Az elmúlt év végén néhány különleges és értékes portréval gyarapodott a Történeti Fénykép- és Interjútár gyűjteménye. Valamennyi új szerzemény már megjelent a Fotótér felületén is.
Ebben az írásban a Történeti Fénykép- és Interjútárunk gyűjteményében levő 1850–80-as években készült, színezett – tehát még nem fotótechnikailag színes! – fényképekről, korabeli kifejezéssel élve chromo-fényképekről lesz szó, s egyúttal a fényképszínezés elméletéről és gyakorlatáról ebben a korszakban. Folytatjuk múlt heti sorozatunkat.

Felsorolva az akkor ismert eljárásokat, Rottmann Farkas hol a tartóssággal, hol a költséggel, hol a valósághoz kevéssé hű képpel nem volt megelégedve. A fényképek színezése azonban a tartósságukhoz is hozzájárult azáltal, hogy a festék kevésbé érzékeny a fényre, jóval tovább megőrződik, mint a fényérzékeny oldatok által a papíron létrehozott kép. Az évtizedek során a fénykép annyira kifakulhat, hogy a rátett tempera- vagy vízfestékréteg miatt úgy tűnhet, egyszerűen festménnyel van dolgunk, nincs sehol a fotográfia.
A fényképek színezése tehát ismert eljárás volt, de mégsem tömeges, minthogy hozzáértést és türelmet igénylő, ezért költséges feladat volt. A fényképezés és a festészet ötvözéséből született művek felismerése, azonosítása nem mindig egyszerű, ezért nem állapítható meg egyértelműen, mekkora számban maradt fenn ilyen alkotás. A fényképgyűjteményekben viszonylag ritkák, de az akvarellel vagy más technikával finoman színezett, többnyire kisméretű portrék könnyedén megbújhatnak a képzőművészeti tárak kevésbé frekventált grafikái között, mivel oda sem sorolhatók be igazán. Ezért is különösen jelentős az a két ülő portré, amelyet 2023-ban vásárolt meg a könyvtár.

Marastoni Jakab (1804–1860), Venesz József (1832–?): Ismeretlen férfi színezett arcképe. Jelzet: FTC 95 –Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Az Ismeretlen férfi képmása első ránézésre egy kisméretű portréfestmény egy karosszékben ülő, háromnegyed fordulattal a néző irányában elhelyezkedő férfiról. Arra, hogy valójában fotográfiával van dolgunk, csak a jobb alsó sarokban olvasható szignó utal: Phot: Jos. Venesz 857. Venesz József (1832–?) ekkoriban fiatal festő volt, aki a Marastoni Jakab (Jacopo Antonio Marastoni) által alapított Első Magyar Festészeti Akadémián kezdte meg tanulmányait, amit 1852-től a bécsi Képzőművészeti Akadémián folytatott. Itt ismerkedhetett meg a fényképszínezés módszereivel. Mivel kevés adat áll rendelkezésre Venesz életéről, nem tudni, hogy tanulmányain keresztül csak közvetett, vagy közvetlen kapcsolata volt-e Marastonival, aki szinte bizonyosan a legelső a Magyarországon működő dagerrotípiát készítők sorában. Marastoni aránylag hamar, feltehetően 1844-re, már fel is hagyott ezzel a tevékenységével, s ismét a festészet felé fordult. Az, hogy valóban teljesen befejezte-e fényképészeti működését, vagy később kooperálhatott Venesszel, egyelőre nem bizonyítható. Az Ismeretlen férfi képmása portréhoz mindenesetre az az információ kapcsolódik, hogy Marastoni egykori fényképészeti műtermében készült, és amit látunk, az Venesz mint fotográfus szignója 1857-ből. Nem kizárt tehát, hogy Venesz József Marastoninál megtanult fényképezni is, és az elkészült portrék színezésével festői tudását kamatoztathatta.

Kawalky Lajos: Pöltl Mátyás vendéglős színezett portréja. Jelzet: FTC 94 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Gyakorlatilag ugyanilyen elrendezésű, csupán más színösszeállítású az a képmás, amelyet a szignó és a hátoldalra írt leírás is egyértelműen Kawalky („Kovalsky”) Lajoshoz, a magyarországi portréfényképészek másik korai alakjához kapcsol. A felirat az ábrázoltat is azonosítja Pöltl Mátyás vendéglős személyében. Közös jellemzője mindkét színezett képmásnak, hogy paszpartuzva, keretezve maradtak fenn, azaz eleve dekoratív szerepet is szántak nekik. Ugyancsak közös vonás, hogy az alapot képező fényképre látszólag semmi nem utal, a jelzetet kivéve. Melléjük sorolható Bulyovszky Gyula jóval kisebb méretű, és töredékesen – keret nélkül, kopottan, foltosan – megmaradt, finom vonalkázással színezett portréja. Ha nem lenne rajta a G. Mayer Pest szignó, vagyis Mayer György ismert pesti fotográfus jelzete, valószínűleg nem is feltételeznénk, hogy talán fényképpel van dolgunk. Fontos tudni, hogy Mayer kártyafestőként kezdte pályáját, tehát gyakorlott volt a kisméretű képek aprólékos festésében, színezésében. (Philpott 2018.) Ami azt sejteti, hogy a kiindulási alap fénykép lehetett, az az előbbi két portré esetében is látott, és Reisner színezett dagerrotípiáján, valamint Egressy Béni képmásán is visszaköszönő, hagyományos műtermi ülőportré-kompozíció.

Reisner Zsigmond: Ismeretlen hölgy színezett dagerrotip portréja. Jelzet: FTA 3963 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Magán a festésen kívül a különféle színezési eljárások része lehetett a viasszal, paraffinnal vagy fotóolajjal történő átitatás és az üveglapra történő kasírozás is. Ha pedig üvegre vagy akár kerámiára vitték fel a színezett képet – ez a két lehetőség két teljesen eltérő műveletet igényelt – fokozottan dekoratív és időtálló dísztárgy lehetett az eredmény. Tehát, ha valaki az átlagosnál, a legkönnyebben elérhetőnél valami különlegesebbet, egyedibbet, maradandóbbat szeretett volna, akkor az egyik opció, amit választhatott, a kromotípia volt. A kromotípia nem egy önálló technika, hanem a színezett, viasszal áttetszővé és csillogóvá tett, egy vagy két rétegben üveglap mögé helyezett és díszes kerettel ellátott fényképek összefoglaló elnevezése. Az 1860-as évektől az 1900-as évek elejéig készítették, de mindig különleges alkotások voltak az elkészítés munkaigényes és nagy precizitást igénylő folyamata miatt. Alapja lehetett sópapír vagy albumin másolat, melyből két egyformát készítettek ugyanazon negatívról. Az egyik példányt a hátoldalán akvarellel színezték, a színén pedig a legfontosabb részleteket arannyal vagy feketével kiemelték. Ezután a lapot olvasztott viasszal, esetleg fotóolajjal átitatták, és egy méretre vágott üveglapra tapasztották. A másik előhívott példányt elnagyoltabban, általában olajfestékkel színezték meg, majd kis hézagot hagyva az elülső kép mögé rögzítették, hogy valamelyes térhatást érjenek el. Paszpartu és keret tette teljessé a művet. Készíttetői a tehetősebbek köréből kerültek ki, esetleg kiemelt alkalmakra rendeltek ilyet a kliensek. Bizonyára nem is minden fényképész vállalt ilyen bonyolult megbízást, de jó néhány ismertebb, jelentősebb műteremből van adat kromotípia készítéséről: az egyik legelső Schrecker Ignác volt 1867-es Andrássy Gyula- és Deák Ferenc-portréival, de tudunk Strelisky Lipót, Ellinger Ede, Gévay Béla, Koller Károly, Goszleth István ilyen jellegű munkáiról is. A magyarországi köz- és magángyűjteményekben található kromotípiákról egyelőre nincs összefoglaló nyilvántartás. A műkereskedelemben mindig van esély újabb darabok felbukkanására, így pl. néhány hónappal ezelőtt Csókás László kecskeméti fényképész (működött 1872–1898) egy kromotípiája kelt el egy aukciós oldalon: őt az eddigi felsorolások még nem említették. Ezek sorába illeszkedik a közelmúltban vásárolt portrépár ifj. Divald Károlytól, 1886–87-es dátummal. Valószínűleg egy fiatal házaspár nászajándékának tartozéka lehetett, talán a fogadószoba falát vagy a hitvesi ágy fölötti felületet díszítette.

• 
• 

Végül megemlítendő a gyűjtemény töredékes, de figyelemreméltó darabja, egy eleven tekintetével, gyászruhájának finom részleteivel és mélabús hangulatával megragadó, nagy méretű női mellkép.

Csipkekendős asszony portréja. Ismeretlen alkotó. Jelzet: FTD 747 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

A lap viaszos felülete, visszafogott színezése és ovális megsötétedése egyértelműen jelzi, hogy eredetileg egy keretezett chromotípia volt, amely valami módon szétesett, vagy szétszedték, talán mert a keretét másik képhez használták fel. Sajnos egyelőre azonosítatlan mind az ábrázolt özvegy, mind a fiatal pár.
Az 1850–1880-as évek színezett fényképei tehát olyan képmások, amelyekben az élethű színesség és az öröklét összeér. A korabeli technikai ismeretek erre adtak lehetőséget. Az emberi arc megörökítésére vágyó közönségnek „be kellett érnie” a színezett arcképek szemet gyönyörködtető kompromisszumával.

Felhasznált irodalom:

• Botár Imre: A fényképek színezéséről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 3. sz. (1886. március), 66–67. (1. rész); 5. sz. (1886. május), 115–117 (2. rész); 7. sz. (1886. július), 153–156. (3. rész); 8. sz. (1886. augusztus), 172–173. (4. rész); 9. sz. (1886. szeptember), 193–194. (5. rész)
• Farkas Zsuzsa: „Barabás Miklós (1810–1898). … hiány, mit ecsetjök pihenése okoz?” In: Fotóművészet, 49. évf. 5–6. sz. (2006), 122–129.
• Flesch Bálint: „Egy kromotípia restaurálása.” In: Papíripar, 33. évf. 5. sz. (1989), 196–197.
• Ketskeméthy Mihály: Levél a szerkesztőhöz Ámerikából. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 3. sz. (1885. március), 56–58. (1885a)
• Ketskeméthy Mihály: A fényképek színezéséről. (Levél Ámerikából). In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 9. sz. (1885. szeptember), 176–179. (1885b)
• Kincses Károly: Levétetett Veressnél, Kolozsvárt. (A magyar fotográfia történetéből 1.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum-VIPress Kft., 1993.
• Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? Amit a régi fényképekről tudni kell. (A magyar fotográfiai történetéből 17.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.
• Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig. (Váci Fotográfiai Könyvek), Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006.
• Philpott Beatrix: „Mayer György és az aktfényképezés kezdetei Magyarországon.” In: Fotóművészet, 61. évf. 4. sz. (2018), 58–67.
• Rottmann Farkas: A pigment-képről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 1. évf. 9. szám (1882. szeptember), 137–140.
• Rottmann Farkas: „Az olajföstékkel színezett fénykép.” In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 2. sz. (1886. február), 39–42.
• Sas Péter: Ónodi Veress Ferenc fényképész-műterme Kolozsvárt, Kolozsvár, Művelődés, 2014.
• Stemlerné Balog Ilona: „Színek és fényképek”. In: Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig, Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006, 43–46.
• Szegedy-Maszák Zsuzsanna: Barabás Miklós és a fényképészet. Doktori disszertáció, 2019.
• Szilágyi Gábor: A magyar fotóművészek szakírói tevékenységének repertóriuma (1882–1978) és A magyar fotográfia tisztségviselői (1872–1945), Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1979 (1981).

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

A sorozat első része itt olvasható.

„Az emberi arcz megörökítése” – a 19. századi magyar portréfényképészet különlegességei című kiállításunk ajánlója honlapunkon

A Minden idők focija című időszaki kiállítás a labdarúgó-Európa-bajnokság idejére készült könyvtárunk, a Várkapitányság, a Nemzeti Sport és az Egészséges Nemzet Mindannyiunk Közös Ügye Alapítvány együttműködésnek keretében. A tárlat elsősorban grafikai plakátok segítségével idéz meg a labdarúgás, a kultúra és a történelem metszéspontján kibontakozó történeteket három tematikai egységben. A három rész térben is elkülönül: Az első részben (Várkert Bazár Gloriett) a múlt grafikai alkotásait állítjuk párhuzamba a jelen sportfotóival egy közös játékra invitálva a látogatót, hogy meglássuk, a régmúlt grafikai alkotásai és a jelen fotói között több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. A kiállítás második része (az Oroszlános udvar bejáratánál) a futball népszerűvé válásának időszakát idézi meg népszerű grafikusok munkáin túl (pl. Macskássy Gyula és János, Kassowitz Félix) olyan érdekességeket felvillantva, mint egy szecessziós fociplakát. A könyvtárunk dísztermében látható harmadik részben a film és a futball kapcsolata kerül középpontba. Jelen cikkben ebből a tematikai egységből kaphat ízelítőt az olvasó. Folytatjuk múlt heti sorozatunkat.

Ismeretlen grafikus: Szépek és bolondok, 1976. Jelzet: PKG.1976/1053. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szász Péter 1976-os Szépek és bolondok című filmjének főhőse Ivicz István (Kállai Ferenc), egy egykor szebb napokat is megélt kenyérkihordó, aki hétvégente a harmadosztályú labdarúgó-bajnokság megvesztegethetetlen bírója. Egyetlen vágya, hogy teljesítményéről írjon a Népsport. A nyitójelenetben megismert elgyötört arcú munkás sípját megfújva teljesen átlényegül komoly, szigorú bíróvá, a szürke kisember visszanyeri önbecsülését. Ivicz egy illúzióvilágot épít fel magának, hisz bírói hatalma is csak egy illúzió, és eközben észre sem veszi az iránta érdeklődő Ida szerelmét. Folyamatosan az Auschwitzba történt deportálása előtti időszakba vágyódik, és közben elmegy mellette az élet. A film szimbolikus jelentőséggel bíró tárgya Ivicz István sípja. Amikor megfújja teljesen átlényegül, kiszakad a hétköznapokból, lesz valaki. A látszólag történet nélküli film mondanivalóját szépen erősíti Koltai Lajos operatőri munkája. A Szépek és bolondok az 1970-es évek közérzetfilmje, a pangásé és a kilátástalanságé, a hiábavaló kiugrási kísérleteké. A film hangulata rokonítható Mándy Iván történeteinek világával, hiszen ez a film is a pálya szélére szorul kisember világáról mesél.

Ismeretlen grafikus: Szépek és bolondok, 1976. Jelzet: PKG.1976/384. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A film főszerepét játszó Kállai Ferenc, aki a Ferencváros szurkolója volt így nyilatkozott a szerep kapcsán:

Ismeretlen grafikus: Szépek és bolondok, 1976. Jelzet: PKG.1976/1016. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: Első rész; Harmadik rész

A Minden idők focija című időszaki kiállítás a Labdarúgó-Európa-Bajnokság idejére készült könyvtárunk, a Várkapitányság, a Nemzeti Sport és az Egészséges Nemzet Mindannyiunk Közös Ügye Alapítvány együttműködésnek keretében. A tárlat elsősorban grafikai plakátok segítségével idéz meg a labdarúgás, a kultúra és a történelem metszéspontján kibontakozó történeteket három tematikai egységben. A három rész térben is elkülönül: Az első részben (Várkert Bazár Gloriett) a múlt grafikai alkotásait állítjuk párhuzamba a jelen sportfotóival egy közös játékra invitálva a látogatót, hogy meglássuk, a régmúlt grafikai alkotásai és a jelen fotói között több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. A kiállítás második része (az Oroszlános udvar bejáratánál) a futball népszerűvé válásának időszakát idézi meg népszerű grafikusok munkáin túl (pl. Macskássy Gyula és János, Kassowitz Félix) olyan érdekességeket felvillantva, mint egy szecessziós fociplakát. A könyvtárunk dísztermében látható harmadik részben a film és a futball kapcsolata kerül középpontba. Jelen blogbejegyzésben ebből a tematikai egységből kaphat ízelítőt az olvasó.

Kemény György: Régi idők focija, 1962. Grafikai plakát. Jelzet: PKG.1973/1262 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mándy Iván A pálya szélén című regényének filmes adaptációja Sándor Pál 1973-as szatírája, a Régi idők focija. A film címe egyben utalás Mándy Régi idők mozija című művére. A szerzőről köztudott volt, hogy rajongott a némafilmekért és elsősorban Buster Keatonért, a film hangulata is ezt a némafilmes világot, elsősorban a burleszk hangulatát és Charlie Chaplin alakját idézi meg. A film különleges világának megteremtésében nagy szerepe van az operatőr, Ragályi Elemér munkájának, aki különleges snittjeivel, a szereplők felgyorsított mozgásával segít visszaadni a Mándy által megteremtett szürreális világot, a perifériára szorult kisember világát. Az 1924-ben játszódó film főhőse Minarik Ede (Garas Dezső), a Csabagyöngye nevű futballcsapat önjelölt és megszállott menedzsere, akinek a célja, hogy a szedett-vedett csapatát az élvonalba juttassa. Hiába a lelkesedés, a kérlelhetetlen végrehajtók miatt Minarik kénytelen eladni más csapatoknak egy-egy játékosát, a döntő mérkőzésen a mosodás álma szertefoszlik, és csapata nem jut fel az első ligába. A film zárójelenetében azonban felsejlik a remény, amikor Minarik mellé leül az a fiatal tehetséges játékos, akit korábban szeretett volna leszerződtetni a csapatába. A burleszkszerű történet hátterében felsejlenek az 1920-as évek Magyarországának társadalmi problémái.

Ismeretlen grafikus: Régi idők focija, 1973. Jelzet: PKG.1973/1319. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sándor Pál, a film rendezője így nyilatkozott Minarik alakjáról:

A film főszereplőjét alakító Garas Dezsőt (1934–2011) gyakran faggatták a labdarúgáshoz fűződő viszonyáról és a futballmérkőzésekkel kapcsolatos véleményéről egyrészt ikonikus szerepe, másrészt pedig saját rajongása kapcsán. Ő azonban mindig hárította ezeket a kérdéseket. A Régi idők focija bemutatója előtt vele készült, a Népsportban megjelent interjújában mégis válaszolt a labdarúgás problémáit firtató kérdésre:

Ismeretlen grafikus: Régi idők focija, 1973. Jelzet: PKG.1973/1318. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: Második rész; Harmadik rész

Az elmúlt év végén néhány különleges és értékes portréval gyarapodott a Történeti Fénykép- és Interjútár gyűjteménye. Valamennyi új szerzemény már megjelent a Fotótér felületén is.
Ebben az írásban a Történeti Fénykép- és Interjútárunk gyűjteményében levő 1850–80-as években készült, színezett – tehát még nem fotótechnikailag színes! – fényképekről, korabeli kifejezéssel élve chromo-fényképekről lesz szó, s egyúttal a fényképszínezés elméletéről és gyakorlatáról ebben a korszakban.

Ezek a mi modern szempontunkból nézve azért izgalmasak, mert a festészet és a fényképészet közti széles határmezsgye képviselői. Egy átmenet, vagy inkább műfajötvözés dokumentumai.
A fényképészet mibenléte – azaz, hogy mesterség vagy képzőművészet-e – a megjelenése után még évtizedekig polémia tárgyát képezte. A fényképész a hallgatólagos közmegegyezés szerint a portréfestő utóda volt; ennek az örökségnek több oldala lévén, pro és kontra is lehetett érveket felhozni. Technikai tudást igénylő eszközei, a vegyszerek használatához szükséges ismeretek és ezeknek a közhiedelem szerint könnyen elsajátítható kezelése az „iparpártiak” érvelését erősítették. Ám jóllehet, a „levétel” elvileg független volt a szubjektív ízléstől vagy a lelkiállapottól, de az egész folyamathoz kellett a művészi érzék is, amit a korabeli szerzők és fotográfusok felismertek. Noha már az 1850-es évektől alkalmazták tudományos és illusztrációs célra is a fényképezést, a mindennapokban az arcképek túlnyomó többségben voltak abban a hosszú időszakban, amely a fotográfia megjelenésétől (1839) a századforduló tájáig eltelt. Ha a 19. századi fényképészeti műteremre gondolunk, szinte biztosan portrék fognak eszünkbe jutni.
Lássuk egy korabeli gyakorló fotográfus véleményét is. Rottmann Farkas szarvasi fényképész a Fényképészeti Lapok 1882. szeptemberi számában megjelent értekezésében taglalta az alapvető kérdést:

Írásában tehát ő is a portréművészet elsőrendű fontossága mellett tett hitet, azzal együtt, hogy elismerte a fényképezés megkerülhetetlen jelenlétét mind a tudomány, mind a hétköznapok gyakorlatában.
Már a múlté volt az az idő, amikor a képmás csakis festményt, esetleg valamilyen sokszorosított grafikát, azaz például litográfiát vagy xylográfiát jelenthetett. A 19. század második felére egyre egyszerűbbé és olcsóbbá vált a fénykép létrehozása.

• 
• 

Az egyetlen, egyedi példányt eredményező dagerrotípiát és a papírhordozóra nagyítható és sokszorosítható, de meglehetősen érzékeny sópapírt felváltották egyéb, könnyebben kezelhető és gyorsabb eljárások. A kezdetektől hiányzott viszont a fényképekből valami, ami tökéletessé, a valóság hiteles tükreivé tette volna azokat: a színek.

• 
• 

Az 1800-as években a fényképek még mind monokrómok voltak – a sokak által több helyen végzett kísérletezések eredményeként született kevés korai kivételtől eltekintve. A sárgulás vagy barnulás, amit az utókor a régiség szívmelengető jelének tart, a kortársakat sokszor inkább zavarta, mivel a gyors állagromlás és a természetidegenség jele volt. Színezőanyagok használatával kék vagy vörös színt is elérhettek pl. cianotípia, alboidin vagy pigmentkép esetében. (Kincses 2000)
De az újabb eljárások térhódításával csupán az árnyalatok széles skálája, mélysége, finomsága, valamint a kép tartóssága változott; a valódi színek, a színesség még nem jelent meg. Ez a probléma nagyon is foglalkoztatta a fotográfusokat, fontos kérdés volt legtöbbjük számára. Számos tudós férfiú ért el részeredményeket a színek megjelenítésének, illetve rögzítésének terén, de általánosan megnyugtató eljárás még nem létezett ekkor. A színes felvételek lehetőségét kémiai megfigyelések és kísérletek sora vizsgálta már az 1840-es évektől. Még nagyobb kihívás volt a megjelenő kép rögzítése. (Kocsis 2006).
A magyarországi fényképészeti színtéren a kolozsvári Veress Ferenc volt az az úttörő, aki évtizedeken át kutatta, kísérletezte a színes fényképezés lehetőségeit, de az általa heliochromiának nevezett eljárás hosszabb távon nem bizonyult sikeresnek, nem lett folytatása. A fotókerámia (fotóporcelán) eljárásának tökéletesítését azonban neki köszönhetjük (Kincses, 1993).
Az életszerűség és hitelesség, valamint a tartósság kritériumait szem előtt tartva teljesen érthető, miért volt bevett szokás a fényképek színezése akvarellel, temperával, esetleg olajfestékkel, különösen az első néhány évtizedben. Az egyik legnevesebb pesti fényképész, Simonyi Antal az alábbiakkal hirdette szolgáltatásait 1872-ben:

Ketskeméthy Mihály, aki az 1880-as években az Egyesült Államokba emigrált, beszámolójában említi, hogy rengeteg retouch és akvarell megbízást kapott egy helybeli híres műteremben, azaz igen népszerű volt a színezett portré ott is. (Ketskeméthy 1885a)
A színesség szempontja után fordítsuk figyelmünket a megörökítésre. Meddig tart vajon ez az „öröklét”? Milyen mértékben fog emlékeztetni a valódi alakra a képmás? Rottmann Farkas szavai erről:

Felhasznált irodalom:

• Botár Imre: A fényképek színezéséről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 3. sz. (1886. március), 66–67. (1. rész); 5. sz. (1886. május), 115–117 (2. rész); 7. sz. (1886. július), 153–156. (3. rész); 8. sz. (1886. augusztus), 172–173. (4. rész); 9. sz. (1886. szeptember), 193–194. (5. rész)
• Farkas Zsuzsa: „Barabás Miklós (1810–1898). … hiány, mit ecsetjök pihenése okoz?” In: Fotóművészet, 49. évf. 5–6. sz. (2006), 122–129.
• Flesch Bálint: „Egy kromotípia restaurálása.” In: Papíripar, 33. évf. 5. sz. (1989), 196–197.
• Ketskeméthy Mihály: Levél a szerkesztőhöz Ámerikából. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 3. sz. (1885. március), 56–58. (1885a)
• Ketskeméthy Mihály: A fényképek színezéséről. (Levél Ámerikából). In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 9. sz. (1885. szeptember), 176–179. (1885b)
• Kincses Károly: Levétetett Veressnél, Kolozsvárt, [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum-VIPress Kft., (A magyar fotográfia történetéből 1.), 1993.
• Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? Amit a régi fényképekről tudni kell. (A magyar fotográfiai történetéből 17.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.
• Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig, Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006.
• Philpott Beatrix: „Mayer György és az aktfényképezés kezdetei Magyarországon.” In: Fotóművészet, 61. évf. 4. sz. (2018), 58–67.
• Rottmann Farkas: A pigment-képről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 1. évf. 9. szám (1882. szeptember), 137–140.
• Rottmann Farkas: „Az olajföstékkel színezett fénykép.” In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 2. sz. (1886. február), 39–42.
• Sas Péter: Ónodi Veress Ferenc fényképész-műterme Kolozsvárt, Kolozsvár, Művelődés, 2014.
• Stemlerné Balog Ilona: „Színek és fényképek”. In: Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig, Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006, 43–46.
• Szegedy-Maszák Zsuzsanna: Barabás Miklós és a fényképészet. Doktori disszertáció, 2019.
• Szilágyi Gábor: A magyar fotóművészek szakírói tevékenységének repertóriuma (1882–1978) és A magyar fotográfia tisztségviselői (1872–1945), Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1979 (1981). 

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

A sorozat második része itt olvasható.

„Az emberi arcz megörökítése” – a 19. századi magyar portréfényképészet különlegességei című kiállításunk ajánlója honlapunkon

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 115. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Kovrig Károlyt és gyűjteményét mutatja be.

Kovrig Károly portréja, Reschner Gyula alkotása. A kép forrása: Lengyel András: Egy ismeretlen Dsida-levél, Forrás, 2012/5. sz., 101. – Elektronikus Periodika Archívum

Kovrig Károly (1888–1969*) a maga idejében és körében jól ismert tordai irodalom- és művészetpártoló értelmiségi, az Erdélyi Szépmíves Céh tagja volt. A húga révén a Gross famíliával is rokonságban állt, mivel Gross Arnold neves grafikus- és festőművész Gross Károly és Kovrig Ilona házasságából született.
Kovrig Károly kenyérkereső foglalkozása szerint a helyi cementgyár tisztviselőjeként dolgozott, emellett a helyi lapok, az Aranyosszék és az Aranyosvidék munkatársaként, grafikusként is tevékenykedett. Munkahelyének neve és címe olvasható az alábbi ex librisen: „Turda, Romania, Zementfabrik” [Torda, Románia, Cementgyár].

Kovrig Károly ex librise. Jelzet: Exl. K/696 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bágyoni Szabó István író azt vallotta vele kapcsolatban, hogy tordai szomszédjaként többet tanult tőle, mint négy év alatt az egyetemen. Művészetkedvelő emberként Kovrig szorgalmazta egy helyi művésztelep létesítését, mely a Tordai-hasadékban kapott volna helyet. A telep végül nem jött létre.
Jó kapcsolatban, levelezésben állt Dsida Jenő (1907–1938) költővel. Egy 1928. augusztus 20-án kelt levélben Dsida megköszöni a szíves vendéglátást, melyben Kovrigék őt és Tamási Áront Tordán részesítették.

A levélből kiderül, hogy „Áronka” (Tamási Áron) és Dsida Jenő két napig Tordán vendégeskedtek Kovrigéknál. Dsida, aki pályakezdő költő volt ekkoriban, megküldte vendéglátóinak Monostori Kamilló Múlnak nyarak, telek című, 1926-ban Kolozsvárott megjelent verseskönyvét; a Dsida közreműködésével készülő folyóirat, a Pásztortűz egyik évfolyamát és saját verseskötetét, a Leselkedő magányt (1928). Dsida egyúttal rákérdezett Kovrig ex libris irányú tevékenységére.

Dsida Jenő: Leselkedő magány, Cluj-Kolozsvár, Minerva (1928) – a verseskötet címlapja. A címtáblát és a négy ciklusfejet Debreczeni László rajzolta – Törzsgyűjtemény

Kovrig Károly szenvedélyes kultúrkincsgyűjtő volt: könyvek, képzőművészeti alkotások, festmények, bélyegek, ex librisek egyaránt szerepeltek a kollekciójában. Folyamatosan gyarapodó ex libris gyűjteménye 10 ezres nagyságrendűre nőtt, benne megközelítőleg 300 grafikus alkotásaival. Aktív gyűjtőként cserelistákon hirdette duplumpéldányait, például a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) cserejegyzékein Debreczeni László, Reschner Gyula, Göllner Miklós és Keresztes József alkotásait. A jelen cikk nyitóképét, a Kovrig-portrét alkotó Reschner Gyula több ex librist, újévi lapot készített neki és családjának. Kovrig így jellemezte őt egy 1937-ben kelt levelében:

Reschner Gyula grafikája. A kép forrása: A Debreceni Egyetem elektronikus Archívuma (DEA)

A Kovrig nevére szóló ex librisek visszatérő motívuma a könyv. Az építészettel, műemlékvédelemmel foglalkozó Debreczeni László erdélyi grafikus alkotásának felirata tanúskodik arról is, hogy Kovrig az Erdélyi Szépmíves Céh tagja volt („Ez a könyv Kovrig Károly számára készült, aki az Erdélyi Szépmíves Céh tagja”). A céh a két világháború között az erdélyi magyar könyvkiadással foglalkozott. Debreczeni dekoratív kisgrafikáján indák közt, fa alatt olvasó nőalak látható, balra lenn egy templom tornyai rajzolódnak ki.

Debreczeni László grafikája. Jelzet: Exl.K/697 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az erdélyi származású, majd Debrecenben és Budapesten élő Petry Béla a II. világháború után vándorolt ki családjával az Amerikai Egyesült Államokba. Ex librise Kovrig Károlyt a „zarándok” szerepben mutatja be.

Petry Béla grafikája (1938). Jelzet: Exl.K/698 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A családban többek részére is készült ex libris. Kovrig Károly lánya, Nagy Györgyné Kovrig Emma, a népművészet mestere egyik könyvjegyén kalotaszegi varrottas formaelemeit, virágmotívumokat mutat be Imre Lajos grafikája. Kalotaszeg az erdélyi magyarság hímzésekben leggazdagabb vidéke, itt leggyakrabban az alábbi képen is látható piros színű cérnával hímeznek, de jellemző még a kék és a fekete is. Kovrig Emma Tordán, a szülői házban ismerte meg a népművészetet. Házasodásakor települt át Kecskemétre, bekapcsolódott a hímzőszakkörök munkájába, népi iparművészként számos díjban részesült – ezért készült a számára ilyen motívumvilágú ex libris.

Imre Lajos fametszete. Jelzet: Exl.K/695/v2 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kovrig Károly maga is alkotott ex librist, fennmaradt például Nappendruck Kálmán kolozsvári egyetemi gyakornok és a saját részére készített könyvjegye. Kedvelt tája a Tordai-hasadék volt, ez számos ex librisén szerepel, és ez látható Gy. Szabó Béla emlékkönyvjegyén is, melyet Kovrig halála után metszett.

Gy. Szabó Béla fametszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A Kovrig-gyűjtemény Kovrig Károly halála után örökösei birtokába került. Az értékes kollekció gondozója ma az unoka, Nagy Ádám (1945–) szegedi történész-muzeológus, numizmatikus, aki gyűjtő- és érdeklődési körei kialakulásában sokat köszönhetett erdélyi nagyapjának, kisgrafikák iránti szeretetét is tőle örökölte.

Kovrig Károly síremléke Tordán a központi temetőben. A fotót készítette: Keszeg Vilmos romániai magyar néprajzkutató, egyetemi tanár

*Kovrig Károly halálozási éve helyesen 1969 (a korábbi szakirodalmakban szereplő 1968-as év Lengyel András cikkéből ered, de Kovrig síremlékén 1969 szerepel).

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
• 1939. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1939/1. sz., 17.
• Bálint Júlia: Örménymagyar családok Aranyosszéken, Művelődés, 2005. november – december
• Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évkönyve az 1911. évre, szerk. Erdélyi Pál, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1912, 142.
• Ex libris, In. Romániai magyar irodalmi lexikon, I. kötet, A–F, főszerk. Balogh Edgár, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1981.
• Ex libris Erdélyben, Wikipédia-szócikk (magyar nyelvű kiadás)
• Kolozsi Gergely István: Emberek és embersorsok. Egy művész élete és halála: Reschner Gyula (1891–1974), Művelődés, 2013. június, 22–27.
• Lengyel András: Egy ismeretlen Dsida-levél, Forrás, 2012/5. sz., 101–103.
• Népi Iparművészeti Gyűjtemény (Meghívó), Dr. Nagy Györgyné Kovrig Emma születésének 100. évfordulója
• Sárdi Margit, S.: Nevek az ótordai temetőben, Névtani Értesítő, 22. sz., 2000, 63.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Kovrig Károly (1888–1968). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 102–103.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész

Talán minden idők legismertebb Szent László legendája egy valós történelmi eseményhez köthető. A Képes Krónika szerint 1068-ban kunok törtek be keletről Magyarországra. A történelmi tények ismeretében valójában ezek úz segédcsapatokkal támogatott besenyők lehettek. Miután végigpusztították Erdély nagy részét, hatalmas zsákmánnyal elindultak visszafelé. Azonban Salamon király és két unokatestvére, a majdani királyok Géza és (a később szentté avatott) László hercegek a magyar sereggel útjukat állták. A besenyő vezér, Ozul először könnyű prédának hitte a magyar sereget is, de mikor kémei jelentették a számbeli fölényét, felhúzódott a Kerlés mellett álló Cserhalom dombjára. Íjászaik folyamatosan lőtték a magyar sereget, hogy távol tartsák maguktól. Azonban ez kevés volt számukra a győzelemhez. A Képes Krónika beszámolója szerint a király és két unokatestvére nagy bátorsággal vezette rohamra csapatait, minek következtében:

Ennek a csatának az emléke végigkísérte a középkor misztikára éhes vallásos lelkületét. Mondhatjuk azt is, ennek a csatának létrejött egy olyan szellemi-spirituális vetülete, amely gyakorlatilag függetlenné vált az 1068-as eseményektől. Legalább is a csata egy epizódja, amelyet a Képes Krónika így örökített meg a hálás, és valljuk be, egyáltalán nem fantáziaszegény utókor számára:

Ezt a gyönyörűszép legendává vált történelmi eseményt Vörösmarty Mihály is feldolgozta Cserhalom című eposzában. De nem is ez az irodalmi mű az, ami alapján ez a történetet ma is közismert. Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatok című művében felhívja a figyelmet a katolikus templomi freskók fontosságára, hiszen azok vagy bibliai jeleneteket vagy „jámbor Istenfélő” emberek cselekedeteit közvetítik a nagy számban írástudatlan hívek számára. Így egyáltalán nem csoda, hogy ezt a középkori misztikus csodát leginkább a templomi freskóink „dokumentálták”.
László Gyula A Szent László-legenda középkori falképei című munkájában negyvennyolc ma is létező, elpusztult, vagy feltételezett freskót vesz számba. Ezek közül néhány jelentősebbnek a helye: Székelyderzs, Kakaslomnic, Vitfalva, Gelence, Karaszkó, Rimabánya, Tereske, Ócsa stb.
A témával foglalkozó kutatók szerint a Képes Krónika által megírt harci jelenetet feldolgozó templomi freskók már egy mitikus és archaikus elemekkel tarkított párviadalt tárnak elénk. Ebben a küzdelemben a keleti (iráni, mongol, szibériai) mondákhoz hasonlóan sebezhetetlen hősök viaskodnak egymással. Ahogy László Gyula kimutatta, a küzdelem mindig mitikus keretek között zajlik, valójában kozmikus harcról van szó. A kozmikus erők küzdelmét keresztény köntösbe bújtatva tárják elénk az igazi hungarikumnak számító templomi Szent László-falképciklusok.
A birkózás mitikus jellegét erősíti a kun szájából előtörő lángnyelv is. Úgy látszik, a színszimbolika is fontos szerepet kaphatott, hiszen Szent László lova mindig világos, a kuné sötét színárnyalatú. Ez a Diószegi Vilmos által feldolgozott magyar táltoshiedelemre utalhat. Az általában fehér, vagy világos színű táltos igen gyakran kér külső segítséget. Szent László is a leány segítségével győz, amikor az belevágja a kun inába a csatabárdot. Egyébként az elrabolt lány motívuma is éppúgy jelentős, mint a harc végén való szexuális szimbolikájú jelenet egy (világ)fa tövében, mikor is a leány az ölébe fekvő Szent László „fejében keres”. Ennek a keresztény köntösbe bújt mitikus és archaikus kavalkádnak az alapján elmondhatjuk, hogy a középkor vallásos lelkületében szervesen élő Szent László alakja mintegy kristályosodási pont a népi és egyházi hagyományban, amely köré különböző eredetű hagyományok rakódtak le. Ez a paradoxon teszi izgalmassá az ő személyét, hogy a legkülönbözőbb, adott esetben egymásnak ellentmondó, sőt kizáró képeket is képes volt egységesíteni. A Baltaváry Tamás által rendezett Mogyoródi csata 1074 című animációs filmben hallható a bevezető szöveg.

Tulajdonképpen Mogyoród település megszületése szintén egy Szent László legendához köthető. Ehhez az eseményhez a Kerlés mellett lezajlott csata utáni események vezettek. Salamon király és kuzinjai, Géza és László között elmérgesedett a kapcsolat. A viszály közöttük gyakorlatilag, mai szóhasználattal élve „polgárháborúvá” fajult. 1071-ben a besenyők újból betörtek Magyarország területére, melyet Bizánc támogatott. Ezért ez évben ostrom alá fogták Nándorfehérvárt (Belgrádot) és Szerém várát. Mindkettőt bevették, de az ostrom után megkezdődött a viszály közöttük. A következő évben Bizánc visszafoglalta Nándorfehérvárt. Megtorlásul Salamon és Géza hadai betörtek bizánci területre és Nissáig hatoltak. A hercegek éltek a gyanúval, hogy Salamon király a hadjáratot a velük való leszámolás miatt szervezte meg. Ezért László részt sem vett benne, hanem seregeit a Nyírségben állomásoztatta, készen arra, ha Gézával valami történne, akkor ennek megfelelően lépjen. Salamon ezért nem is vállalta a konfliktust, 1073-ban fegyverszünetet is kötöttek. Azonban a jó viszony egyáltalán nem állt helyre köztük, hiszen egymás ellen komoly diplomáciai szervezkedés folyt mindkét részről. Salamon sógorától, IV. Henriktől kért német csapatokat a hercegek legyőzéséhez. László a Kijevi Ruszban próbálkozott először „kilincselni”, de ott nem talált támogatókra. Moráviában azonban sikerült támogatókra lelnie, így cseh és lengyel csapatokkal erősítette meg hadseregét, továbbá elnyerte VII. Gergely pápa támogatását is. A nyílt polgárháború immár elkerülhetetlenné vált. 1074 februárjában Kemjénél Salamon rajtaütött Géza seregén és le is győzte azt. Géza seregének túlélői Vácnál találkoztak László seregével. Március 14-én került sor a sorsdöntő Mogyoródi csatára, melyben a hercegek seregei tönkre verték a Salamon-párti erőket. A Képes Krónika szerint égi jelek jövendölték meg nekik a győzelmet és Géza koronázását. Ennek a jelnek köszönhető a napjaink Forma 1-es versenyeinek otthont adó versenypályáról, a Hungaroringről világszerte ismertté vált település léte is.

Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum. Jelzet: Inc. 1143b. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Virtualis

Géza megkoronázása után Salamon Nyugatra menekül és a pozsonyi várba veszi be magát. Az őt üldöző László várostromba kezd, a Képes Krónika szerint vitézei többször megküzdöttek Salamon várból kitörő vitézeivel. A két rivális álruhában, közvitéznek öltözve harcolt. Ekkor esett meg az a csoda, mely László szentségéről nem hagyhatott kétséget még Salamon számára sem. Az egyik legértékesebb középkori írott emlékünkben a következőket olvashatjuk az eseményről:

Szent László király. In: Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum. 1488. Inc. 1143. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Virtualis

Az ehhez hasonlatos történetek teremtették meg az alapját annak, hogy László „természetfölöttiként” élt a magyar köztudatban. Arany János két verset is írt, melynek főszereplője Szent László király. Az egyik I. Anjou (Nagy) Lajos (1342–1382) idejében játszódik. Ez egy olyan csata történetét dolgozza fel, melyben ismét felbukkant a szent lovagkirály. A szomszédos Moldvából a tatárok az 1340-es években többször betörtek Erdélybe, nem kis pusztítást hagyva maguk után. Ezt megelégelvén Nagy Lajos Lackfi Andrást (Endrét) székely határőrcsapatokkal a tatárok földjére küldte. 1345. február 2-án Lackfi hatalmas győzelmet aratott a tatárok felett. Ez a csata a magyar köztudatban szintén Szent László nevéhez kapcsolódott. Arany Szent László című verse önállóan is létezik, de a Toldi estéje című mű szerves részeként is olvasható. A verset egy korábban írt Szent Lászlóról szóló blogbejegyzésem végén teljes terjedelemben közöltem, ezért most Bálint Sándor gondolatait idézem a vers keletkezése kapcsán:

A Szent László füve című költeményben László hús-vér halandó alakjában szerepel. Az itt elbeszélt csoda abban is eltér az eddig bemutatottaktól, hogy nem a katonai, hanem a gyógyító szent alakja bontakozik ki a középkori Magyarország példaképének. A történetben a besenyőkkel való harcok során eldurvult és vérszomjassá vált magyar katonáit meglátogatta az „öldöklő angyal”, vagyis járvány tört ki a táborban. A jámbor, szent király fohászkodását azonban meghallgatta az Úristen és csodálatos módon rátaláltak a gyógyírre, amely egy ma is létező növény, a népnyelven „Szent László fűvének” nevezett tárnics vagy más néven keresztfű (Gentiana cruciata). Hogy miként mutatta meg a Mindenható hű szolgájának mindezt, Arany János a következőképpen tolmácsolja ezt versének befejező szakaszában:

Szent László szobra Győrött. Lebó Ferenc alkotása – Digitális Képarchívum

Felhasznált irodalom és dokumentumok:

• Arany János összes költeményei
• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 2. kötet. December elsejétől június harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Szeged, Mandala, 1998.
• Chronica de gestis Hungarorum e codice picto saec. XIV. [Képes krónika] [elektronikus dokumentum], Budapest, New York [N.Y.], CEU Press – NSZL, 2018.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Jobb kezében, mint a villám, / Forgolódott csatabárdja. Árpádházi I. Szent László király emléknapja. Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022. június 27.
• Képes Krónika. Ford. Geréb László, Budapest, Magyar Hírlap, Maecenas Kiadó, 1999.
• László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei, Budapest, TKM Egyesület, 1993.
• Mondák a magyar történelemből. Szent László utolsó győzelme. Animációs ismeretterjesztő film, rend. Jankovics Marcell
• A Mogyoródi csata. Animációs film. rend. Baltaváry Tamás In: Youtube videómegosztó
• Tudomatörit. Szent László. Ismeretterjesztő film. In: Youtube videómegosztó

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

Szent László legendája. A székelyderzsi unitárius templom freskójának egy részlete. Forrás: Wikipédia

Árpád-házi I. László királyunkat 1192-ben, III. Béla regnálása idején avatta szentté III. Celesztin pápa. Tulajdonképpen ez a szentté avatás a középkor sajátságos magyar lovagi, illetve katonai kultúrájának az alapját teremtette meg. Azonban Lászlót nemcsak katonaként, de gyógyító szentként is nyilvántartja a magyar egyháztörténet. Meglehetősen sokrétű alakja ő a magyar szentek panoptikumának. De a kultuszát leginkább mégis a katonai oldala jellemzi. Ahogy a Magyar Honvédség hivatalos honlapján olvasható:

Árpád-házi III. Béla 1188 végén egy kérvényt nyújtott be III. Kelemen pápához, hogy avassa szentté példaképét, I. László királyt. Ehhez mellékelt egy legendagyűjteményt is példaképe tetteiről. Ez az őslegendárium sajnos nem maradt ránk, viszont Szent László ma ismert nagyobb és kisebb legendáriuma ez alapján készült. III. Kelemen 1191-ben bekövetkezett halála után III. Celesztin avatta szentté népszerű lovagkirályunkat. Az ún. bollandisták által a 17. században szerkesztett katolikus szentekre vonatkozó, forrásanyaggal, magyarázó jegyzetekkel és kommentárokkal ellátott hagiográfiai sorozat, az Acta Sanctorum hat rövid, a 13. században feljegyzett Szent László-miraculumot tartalmaz.

Szent László király-dombormű a Káptalandombon. Lebó Ferenc alkotása. Fotó: Sári Balázs. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az Acta Sanctorum Szent László-miraculumai a következők:
Az első csoda László természetfeletti mivoltát igyekszik megmutatni, ahol a földi élet korlátait, jelen esetben a gravitáció erejét legyőzve lebeg ima közben:

A második csoda a szarvasok és bivalyok históriája, melyben az éhhaláltól mentette meg a betörő ellenséget szétverő seregét:

Ez a csoda egyértelműen egy ószövetségi bibliai történettel kíván párhuzamot vonni, hiszen egy „jámbor keresztény” királyunkhoz köthető. Mózes 2. könyve (Kivonulás) 16. részében az egyiptomi fogságból kiszabadult zsidók zúgolódni kezdtek vezetőjük Mózes és testvére, Áron ellen mondván, „jó volt nekik az egyiptomi húsosfazekak mellett” ahelyett, hogy Mózes kihozta őket éhen halni a pusztába. Erre az „Úr meghallotta zúgolódásukat” és fürjekkel és mindennap mennyei mannával táplálta népét. Hasonlóképp történt – legalábbis a csoda szerint – Szent László magyar népével is.

Szent László hermája bélyegen. In: Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, [Budapest], [Szerk.], [2012] – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A harmadik mirákulum Szent László halálához kapcsolódik. Holttestének Váradon történő örök nyugalomra helyezése ugyanis egyáltalán nem volt egyértelmű. Hiszen az északnyugati határvidéken hunyta le végleg a szemét, és a középkor útviszonyai és közlekedési eszközei nem éppen a gyors célba érésről voltak híresek. Mindezt tetézte a nyári hőség, ráadásul egy olyan világban, ahol a gyógyászat és az esetleges járványokkal szembeni védelem még igencsak gyerekcipőben járt. Hogy mégis Várad lett László örök nyughelye, azt a harmadik csoda a következőképpen magyarázza:

A „magától futó” szekér esetében szintén egy ószövetségi történettel húzhatunk párhuzamot (I. Sámuel 6:1-12), amikor a filiszteusok által elhurcolt Frigyládát felpakolták egy borjak vontatta szekérre, amely hajtók nélkül indult el abba az irányba, mely az „Úr akaratát” mutatta meg. A legenda így kívánta megmutatni Nagyvárad kiemelt szakrális jelentőségét Szent László kapcsán.
A negyedik csoda szerint nem kellett volna tartani a nyári hőségben a holttest oszlásnak indulásától, hiszen az elhunyt szent teste romolhatatlan volt. Legalábbis ezen mirákulum elbeszélése alapján. Ebben nem is szabad kételkedni, mert aki így tesz, könnyen úgy járhat, mint a történet kárvallottja:

Ennek a történetnek ugyan nem találjuk meg a szoros értelemben vett bibliai párhuzamát, de az Ószövetség mindenható, hatalmas és büntetni is tudó Istenének képe jól nyomon követhető benne. Dániel könyvében esett meg Belsazár királlyal, hogy a Jeruzsálemből elhurcolt szent templomi arany edényekből tivornyázás során megjelent az Úr keze a falon és a következőt írta fel: „Mene, mene, tekel ufarszin” (Megmérettél és könnyűnek találtattál). Ezt örökítette meg a világ egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb barokk festője, Rembrandt is Belsazár lakomája című festményén.

Szent László hermája a Győri székesegyházban. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az ötödik csoda bibliai párhuzama közismert. Minden karácsonykor megelevenedik Lukács evangéliumának ez az epizódja. A megváltó születésének hírére napkeleti bölcsek (eredetileg mágusok, a közhagyományban Háromkirályok) érkeztek, akiknek az utat Jézus születése színhelyéhez, a jászolhoz egy fényes csillag, a Betlehemi csillag mutatta meg. László szentté avatását, úgy tűnik, az égiek hasonló módon helyeselték:

A csillag ragyogását megelőző csodálatos gyógyítások párhuzamáról, némák, süketek, bénák – sőt egy csonkabonka – gyógyításáról Jézus kapcsán olvashatunk az Újszövetségben. Például Máté evangéliumában olvashatjuk, hogy Jézus így referál Keresztelő Szent János tanítványainak: „a vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak.”

Szent László harca a kun vitézzel. In: Képes Krónika – Kézirattár, Cod. Lat. 404. f. 36v

A hatodik csoda történetének gyökerei szintén fellelhetők a Bibliában, de valójában egy középkorban virágzott szokás képezi az alapját. A kor peres ügyei megoldásának bevett szokása volt az istenítélet. Az istenítélet egyébként a vallástörténetben szinte minden népnél megtalálható, a Bibliában a Kivonulás (Mózes második) Könyvében olvashatunk róla először. Károli Gáspár fordítása szerint:

A Váradi Regestrum, a nagyváradi káptalan jegyzőkönyveinek töredéke, II. András király idejéből származik. A Váradi Egyházmegye 389, Szent László sírjához köthető peres ügy hivatalos leírását, valamint istenítéletek szertartási szövegeit tartalmazza. A Váradi Regestrum tehát a középkori bíráskodás ügyeiben fontos szerepet játszhatott. Szent László sírjának istenítéletekben játszott kiemelkedő szerepét a hatodik csoda alapozhatta meg:

Szent László szobra Szekszárdon a Képes Krónika iniciáléját mintázza. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Felhasznált irodalom és dokumentumok:

• Diós István, főszerk.: Magyar Katolikus Lexikon. VII. kötet. Klacs–Lond., Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
• Érszegi Géza, szerk.: Árpád-kori magyar legendák és intelmek. Szentek a magyar középkorból I., Budapest, Osiris Kiadó, 1999.
• Hankovszky Béla J. – Kerny Terézia – Móser Zoltán: Ave Rex Ladislaus, Budapest, Pulus Hungarus, Kairosz, 2000.
• Szűcs László: A Lovagkirály legendái. In: Honvédelem.hu, 2021. június 27.
• Magyar Anjou legendárium. In: Wikipédia https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Anjou-legend%C3%A1rium
• Kerestély Hunor: Mondák Szent László királyról. In: Székelyderzs község honlapja 

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

Orbók Loránd tanár, színműíró, bábesztéta, a Vitéz László Színház alapítója 1884. március 6-án született Pozsonyban és 1924. június 20-án hunyt el Barcelonában. Halálának 100. évfordulója alkalmából kétrészes blogbejegyzésben mutatom be Orbók Loránd hazai és külföldi pályafutását korabeli dokumentumok alapján.

Orbók Loránd az 1914-es esztendő nyarán Franciaországba utazott és egyéves szabadságát kérvényezte.

Az első világháború Franciaországban érte Orbók Lorándot és baráti társaságát. Erről az időszakról csak másodlagos információval rendelkezünk – Kuncz Aladár Fekete kolostor című munkájában ekként emlékezik a vészterhes időszakra:

Orbók Loránd menyasszonyának, Jeanette-nek köszönhetően szerencsésebben járt, mint sok más honfitársa, sikerült elkerülnie a Fekete kolostor rémségeit. Egy dél-franciaországi római cirkusz romjai közé internálták, rongyos sátrak alá, ahol az idő viszontagságait védekezés nélkül kell elviselnie. Később az ott szerzett betegségek, melyeket a magántulajdonban levő hagyatékban fennmaradt orvosi papírok is bizonyítanak, hozzájárultak korai halálához. A minden kapcsolatát latba vető fáradhatatlan menyasszonyának sikerült kijárnia, hogy Orbók hatósági felügyelet mellett egy kis breton fürdőbe mehessen. Jeanette-nek azt is sikerült elintéznie, hogy svájci újságíró útlevéllel Spanyolországba szökjön Orbók Loránd. Barcelonára esett a választásuk, ami nem volt véletlen, hiszen Jeanette Detre itt tudott mihamarabb munkát vállalni. Orbók Loránd tervei között szerepelt a bábjátszás folytatása, ahogyan egy, a hagyatékában fennmaradt rövid feljegyzésében fogalmaz: „…vásári mutatványosként kezdem új életem.” Lánya, Sonia azonban erre vonatkozóan nem tud információval szolgálni, és Orbók Loránd hagyatékában sem találni erre vonatkozó adatot ezen a rövid feljegyzésen kívül.
Más utak és lehetőségek nyíltak meg számára. Megnősült és két gyermeke született, Sonia és Marcelino de Andres, aki később, mint a magyar–spanyol fordító dolgozott. Nyolc boldog és küzdelmes, de sikerekben gazdag esztendő várt Orbók Lorándra. Lánya, Sonia szóbeli közlése alapján tudjuk, hogy édesapja kezdetben cikkeket írt az Il Tempo, az El Día Gráfico és a Tribuna című lapokba, többnyire Erdélyről. Ezeket a cikkeket franciául írta, miközben spanyolul és katalánul tanult. Felesége is különböző napilapoknak publikált, fordított és Orbók szavaival „mindketten szolga munkát” végeztek, így próbálva megteremteni a biztos egzisztenciát. Ez idő tájt Spanyolországban is kritikus volt a gazdasági és politikai helyzet. A spanyol történetírás az 1898 és 1923 közötti időszakot a többszörös válság időszakaként jellemzi. A politikai függetlenségi mozgalmak megerősödtek, ami különösképpen Katalóniában éreztette hatását. Ebben a politikai és gazdasági helyzetben kellett Orbóknak és családjának érvényesülnie. Hamar beilleszkedett, ami abból is látszik, hogy otthonról hozott színműötleteket átírva gyors egymásutánban fejezett be darabokat. Írói álnevének a Lorenzo Azertis nevet választotta. A beszédes névben ott él az elhatározás, hogy azért is megmutatja a világnak, mire képes. Nem beszélte még tökéletesen a nyelvet, de munkamódszere a hagyatékban található feljegyzések alapján jól követhető. Magyarul írta meg a darabokat, utána franciára fordította és végül a végleges katalán, illetve spanyol fordítást két kiváló fordító végezte: Francisco de Viu katalánra, Carles Capdevila spanyol nyelvre fordította a darabokat. Orbók Loránd első barcelonai bemutatójára 1918. november 9-én került sor a barcelonai Romea színházban. A Stevenson l’ hoste milionari (Stevenson, a milliomos vendég) című színművét a közönségen kívül a szerzőt „vendégünknek” tituláló kritika is kedvezően fogadta. Orbók az El Tiempo vele készült interjújában a következőképpen fogalmaz:

• 
• 

A Romea színházban való debütálás nem maradt visszhang nélkül, újabb lehetőségek nyíltak meg Orbók Loránd előtt – igaz, némely kritikus élcelődött a szerzőn:

A Romea színházbeli debütálás azért is volt jelentős, mert ott jobbára csak katalán szerzők munkáit mutatták be. Az eddigi kutatások alapján még nem világos, hogy minek köszönhető a színházi kapcsolat. Elképzelhető, hogy felesége révén sikerült Orbóknak kapcsolatot találnia a katalán színházzal. Jeanette jó barátságot ápolt Gregorio Martinez Sierra spanyol író, rendező, színműíró feleségével, Maria Lejaragga-val, aki szintén ismert a spanyol kulturális életben. A két család jó barátságáról tanúskodik Orbók Loránd Gregorio Martinez Sierra-val folytatott levelezése is. Az 1918-as esztendőhöz köthető egy másik darab is, az El Rayo del Sol, amelynek bemutatójára csak Orbók Loránd halála után kerül sor. (Diez Perez – Szmolka Vida 2015: 54–55.)
1919. április 19-én újabb bemutatóra készül a Romea színház társulata. A Casanova háromfelvonásos szentimentális komédia hatalmas sikert aratott. A darab szövegkönyve nyomtatott formában is megjelent. Az Orbók-hagyatékban található feljegyzések alapján megállapítható, hogy több átdolgozott változata létezik a darabnak. Érdekesség, hogy a szerző pontos instrukciókat ad a színpadképre vonatkozóan, attól kezdve, hogy a színészek honnan érkezzenek, milyen bútorok legyenek a színpadon, illetve milyen színű legyen a függöny. Ez a színmű hagyatékban található példányában is látható.

• 
• 

A darab mind Spanyolországban, mind Argentínában nagy sikert aratott, és évek múltán sem merült a feledés homályába. Európában és Amerikában (New York Empire Theatre, 1923. október) is sikerrel mutatták be.

Casanova. New York-i bemutató. Színpadkép

1920. január 24-én újabb darab, az El germa de mestre bemutatójára került sor. A darabok bemutatóját minden esetben megelőzte egyfajta tárgyalás, mert a színidirektorokat nagyon nehéz volt meggyőzni. Ebben mindig jelentős szerepe volt a fordítóknak, s ez ennek a darabnak az esetében sem volt ez másként. A darab fordítója, Carles Capdevila a Romea színház direktora, José Canals figyelmébe ajánlotta a darabot.

Az 1920-as esztendőben újabb terjedelmes interjú jelent meg Orbók Loránddal. Ebben elmondta, hogy szerencsésnek érzi magát, tele van színműötletekkel, továbbá lelkesen vázolta újabb darabjának szüzséjét, amely egy középkori legendán alapul. A La risa negra bemutatójáról nincs tudomásom. A színpadi sikerek viszonylagos gazdasági biztonságot hoztak a család számára. Orbók tervei között régóta szerepelt egy színházi ügynökség megalapítása. 1920 nyarára datálható a Norte Sur feliratú pecséttel ellátott cégjelzéses szerződés, egy olyan formanyomtatvány, melyen a hivatalos szöveg hátterét egy hatalmas tölgyfa és pálma montírozott képe ékesíti. (A tölgyfa Erdély egyik őshonos fája, a nagyság és erő szimbóluma, a pálma pedig a bőséget szimbolizálja.) Az ügynökség a szerződések tanúsága szerint elsősorban magyar szerzők – Drégely Gábor, Földes Imre, Vajda Ernő, Emőd Tamás – színműveinek spanyolországi bemutatási lehetőségét kutatta. További kutatások tárgyát képezi, hogy ezen szerzők darabjainak bemutatása spanyol nyelvterületen mennyire valósult meg. Orbók barátjának, pártfogójának, Martinez Sierrá-nak írott levelében foglalta össze elképzeléseit, céljait a Norte Sur színházi ügynökséggel kapcsolatban.

Orbók Loránd elképzelése szerint magyar szerzők darabjainak keresne spanyol színházakat, illetve spanyol szerzők külföldi, akár tengerentúli bemutatóit szervezné az ügynökség. Orbók hatalmas munkát végzett felesége segítségével. Kutatások további tárgyát képezi a Norte Sur színházi ügynökség tevékenysége. A spanyolországi sikerek ellenére, Sonia Orbók elmondása alapján édesapja tervezte a hazatérést. Igen kevés esztendő állt Orbók Loránd rendelkezésére, hogy megmutassa tehetségét, és kilépve az ismeretlenség homályából elbűvölje a nagyérdemű közönséget.

Felhasznált irodalom:

• Diez Perez, Fernando – Szmolka, Vida Ignác: Révész Andor, egy híd a megosztott Európában, Budapest, Kráter – Balassa Intézet, 2015.
• El Tiempo, 1918. november 15.
• El Tiempo, 1918. december
• Fővárosi Közlöny, 25. évf. 49. sz. (1914. június 19.), 1812. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/961330
• Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból, Budapest, Ferenczy, 1995.
• Orbók Loránd hagyatéka
• Hogyan él és hogy hal meg egy magyar író idegenben? Szeptemberben egy este az összes nagy spanyol színházak Orbók Lóránt darabjait fogják játszani. In: Színházi Élet, 14. évf. 33. sz. (1924. augusztus 17.), 19.

Szánthó-Rojas Mónika (Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

A blogbejegyzés első része itt olvasható.

Örkény István György 1979. június 24-én, azaz 45 évvel ezelőtt hunyt el. Örkény [Österreicher] Hugó patikus (majdnem vegyészmérnök) szintén gyógyszerész fia a 20. századi magyar irodalom és a közép-európai groteszk (abszurd) egyik legjelentősebb alkotója azonban halhatatlan.
S nemcsak önnön tehetsége okán az, hanem azért is, mert az a „magyar” és az a „közép-európai” világ és élet első műveinek megjelenése (1937), még pontosabban a szerző 1912-ben történt világra jötte óta abszurd (groteszk) lényegét tekintve – eléggé sajnálatos módon – nem vagy alig is változott…
Élünk, mintha Örkény írna minket.

Örkény István 1965 körül. A háttérben Radnóti Zsuzsa, az író felesége, halála után hagyatékának gondozója

Ajánljuk könyvtárunk tartalomszolgáltatását, Örkény István honlapját és a Digitális Irodalmi Akadémia Örkény István-oldalát.

Dr. Sirató Ildikó színház- és irodalomtörténész (Digitalizáló Osztály)

Harminc évvel ezelőtt rendezték meg először ezt a konferenciát, melynek célja az, hogy kétévente bemutatkozhassanak a hazai ókorkutatás szakemberei: irodalomtörténészek, történészek és régészek, nyelvészek, vallás- és művészettörténészek. Az eseményt minden alkalommal más egyetem latin tanszéke rendezi meg, Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs egyetemei és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Jelen alkalommal harmadszor ért körbe a kör, és a PPKE klasszika-filológusai rendezték meg a vándorgyűlést Esztergomban. Mint mindig, most is nagy számban vettek részt rajta kutatók, a témák pedig az egyiptológiától az antik irodalom modern recepciójáig ölelték fel a témákat.

• 
• 

Könyvtárunk kutatója, Tóth Anna Judit előadásának témája Kéri Borgia Ferenc SJ (1702–1768) munkássága volt, aki a haza jezsuita tudományosság rendkívül színes, de a kutatásban aránylag mellőzött alakja volt. A csillagász, matematikus, történetíró egyszersmind a hazai bizantinológia első jelentős képviselőjének is tekinthető, aki hazánkban máig egyedüliként írt egy teljes bizánci történelmet Nagy Konstantintól XI. Konstantinig. Az antik irodalom újkori hatástörténetének egy aránylag ritkán tárgyalt kérdése a jó minőségű és hozzáférhető szövegkiadások léte, amely minden további recepciót egyáltalán lehetővé tesz. Kéri esetében munkája alapját a bizánci történetírók párizsi corpusának új kiadásaként készült velencei corpus képezte. Az előadásomban vizsgált kérdések Kéri forráshasználata körül összpontosulnak: hogyan befolyásolta a velencei corpus összetétele magát a kész művet, milyen módon használta fel Kéri a forrásokat, és az adottan hozzáférhető szövegkorpusz mennyiben segítette vagy akadályozta Kéri tudományos célkitűzéseinek véghezvitelét.

Kéri Ferenc Borgia: Historiae Byzantinae epitome, e compluribus Gaecis praecipue scriptoribus concinnata, a Constantino Magno, ad Constantinum ultimum, & expugnatam per Turcos Constantinopolim, Tyrnaviae [Nagyszombat], Typis Academicis Societ. Jesu, 1743. Jelzet: RK 11 – Régi Nyomtatványok Tára

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára) 

Kapcsolódó blogbejegyzésünk: Tóth Anna Judit: Kéri Borgia Ferenc forráshasználata