Gróf Széchényi Ferenc, Széchenyi István atyja kora egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb főura, a magyar kultúra kiemelkedő mecénása és a magyar nemzeti könyvtár, a nevét viselő Országos Széchényi Könyvtár, megalapítója 1754. április 29-én született a Sopron megyei Fertőszéplakon. Halálának 200. évfordulójáról 2020 decemberében emlékezünk meg. (1820. december 13-án hunyt el Bécsben.)

Gróf Széchényi Ferenc, a könyvtáralapító – Johann Ender festménye, 1825

Széchényi Ferenc már tizennyolc éves korától, a bécsi Theresianumban 1772-től folytatott tanulmányai idején a könyvkultúra elkötelezett hívévé vált, ahol a neves jezsuita könyvtártudós, Michael Denis volt a mestere. A fiatal gróf 1774-ben, fivére, József halála után örökölte a családi birtokokat, s Festetics Juliannával 1777-ben kötött házassága révén azokat tovább gyarapította. A családi birtokok ügyeinek intézése mellett kezdettől fogva nagy gondot fordított az elődöktől átvett horpácsi kastélyban található könyvtárra. A családi bibliotéka rendezésével és további gondozásával először Hajnóczy Józsefet (1757–1795), az 1779 elején szolgálatába lépő fiatal ügyvédet bízta meg.
A kezdetben II. József reformpolitikáját elkötelezetten támogató Széchényi 1786-ra meghasonlott a magyar alkotmányosságot több ponton is veszélyeztető jozefinista elvekkel, megbetegedett, és erre hivatkozva ugyanez év augusztusában benyújtotta lemondását addig viselt hivatalairól. 1787 májusában közel egy évig tartó európai utazásra indult felesége, Festetics Julianna és titkára, Ribinyi János társaságában Csehországon, Németországon és Németalföldön át Angliába.

A prágai Óváros tér – korabeli ábrázolás 1793-ból

Útja során a politikai berendezkedés és a gazdaság tanulmányozása mellett elsősorban tudósokkal ismerkedett meg, könyvtárakat, akadémiákat, múzeumokat látogatott meg, ennek során kapta az első ösztönzéseket a könyvgyűjtésre és a majdani könyvtáralapításra.
Széchényi Ferenc élete során számos magas közhivatalt töltött be, emellett mindvégig a magyar irodalom és tudomány elkötelezett híve és mecénása volt: magyar írók, költők, tudósok egész sorát támogatta anyagilag, műveik kiadását segítette, irodalmi és tudós társulásokat pártfogolt. Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám, Révai Miklós, Tessedik Sámuel csak néhány név közülük, de a korabeli magyarországi kultúra minden területén rábukkanunk a főúr értő és adakozó támogatására.
Az 1790/91. évi reformországgyűlésbe aktívan bekapcsolódó Széchényi Ferenc az 1790-es évek elejétől vált elkötelezett könyvgyűjtővé, az évtized közepétől kezdve pedig már tudatosan a hungarikagyűjtés állt érdeklődése középpontjában. Az 1790-es évek közepétől formálódott meg benne a könyvgyűjtés nemzeti eszméje, amelyben döntően a prágai egyetemi könyvtár igazgatója, Karel Rafael Ungar példája inspirálta. Addig összegyűjtött könyvtárát tudatosan hungarikagyűjteménnyé kezdte tovább fejleszteni, s ennek érdekében kialakította az ún. legteljesebb hungarikagyűjtés koncepcióját: a Magyar Királyság területén (Erdélyt és Horvátországot is beleértve) élő és alkotó bármely szerzőtől származó, bármely nyomdatermék, valamint a külföldön megjelenő bármely nyelvű, Magyarországot és a magyarságot érintő kiadvány megszerzését. Széchényi magán könyvgyűjteménye bővítése érdekében kiterjedt könyvügynöki hálózatot épített ki a magyarországi értelmiség soraiból: írók, tudósok, hivatalnokok, papok, könyvkereskedők fáradoztak – néha sokévnyi kutatómunkával és kiterjedt levelezéssel – első kiadások, egy-egy értékesebb nyomtatvány vagy kézirat felkutatásán. De német és osztrák könyvkereskedőktől is tömegével vásárolt könyveket a gróf, tekintélyes összegeket áldozott a hungarikakönyvtár létrehozására.

• 
• 

Az 1790-es évek végén felismerte, hogy az általa összegyűjtött könyvanyag úgy őrizhető meg, úgy válik igazán jelentős értékké a magyarországi tudományosság számára, ha rendszerezi és kiadja nyomtatott katalógusát. A könyvkatalógus kiadásával az a fő cél lebegett a szeme előtt, hogy a tudományos világot tájékoztassa gyűjteményéről és példát adjon a további gyarapításra. Az 1799–1800-ban nyomtatásban megjelent Catalogus Bibliothecae Hungaricae első három kötete – a kétkötetes betűrendes jegyzék és a szakrendi mutató – első ízben foglalta össze a Magyarországon megjelent nyomtatványok és a magyar nyelvű, illetve magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok megközelítő teljességét.

• 
• 

A nagyszabású könyvgyűjtéssel egyidőben Széchényit az 1790-es évek második felében már foglalkoztatta a könyvtáralapítás terve. 1802-ben látta alkalmasnak a politikai és közéleti helyzetet arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket egy Országos vagy Nemzeti Könyvtár megalapítására. Szándékát, hogy saját könyvgyűjteményét a nemzetnek kívánja adományozni, I. Ferencnek felségfolyamodvány formájában, márciusban nyújtotta be. A király 1802. június 23-án kibocsátott határozata jóváhagyta a felajánlást.

• 
• 

Széchényi 1802. november 25-én adta be az alapítólevelet az udvari kancelláriához – e napot tekintjük a magyar nemzeti könyvtár alapítása napjának –, s a 26-án keltezett királyi oklevél azt minden pontjában jóváhagyta. Széchényi gyűjteményét 'A gróf Széchényi család Magyar Könyvtára' (Bibliotheca Hungarica Familiae Comitum Széchényi) néven ajánlotta fel a magyar nemzet javára. A korabeli latin nyelvű elnevezések, Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris vagy Bibliotheca Hungarica Nationalis Széchényiana később a hivatalos használatban így rövidültek: Bibliotheca Széchényiano-Regnicolaris, vagyis a mai nevén Országos Széchényi Könyvtár.

Deák Eszter

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harminchetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Strelisky Lipót és fia, Sándor munkásságát mutatja be.

A színházi világ megörökítése a 19–20. században

A fényképezés első virágkora, ún. kézműves korszaka az 1840 és 1870 közötti időszakra tehető. Ekkor tanulták ki a technikai eljárások (dagerrotípia, talbotípia, sópapír, albumin, ambrotípia, ferrotípia stb.) szinte végtelen sorát azok az úttörők, akik a festészet, a vegyészet vagy ötvösmesterség oldaláról közelítették meg ezt az új művészetet. Az akkoriban kifejlesztett kamerák, az expozíciós fényviszonyok és az alkalmazott fotográfiai nyersanyagok miatt a mai fényképezésnél jóval hosszabb volt az expozíciós idő. Ezért a témaválasztás kezdetben jórészt a műtermi, beállított portrékészítésre, vagy a mozdulatlan külső felvételekre (épület, tájkép) szorítkozott. A mívesen szép műtermi képek a portréfestészet mellé kínálták az egyre divatosabb és tömegessé váló alternatívát. A legnevesebb fotográfusok Strelisky Lipót mellett Pesten és az ország nagyobb városaiban Koller Károly, Ellinger Ede, Borsos József voltak.
Strelisky Lipót életéről, pályájának kezdetéről az első írott emlékek az 1840-es évekből maradtak fenn. Aranyművesnek tanult, innen fordult a fényképészet kezdetleges módszerei felé, 1843-ban kezdett foglalkozni dagerrotípiák készítésével. A pályamódosítással kapcsolatos elbeszélésekből a legregényesebb – egyben a legvalószínűtlenebb is – az a változat, mely szerint szerelmi csalódás űzte Párizsig, ahol a módszer feltalálójával Louis Daguerre-rel dolgozott együtt, aki a siker küszöbén küldte haza, hogy egyedül arathassa le a babérokat. Inkább hihetőbb egy másik visszaemlékezés, amely szerint ötvössegédként egy Pesten időző francia dagerrotipista számára csiszolt lemezeket, és tőle tanulta el az új szakma fogásait.
Biztos adatunk 1846-ból van, amikor is Lipót a Schmetterling című pest-budai újságban hirdette, hogy a Bálvány (ma Október 6.) utcai Blühdorn-házban dagerrotipizáló tevékenységet folytat. Egyes források szerint ez már a második műterme volt. Belvárosi szalonjában megfordult művészek és arisztokraták képeikkel öregbítették a Strelisky-cég hírnevét. A kutatók sokáig Petőfi Sándorról az egyetlen fennmaradt dagerrotípiát is neki tulajdonították. Ma azonban már Egressy Gábor, Egressy Béni testvére, Petőfi barátja alkotásának tartják. Ezzel kapcsolatban is fennmaradt egy családi legenda, melyet Strelisky Sándor idézett fel 1920-ban:

Lipót az elsők között foglalkozott chromotípiával is, mely az 1860-as évek táján terjedt el. Az üveglapok mögé helyezett, egy- vagy többrétegű, kézzel színezett, térhatású fotóréteget portréképekhez használták. Nagy sikert ér el vele, és a korabeli sajtó több cikke is lelkesedve méltatta. Húsz chromotípiáját a bécsi Grabenben is kiállították. Később, 1861-ben a Dorottya utcában nyitotta meg elsők között felülvilágítós műtermét. 1870-ben elkészült új, Hold utcai szalonjának mennyezetét Lotz Károly fényképészet témájú freskói díszítették.
Munkásságáról megemlékezett a korabeli sajtó is:

A Vasárnapi Ujság pedig így írt róla:

Az 1880-as évektől, fiának, Sándornak is egyre nagyobb szerep jutott apja mellett. Korábban Strelisky Lipót neve szerepelt a fényképeken, ekkor azonban már csak a családnevet használták cégjelzésként. Befolyásukat jelzi, hogy tagjai voltak az ezredévi kiállítás fényképezésének kizárólagossági jogát megszerző szűk szakmai szövetkezésnek. Az 1896-os millenniumi kiállításon szereplő fotókat már Sándor készítette, és ő vezette apja Dorottya utcai műtermét is. Munkájukat fényképészsegédek, laboránsok, festők, retusőrök, öltöztetők, és iparosok bevonásával végezték. Sok, később sikeres fényképész hirdette magát induláskor a Streliskyeknél szerzett gyakorlatával. A cég nyitott fiókot Pozsonyban és Pécsett, és egyet a Kálvin tér és Kecskeméti utca sarkán is.
Műtermeikben sokszor megfordultak uralkodók, miniszterek, szellemi nagyságok, az irodalmi- és művészvilág, és a társas élet kedvelt szereplői is, köztük Benedek Elek, Horger Antal, József Attila és Klebelsberg Kunó.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az apa-fia páros a színházi fényképészet terén is maradandót alkotott. Lipót kezdetektől több ismert színészről és primadonnáról is készített képeket, az alkotásokért két állandó zsöllyét kapott fizetségül a színháztól. Az első műtermének helyet adó házban, a Blühdorn-házban lakott az akkori színházi életnek két előkelő híressége, az egyik Charlotte Wolter, a másik Adolf von Sonnenthal, akik a 19. század végén működő Gyapjú utcai, utolsó pesti német színház tagjai voltak. Természetesen sok felvétel készült róluk, s az első dagerrotípiák népszerűségét különösen emelte, hogy ilyen népszerű kedvenceket ábrázoltak. Sándor a 19. század végétől együtt dolgozott édesapjával, később ő vette át a stafétát a színházi fotózás terén is, mivel a Dorottya utcából a Gizella (ma Vörösmarty) térre a műterem költözését Lipót már nem érhette meg, 1905-ben hunyt el. Sándor új, fényűző műtermét a Gerbeaud-ház tetején nyitotta meg. A helyiségek sorába tartozott a vízmedencével, szökőkúttal, szobrokkal díszített előcsarnok, a fogadóterem, a télikert, a terasz, ahol télen havas felvételeket készítettek, nyáron pedig kertnek rendezték be. Természetesen az előbbiekhez hívó-, másoló-, retusálószobák is csatlakoztak. A felvételek készítésére három műtermet alakítottak ki: egy üvegműtermet, a nagy műtermet és az enteriőrképeknek berendezett helyiséget. A színház előtt táblán mindig kihirdették a soron következő fotózást: „Holnap délelőtt 10 órakor fotografálás.” Ilyenkor a rá következő napon már reggel nyolc órakor egy óriási szekér jelent meg a műterem előtt a jelmezekkel és a díszletekkel, amelyek a darabok egy-egy jelenetét karakterizálták. A színészek közül a legpontosabb Rátkai Márton volt, Csortos Gyula mindig késve ért a műteremhez, azonban Fedák Sári érkezett meg mindig utoljára ezekre a fotózásokra, legtöbbször dél felé álmos szemmel és Streliskyt tette felelőssé, hogy megint nem tudta magát kialudni. A színházi rendező segítségével nagy üvegműteremben elrendezték a díszleteket, beállították a jelmezes jeleneteket, színpadképeket, amikről egy ilyen alkalommal Strelisky Sándor mintegy 100 felvételt készített.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A képek elkészülte után vidáman konyakoztak a színháziak, ezen alkalmakkor tréfás jux-képek, azaz pillanatképek is készültek, amelyek persze nem kerültek a publikum elé. A beállított képekből egyméteres nagyítás készült a színházi előtér díszítésére és reklámcélokra. Mivel a szerzői jogi törvénykezés a fényképfelvételeket is védte, a képeslapgyártó vállalkozók Streliskytől szerezték meg ezeknek a felvételeknek az utánnyomási jogát.
Sándor, 1923-ban bekövetkezett haláláig, hűen apja örökségéhez, magas színvonalon vezette a hatalmas megrendelői körrel rendelkező műtermet Budapest egyik legforgalmasabb helyén. Halála utána a cég névleg 1940-ig maradt fenn, azonban eredeti fényét gyorsan elveszítette.

Források:

• Harsányi Zsolt: A színházi fényképésznél. In. Színházi Élet, 6. évfolyam, 15. sz. (1917. április), 8–15.
• Sándor P. Tibor: Emancipáció – Száz év szebbik arca. In. Budapest, 41. évfolyam, 7. sz. (2018. július), 9, 8–11.
• Szémann Richárd: Fényírda – Egy monoklis nyaralótulajdonos. In. Budapest, 40. évf. 6. sz. (2017. június), 22–24.
• Bán András: Fotóművészet (A művészet terén mindenütt egészen új áramlatok keletkeztek). In. Kollega Tarsoly István (szerk): Magyarország a XX. században, III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás, VIII. Művészet és kultúra, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996–2000.
• Magyar nők Bécsben. In. Fővárosi Lapok, 2. évf., 237. sz. (1865. október 15.), 939.
• Forgó János. Vasárnapi beszélgetés. In. Vasárnapi Ujság, 12. évf., 44. sz., (1865. október 29.), 555.
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018.

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Mit árul el…? alcímmel blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Csondor Soma, a Kutatásszervezési Osztály munkatársa tesz fel kérdéseket egy filmplakátról.

A Horthy-korszak vége, illetve a második világháború időszaka rendkívül mozgalmas és ellentmondásos periódus a magyar filmtörténetben. A zsidótörvények, az egyre erőteljesebb német befolyás, valamint a nemzetközi konfliktusok és szövetségek alakulása radikálisan megváltoztatták a játékfilmek gyártási és forgalmazási folyamatait. A háború hat éve a magyar filmgyártás második legtermékenyebb időszaka volt (csak az első világháború alatt készült több alkotás). Emellett, a terület- és népességnövekedés következtében a piac is jelentősen bővült a korszakban. Ugyanakkor – a háborús időszakokra jellemzően – az ellenséges országokban készült alkotások fokozatosan kiszorultak a hazai forgalmazásból. Így 1942-re (a német nyomás és érdekek hatására) az amerikai filmeket is kitiltották a magyar mozikból. Ezek helyét töltötték be az új szempontoknak megfelelő hazai és természetesen a német – és más szövetséges országokban készült – produkciók. Szinyei Merse Jenő, akkori vallás- és közoktatásügyi államtitkár 1943 végén úgy fogalmazott e tendenciával kapcsolatban: „a külföldi filmeknek csak a legjavát látják Magyarországon”. (Megjegyzendő, hogy mindeközben a magyar filmeket – a még mindig túlzott zsidó befolyásra hivatkozva – nem engedték be a német piacra.)
Úgy vélem, elsődlegesen ebben a kultúrpolitika- és társadalomtörténeti kontextusban tekinthetünk izgalmas dokumentumként – néhány hasonló mellett – az Óz, a csodák csodája 1940-es plakátjára. A kép a negyvenes évek első felében működő Magyar Film című hetilapban jelent meg, mely a korszak egyetlen, kizárólag filmekkel foglalkozó folyóirata volt. Az Óz… országos bemutatóját a lap „A Metro-Goldwyn-Mayer film húsvéti szenzációja”-ként aposztrofálta. A bemutató fontosságát az is jelzi, hogy már az aktuális lapszám borítóján is – az újságra nem jellemző módon – mindössze egy felirat olvasható: „Nézze meg mai számunk 5, 7, 9 és 11-ik oldalát Érdemes! (sic!)”. (A lap borítóján általában filmplakátok vagy filmes reklámok kaptak helyet.) A 9. oldalon a bemutató beharangozója, a 11-en pedig a szóban forgó plakát található. Mindez különösen érdekes annak fényében, hogy az ezt megelőző – borítóján szintén az Óz… szenzációját hirdető – lapszám vezércikke még amellett foglalt állást, hogy a német törekvések helyesek a külföldi filmek távoltartását illetően. Így talán érthető, mire céloztam az időszak kultúrpolitikájának ellentmondásosságát említve.

Óz, a csodák csodája. Filmplakát. In. Magyar Film, 2. évf., 10. sz., 1940. március 9., 11. – Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-044763

A plakát a hetilap 2. évfolyamának 10. számában jelent meg március 9-én a magyar- és világhíradók tömör összefoglalóját tartalmazó oldal és az ún. hivatalos rész között. A híroldalról többek között megtudhatjuk, hogy „[m]egszüntetik a mozik zsidó-társasviszonyát”, a hivatalos részből pedig a filmcenzúra aktuális döntéseiről értesülhetünk. Vagyis, hogy az OMB (Országos Mozgófényképvizsgáló Bizottság) az alkotásokat népnevelő eszközként szemlélve, mely műveket ítélte bemutathatónak és mely filmek vetítésének engedélyezését tagadta meg. Ha a plakátok és a többhetes beharangozás nem tette volna nyilvánvalóvá, innen is megtudhatjuk, hogy az Óz…-t „nyilvános előadásra alkalmasnak találta” a bizottság.
Mindezek tudatában talán nem túlzás kijelentenünk, hogy az Óz, a csodák csodája (1939-es eredeti és 1940-es magyarországi megjelenésekor) különleges korszakhatáron jutott el Magyarországra. A hazai filmes sajtó számára ekkor még volt platform (és alkalom), hogy megfogalmazhassa lelkesedését és elismerését az amerikai produkcióval kapcsolatban. Ennek nyomát láthatjuk a Magyar Film 1940-es évfolyamának több lapszámában, méltató sorok és képillusztrációk formájában. Ugyanakkor – a politikai nyomásnak engedve és önmagával is meghasonulva – már ki kellett nyilvánítania, hogy a nyugati alkotásoknak talán nincs is helye a hazai filmszínházakban. Arra, hogy a leginkább közönségcsalogató produkciókat még ekkor is az amerikai filmek jelentették, a plakát felirata is utal: „A legnagyobb filmesemény a Hófehérke óta!” Mintha egy jelentős amerikai film premierjét csak egy másik kimagasló amerikai alkotás bemutatójával lehetne összevetni. A korban megjelent recepció alapján pedig az is egyértelmű, hogy a kritikai lelkesedés nem pusztán az akkor – különösen itthon – ritka látványosságnak számító technicolor eljárásnak szólt, amelynek mind az Óz…, mind a Hófehérke köszönhette ragyogó színeit.
Úgy vélem, e filmplakát elsősorban arról árulkodik, hogy olyan időszakokban is megmutatkozik az igény a kultúra és a művészet szabadsága iránt, amikor az nem áll összhangban a politikai ideológia irányelveivel. Ugyanakkor figyelmeztetés is lehet az utókor számára, hogy – némi anakronizmussal élve – a tűrt milyen hamar válhat tiltottá. Az mindenesetre bizonyos, hogy míg a negyvenes évek elnyomó diktatúrái letűntek, a film, amelyet ez az 1940-ben készült plakát hirdet, és amely két évvel később meg sem jelenhetett volna Magyarországon, a mai napig is lenyűgöző alkotás. Így, több mint nyolcvan év elteltével, még mindig csak egyetérthetünk az Óz…-ról a Magyar Film 1940. március 23-i lapszámában megjelent kritika zárómondatával:

Csondor Soma, Kutatásszervezési Osztály

Felhasznált irodalom:

• Film és Háború. In. Magyar Film, 2. évf. 9. sz., 1940. március 2, 2.
• D.: Oz, a csodák csodája. In. Magyar Film, 2. évf., 12. sz., 1940., március 23, 8–10.
• Matolay Géza: Az újév küszöbén. In. Magyar Film, 5. évf. 52. sz., 1943. december 29, 1–2.
• Vajdovich Györgyi: A magyar film 1939 és 1945 között. In. Metropolis. Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat, 2013. 2. sz. (Magyar film 1939-1945)
• Záhonyi-Ábel Márk: A magyar filmes intézményrendszer 1938–1944. In. Metropolis. Filmelméleti és filmtörténeti folyóirat, 2013. 2. sz. (Magyar film 1939-1945)

 A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész

 

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban. A tizenharmadik részben munkatársunk, Deák-Sárosi László írását olvashatják azokról a videófelvételekről, amelyek a clevelandi Magyar Kongresszusok eseményeit rögzítették.

Cleveland mindig is a nyugati magyar emigráció legfontosabb központja volt. Ez a település az Amerikai Egyesült Államokban található, és a magyar ajkúak százezer fölötti lélekszáma miatt sokáig Budapest után a legnagyobb magyar város volt, amíg Debrecen, majd még néhány anyaországi város meg nem előzte. A magyarok nagyobb tömegben a XX. század elején, 1945 és 1956 után vándoroltak ki a tengeren túlra, és közülük sokan a Nagy-tavak környékén és azon belül Clevelandben telepedtek le, mert ott találtak munkalehetőséget, és kaptak segítséget a már kialakult magyar kolóniáktól. Ezeken a helyeken olyan erős a magyar öntudat és összetartás, hogy még a második és harmadik generációsok is nagyon aktívan ragaszkodnak eleik nyelvéhez, vallásához, kultúrájához. A városban fénykorában több mint 40 magyar kulturális egyesület működött, erős volt – részben még ma is – az egyházi, a cserkész- és a kulturális élet, beleértve a lap és könyvkiadást, illetve a rendezvények szervezését.

A nyugati emigráció audiovizuális anyagának válogatása

Clevelandben alakult meg a Magyar Társaság, ami 1961 óta rendszeresen és a mai napig megszakítatlanul megszervezi az éves Kongresszusát, lehetőséget adva a magyar emigráció, majd az összmagyarság kulturális, politikai céljainak, törekvéseinek az összehangolására. Idén, 2020-ban először marad el a mindig év végére időzített három-négy napos összejövetelük, de most is csak a járványhelyzet miatt. A Magyar Társaság tagjai és vezetői immár második- és harmadik generációs magyarok, akik fő céljuknak tekintik küzdeni szüleik és nagyszüleik álmaiért, terveiért, és segíteni az anyaország és az elszakított területek magyarjait kulturális, politikai és gazdasági téren egyaránt. A Társaság az 1990-es évek óta honlapot üzemeltet, ahol megosztják a Kongresszusaikkal és általában a tevékenységükkel kapcsolatos információkat.

A clevelandi XXV., 1985-ös Magyar Találkozó vagy más néven Magyar Kongresszus audiovizuális dokumentumanyaga VHS-kazettán

A Magyar Társaság az emigrációnak azt az egyébként többségi hányadát fogja össze, amelynek tagjai elsősorban politikai okok miatt hagyták el Magyarországot, és életük fő céljának az anyaország társadalmi, politikai és gazdasági felemelkedését tekintik. Természetesen ezek a célok arányaikban és konkrétumaikban mindig változtak, mivel maga a történelem is változott. A rendszerváltás előtt a kommunista rendszerrel való szembenállás volt a meghatározó, és ezt szolgálta mindaz a tudományos, ismeretterjesztő és kulturális tevékenység, amelyet a Társaság és a vele együttműködő személyek, illetve szervezetek végeztek. 1990 után már az anyaországiakat is bevonták a tanácskozásokba, és közösen határozták meg a céljaikat. Mivel a vasfüggönyön és főleg az óceánon túl nem korlátozták a szólásszabadságot, ezért a nyugati magyar emigráció legkiválóbbjai mindenféle korlátozás nélkül oszthatták meg egymással értékes kutatásaikat, ismereteiket.
Ezekből az előadásokból világosan kiderül, hogy a magyar emigráció milyen szellemi és erkölcsi erőt képviselt és képvisel a mai napig. Sok olyan tudós, művész, pap, lelkész és általában értelmiségi került a vasfüggönyön túlra, akik nem tudtak vagy nem akartak megalkudni a Szovjetunió segítségével a hatalmat magához ragadó kommunista vezetéssel. Kiváló történészek, írók, újságírók folytatták kutatómunkájukat, és alkották meg közösen a külhoni magyarok tudásbázisát. Trianon évfordulója kapcsán kiemelném Botos László az Út a trianoni békeparancshoz és a Trianoni szemelvények című könyveit, amelyek 1999 és 2002 között jelentek meg, és ezekben a könyvekben, illetve a témában tartott előadásában addig nem tapasztalt sokrétűséggel és igényességgel tárja fel a békediktátumhoz vezető történelmi, politikai előzményeket. Különösen értékes például Balogh Sándor politológiai elemzése a 2001-es Kongresszuson a rózsadombi paktum hátteréről, bizonyítékairól, amelyet idehaza sokan összeesküvés-elméletnek tartanak.

Dr. Nádas János, a Magyar Társaság elnöke a XXV., 1985-ös Magyar Kongresszus megnyitóján. Pillanatkép a VHS-felvételről

Különösen informatívak, érdekesek és izgalmasak azok a Kongresszusok, amelyek a rendszerváltás után, egy-egy anyaországi országgyűlési választás előtt vagy után kerültek megrendezésre. Mindaz, ami idehaza a sajtóban nem, vagy csak részben jelenhetett meg, az mind előkerült az Erie-tó partján tartott előadásokon. Egyes találkozókon részt vettek magyarországi kormánypárti és ellenzéki politikusok is, például Jeszenszky Géza külügyminiszterként, később nagykövetként is, aki ott közvetlenül szembesülhetett a magyar emigráció értékrendjével, céljaival. Mennyivel másképp alakulhatott volna a közélet és a politika, ha a clevelandi tanácskozásokat megismerhette volna az anyaországiak szélesebb tömege. Még így utólag is izgalmas végigkövetni a jóslatnak is beillő elemzéseket a múltról és az akkori jelenről. Sok történésznek, politológusnak kiváló kutatási alapanyagok lehetnek a Magyar Kongresszusok dokumentumanyagai.
Itt kell kitérnem arra, hogy ezeknek a találkozóknak írott dokumentumai is vannak. Az előadásokat és a beszámolókat 1962 óta közzétették nyomtatásban, Krónika címmel, az Árpád Akadémia évkönyveként. A kiadójuk a mindenkori Magyar Társaság elnöke, kezdetben Dr. Nádas János, Dr. Nádas Gyula, majd (az egyik) ifjabb Dr. Nádas János a tágabb családból. A Krónika és a videók kölcsönösen kiegészítik egymást. Bár törekedtek a teljességre, nem mindegyik előadás jelent meg az évkönyvben, vagy néha csak az átdolgozott, esetenként a rövidített változata. Ilyenkor hasznosak a videófelvételek, amelyek ráadásul tartalmazzák az előadások utáni hozzászólásokat is. A nyomtatott Krónikában könnyebb azonosítani az előadókat, a címeket, általában mindenféle adatot, de a videókon általában bővebb anyag található, és nem csupán az előadásokról, hanem az irodalmi-művészeti estekről és a magyar bálról is, ami mindig elengedhetetlen része volt a rendezvénynek.
Ugyanakkor több esetben a Krónika a bővebb, mint maga a videón rögzített előadás. Ezeket az évkönyveket az 1990-es évek végén digitalizálták, és feltöltötték a Magyar Társaság honlapjára.  Ez több szempontból is fontos lépés volt. A kiadványok így elérhetők bárki számára ingyenesen, határok nélkül. A Társaság a digitális tartalommegosztásban élen járt a kezdetektől fogva, köszönhetően Somogyi Lél számítógépes szakembernek és üzletembernek, aki társszerkesztőként is részt vett az évkönyvek összeállításában, majd kiadásában. Maga Somogyi Lél jelentette be 2001-ben tartott előadásában, hogy ettől az évtől kezdve a Krónikában nem csupán a találkozók előadásait és a beszámolókat teszik közzé, nyilván a szintén dokumentumértékű fotókkal együtt, hanem az előadások témáihoz kapcsolódó egyéb írásokat is. Előfordult, hogy valaki nem tudott elutazni az adott Kongresszusra, de beküldhette az előadásának írott anyagát utólag is, és később is hozzájárulhatott az adott témakör kiteljesítéséhez.

A Magyar Találkozók logója a Magyar Társaság honlapján

Néhány tartalmi elem megmutatja, hogy miért érdemes egy kutatónak vagy akár érdeklődőnek megismerkednie a clevelandi Magyar Kongresszusok írott és videón rögzített anyagával. Az 1985-ös találkozó azért kivételes, mert a jubileumi, 25 éves évfordulóra nagyobb szabású rendezvényt szerveztek. Ugyanígy 1986-ban is, amikor az 1956-os forradalom és szabadságharc 30. évfordulójáról emlékeztek meg. Ilyenkor, a tudományos és ismeretterjesztő előadásokon kívül fontos szerepet kapott a diplomácia és a művészeti alkotások bemutatása is. A nagyobb, évfordulós találkozókra, de esetenként máskor is, meghívták a város és a tagállam, Ohio vezető politikusait, a polgármestert és a kormányzót vagy a szenátort, akik beszédet tartottak, vagy tolmácsolták a szövetségi államelnöknek a magyar közösséget köszöntő szavait. 1985-ben és 1986-ban a rendezvénynek otthont adó tóparti szállodában nagyszabású kiállítást rendeztek történelmi tárgyú festményekből és más képzőművészeti alkotásokból. A találkozókra elhozták a helyi és a világ minden tájáról a magyar emigráció kiadványait: könyveket, folyóiratokat.
Különösen érdekesek voltak azok a találkozók – mint már említettem –, amelyek a magyarországi szabad országgyűlési választások előtt vagy után kerültek sorra. Ilyenkor több történészt, újságírót, politikust és közéleti személyiséget a szervezők meghívtak Clevelandbe, és velük együtt próbálták segíteni mindenféle módon, szellemileg és anyagilag is az otthoni nemzeti erőket, konkrét pártállási hovatartozás nélkül. Itt fontos kiemelni a Magyar Társaság tagságának és a vezetőségének azt az egyöntetű hozzáállását, hogy nem elsősorban pártszimpátiában gondolkodtak, még csak nem is jobb vagy baloldali felosztásban, hanem számukra hiteles személyeket és programokat támogattak, azokat, akik szerintük képviselik a magyar nemzeti és a keresztény értékeket.
A találkozók gerincét a történelmi-politikai előadások képezték, illetve a magyar egyesületek működésének megszervezése, újjászervezése, újak alapítása, de minden évben előkerültek etikai, vallási és egyéb kérdések is, amelyeket külön szekcióelőadásokban vitattak meg. Például 2001-ben a félelemről, a szeretetről, a szerelemről és a hitről is tartottak előadásokat. Ezek elsősorban a jelenlévőknek és az emigráció tagjainak szóltak, de számos olyan előadásra is sor került, ami bármely más tudományos vagy színvonalas ismeretterjesztő rendezvényen megállta volna a helyét. Szintén az emigráció közösségének és az emigráció közösségéről szóltak azok az előadások, amelyek részletezték a nyugati szórványban működő magyar egyházak, cserkészszövetségek és más kulturális, illetve jótékonykodó egyesületek életét, munkásságát. Mindezek ismeretében a kultúra, a magyarság egyes jelenségeinek kutatói is eredménnyel olvashatják a Krónikát, és nézhetik meg a Magyar Kongresszusok videóit.
Végül, de nem utolsó sorban érinteném röviden a clevelandi találkozók irodalmi és művészeti eseményeit. Ezek az estek is elsősorban a résztvevőknek és az emigráció tagjainak szóltak, de számos olyan érték felbukkant, ami az egyetemes magyar kultúra része, és az anyaországinak ugyanúgy esztétikai élvezetet jelentenek, mint az Ausztráliába, Dél-Amerikába vagy „csak” Nyugat-Európába szakadt magyar honfitársainknak. Számos művet magyar emigránsok írtak és ezek az adott közösség könyvkiadóinál jelentek meg, akárcsak egyes hazai, de itthon cenzúrával akadályoztatott opusok. A versek, prózai művek és értekezések mellett – amelyekből a szerzők vagy színészek gyakran felolvastak vagy előadtak – színvonalas zenei produkciókat lehetett hallani. Ezúttal néhányat kiemelnék. A clevelandiaknak saját hagyományőrző és tánccsoportjuk volt/van, akik maguk tanultak be tánckoreográfiákat, sőt, a népi viseletet és a díszletet is maguk készítették. A találkozók gyakori vendége volt például Czinkota Mihály, a Magyar Nemzeti Színház egykori színésze, Tálas Ernő, a Svéd Királyi Operaház énekese, illetve a Kaliforniában élő zongoraművész, Neszlényi Judit.
A clevelandi magyarok a találkozók végén mindig tartottak egy bált, ahol hajnali 3-4-ig táncoltak, mulattak. A bál egyben alkalom a mindenkori fiatalok bemutatására, bevezetésére a felnőtt közösségbe. Ők az első bálozók, akik jelképesen és ténylegesen is tovább viszik az előző generációk értékeit, törekvéseit.

További VHS-kazetták és DVD-lemezek várnak feldolgozásra

Összességében elmondható, hogy a Magyar Kongresszusok videófelvételei révén értékes anyagokkal gazdagodott az Országos Széchényi Könyvtár audiovizuális gyűjteménye. A Krónika digitálisan, az interneten olvasható lapjai mellett a kutatók és az érdeklődők számára egyaránt elérhetők az egyes találkozók videófelvételei is, amelyek az egyetemes magyar kultúrát gyarapítják, és amelyeket érdemes megismerniük nem csupán azoknak, akiknek a tengereken túlra vezetett a sorsuk, hanem az itthoniaknak, a Kárpát-medencében élőknek is.

Deák-Sárosi László (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály, audiovizuális csoport)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Erzsébet királyné 1898. szeptember 10-én bekövetkezett tragikus halála sokkolta a közvéleményt. A magyarok által rajongásig szeretett asszony jelentős szerepet játszott az 1848–49-es szabadságharcot követő önkényuralmi rendszer feloldásában, és a véres megtorlást jóváhagyó férje személyének későbbi elfogadtatásában.
A döbbenetes hírt követő bénultságból oldódva a magyar települések polgárai, egyletek, körök tagjai azonnal szervezkedésbe kezdtek, hogy a magyarok szeretett királynéjának emlékét méltó módon megörökítsék. Központi felhívás is elhangzott emlékparkok létesítésére és egy, a székesfővárosban tervezett monumentális emlékmű felállítására, amelyre az ország minden részéből adakoztak, de lokális szinten már a szomorú eseményt követő években felavatták az első emlékjeleket. Számos esetben szerényebb méretű mellszobor leleplezésére került sor, amely többnyire már egy elkészült alkotás gipszmintájának ismételt ércbeöntésével valósult meg. Különösen népszerű volt Stróbl Alajos és Zala György Erzsébet királynéról még életében készített mellszobra. Az uralkodónét mindkét szobrászművész fiatalon, a magyar koronázáskor viselt ruhájában és ékszereivel ábrázolta. A folyamatosan érkező megrendelések miatt ebből a két szoborból tucatnyi replika született és került felavatásra szerte az országban.

Erdély fővárosáról ezt a víziót egy nevét felfedni nem kívánó városi képviselő írta, aki, a témából következtetve, lehetett alkalmasint Kuszkó István is. A Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye Múzeum igazgató őre ugyanis lelkes résztvevője volt minden emlékjelállító mozgalomnak a városban és környékén. (Lásd 23. rész) A városatya jóslatának azon része, amely Kolozsvár tereire Bocskai-, Rákóczi-, Kossuth- és Szabadság-szobrot álmodott, sajnos nem vált valóra. A város képviselőtestülete sokkal „megfontoltabb” volt a Marosvásárhelyinél.

Kolozsvár látképe – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény. Jelzet: 37/1.

Ennek ellenére, a XIX. század második felében, elsősorban Haller Károly jogászprofesszornak köszönhetően, Kolozsvár szépült és csinosodott. Bár rövid ideig volt a város polgármestere, de nevéhez fűződik több olyan mozgalom elindítása is, amely a település fejlődését szolgálta, többek között a Városszépítő Egylet megalapítása, vagy a Kőváry László által megálmodott Sétatér megvalósítása a Kis-Szamos partján.
Mintegy 13 hektárt parkosítottak, sétányokat alakítottak ki, melyek egyik végébe korcsolyázó tavat létesítettek, a másik végébe felépült a Nyári Színkör (jelenleg a Magyar Állami Színház és Opera otthona). A parkkal átellenben, a folyó túlpartján egy sziklamagaslaton áll a rebellis város megrendszabályozására a Habsburgok által épített Fellegvár. Tövében később kialakult a Sáncalja nevű városrész, ez a félig sziklaodúkba vájt lakásokkal és rozoga viskókkal teletűzdelt szegénynegyed.

A kolozsvári Fellegvár 1899 előtt – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény. Jelzet: 37/205.

A városatyák a polgárok kikapcsolódását szolgáló Sétatér környezetét szerették volna megszépíteni a szegénytelep részleges lebontásával, esztétikailag harmonizálva a Szamos két partját. Ezért kapóra jött nekik Darányi Ignác földművelődésügyi miniszter 1898. november 19-én kelt rendelete az Erzsébet-emlékfák ültetéséről. Így a Fellegvár ezen részének rendezését teljes mértékben Erzsébet királyné emlékének szentelték. A Városszépítő Egylet élén ismét Haller Károly elnökölt, aki megszervezte és levezényelte az emlékhely kialakítását. A munkálatok anyagi biztosítása céljából Bölöny Józsefné elnökletével hölgybizottság alakult, amely adományok gyűjtésével fedezte az építkezés költségeit. Ugyanakkor a szépítőegylet kisajátította a telkeket, lebontották az épületeket és a veszélyes, kiálló sziklákat robbantásokkal távolították el, így alakították ki a domboldalra felvezető szerpentines Erzsébet-sétautat.

• 
• 

Az út mentén emlékfákat ültettek és a végébe tervezték felállítani az emlékművet.

Stróbl Alajos még Erzsébet királyné életében, 1896-ban készítette el az uralkodópárról a szobormintákat. Ezt követően a kor szokásának megfelelően a Magyar Iparművészeti Társulaton keresztül meg lehetett rendelni a bronz mellszobrot, amelyet az igényeknek megfelelő számban gyártottak le. Stróbl alkotását köztéren először Miskolcon állították fel 1899-ben, majd egy évre rá Szabadka városa is rendelt egy másolatot.

Erzsébet királyné szobra Miskolcon. In: Vasárnapi Újság, 46. évf. 27. sz. (1899. júl. 2.) 452. – Elektronikus Periodika Archívum; Magyar Digitális Képkönyvtár

A kolozsvári másolat talapzata Pákei Lajos helyi építész tervei alapján készült el.

Erzsébet királyné szobra Kolozsváron. In: Emlékkönyv Haller Károly működéséről. [szerk. Kuszkó István]. Kolozsvár, Ajtai Ny., 1906. VIII. t. – Törzsgyűjtemény

A szobor felavatásának ünnepét 1901. június 16-ra, vasárnapra tűzték ki. A helyi sajtóban már napokkal előtte közölték az esemény forgatókönyvét. A várdombra felkapaszkodó keskeny sétaút, és az újonnan ültetett cserjék épségének megóvása miatt korlátozták a résztvevők számát: az érdeklődők csak 1 koronás belépődíj megfizetését követően vehettek részt a leleplezési ünnepen.

Virágkoszorúk Erzsébet királyné szobrán – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Piarista gyűjtemény. Jelzet: 37/201.

A városatyák a leleplezési ünnepélyt megelőző napokban komoly aggodalommal tekintettek a Fellegvár felé, ugyanis több alkalommal felhőszakadásszerű eső zúdult a városra és a sziklákról leömlő víz több helyen elmosta az újonnan kialakított sétautat. A keletkezett úthibákat sikerült kijavítani és az ünnepélyt verőfényes napsütésben tarthatták meg.

Erzsébet királyné szobrának leleplezése. In. Vasárnapi Újság, 48. évf. 25. sz. (1901. jún. 23.), 409. – Elektronikus Periodika Archívum; Magyar Digitális Képkönyvtár

Az avató ünnepség és az emlékhely további sorsának részleteiről a folytatásban lesz szó.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

• 
• 
• 

A múlt század fordulóján az erdélyi városok közül kétségkívül Marosvásárhely büszkélkedhetett az egyik legszebb főtérrel. A tágas teret övező épületek és templomok látványát jól kiegészítette az itt felállított két emlékmű is. A legnagyobb magyarról elnevezett téren egymással szembefordulva állt a szabadságharc vezérének és az erdélyi hadsereg tábornokának szobra.  

• 
• 

A marosvásárhelyieknek 20 év adatott, hogy ebben a látványban gyönyörködjenek. Közben tovább építették és szépítették városukat, amely Bernády György polgármestersége alatt egyre markánsabb szecessziós külsőt öltött. Ekkor épült a város új arculatát máig meghatározó Közigazgatási Palota és Kultúrpalota is, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján.

A Kossuth-szobor Marosvásárhelyen – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 986.

A városszépítésnek egyik fájó áldozata lett a Bodor-kút, amely az 1800-as évek közepétől folyamatosan pusztult, szerkezete elromlott, megjavítani már nem tudták, és az alkatrészek az idő múlásával elkallódtak. Mikor a millenniumi világkiállításon bemutatták volna, mint a székely elme egyik bravúros találmányát, már csak néhány csavart találtak a városháza padlásán, így 1911-ben a lebontása mellett döntöttek. Ma már csak a budapesti Margitszigeten 1935-ben felépített hasonmását csodálhatjuk meg. Ugyanakkor Bernády György kezdeményezésére, a tér vártemplom felé eső sarkában 1912-ben egy oszlopot emeltek Petőfi emlékének. Az emlékoszlop bronz domborművén Kallós Ede mintázta meg Petőfi alakját.

A Kossuth-szobor és a Petőfi-emlékoszlop. A térről már hiányzik a Zenélő kút – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 987.

A román impériumváltást követően, de még jóval a trianoni döntés előtt, 1919. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka ismeretlen tettesek ledöntötték a város nevezetes köztéri emlékműveit. Ezt követően a Kossuth- és a Bem-szobor sorsa néhány évig közös volt. A ledöntésükkor keletkezett sérüléseikkel együtt a városháza udvarán, egy fészerben várták sorsuk jobbra fordulását.
Az üresen maradt térnek abba a szögletébe, ahol korábban a Kossuth-szobor és a Bodor-kút állt 1934-ben ortodox katedrálist emeltek. A monumentális épület szomorú nevezetessége az előcsarnokának falán kétoldalt található freskók, amelyeken díszmagyarba öltözött urak román parasztokat vernek és kínoznak. Ez a narratíva csöppet sem segíti elő az együtt élő nemzetiségek egymás iránti toleranciáját.

Az üresen maradt Széchenyi tér. (A kép jobb sarkában az új ortodox katedrális lépcsője, középen a ferencesek temploma, amelyet 1973-ban, az új színház megépítése miatt, a tér oldalirányú megnyitása végett bontottak le úgy, hogy csak a tornya maradt meg) – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 962.

A két világháború között terjedt el az az anekdota, amely oly jellemző a szomorúságukat is tréfával elütő székelyekre.

Miután a Bem-szobor vonatra tétetett, hogy sohase érkezzen meg Lengyelországba (l. 20. rész), a Kossuth-szoborra is sor került. Bözödi György 1942-ben közölt összegzésében tudni vélte, hogy 1931-ben Marosvásárhely akkori magyar alpolgármestere Budapesten a kultuszminisztériumban tárgyalt a Kossuth-szobor esetleges Magyarországra történő kijuttatása ügyében.

Ezzel nagyjából meg is pecsételődött Köllő Miklós alkotásának sorsa.

Ahogy a könyveknek, úgy a szobroknak is megvan a maguk sorsa: néha teljes pusztulásukat követően mint főnixmadár, poraikból élednek újjá.
Ez történt Gyergyócsomafalván 2001. október 14-én. Köllő Miklós szülőfalujában, a szobrászművész tragikus halálának 100-ik évfordulóján újra felavatták elpusztult szobrának másolatát. Köllő Miklós alkotását a Marosvásárhelyen megtalált szoborminta alapján, a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány kezdeményezésére, Sánta Csaba fiatal szovátai szobrász formálta újra.

Kossuth Lajos szobra Gyergyócsomafalván 2003-ban. Fotó: Füzesi Magda.

Elbe István

 

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.

Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az Erdélyi-medence közepén, a Maros partján fekszik a székelyek fővárosa, Vásárhely. A települést kezdetben Székelyvásárhelynek hívták. A XVII. század elejétől, szabad királyi várossá nyilvánítását követően nevezik mai nevén. A város Erdély történelmében és művelődéstörténetében is fontos szerepet játszott: 1707-ben itt választották erdélyi fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet, itt tevékenykedett a két Bolyai, és itt nyitotta meg kapuit 1802 őszén (az Országos Széchényi Könyvtárral egyidőben) a híres Teleki-téka.

Marosvásárhely látképe a vártemplom tornyából. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 864.

Marosvásárhely nem volt híján a zseniknek. Bodor Péter ezermester itt építette meg híres alkotását, a Zenélő kutat. A kút majd száz éven át a város főterét díszítette, és a kezdetekben még hangjával is szórakoztatta a vásárhelyi polgárokat. (Jelen blogbejegyzésben több fotón is visszaköszön a látványa.)

A híres Bodor-kút Marosvásárhely főterén. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 897.

A székely főváros 1880-ban, a Bem-szobor felavatásával az erdélyi városok közül elsőként adózott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt. Ezért az sem meglepő, hogy Kossuth halála után, az emlékének bronzba öntéséért versengő városok élvonalában ott találjuk Marosvásárhelyt.

A szoborbizottság a gyűjtési mozgalmat szinte azonnal kiterjesztette Marostorda vármegyére, sőt az erdélyrészi területekre is. Azon sem lepődhetünk meg, hogy a szokásostól eltérő módon viszonylag rövid idő alatt összegyűlt a szobor állításához szükséges összeg. Az utókor tagjaiként mi már tudjuk, hogy Marosvásárhely későbbi legendás polgármestere a város érdekében ennél még jóval többre is képes volt.

Ady Endre is példának állította Marosvásárhely polgárainak áldozatkészségét, amikor Debrecen cíviseinek „megfontoltságát” ostorozta.

A szoborbizottság 1897. december 4-én döntött arról, hogy az emlékmű megalkotására Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrászművészt kéri fel, aki néhány hónappal azelőtt vált országosan ismertté a Segesváron leleplezett Petőfi-szobra révén. A bizottság kevés kikötésének egyike volt, hogy az emlékmű talapzata 30, a bronzalak 20 cm-rel legyen magasabb a Bem-szobornál.
A város vezetése a szobor helyét Marosvásárhely főterének, a Széchenyi térnek északkeleti részén, a Bodor-kút előtt jelölte ki. A felavatási ünnepséget 1899. június 11-re vasárnapra tűzték ki. A Marosvásárhely című lap előző napi száma díszkeretes címlappal jelent meg.

Marosvásárhely, 11. évf. 46. sz. (1899. jún. 10.) Címlap – Törzsgyűjtemény

Ebben a lapszámban részletezték az ünnepség forgatókönyvét, sőt a résztvevők számára még az „ülésrend” eligazító ábráját is közölték a Széchenyi térről.

A Kossuth-szobor avatási ünnepségének helyszíni ábrája. In: Marosvásárhely, 11. évf. 46. sz. (1899. jún. 10.) 5. – Törzsgyűjtemény

Az ünnep napján borongós, hűvös időre ébredt a város. Sokan már reggel kimentek a vasútállomásra a Budapestről és Kolozsvárról érkező vendégeket fogadni. Kossuth Ferenc két képviselőtársa és több napilap tudósítójának társaságában érkezett meg. A Budapesti Naplót Lyka Károly művészettörténész, a Budapesti Hírlapot Gyalui Farkas, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgató-helyettese, az Ellenzéket Kuszkó István, a kolozsvári Országos Ereklye Múzeum igazgatója képviselte.
Ezt követően a vendégek lovas bandériumok által kísért díszmenete a vasútállomásról a főtéren felállított tribünökhöz vonult. Az ünnepségen részt vett Mikó Árpád főispán, Deésy Zoltán alispán és Geréb Béla polgármester is.

A Kossuth-szobor leleplezési ünnepe Marosvásárhelyt. In. Vasárnapi Újság, 46. évf. 25. sz. (1899. jún. 18.) 417. – Digitális Képarchívum

Ünnepi beszédet mondott Kabdebó Ferenc királyi közjegyző és Bedőházi János, a református kollégium tanára, saját költeményét szavalta Szabolcska Mihály és Pósa Lajos. Programterven kívül, az egybegyűlt tömeg hangos követelésére, röviden beszélt Kossuth Ferenc is.

A szászok részvétele miatti öröm még inkább érthető, ha visszaemlékezünk a két évvel korábbi szoboravatásra Segesváron, ahol a szász polgárok tüntetőleg nem lobogózták fel házaikat és távol maradtak az ünnepélytől.

• 
• 
• 

Az ünnepség délután kettőkor díszebéddel folytatódott Letzter Samu vendéglőjének kerthelyiségében, ahol több mint 200 személyre terítettek. Az ilyenkor szokásos tósztokat a polgármester nyitotta meg, aki a királyra ürítette poharát.
Este a színházban díszelőadást tartottak, majd Kossuth Ferenc és képviselőtársai még aznap éjjel visszautaztak a fővárosba.

A Kossuth-szobor és a római katolikus templom. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 1108.

 

Folytatjuk…

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 31. Marosvásárhely 2.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harminchatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” címmel indított alsorozatában a 190 éve született első magyar természetfotós, Divald Károly munkásságát mutatja be.

Divald Károly, az első magyar természetfotós az egri líceumban kezdte tanulmányait. Az 1848–49-es szabadságharc után Bécsben végzett gyógyszerészeti tanfolyamot, ezután hat éven át saját gyógyszertárát vezette Bártfán. 1860-ban vásárolt egy használt, kezdetleges fényképezőgépet, amelyen autodidakta módon sajátította el a fotózás szakmai alapfogásait. 1865-ben már felső- és oldalvilágítással ellátott üvegműtermet rendezett be Eperjesen. Néhány év múlva saját házában – a kor igényeinek megfelelően – portréműtermet nyitott. Ennek filiáléjaként Bártfafürdőn és Tátrafüreden is volt fényírdája.
Rövidesen az addig ismeretlen természetfotózás után érdeklődött, aminek saját maga tapasztalta ki a fortélyait. Kezdetben szűkebb hazája természeti szépségeit rögzítette, a Tátráról készült képeit javarészt az ott üdülő polgárság vásárolta.
Az 1880-as években fordult a barlangfotózás felé, amikor is megindult a természettudósok által a felvidéki barlangok felkutatása. Divald több alkalommal a kutatókkal tartott és érdekes fényképsorozatot készített többek között a dobsinai, a baradlai, a szepesbélai barlangról.

• 
• 
• 

 

Divald úttörőként tevékenykedett a felvidéki műemlékek megörökítésében is, fényképei a régészet és művészettörténet pótolhatatlan dokumentumai voltak. A 19. század második felében művészünk a szabadtéri fényképezés során az akkor használatos kollódiumos nedves eljárás elsajátításában is az élen járt. Ez azt jelentette, hogy a fotó elkészültének helyszínén kellett felvinni a fényérzékeny anyagot a lemezre, az exponált fényképet pedig még nedvesen előhívni, így ez a technikai felszerelés utaztatásával is járt.

• 
• 

 

1870 és 1900 között a nedves eljárások kényelmetlenségeit felváltva elterjedt a szárazlemezek használata a fotográfiában. Kialakultak a portréműtermek mellett a fényképek, képeslapok és papírneműk sokszorosításával foglalkozó műintézetek. Az első magyar felszerelt fénynyomdát Divald Károly és fia alapította Eperjesen, 1880-ban. A különböző eljárások elsajátítása és sikeres alkalmazása nem csekély tőkeerőt, kiváló üzleti szellemet és fényképészeti jártasságot feltételezett. Divald a fototípia, azaz a fénynyomat technikáját Münchenben tanulta ki. A technika segítségével a műintézetében gyártották a különböző városokban készült fotóiról, illetve tájképeiről igényelt másolatokat. Legérdekesebb a Képek a Magas-Tátrából című albumban található harminc fénykép. Ezt nemcsak drága album formátumban, hanem laponként is meg lehetett vásárolni.

• 
• 
• 

Az 1890-es évektől kezdve intézetében fényképei alapján elindult a képeslapok gyártása is.

• 
• 
• 
• 

Feleségétől, Steinhübel Borbálától öt gyermeke született, közülük három fia is a fényképezést választotta élethivatásul. A fővárosban az első budapesti Divald Műtermet és Fénynyomó Intézetet Budán alapította id. Divald Károly 1879 körül a Fő utca és Jégverem utca sarkán. Halála után munkásságát fiai vitték tovább. Lajos a híres eperjesi fénynyomdát, Adolf a bártfafürdői műtermet és tájképüzletet örökölte, a budapesti céget Károlynak engedte át. Ez utóbbi az 1920-as évekig töretlen sikerrel működött. Divald fiai később a hazai képeslapgyártás legismertebb vállalkozói lettek. Páratlan sikerük alapja a fénynyomatok készítésében szerzett, apjuktól örökölt tudásuk, jártasságuk és műtermeiknek világszínvonalú technikai felszereltsége lett.

Szemerédi Ágnes

Források:

• Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig, főszerk.: Nagy Ferenc, [Budapest], MTESZ; OMIKK, 1997.
• Cs. Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten, Budapesti Negyed, 5. évf., 15. sz. (1997. tavasz)
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018.

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 2. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Balogh Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

Balogh Ferenc (1923–1993) békéscsabai irodalomtörténész, fotótörténész, bibliográfus. Mezőberényben született, egyetemi tanulmányait Szegeden kezdte, majd az ELTE-n fejezte be magyar–könyvtár szakon. Évtizedeken át, 1952-től 1983-ig a békéscsabai Békés Megyei Könyvtár Módszertani Osztályának vezetője volt, ahol néhány évig Féja Géza író is dolgozott. Sikeres irodalmi estek, író-olvasó találkozók fűződnek a nevéhez.
A népi írók életével és munkásságával foglalkozva összeállította Sinka István és Féja Géza műveinek bibliográfiáját. Jelentős a fotóművészeti és fotótörténeti munkássága is, a Székely Aladár Művésztelep elnöke (1983–1993) lett. Több helyütt volt fotókiállítása: Salgótarjánban, Békéscsabán, Veszprémben, Aradon, Gyulán, Szolnokon. Győri Lajossal közösen 1984-ben elkészítette a Fényképészeti szakkönyvek bibliográfiáját.
A Könyvtári Jegyzések szerkesztője (1967–1983), a Békési Élet rovatvezetője (1971–1990) volt. Irodalom- és fotótörténeti dolgozatai elsősorban A Könyvtárosban (1955–1983), a Viharsarok Népében (1955–1956), a Fotóban (1968–1988), a Tiszatájban (1970-től), a Gyulai Hírlapban (1989), a Napóra (1990) című lapban és a Honismeretben (1991) jelentek meg. A Népi Írók Szoborparkja Vésztő-Mágoron a szívügye volt, itt az Alföldhöz kötődő írók és költők szobrait helyezték el, köztük Németh László, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Féja Géza, Veres Péter, Sinka István, Kovács Imre mellszobrait.
A könyvek és a művészetek iránti érdeklődés vezette el Balogh Ferencet az ex librisek világához, belépett a Kisgrafika Barátok Körébe, a KBK-ba. Több kiállítás megnyitására is felkérték, például ő mutatta be 1974-ben a gyulai művészházaspár, Meskó Anna és Póka György ex libris tárlatát a TIT Békés Megyei Szervezete Értelmiségi Klubjában. Számos ex librist készíttetett a nevére, melyekből tizennégyet őriz az OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.B/157 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Többszázas ex libris gyűjteményéből – a KBK anyagával kiegészülve – 1967-ben az ünnepi könyvhét alkalmából Mezőkovácsházán rendeztek kiállítást, melyet a későbbiekben a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban is bemutattak. A szépen kasírozott tablókon 150 kisgrafika nyert elhelyezést, magyar és külföldi alkotók szerint csoportosítva. Bővebb ismertetés a Békés Megyei Népújság 1967. május 27-i számában olvasható az eseményről.

Ex libris kiállítás Mezőkovácsházán. In. Békés Megyei Népújság, 1967. május 27., 4. – Törzsgyűjtemény

Balogh Ferenc nevére szólóan Andruskó Károly zentai nyomdász, grafikus készítette a legtöbb ex librist, aki egyébként is az ex libris készítés egyik rekorderének számít, 4000 feletti ex librisszel. A XIII. budapesti FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszusra (1970) és a két év múlva, 1972-ben Helsingørben rendezettre is készült Balogh Ferenc számára egy-egy Andruskó-grafika. Az irodalomtörténész fotóművészeti munkásságára utal „ex fotografica-artistica” lapja, portréval.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.B/161 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Andruskó művei mellett Diskay Lenke, Takács Dezső, Huszár István, Kékesi László és Rolf Sterneckert alkotásait is megtalálhatjuk a Balogh Ferenc-lapok között, gyakori táj- és épületábrázolással, népies életképpel, illetve a könyv középpontba helyezésével. Takács Dezső művén a könyvek és a fényképezőgép Balogh Ferenc kedvelt időtöltéseire, az olvasásra és a fotózásra utalnak.

Takács Dezső grafikája, Jelzet: Exl.B/156 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár hagyatékai közé tartozik az 1980-ban elhunyt Diskay Lenke, nemzetközileg is elismert grafikusművész anyaga, melyet a leszármazottak 1997-ben juttattak az Országos Széchényi Könyvtárba. Ebben a grafikusművész által készített, alkotásjegyzékébe felvett valamennyi ex libris (294 külön opusszámú grafika, és ezek variánsai, ill. több ezer duplumpéldány) szerepelt. Köztük található a Balogh Ferenc részére 1967-ben metszett lap, melyen absztrakt ábrázolás látható.

Diskay Lenke grafikája (1967), Jelzet: Diskay/75/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A neves bélyegtervező grafikus, a Pénzjegynyomda művészeti osztályának dolgozója, Kékesi László ex librisei részben mitológiai jelenetet idéznek (Európé elrablása), részben ülő női aktot ábrázolnak, könyvvel.
Rolf Sterneckert német grafikus egy Balogh Ferenc nevére szóló alkotása fellelhető a moszkvai Rudomino-könyvtár ex libris gyűjteményében, a Ritka Könyvek Osztályán található Minajev-gyűjteményben is, melynek anyagát 2010-ben tártam fel. A Moszkvában talált hungarika ex libris bizonyítékul szolgál arra, hogy Balogh Ferenc ex libris gyűjtői híre eljutott Magyarország határain túlra is.

Irodalom:

• Andruskó Károly, Vajdasági Magyar Digitális Adattár
• Balogh Ferentz, Nevpont.hu
• Szabó Ferenc, Dr.: Búcsú Balogh Ferentztől, Kidőlt a sorból egy reneszánsz ember, Békés Megyei Hírlap, 1993. június 26–27., 6.
• Vasné Tóth Kornélia: A moszkvai Rudomino-könyvtár hungarika ex librisei hazai és nemzetközi kontextusban, Budapest, OSZK–Gondolat Kiadó, 2015., 180.
• Vasné Tóth Kornélia: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 24–25. (Balogh Ferenc-szócikk)

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal P. Vásárhelyi Judit, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoportjának munkatársa tesz fel kérdéseket egyik régi imádságoskönyvünk megjelenési körülményeiről.

Szenci Molnár Albert: Imádságos könyvecske. Heidelberg, 1621. A címlap alsó fele – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I 514

Négyszáz évvel ezelőtt, 1620. augusztus 20-án keltezte Molnár Albert imádságfordításának ajánlását a Nagyszombatban élő Échi Orsolyának, Szegedi Gáspár hitvesének és Szegedi Annának, Krausz János feleségének. Fordítását ugyanis az ő kifejezett kérésükre és az ő támogatásukkal készítette el. Az ajánlólevélben ezeknek a „szent Bibliának és az jó könyveknek olvasásában gyönyörködő” asszonyoknak a példájával szerette volna elérni, hogy „egyéb főrenden és közrenden való asszonyi állatok is indíttassanak az írás-olvasásnak tanulására és leánzó gyermecskéiknek is taníttatására, követvén ebben egyéb igaz hiten való sok keresztyén nemzetségeknek szokásokat”. Emlékeztetett az egyházatyákkal levelező szent asszonyokra (pl. a Rómában élő Paulára, Marcellára, Létára) és „a szép tudományokkal tündöklő” angliai Erzsébetre, aki saját kezével írt leveleket „a keresztyén szomszédországokban lévő bölcs doktoroknak”. Igazolásképpen hosszabban idézett még többek között Ludovicus Vivestől, a nőnevelés apostolától is, „hogy valaki ne fogja reám, hogy asszonyoknak akarok hízelkedni”.
Az ajánlólevél ezután tér át a könyv kiadásával kapcsolatos kérdésekre. Kiderül, hogy Molnár már az előző esztendőben elkészült a fordításával, ki is bocsájtotta volna húsvét előtt, „hogyha a nyomtatásban munkálkodó ifjúság hadi hírekkel másuvá nem vonattatott volna”. A kötet megjelenését az akkoriban kibontakozó harmincéves háború, a „könyvárosoknak hadaktúl való félelme” és a nyomdákban tapasztalható munkaerőhiány késleltette.
Molnár 1620. szeptember 3-án hasonlóan tudósította levelében Nürnbergben élő jó barátját, Georg Remet:

A nyomdai munkálatok azonban Frankfurtban olyan lassan haladtak, hogy a kötet kiadói: David és Daniel Aubry és Clemens Schleich végül nem saját frankfurti nyomdájukban, hanem Heidelbergben jelentették meg Molnár munkáját. Erre utal a címlapon az impresszumban Heidelberg mint kiadási hely. A nyomtatás azonban ott sem a terveknek megfelelően alakulhatott. Az MDCXX évszámot rányomtatták ugyan a címlapra, de a kiadás végül is a következő évre csúszott át. Ezt árulja el a címlap alján lévő, eredeti MDCXX évszám MDCXXI-re alakítása, ahol az utolsó számjegy kissé féloldalas és halványabb, mivel kevesebb festék jutott rá.

Szenci Molnár Albert: Imádságos könyvecske. Heidelberg, 1621. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I 514

A címlap és az első levelek frankfurti kinyomtatását magának Szenci Molnár Albertnek a levele bizonyítja. Ez indokolja, hogy imádságkönyv fordítása a hazai retrospektív nemzeti bibliográfiában „Frankfurt 1620”, illetve „Heidelberg 1621” megjelenési hellyel és évvel is megtalálható (Régi Magyarországi Nyomtatványok 1601‒1635, Bp., Akadémiai Kiadó, 1983, 1206 és 1238). 1621-ben még egy „öregb” (értsd: terjedelmesebb) Molnár-munka is megjelent Heidelbergben: a latin–görög–magyar Lexicon bővített, harmadik kiadása, amelyhez magyar–latin szótár és iskolai tantervi és módszertani szöveggyűjtemény is csatlakozik (Régi Magyarországi Nyomtatványok 1601‒1635, Bp., Akadémiai Kiadó, 1983, 1239).
Mindkét könyv Johann Georg Geyder heidelbergi nyomdász özvegyének műhelyében készült. Ez az információ azonban csak a Lexicon impresszumadatai között szerepel.

Lexicon Latino-Graeco-Ungaricum jam recens tertia cura recognitum […] item Dictionarium Ungarico-Latinum […] locupletatum […] Syllecta Scholastica. Heidelberg, 1621. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I 513

P. Vásárhelyi Judit (Régi Nyomtatványok Tára – Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész