Ifjabb Johann Strauss (Bécs, 1825. október 25. – Bécs, 1899. június 3.) élete nem annyira gazdag eseményekben, mint a kortárs nagy zeneszerzők legtöbbjének, gondoljunk csak Wagner, gyakran sikertelen, mozgalmas korai éveire vagy Liszt csaknem állandó utazásaira, bolyongó, élményekben s gyakori érzelmi felindulásokban telő érdekes életére, vagy a nehéz körülmények közt tengődő ifjúra, akit valójában Reményi Ede fedezett fel, Johannes Brahmsra.

Ifjabb Johann Strauss. Vizitkártya – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjtemény, Johann Strauss, ifj. fénykép 1/1

A zenei pályájáért titokban rajongó ifjabb Johann Strauss – aki kezdetben az atyai óhaj szerint a Politechnikum kereskedelmi tanfolyamát látogatta – először mint zeneszerző és karmester 1844-ben lépett színre, miután idősebb Johann Strauss elhagyta a családot. Két évre rá, 1846 júniusában, atyja nyomdokán haladva, ő is Magyarországon vendégszerepel először zenekarával: A 2. sz. bécsi polgárezred karmestereként a Nemzeti Színházban, majd a Beleznay-kertben s a Horváth-kertben lépett föl, s ekkor született a Pesti Csárdás (Pesther Csárdás, op. 23) című darabja. Erre az időre nyúlik vissza Liszttel való ismeretsége is.

Johann Strauss: Abschieds-Rufe. Walzer für das Pianoforte, componiert Herrn Doctor Franz Liszt hochachtungsvoll gewidmet, Wien, Carl Haslinger qm. Tobias, Leipzig – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjtemény, Mus. pr. 12. 529

Ezt aztán az európai körutak sora követte, jóval később pedig Amerikába is meghívták.
1848-ban, a bécsi forradalom alatt a császárhű, pozícióját féltő, s talán a mindennemű nagyobb változástól is tartó emberrel, apjával szemben az ifjú a forradalom oldalára állt, több lelkesítő indulót és más, olykor szatirikus darabot komponált, mint a Diákindulót (Studenten-Marsch, op. 56), vagy a Ligouriánus-sóhajok – Tréfa polkát (Ligourianer-Seufzer, Scherz-Polka, op. 57), amelyek ugyan megjelentek, de a rendőrség hamar lecsapott rájuk, s jószerével alig maradt fenn ezeknek a kottáknak itt-ott egy-egy példánya.
Ilyen ismert műve még a „Rokonhangok polka. Zongorára szerzé és a Bécsben tanuló magyar ifjúságnak mély tisztelettel ajánlja Strauss János.”

Rokonhangok polka. Zongorára szerzé és a Bécsben tanuló magyar ifjúságnak mély tisztelettel ajánlja Strauss János zenekarmester. Sympathienklänge. Polka für Pianoforte componirt und der in Wien studierenden ungarischen Jugend achtungsvoll gewidmet von Johann Strauss. Wien, Carl Haslinger qm. Tobias – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjteménye, ZT Mus. Pr. 3511

A másik, még ennél is ismertebb műve pedig az „Eljen a magyar!” című gyorspolka.

Der ungarischen Nation Eljen a magyar! Schnell-Polka für das Pianoforte componirt Johann Strauss k. k. Hof-Ball-Musikdirector. Op. 332. Wien, C. A. Spina – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjteménye, Mus. pr. 4363

Habár az idősebb Straussnak (1804–1849) is kerek évfordulóit ünnepeljük, hiszen 220 éve született és 175 éve, 1849-ben halt meg, most a két „keringőkirály ” közül mégis a másodikról emlékezem meg. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ebben nemcsak a 48-as szereplése okán iránta érzett nagyobb szimpátia vezérelt, hanem az a tény is, hogy életműve, színpadi művei által, a képi megjelenítéshez nagyobb lehetőségeket nyújt. Ugyanakkor a közkedvelt térzenét és a bálokon felcsendülő zenét, természetesen nem előzmények nélkül, forradalmasító idősebb Strauss zenéje nélkül nincs ifjabb Johann Strauss sem.
A korábban említett három zeneszerzővel való párhuzam természetesen nem volt véletlen, hiszen mindhárom jó ismerőse, sőt barátja volt, s ami még lényegesebb, zenéjének igazi csodálója. Wagner egyenesen a zene géniuszának, a század legmuzikálisabb szellemének nevezte, újabb kottáinak beszerzésére pedig a magyar Richter Jánost, a későbbi Bayreuthi Ünnepi Játékok egyik első karmesterét kérte meg, aki ezen óhajának eleget téve, a zeneköltő 1863-as magyarországi tartózkodásakor eleget is tett, s amikor kinyílt az ajtó, Wagner a Kék Duna vokális keringőt énekelve sietett elé, átvenni kezéből a frissen beszerzett kottákat. Érdekes, hogy ezt a művet, melyet pedig eleinte meglehetős fanyalgással fogadott a közönség s a kritika, nem sokkal később már mindenki magáénak érezte. Ahogyan nekünk magyaroknak is, nemcsak a hazánkon keresztül hömpölygő nagy folyó miatt, az utolsó boldog békeidőnek tekinthető, kiegyezés utáni korszakot juttatja eszünkbe.

Johann Strauss: An der schönen blauen Donau. Walzer, Wien, Friedrich Schreiber, C. A. Spina, Pressburg Filiale  – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjtemény Z 70.435

Háromnegyedes lüktetése miatt természetesen túlzott kilengéseket, óriási indulatokat nem támaszthat ez a zene, a keringő. Csodálkozásunkat s elismerésünket fejezhetjük ki, hogy többnyire szörnyen gyenge librettókra is képes volt sikeres operetteket komponálni, nem egyszer a cselekménytől teljesen függetlenül. S habár az Indigó, vagy a negyven rabló, a Karnevál Rómában vagy az Egy éj Velencében és a Cagliostro Bécsben s még néhány hasonló darab nem bizonyult örökkévaló műalkotásnak, mégis ezek néhány keringőbetétje túlélte magát a darabot.

• 
• 
• 

De ezek mellett két olyan művel ajándékozta meg a zeneszerető világot, amely ma is igazán kedvelt, s valóban méltó helyet foglal el a világ operaházainak repertoárján. Ki ne ismerné, legalábbis részleteiben, A denevért, vagy A cigánybárót?

• 
• 

A denevért magyarul már 1882-ben is láthatták a pesti operett-, illetve Strauss-rajongók, hiszen 1882. augusztus 25-én a pesti Népszínház is bemutatta.

Johann Strauss: A denevér. Népszínház, 1882. augusztus 25. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár színházi gyűjtemény, színlapgyűjtemény

A Bécsben elkényeztetett komponista számára a legnehezebb feladatot az új környezetben, javarészt Magyarországon játszódó Cigánybáró jelentette.

Johann Strauss: Schatz-Walzer nach Motiven aus der Operetten „Der Zigeunerbaron”, Hamburg, Verlag August Cranz – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjtemény Z 67.556

Itt sokban kötötte az eredeti alaptörténet, s a viszonylag jó librettó. A Jókai Mór Szaffi című elbeszélése után a Bécsben élő magyar újságíró, Schnitzer Ignác által német versbe szedett történet megzenésítése eleinte nehézségeket okozott a zenei világában némiképp beszűkült keringő- és polkaszerzőnek. A művének ilyetén feldolgozásában nagy lehetőséget látó Jókai Schnitzeren keresztül, majd végül közvetlenül a mesterhez írt levelében bíztatta, ötleteket adva a munkához, sőt a bemutatandó darab számára eredeti, korhű, XVIII. századi ruhákról készített másolatokat, jelmezterveket küldött Bécsbe. De még a komponálásban is segített!
Még 1883. december 30-án, az alaptörténet végső megalkotásának hevében írja Schnitzenek:

Ez a szövegrész nyilvánvaló utalás az Arany János A nagyidai cigányok című hőskölteménye negyedik énekének betéteként szereplő „keserves nótá”-ra:

Jókai így folytatja levelét Schnitzenek:

S valóban, Homonnay gróf toborzódalaként a Jókai által neki elénekelt egyik dalt dolgozta föl. Ami pedig a nógatást illeti, Jókai 1884. június végén már igen aggodalmaskodott, hogy bár a librettó már kész, kár lenne ezzel a Budapesten beköszöntő világkiállítás időszakát elszalasztani:

Végre július 1-jén már magához a zeneszerzőhöz fordult:

A cigánybáró ősbemutatójára végül 1885. október 24-én került sor, Strauss 60. születésnapjának előestéjén, a Theater an der Wienben, a szerző vezényletében, Zsupán szerepében a híres bécsi színésszel, Alexander Girardival, aki talán sokak számára az általa viselt lapos tetejű szalmakalapról ismeretes. S természetesen maga Jókai is ott ült az egyik páholyban feleségével, s ott volt társaságukban Dóczy Lajos is, aki később – Jókaihoz hasonlóan – a Pázmán lovag szövegét adja.

Ifjabb Johann Strauss és felesége Adéle Strauss idealizált ábrázolása egy korabeli kotta címlapján. Johann Strauss: Bitte schön! Polka française nach Motiven Cagliostro in Wien für Pianoforte. Op. 372. Wien, C. A. Spina, Hamburg, Aug. Cranz. Részlet. – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjtemény Z 67.556

„Verehrter Meister Jokai!” Adéle Strauβ Jókai Mórhoz, Bécs, 1886. február 19. Részlet. – Kézirattár, Fond V/536 (Jókai hagyaték)

A cigánybárót, illetve a Zigeunerbaront ezt követően hamarosan Budapesten a Deutsches Theater a Wollgasséban – a mai Báthory utcában – már 1885. november 27-én bemutatta.

Johann Strauss: Dre Zigeunerbaron. Deutsches Theater. 1885. november 27. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény, színlapgyűjtemény

A cigánybárót pedig néhány évvel később, 1888. február 4-én a Népszínházban „A magyar iskola-egyesület javára, bérleten kívüli felemelt helyárakkal” játszották „Strauss János személyes vezénylete mellett”.

• 
• 

Korábban több, Bécsben már nagy sikerrel bemutatott operettet is láthatott itt a közönség, A denevér (Die Fledermaus), Methusalem herceg (Prinz Methusalem) vagy épp A furcsa háború (Die lustige Krige) című darabokat.
Strauss 1883. november 29-én személyesen vezényelte az Egy éj Velencében vagyis az Eine Nacht in Venedig című háromfelvonásos operettjét.

Johann Strauss: Eine Nacht in Venedig. Deutsches Theater, 1883. november 29. „Unter persönlicher Leitung des Componisten Herrn Johann Strauss”. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény, színlapgyűjtemény

S még ugyanebben a színházi évadban, azaz 1883. december 1-jén A királyné csipkekendője, Das Spitzentuch der Königin című háromfelvonásos operettet maga Strauss vezényelte a Wollgassében.

Johann Strauss: Das Spitzentuch der Königin. Deutsches Theater, 1883. december 1. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény, színlapgyűjtemény

1888. február 3-án a Népszínházban A cigánybáró mellett ennek a darabnak a magyar nyelvű előadását, A királyné csipkekendője című operettet játszották „Strauss János tiszteletére”.

Johann Strauss: A királyné csipkekendője. „Staruss János tiszteletére.” Népszínház, 1888. február 3. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény, színlapgyűjtemény

Láthatjuk, hogy Strauss életének és műveinek számos magyar vonatkozása van. Jókait először 1883-ban kereste föl, méghozzá harmadik felesége, egy magyar származású hölgy, a megözvegyült Deutsch Adél (1856–1930; Anton Strauss özvegye) tanácsára, amikor, többek közt, A furcsa háború budapesti előadásának Népszínházbeli vezénylése miatt Pesten tartózkodott. A Népszínház 1882. január 31-én mutatta be először ezt a darabját, parádés szereposztásban, a főbb szerepeket Hegyi Aranka, Komáromi Mariska, Csatai Zsófi, Kápolnai János, Kassai Vidor és Solymossy Elek játszotta. A bécsi bemutatón Alexander Girardi híres szerepe Marchese Filippi Sebastiani, Artemisia hercegnő unokaöccse volt, melyet ezúttal Kassai Vidor alakított.

• 
• 

A Johann Strauss tiszteletére rendezett másnapi, február 4-i estélyen Strauss mellett Liszt szórakoztatta a közönséget: négykezest játszott a házigazda, Tarnóczy Gusztáv feleségével. A denevér 1874. április 5-i bécsi bemutatóján (szintén a Theater an der Wienben) a főszerepet Szika János alakította. Később szintén több darabjában fontos szerepeket, sőt főszerepeket is kapott nem egy magyar színésznő:
A Carltheaterben 1877. január 3-án bemutatott Methusalem herceg címszereplője Link Antónia volt; a Theater an der Wienben 1881. november 25-én A furcsa háborúban, Violetta szerepében a bájos Finály Karolina lépett föl; az 1893. január 10-én bemutatott Ninetta hercegnő főszerepét pedig Pálmay Ilka alakította nagy sikerrel.

• 
• 

1897. március 13-án, az ugyanott bemutatott operettben, Az ész istennőjében a gyönyörű hangú Kopácsy Juliska remekelt. Ez volt Strauss utolsó, még életében bemutatott színpadi műve.
Kinskyné Pálmay Ilka Emlékirataiból azt is tudjuk, hogy a Ninettát Strauss egyenesen neki komponálta. S amikor a művésznő néhány részlet megváltoztatására kérte, Strauss ezt mondta:

A darabot Ferenc József is megnézte. Pálmay a második felvonásban dió nagyságú gyémánttal díszített brosst viselt, melyet Kinskytől kapott. A Girardival előadott duett közben a melltű leesett. A duett után kitapsolták őket, de amikor kijött, ahelyett, hogy meghajolt volna, hátat fordított ő felsége páholyának, s az értékes ékszert keresve, utána hajolva, mondhatni, a fenekét mutatta. A színfalak mögött döbbenten fogadták, milyen illetlenül köszönte meg a tapsot a császárnak. Mire megmagyarázta, hogy merő félreértésből, a bross miatt, s nem felségsértési szándékból történt a dolog. Ferenc József állítólag nem vette rossz néven ezt az akaratlan tiszteletlenséget, s elismerőleg nyilatkozott játékáról – olvashatjuk szintén Pálmay Ilka emlékirataiban. Straussnak pedig, az előadás után páholyába szólítva, ezeket mondta:

A kritika, némi joggal, erősen bírálta a zenét, hiszen annak tényleg nem sok köze volt a szöveghez, ez azonban nemcsak Strauss operettjeire volt jellemző. A közönségnek azonban tetszett a mű, hetvenötször adták egymásután, Strauss pedig még sokáig emlegette, hogy a császár „operá”-nak nevezte.
Strauss 50 éves alkotói jubileumának budapesti megünneplésén, 1894. december 2-án délután a fővárosi Zeneművész Kör a Vigadóban díszhangversenyt rendezett a tiszteletére, a műsort nagyrészt szerzeményeiből állt. A közreműködők közül az egyik legnagyobb sikert Hubay Jenő aratta, aki Komáromy Mariskával magyar dalokat adott elő. Ezt követően az este kilenckor sorra kerülő banketten az akkori magyar zeneélet s közélet több jeles alakja vett részt. Mint a Zeneművész Kör elnöke, Mihalovich Ödön szép beszédben köszöntötte az idős zeneszerzőt, majd őt gróf Apponyi Albert követte. Másnap, december 3-án a Népszínházban A cigánybárót adták, melyet maga a szerző vezényelt. Szaffit Hegyi Aranka játszotta.

• 
• 
• 

Később Szoyer Ilonkát is láthatták a nézők A cigánybáró Szaffi szerepében.

Szoyer Ilonka mint Szaffi A cigánybáróban. Városligeti Nyári Színkör, 1905. május 16. Fotó: Kossak József. Színezett képeslap – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjteménye, KA 3729/61

A siker teljes volt, olyannyira, hogy hamarosan a Magyar Királyi Operaház falai közé is beköltözött A cigánybáró, 1905. május 27-én, „a Jókai szoboralap javára”. A jelmezeket Kéméndy Jenő tervezte.

• 
• 
• 
• 

Barinkay Gábor, az elzüllött nemes szerepében Arányi Dezső lépett föl.

Arányi Dezső mint Barinkay Gábor, elzüllött nemes. Johann Strauss: A cigánybáró. Magyar Királyi Operaház, 1905. május 27. Dedikált képeslap –Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjteménye, egészalakos KA 3560/3, részlet KA 3560/2

Az előadás külön érdekessége még, ahogy az a bemutató színlapjáról megtudható: „A III. felvonásban betétül alkalmazott ballet zenéje Strauss János Pázmán lovag című dalművéből való.”

Ritter Pásmán. Komische Oper in 3 Akten. Ludwig Dóczi. Musik von Johann Strauss. Rózsavölgyi és Társa – Színháztörténeti és Zeneműtár, zenei gyűjtemény, Z 67.386 koll. 11.

Strauss a bécsi ünneplés után, hosszabb betegeskedésből felépülve fogadta el a pestiek invitálását, majd, mint a Zeneirodalmi Szemle írja:

„Hochverehrter Meister und Freund!” Ifjabb Johann Strauss „J” monogramos levélpapírja. Ifjabb Johann Strauss Jókai Mórhoz. 1885. március 11. Strauss a levél vivőjét, feltehetőleg Steinbach Antalt, „Jókai honfitársát” ajánlja az író figyelmébe – Kézirattár, Fond V/537 (Jókai hagyaték)

Később már nem jött Magyarországra, csak a magyar színházak, hangverseny- és báltermek közvetítették szellemét a zene szárnyain, mígnem, igaz csak évekkel később, 1899. június elején a következő hír ütötte szíven a zeneszerető közönséget:

A keringőkirály emlékét Budapesten egy színháztörténeti vonatkozású érdekes emléktábla őrzi, Zámbó Kornél festőművész alkotása, az V. kerületben lévő Báthory utca 24. számú ház falán, a hajdani Wollgasse, azaz Gyapjú utcai Deutsches Theater helyén:

Ifjabb Johann Strauss emléktáblája Budapesten. A mozaik Zámbó Kornél festőművész alkotása. V. kerület, Báthory utca 24. Fotó: Kis Domokos Dániel, 2024

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont 2024. május 16–17-én Liszt és kortársai 21. századi szemmel címmel kétnapos nemzetközi konferenciát rendezett. (A konferencia programja.) Az a megtiszteltetés ért, hogy kilenc ország neves szakemberei mellett magam is előadást tarthattam a jeles eseményen.

A Liszt-kutatás legfrissebb eredményeinek bemutatására szolgáló, a nagyközönség előtt is nyitott találkozót, amely a különböző törekvések összehangolására és kötetlen eszmecserére, kapcsolatépítésre is lehetőséget adott, Domokos Zsuzsanna, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont igazgatója szervezte munkatársai közreműködésével. Az ünnepélyes, zenés megnyitón a Liszt-múzeum vezetője mellett Fekete Gyula, a Zeneakadémia nemzetközi és tudományos rektorhelyettese és Alan Walker, a kanadai McMaster University nyugalmazott professzora, Liszt világhírű biográfusa mondott köszöntőt, az első konferencianap végén pedig Kenneth Hamilton professzor új CD-jének bemutatójára került sor a neves zongoraművész közreműködésével. A konferencia második napjának programja Eckhardt Mária, a múzeum alapító igazgatója köszöntő előadásával kezdődött, és a Constantin zu Hohenlohe-Schillingsfürst herceg és Hans Emmert által tartott könybemutatóval zárult. Az esemény május 18-án Marouan Benabdallah matinékoncertjével fejeződött be.

A Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont által rendezett nemzetközi Liszt-konferencia előadói (Régi Zeneakadémia, 2024. május 17.)

A nemzetközi Liszt-kutatás olyan kiválóságai vettek részt előadással a konferencián, mint például Rainer Kleinertz, a Saarland Egyetem zenetudományi tanszékének vezetője két munkatársával, Dolores Pesce, a St. Louis-i Washington Egyetem Avis Blewett zenei professor emeritája, David Trippett, a Cambridge-i Egyetem és a Christ College tanára, Monika Hennemann, a Cardiff Egyetem nemzetközi dékánja, Cécile Reynaud, a párizsi École Pratique des Hautes Études egyetem kutatási rektorhelyettese, Mariateresa Storino, a pesarói G. Rossini Konzervatórium zenetörténet tanára, Jonathan Kregor, a Cincinatti Egyetem megbízott dékánja vagy Nicolas Dufetel, a párizsi Zenetudományi Intézet (IreMus) tudományos munkatársa és az Angers-i Katolikus Egyetem tanára. A konferencia hat magyar előadójának többsége a Liszt Kutatóközpont munkatársa volt. A huszonhárom angol vagy német nyelvű előadás témái között voltak Liszt muzsikus kortársaihoz (Berlioz, Mendelssohn, Mahler, Reményi Ede, Delibes, női zeneszerzők) fűződő kapcsolatainak új megközelítései, műveinek jobb megértését segítő zenei elemzések, eddig ismeretlen életrajzi forrásai (például Liszt háztartáskönyve, emlékkönyve, korai életrajzának saját javításaival ellátott példánya, levelek) vizsgálatából levont következtetések, emellett szerepelt a programban Liszt zongoraműveinek könnyített kiadásait elemző, illetve a komponista művészete által ihletett, 21. századi regényt bemutató előadás.

Illyés Boglárka, a Színháztörténeti és Zeneműtár tudományos kutatója és zenei gyűjteményének vezetője a Liszt és kortársai 21. századi szemmel című konferencián (Régi Zeneakadémia, 2024. május 16.)

Léo Delibes, Liszt and the Budapest Social Life (Léo Delibes, Liszt és a budapesti társasélet) című, angol nyelvű előadásom ‒ amely az első konferencianap egyik délelőtti szekciójában kapott helyet – a Coppélia szerzőjének budapesti látogatásai kapcsán az 1870-es és 1880-as évekbeli Budapest – és ezen belül az idős Liszt itteni – társasági életét, s ennek a magyar–francia szellemi és kulturális közeledésben játszott szerepét vizsgálta. Az alábbiakban előadásom tartalmának és főbb megállapításainak rövid összefoglalója olvasható:

Léo Delibes (1836–1891) a városegyesítést követő években egyre nagyobb számban Budapestre látogató, világhírű külföldi muzsikusok sorában, az akkori fiatal francia zeneszerző-nemzedék kiválóságai közül elsőként érkezett hazánkba 1878 elején, hogy maga dirigálja a Nemzeti Színházban Coppélia című balettjét. A zenei élet francia kapcsolatainak megélénkülése szempontjából nagy jelentőségű ez a látogatás, mivel harminckét év után állt újra francia zeneszerző a Nemzeti Színház zenekarának élén. Az Írók és Művészek Társasága, a színház operaigazgatósága, valamint Liszt Ferenc által a komponista tiszteletére rendezett társasági események alapozták meg a magyar és francia művészkörök között a következő évtizedben kibontakozó, kölcsönösen gyümölcsöző „művészi szövetséget”, amely Delibes 1881. márciusi, Jean de Nivelle című operája első külföldi bemutatója alkalmából tett látogatásakor csak tovább erősödött. A művészegyesület mellett ekkor már az 1880-ban megalakult, Lisztet is tagjai között tudó Budapesti Francia Kör is részt vett a komponista ünnepélyes fogadtatásában. A francia muzsikus tiszteletére többek között Liszt Ferenc, a Wohl nővérek, Pázmándy Dénes és Wahrmann Mór adtak fogadásokat. Mindkét alkalommal Pázmándy Dénes függetlenségi párti képviselő, a frankofil társaság elnöke szolgált közvetítőként a zeneszerző és a színház operarészlegének vezetősége között. Léo Delibes kitüntető budapesti fogadtatása tehát arról győzhet meg, hogy a magyar főváros zenei világvárossá válásának egyik fontos tényezője volt társasági életének 1870-es, ’80-as évekbeli fejlődése. Ebben nem elhanyagolható szerepet játszottak a társasegyletek, különösen az Írók és Művészek Társasága, amelynek utolsó nagy megmozdulása az 1885-ös országos kiállításra meghívott, Delibes-et is soraiban tudó francia delegáció tiszteletére rendezett ünnepségsorozat volt. Emellett több olyan szalon ajtaja is megnyílt Delibes előtt – mindenekelőtt Liszt és a társaságához tartozó személyek otthona –, amelyek szintén találkozóhelyei voltak a különböző társadalmi állású művészeknek, a szellemi elitnek. 

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A REFORC (Reformation Research Consortium; Reformációkutató konzorcium) célja a kora újkori kereszténységre vonatkozó kutatások elősegítése, többek között éves konferenciák rendezésével, amelyek módot nyújtanak az időszakkal foglalkozó kutatók számára az eszmecserére. Az idei, immáron tizenharmadik konferencia helyszíne Palermo volt. Az Afrika és Európa határán fekvő sziget viharos története során sokszor szolgált a különböző vallások, kultúrák érintkező pontjaként: Az arabok a Bizánci Birodalomról szakították le Szicíliát egy arab emirátust hozva létre, néhány évszázaddal később az északról érkező normannok alapították meg saját királyságukat, s II. Frigyes idején nemcsak a szigetet, hanem az egész Német-római Birodalmat Palermóból kormányozták.

• 
• 
• 

Szicília történeti adottságaihoz illeszkedett a REFORC idei konferenciájának témaválasztása is, amely a vallások, társadalmak és kultúrák közötti találkozások kérdését állította a középpontba.
A rendezvénynek a La Pira könyvtár adott otthont, amely a Fscire (Fondazione per le scienze religiose Giovanni XXIII – XXIII. János Vallástudományi Alapítvány) fiókintézménye. A könyvtár 2018 végén jött létre, elsődleges profilja az iszlám kutatása.

A La Pira könyvtár Palermóban. A REFORC (Reformation Research Consortium) Early Modern Encounters. Religions, Cultures and Societies (Kora modern kori találkozások. Vallások, kultúrák és társadalmak) címmel megrendezett 13. konferenciájának helyszíne

Az ezen a konferencián megszokott módon minden nap több, egész órás konferenciaelőadás is elhangzott, amelyek a legkülönfélébb témakörök kapcsán vizsgálták a kultúrák közötti interakciókat, körbejárva a korabeli Európa valamennyi peremterületét. Fabrizio D’ Avenia, (Palermói Egyetem) Sicilia Sacra című előadásában a szicíliai misszionáriusok szerepét vizsgálta a görög szigetvilág, elsősorban a Kyklasok katolikusainak lelkigondozásában. Aleksandra Lipińska (Kölni Egyetem) a koraújkori Lemberg felekezeteinek térhasználatát elemezte. Jan Loop (Koppenhágai Egyetem) Theodor Bibliander 1543-as latin nyelvű Korán kiadásának hatástörténetét mutatta be, amely bár egy középkori fordítást adott közre, hosszú ideig megkerülhetetlen volt az iszlám megismerésében. Laura Beck Varela (Universidad Autónoma de Madrid) előadásának tárgya a spanyol-amerikai országok katolikus alkotmányai voltak. Daniel Lindmark (Umeå Egyetem) a svéd lutheránus egyház és a számik kapcsolatát mutatta be – a kérdésnek számos könyvtörténeti vonatkozása is volt, mivel a svéd államegyház a XVII. sz. eleje óta adott ki ábécéskönyveket, katekizmusokat, Bibliákat több számi dialektusban is. Újlaki-Nagy Réka (HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont) előadásában a legszélsőségesebb szentháromság-tagadás, az ún. nonadorantizmus kérdését vizsgálta erdélyi protestáns gondolkodók példáján, és hogy mennyiben szükségszerű vagy sem ebből a krisztológiai pozícióból a judaizálás felé való továbblépés.
A plenáris előadásokat öt párhuzamos szekcióban tartott előadások követték. A szekciók témái is széles spektrumon mozogtak, különös tekintettel a többfelekezetű vagy -vallású közösségek együttélésére.

• 
• 
• 

Előadásom címe és témája a következő volt: The Pammakaristos Church, Constantinople, 1455–1588: A Case Study on Interreligious Contacts (A Pammakarisztosz-templom, Konstantinápoly, 1455–1588: Esettanulmány a vallásközi kapcsolatokról). Konstantinápoly török bevétele után a Theotokosz Pammakarisztosz-templom szolgált a pátriárka székhelyéül mintegy másfél évszázadon át. A korszakból meglepően sok részletes beszámoló maradt fenn a templomról és az ott őrzött kegytárgyakról többnyire nyugati utazók tollából (Hans Dernschwamm, Hans Jacob Breuning, Salomon Schweiger, Stephan Gerlach, Joannes Malaxos, Martin Gruneweg, Reinhold Lubenau). Az utazók többnyire diplomácia missziók részeseként vagy zarándokként érkeztek, és többek is azzal a határozott céllal, hogy elősegítsék a protestáns egyházak és a görög ortodoxia közötti közeledést a katolicizmussal szemben. Többen beszámoltak közülük arról, hogy a templomban őrizték ekkor Szent Paraszkévának, a Balkán kiemelkedő jelentőségű szentjének ereklyéit, amelyet Belgrád török elfoglalása után szállítottak ide. Bár az utazók nem ismerték fel ennek teljes jelentőségét, mégis megőrizték annak emlékét, hogy az ereklyék körül sajátos, a felekezeti és a vallási határokat túllépő kultusz alakult ki Konstantinápolyban.

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

Vasné dr. Tóth Kornélia művelődéstörténész, könyvtárunk tudományos munkatársa nagyszámú közönség előtt az alábbi beszéddel nyitotta meg az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálét 2024. május 11-én a Hatvani Galériában.

Kedves Grafikabarátok!

Szeretettel és örömmel köszöntök mindenkit az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálé alkalmából! Nagy örömömre szolgál, hogy a két évvel ezelőtti rendezvényünk után újra találkozhatunk, sok az ismerős arc, emellett új résztvevőket és érdeklődőket is tisztelhetünk a körünkben. A kisgrafika műfaját reprezentálva fontos kultúrmissziót tölt be ez a biennálé, melynek megrendezéséért kifejezem köszönetemet a Hatvani Galériának, a szervezőknek és a szakmai zsűrinek: Tompa Z. Mihály galériavezetőnek, dr. habil. Szepessy Béla, Herczeg István és Bugyi István József grafikusművészeknek a töretlen tenni akarásért. Elismerés illeti a pályázó grafikusokat, akik idén is az ország minden részéből érkeztek, néhányan külföldről is megtiszteltek minket a munkáikkal. Több száz beküldött műből 106 alkotó több mint másfél száz grafikája tekinthető meg a kiállításon, emellett kamaratárlatként a 2012-ben elhunyt Antoon Vermeylen flamand grafikusművész, üvegfestő, a Flamand Királyi Akadémia professzora alkotásaiból kapunk ízelítőt – a feleség, Horváth Hermina jóvoltából.

Vasné dr. Tóth Kornélia 2024. május 11-én a Hatvani Galériában megnyitja az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálét

A sokszorosított grafika napjainkban a képzőművészet elismert műfaja, de ez nem mindig volt így, a grafikát egykor a képzőművészet mostohagyermekének tartották a festészettel szemben. Művészi rangra emeléséhez, azaz a művészi grafika megteremtéséhez hosszú út vezetett hazánkban. A 19–20. század fordulóján a szecesszió irányzata az összművészeti törekvések jegyében magával hozta a művészetek demokratizálásának igényét. Ezen irányvonal egyik meghatározó alakja volt a nemzetközi hírű Olgyai Viktor (1870–1929), akit összetett művészi, szervezői, tanári tevékenysége tett a művészi grafika meghonosításának egyik kulcsfigurájává. Olgyai a 20. század elején sokszorosító grafikát oktatott a Mintarajziskolában, és az 1908-ban megalakuló Magyar Grafikusok Egyesületének titkára lett.

Az V. Hatvani Kisgrafikai Biennálé nagyszámú közönsége 2024. május 11-én a Hatvani Galériában

„A grafika nemcsak önmagáért való művelése szempontjából hasznos és üdvös, hanem mint a formaérzéknek s főleg a finom, korrekt rajznak hathatós fejlesztésére szolgáló egyik legalkalmasabb segítő eszköz is egyúttal óvórendszabály az egyoldalú […] csak színhatásra való törekvés ellen” – indokolta a grafika oktatásának szükségességét Várdai Szilárd, a Mintarajziskola igazgató-tanára a századelőn. A grafikai szaktanfolyamon az első évben (1906) az oktatás tárgyát a rézkarc, aqua- és mezzotinta, algráfia, kőrajz, kromolitográfia stb. sokszorosító eljárások képezték, tehát a mély- és síknyomás változatai. A körülmények javulása tette lehetővé, hogy a második, 1907–1908-as tanévtől kezdve az oktatást a magasnyomás bizonyos válfajaival bővítették, a tanév anyagába felvették a linóleummetszést és a cinkográfiát.
Lyka Károly művészettörténész, festő 1929-ben, Olgyai halálakor a következőképpen méltatta a mestert: „Ő volt a motor, amely lendületes erőre serkentette grafikánkat. S egyben ő volt ennek a művészetnek kitűnő tanára, egész grafikusnemzedék nevelője. […] Hogy ma grafikánk európai értékű s az egész világon becsült, azt ennek a kettős munkálkodásának köszönjük.” Olgyai 1920-as évekbeli tanítványai, a magyar művészi grafikának ez az első, úttörő szakasza nélkülözhetetlen a következő generációk – így napjaink művészete – szempontjából is. Ennek bizonyítéka a jelen tárlat, mely releváns betekintést ad a kortárs grafika, kisgrafika magas színvonalába, sokszínűségébe. Az alkotók egy része ráadásul tagja a néhány éve alapított Képgrafikusok Olgyai Viktor Egyesületének, így ők ezáltal is kifejezik kapcsolódásukat az idén 95 éve elhunyt művész-tanárhoz.
A műveken körültekintve a változatos színhatások mellett a vonalak, foltok, képpontok kavalkádja, sokszor formabontó kuszasága vagy éppen tisztasága, harmóniája fogja meg a képzeletünket. A falakon függő grafikák is bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a kortárs grafika művelőire – az elődökhöz méltóan – az alapos rajztudás és a nagyfokú technikai képzettség, szakértelem jellemző. Az alkotók kiaknázzák az egyes technikák nyújtotta finom lehetőségeket is. Bugyi István Új-lenyomatok sorozatának címét továbbgondolva ezeket a kisgrafikákat nemcsak új lenyomatokként, vagyis az utóbbi évek alkotásaiként, hanem „ujjlenyomatokként”, a grafikusok ujjgyakorlataiként is szemlélhetjük, hangsúlyozva a grafikák készítése közben az eszközhasználat, a kéz, az ujjak fontosságát.

Bugyi István József: Új-lenyomatok 6., linómetszet, 160×145 mm, 2023

Nicolas Poussin (1594–1665) francia festő nyomán valljuk, hogy a művészet célja a gyönyörködtetés („la fin de l’art est la délectation”), azaz a műalkotásnak mindig van esztétikai jelentése, akár párosul gyakorlati céllal, akár nem, és mindig megköveteli, hogy esztétikailag fogják fel. Mindezért a jelen kiállításon szereplő grafikák recepciójához is segítségül hívom a művészetszemiotika és az esztétikai szemiotika eszköztárát. A nézésnek két fajtája van: a puszta „nézés”, a jelenségek egyszerű, passzív befogadása, és a „látás”, amely az értelemmel is összefügg. Ezzel a látással kell szemlélnünk a képzőművészeti alkotásokat, ha közelebb akarunk jutni a képek üzenetéhez, jelentéstartalmához. A vizuális alkotások mindig fontos helyet foglaltak el az emberi kultúrában, nemegyszer más kifejezési eszközökkel, a beszéddel és az írással is rivalizálva. Komoly viták folynak a szó vagy a kép elsőségéről, és voltak idők, amikor az emberek féltek a képek hatalmától. Régente a kép, a vizuális szimbólum kevésbé volt mindennapi kifejezési forma, ezért elmélyültebb koncentrációra tarthatott igényt. Mára azonban az „iconic turn” (a képi fordulat) korában mindennapossá vált, és felmerül a kérdés, vajon marad-e elég idő és szellemi nyitottság a képek kapcsán valóságos élmény átélésére? A puszta nézésen túl képesek vagyunk-e látni? Roland Barthes (1915–1980) francia kritikust idézve: „Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen...”. Ám van egy határ, ami felett hiába éri az embert vizuális inger, nem tudja felfogni őket. Vizuálisan túltelített világunkban mindez a kiállítási szcéna átrendeződése mellett sajnálatos módon vizuális inflációhoz, a képek elértéktelenedéséhez vezethet. Ez ellen azonban mi is tehetünk, mi, akik itt vagyunk, látjuk a képeket és gyönyörködünk… Minket nem riaszt el a képsűrűség, mely egy kiállítás természetes velejárója, valóságos élményeket élhetünk át – hála a bemutatott alkotók sokrétű önkifejezési mechanizmusának és a kurátorok, a zsűri kanonizáló, rendszerező, sajátos narratívát létrehozó tevékenységének.
A kiállítótér bizonyos szempontból szakrális, kanonikus helynek számít, ahol kulturális beidegződéseink szerint a „szent” és „érinthetetlen” műalkotásokat illő módon csodálhatjuk. Az egyes alkotások egymás mellé, illetve közös térbe való helyezése további konnotatív jelentésekkel gazdagítja az adott művek interpretációját. Hogy milyen asszociációkat hív elő egy-egy mű kiállítótérbeli reprezentációja, azt mi, nézők is formálhatjuk, „életre keltve” a tárlatot. Bárki, aki műalkotással találkozik, akár esztétikailag újraalkotja, akár racionálisan elemzi, a mű három alkotóelemének a hatása alá kerül; ezek az anyagivá vált forma, az eszme (vagy téma) és a tartalom. Valójában e három tényező vesz részt annak az élménynek a létrehozásában, amelyet a mű esztétikai élvezetének nevezünk.
A jelen kiállításon szereplő művek témája és stílusa változatos. A tárlat szemantikailag gazdag struktúráját tanulmányozva az alkotások mint kulturális szimbólumok, jelek értelmezhetők. A szimbólumok saját kultúránk és tágabban értelmezve az emberi civilizáció megismeréséhez is elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvető sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A képek olvasata, a vizuális literáció, a műalkotás újraalkotó felfogása nemcsak a néző természetes érzékenységétől és vizuális képzettségétől függ, hanem a kultúrában való általános jártasságától is, történelmi-vallási-mitológiai-irodalmi-művészeti ismereteinek interdiszciplináris módon való alkalmazásától. Így alakíthatja ki mindenki a saját narratíváját, amelyre néhány példát hozok a következőkben.
Kik vagyunk, milyen személyiség rejtőzik az álarc mögött – ilyen (és hasonló), létünk alapjait feszegető egzisztenciális kérdéseket vethetünk fel Börcsök Attila képe nyomán (Ki vagyok?).
A létezés abszurditását hívja elő Török Tamás Metamorfózis című grafikája az idén 100 éve elhunyt Franz Kafka Az átváltozás című novelláját parafrazeálva, melyben a főszereplő féreggé válása az ember elidegenedettségére, kiszolgáltatottságára nyújt groteszk példát. A szürreálissá váló valóságot 2018-ban a pozsonyi Goethe Intézetben egy térinstalláció segítségével ki is próbálhatták a Kafka-rajongók, azaz, hogy milyen egy bogár testében ébredni és nehézkesen mozogni a híres novellában leírt szoba valósághű másolatában. Bizarr és egyúttal tanulságos élmény lehetett…

Török Tamás: Metamorfózis, rézkarc, 198×148 mm, 2024

A létezésre megnyugtatóbb, de szintén nem hétköznapi választ ad Molnár Iscsu István Családfája, mely kapcsán ne hagyományos ágrajzra gondoljunk, az ábrázoláson a nála gyakran felbukkanó biológiai formák, a mikro- és makrokozmoszt idéző metaforikus képek, szimbólumok jelennek meg hálózatosan összekapcsolódva, az Iscsura jellemző jelalkotó szándék jegyében.

Molnár Iscsu István: Családfa, rézkarc, 200×150 mm, 2024

A kiállított grafikákon az emberi alakok mellett az őket körülvevő világ természeti jelenségei, élőlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás részét képezik. A népi folklórra, a mesék világára utal Szepessy Béla Kaptárbontás és Hazug Pista című grafikája, utóbbi a nagy mesemondó, eredeti nevén Köllő István szakállas portréját idézi. Az előadóművész Berecz András szavaival a mese – mint a művészet gyermeke – „mindig életre biztat”. A képek rengetegében feltűnik még Az elárvult fotel, a növényvilágot idézően a Korallfa, a Platán portrék, a Levendula, a Levéllenyomat, az állatvilágból a tyúk (Háztáji kapirgálós I.), a Kivi madár, A béka, A holló és a róka stb.
Állandóan változik a nézőpont, lehet tájékozódni kameralencsén keresztül, látcsővel – mindegyik perspektíva kör alakú grafikát eredményez. Somorjai Kiss Tibor Hídon-sorozatának több darabja az elmosódott kontúrokkal, a felvillanó fényekkel mintha impresszionista festményt idézne. Csomós Zoltán Talált tájak (I–III.) sorozatának helyszíne a grafikus egyéb alkotásain is többször feltűnő utcakép, a járművek (ezúttal autó) ablakain, felületein tükröződő épületek, egyéb alakzatok ábrázolása. A linómetszés fekete-fehér színvilágában a sajátos optikai megoldások a szürrealitás felé mozdítják el a képi világot.

Csomós Zoltán: Talált tájak III., linómetszet, 200×200 mm, 2024

A grafikákon példákat láthatunk arra, hogy a technikai tudás hogyan teremt lehetőséget a tudatos képkonstruálás mellett a metaforikus képalkotásra, a képzelet szabad kibontakoztatására: Toró József Dráma című szitanyomatán a belső feszültség szinte kézzel fogható. Siklódy Ferenc Angyalok ébredése című linómetszet-sorozata esetén a sűrű sraffozás, a metszés vonalát, formáját közvetlenül érvényesítő nyomás alkalmat ad a kép üzenetének metafizikai régióba emelésére. Az angyalarcok sűrű vonalháló – mint félig lehúzott roló – mögül tűnnek elő.  
Az ábrák szerkesztésénél gyakran érvényesül a horror vacui elve: a művész minden felületet kitölt rajzaival, jó példák erre Siklódy előbb említett sorozatának képei és Havasi Tamás Galileo Chini című, az olasz szecesszió híres alakjának portréját és díszítőművészetét számos részlettel felidéző alkotása.

Havasi Tamás: Galileo Chini világa, linómetszet, 178×148 mm, 2023

A képek értelmezésénél még egy fontos aspektusra térek ki: napjainkban különösen fontos szemponttá vált az eredetiség kérdése. A mesterséges képalkotó programok betetőzik ezt a problémakört, ugyanis esetükben már nem mindig beszélhetünk önálló művészeti értékről. A kizárólag mesterséges intelligenciát felhasználó alkotók kreativitása csupán annyiban teljesedik ki, hogy elképzelnek egy alkotást, és azt szövegalapú instrukciókká formálják. Ahhoz, hogy valakire valódi művészként tekintsünk, ez közel sem elég, ugyanis ez a módszer nem igényli a művészeti eljárások ismeretét, amely elengedhetetlen az önálló alkotáshoz.
A jelen kiállítás is igazolja – mely hagyományos technikákkal, magas-, mély- és síknyomással készített grafikákat vonultat fel –, hogy a digitális eszközökkel készült műalkotások nem vehetik át a kézműves technikákkal létrejövő művek szerepét. Sőt, a hagyományos eljárások (fa- és linómetszés, kollográfia, mezzotinta, rézkarc, aquatinta, hidegtű, szitanyomat, litográfia stb.) éppen az új vizuális és technológiai kontextus hatására kezdenek megújulni, a kortárs grafika – a saját eszköztárán belül – válaszol az új képiség kihívásaira. Ennek bizonysága ez a tárlat, melynek nagyszámú közönsége is mutatja, hogy a grafika igényli és kineveli a maga érdeklődői bázisát, megteremtve a kontaktust mű, művész és befogadó között. Ahhoz pedig, hogy mi, nézők értő közönséggé válhassunk, Werner Hofmann (1928–2013) osztrák művészettörténészt idézve: „Ne azt várjuk, hogy a művészet váljon a mi számunkra hozzáférhetővé, hanem mi nyíljunk meg a művészet számára.” Remélem, e folyamathoz én is hozzájárulhattam szavaimmal! Megköszönve a grafikusok áldozatos munkáját és a hallgatóság figyelmét, a kiállítást megnyitom!

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Balázs Béla (1884. augusztus 4. – 1949. május 17.) Kossuth-díjas író, költő, drámaíró, filmesztéta, kritikus, forgatókönyvíró, filmrendező, tanár, a 20. század első felének egyik legsokoldalúbb, legjelentősebb magyar (időnként szecessziós, esetenként avantgárd vagy éppen szürrealista/misztikus) alkotója és elméletírója.

Balázs Béla. Levelezőlap. Jelzet: KA 6844/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Művei és gondolatai nagy hatással voltak munkatársaira és tanítványaira – azokban az időszakokban, amikor lehettek, máskor azonban feledésre volt ítélve. Az, hogy az elmúlt néhány évtizedben mégis és újra ismertté váltak írásai, azt is jelzi, hogy mennyire fontos úttörője volt a modern magyar (és európai) művészet(ek)nek. Ma ismét, és egyre szélesebb körben hozzáférhetők művészi és tudományos művei, így azok olvastán halála után háromnegyed évszázaddal is megismerhetjük a szerzőt.
Balázs Béla (Bauer Herbert Béla néven) Szegeden született, 1949. május 17-én pedig Budapesten halt meg, de élete során a Szeged–Budapest távolságnál sokszorosan tágabb teret járt be mind fizikai, mind szellemi értelemben. Földi, halandó élete 65 esztendeje több stiláris és szellemtörténeti korszakon ível át.
Két „katalógussal” lehet körbe írni Balázs Béla munkásságát: az egyik a különböző művészeti ágakban létrehozott alkotásainak és művészettudományos munkáinak sora, a másik pedig azoknak a kultúrafordító embereknek a listája, akikkel együtt dolgozott, alkotott itthon és külföldön. Mindkét sor nagyon impozáns és sokatmondó.
Balázs Béla legismertebb, legnagyobb hatású művei közt mindenképpen említést érdemel például az 1908-ban (először) kiadott Halálesztétika, drámaművei között az első, a Doktor Szélpál Margit (1909) volt az első magyar színmű, melynek címszereplője egy értelmiségi nő.

• 
• 
• 
• 
• 

Számos egyfelvonásosa és bábjátéka újra-fölfedezésre vár, de a legtöbbször színre került szövege minden bizonnyal A kékszakállú herceg vára (1918). Bartók számára A fából faragott királyfi (1917) című táncjáték librettóját is ő írta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A kékszakállú herceg vára szecessziós ballada a férfilélek titokzatos és sebezhető mélységeiről, a jelentősége a Bartók-zene nélkül is meghatározó irodalmunkban.
Színpadra szánt szövegei, versei és novellái, műfordításai (később regényei, meséi) mellett első alkotói korszakában (1919-ig) főképp a dráma és a színház elméletével foglalkozott (Dramaturgia. Előadások a szellemtudományok köréből, 1918). Tagja volt az első magyar művész-színházat létrehozó, nagyon fiatalokból (17-21 éves művészekből) összeállt csoportnak, a Thália Társaságnak (1904–1908).

• 
• 
• 
• 

A „nagy háborúban” szerzett tapasztalatairól naplófeljegyzéseit is megjelentette (Lélek a háborúban. Napló, 1916).

Divéky József (1887–1951): Illusztráció Balázs Béla A másik tábor című novellájához (1917). Rosner Károly: Divéky József. In: Magyar Grafika, 11. évf. 5–6. sz. (1930. május–június), 168. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Miután 1919 végén (politikai) emigrációba kényszerült, előbb Bécsben, majd Berlinben a színház után a film művészi lehetőségeinek szentelte figyelmét (A színjáték elmélete, Wien, 1922; Der sichtbare Mensch, oder Die Kultur des Films, Wien–Leipzig, 1924). A Bauhaus körében, majd később Moszkvában is nemcsak kritikusként és szellemtudósként, de filmkészítőként is bekapcsolódott a modernista (art deco, egzisztencialista) áramlatokba. A második háború után hazatérve dolgozott Radványi Géza Valahol Európában című emlékezetes filmjének forgatókönyvén is.

Radványi Géza: Valahol Európában. Jelenetfotó a filmből. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár.  A kép eredeti megjelenési helye: Nemeskürty István – Szántó Tibor: A magyar filmművészet képeskönyve, Budapest, Helikon, 1985, 99.

Legfontosabb összefoglaló filmesztétikai műve 1930-ban jelent meg első ízben (Der Geist des Films, Halle), amit azután számos nyelvre fordítottak, s maga Balázs is többször átdolgozta-bővítette, míg azután 1947-ben magyarul is megjelent: Filmkultúra. A film művészetfilozófiája címmel. Az első (1925) Látható embertől a Film szellemén át a teljes mélységben kidolgozott filmesztétikáig-filmelméletig ívelő gondolatai máig alapműnek számítanak a kilencedik művészet teóriai szakirodalmában.
A Balázs Béla barátait, alkotótársait fölsorakoztató (nyilvánvalóan nem teljes) névsor puszta olvasása során is belekerülünk a 20. század teljes kultúrhistóriájának sodrába. Lássuk csak: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lukács György, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly, Babits Mihály, Kaffka Margit, Schilling Oszkár, Lesznai Anna, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Hevesi Sándor, Gyömrői Edit, Bánffy Miklós, Berény Róbert, Kozma Lajos, Erwin Piscator, Georg Wilhelm Pabst, Korda Sándor, Leni Riefenstahl, Radványi Géza, Gábor Andor… Ha térképre rajzoljuk Balázs Béla életútját, szegedi kezdőponttal indulhatunk előbb Lőcsére, majd vissza Szegedre. Utána Budapest következik. Innen egy népdalgyűjtő út kanyarog (1905), azután Berlinbe vitte ösztöndíja, 1907-ben Párizsba utazott, majd visszatért tanárként Budapestre. 1911–12-ben Olaszországban, ismét Párizsban és Berlinben töltött hosszabb időt. 1914-ben önkéntesként került a frontra, ahol meg is sebesült. A Tanácsköztársaság négy hónapnyi ideje alatt végzett tevékenysége miatt (mert tagja volt a Forradalmi Írók Direktóriumának és vezetője a Közoktatásügyi Népbiztosság Irodalmi és Művészeti Ügyosztályának, s egyúttal a budapesti Nemzeti Színház és Operaház kormánybiztosa) emigrációba indult Bécsbe, második feleségével Reichenauban telepedett le. 1926 és 1930 között élt Berlinben. 1930-ban algériai utazáson vett részt (és filmezett), majd Moszkvába ment. A második háború éveiben ott élt feleségével, majd 1941-ben Alma-Atába evakuálták őket. 1945 után tért haza Budapestre, vendégoktatóként működött Prágában és Rómában is. Szellemi útját az Eötvös Collegium, a Holnap antológia, a Nyugat, a Vasárnapi Kör szegélyezte, 1919 vége után külföldön folytatta újságírói pályáját (pl. a Bécsi Magyar Újság, majd a Der Tag szerkesztőségében).

• 
• 

Emlékezetét az 1958-ban alapított és 1960-ban először átadott Balázs Béla-díj és a Balázs Béla Stúdió (1959) őrzi. Az utóbbi évtizedekben megszaporodtak műveinek kiadásai és a róla szóló művek, elemzések, adattárak. Így egyre pontosabb képet tudunk kialakítani munkásságának jelentőségéről.
Balázs Béla művei, mind a szerzői, mind a tudományos alkotásai máig (és holnapig) tartó hatással vannak a magyar és az európai irodalomra, színházra, filmre és filmtudományra. Újraolvasása nagy élményt jelent a 21. századi közönségnek is, legsikeresebb színpadi és filmművei (A fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vára, a Valahol Európában) posztmodern korunk kulturális háló(zat/j)ának meghatározó szemei. Emlékezzünk Balázs Bélára és forgassuk írásait!

Dr. Sirató Ildikó irodalom- és színháztörténész, tudományos kutató (Digitalizáló Osztály)

Marczali (Morgenstern) Henrik (1856–1940) történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1870-ben kezdte meg tanulmányait a Pesti Tudományegyetemen, illetve azokat külföldön (Berlin, Párizs, Oxford) is folytatta. 1878-tól az egyetem gyakorló gimnáziumának (ma ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium) tanára, majd 1895-től az egyetem kinevezett rendes tanára lett. Magyarországon ő volt az első professzionális történetíró és a forráskritikát az oktatásban meghonosító egyetemi tanár.

Marczali Henrik portréja. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf. 36. sz. (1895. szeptember 8.), 585. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Marczali Henrik életéről és munkásságáról az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Marczali Henrik Kutatócsoportjának szervezésében kétnapos (2024. április 17–18.) konferencián emlékeztek meg, amelynek nyitónapján emléktáblát avattak Marczali egykori lakhelyén, a József körút 59–61. szám alatt. Ezt követően a résztvevők Tóth Krisztina, az ELTE Történeti Intézetének oktatója és az Egyetemi Könyvtár és Levéltár munkatársa vezetésével megtekintették a tudós egykori munkahelyeit, köztük az Egyetemi Könyvtárat, ahol 1875 és 1881 között a gyakorló gimnázium, majd 1886 és 1890 között a Történelmi Szeminárium működött.
A megemlékezést szorgalmazó történész, eszmetörténész, a Debreceni Egyetem emeritált egyetemi tanára, Dénes Iván Zoltán Marczali Henrik-monográfiájában a következőképpen idézi a történetíró tárgyilagosságra vonatkozó törekvését:

A HUN-REN BTK Történettudományi Intézetében megrendezett konferencián négy szekcióban hallhattak az érdeklődők a történész életművéről. A szocializáció kapcsán Huszár Mihály (Marcali Múzeum) Marczali szülőhelyéről és rokonságáról, Hudi József (Dunántúli Református Egyházkerület Levéltára) a Pápai Református Kollégiumban eltöltött évekről, valamint Tóth Krisztina (ELTE) az átalakuló budapesti bölcsészkari időszakról tartott előadást. A történeti elbeszélés témakörében Lévai Csaba (Debreceni Egyetem) a tudós világtörténelem-értelmezésébe, míg Miru György (Debreceni Egyetem) a Széchenyi- és Kossuth-képébe engedett bepillantást. Tarafás Imre (ELTE) előadásában a Habsburg Birodalomról, Sipos Gábor (Babeş–Bolyai Tudományegyetem) pedig az Erdélyről alkotott Marczali-képet vizsgálta.

• 
• 
• 
• 
• 

Turbucz Péter (MNL B-A-Z Vármegyei Levéltára) az egykori egyetemi tanár nagy háborúról vallott, 1922 utáni vélekedését, illetve Dénes Iván Zoltán (Debreceni Egyetem) az értelmiségi szerepfelfogását járta körbe. Az összehasonlítás és kontextus vonatkozásában László Andor (ELTE) Bocskai István erdélyi fejedelem és Erdély kapcsán hasonlította össze Szekfű Gyula és Marczali munkásságát. Törő László Dávid (Debreceni Egyetem) a történész 1912-es alkotmánytörténeti vitája és az „Eckhart-vita” párhuzamai, valamint különbségeiről tartott előadást, míg Gyáni Gábor (HUN-REN BTK) a rendiség értelmét és jelentőségét tekintette át Marczali, illetve Hajnal István gondolkodásában.

Marczali Henrik levele Fraknói Vilmosnak. Berlin, 1877. február 26. – Kézirattár

Bárány Zsófia (OSZK) előadásában arra vállalkozott, hogy Marczali katolikus kapcsolataiba engedjen betekintést, elsősorban a történész visszaemlékezései, de még inkább az arra reflektáló levéltári források (levelek, ajánlások, rövid üzenetek) alapján. Így nem csupán az eddig ismert vagy kevésbé ismert szakmai együttműködések, illetve közelebbi (pl. baráti) kapcsolatok színesedtek tovább, de új elemekkel is bővültek a Pázmány Péter által alapított katolikus egyetem első ki nem tért zsidó történésze és a katolikus klérus viszonyát illetően.

Marczali Henrik sírja (részlet) a Kozma utcai izraelita temetőben. Fotó: Dénes Iván Zoltán

Bárány Zsófia (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom:

• Dénes Iván Zoltán. Választott nemzet: Marczali Henrik élete és munkássága, Budapest, Balassi, 2022, 62.

A táblaavatási ünnepségről bővebben:

• Rebró Fanni: „Dolgozószobája volt az a hely, ahol java élete lefolyt” – emléktáblát kapott Marczali Henrik. In: Józsefváros Újság, 2024. április 21.

A magyar honvédelem napján ünnepeljük, hogy 175 éve a magyar szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontjaként 1849. május 21-én a Görgey Artúr vezette honvédsereg háromhetes ostrom után visszafoglalta Buda várát.

Than Mór: A budai vár visszavétele (1849. május 21.) – Digitális Képarchívum

A Katolikus Tábori Püspökség honlapján olvasható ünnepleírás szerint:

A magyar honvédelem napja egy 175 évvel ezelőtti eseményhez, Európa egyik legszebb fővárosa büszkeségének, Buda várának a Habsburg erőktől való visszafoglalásához köthető. Jókai Mór Szerencsétlen szélkakas című novellájában olvashatunk egy bizonyos szegkovácsról, aki az 1848. esztendő végét és 1849-et gyakorlatilag a budai vár tömlöcében tölti, mert éppen a regnáló rendszer ellenségeiért kiáltott ’Vivát!’-ot. Persze tette ezt azért, mert ezt a tanácsot kapta egy bizonyos János nevű porkolábtól, a várbörtön leválthatatlan őrétől, aki furcsa mód az igencsak váltakozó és ellentétes politikai helyzettől függetlenül töltötte be töretlenül tisztségét. Amikor szegkovácsunkat „gyanús mivolta” miatt „bevarrták”, akkor János porkoláb meghagyta neki, hogy a „revolúciót” kell éljeneznie.  Mikor kiszabadult, pontosan ezt tette. Igen ám, de a „szélkakas” jellemű porkoláb új urai, a császári megbízottak ezt nem vették jó néven, így újabb három hónap bekvartélyozás várt rá a budai várbörtönben. A porkoláb bezárásának kezdetén elhangzott intésére kiszabadultakor a császárt és a királyt éltette, amiért is jött az újabb büntetés az akkori uraktól, a forradalmi megbízottaktól. És így ment ez november harmadikáig, amikor is „az apróbb politikai vétségekért elítéltek szabadon bocsáttattak, köztük a szegkovács is.” Ehhez a szatirikusnak szánt történethez azonban nagyon komoly történelmi események szolgáltattak alapot. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt ugyanis a Budai vár fokán gyakran cserélődtek az oda kitűzött lobogók. Az egyik ilyen lobogócserére 1849 május 21-én került sor. Erről a már említett Jókai Mór a következőképpen emlékezik meg:

1849. május 21. Honvédek támadása a pesti oldal felől. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

Buda várának ostroma. Ez a három szó a hadtörténészek vagy a történelmet szerető laikusok számára általában két történelmi eseménnyel hozható leginkább kapcsolatba. Az egyikről, és egyben a többet emlegetett eseményről Buda e liberata! avagy Kizil Elma végnapjai címmel korábban egy kétrészes blogbejegyzést írtam. Buda várának „fő” ostroma ugyanis a történelem iránt rajongók legtöbbje számára az 1686 nyarán lezajlott eseményeket jelenti. Ekkor történt, hogy az egyesült keresztény seregek visszafoglalták a Szulejmán szultán által 1541-ben csellel, „egyetlen puskalövés nélkül” elfoglalt várat, melyet korábban hatszor védtek meg sikeresen az oszmán erők a másfél évszázadnyi megszállás alatt. Végül 1686-ban a Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel vezette keresztény seregek hősies és kegyetlen, két és fél hónapig tartó ostrom során visszafoglalták az Ali Abdurrahman parancsnoklása alatt álló megszálló török erőktől. Némi eltéréssel, de ezen ostrom emlékét őrzi a II. világháborút követően helyreállított, jelenleg is meglévő várfalak elhelyezkedése is. Ezek a várfalak már az 1686-os ostrom során sem számítottak korszerűnek, az ostromhoz érkező kortársak nagyon meg is ütköztek rajta, hogy a késő középkort idéző vár falait védő ágyúállások elhelyezésére, a köríves rondellákon kívül még mindössze egyetlen szögletes olaszbástya szolgált. Az is a Duna felől, a keleti oldalon. Ennek ellenére a 90-100 ezer főre becsült keresztény seregnek így is megközelítőleg két és fél hónapjába telt azt elfoglalni a mintegy tízezer fős védőseregtől. Bár hozzá kell tenni, a várvédőket egy erős szultáni felmentősereg is megtámogatta ugyan, de a török hadvezetés hibája miatt ez az akció kudarcot vallott.
Úgy látszik igaz a mondás, miszerint a történelem ismétli magát, hiszen érdekes egybecsengés, de 1849-ben, a Heinrich Hentzi tábornok parancsnokolta Budát az ostromló magyar seregek ugyanúgy egy könnyen bevehető, elavult erősségnek találták. Ahogy Görgey Artúr visszaemlékezik, az általános közvélekedés szerint úgy vélték, hogy ostromágyúk nélkül „Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni”.

Görgey Artúr tábornok. In: Vasárnapi Ujság, 45. évf. 5. sz. (1898. január 30.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A már 1686-ban elavultnak számító várfalak mellett gyenge pontja volt Budának még, hogy gyakorlatilag a környező magaslatokról (Gellért-hegy; Nap-hegy; Kis Sváb-hegy) a kortárs tűzfegyverek már képesek voltak komoly károkat okozva belőni a várba. De mindemellett ott volt még afféle Achilles-sarokként, hogy a Budai vár nem rendelkezett önálló vízellátással. Ezt a leggyengébb pontot nagyon jól látta Hentzi is, aki műszakilag magasan képzett tisztje volt a cs. kir. hadseregnek. A gyenge pont ellensúlyozására a vízmű védelmére egy cölöpvédművet építtetett, amelyet összekötött a Lánchíd budai hídfőjével. Emellett (Windisch-Grätz megbízására) kijavíttatta a falakat és bástyákat is. Ennek tükrében nagyon meglepő „Pest lerombolójának” az ostromhoz való viszonyulása. Görgey szerint a vár bevételéhez nagymértékben hozzájárult Hentzi érthetetlen és az akkori közvélemény számára -jogosan – aljasnak tartott cselekedete. A gyűlölt császári tiszt azzal, hogy - a Komáromból érkező nehéz faltörő ágyúk számára, az „orra előtt” készülő sáncok lövetése helyett – a gyönyörűen felépült Pest katonai jelentőséggel nem bíró épületeit bombázta, olyasmit követett el, amit egy közismert francia közmondás így fogalmaz meg: „C’est plus qu’un crime; c’est une faute!” (Ez több mint bűn, ez hiba!). Hogy miért volt ez így? Erről Görgey Artúr naplójában a következőképpen vélekedik:

Buda ostroma 1849-ben. Ismeretlen művész olajfestménye – A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mi is vezetett Buda háromhetes ostromához. Az 1848 decemberében indult téli hadjárat során a Windisch-Grätz vezette császári csapatok összehangolt támadást intéztek a magyar szabadságharc seregei ellen. Ez egy több hadszíntéren indított offenzíva volt, melynek célja az 1848. március 15-ei forradalom után a magyar államnak adott részleges önállóság teljes felszámolása volt. A császári csapatok sorra nyerték az ütközeteket és elfoglalták Eszéket és Lipótvárat. Ennek tetejébe 1848. december 30-án, Mórnál Jelačić serege katasztrofális vereséget mért Perczel Mór hadtestére. A magyar seregek az ország nagy részéből kiszorultak, azonban a császári hadművelet mégsem érte el célját, hiszen a Debrecenbe költözött magyar kormány működőképes maradt. Viszont a Mórnál történt vereség után a Duna felső szakaszának védelmét és a fővárost a magyar hadvezetés tarthatatlannak ítélte. Bár – Vetter Antal és Klapka György javaslata ellenében – Perczel javasolta a budai vár megtartását, mondván az erősség télen bevehetetlen. Azonban a „móri csatavesztő” renoméját is elvesztve nem igen talált meghallgatásra. Így Buda várát és Pestet a magyar hadsereg kiürítette és Windisch-Grätz Buda várparancsnokságával, a korábbi péterváradi kapitányt, az oda bevonuló cs. kir. csapatoknál szolgálattételre jelentkező, később Pest szétlövetésével hírhedté vált Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagyot bízta meg. Mint szó esett róla Hentzi műszakilag magasan képzett tiszt volt, így rögtön „szemet szúrt” neki a várvédőket kiszolgáltatottá tevő duna-parti vízmű, melynek védelmére egy, a Lánchíd budai hídfőéig húzódó cölöpvédművet emeltetett. A falakat és a bástyákat (rondellákat) megerősítette és előbb 85, majd 92 löveget helyezett el azoknál. Ezen professzionális szintű előkészületek egyáltalán nem dilettáns katonára utalnak, ezért is érthetetlen – a Görgey által is írt – „hibaszámba menő bűne” Pest bombáztatásával és az ostromállások készületének „békén hagyásával”. A várőrség egyébként főként osztrák és kisszámú, besorozott olasz katonákból állt.

Hentzi értelmetlen pusztítása a pesti házakban. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

A dicsőséges tavaszi hadjárat második szakaszában a császári seregek által ostromlott Komárom felmentése után felmerült a magyar hadvezetésben a „hogyan tovább?” kérdése. Buda várának visszafoglalása mellett politikai és katonai érvek egyaránt felmerültek. 1849. április 14-én a magyar nemzetgyűlés detronizálta a Habsburg-házat, s kimondta Magyarország függetlenségét. Az immár függetlenné vált országnak szüksége volt arra, hogy diplomáciailag elismertesse magát. Ehhez szükség volt egy szabad fővárosra. Bár Kossuth a szabadságharc bukása után azt hangoztatta, hogy az egész ostrom csak időpocsékolás volt. A katonai érvek közül a legfontosabb az volt, hogy ugyan a Tavaszi hadjárat során az ország nagy részéből kiűzték a császári erőket és az egymástól függetlenül operáló magyar seregtesteknek sikerült egyesülniük, de még így is több mint kétszeres császári haderővel számolhatott a honvédségünk. Komárom alatt mintegy 27 ezer fő állomásozott 107 löveggel. Buda ostromzárát már csak azért sem lehetett feloldani, mert a Délvidékre menekült Jelačić-hadtestről a vezérkarnak nem voltak pontos információi, és egy esetleges Bécs elleni támadás során felmerülhetett, hogy a visszaforduló horvát bán Buda felmenésére indul.
Hermann Róbert hadtörténész így magyarázza, hogy miért is „vették félvállról” az ostromlók a helyzetet és miért nem vittek magukkal ostromágyúkat a művelethez.

A vár ostromához felsorakozott magyar seregek a következőképpen helyezkedtek el: a Kmety-hadosztály állt a Vízivárosban, ehhez csatlakozott a Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy közötti szakaszon Knezich Károly III. hadteste, a Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy között Nagysándor József I. hadteste foglalt állást, a Kis-Gellért-hegy és a Duna közötti szakaszt Aulich Lajos tartotta megszállva a II. hadtesttel. Görgey Artúr az ostrom kezdete előtt, május 4-én egy hadifogoly tisztet küldött be a várba, hogy tolmácsolja üzenetét Hentzinek és katonáinak. Felszólította őket a vár megadására és becsületes hadifogságot ígért érte. Valamint hozzáfűzte üzenetéhez, hogy Pestet megkímélendő nem fog abból az irányból támadni, de ha Hentzi mégis lövetné Pestet, úgy ne számítson kegyelemre. Hentzi válaszában megüzente, hogyha a magyar csapatok nem hagynak fel a falak lövetésével, úgy Pestet hatalmas ágyútűzzel árasztja el. Hogy a magyarok közt gyűlölt lett a neve, ez utóbbi cselekedetének köszönhető.

1849. május 21. Honvédek rohama a Nyugati-bástya ellen. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény 

Görgey számára nem maradt más lehetőség, elkezdte az ostrom hadműveleteinek koordinálását. Az első támadási pont az „Achilles-sarok” volt. Május 5-én Kmethy György honvédtábornok és katonái megrohanták a vízvédművet, melyet fel akartak gyújtani. A 10. és a 33. zászlóalj azonban nem tudta végrehajtani a feladatot, parancsnokuk is megsebesült. A támadás kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy a vár gyors bevétele hiú ábránd csupán. Úgy tűnt, hogy a támadó magyar sereg alábecsülte a védők erejét. Később, május 11-én a várvédők sikeres kitörést hajtottak végre a Vízivárosban lévő osztrák sebesült katonák kimentésére.
Szabályos ostromra kellett felkészülni. Görgey kénytelen volt a komáromi vár parancsnokának Guyon Richárdnak megüzenni, hogy küldjön ostromágyúkat Budára. Hogy ez mennyire nem volt zökkenőmentes, azt már a tábornok korábban idézet emlékeiből is olvashattuk. Végül négy huszonnégy és egy tizennyolc fontos ostromágyú érkezett megfelelő lőszerellátmánnyal. A kizárólag Pestet lövető Hentzi által „figyelemre sem méltatott” Nap-hegyen épülő sáncok május 14-ére lettek készen, 15-éről 16-ára virradó éjjel helyezték el azokban a lövegeket. Május 16-án az ostromlövegek megkezdték munkájukat, másnapra tekintélyes rést vertek a Fehérvári-rondellától délre lévő falszakaszon. A lövetés során a várpalota tetőszerkezete is meggyulladt. Ezért Hentzi bosszúból újból Pestet lövette. Ez Görgeyt annyira felháborította, hogy parancsot adott egy május 17-éről 18-ára virradó éjszakai felderítésre, amely siker esetén akár rohammá is alakulhat. A támadási tervből azonban sajnos nem lett komoly eredmény. A várőrség számolva efféle rohammal, a várfalak előtt különféle terepakadályokat helyezett el az ostromlók rohamának fékezésére, másrészt a fal egyáltalán nem volt megmászható állapotban, és a honvédek ostromlétrái túl rövidek voltak.
Hentzi ekkor kezdett ráébredni, hogy itt „nem babara megy a játék”. Május 18-án megkísérelte eltorlaszolni a rést a várfalon, de ez egy felhőszakadás miatt meghiúsult. A nemcsak vérlázító, de értelmetlen pesti bombázások itt bosszulták meg magukat. Ugyan hamarjában a Fehérvári-rondellán ütegeket állított fel és május 19-én két ostromágyút egy darabig sikeresen el is hallgattatott, de a falon lévő rés tágulását már nem tudta feltartóztatni. Ezen az éjjelen ismét kísérletet tett a rés eltorlaszolására, de a várbeli utászok az erős puska- és ágyútűzben nem tudtak komoly eredményeket produkálni. A magyar tüzérek folytatták a falak ostromát. A sikertelen roham után, Görgey parancsára minden éjjel hadtestenként négy-négy század nyugtalanította a védőket 2 óráig.
Május 20-án a főparancsnok úgy látta, megérett a helyzet az általános rohamra. Másnap, május 21-én hajnali három órakor minden löveg össztüzet adott le a várra. Ez volt a jel a roham megkezdéséhez. Az ostromló seregek parancsnokai közt négy későbbi aradi vértanút is találunk. Az ágyúkkal ütött rés ellen Nagysándor József I. hadteste indult rohamra. Aulich Lajos hadteste a déli irányból támadott, míg az északi várfalat, a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella körzetét a III. hadtest ostromolta. Mivel a hadtestparancsnok, Knezich Károly testvére, János a várat védő egyik határőrzászlóaljban szolgált, ezért a hadtest parancsnokságát az ostrom idejére (humánus okokból) Leiningen-Westenburg Károly, „a szőke óriás” vette át.

Budavár ostromának főbb szereplői. In: Vasárnapi Ujság, 40. évf. 21. sz. (1893. május 21.), 353. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A roham a résnél nehezen nyert teret, mert a védők nemcsak szemből, de oldalról is lőtték a várba benyomulni igyekvő katonákat. Azonban az I. hadtest egyik hadosztálya parancsnokának, Máriássy János ezredesnek sikerült két szászlóaljjal a várkert felől oldalába kerülni a védőknek. Reggel öt órakor már kilenc helyre kitűzték a magyar zászlót. A II. hadtestnek is sikerült behatolni a nyugati nagy falközben lévő várkertnél. Létrák híján itt egymás hátán másztak be az ostrom hősei. A Ferdinánd-kapunál már voltak ostromlétrák, a Duna felől pedig a megrongált faltörmelék szolgált segítségül a behatoláshoz. Az itt bekerített cs. és kir. csapatok rövid harc után letették a fegyvert. A III. hadtest katonái a Bécsi kaput és a mellette húzódó falszakaszt mászták meg létrákon. Harminc katona hősi halála árán sikerült feljutni a kapura és bejutni a várba. A rohamozók az Úri és az Országház utca felől a Szent György tér felé nyomultak előre, két tűz közé fogva a védőket.
Úgy látszik, a történelem ismétli magát. Így volt ez Buda várának ostrománál is. 1686. szeptember 2-án Ali Abdurrahman csapati élén a Szent György tér környékén esett el. Így történt Hentzivel is, aki a Szent György téren csapatai élére állva próbálta menteni, ami menthető, de halálos lövést kapva elesett az ütközetben. Azonban mégis van egy komoly különbség kettőjük esete között. Illetve a hasonló módon elesett két várparancsnok emlékének utóélete között. Az „utolsó budai basa” a magyarok részéről megkapta a hősnek járó tiszteletet, hiszen ma is ott található a budai várban a síremléke az északi oldalon. Hentzi a császári kormányzattól kapott ugyan egy emlékművet, de ezt 1899-ben áthelyezték a budai hadapródiskola udvarára, majd 1918-ban szétszedték. Az „utolsó budai pasa” nem hajtott végre olyan alávaló tettet, mint hogy egy polgárok – ráadásul saját török polgárai – által lakott várost tönkre lövessen. Így véleményem szerint teljesen jogos, hogy a Habsburg várparancsnokot a magyar néplélek – Abdi basával ellentétben – nem tekinti hősnek. Hentzinek volt még egy utolsó, hadászati szempontból teljesen értelmetlen és elvetemült terve. Torzult elméje szülte elképzelését azonban úgy tűnik az „égiek” megakadályozták. Végső elkeseredésében ugyanis fel akarta robbantani a Lánchíd budai pillérét. Azonban az „égi behívóparancs” keresztülhúzta tervét. Ekkor helyettese, Alois von Alnoch ezredes próbálkozott az ördögi terv végrehajtásával, de végül az aknákban előkészített robbanóanyag őt tépte darabokra. Ennek köszönhetően áll a mai napig hazánk és fővárosunk büszkesége, Williem Tierny Clark és Adam Clark „gyermeke”, a Széchenyi lánchíd.

1849, május 21. Honvédek ostroma a Fehérvári kapu ellen. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

A május 4. és 21. között zajlott ostrom alatt az osztrák hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el. 710 katona esett el, 4200 fő, köztük 113 tiszt pedig hadifogságba került. A budavári diadal 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg. A budai vár bevétele megkoronázta a dicsőséges tavaszi hadjáratot. Azonban a mintegy harmadfél hétig tartó ostrom napjait sokan elvesztegetett időnek tartják, mondván, emiatt a magyar hadsereg nem tudta nyomás alatt tartani meggyengült és visszavonuló császári csapatokat. Azonban a tények szerint a valóban meggyengült morállal rendelkező császári haderő egyszer sem hagyta el rendezetlenül – tehát teljesen megtörten – a csatateret. Állománya 1849. május 1-én – Jelačić Buda környékén maradt hadtestét nem, de a szabadságoltakat és a sebesülteket beleszámítva – 75.633 fő és 237 löveg. Ezzel szemben az 1849. április 25-i hadrend adatai szerint Görgey 27.826 fős állománynak parancsnokolt, mely 107 löveggel rendelkezett. Ráadásul a magyar honvédsereg a tavaszi hadjárat végére felélte lőszer- és egyéb hadtáptartalékait és az utánpótlás meglehetősen körülményesen és lassan érkezett. Görgey és tábornokai – különösen Klapka György – úgy gondolták, hogy Buda visszavételével megnyithatják a Dunát, mint stratégiai jelentőségű vízi útvonalat, így biztosíthatják az utánpótlás megfelelően gyors szállítását egy támadó hadművelethez.
Tehát Buda elfoglalását semmi esetre sem tekinthetjük az 1848–1849-es szabadságharc hadászati balfogásának. Emellett ott volt még egy tényező, amely gyakorlatilag irrelevánssá tett volna a szabadságharc további menetét tekintve még egy esetleges balfogást is. A vár bevételének napján, május 21-én Varsóban I. Ferenc József osztrák császár végleg elérte, hogy I. Miklós orosz cár egy 200 ezer fős hadsereget küldjön a magyar szabadságharc leverésére. Augusztus 13-án a magyar sereg a túlerővel szemben Világosnál kapitulált. A budai ostrom tisztjei közül négyet, Aulich Lajost, Knezich Károlyt, Nagysándor Józsefet és Leinigen-Westenburg Károlyt Aradon, október 6-án kivégezték. Klapka György azért nem került az aradi 13 közé, mert a szégyenteljes kivégzések alatt – a „Fel-fel vitézek a csatára” című hazafias katonadalban szereplő – Komáromot védte, melyet csak szeptember 27-én adott fel, a várat védők teljes amnesztiájának feltételével. Ezt meg is kapták, ezután a legendás hírű tábornok emigrált, de az 1867-es kiegyezés után hazajött, később politikai szerepet is vállalt, majd, 1892-ben halt meg Budapesten. A Magyar Honvédség főparancsnoka, Görgey Artúr szintén elkerülte a bitót, amiben valószínűleg szívesen részeltette volna a Habsburg-udvar, hiszen őt is civilnek tekintették. A „hivatalos verzió” szerint azért nem ítélték sem halálra, sem börtönbüntetésre, hanem „csak” ausztriai száműzetésre, mert feltétel nélkül letette Világosnál a fegyvert. Azonban olyasmit is „csicseregtek a madarak”, hogy az egykori vegyészből lett hadvezér zsenialitását csodáló I. Miklós cár finoman fogalmazva ellenállhatatlanul erős nyomást gyakorolt személyes ügyében. Kossuth Lajos 1849. szeptember 11-én írta meg híres/hírhedt vidini levelét, amelyben – alaptalanul – árulónak nevezte Görgeyt. Ez volt többek között az alapja annak a gyalázatnak, hogy a magyar hadtörténelem – egyes vélemények szerint – Hunyadi János utáni második legnagyobb hadvezérét a közgondolkodás nagyon sokáig árulónak tekintette. Egyébként Kossuth ezzel az élete végéig megtartott véleményével később az egész megmaradt 48–49-es katonai tisztikart magára haragította. Görgey 1916-ban halt meg, akkor a jócskán aggastyán korú tábornok az I. világháború volt katonai tanácsadójaként is szerepet vállalt.

Görgey Artúr lovasszobra a budai várban (jelenleg nem látható) – A kép forrása: Digitális Képarchívum

Amit az 1686-os ostromot feldolgozó blogbejegyzésem hőseiről írtam, az ezen írás főszereplői esetében is mottó lehet: Tisztelet a vár alatt harcoló hősöknek!

Sterio Károly: Buda ostroma – A kép forrása: Wikipédia

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom és dokumentumok:

• Buda ostroma (1849). In: Wikipédia
• Buda visszavívása. In: Múltkor. Történelmi magazin, 2004. május 20.
• Budavár ostroma 1949. Csatarekonstrukció. 2018. május 21 (rend. Korcsmáros György). 2018. In: Youtuve videómegosztó
• Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898.
• Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, [Görgey István fordítását átd., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás], Budapest, Európa, 1988.
• Hermann Róbert (szerk.): Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, Budapest, Osiris, 2022.
• Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc és forradalom története, Budapest, Videopont, 1996.
• Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete, Budapest, Korona, 2001.
• Hermann Róbert: Forradalom és szabadságharc 1848–1849, Budapest, Kossuth, 2009. (Magyarország története, 14.)
• Jókai Mór: A kőszívű ember fiai, Budapest, Unikornis, 1996
• Jókai Mór: Forradalmi és csataképek, Budapest, Budapest, Unikornis, 1994.
• BKHE Budai 2-ik Honvédzászlóalj: Budavár ostroma 1849 – H.agyományőrző csatabemutató. In: Youtube videómegosztó, 2018. szept. 4
• A kőszívű ember fiai. Játékfilm. (rend. Várkonyi Zoltán), 1965. Mafilm Játékfilmstúdió. In: Wikipédia
• Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi hadtörténet, Budapest – Debrecen, Rubicon – Aqulia, 2000.
• Tarján M. Tamás: május 21. Budavár visszafoglalása. In: Rubicon online

Rónay Jácint arcképe a Magyarország és a Nagyvilág című lap 1866. szeptember 9. számának címlapján – Törzsgyűjtemény

Rónay Jácint életét sajátságos módon kísérte végig a dráma és a színház; onnantól, hogy a bencés gimnáziumban a képzés részeként iskoladrámákat írt és szerepelt bennük, egészen addig, hogy a magyar színészek életrajzának megírását is tervezgette. Munkái egy része elveszett, vagy el sem készült, az ilyen jellegű írásait megjelentető lapok (Magyar Színházi Lap, Reform) megszűnése, illetve egyéb elfoglaltságai miatt.

Személyes kapcsolatok is kötötték a színházi világhoz: Tóth József színésszel 1846 óta ismerték egymást még Győrből, nem csak jó barátok, hanem komák voltak: Rónay volt Tóth József fiának, Imrének a keresztapja. Tóth és felesége meg is látogatták Londonban 1857 nyarán, az azelőtti évben pedig Feleki Miklós és Lendvay-Latkóczyné Hivatal Anikó keresték fel, amikor Londonban jártak.
A Jellemrajzok az angol színvilágból című, a pesti színház nyugdíjintézete javára felajánlott kötet megjelentetése teljes támogatást kapott: a Nemzeti Színház elfogadta a kéziratot, Emich Gusztáv ingyen nyomtatta, a hermaneczi papírgyár ingyen adta hozzá a papírt.

• 
• 
• 

A Shakespeare-emlékév kapcsán nemcsak Shakespeare életrajzának megírásába fogott bele, hanem közvetített a magyarországiak és az angliai Shakespeare-bizottság között, egyfajta inverz kultúrmissziót teljesítve.

Rónay azt kérte a Kisfaludy Társaságtól, hogy a magyar nyelvű Shakespeare-összkiadás egyes darabjait is küldjék majd el a stratfordi Shakespeare-múzeumnak.
Tóth József egy levelében a hazai Shakespeare-megemlékezésekkel kapcsolatban azt írta:

• 
• 
• 

A Jellemrajzok… három részletes életrajzot tartalmaz: Kean Edmund (Edmund Kean, 1787. nov. 4. – 1833. máj. 15.), Macready Vilmos (William Charles Macready, 1793. márc. 3 – 1873. ápr. 27.) és Kean Károly (Charles John Kean, 1811. jan. 18. – 1868. jan. 22.) színészekét.

• 
• 
• 

A kötet hiánypótló munka volt: a korábban a Magyar Színházi Lapnak küldött cikkeket tartalmazza, de nemcsak a Shakespeare-darabokban sikert arató színészek pályaképe található meg benne, hanem más színészekről és a londoni színházi élet érdekes tereiről, eseményeiről szóló rövid ismertetők mellett olyan, játéktechnikára vonatkozó megjegyzések, összehasonlítások is, amelyek a korabeli színészi eszköztárról és annak megfelelőnek tartott használatáról adnak képet.
A Budapesti Szemle kritikusa ugyan ez utóbbi témát kevesli; vázlatosnak, hiányosnak és töredékesnek tartja a művet, és legnagyobb hibájául azt rója fel, hogy nem teszi lehetővé a szakma képviselői, színészek, dramaturgok, irodalmárok számára Shakespeare alaposabb tanulmányozását.

A kritikus azonban megfeledkezett arról, hogy a kiadvány elsősorban a laikus nagyközönségnek szólt, hiszen a cél a minél nagyobb bevétel elérése volt. Azt azonban elismeri, hogy:

Rónay másik, színházzal kapcsolatos komolyabb munkája a Shakespeare-életrajz, amelyet a Napló-töredék… nyolcadik kötetében, annak függelékeként publikált, Shakspeare. Hontalanságom egyik kedves, kedves emléke címen.

Rónay Jácint János: Napló-töredék. Hetven év reményei és csalódásai nyomatott kéziratul tíz példányban. 8. kötet [Pozsony], [A szerző], [1888]. Címlap – Törzsgyűjtemény

A prológusból kiderül, hogy Rónay 1860-ban kezdte el a témához az anyaggyűjtést, Egressy Gábor buzdítására. Az írást azonban különböző okok miatt sokáig nem tudta folytatni. Végül már csak az 1880-as években, naplója rendezése után, a régi jegyzetei felhasználásával írta meg az életrajzot. Shakespeare nevét következetesen Shakspeare-nek írja:

A szövegben Rónay feltünteti, hogy kinek mely munkájára, vagy milyen elsődleges forrásra támaszkodik, egy-egy vitás kérdésben többek álláspontját is ismerteti, majd közli a saját véleményét. Shakespeare őseinek bemutatásától kezdve a szövegkiadások felsorolásán, az angol színház- és drámatörténeten és a világirodalmi recepción keresztül egészen a Shakespeare életének állomásain tett látogatásaiig mindenről ír, amit a témához hozzá tud kapcsolni. Saját fordításában közli Shakespeare végrendeletét, és természetesen a magyar Shakespeare-fordításokról is megemlékezik, amelyek sorát a híres jubileumi összkiadás zárja, amelyet Tomori Anasztáz felajánlásából valósított meg a Kisfaludy Társaság.

Ez pedig igazolja Rónay azon megállapítását, mely szerint:

Rónay Jácint a magyar kultúra szerves és elidegeníthetetlen részeként gondolt a színházra, amelynek fejlődéséhez az általa közelről megfigyelhető angol színjátszás ismertetése is hozzájárulhat. Ezért volt számára nagyon fontos, hogy ezzel a területtel is foglalkozzon:

Felhasznált irodalom:

• Irodalmi Szemle. Jellemrajzok az angol színvilágból. Kean Edmund. Macready Vilmos, Kean Károly. Írta Rónay Jáczint. Pest, 1865. Kiadja a pesti nemzeti színházi nyugdíj intézet. In: Budapesti Szemle, 1866., 20. füzet 365–368.
• Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Budapest, Gondolat, 1989.
• Hernády Zsolt „…küzdve a hontalanság fájdalmaival…” Rónay Jácint levelei Szemere Bertalanhoz. In: Századok, 149. évf., 3. sz. (2015), 625–660.
• Rónay Jácint János: Erzsébet királyné udvarában, 1871–1883, [sajtó alá rend. Vér Eszter Virág, Borovi Dániel], [a jegyzeteket, az utószót írta ... Borovi Dániel], [... ford. Nyizsnyánszki Ferenc, Karaffa András, ... Steiner László], [Szentendre], Erdélyi Szalon, 2022.
• Rónay Jácint János: Napló-töredék. Hetven év reményei és csalódásai. Nyomatott kéziratul tíz példányban. 1–8., [Pozsony], [A szerző], [1885–1888].

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Rónay Jácint arcképe. In: Hazánk s a Külföld. Szépirodalmi, ismeretterjesztő és társaséleti képes heti közlöny, 1. évf. 2. sz. (1865. január 8.). Címlap – Törzsgyűjtemény

Rónay Jácint, aki leginkább az evolúciós elméletek hazai elterjesztőjeként, illetve Rudolf trónörökös és Mária Valéria főhercegnő nevelőjeként ismert, 1814. május 13-án Leitzinger János néven született Székesfehérvárott. Öten (más források szerint heten) voltak testvérek. Négyéves korától nagyapja nevelte a felsővárosban, első iskoláit is itt végezte. A családja elvesztette vagyonát, a nagyszülők meghaltak, a tízéves fiú pedig a ciszterciek gimnáziumába került. Ettől kezdve rengeteg regényt olvasott, a kalandos történetek egész életében vigaszt nyújtottak neki.

1825-ben és 1826-ban az iskolai szünidőben két-két hónapot katonai iskolában töltött, hogy jobban megtanulja a szépírást és a német nyelvet. A család bizonytalan anyagi helyzetére tekintettel a szülei a papi pályát javasolták neki. Bár nem érzett hívást, a szülei iránti szeretetből mégis vállalta, hogy a bencések gimnáziumában folytassa tanulmányait Esztergomban. 1831-ben a kolerajárvány miatt csak a bizonyítványok alapján vették fel a diákokat, így Jánost is a pannonhalmi rendházba. Elutazásakor édesanyja biztosította róla, hogy ha mégsem boldogulna a rendben, akkor bármikor visszatérhet a családhoz. János azonban megtalálta a helyét a bencés közösségben, ahol 1831. október 31-én, belépésekor kapta a Jácint nevet. 1839. július 20-án szentelték pappá Győrben. 1840-ben meghalt az édesanyja, a következő évben pedig az édesapja is. A családot anyagi csődbe juttató pert 1844-ben elvesztették, testvéreinek el kellett költözniük a házból, nővérei innentől kezdve varrásból tartották fenn magukat. Jácint 1840-től Győrött szolgált, az ottani líceumban magyarul tanított történelmet. 1846-ban jelent meg Mutatvány a tapasztalati lélektan köréből című munkája.
Diákjait magyarul vizsgáztatta, amiért 1847-ben megrótták, de jelentősebb büntetést már nem kapott érte. Ebben az évben jelent meg Jellemisme, vagy Az angol, franczia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiu és életkorok jellemzése lélektani szempontból című munkája, és az akadémia levelező tagjává választották. 1848-ban megírta akadémiai székfoglalóját az emberi agy működéséről, és a győri nemzetőrök majd a győri honvédsereg tábori papja lett, ebben a minőségében vett részt a schwechati csatában.
Budavár ostrománál tapasztaltak alapján állapította meg, hogy:

A szabadságharc idején különböző ügyekben eljárva sokat utazott és menekülnie is kellett. Mivel a katolikus papság sem állt egyöntetűen a szabadságharc ügye mellett, Rónayt Pannonhalmán saját rendje vetette fogságba, majd visszakerült Győrbe, de Buda ostroma idején újra Pestre hívták. 1849. május legvégén Lukács Sándor hadfelszerelési kormánybiztos Rónayt „népszónok” címen Győr megyei papi biztossá nevezte ki és visszaküldte Győrbe.
Az orosz betörés híre Rónayt mélyen lesújtotta.

Július 18-án a császári sereg elfoglalta Győrt.

Rónay Jácint felhívása. Magyarok! Mit más nemzetek, legjobbaik vérén váltottak meg: a szabadságot; azt nekünk magyaroknak is meg kell érdemlenünk, Győr, 1849. jún. 22. – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

Rónay először Pestre, onnan Kecskemétre, Szegedre, végül Aradra menekült. A világosi fegyverletétel után Hegyi Rudolf álnéven Lukács Sándor unokatestvérénél lakott, ott fejezte be A lélektan természettani rendszere című dolgozatát 1850 március elején, amelyet szállásadója eljuttatott Pannonhalmára, ahonnan be is nyújtották az Akadémiának, de közben visszavonták a pályázatot, így a munka kéziratban maradt. Mikor híre jött, hogy az egykori honvédek üldözésére alapított rendőrség a tanyavilágban kutat, Rónay Jácint Nádudvarra költözött és Valkó János gyógyszerész segéde lett, de tudta, hogy nem maradhat sokáig. Május 22-én figyelmeztették, hogy el akarják fogni, így még akkor éjjel elmenekült. Egy korábban kapott tanácsot követve útlevelet szerzett és 1850. május 26-án elhagyta Magyarországot, további segítséggel pedig a birodalom határán is túljutott, az akkor Poroszországhoz tartozó Boroszlóba (ma Wrocław, Lengyelország), innen Hamburgba, majd Brüsszelbe utazott, ahol éppen ott volt Jósika Miklós, Eötvös József és Trefort Ágoston is, de (érvényes útlevél híján) innen is távoznia kellett. 1850. július 10-én érkezett meg Londonba, ahol meglepetésére olyan bizalommal fogadták, hogy saját bevallása alapján állították ki új iratait. Angolul egy vak orvos, John Bird segítségével tanult meg. A biztos nyelvtudás megszerzésétől kezdve tanításból tartotta fenn magát. Időnként magyarországi lapoknak is küldött cikkeket – a hazai viszonyok ismeretében általában a garantált honorárium reménye nélkül. Az emigrációban írta A tűzimádó bölcs az ős-világok emlékeiről című munkáját, ami egy geológiai tanmese, műformáját Rónay leginkább a saját szórakoztatására alakította ki.
Kiterjedt ismeretségi körrel rendelkezett és eleinte aktív tagja volt a magyar emigránsok csoportjának. Később fokozatosan kivonta magát a közvetlen politikai csatározásokból, de tartotta a kapcsolatot a magyarokkal és továbbra is részt vett az angliai közéletben. Különböző tudományos társaságok összejöveteleire járt, többek között Vámbéry Ármin előadásán is részt vett és olyan hírességekkel is személyesen találkozott, mint például Victor Hugo és Giuseppe Garibaldi. A maga visszafogott stílusában a magyar emigránsok feszültségekkel, ellentmondásos viszonyokkal terhelt életét és ezzel kapcsolatos értékítéleteit, egyes személyekről kialakult véleményét is megírta naplójában, és fontosabb tevékenységeiről is beszámol, például arról, hogy az ő segítségével nyomtatták ki Széchenyi István Ein Blick… című művét Londonban (III. 34–39, 63–72).

Széchenyi Ein Blick című munkájának címlapja. In: A magyar irodalomtörténet képekben, összeáll. és magyarázó szöveggel ell. Vende Ernő, Budapest, Athenaeum, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kossuth Lajos fiait is tanította. Bár a magyarországi hírlapok megkereséseit fenntartásokkal fogadta, Egressy Gábor azonnal megnyerte magának. Azt kérte tőle, hogy az akkor (1860-ban) induló Magyar Színházi Lap számára írjon a londoni színházi életről – így kerültek Rónay Jácint írásai az első magyar színházi szaklap „Levelezés” rovatába.
1864-ben adták ki a Fajkeletkezés: az embernek helye a természetben és régisége című munkáját, amely a darwinizmus első magyarországi megjelenése volt.
1865-ben megjelent a korábbi jegyzeteiből, cikkeiből készült Jellemrajzok az angol színvilágból című kötet, amelyet Rónay a pesti Nemzeti Színház Nyugdíjintézetének javára ajánlott fel.

• 
• 

1866-ban Rónay végre hazatérhetett. Egy ideig a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának munkájában is részt vett. 1867-ben az Akadémia rendes taggá választotta, 1868-ban megjelent Az ősemberek haladása című kötete. 1871-től Rudolf trónörökös, később Mária Valéria főhercegnő tanítója lett, 1883-ban vonult vissza. 1885 és 1888 között jelentette meg Napló-töredék: hetven év reményei és csalódásai: nyomatott kéziratul tíz példányban című munkáját, amely naplóinak gondosan válogatott részleteit tartalmazza – az eredeti, valószínűleg jóval nagyobb mennyiségű kézirat egy részét feltehetően elégette. A nyomtatott kiadás alapjául szolgáló kéziratot (és a tíz példány egyikét) a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár őrzi. A végrendelet alapján a Napló-töredék... példányait Rudolf trónörökös, Mária Valéria főhercegnő, József főherceg, Simor János hercegprímás, a Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia Könyvtára, az Egyetemi Könyvtár, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Pannonhalmi Főapátság és a British Museum kapták, a korrektúra példányt pedig Rákóczy Lajos.
Rónay Jácint 1889. április 17-én halt meg.

Felhasznált irodalom:

• Irodalmi Szemle. Jellemrajzok az angol színvilágból. Kean Edmund. Macready Vilmos, Kean Károly. Írta Rónay Jáczint. Pest, 1865. Kiadja a pesti nemzeti színházi nyugdíj intézet. In: Budapesti Szemle, 1866., 20. füzet 365–368.
• Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Budapest, Gondolat, 1989.
• Hernády Zsolt: „…küzdve a hontalanság fájdalmaival…” Rónay Jácint levelei Szemere Bertalanhoz. In: Századok, 2015., 149. évf., 3. sz., 625–660.
• Rónay Jácint: Erzsébet királyné udvarában, 1871–1883, [sajtó alá rend. Vér Eszter Virág, Borovi Dániel], [a jegyzeteket, az utószót írta ... Borovi Dániel], [... ford. Nyizsnyánszki Ferenc, Karaffa András, ... Steiner László], [Szentendre], Erdélyi Szalon, 2022.
• Rónay Jácint János: Napló-töredék. Hetven év reményei és csalódásai. Nyomatott kéziratul tíz példányban. 1–8., [Pozsony], [A szerző], [1885–1888].

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Pápai Páriz Ferenc 1649. május 10-én született Désen, Pápai Páriz Imre református lelkész és Kávási Krisztina fiaként. Nagyapja, Páriz Ferenc pápai polgár, tehetős kereskedő volt. Az ő emlékezetére vette föl az édesapa a Pápai Páriz nevet. A kis Ferenc talentuma igen korán kezdett megmutatkozni, ezért az akkori szokásjogtól eltérően már ötévesen megkezdte tanulmányait a dési református iskolában. A szülőföldjén igen népszerű fiatal pap kiemelkedő képességeire II. Rákóczi György fejedelem is felfigyelt, és 1655-ben meghívta őt udvari papjának. A Páriz család ennek következtében elhagyta a nyugalmas dési parókiát és Gyulafehérvárra költözött. Ez a döntés sajnos számos negatív következménnyel járt. A fejedelmi titulushoz mindenáron ragaszkodó és még a lengyel királyság délibábját is kergető Rákóczi 1660-ban fejedelmi méltóságát és életét is elvesztette a fenesi csatában, de már korábban is a felingerelt török-tatár hadak pusztítását zúdította Erdélyre. 1658. szeptember 5-én tatár csapatok rohamozták meg a hathatós erődítéssel nem rendelkező Gyulafehérvárt. A várost felgyújtották, a lakosokat felkoncolták vagy rabságba hurcolták. Kirabolták a templomot, az iskolát, a sírboltokat is kifosztották. Pápai Páriz családjával együtt Kolozsvárra menekült. Itt hamarosan megkapta a dési polgárok üzenetét, akik nem felejtették el kedves lelkészüket, hogy foglalja el a dési parókiát újra. Páriz örömmel engedett a szíves meghívásnak, de a négy év előtt elhagyott nyugalmát itt sem találta meg újra. Az új fejedelem, Kemény János is hamar elvesztette a török porta bizalmát. Az országon ismét tatár csapatok vonultak keresztül, és tűzzel-vassal pusztították Szatmár, Belső-Szolnok és Doboka vármegyéket. Dést is fölégették, így Páriz Imre 1661-ben innen is kénytelen volt menekülni. Besztercén húzták meg magukat. Ide Páriz Marosvásárhelyről egy tanítót hozatott, aki legalább fölelevenítette a kis Ferencben és az ott élő többi gyerekben a korábban elsajátított ismereteket. Ferenc édesanyja 1663-ban megbetegedett és elhunyt. Az édesapa ekkor Marosvásárhelyre küldte a fiút Fogarasi Mátyás keze alá, aki Désen volt iskolamester, mikor a fiúcska tanulni kezdett a dési iskolában.

Pápai Páriz Ferenc ötvenkét éves korában. Rézmetszet. In: Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium Latino-Hungaricum... Cibinii, Sumtibus Samuelis Sárdi et Martini Hochmeister, 1782. – Törzsgyűjtemény

Nagyenyedi diákévei

1664-ben Alvinczi István jómódú nemesember azt az ajánlatot tette rokonának, Páriz Imrének, hogy küldje fiát Nagyenyedre tanulni, a Gyulafehérvárról odatelepített fejedelmi kollégiumba, és ha ott felügyel az ő fia tanulására, e szolgálatért átvállalja a fiú teljes ellátásának költségeit. Az apa örömmel fogadta az ajánlatot, és Ferenc fia Alvinczi Andrással együtt valóban útra kelt Nagyenyed felé. Ettől kezdve megszűnt a Ferenc feje fölött folyton lebegő bizonytalanság. A nagyenyedi kollégiumban, már csak azért is, mivel református pap fia volt, hamarosan alumniában (ösztöndíjban) részesült. Előbb a Bethlen Jánosné Fekete Klára által fizetett helyet, majd a következő évben a legjobbat, a fejedelem alumniáját nyerte el, vagyis az ottani szóhasználat szerint principista lett. Az alumniával járó ellátás az érvényben lévő szokásjog szerint nem volt teljesen ingyenes: az alumnusnak a tanulás mellett tanítania is kellett, praeceptorságot kellett vállalnia. A praeceptori évek kitöltése után a tanulóifjúság főtisztviselőnek, contrascribának választotta meg. 

Nyugat-európai tanulmányai és doktorrá avatása

Nyolc év után elbúcsúzott az enyedi kollégiumtól, és 1672-ben, pénzgyűjtő körút (mendicatio) után külföldre indult, hogy tanulmányait folytassa. Lipcsében kezdett orvosi tanulmányokat folytatni, majd Odera-Frankfurtban és Marburgban tanult tovább. A Heidelbergi Akadémián a filozófia doktorává avatták és tanári állást ajánlottak föl neki, de nem fogadta el. Bázelben folytatta tovább orvosi tanulmányait még két évig. Tanára volt többek között Johann Heinrich Glaser (1629–1675), a kiváló anatómus, és Johann Caspar Bauhin (1606–1685) európai hírű botanikus, ezekben az években az orvosi kar dékánja. Itt avatták orvosdoktorrá 1674. október 20-án. Egész későbbi pályafutása során használta orvosdoktori címét. Nem véletlenül tartotta ezt a legfontosabbnak valamennyi végzettsége közül. Először is komoly hivatástudata az orvosi pálya felé irányította őt leginkább. Továbbá a bázeli egyetemen a doktoravatás ebben az időben igen jelentőségteljes beavatási rítus volt. Az ünnepélyes eskütétel mellett számos mély értelmű szimbolikával rendelkező mozzanatból állt ez a szertartásrend, hasonlított a papszenteléshez. Az avatást a dékán nyitotta meg. A jelölteket díszruhába öltöztették, keresztkérdéseket intéztek hozzájuk, majd hosszabb időn keresztül a földre borultak. Ez az alázat, a feltétlen odaadás jele volt. A jegyző föleskette a jelölteket, azután rövid beszéd kíséretében licenciátusi fokozatba léptette őket elő, egyszersmind felkérte a dékánt a jelöltek doktorrá avatására. A dékán emelvénye előtt még további jelképes szertartáselemek következtek: a dékán bíborkalapot tett az avatandók fejére, aranygyűrűt húzott az ujjukra, majd egy könyvet nyitott ki és csukott be előttük, emlékeztetve őket a kötelező orvosi titoktartásra. A titoktartás ebben az időben az orvosok számára többet jelentett, mint a betegek diagnózisának és kórtörténetének eltitkolása az idegen személyek elől. Korabeli orvosi könyvekben, például Oswald Croll (1563–1609) német orvos élete utolsó évében megjelent nagy összefoglaló művében olvashatunk arról, hogy ebben az időben az európai orvostudomány szerves, elengedhetetlen részét képezte az alkímia is:

Azaz: „mert e kémiai bölcselet nélkül az egész orvostudomány halott: sem elméleti, sem gyakorlati orvostudomány nem létezhet az alkímia ismerete nélkül.” (Saját fordítás, Cs. E. A.)

Pápai Páriz Ferenc: Pax Aulae... Kolosváratt, M. Tótfalusi K. Miklós által, 1696. (RMK I. 1488.) – Régi Nyomtatványok Tára

Visszatérése hazájába. Mély vallásossága

A következő évben, 1675 áprilisában indult vissza Magyarországra. Jó híre messze megelőzte őt. Debrecenben és Kolozsvárott is szívesen marasztották volna orvosként, majd Nagyenyeden is. Végül Bihar vármegye tisztiorvosa lett. 1677. március 13-án Teleki Mihály kinevezte Bornemisza Anna fejedelemasszony udvari orvosának. 1678. szeptember 20-án felajánlották neki a nagyenyedi kollégiumban a görög nyelv, a filozófia és a természettan tanszéket. Ezt készséggel elfogadta, és itt működött haláláig, 1716-ig. Nem csupán a fejedelemasszony udvari orvosa volt: orvosi hivatását mindvégig gyakorolta, és arra is felhatalmazást kapott, hogy a kollégium épületében gyógyszertárat, „patikaszerszámos bóltot” nyisson. A fejedelemasszony halálát 1681-ben elégikus latin költeményben siratta meg.
Pápai Páriz Ferenc lelkületét igazán mély, bensőséges vallásosság jellemezte. Minden jelentősebb munkája elkezdése előtt imafüzért mondott és isteni dicséreteket énekelt. Imádkozott mindig útra indulása előtt és megérkezésekor, és miként a nagy zsoltárfordító, Szenci Molnár Albert, úgy ő is naplójában Újév napján mindig hálaadásról emlékezik meg. Hálát adott már a kényszerű bujdosás éveiben is az isteni oltalomért, a családi hajlékért és a tudományokban való gyarapodásért. 1675 elején, hazatérésének reményében így fohászkodott:

Pax Corporis. Pax Aulae

Pax Corporis című könyve (Kolozsvár, 1690, második kiadás 1695) az első magyar nyelven írt, önálló orvostudományi mű. Teleki Mihály kancellárhoz és feleségéhez intézett ajánlólevelében a gyakorlati orvoslás, az orvosi praxis szükségességét hangsúlyozza, elsősorban bibliai példák alapján. A betegséget nem szabad vakmerően elhanyagolni, hiszen ördög tanácsa az: ha Istennek Fia vagy, ereszkedjél le a templomról, megőriznek az angyalok. Természet szerint is volt gyógyerő abban a fában, amelyet Isten Mózesnek mutatott a Mara vizeinek megorvoslására. A pusztában az Isten érckígyót emeltetett fel egy fára a kígyómarás ellen. Ez csodás gyógyítás volt, de tudjuk, hogy az ércben természetes erő is van a mérges harapások, marások ellen. Krisztus a nyálával készített sárral gyógyította meg a vak ember szemét. Ez is csodás gyógyítás volt, ugyanakkor mind az emberi nyál, mind egyes agyagfajták valóban használnak a beteg, gyulladt szemnek. A rablók által félholtra vert ember sebeinek kitisztítása, borral és olívaolajjal (faolajjal) való fertőtlenítése az irgalmas szamaritánus által pedig természetes orvoslás volt. A gondolatmenetet a korabeli orvostudomány keresztény elméleti alapjaival és saját vallásos meggyőződésével összhangban így folytatja:

Pax Aulae című műve (Kolozsvár, 1696) egy francia államtudományi munka magyar átdolgozása. Ám a mű felépítéséből kiindulva megállapíthatjuk, hogy legalább annyira vallási, egyházi mű is, az úgynevezett „lelki olvasmány” (lectio spiritualis) műfajához sorolható. A könyv az Ószövetségben található, úgynevezett bölcsességi könyvekből (Példabeszédek, Prédikátor könyve, Sirák fia könyve, Bölcsesség könyve) vett idézetekből, „régulákból” és ezek magyarázatából áll. Terjedelmes Elöljáró beszédében Salamon király a keresztény fejedelmek példaképeként, az istenfélő, bölcs uralkodó ideáltípusaként jelenik meg, aki alattvalóit nem durva erőszakkal kényszeríti parancsainak megtartására, hanem maiestate tantum, csak fölséges jellemével, megnyerő személyiségével, bölcs tanácsaival igazgatja alattvalóit és terjeszti ki birodalmát nagyobb és nagyobb területekre.

Pápai Páriz Ferenc Dictionariumának emblematikus díszcímlapja. Rézmetszet. In: Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium Latino-Hungaricum... Cibinii, Sumtibus Samuelis Sárdi et Martini Hochmeister, 1782. – Törzsgyűjtemény

Latin–magyar és magyar–latin szótára

Dictionarium Latino-Hungaricum és Dictionarium Hungarico-Latinum (első kiadás: Lőcse, 1708) című latin–magyar és magyar–latin szótára a magyar szakemberek számára az újkori latin szövegek értelmezéséhez mindmáig nélkülözhetetlen kézikönyv. Elsősorban diákszótárnak, iskolai szótárnak készült. A szócikkek szerkezete könnyen áttekinthető, a latin–magyar szótárban a magyar értelmezések sokszor élőnyelvi stílusban fogalmazott, szabad fordítások, inkább csak a latin eredeti értelmét adják vissza, nem egyszer humorosak is. Töretlen népszerűségét alighanem ennek is köszönheti. Hogy csak egyetlen szócikket említsünk:

A latin–magyar szótár végén terjedelmes függelék is található, amelyben a magyarországi latinság jellegzetes szavait tartalmazó szójegyzék (glossariolum), latin és magyar személynevek megfeleltetését tartalmazó jegyzék, régi magyar pénzérmék átváltási táblázata, zsidó, görög és római pénzérmék magyar pénzre való átváltási táblázata, a gyakoribb ókori latin rövidítések feloldásának jegyzéke, végül pedig a szerző orvosi végzettségével összhangban az alkímiai szimbólumok jegyzéke (Signaturae Philosophorum) is föllelhető.
Élete végéhez közeledve azt kellett megállapítania, hogy szorgalmas, fáradhatatlan munkájából a mindennapi megélhetést leszámítva, semmi nyeresége nem származott. Ezen nem búslakodott, hanem latin–magyar szótára előszavának végén megállapította, hogy a sok fáradság és gyötrődés mellett bőséges vigasz volt neki mindenkor az, hogy a köz javára, felebarátainak épülésére tevékenykedett, és abban reménykedhetett, hogy hivatásához méltó művet alkotott.

Azaz: „Kezdettől fogva elegendő nyereség volt és örvendetes volt Pallas zászlója alatt lennem, és a mesterségeket saját magukért, nem nyereség okán szeretnem és becsülnöm.” (Saját fordítás, Cs. E. A.)

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)