amikor az nem áll összhangban a politikai ideológia irányelveivel. Ugyanakkor figyelmeztetés is lehet az utókor számára, hogy – némi anakronizmussal élve – a tűrt milyen hamar válhat tiltottá. Az mindenesetre bizonyos, hogy míg a negyvenes évek elnyomó diktatúrái letűntek, a film, amelyet ez az 1940-ben készült plakát hirdet, és amely két évvel később meg sem jelenhetett volna Magyarországon, a mai napig is lenyűgöző alkotás. Így, több mint nyolcvan év elteltével, még mindig csak egyetérthetünk az Óz…-ról a Magyar Film 1940. március 23-i lapszámában megjelent kritika zárómondatával:

Csondor Soma, Kutatásszervezési Osztály

Felhasznált irodalom:

• Film és Háború. In. Magyar Film, 2. évf. 9. sz., 1940. március 2, 2.
• D.: Oz, a csodák csodája. In. Magyar Film, 2. évf., 12. sz., 1940., március 23, 8–10.
• Matolay Géza: Az újév küszöbén. In. Magyar Film, 5. évf. 52. sz., 1943. december 29, 1–2.
• Vajdovich Györgyi: A magyar film 1939 és 1945 között. In. Metropolis. Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat, 2013. 2. sz. (Magyar film 1939-1945)
• Záhonyi-Ábel Márk: A magyar filmes intézményrendszer 1938–1944. In. Metropolis. Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat, 2013. 2. sz. (Magyar film 1939-1945)

 A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész

 

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban. A tizenharmadik részben munkatársunk, Deák-Sárosi László írását olvashatják azokról a videófelvételekről, amelyek a clevelandi Magyar Kongresszusok eseményeit rögzítették.

Cleveland mindig is a nyugati magyar emigráció legfontosabb központja volt. Ez a település az Amerikai Egyesült Államokban található, és a magyar ajkúak százezer fölötti lélekszáma miatt sokáig Budapest után a legnagyobb magyar város volt, amíg Debrecen, majd még néhány anyaországi város meg nem előzte. A magyarok nagyobb tömegben a XX. század elején, 1945 és 1956 után vándoroltak ki a tengeren túlra, és közülük sokan a Nagy-tavak környékén és azon belül Clevelandben telepedtek le, mert ott találtak munkalehetőséget, és kaptak segítséget a már kialakult magyar kolóniáktól. Ezeken a helyeken olyan erős a magyar öntudat és összetartás, hogy még a második és harmadik generációsok is nagyon aktívan ragaszkodnak eleik nyelvéhez, vallásához, kultúrájához. A városban fénykorában több mint 40 magyar kulturális egyesület működött, erős volt – részben még ma is – az egyházi, a cserkész- és a kulturális élet, beleértve a lap és könyvkiadást, illetve a rendezvények szervezését.

A nyugati emigráció audiovizuális anyagának válogatása

Clevelandben alakult meg a Magyar Társaság, ami 1961 óta rendszeresen és a mai napig megszakítatlanul megszervezi az éves Kongresszusát, lehetőséget adva a magyar emigráció, majd az összmagyarság kulturális, politikai céljainak, törekvéseinek az összehangolására. Idén, 2020-ban először marad el a mindig év végére időzített három-négy napos összejövetelük, de most is csak a járványhelyzet miatt. A Magyar Társaság tagjai és vezetői immár második- és harmadik generációs magyarok, akik fő céljuknak tekintik küzdeni szüleik és nagyszüleik álmaiért, terveiért, és segíteni az anyaország és az elszakított területek magyarjait kulturális, politikai és gazdasági téren egyaránt. A Társaság az 1990-es évek óta honlapot üzemeltet, ahol megosztják a Kongresszusaikkal és általában a tevékenységükkel kapcsolatos információkat.

A clevelandi XXV., 1985-ös Magyar Találkozó vagy más néven Magyar Kongresszus audiovizuális dokumentumanyaga VHS-kazettán

A Magyar Társaság az emigrációnak azt az egyébként többségi hányadát fogja össze, amelynek tagjai elsősorban politikai okok miatt hagyták el Magyarországot, és életük fő céljának az anyaország társadalmi, politikai és gazdasági felemelkedését tekintik. Természetesen ezek a célok arányaikban és konkrétumaikban mindig változtak, mivel maga a történelem is változott. A rendszerváltás előtt a kommunista rendszerrel való szembenállás volt a meghatározó, és ezt szolgálta mindaz a tudományos, ismeretterjesztő és kulturális tevékenység, amelyet a Társaság és a vele együttműködő személyek, illetve szervezetek végeztek. 1990 után már az anyaországiakat is bevonták a tanácskozásokba, és közösen határozták meg a céljaikat. Mivel a vasfüggönyön és főleg az óceánon túl nem korlátozták a szólásszabadságot, ezért a nyugati magyar emigráció legkiválóbbjai mindenféle korlátozás nélkül oszthatták meg egymással értékes kutatásaikat, ismereteiket.
Ezekből az előadásokból világosan kiderül, hogy a magyar emigráció milyen szellemi és erkölcsi erőt képviselt és képvisel a mai napig. Sok olyan tudós, művész, pap, lelkész és általában értelmiségi került a vasfüggönyön túlra, akik nem tudtak vagy nem akartak megalkudni a Szovjetunió segítségével a hatalmat magához ragadó kommunista vezetéssel. Kiváló történészek, írók, újságírók folytatták kutatómunkájukat, és alkották meg közösen a külhoni magyarok tudásbázisát. Trianon évfordulója kapcsán kiemelném Botos László az Út a trianoni békeparancshoz és a Trianoni szemelvények című könyveit, amelyek 1999 és 2002 között jelentek meg, és ezekben a könyvekben, illetve a témában tartott előadásában addig nem tapasztalt sokrétűséggel és igényességgel tárja fel a békediktátumhoz vezető történelmi, politikai előzményeket. Különösen értékes például Balogh Sándor politológiai elemzése a 2001-es Kongresszuson a rózsadombi paktum hátteréről, bizonyítékairól, amelyet idehaza sokan összeesküvés-elméletnek tartanak.

Dr. Nádas János, a Magyar Társaság elnöke a XXV., 1985-ös Magyar Kongresszus megnyitóján. Pillanatkép a VHS-felvételről

Különösen informatívak, érdekesek és izgalmasak azok a Kongresszusok, amelyek a rendszerváltás után, egy-egy anyaországi országgyűlési választás előtt vagy után kerültek megrendezésre. Mindaz, ami idehaza a sajtóban nem, vagy csak részben jelenhetett meg, az mind előkerült az Erie-tó partján tartott előadásokon. Egyes találkozókon részt vettek magyarországi kormánypárti és ellenzéki politikusok is, például Jeszenszky Géza külügyminiszterként, később nagykövetként is, aki ott közvetlenül szembesülhetett a magyar emigráció értékrendjével, céljaival. Mennyivel másképp alakulhatott volna a közélet és a politika, ha a clevelandi tanácskozásokat megismerhette volna az anyaországiak szélesebb tömege. Még így utólag is izgalmas végigkövetni a jóslatnak is beillő elemzéseket a múltról és az akkori jelenről. Sok történésznek, politológusnak kiváló kutatási alapanyagok lehetnek a Magyar Kongresszusok dokumentumanyagai.
Itt kell kitérnem arra, hogy ezeknek a találkozóknak írott dokumentumai is vannak. Az előadásokat és a beszámolókat 1962 óta közzétették nyomtatásban, Krónika címmel, az Árpád Akadémia évkönyveként. A kiadójuk a mindenkori Magyar Társaság elnöke, kezdetben Dr. Nádas János, Dr. Nádas Gyula, majd (az egyik) ifjabb Dr. Nádas János a tágabb családból. A Krónika és a videók kölcsönösen kiegészítik egymást. Bár törekedtek a teljességre, nem mindegyik előadás jelent meg az évkönyvben, vagy néha csak az átdolgozott, esetenként a rövidített változata. Ilyenkor hasznosak a videófelvételek, amelyek ráadásul tartalmazzák az előadások utáni hozzászólásokat is. A nyomtatott Krónikában könnyebb azonosítani az előadókat, a címeket, általában mindenféle adatot, de a videókon általában bővebb anyag található, és nem csupán az előadásokról, hanem az irodalmi-művészeti estekről és a magyar bálról is, ami mindig elengedhetetlen része volt a rendezvénynek.
Ugyanakkor több esetben a Krónika a bővebb, mint maga a videón rögzített előadás. Ezeket az évkönyveket az 1990-es évek végén digitalizálták, és feltöltötték a Magyar Társaság honlapjára.  Ez több szempontból is fontos lépés volt. A kiadványok így elérhetők bárki számára ingyenesen, határok nélkül. A Társaság a digitális tartalommegosztásban élen járt a kezdetektől fogva, köszönhetően Somogyi Lél számítógépes szakembernek és üzletembernek, aki társszerkesztőként is részt vett az évkönyvek összeállításában, majd kiadásában. Maga Somogyi Lél jelentette be 2001-ben tartott előadásában, hogy ettől az évtől kezdve a Krónikában nem csupán a találkozók előadásait és a beszámolókat teszik közzé, nyilván a szintén dokumentumértékű fotókkal együtt, hanem az előadások témáihoz kapcsolódó egyéb írásokat is. Előfordult, hogy valaki nem tudott elutazni az adott Kongresszusra, de beküldhette az előadásának írott anyagát utólag is, és később is hozzájárulhatott az adott témakör kiteljesítéséhez.

A Magyar Találkozók logója a Magyar Társaság honlapján

Néhány tartalmi elem megmutatja, hogy miért érdemes egy kutatónak vagy akár érdeklődőnek megismerkednie a clevelandi Magyar Kongresszusok írott és videón rögzített anyagával. Az 1985-ös találkozó azért kivételes, mert a jubileumi, 25 éves évfordulóra nagyobb szabású rendezvényt szerveztek. Ugyanígy 1986-ban is, amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulójáról emlékeztek meg. Ilyenkor, a tudományos és ismeretterjesztő előadásokon kívül fontos szerepet kapott a diplomácia és a művészeti alkotások bemutatása is. A nagyobb, évfordulós találkozókra, de esetenként máskor is, meghívták a város és a tagállam, Ohio vezető politikusait, a polgármestert és a kormányzót vagy a szenátort, akik beszédet tartottak, vagy tolmácsolták a szövetségi államelnöknek a magyar közösséget köszöntő szavait. 1985-ben és 1986-ban a rendezvénynek otthont adó tóparti szállodában nagyszabású kiállítást rendeztek történelmi tárgyú festményekből és más képzőművészeti alkotásokból. A találkozókra elhozták a helyi és a világ minden tájáról a magyar emigráció kiadványait: könyveket, folyóiratokat.
Különösen érdekesek voltak azok a találkozók – mint már említettem –, amelyek a magyarországi szabad országgyűlési választások előtt vagy után kerültek sorra. Ilyenkor több történészt, újságírót, politikust és közéleti személyiséget a szervezők meghívtak Clevelandbe, és velük együtt próbálták segíteni mindenféle módon, szellemileg és anyagilag is az otthoni nemzeti erőket, konkrét pártállási hovatartozás nélkül. Itt fontos kiemelni a Magyar Társaság tagságának és a vezetőségének azt az egyöntetű hozzáállását, hogy nem elsősorban pártszimpátiában gondolkodtak, még csak nem is jobb vagy baloldali felosztásban, hanem számukra hiteles személyeket és programokat támogattak, azokat, akik szerintük képviselik a magyar nemzeti és a keresztény értékeket.
A találkozók gerincét a történelmi-politikai előadások képezték, illetve a magyar egyesületek működésének megszervezése, újjászervezése, újak alapítása, de minden évben előkerültek etikai, vallási és egyéb kérdések is, amelyeket külön szekcióelőadásokban vitattak meg. Például 2001-ben a félelemről, a szeretetről, a szerelemről és a hitről is tartottak előadásokat. Ezek elsősorban a jelenlévőknek és az emigráció tagjainak szóltak, de számos olyan előadásra is sor került, ami bármely más tudományos vagy színvonalas ismeretterjesztő rendezvényen megállta volna a helyét. Szintén az emigráció közösségének és az emigráció közösségéről szóltak azok az előadások, amelyek részletezték a nyugati szórványban működő magyar egyházak, cserkészszövetségek és más kulturális, illetve jótékonykodó egyesületek életét, munkásságát. Mindezek ismeretében a kultúra, a magyarság egyes jelenségeinek kutatói is eredménnyel olvashatják a Krónikát, és nézhetik meg a Magyar Kongresszusok videóit.
Végül, de nem utolsó sorban érinteném röviden a clevelandi találkozók irodalmi és művészeti eseményeit. Ezek az estek is elsősorban a résztvevőknek és az emigráció tagjainak szóltak, de számos olyan érték felbukkant, ami az egyetemes magyar kultúra része, és az anyaországinak ugyanúgy esztétikai élvezetet jelentenek, mint az Ausztráliába, Dél-Amerikába vagy „csak” Nyugat-Európába szakadt magyar honfitársainknak. Számos művet magyar emigránsok írtak és ezek az adott közösség könyvkiadóinál jelentek meg, akárcsak egyes hazai, de itthon cenzúrával akadályoztatott opusok. A versek, prózai művek és értekezések mellett – amelyekből a szerzők vagy színészek gyakran felolvastak vagy előadtak – színvonalas zenei produkciókat lehetett hallani. Ezúttal néhányat kiemelnék. A clevelandiaknak saját hagyományőrző és tánccsoportjuk volt/van, akik maguk tanultak be tánckoreográfiákat, sőt, a népi viseletet és a díszletet is maguk készítették. A találkozók gyakori vendége volt például Czinkota Mihály, a Magyar Nemzeti Színház egykori színésze, Tálas Ernő, a Svéd Királyi Operaház énekese, illetve a Kaliforniában élő zongoraművész, Neszlényi Judit.
A clevelandi magyarok a találkozók végén mindig tartottak egy bált, ahol hajnali 3-4-ig táncoltak, mulattak. A bál egyben alkalom a mindenkori fiatalok bemutatására, bevezetésére a felnőtt közösségbe. Ők az első bálozók, akik jelképesen és ténylegesen is tovább viszik az előző generációk értékeit, törekvéseit.

További VHS-kazetták és DVD-lemezek várnak feldolgozásra

Összességében elmondható, hogy a Magyar Kongresszusok videófelvételei révén értékes anyagokkal gazdagodott az Országos Széchényi Könyvtár audiovizuális gyűjteménye. A Krónika digitálisan, az interneten olvasható lapjai mellett a kutatók és az érdeklődők számára egyaránt elérhetők az egyes találkozók videófelvételei is, amelyek az egyetemes magyar kultúrát gyarapítják, és amelyeket érdemes megismerniük nem csupán azoknak, akiknek a tengereken túlra vezetett a sorsuk, hanem az itthoniaknak, a Kárpát-medencében élőknek is.

Deák-Sárosi László (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály, audiovizuális csoport)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Erzsébet királyné 1898. szeptember 10-én bekövetkezett tragikus halála sokkolta a közvéleményt. A magyarok által rajongásig szeretett asszony jelentős szerepet játszott az 1848–49-es szabadságharcot követő önkényuralmi rendszer feloldásában, és a véres megtorlást jóváhagyó férje személyének későbbi elfogadtatásában.
A döbbenetes hírt követő bénultságból oldódva a magyar települések polgárai, egyletek, körök tagjai azonnal szervezkedésbe kezdtek, hogy a magyarok szeretett királynéjának emlékét méltó módon megörökítsék. Központi felhívás is elhangzott emlékparkok létesítésére és egy, a székesfővárosban tervezett monumentális emlékmű felállítására, amelyre az ország minden részéből adakoztak, de lokális szinten már a szomorú eseményt követő években felavatták az első emlékjeleket. Számos esetben szerényebb méretű mellszobor leleplezésére került sor, amely többnyire már egy elkészült alkotás gipszmintájának ismételt ércbeöntésével valósult meg. Különösen népszerű volt Stróbl Alajos és Zala György Erzsébet királynéról még életében készített mellszobra. Az uralkodónét mindkét szobrászművész fiatalon, a magyar koronázáskor viselt ruhájában és ékszereivel ábrázolta. A folyamatosan érkező megrendelések miatt ebből a két szoborból tucatnyi replika született és került felavatásra szerte az országban.

Erdély fővárosáról ezt a víziót egy nevét felfedni nem kívánó városi képviselő írta, aki, a témából következtetve, lehetett alkalmasint Kuszkó István is. A Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum igazgató őre ugyanis lelkes résztvevője volt minden emlékjelállító mozgalomnak a városban és környékén. (Lásd 23. rész) A városatya jóslatának azon része, amely Kolozsvár tereire Bocskai-, Rákóczi-, Kossuth- és Szabadság-szobrot álmodott, sajnos nem vált valóra. A város képviselőtestülete sokkal „megfontoltabb” volt a Marosvásárhelyinél.

Kolozsvár látképe – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény. Jelzet: 37/1.

Ennek ellenére, a XIX. század második felében, elsősorban Haller Károly jogászprofesszornak köszönhetően, Kolozsvár szépült és csinosodott. Bár rövid ideig volt a város polgármestere, de nevéhez fűződik több olyan mozgalom elindítása is, amely a település fejlődését szolgálta, többek között a Városszépítő Egylet megalapítása, vagy a Kőváry László által megálmodott Sétatér megvalósítása a Kis-Szamos partján.
Mintegy 13 hektárt parkosítottak, sétányokat alakítottak ki, melyek egyik végébe korcsolyázó tavat létesítettek, a másik végébe felépült a Nyári Színkör (jelenleg a Magyar Állami Színház és Opera otthona). A parkkal átellenben, a folyó túlpartján egy sziklamagaslaton áll a rebellis város megrendszabályozására a Habsburgok által épített Fellegvár. Tövében később kialakult a Sáncalja nevű városrész, ez a félig sziklaodúkba vájt lakásokkal és rozoga viskókkal teletűzdelt szegénynegyed.

A kolozsvári Fellegvár 1899 előtt – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény. Jelzet: 37/205.

A városatyák a polgárok kikapcsolódását szolgáló Sétatér környezetét szerették volna megszépíteni a szegénytelep részleges lebontásával, esztétikailag harmonizálva a Szamos két partját. Ezért kapóra jött nekik Darányi Ignác földművelődésügyi miniszter 1898. november 19-én kelt rendelete az Erzsébet-emlékfák ültetéséről. Így a Fellegvár ezen részének rendezését teljes mértékben Erzsébet királyné emlékének szentelték. A Városszépítő Egylet élén ismét Haller Károly elnökölt, aki megszervezte és levezényelte az emlékhely kialakítását. A munkálatok anyagi biztosítása céljából Bölöny Józsefné elnökletével hölgybizottság alakult, amely adományok gyűjtésével fedezte az építkezés költségeit. Ugyanakkor a szépítőegylet kisajátította a telkeket, lebontották az épületeket és a veszélyes, kiálló sziklákat robbantásokkal távolították el, így alakították ki a domboldalra felvezető szerpentines Erzsébet-sétautat.

• 
• 

Az út mentén emlékfákat ültettek és a végébe tervezték felállítani az emlékművet.

Stróbl Alajos még Erzsébet királyné életében, 1896-ban készítette el az uralkodópárról a szobormintákat. Ezt követően a kor szokásának megfelelően a Magyar Iparművészeti Társulaton keresztül meg lehetett rendelni a bronz mellszobrot, amelyet az igényeknek megfelelő számban gyártottak le. Stróbl alkotását köztéren először Miskolcon állították fel 1899-ben, majd egy évre rá Szabadka városa is rendelt egy másolatot.

Erzsébet királyné szobra Miskolcon. In: Vasárnapi Újság, 46. évf. 27. sz. (1899. júl. 2.) 452. – Elektronikus Periodika Archívum; Magyar Digitális Képkönyvtár

A kolozsvári másolat talapzata Pákei Lajos helyi építész tervei alapján készült el.

Erzsébet királyné szobra Kolozsváron. In: Emlékkönyv Haller Károly működéséről. [szerk. Kuszkó István]. Kolozsvár, Ajtai Ny., 1906. VIII. t. – Törzsgyűjtemény

A szobor felavatásának ünnepét 1901. június 16-ra, vasárnapra tűzték ki. A helyi sajtóban már napokkal előtte közölték az esemény forgatókönyvét. A várdombra felkapaszkodó keskeny sétaút, és az újonnan ültetett cserjék épségének megóvása miatt korlátozták a résztvevők számát: az érdeklődők csak 1 koronás belépődíj megfizetését követően vehettek részt a leleplezési ünnepen.

Virágkoszorúk Erzsébet királyné szobrán – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény. Jelzet: 37/201.

A városatyák a leleplezési ünnepélyt megelőző napokban komoly aggodalommal tekintettek a Fellegvár felé, ugyanis több alkalommal felhőszakadásszerű eső zúdult a városra és a sziklákról leömlő víz több helyen elmosta az újonnan kialakított sétautat. A keletkezett úthibákat sikerült kijavítani és az ünnepélyt verőfényes napsütésben tarthatták meg.

Erzsébet királyné szobrának leleplezése. In. Vasárnapi Újság, 48. évf. 25. sz. (1901. jún. 23.), 409. – Elektronikus Periodika Archívum; Magyar Digitális Képkönyvtár

Az avató ünnepség és az emlékhely további sorsának részleteiről a folytatásban lesz szó.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

• 
• 
• 

A múlt század fordulóján az erdélyi városok közül kétségkívül Marosvásárhely büszkélkedhetett az egyik legszebb főtérrel. A tágas teret övező épületek és templomok látványát jól kiegészítette az itt felállított két emlékmű is. A legnagyobb magyarról elnevezett téren egymással szembefordulva állt a szabadságharc vezérének és az erdélyi hadsereg tábornokának szobra.  

• 
• 

A marosvásárhelyieknek 20 év adatott, hogy ebben a látványban gyönyörködjenek. Közben tovább építették és szépítették városukat, amely Bernády György polgármestersége alatt egyre markánsabb szecessziós külsőt öltött. Ekkor épült a város új arculatát máig meghatározó Közigazgatási Palota és Kultúrpalota is, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján.

A Kossuth-szobor Marosvásárhelyen – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 986.

A városszépítésnek egyik fájó áldozata lett a Bodor-kút, amely az 1800-as évek közepétől folyamatosan pusztult, szerkezete elromlott, megjavítani már nem tudták, és az alkatrészek az idő múlásával elkallódtak. Mikor a millenniumi világkiállításon bemutatták volna, mint a székely elme egyik bravúros találmányát, már csak néhány csavart találtak a városháza padlásán, így 1911-ben a lebontása mellett döntöttek. Ma már csak a budapesti Margitszigeten 1935-ben felépített hasonmását csodálhatjuk meg. Ugyanakkor Bernády György kezdeményezésére, a tér vártemplom felé eső sarkában 1912-ben egy oszlopot emeltek Petőfi emlékének. Az emlékoszlop bronz domborművén Kallós Ede mintázta meg Petőfi alakját.

A Kossuth-szobor és a Petőfi-emlékoszlop. A térről már hiányzik a Zenélő kút – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 987.

A román impériumváltást követően, de még jóval a trianoni döntés előtt, 1919. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka ismeretlen tettesek ledöntötték a város nevezetes köztéri emlékműveit. Ezt követően a Kossuth- és a Bem-szobor sorsa néhány évig közös volt. A ledöntésükkor keletkezett sérüléseikkel együtt a városháza udvarán, egy fészerben várták sorsuk jobbra fordulását.
Az üresen maradt térnek abba a szögletébe, ahol korábban a Kossuth-szobor és a Bodor-kút állt 1934-ben ortodox katedrálist emeltek. A monumentális épület szomorú nevezetessége az előcsarnokának falán kétoldalt található freskók, amelyeken díszmagyarba öltözött urak román parasztokat vernek és kínoznak. Ez a narratíva csöppet sem segíti elő az együtt élő nemzetiségek egymás iránti toleranciáját.

Az üresen maradt Széchenyi tér. (A kép jobb sarkában az új ortodox katedrális lépcsője, középen a ferencesek temploma, amelyet 1973-ban, az új színház megépítése miatt, a tér oldalirányú megnyitása végett bontottak le úgy, hogy csak a tornya maradt meg) – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 962.

A két világháború között terjedt el az az anekdota, amely oly jellemző a szomorúságukat is tréfával elütő székelyekre.

Miután a Bem-szobor vonatra tétetett, hogy sohase érkezzen meg Lengyelországba (l. 20. rész), a Kossuth-szoborra is sor került. Bözödi György 1942-ben közölt összegzésében tudni vélte, hogy 1931-ben Marosvásárhely akkori magyar alpolgármestere Budapesten a kultuszminisztériumban tárgyalt a Kossuth-szobor esetleges Magyarországra történő kijuttatása ügyében.

Ezzel nagyjából meg is pecsételődött Köllő Miklós alkotásának sorsa.

Ahogy a könyveknek, úgy a szobroknak is megvan a maguk sorsa: néha teljes pusztulásukat követően mint főnixmadár, poraikból élednek újjá.
Ez történt Gyergyócsomafalván 2001. október 14-én. Köllő Miklós szülőfalujában, a szobrászművész tragikus halálának 100-ik évfordulóján újra felavatták elpusztult szobrának másolatát. Köllő Miklós alkotását a Marosvásárhelyen megtalált szoborminta alapján, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány kezdeményezésére, Sánta Csaba fiatal szovátai szobrász formálta újra.

Kossuth Lajos szobra Gyergyócsomafalván 2003-ban. Fotó: Füzesi Magda.

Elbe István

 

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.

Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az Erdélyi-medence közepén, a Maros partján fekszik a székelyek fővárosa, Vásárhely. A települést kezdetben Székelyvásárhelynek hívták. A XVII. század elejétől, szabad királyi várossá nyilvánítását követően nevezik mai nevén. A város Erdély történelmében és művelődéstörténetében is fontos szerepet játszott: 1707-ben itt választották erdélyi fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet, itt tevékenykedett a két Bolyai, és itt nyitotta meg kapuit 1802 őszén (az Országos Széchényi Könyvtárral egyidőben) a híres Teleki-téka.

Marosvásárhely látképe a vártemplom tornyából. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 864.

Marosvásárhely nem volt híján a zseniknek. Bodor Péter ezermester itt építette meg híres alkotását, a Zenélő kutat. A kút majd száz éven át a város főterét díszítette, és a kezdetekben még hangjával is szórakoztatta a vásárhelyi polgárokat. (Jelen blogbejegyzésben több fotón is visszaköszön a látványa.)

A híres Bodor-kút Marosvásárhely főterén. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 897.

A székely főváros 1880-ban, a Bem-szobor felavatásával az erdélyi városok közül elsőként adózott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt. Ezért az sem meglepő, hogy Kossuth halála után, az emlékének bronzba öntéséért versengő városok élvonalában ott találjuk Marosvásárhelyt.

A szoborbizottság a gyűjtési mozgalmat szinte azonnal kiterjesztette Marostorda vármegyére, sőt az erdélyrészi területekre is. Azon sem lepődhetünk meg, hogy a szokásostól eltérő módon viszonylag rövid idő alatt összegyűlt a szobor állításához szükséges összeg. Az utókor tagjaiként mi már tudjuk, hogy Marosvásárhely későbbi legendás polgármestere a város érdekében ennél még jóval többre is képes volt.

Ady Endre is példának állította Marosvásárhely polgárainak áldozatkészségét, amikor Debrecen cíviseinek „megfontoltságát” ostorozta.

A szoborbizottság 1897. december 4-én döntött arról, hogy az emlékmű megalkotására Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrászművészt kéri fel, aki néhány hónappal azelőtt vált országosan ismertté a Segesváron leleplezett Petőfi-szobra révén. A bizottság kevés kikötésének egyike volt, hogy az emlékmű talapzata 30, a bronzalak 20 cm-rel legyen magasabb a Bem-szobornál.
A város vezetése a szobor helyét Marosvásárhely főterének, a Széchenyi térnek északkeleti részén, a Bodor-kút előtt jelölte ki. A felavatási ünnepséget 1899. június 11-re vasárnapra tűzték ki. A Marosvásárhely című lap előző napi száma díszkeretes címlappal jelent meg.

Marosvásárhely, 11. évf. 46. sz. (1899. jún. 10.) Címlap – Törzsgyűjtemény

Ebben a lapszámban részletezték az ünnepség forgatókönyvét, sőt a résztvevők számára még az „ülésrend” eligazító ábráját is közölték a Széchenyi térről.

A Kossuth-szobor avatási ünnepségének helyszíni ábrája. In: Marosvásárhely, 11. évf. 46. sz. (1899. jún. 10.) 5. – Törzsgyűjtemény

Az ünnep napján borongós, hűvös időre ébredt a város. Sokan már reggel kimentek a vasútállomásra a Budapestről és Kolozsvárról érkező vendégeket fogadni. Kossuth Ferenc két képviselőtársa és több napilap tudósítójának társaságában érkezett meg. A Budapesti Naplót Lyka Károly művészettörténész, a Budapesti Hírlapot Gyalui Farkas, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgató-helyettese, az Ellenzéket Kuszkó István, a kolozsvári Országos Ereklye Múzeum igazgatója képviselte.
Ezt követően a vendégek lovas bandériumok által kísért díszmenete a vasútállomásról a főtéren felállított tribünökhöz vonult. Az ünnepségen részt vett Mikó Árpád főispán, Deésy Zoltán alispán és Geréb Béla polgármester is.

A Kossuth-szobor leleplezési ünnepe Marosvásárhelyt. In. Vasárnapi Újság, 46. évf. 25. sz. (1899. jún. 18.) 417. – Digitális Képarchívum

Ünnepi beszédet mondott Kabdebó Ferenc királyi közjegyző és Bedőházi János, a református kollégium tanára, saját költeményét szavalta Szabolcska Mihály és Pósa Lajos. Programterven kívül, az egybegyűlt tömeg hangos követelésére, röviden beszélt Kossuth Ferenc is.

A szászok részvétele miatti öröm még inkább érthető, ha visszaemlékezünk a két évvel korábbi szoboravatásra Segesváron, ahol a szász polgárok tüntetőleg nem lobogózták fel házaikat és távol maradtak az ünnepélytől.

• 
• 
• 

Az ünnepség délután kettőkor díszebéddel folytatódott Letzter Samu vendéglőjének kerthelyiségében, ahol több mint 200 személyre terítettek. Az ilyenkor szokásos tósztokat a polgármester nyitotta meg, aki a királyra ürítette poharát.
Este a színházban díszelőadást tartottak, majd Kossuth Ferenc és képviselőtársai még aznap éjjel visszautaztak a fővárosba.

A Kossuth-szobor és a római katolikus templom. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 1108.

 

Folytatjuk…

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 31. Marosvásárhely 2.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harminchatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” címmel indított alsorozatában a 190 éve született első magyar természetfotós, Divald Károly munkásságát mutatja be.

Divald Károly, az első magyar természetfotós az egri líceumban kezdte tanulmányait. Az 1848–49-es szabadságharc után Bécsben végzett gyógyszerészeti tanfolyamot, ezután hat éven át saját gyógyszertárát vezette Bártfán. 1860-ban vásárolt egy használt, kezdetleges fényképezőgépet, amelyen autodidakta módon sajátította el a fotózás szakmai alapfogásait. 1865-ben már felső- és oldalvilágítással ellátott üvegműtermet rendezett be Eperjesen. Néhány év múlva saját házában – a kor igényeinek megfelelően – portréműtermet nyitott. Ennek filiáléjaként Bártfafürdőn és Tátrafüreden is volt fényírdája.
Rövidesen az addig ismeretlen természetfotózás után érdeklődött, aminek saját maga tapasztalta ki a fortélyait. Kezdetben szűkebb hazája természeti szépségeit rögzítette, a Tátráról készült képeit javarészt az ott üdülő polgárság vásárolta.
Az 1880-as években fordult a barlangfotózás felé, amikor is megindult a természettudósok által a felvidéki barlangok felkutatása. Divald több alkalommal a kutatókkal tartott és érdekes fényképsorozatot készített többek között a dobsinai, a baradlai, a szepesbélai barlangról.

• 
• 
• 

 

Divald úttörőként tevékenykedett a felvidéki műemlékek megörökítésében is, fényképei a régészet és művészettörténet pótolhatatlan dokumentumai voltak. A 19. század második felében művészünk a szabadtéri fényképezés során az akkor használatos kollódiumos nedves eljárás elsajátításában is az élen járt. Ez azt jelentette, hogy a fotó elkészültének helyszínén kellett felvinni a fényérzékeny anyagot a lemezre, az exponált fényképet pedig még nedvesen előhívni, így ez a technikai felszerelés utaztatásával is járt.

• 
• 

 

1870 és 1900 között a nedves eljárások kényelmetlenségeit felváltva elterjedt a szárazlemezek használata a fotográfiában. Kialakultak a portréműtermek mellett a fényképek, képeslapok és papírneműk sokszorosításával foglalkozó műintézetek. Az első magyar felszerelt fénynyomdát Divald Károly és fia alapította Eperjesen, 1880-ban. A különböző eljárások elsajátítása és sikeres alkalmazása nem csekély tőkeerőt, kiváló üzleti szellemet és fényképészeti jártasságot feltételezett. Divald a fototípia, azaz a fénynyomat technikáját Münchenben tanulta ki. A technika segítségével a műintézetében gyártották a különböző városokban készült fotóiról, illetve tájképeiről igényelt másolatokat. Legérdekesebb a Képek a Magas-Tátrából című albumban található harminc fénykép. Ezt nemcsak drága album formátumban, hanem laponként is meg lehetett vásárolni.

• 
• 
• 

Az 1890-es évektől kezdve intézetében fényképei alapján elindult a képeslapok gyártása is.

• 
• 
• 
• 

Feleségétől, Steinhübel Borbálától öt gyermeke született, közülük három fia is a fényképezést választotta élethivatásul. A fővárosban az első budapesti Divald Műtermet és Fénynyomó Intézetet Budán alapította id. Divald Károly 1879 körül a Fő utca és Jégverem utca sarkán. Halála után munkásságát fiai vitték tovább. Lajos a híres eperjesi fénynyomdát, Adolf a bártfafürdői műtermet és tájképüzletet örökölte, a budapesti céget Károlynak engedte át. Ez utóbbi az 1920-as évekig töretlen sikerrel működött. Divald fiai később a hazai képeslapgyártás legismertebb vállalkozói lettek. Páratlan sikerük alapja a fénynyomatok készítésében szerzett, apjuktól örökölt tudásuk, jártasságuk és műtermeiknek világszínvonalú technikai felszereltsége lett.

Szemerédi Ágnes

Források:

• Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig, főszerk.: Nagy Ferenc, [Budapest], MTESZ; OMIKK, 1997.
• Cs. Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten, Budapesti Negyed, 5. évf., 15. sz. (1997. tavasz)
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018.

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 2. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész