A magyarországi cukorka- és csokoládéipari termelés megteremtője

2023. december 18. 06:00 - nemzetikonyvtar

180 évvel ezelőtt született Stühmer Frigyes

Stühmer Frigyesnek (Mecklenburg, 1843. december 18. – Budapest, 1890. május 11.) a neve méltán vált fogalommá. A német születésű cukrászmestert a kiegyezés után felpezsdülő gazdasági élet, a vállalkozók hirtelen megsokasodó lehetőségei csábították Budapestre a hamburgi majd prágai tanulóévek után, amelyek során nem csak a cukorka- és süteménykészítés mesterfogásait sajátította el, hanem a könyvvitelt is. Stühmer 1868-ban érkezett Pestre és az Ősz (ma: Szentkirályi) utcában először bérbe vett, majd megvásárolt egy műhelyt, ahol eleinte kézműves módszerekkel készítette a cukorkákat. Tömegárut gyártott, de olyan szakmai igényességgel, hogy termékei hamarosan az egész országban keresetté váltak. 1882-ben emeletes gyárépületet emeltetett, csokoládégyártó gépeket vásárolt. Megnyitotta első édességboltját a Kecskeméti utcában. Elsőnek kezdi meg az országban a kakaóbab feldolgozását, tehát saját maga készíti a csokoládétermékek alapanyagát is. Ötletesen oldja meg a hiányzó technikai feltételek megteremtését is; hűtőgép hiányában a gyár északi fekvésű alagsorában, márványasztalokon hűti, fagyasztja a kényes, romlandó árut. 1887-ben már 3000 tonnára nő a cukorkatermelés és az ezen nyert haszonból fejleszti tovább a csokoládégyártást. A túlhajszolt életmód, a túlfeszített munka következtében Stühmer fiatalon, 47 éves korában halt meg. A gyárat özvegye, majd fia vezette tovább és a magánvállalkozásból nőtt ki később a Budapesti Csokoládégyár.

Az alapító, Stühmer Frigyes portréja. In. MúzeumDigitár. (Őrzőhely: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Stühmer Frigyes (1843–1890) hamburgi cukrászmester 1866-ban telepedett le Magyarországon, és 1868-ban Pesten, az Ősz (ma Szentkirályi) utcában alapított cukorkagyárat. 1883-tól kezdett csokoládégyártással is foglalkozni, amikor gőzüzemű csokoládégyárat épített, s ezzel meghonosította Magyarországon a nagyüzemi csokoládégyártást. Nagy szerepet játszott abban, hogy a luxuscikknek számító csokoládé elindult a közszükségleti cikké válás útján. Kitűnő termékeivel hamarosan virágzásba hozta üzemét. Az ipar fejlesztésében kifejtett tevékenységéért Ferenc József 1885-ben érdemkereszttel tüntette ki, s az elsők között kapott engedélyt termékein a magyar címer használatára.

Frutti. Grafikus Georg. Jelzet: PKG.1935/144 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1890-ben bekövetkezett halála után először felesége és sógora vette át a céget, majd másodszülött fia, dr. Stühmer Géza (1884–1978) vezette tovább a gyárat, mely 1928-ban egyéni cégből részvénytársasággá alakult. Folyamatosan fejlesztettek, és a kis, földszintes üzem helyére ötemeletes gyárépületet emeltek, 1941-ben pedig felépítették az ország legnagyobb, Európa egyik legmodernebb csokoládégyárát a Vágóhíd utcában, amely a tulajdonosváltásokat követően ma is működik.

Tibi nemcsak a Mama kedvence. Grafikus: Kiss Ernő. Jelzet: PKG.1938/232 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer cég európai színvonalú kereskedelmi kultúrát képviselt, nemcsak termékei voltak vonzóak, de a cég fióküzleteit is a legnagyobb gonddal tervezték, legyen szó magyarországi vagy éppen párizsi, bécsi üzletekről. A 30-as években a cég széles körű reklámtevékenységet folytatott, a termékek csomagolását jeles iparművészekkel (Lukáts Kató, Jeges Ernő, Szirmai Ili) terveztették, és a Stühmer-dobozok messze földön híressé váltak. Olyan, máig népszerű termékek születtek ekkor, mint a Tibi csokoládé, a Frutti karamella, a Zizi drazsé, a Ropp ostyaszelet, a Bronhy, a Gripp cukorkák vagy az „E” kakaó a pöttyös dobozban.

E kakaó. Grafikus Berger. Jelzet: PKG.1934/180 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyárat 1948-ban államosították, és beolvasztották a Magyar Édesipari Vállalatba, később pedig az üzem felvette a Budapesti Csokoládégyár nevet. A privatizáció során, 1992-ben a gyár a Stollwerck Budapest Kft., majd a Bonbonetti Zrt. tulajdonába került. Korszerűsítették a termelést, egyes termékek gyártását beszüntették, de továbbra is készítik például a Tibi csokit, a konyakos meggyet, a Dunakavicsot, a francia drazsét, melyek eredetileg Stühmer-termékek voltak.

Zizi. Grafikus: Lonkay Antal. Jelzet: PKG.1947/182 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer márkanevet Csóll Péter egri vállalkozó a 2000-es évek közepén megvásárolta az akkori tulajdonosától, és újra minőségi Stühmer-termékek gyártásába kezdett. Az eredeti ízekhez az egyes termékek eredeti márkanevére is szükség volt, melyeket szintén vissza kellett vásárolni a jogutód Bonbonettitől. A fokozatos fejlesztéseknek is köszönhetően egyre sikeresebb cég visszaadta az eredeti rangját ennek a magyar márkanévnek.

Ropp mogyorós szelet. Grafikai plakát [ante 1945]. Jelzet: PKG.én/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

2008-ban Novaj községben átadták a Stühmer Csokoládéüzemet. Itt gyártják úgynevezett nosztalgiatermékeiket, a Melódia szeletet, az Aranydesszertet, a Stühmer Rózsát, a Korfu szeletet és a Százszorszép desszertet. 2014 júliusában újabb, a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt gyártóüzemet adtak át Makláron. A cég márkaboltjaiban, Egerben, Gyöngyösön, Kecskeméten és Budapest három pontján is várják a vásárlókat!

A Bevezető forrása: Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993 és 1990 [Borsódy Mihály]).

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

komment

Transkribus workshop

2023. december 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

2023. november 22–24. között munkatársaink, Makkai T. Csilla, Mihály Eszter, Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese Transkribus workshopot tartottak könyvtárunkban. A Transkribus egy történelmi dokumentumok, kéziratos források szövegfelismertetésére és -átírására szolgáló mesterségesintelligencia-alapú platform. A háromnapos műhelymunka során a platform alapvető funkcióit és felhasználási lehetőségeit sajátíthatták el a résztvevők.

A közgyűjteményi intézmények dolgozóit és az egyetemi hallgatókat megcélozva úgy alakítottuk ki a háromnapos programot, hogy akár egy, akár a teljes részvétel esetén, jól használható tudást szerezzenek a hallgatók. Akik mindhárom napon részt tudtak venni a képzésen, egyre bővebb és mélyebb gyakorlati és elméleti tudást sajátíthattak el.
Minden nap tananyaga egy-egy főbb tematika köré épült, ezáltal mindig más oldalról közelítettük meg a Transkribus használatát, illetve az ehhez kapcsolódó munkafolyamatokat. A délelőttök az elméleti tudás, az alapismeretek elsajátítására fókuszáltak, délután pedig a gyakorlaté volt a főszerep. A nap végét mindig egy egyórás „napközivel” zártuk, amelynek során a workshop tematikáján túlmutató kérdéseket, problémákat vitattunk meg.
A teljes program itt érhető el.

Köszöntő

Az első napon (november 22.) a digitális szöveg előállítása volt a fókuszban, olyan témák kerültek előtérbe, mint a digitális filológia fogalma, a digitális szövegkiadás előnyei és a különböző típusú szövegkiadások jellemzői. Megmutattuk, hol helyezkedik el a Transkribus a digitális szövegkiadás munkafolyamatában, ismertettük a szoftver alapvető funkcióit, a platform felépítését, illetve kiemeltük az asztali és a webes felületek közötti különbségeket.

Makkai T. Csilla előadása a digitális szöveg előállításáról. Fotó: Visky Ákos

A délutáni két szekcióban elkezdtük az első gyakorlatokat, a résztvevők létrehozták saját gyűjteményüket, amelyen kipróbálták a platform alapfunkcióit, illetve megismerkedtek az automatikus szegmentálás és kézírás-felismertetés gyakorlatával. Ennek kapcsán a saját kézírás-felismertető modell létrehozása is szóba került, de ezen a napon még csak elméleti szinten foglalkoztunk a témával. Arra törekedtünk, hogy a nap végére a résztvevők akár önállóan is bele tudjanak kezdeni saját kéziratos anyaguk feldolgozásába.

Az első szegmentálási gyakorlatok. Fotó: Visky Ákos

A második nap (november 23.) fókuszában a Transkribus és a kézírás-felismertetés állt. Bár mindegyik nap előkerült a téma, ezen a napon alaposabb betekintést adtunk a Transkribusról mint szervezetről és a tagsági rendszerről. Szintén bemutattuk a Transkribus helyét a munkánkban, azaz a Digital Humanities Platform (dHUpla) workflowjában. Az alkalmat megragadva kitértünk a dHUpla felületére is, ahol a digitális szövegkiadásokat publikáljuk. Kontextusba állítva a munkánkat, más magyar nyelvű és külföldi digitális szövegkiadásokat is megmutattunk a jelenlévőknek.
A délelőtt második felében a résztvevők megismerkedhettek a Transkribus platform felépítésével. Ebben a gyakorlati szemléletű bemutatóban ismertettük a webes interfész felületét, felhívva a figyelmet az asztali és a webes alkalmazások közötti különbségekre. Kiemeltünk néhányat a jelenleg elérhető, fejlesztés alatt álló béta funkciók közül, s figyelembe véve, hogy a jelenlévők többsége közgyűjteményi dolgozó volt, kitértünk arra is, milyen metaadatolási lehetőségekkel rendelkezik jelenleg a webes alkalmazás.
A két délutáni szakasz arra készítette fel a jelenlévőket, hogy a későbbiek során akár önállóan is belekezdhessenek egy kézírás-felismertető modell építésének folyamatába.

Műhelymunka. Fotó: Visky Ákos

Azokkal, akik már második napja voltak jelen, tovább mélyítettük az automatikus szegmentálási és szövegfelismertetési gyakorlatot, valamint azt, hogy hogyan lehet akár manuálisan, akár a részletes beállítások segítségével javítani a kapott eredményeken. A modellépítés gyakorlatát egy elméleti bevezetővel alapoztuk meg, amelyben kitértünk a gépi tanulás által kínált mesterséges neurális hálózatok működésére, illetve arra, hogyan vonatkoztatható mindez a kézírás-felismertetésre. Ezután a résztvevők egy általunk előkészített, azaz szegmentált és átírt mintakorpuszon – amely az OSZK Fond VIII. jelzetű gyűjteményen, Petőfi Sándor levelezésén alapult – elkészítették az első kézírás-felismertető modelljüket a Transkribus webes interfészének segítségével.

Szűcs Kata Ágnes a modellépítés elméletébe vezeti be a résztvevőket. Fotó: Visky Ákos

A harmadik napon (november 24.) arra fókuszáltunk, hogy a modellépítésen túl hogyan hasznosítható egy Transkribusban előállított kéziratos korpusz. A délelőtt folyamán a felhasználási módokra tértünk ki, ennek fényében újra elhelyezve a Transkribust az általunk kialakított munkafolyamatokban. Ezúttal azonban nagyobb hangsúlyt fektettünk a digitális szövegkiadások típusaira, és az ezekhez szorosan kapcsolódó TEI XML-szerkesztésre is. Egy modern felhasználói igényeket maximálisan kielégítő digitális szövegkiadás kapcsán feltétlenül beszélnünk kellett a kép és szöveg párhuzamos megjelenítésének fontosságáról, valamint arról, hogy ez hogyan valósítható meg a Transkribus segítségével. Példának a már említett digitális bölcsészeti platformunkat és a Transkribus saját fejlesztésű, szövegkiadásokra alkalmas Transkribus Sites elnevezésű, béta verzióban működő oldalt hoztuk.

A kézirat-feldolgozás fázisai. Fotó: Visky Ákos

A délelőtt második felében ismét a Transkribus alkalmazás alapvető funkcióira koncentráltunk. A webes és az asztali alkalmazások közötti különbségek részletezése során ezúttal az exportálási lehetőségeket ismertettük részletesebben.
Az ebédszünetben a jelentkezőknek lehetősége nyílt a Digitalizáló Osztály munkájának megismerésére, Kukár Barnabás Manó vezetésével.
A délutáni szekció során ismét a gyakorlat került előtérbe. Erre az alkalomra azt tűztük ki célul, hogy a jelenlévőkkel együttesen hozzunk létre egy közös kézírás-felismerő modellt, amely a teljes workshopot is keretbe foglalta. Erre az önálló feladatra leginkább azok voltak felkészülve, akik már harmadik napja jelen voltak, de több-kevesebb segítséggel azok is teljesíteni tudták a feladatot, akik először ismerkedtek a felülettel.

Konzultáció. Fotó: Visky Ákos

A modellépítés gyakorlatát tehát arról az oldalról közelítettük meg, hogy egy előkészített korpusz helyett a jelenlévőknek önállóan kellett létrehozniuk egy szegmentált és átírt dokumentumot, amelyet használni tudtunk a folyamat során. A feladat nagyságát ellensúlyozta, hogy a nagy népszerűségnek örvendő workshop napi közel 30 jelentkezőjének elég volt fejenként egy dokumentumot elkészíteni ahhoz, hogy összeálljon egy tanítókorpusz. A nap végén az előállított a dokumentumokat egy közös gyűjteménybe másolva megépítettük az első közös kézírás-felismertető modellt.

Dolgoznak a gépek. Fotó: Visky Ákos

A háromnapos esemény komoly előkészületet és intenzív jelenlétet igényelt a részünkről, s ugyanígy aktív közreműködést a hallgatók részéről is. A résztvevők visszajelzései rendkívül pozitívak és előremutatóak voltak, nagy öröm számunkra, hogy a műhelymunka során valóban hasznos ismerteteket és gyakorlati tudást sikerült átadni, s újabb szakmai kapcsolatok, ismeretségek alakulhattak ki.

A csapat. Fotó: Visky Ákos

Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese
(Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai Osztály)

komment

Címkék: workshop mesterséges intelligencia varga emese transkribus mihály eszter szűcs kata ágnes digital humanities platform makkai t. csilla kukár barnabás manó digitális bölcsészeti központ digitális filológiai osztály visky ákos

„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 2. rész

2023. december 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Szent István Társulat története: alapítás (szabadságharc és abszolutizmus)

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

A 19. század első felében a polgári életforma terjedésével szélesedett az olvasóközönség, nőttek a könyvkiadási példányszámok. A könyvek növekvő részét már a szakosodott vállalkozások jelentették meg. A kiadás és kereskedés kezdett elválni a nyomdászattól. A reformkorban sorra alakultak a kaszinók, az olvasó- és társalkodóegyesületek. Az 1830-as években megerősödött a magyar sajtó is: 1831-ben a rendszeres sajtótermékek száma 27, míg 1847-ben 33 magyar, illetve összesen 59 különböző típusú lap jelent meg. Az 1840-es évek élénk sajtóélete következtében pedig kivirágzott a politikai sajtó.
A magyar katolikus egyházban felismerték, hogy új típusú, dinamikus pasztorációra van szükség. Fogarasy Mihály nagyváradi kanonok a Religio és Nevelés című katolikus folyóirat 1844. évi decemberi számában Eszmék egy nevelési, épületes és fölvilágosító könyvek terjesztésére alakítandó társulat szerkezetéhez címmel tanulmányt tett közzé. E szerint egy olyan társulatot kell létrehozni Magyarországon, amely olcsó és jó könyvekkel látja el a katolikusokat, amelyek erősítik hitüket, valamint egyházhűségüket.
A Fogarasy köré szerveződő lelkes csoport 1847 februárjában tartott gyűlésén kimondta, hogy meg kell alakítani a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulatot. Elkészítették az alapszabályokat, a programot, valamint széles körben terjesztették az országban a jelentkezési íveket. 1847 májusában megtartották az alakuló ülést a pesti Központi Papnevelő Intézet könyvtártermében. Igazgatónak Fogarasyt, aligazgatónak Somogyi Károlyt, a Religio és Nevelés szerkesztőjét választották meg. Kopácsy József hercegprímás elvállalta a fővédői tisztséget. Noha kérvényezték az állami működési engedélyt, annak megérkezése nélkül jelent meg 1847 novemberében első kötetük, az 1848. évre szóló Keresztény Naptár, 5000 példányban. A második (1849. évi) már 30 000 példányban került az olvasók elé, megjelent németül és szlovákul is. A társulat egy évtizeden keresztül, 1858-ig jelentette meg, majd 1862-től új címen adták ki.
1848-ban a tavaszi események következtében már nem volt szükség az engedélyre: az április első felében szentesített 1848: XVIII. törvénycikk, a sajtótörvény eltörölte a cenzúrát, valamint általános sajtószabadságot hirdetett. Ezt követően az 1848. május 1-én közreadott alapszabályzat pontosan kijelölte a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat tevékenységének céljait, kereteit, tartalmát, távlatait – máig tartó hatással. „Annak, ki most tétlenségben marad, nincs jövője” – nyilatkozta Fogarasy József: a társulat a papságra és a világiak támogatására, munkájára egyaránt számított.
Júliusban jelent meg a társulat első folyóirata, a Katholikus Néplap első száma, továbbá az alapszabályokban meghatározott háromirányú könyvkiadási program, amelyet a „nép számára”, az „iskolai ifjúság számára”, a „műveltebbek számára” terveztek.

A Katholikus Néplap első száma – Törzsgyűjtemény

A néplap hasábjain közzétették többek között Tárkányi Béla a Jertek, keresztény lelkek című egyházi népének dallamára énekelhető, lelkesítő költeményét, Egri nemzetőrség tábori éneke címmel. 1848 őszétől a szabadságharc megnehezítette a rendszeres működést, a társulatnál így kisebb munkák, a szentképes imalapok kiadása mellett döntöttek.
Négy hónap szünet után, 1849 februárjában jelent meg ismét a Katholikus Néplap. Noha politikai eseményekről, a szabadságharc fejleményeiről ekkor már nem esett szó benne, mégis közölte a püspöki kar 1849 januárjában kiadott körlevelét, amelyben a főpásztorok törvényes uralkodónak ismerték el Ferenc Józsefet.
Nem sokkal megindulása után a Katholikus Néplap (1848‒1872) fejlécében illusztrációként egy egyszerű kereszt jelent meg, amely a következő években először kissé módosult, majd 1853-ban kiegészült az Eucharisztia ábrázolásával. 1855 júliusától kezdve pedig gyors egymásutánban négy metszet váltotta egymást a lappéldányok fejlécén, hogy végül az utolsó 1860 januárjától véglegessé váljon. A Szűzanyát, Magyarország Védasszonyát ábrázoló illusztráció azonban nemcsak a Katholikus Néplapnál állandósult, hanem megszűnése után annak folytatása, a Katholikus Hetilap (1873‒1886) fejlécén is ugyanez az ábrázolás tűnt fel, így is jelezve a folytonosságot.

Az első kiadványok között volt Szabó Imre Tanácsadó a falusi nép számára című munkája is, amelyben a szerző a márciusi forradalom nyomán bekövetkezett társadalmi változások lényegét igyekezett összefoglalni.
A szerző harmincoldalas füzetében egyszerű és világos stílusban összefoglalta a március‒áprilisi politikai eseményeket követő változások lényegét. Néhány fejezetcímet érdemes kiemelni: Az uj kormány, vagyis a’ ministerium. Szabadság. Egyenlőség, testvériség. Népképviselet. Közteherviselés. Nemzeti őrsereg. Megszünt a’ robot és dézsma. Szabó Imre Isten mindnyájunkkal! című bevezetőjében kiemeli, hogy:

„[t]udatlanságból sok bűn származik. Ollyant, a’ki nem tudja mit kell cselekednie, a’ rossz akaratu bujtogató könnyen tévutra vezethet”, éppen ezért (közös) olvasásra buzdítja a vidék népét. „Ha máskor nem, legalább is vasárnap a’ délesti isteni szolgálat [= litánia] után ráértek ezt olvasgatni; és ajánlom, olvassátok is. Üljetek össze hát vagy szobátokban, vagy mi most nyáron még szebb, egy fának hüs árnyékában és olvasgassátok e’ kis tanácsadót.”

Szabó Imre: Tanácsadó. A’ falusi nép’ számára. A’ Jó ’s Olcsó Könyv-kiadó Társulat, Pest, 1848 – Törzsgyűjtemény

A szabadságharcot követően a társulat alapszabályait hatósági felszólításra újra kellett szerkeszteni. 1852-ben került sor az első közgyűlésre, amelyen bejelentették, hogy a társulat felveszi Szent István nevét. A társulat a sajtókiadványokon túl az „élőszóval” (tudományos, ismeretterjesztő, népszerűsítő előadások), valamint karitatív jellegű feladatokkal (például gyűjtések, szociális munkák) is kívánta tágítani feladatkörét. Az 1857. évi alapszabályzat végül azonban eltekintett ezektől. A társulat néplapot adott ki magyar, német, szlovák és rutén nyelven, valamint az 1850-es években jelentette meg a Családi Lapok című tudományos és szépirodalmi folyóiratát.
A lap 1852-ben, kétheti rendszerességgel indult meg, és 1860-ig adta ki a társulat. A szerzők közül érdemes említeni (a teljesség igénye nélkül) Lisznyai Kálmán, Lonkay Antal, Nagy Miklós, Szász Károly, Tóth Kálmán, Danielik József, Győry Vilmos, Ipolyi Arnold, Vajda János nevét.

A Családi Lapok (megjelent: 1852–1860) díszes címoldala 1852-ből – Törzsgyűjtemény

Az 1850-es évek elején többféle iskoláskönyv jelent meg a társulat gondozásában ‒ egyes kiadványok magyar, német és szlovák nyelven is. Emellett a „nép számára”, valamint a „műveltebb” közönségnek is szolgált kiadványokkal, továbbá imakönyvet adott ki Pázmány Péter imáiból, illetve megjelentette Alessandro Manzoni A jegyesek című regényét.
1853 és 1857 között a legnagyobb példányszámban kiadott termékei a népiskolai tankönyvek voltak, de kínálatában szerepeltek katekizmusok, imakönyvek, teológiai művek, történelmi és irodalmi témájú kötetek is. E kiadványok javarészt a papságot, illetve a műveltebb társadalmi rétegeket célozták meg. Ezen évek sajtótermését Danielik János igazgatói irányvonala határozta meg, aki úgy vélte, elsősorban a művelt réteg, az értelmiség, az arisztokrácia körében kell hatni. Kezdeményezésére adták ki az olasz történész, Cesare Cantù Világtörténelem című sorozatát, illetve az Egyetemes Magyar Encyclopaediát.
A társulat kiemelt feladatának tekintette a művelt olvasóközönség igényeinek kiszolgálását a korszerű alapműveltséget összefoglaló tudástárak megjelentetésével. Az 1850-es közgyűlésen felmerült egy „egyházi ismeretek tára”, vagyis lexikon kiadása. 1858-ban a választmány hivatalosan is magává tette „egy közhasznú s minden ismereteket magában foglaló s fölvilágosító” enciklopédia megjelentetésének tervét, majd báró Eötvös József vezetésével bizottság alakult a munkaprogram összeállítására. Az elképzelésnek azonban sok belső ellenzője akadt, aki kételkedett abban, hogy a társulat anyagi lehetőségei arányban állnak a feladattal, míg mások amiatt nehezteltek, hogy a szerzők között nem katolikusok is helyet kaptak. A vállalkozás végül mégis megvalósult. Az Egyetemes Magyar Encyclopaedia, amelynek Török János, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt a főszerkesztője, 13 kötetet tartalmazott, az első 1859-ben, az utolsó 1876-ban került ki a nyomdából. A sorozat egyedülállónak számított a hazai könyvpiacon, hiszen elsőként került magyar nyelven „a nemzeti művelődés és közhasznú ismeretek tárháza” az olvasók kezébe.

Török János, Pollák Nep. János, Laubhaimer Ferenc szerk.: Egyetemes magyar encyclopaedia. Pest, Szent István Társulat, 1859‒1876, 1. kötet – Törzsgyűjtemény

1857-ben megjelent a társulat első verseskötete Tárkányi Béla költeményeivel. Ugyanebben az évben látott napvilágot a Szent Erzsébet-díszalbum is.
Amint az 1857-ben kiadott album latin nyelvű címlapja tudtul adja, a kötet Erzsébet császárné első magyarországi látogatása alkalmából, neki ajánlva jelent meg mindössze 160 példányban. A díszes kiállítású, reprezentatív kiadvány Árpád-házi Szent Erzsébet életét mutatja be a Karthauzi Névtelen magyar nyelvű kódexéből (ismertebb nevén Érdy-kódex), amelyet Toldy Ferenc irodalomtörténész rendezett sajtó alá. A szöveg először archaizáló kódexírással, színes rajzokkal, iniciálékkal, fonat díszítésekkel gazdagítva olvasható (a kötet ezen részét Regensburgban nyomtatták), majd ugyanaz a részlet következik „hagyományos” nyomtatásban, szintén Toldy jegyzeteivel. A kötetet Danielik János Szent Erzsébet-életrajza zárja.

1861-ben a Szent István Társulat megalapította a határon túli magyarságot segítő Szent László Társulatot, továbbá 8564 fővel elérte történetének eddigi legmagasabb taglétszámát. Az 1850-es, 1860-as években társulati tag volt például báró Eötvös József, Liszt Ferenc és Deák Ferenc is. 1858 és 1869 között folytatódott a teológiai, etikai, filozófiai, történelmi művek kiadása, de a termékpalettán megjelentek a népies füzetek, szórakoztató útleírások, lektűrök is. Új témaként előtérbe került az egyházpolitika, illetve 1865-ben jelent meg a hagyományos Káldi György-féle Szentírás-fordítás Tárkányi Béla által korszerűsített változata.

Az Új Szövetség szent könyvei a Vulgata szerint Káldi György ford. nyomán rövid jegyzetekkel átdolgozva. 1865. – Törzsgyűjtemény

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész

komment

Címkék: dede franciska klestenitz tibor bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport szent istván társulat kiállításismertető 175 éves a szent istván társulat

„…ki most tétlenségben marad, nincs jövője”. 175 éves a Szent István Társulat – 1. rész

2023. december 14. 06:00 - nemzetikonyvtar

Általánosságban a Szent István Társulatról

„A jó s olcsó könyvkiadó társulat 1848-ban május első napján nyilvános működését megkezdette” – jegyezte fel Fogarasy Mihály címzetes püspök az első társulati jegyzőkönyv elejére, és ezzel megindult a legrégibb mai értelemben vett könyvkiadó Magyarországon. Négy évvel később a társulat felvette az államalapító Szent István nevét.

Már a kezdetektől célja volt, hogy széles olvasóközönségnek kínáljon „jó és olcsó” olvasmányokat, amelyek erősítik „a katolikus népben a tiszta erkölcsiséget, józan gondolkozást és polgári erényességet”. Az évtizedek során egyre többféle műfajú és egyre szélesebb tematikájú irodalmat kínált, arra törekedve, hogy minden társadalmi réteget, korosztályt megszólítson, férfiakat és nőket, magyar és idegen ajkúakat egyaránt, különböző típusú kiadványai között pedig nem csak a katolikus hívők találhattak maguknak tudományos és ismeretterjesztő köteteket, szépirodalmi olvasmányokat és hasznos tanácsokat tartalmazó füzeteket. Bibliák, imakönyvek, enciklikák, lelkiségi, teológiai és hittudományi művek mellett számos további tudományterülethez kapcsolódó kötet jelent meg a társulat gondozásában történelmi, természetbölcseleti, irodalmi és művészettörténeti témákról. Verseskötetek, regények, mesekönyvek, útirajzok és életrajzok, visszaemlékezések mellett gazdagon illusztrált díszalbumok és hasznos tanácsokat tartalmazó egyszerű füzetek éppúgy napvilágot láttak, mint lexikonok, enciklopédiák, prózai és lírai összkiadások. Meghatározók a társulat könyvkiadói működésében a különböző iskolatípusok és korosztályok számára összeállított tankönyvek, az évtizedek során számos, esetenként (több) száz kötetet magukban foglaló sorozatok. Naptárak, imalapok, szentképek, kották, olykor térképek teszik még szélesebbé a kiadói profilt, a kiadványok egy része pedig idegen nyelven is hozzáférhető.
1923-ban, fennállásának 75. évfordulója alkalmából megkapta a Tipografia Editrice Pontificia, azaz az Apostoli Szentszék Könyvkiadója címet, amelyet ezután – a pápai emblémával együtt – feltüntethetett a kiadványaiban.

A Szent István Társulat egyik logója 1923-ban

A társulat az egyre szélesedő könyvkiadási profil mellett szellemi műhellyé is vált. Az 1880-as évek végétől működő Tudományos és Irodalmi Osztály 1915-től Szent István Akadémia néven vált a katolikus szellemi műveltség terjesztőjévé. Előadások, felolvasások követték egymást, amelyeket aztán meg is jelentettek. Az akadémia újjászervezett formában ma is működik.
A Szent István Társulat katolikus egyesület, könyvkiadó és tudományos szellemi műhely hosszú története során egyaránt megélt sikereket és válságokat, bőséget és szűkös esztendőket, többezres taglétszámot és milliós éves példányszámokat, valamint papírhiányt, cenzúrát és államosítást.
Működését mindenkor a hit, család, haza hármasának tisztelete határozta meg, legyen szó szaktudományosságról, oktatásról, nevelésről vagy művelődésről. Nem véletlen, hogy a társulat többször változó emblémáján az államalapító király alakja tűnik fel, esetenként a Szent Koronát a Szűzanyának felajánlva, esetenként az uralkodói trónon ülve.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 2. rész

komment

Címkék: dede franciska klestenitz tibor visky ákos lászló bárány zsófia lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport szent istván társulat kiállításismertető fogarasy mihály 175 éves a szent istván társulat

Széchényi Ferenc korabeli nekrológja az Allgemeine Literatur-Zeitungban

2023. december 13. 06:54 - nemzetikonyvtar

203 éve hunyt el alapítónk, Széchényi Ferenc

Széchényi Ferenc a Szent Januarius rend lovagi jelvényeivel, szalaggal és kereszttel

Európa egyik vezető kritikai lapja, az Allgemeine Literatur-Zeitung (Jena–Leipzig), amely a szépirodalom és számos tudományszak frissen megjelent köteteit recenzeálta, időnként gyászhíreket is közölt. 1821 augusztusában, a 214. szám 847–848. oldalán szokatlanul hosszú nekrológ ismertette Széchényi Ferenc pályafutását és méltatta érdemeit.
A lapot egész Közép-Európa értelmiségi elitje forgatta, mondhatni, ez a kép rögzült a kortársak körében a grófi mecénásról és magyar hazafiról.
A Széchényi-irodalomban ismeretlen szöveget egész terjedelmében közöljük.

„Az elmúlt év december 13-án, hosszú betegeskedés után, vízkórságban szenvedve befejezte földi pályafutását Bécsben a külföldön is elismert magyar mecénás és hazafi, sárvári és felső-vidéki gróf Széchényi Ferenc (Sétschénji) [kiejtéskönnyítő fonetikus átírás a német szövegben a nem magyar anyanyelvű olvasó számára], császári-királyi kamarás, valóságos titkos tanácsos, a Magyar Királyság királyi főkamarása, az Aranygyapjas rend császári és királyi lovagja, a nápolyi királyi Szent Januarius rend lovagja, a göttingeni Királyi Tudós Társaság tiszteletbeli tagja, a magyarországi Somogy vármegye főispánja.
Az érdemek, melyeket ez a valóban nemes férfiú mint államférfi és mecénás és mint emberbarát szerzett magának, oly nagyok és számosak, olyannyira kitörölhetetlenek Magyarország annaleseiből és sok ezer ember hálás szívéből, hogy már csak önmagában neve is méltó emléke jól megszolgált hírének. Ennek a szó valódi értelmében humánus mágnásnak nem volt más törekvése, mint hogy szülőhazájának azt megtisztelő módon és az utókorra is meghatározóan teljes mértékben használjon. Széchényi ezért egyedülálló magyar nemzeti könyvgyűjteményét és gazdag éremgyűjteményét értékes ajándékként felajánlotta hazájának, és ezzel megalapította a magyar országos könyvtárat Pesten, melynek gyarapítására, továbbá a könyvtári hivatalnokok és a könyvtárőrök fizetésére tekintélyes összegű alapítványt tett, 1818-ban pedig értékes magánkönyvtárával tovább gazdagította azt.
Ezzel a hazafias adományával megalapozta és lehetővé tette a magyar nemzeti múzeum létrejöttét Pesten, ami aztán a császári és királyi fenség, Magyarország nádora erőfeszítéseinek köszönhetően valósult meg.
Sok hazafiúi áldozatot hozott az országért is. Mint a tudományokban jártas férfiú felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül megbecsülte a tudósokat, és bőkezű mecénásként támogatta az arra érdemes írókat, például a protestáns Korabinszky Mátyást, aki maradandó érdemeket szerzett Magyarország topográfiai leírásában, Vályi Andrást, egy katolizált protestánst, Magyarország magyar nyelvű topográfiai lexikonának (Magyar Országnak leírása) kiadásában, a protestáns Engel János Keresztély magyar történetírót, a protestáns Rumy Károly György professzort az Osztrák Császárság földrajzi-statisztikai szótárának és Magyar Emlékezetes Írások (Monumenta Hungarica) című munkájának kiadásában, és sok más szerzőt is, jelentős pénzösszeggel.
Ugyanígy fontos kéziratos dokumentumokat adott át rendkívül szolgálatkészen a személyesen, közelebbről ismert íróknak, hogy másolatot készíthessenek róluk, például Engel magyar történetírónak történeti okleveleket, dr. Rumynak hivatalos statisztikai és topográfiai adatokat Somogy vármegyéről, amelynek főispánja volt. Alapos jártassággal rendelkezett a rajzolás és festés művészetében, valamint a zenében. Az utóbbi években részben életkora, részben látásának meggyengülése miatt visszavonult az államügyektől, és családjának filozofikus nyugalmában, a művészetek körében élt, időnként cenki birtokán Sopron vármegyében és Sopron szabad királyi városban, majd végül Bécsben. Nagyszámú alattvalója és hivatalt viselő beosztottja egy valóságos atyát veszített el benne, a sok-sok rászoruló pedig Magyarországon és a hatalmas császárvárosban, Bécsben, jótevőjüket, aki emberbaráti segítségével ezrek könnyeit szárította fel.
Egész Magyarországnak gyászba kell borulnia ezen veszteség láttán! A megboldogult porhüvelyét december 18-án ünnepélyes szertartással helyezték el a grófi család kriptájában Cenken.

[A nekrológ írójának lábjegyzete:] Széchényi gróf maga komponált magának egy Requiemet. Nem sokkal halála előtt a legjobb énekesek közreműködésével elpróbáltatta egy bécsi templomban, ahol maga is jelen volt.”

Literarische Nachrichten. Todesfall. In: Allgemeine Literatur-Zeitung (Jena–Leipzig), 214. szám (1821. augusztus), 847–848. (Ford.: Földesi Ferenc)

A cenki kastély

Földesi Ferenc (Kézirattár)

komment

Címkék: nekrológ széchényi kézirattár földesi ferenc széchényi ferenc Bécs Cenk Allgemeine Literatur-Zeitung

A márka megteremtője: Pick Márk

2023. december 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

180 évvel ezelőtt született a szegedi szalámigyártás jeles alakja

Pick Márk (Szeged, 1843. december 12. – Szeged, 1892. május 11.) cseh-morva kereskedő nem az első gyártó volt Szegeden, hanem egy 1841-től élő hagyomány folytatója. A dél-alföldi városban elsőként Rolando Péter olasz cinköntő gyártott szalámit, majd sertéskereskedők- és hizlalók egész sora foglalkozott ennek a népszerű terméknek az előállításával. Pick Márk először terményüzletet alapított Szegeden 1869-ben, és ezt azután fokozatosan fejlesztette, illetve egészítette ki paprikaőrlő teleppel, paprikakereskedéssel, 1878-ban pedig már szalámikészítésre kért iparigazolványt. A jelentősebb termelés 1885-ben indult el; ekkor már szárító és füstölő is üzemelt. A vállalkozás igen sikeresnek bizonyult: a tiszta haszon évről évre növekedett és egy 15 000 koronás nagy beruházás keretében sor került az addig a város belső területén működő üzem helyett egy felső-tiszaparti telep létrehozására. A szalámitermelés a XX. század első éveiben 300 tonnára emelkedett. A Pick szalámit csak az alapító halála után jó néhány évvel, az örökösök – a vállalkozás folytatói – kezdeményezésére látták el védjeggyel 1917-ben.

A szalámi olasz eredetű szó, tulajdonképpen füstöltkolbász-különlegességet jelent. Magyarországon először az olasz származású Meduna József (1821–1895) kezdett szalámit gyártani. Olasz recept szerint szamárhúsból készült az első szalámija, de ez nem nyerte el a vásárlók tetszését, ezért megváltoztatta a receptet, és disznóhúsból készítette a finomságot. 1850-ben alapította meg az Első Magyar Gőz Szalámi és Zsiradék-áruk Gyárát.
A két legismertebb, ma is létező magyar szalámimárka, amely egyaránt ismert és kedvelt: a Pick szalámi és a Herz szalámi. A márkák világhírűek, de ehhez képest nagyon kevés plakátot őriz a nemzeti könyvtár, mert a szalámigyárak nem használták ki annyira ezt a reklámfelületet, mint más termékek. Számolócédula sincsen sok, de azért a Herz szalámiról akad, a Pick szalámiról azonban mindössze egy. A bemutatott dokumentumok azt is bizonyítják, hogy a hazai piac mellett a külföldi piacok is nagyon fontosak voltak, hiszen több idegen nyelvű plakátot és számolócédulát is őrzünk.

Pickfein. Szeged Ungarn; Erlas bei Wien. Plakát. Grafikus Vértes Marcell, [ante 1945] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.én/250 – Magyar Digitális Képkönyvtár

Pick Márk (1843–1892) szegedi gabonakereskedő 1869-ben alapította cégét, melyben a szalámi készítése 1878-tól kezdődött. Olasz szalámimestereket hívott Szegedre, és 1885-től elindult a nagyüzemi gyártás. Az olasz szaktudás, a kiváló a magyar nyersanyag és fűszerezés egyedi ízhatást eredményezett, itthon és külföldön egyaránt gyorsan népszerű lett. A gyárat Pick Márk halála után özvegye irányította, 1906-tól pedig fia, Jenő is a vezetőség tagja lett. Az 1910-es években a termelés a kezdeti évi 60 tonnáról 300 tonnára emelkedett. A Pick-szalámit 1917-ben védjeggyel látták el, s a gyár az iparág vezető helyére került. 1934-től Pick Jenő már önállóan vezette a céget az 1948-as államosításig. Ő tette a szalámit a cég első számú termékévé, fellendítve az exportot is.
1931-ben kartellszerződést kötött a szegedi Pick Szalámigyár a budapesti Herz és a debreceni Vidoni szalámigyárral. A harmincas években meghódították a tengerentúli piacokat is, és világmárkává vált a Pick és a Herz szalámi egyaránt.

A legismertebb és legkedveltebb termék a szalámik közül a téliszalámi. De miért is hívják így? Sokan azt gondolják, a kinézete miatt, hiszen felületén a nemespenész olyan, mint a hó. A valóság azonban az, hogy gyártási módja miatt kapta a nevét. Régebben a hűtést csak jéggel lehetett megoldani, nem volt még klímatechnika, ezért a szalámigyárakat mindig folyók mellé kellett telepíteni, hogy elegendő jég legyen a tároláshoz, és ez csak a víz mellé települt gyáraknál állt rendelkezésre, azaz csak télen voltak megfelelőek a feltételek az érleléshez, a gyártáshoz, ezért nevezték el téliszaláminak.
A PICK Téliszalámi az alapító Pick Márk által kitalált és azóta is titokban őrzött egyedi recept alapján készül. A titok elsősorban a fűszerezésben van, melynek a titkát ma is csak a szalámimester ismeri. Az előállításról érdekességeket a www.pick.hu oldalon olvashatnak.

A második világháború után, 1948-ban államosították a gyárakat. A Pick Szalámigyárat összevonták a Szegedi Vágóhíddal és a Szegedi Hűtőipari Vállalattal. Továbbra is vezető exportőr maradt a gyár, és komoly beruházásokat is végeztek az évtizedek során. A Herz gyár az államosítás után Budapesti Szalámigyár néven működött, majd 1964-ben a Budapesti Húsipari Vállalat egyik gyáregységévé vált, 1994-ben privatizálták. Szív formájú emblémáját és címkéjét – melyben visszaköszön a korábbi horgonyos védjegy – 1952 óta használják.

A Pick-csoport ma Magyarország vezető húsipari vállalkozása, hozzá tartozik a budapesti Herz Szalámigyár Rt. és az ország számos más húsüzeme is. Egy felmérés szerint a magyar lakosság körében a Pick a legmegbecsültebb hazai márkanév.

A Bevezető forrása: Magyar Szabadalmi Hivatal (Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993 [Bátyai Jenő]).

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

komment

„Nem szalon sablon nyelven beszél” – Jászai Mari és egy Ibsen-fordítás

2023. december 09. 06:00 - nemzetikonyvtar

Henrik Ibsen John Gabriel Borkman című színműve magyarországi bemutatójának 125. évfordulójára

Ibsen Henrik: John Gabriel Borkman. Színmű 4 felvonásban. Fordította Jászai Mari. Budapest, Fővárosi Színházak Műsora 10. Vass József Könyvkereskedése, 1898. – Törzsgyűjtemény

Jászai Mari 1850. február 24-én született, Ászáron, egy sokgyermekes ács gyermekeként.
Nagy szerepei közül talán az Elektra volt a legnagyobb, Szophoklész tragédiájában, Grillparzer Medeája, és Madách Évája mellett.

Szophoklész: Elektra. Jászai Mari. Strelisky fotó – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti részleg. Jelzet: KB 696/3/1987

Erről a szerepéről nyilatkozott a legnagyobb elismeréssel:

„Mit Sappho – levegő – limonádé – savó – semmi Elektrához képest! Ha véletlenül kalap van a fején, vegye le, mikor ezt a szót kiejti! Elektra! Nem játsztam eddig semmit. Most kezdem a színészetet Elektrával! Oh, édes, drága szerelmem, Elektra! Soha senkit és semmit nem szerettem úgy, mint most Elektrát! És ha bele nem halok – hát színésznővé tesz. Ez a szerep a véremmel táplálkozik. mióta tanulom, az én szívem dobog a mellében s enyém az övé!”

Jászai Mari Hoffmann Frigyeshez. Budapest, 1890. szeptember 27. In: Jászai Mari levelei. Sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, Budapest, Dr. Pintér Jenőné Vállalata, 1944, 229. – Törzsgyűjtemény

Jászai Mari mint Elektra Szophoklész drámájában. Nagyvárad, 1897. Jászai Mari dedikálásával: „Szép forró Nap volt.” A pesti Nemzeti Színház társulatának szabadtéri előadása – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti részleg. Jelzet: KC 1955/930

Jászai Mari „Mindig más volt, mindig hasonlíthatatlanul új. Ezer arca volt. Nem a szerepet formálta, ő lett a szereppel egy!” – írta róla Dénes Tibor, író, színháztörténész, az Országos Széchényi Könyvtár 1949-ben létrejövő Színháztörténeti Osztályának első vezetője az 1950-ben megrendezett Jászai Mari kiállítás megnyitójakor.
Egy érdekességgel kezdem, mely valamiképp rávilágít Jászai Mari lelkületére is: Sok éven át furcsa kis aranyláncot viselt a nyakában. Zöld lapocskákból állt, amelyeken az ötvösmester Byron egyik versének közismert refrénját, az újgörög verssort rakta össze: Zoi mou, szász agapo! azaz ’Életem, szeretlek!’

„Szép görög lány, míg el-válnánk,
Add, add vissza szivemet.
Vagy ha elrablád nyugalmát,
Tartsd meg, el nem vetheted!
Halld meg, ez a búcsu-szó:
Ζωή μου, σᾶς ἀγαπῶ!

1810

George Gordon Byron: Ζωή μου, σᾶς ἀγαπῶ! Részlet. [Maid of Athens, ere we part, 1. versszak.] In: Lyrai áloék. Nyugoti költőkből fordította s újra összegyűjtötte Szász Károly, Pest, Ráth Mór, 1861, 160. – Törzsgyűjtemény

Byron Teresa Makrinak (született 1797-ben) írta ezt a verset, amikor a lány apja, Tasia Makri házában rövid ideig megszállt 1809-ben és 1810 februárjában.
Byron Manfrédjét ugyan bemutatták a Nemzetiben, a bemutató helyszíne a Magyar Királyi Operaházban volt, 1887. december 25-én, a nemzeti színházi nyugdíjintézet javára – Schumann zenéjével, Ábrányi Emil fordításában, de Jászai sem ebben, sem a későbbi előadásokban nem játszott. Ugyanezen nap egyébként sokadszorra Az ember tragédiáját játszották, melyben Évát, tegyük hozzá, a színpadon az első Évát Jászai Mari alakította.
Madách Imre művét Paulay Ede, a Nemzeti Színház akkori remek rendezője és igazgatója alkalmazta színpadra. A kísérőzenét Erkel Gyula írta. Bemutatója 1883. szeptember 21-én volt.

Jászai Mari Az ember tragédiájában. Athéni szín – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti részleg. Jelzet: KB 1167/1983

A mű eredeti szövegkönyve, a Paulay-féle rendezőpéldány Színháztörténeti és Zenememűtárunk színháztörténeti részlegének féltve őrzött kincse.
A mostani Madách-évforduló kapcsán idézhetjük az első Évát, ahogy a Nyugat című folyóiratnak nyilatkozott – vagyis nem nyilatkozott –1923-ban:

„Kérésünkre, hogy Az Ember Tragédiájában való szereplésnek történetét beszélje el a Nyugat Madách-számában, Jászai Maritól a következő levelet kaptuk:

Hm, – hiszen csak fűrészpor van benne, mondja a kis lány, mikor kíváncsiságból kikaparta a babája beleit. – Így van mivelünk színészekkel a közönség. Miért is akarnak rólunk többet tudni, mint amennyit a színpadon adunk magunkból? Higgyék el, hogy ott adjuk a lényünk legjavát. Sőt mondhatom, hogy minél jobb művész valaki - isten neki, hadd menjen hát művész-számba az a színész, – Szász Károly úr jóvoltából – minél valódibb művész az a művész, annál érdektelenebb az életben, mert az mindenét a hivatásának adja, és nappalra, vagy a társaság számára, nem marad semmije.
Hát még a színész múltja!
Nincs szánalmasabb, sőt ízléstelenebb, mint egy színésznek múltján kérődzni.
Nekünk csak a ma számít.
A voltra a zsidó semmit sem ad, mondjuk mi a Dunántúl.
Különben is, az csak nem várható tőlem, hogy dicsérjem a volt Évámat, de az sem, hogy gáncsoljam ugyebár?
Azt is mondhatnám, hogy némi kegyetlenségnek tartom, ha az ember múltját, úgy szólva: minduntalan számon kérik. - Én pl.: egész lelkemet mindig a jelenbe fektettem. Ma is csak a mának élek, a legjobb barátomat is meggyűlölöm arra a napra, amelyiken plajbásszal a kezében lép be hozzám - s vannak emberek, akik azt a plajbászt az én saját kezembe akarják adni!
Úgy is csak – fűrészpor van benne. –
Osvát Ernő úrnak azonban igaz tisztelettel küldöm üdvözletemet. Nagyon szeretem a Nyugatot.”

Jászai Mari: Levél. Nyugat, 16. évf. 4. sz. (1923. február 16.), 275. – Elektronikus Periodika Archívum

Jászai Mari vasszorgalmára, akaraterejére is jellemző, hogy Shakespeare-ért megtanult angolul, Schillerért németül, és Racine-ért franciául, hogy Phaedrát jobban játszhassa. Elektráért talán még görögül is tanult.
Valóban igaza volt Simor Jánosnak, az akkori győri püspöknek, a későbbi hercegprímás, esztergomi érseknek, ki miután meghallgatta az iskolai ünnepségen verset szavaló kis elemista diáklányt, odaszólt az Szent Orsolya-rendi zárda főnökasszonyának: „Das Kind hat Talent!” ’A gyereknek van tehetsége’ azaz ’tehetséges gyerek’. De mint tudjuk, nincsen lusta zseni. Hát Jászai sem volt rest egész életében készülni, tanulni.
A mélyből a magasba – a csúcs felé, melyet el is ért. Maga az élet, nyomorúságos, küzdelmes gyerekkora, ifjúsága is tanítómestere volt, hogy igaz tragika legyen.
Csak Shakespeare művei közül 17 szerepe volt.

Katona József Bánk bánjában Gertrudis, Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című darabjában ő Zrínyi Ilona, Shakespeare Antonius és Kleopátra, Friedrich Schiller Stuárt Mária című drámájában a női címszereplő, Racine drámájában Phaedra, 1890-ben Grillparzer Medeája, de ő Sappho is és Az ember tragédiája Évája mellett talán legkedvesebb szerepe Szophoklész Elektrája.
Termete az átlagosnál valamivel magasabb, vörösesbarna haja volt s gyönyörű szemei. Könnyen ezek bűvkörébe került az, akire rápillantott… Bár számtalan csodálatos fénykép készült róla, szerepkép és civil felvétel, játékát mégis nehéz elképzelni, s legfőképp varázslatos hárfahangja, melyen mesterien játszott, felidézhetetlen.

Színpadi szerepei, nagy drámai alakításai mellett, melyekről sajnos ma már nem sok megy át a mai közönségnek, mondjuk ki bátran – semmi. Ez az előadóművészek sorsa, a pillanat, a ma művészete, ahogy szellemesen mondja a Nyugat folyóirat felkérésére írt idézett levelében: „Nincs szánalmasabb, sőt ízléstelenebb, mint egy színésznek múltján kérődzni.
Nekünk csak a ma számít.”
De van, ami mégis maradandó, valami ma is tapintható: a példamutatása, fejlődni akarása. És tegyük hozzá, nem utolsó sorban nagy művészeket inspiráló Múzsa is volt.
Németből lefordította a nagy, akkor kétségtelenül az egyik legmodernebbnek számító drámaíró, a norvég Henrik Ibsen egyik négyfelvonásos színművét, a John Gabriel Borkmant.
Az önérzetes művész, műfordító ezzel kapcsolatos, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában – újabban Színháztörténeti és Zeneműtárban – őrzött eredeti levele szerint tehát:

Mélyen tisztelt igazgató úr!

Tudtam én, hogy nekem a Borkman fordítás mellé egy kis előszót kellett volna írnom; – de mászkáltam, – miután én csak ott érzem jól magamat, ahol szükség van rám – és elmaradt az a pár magyarázó sor, amire látom, szükség lett volna; mert íme, a fordítást nehézkesnek, idegenszerűnek találják, mint Várady Dr. úr mondja, és olyannak, amely javításra szorul. – Először tehát hadd mondjam meg két szóval, amit már a fordítás leadásakor szükségesnek láttam elmondani, és ez az, hogy Borkman német szövege kemény, nehézkes szöveg, nem sima, elegáns szalon stílus, nem az általunk ismert szép német nyelv. Ha ennek kitűntetésére nem is fektettem súlyt, természetes – ez mégis kiüti magát a fordításon, mely kemény, mint az eredeti, és nem sablon szalon nyelven beszél, mint nem beszélnek azon a Borkman alakjai.

Már most ha azt a darabot, vagyis fordítást, Váradi Dr. úr a saját stílusával írja át, ha szépen lesimítja, lekerekíti, valamennyi ember szépen, illedelmesen, egyformán, válogatott nyelven beszél benne – akkor kérem az nem az én fordításom lesz, és én nem is írhatom alája a nevemet, és nem is írom.

Én, méltóságos gróf úr, sem szellemi alamizsnát el nem fogadok senkitől, sem kenyér alamizsnát, azért kérem, minden keserűség nélkül kérem, – hiszem oly jó volt hozzám, annyit könnyített majdnem tűrhetetlen állapotomon azzal, hogy elbocsátott oda, ahol dolgozhattam, hogy igaz hálát érezek iránta – de tisztelettel, őszintén kérnem kell, hogy nevemet a fordítás alá ne méltóztassék irtani; azaz: méltóztassék Borkmant le nem fordítottnak tekinteni.
Magamat jóindulatába ajánlva vagyok tisztelő híve

Bpest jún. 10. [1898]

Jászai Mari

Jászai Mari gróf Festetics Andorhoz. Növedéki napló: 1950 év, 9008 sz. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti részleg, Levelestár 320.

Jászai Mari gróf Festetics Andorhoz, 1898. június 10. Részlet. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti részleg, Levelestár 320.

A levél címzettje gróf Festetics Andor színművész, 1896-tól 1900-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. Egy rövid időre Jászai elszerződött a Vígszínházhoz, majd a Nemzeti Színház új igazgatója, Beöthy László vette vissza.
Végül Ibsennek ezt a színművét mégis Jászai Mari fordításában mutatták be a pesti Nemzeti Színházban 1898. december 9-én, s nyomtatásban is megjelent.

Jászai Ibsennel behatóbban Justh Zsigmond író hatására kezdett foglalkozni. Ennek egyik első eredménye a Reviczky Gyulához való gyengéd vonzalom gyümölcse.
Reviczky Gyula költő Ady nemzedékének Vajda János után a legjelentősebb előfutára fordította le a Nórát, vagyis a Babaházat. Sajnos már csak a költő halála után jelenhetett meg nyomtatásban, a Nemzeti Színházban pedig 1989. október 4-én mutatták be. A címszerepet P., azaz Pulszky Károlyné Márkus Emília játszotta.
Maga Jászai Mari erre így emlékezik vissza:

„Mikor Paulay megismert és megszeretett, a színház legszebb tíz éve és ezzel életem legszebb korszaka kezdődött.  Az én sikereim az övéi és a színházéi is voltak. Ezalatt játszottam Évát, Sapphót, Imogént, Elektrát, Magdát (az »Otthon«-ban), Medeát és Kleopátrát. Ez utóbbi után gyönyörű  levelet írt Paulay: megköszönte a dicsőséget, amelyet a színiháznak szereztem vele. Bécsben, írta, a híres Woiterral csak kétszer adhatták ezt a darabot, úgy megbukott: és én kasszadarabot csináltam belőle.
Paulayval jó volt dolgozni. Igaz, hogy ő mondta, ha valami újat javasoltam: – Nem, nem szabad a fákat az égig növeszteni. De mégis  hallgatott rám. Én hoztam neki »Nórá«-t Márkus Emma számára. Mert én csak a színházat láttam, soha barátot, vagy  ellenséget. Mikor Justh Zsiga megismertette velem Ibsent,  rohantam Paulayhoz a »Nóráival« és »Borkmann«-nal. Megkértem, hogy »Nórá«-t elküldhessem Reviczkynek Arcóba, hogy ő fordítsa le. Így is történt. Ez volt Reviczky utolsó munkája.”

Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Rajzokkal ellátta Haranghy Jenő, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, é. n., 50. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Jászai egyik levelében az itteni borús időn búsongva Caprira vágyódik és az itáliai meseszép Garda-tótól kissé északra lévő klimatikus gyógyhelyre küldi Ibsen drámáját Reviczkynek, abba az Arcóba, melynek híres várát Goethe is megörökítette, nemcsak versben, hanem rajzban is. (Ez idő tájt Ibsen épp Amalfiban vagy Sorrentóban engedi fölmelegedni a messze északon átfagyott csontjait.)
Jászai zsongó leveleiben is szó esik a fordításról, s köszöni a hozzá írt gyönyörű verseket:

„1889. Budapest.

Édes Lelkem! Kedves Fülemülém!

Mennyi fény, mennyi meleg lakik abban a maga kis sötét szobácskájában! Igazi fülemüle, aki a sötétbe búvik énekelni. A két vers elragadó, édes Gyermek. Csókolom érte mindekét szemét.
Szeretném, ha nagyon jókedvű volna, míg oda leszek.

A viszontlátásig!

Mari.”

Jászai Mari levelei. Sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, Budapest, Dr. Pintér Jenőné Vállalata, 1944, 239. – Törzsgyűjtemény

Jászai levélbeli megszólítása Revicky Gyula A halál előtt című kis versciklusának első darabjának utolsó sorára utal:

„Uj nap ragyog fel életemre,
Egy drága, ritka nő szerelme.
Szívem uj életvágyra lobban,
Csókodtul, ölelő karodban.

Úristen, hagyj sokáig élnem!
Hirdessem édes dal-zenében,
Hogy mennyi boldogság szakadt rám,
Midőn már a halált ohajtám!

Csupa sugár, fény; semmi árnyék
Óh hátra van a hosszu nyár még.
S szivében annyi még az ének
Szegény fakó fülemilédnek!”

(1889. február 17.)

Reviczky Gyula: Édes napok I. In: Reviczky Gyula összes verse. Kritikai kiadás. I. Versek. Sajtó alá rendezte és az előszót írta, a mutatókat összeállította Császtvay Tünde, Budapest, Argumentum Kiadó, Országos Széchényi Könyvtár, 2007, 485.

Jászai magáról a szóban forgó Ibsen-fordításról pedig 1889. március 12-én kelt levelében szól:

„1889. március 12. Kedd. Budapest.

Ha keveset is, de írok hamar, hamar, Te édes, kedves!

Mert sietek, én most mindig sietek, de azért semmire sem megyek, természetesen, senki sem, aki siet. – Úgy érzem, hogy temérdek dolog vár rám valahol, – valamiféle – de sok, nagy, és a szívem oly lázasan siet, hogy nincs nyugtom tőle és ha kérdezem, hát mi dolgod, hová rohansz, mit keresel ilyen nagy erővel? – mit gondol, mi a felelet? szégyenkezve dobbanik egy nagyot, pirulva áll meg és bevallja, hogy hisz neki nincs egyéb baja, minthogy igen-igen vágyik egy ölelésre, egy forró csókra, egy édes szóra valakitől, aki már egyszer a szívére ölelte, aki százszor is megcsókolta, és aki olyan édesen elringatja aranyos leveleivel, de aki most nagyon messze sütkérezik a pompás kék ég alatt a szép Arcoban, míg mi itt a szürke ég alatt sóhajtozunk és fájdalom, csak az 5 x postabélyeget fogyasztjuk, semmi mást – hát oda vágyik – oda siet, rohan, de úgy, hogy minden este egy istenadta prizniccel kell lekötözni.
Milyen nyomorult idő, – napok óta esik, hanem azért én sokat járok, nincs nyugtom.
Köszönöm édes leveledet! Most jött. Pályázni, pályázni, gyermek, és nem megátalkodott vaknak lenni. Hát azt hiszi, hogy magánál különb ember, magáénál különb munkával fogja bezsebelni azt a tisztességet, ha maga helyet csinál neki? Erről most elég, »hanem hiszen, csak gyere haza, a többit majd akkor«, hanem, tudja meg, hogy nem engedem, hogy ezentúl áldozat legyen, – csak az enyém, az is elég lesz.
A darabot küldöm természetesen; a pályázat lejártát természetes, hogy nem tudom, de
Paulay mondta, hogy nagyon ráér.
Hatás? A. hangversenyen? Óriási, váratlan, kolosszális, szűnni nem akaró tetszészaj…No de most!! Borzasztó féltékeny vagyok. Tudja, hogy ez a verses levél nagyon bájos. Ezt szenvedések tüzében lángoló lélek írta, erős, gyöngéd, öntudatos, nőies, lángoló, de világító, nem pusztító, mint – mennyivel jobban megérdemelne az téged, mint én, aki el foglak égetni. – Ha megérem, mert egy idő óta komolyan köhécselek és szorgalmasan szaladgálok Jellenffihez.

Mari.”

Jászai Mari levelei. Sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor, Budapest, Dr. Pintér Jenőné Vállalata, 1944, 239–240. – Törzsgyűjtemény

Ibsen Henrik. (Pollak Zs.) Illusztráció Dr. Lázár Béla cikkéhez. In:Vasárnapi Újság, 38. évf. 17. sz. (1891. április 26.), 265.

Itt kell megjegyezni, hogy aztán a Zichy Géza meghívására és vendégeként hazánkba látogató szerző, Henrik Ibsen 1891. április 20-án, vasárnap, megérkezése estéjén, ezt a darabot, vagyis a Nórát nézte meg először, Márkus Emmával természetesen a főszerepben, másnap pedig, azaz 21-én érdekes módon az Operaházban, Szophoklész Elektráját Csiky Gergely fordításában és Jászai Mari címszereplésével. A harmadik napon pedig Blaha Lujza énekében gyönyörködött Csepreghy Ferenc Piros bugyellárisban, a Népszínházban.
Az Elektrát először 1890. december 30-án mutatták be a Nemzetiben.
„Borkman” népszerű még ma is… 1898 után is többször műsorra tűzték, több fordítása is készült, bár szerintünk Jászai Marié egyáltalán nem rossz, s valóban közelít az akkori, s még – egy-két korabeli kifejezéstől eltekintve – szinte a mai köznyelvhez is.
Hallgassuk csak:

Borkman. (Indulatosan.) Igen, de hát még én, a ki milliókat teremthettem volna! Mindazok a bányák, melyeket szolgálatomba hajtottam volna! Új bányák a végtelenségig! A vízesések! A kőbányák! A kereskedelmi utak és hajóösszeköttetések az egész világon keresztül. Mindent, mindent megalkottam volna, én egyedül!
Foldal. Én tudom. Nem volt semmi, a mitől te visszariadtál volna.
Borkman. (Összeszorítja kezeit.) És itt kell ülnöm, mint egy szárnyaszegett vadászsólyom és néznem, hogyan előznek meg a többiek – és szedik el előlem, darabról-darabra.
Foldal. Látod, így vagyok én is.
Borkman. (Rá sem ügyelve.) Látott már valaki ilyet. Majdnem célnál voltam. Csak nyolcnapi haladékom lett volna, mig mindent rendbe hozok. Minden depozitum be lett volna váltva megint. Minden értékpapír, melyet vakmerő kézzel fölhasználtam, megint a helyén lett volna, mint azelőtt. Csak egy hajszál hiányzott és az óriási részvénytársulatok létrejöttek volna. Egy léleknek sem kellett volna egy fillért is veszteni.
Fodal. Igen, édes Istenem, – oly közel a célhoz, mint te akkor voltál –
Borkman. (Lenyelt dühvel.) És akkor a nyakamba szakadt az árulás! Éppen a válság napjaiban! (Rápillant.) Tudod-e mit tartok én a leginfámisabb bűnnek, amit ember elkövethet?
Fodal. Nem; mond mit?
Borkman. A gyilkosságot nem. A rablást, vagy éjjeli betörést sem. Még a hamis esküt sem. Mert mindezeket többnyire azok ellen követjük el, akiket gyűlölünk, vagy akik közömbösek ránk nézve, és akikhez semmi közünk.
Foldal. Tehát a leginfámisabb, nos, John Gabriel?
Borkman. (Nyomatékkal.) A leginfámisabb, mikor egy barát a barát bizalmával visszaél.
Foldal. (Kissé kétkedve.) Igen, de hátha –
Borkman. (Fölfortyanva.) Mit akartál mondani! Látom, rajtad. Csakhogy nem talál. Azok, a kik értékpapírjaikat a bankba letették, azok mindenüket visszakapták volna; minden fillért! Nem, barátom, – a leggyalázatosabb dolog, amit ember elkövethet az, mikor a barátja leveleivel visszaél, – mikor kitárja az egész világnak azt, amivel egyedül őt bízták meg. Négyszemközt, úgy, mintha üres, sötét, bezárt szobában súgták volna. Az az ember, aki ilyen eszközökhöz képes nyúlni, át meg át van mérgezve és rothadva a címeres gazemberek moráljától. És egy ilyen barátom volt nekem. És ő volt az, aki engem összezúzott.

Ibsen Henrik: John Gabriel Borkman. Színmű 4 felvonásban. Fordította Jászai Mari, Budapest, Fővárosi Színházak Műsora 10. Vass József Könyvkereskedése, 1898, 34–35. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Befejezésképp pedig szóljon ismét a költő, ki Jászai biztatására még korai halála előtt nem sokkal lefordította Ibsen Nóráját is!
Az egyik legmeghatóbb vallomás, melyet Jászaihoz írtak, a rezignált hangú Reviczky Gyula verse, kitől a legismertebb bölcs idézet: „a világ csak – hangulat”:

„Mikor már alkonyodni kezd:
Kigyúló felhő jelzi ezt.
Az árnyon áttör egy sugár még,
Aztán kihal, kihül a tájék.

Kialvó éltem is kigyúl
Még egyszer vágyak lángitúl,
És lelkemen, mig a halállal
Küzdök, meleg sugár tör által.

Tőled jön mind e hő, e fény!
Enyém vagy, drága nő, enyém,
Mig a halál egyszerre orvúl
Édes, ki nem szakit karodbúl.

Te itt maradsz s elképzelem,
Más fog nyugodni kebleden;
De mert jó vagy s lelkem rokonja:
Virágot küldesz tán siromra.

Oh hogy csak most találkozánk,
Midőn a vágy ölő fulánk,
Midőn, mi mindennel fölérő,
Téged viszontszeretni: késő!”

[1889. március 17. előtt]

Reviczky Gyula: Rezedának. In: Reviczky Gyula összes verse. Kritikai kiadás. I. Versek. Sajtó alá rendezte és az előszót írta, a mutatókat összeállította Császtvay Tünde, Budapest, Argumentum Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, 2007, 486–487.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Fejezetek a Délvidék múltjából 8. Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken

2023. december 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkatársaink előadásai a Szegedi Tudományegyetem sajtótörténeti konferenciáján

A Délvidék Kutató Központ, a Délvidéki Szemle folyóirat, a SZAB Délvidék Kutató Központ Munkabizottsága és a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar 2023. november 23-án rendezte meg a Fejezetek a Délvidék múltjából című konferenciasorozatának 8. tudományos tanácskozását, amelynek címe Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken volt. Az eseményen az OSZK Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportját Bárány Zsófia és Klestenitz Tibor képviselte.

Bárány Zsófia és Klestenitz Tibor a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson a közönség soraiban. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

A konferencia első plenáris előadását Gyáni Gábor tartotta, aki a sajtó szerepét vizsgálta meg a regionális identitás kialakulásának folyamataiban a 20. századi Hódmezővásárhely példáján. Tamás Ágnes a délvidéki sajtótermékek szubvencionálásának gyakorlatát, illetve a régióban indított sajtópereket mutatta be az 1867–1875 közötti időszakban. Pető Bálint a halálbüntetések sajtóreprezentációját vizsgálta a dualizmus kori délvidéki sajtó mint forrásanyag segítségével. Zakar Péter a reformkorban, az 1848–1849-es forradalomban, valamint a dualista időszakban egyaránt aktív lapkészítő, Bíró Sándor református lelkész pályaívét értékelte. Fizel Natasa azt mutatta be, hogy a kolozsvári egyetem Szegedre költözése milyen reakciókat váltott ki a helyi sajtóban.

Bárány Zsófia A reformkori csanádi egyházmegye és a nyilvánosság című előadása a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

Bárány Zsófia előadásában a reformkori Csanádi egyházmegye korabeli kulturális életét vizsgálta a nyilvánosság viszonylatában. Mind Esztergomtól, Pozsonytól vagy épp Budától távol lévő, nagy kiterjedésű egyházmegye működtetése, valamint különböző felekezeteinek együttélése ugyanis számos kérdést vont maga után, amelyek az illetékes hivatalokon túl, a sajtónak köszönhetően országosan is ismertek voltak, sőt a korabeli nemzetközi nyilvánosságban is megjelentek, illetve töltöttek be fontos szerepet. Az előadás ezekből a kérdésekből nyújtott ízelítőt különös tekintettel a nyugati és keleti kereszténység kapcsolatára.

Klestenitz Tibor Az 1893-as szabadkai katolikus nagygyűlés reprezentációja a helyi és az országos sajtóban című plenáris előadása a Sajtó és nyilvánosság a Délvidéken című tudományos tanácskozáson. A kép forrása: A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának honlapja

Az utolsó plenáris előadást Klestenitz Tibor tartotta, aki azt vizsgálta meg, hogy az országos és a helyi sajtó hogyan tudósított egy 1893-ban megtartott, országos politikai jelentőséget élvező helyi eseményről, a szabadkai katolikus nagygyűlésről. Összegzése szerint az esemény sajtóreprezentációja jól tükrözi a korabeli magyar közvélemény egyre élesebbé váló polarizálódását az egyházpolitikai kérdések kapcsán, és az egyes orgánumok általános politikai irányvonala sok esetben eleve meghatározta azt, hogy a nagygyűlés mely mozzanatairól adtak hírt és melyeket hallgattak el inkább.
A délután folyamán a tanácskozás a szekcióülésekkel folytatódott, ahol a Délvidék 1914 és 1944 közötti történetével, a régió egyház- és művelődéstörténetével, valamint politikatörténetével foglalkozó előadásokat hallhattak az érdeklődők.

A konferencia online absztraktfüzete elérhető itt:

A konferenciáról készült fotógaléria itt tekinthető meg.

Bárány Zsófia – Klestenitz Tibor (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

Címkék: szegedi tudományegyetem sajtótörténet gyáni gábor konferenciabeszámoló klestenitz tibor tamás ágnes bárány zsófia pető bálint lipták dorottya sajtótörténeti kutatócsoport konferenciaelőadás fizel Nónatasa zakar péter

„A szanszkrittudományok híres, ősz bajnoka”

2023. december 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

200 éve született Friedrich Max Müller, az összehasonlító vallástörténet meghatározó alakja

Müller Miksa portréja. In:Vasárnapi Ujság, 37. évf., 45. sz. (1900. november 11.), 733. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A híres orientalista, indológus, Friedrich Max Müller (1823. december 6. – 1900. október 28.), akinek a neve a korabeli Magyarországon Müller Miksaként vált ismertté, az Anhalt-Dessau-i hercegség székhelyén, Dessauban született 1823. december 6-án. Önéletrajzi művének második részében írt arról, hogyan szerezte első ismereteit Indiáról. Emlékei szerint tízéves korában egyik iskoláskönyvében látott egy képet Benáreszről (Váránaszíról), ami nagyon megragadta a fantáziáját. A képen férfiak, nők és gyermekek lépdeltek lefelé a ghátakon, a Gangeszhez vezető lépcsőkön, hogy megfürödjenek a szent folyóban. Ekkor még nem sokat tudott Indiáról, legfeljebb annyit, hogy az embereknek sötétebb a bőrük, elégetik az özvegyeket, és ha a paradicsomba szeretnének jutni, akkor Dzsagannáth szekere elé kell vetniük magukat. A parton látható mecsetek és templomok sokkal szebbnek tűntek neki, mint a Dessauban lévő templomok és paloták. Álmodozásából tanára hangja riasztotta fel, aki fülön fogta, és azt mondta neki, hogy büntetésből másoljon le néhány oldalt a könyvből, melyen a Gangesz, a Benáresz és India szavak voltak.

Max Müller: Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen; übers. von H. Groschke, Gotha, Perthes, 1901. Belső címlap a szerző fényképével – Törzsgyűjtemény

Első élménye Indiáról hamarosan szertefoszlott, majd akkor jelent meg újból, amikor 1841-ben a lipcsei egyetemen, ahol filológiai stúdiumokat folytatott, meghallotta, hogy új tanszéket állítanak fel, az indológiát, Hermann Brockhaus professzor vezetésével, aki a szanszkrit és a perzsa nyelvek nagy tekintélyű tudósa volt. Max Müller számára gyermekkori emlékei után ekkor már az indiai költők jelentették a hívószót India felé. Ahogy említett könyvében megjegyezte, korábban rövid ideig „flörtölt” az arab nyelvvel is, de most komoly szerelemre lobbant a szanszkrit iránt és a professzor irányításával együtt olvasták Kálidásza Sakuntaláját, azután a Nalát és néhány részletet a Rigvédából is. Húszéves korában adták közre első fordítását, a Hitópadésa mesegyűjteményt németül. A mű fordítása 1865-ben angolul is megjelent a szanszkrit szöveggel együtt.

The second third, and fourth books of the Hitopadeśa. Handbooks for the study of sanskrit, 2. ed. by Max Müller, London, Longman, Green etc., 1865. – Törzsgyűjtemény

Később Berlinben tanult az összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapozójánál, Franz Boppnál, majd 1845-től Párizsban a híres francia indológusnál, Eugène Burnoufnál, akinek Rigvéda órái olyan nagy hatást tettek rá, hogy az ő ösztönzésére kezdte el 1849-ben lefordítani e mű teljes szövegét Szájana kommentárjaival együtt, amelyet 1874-ben fejezett be.
Ekkoriban már nagyon vágyott Indiába, főként Benáreszbe, s arra, hogy megfürödjön a Gangeszben, de úgy tűnt, hogy az indiai utazás abban az időben kizárólag az angolok privilégiuma volt, hiszen az út odáig nemcsak sokáig tartott, de az indiai tartózkodás is igen költséges lett volna számára. Sajnos ez a terve soha nem vált valóra, soha nem járt Indiában, ebben a „földi paradicsomban”. Amikor még elég fiatal volt, nem volt annyi pénze, hogy elmehessen, később pedig, amikor indiai barátai újból és újból hívták magukhoz, már túl öreg volt és túlságosan le volt kötve a munkájához, hogy elutazhasson Indiába. S bár soha nem jutott el oda, de szerencsére Európában számos kiváló indiai tudóssal találkozhatott, akikkel szoros barátságot kötött, róluk emlékezett meg Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen című kötetében. Azzal vigasztalta magát, hogy India csodálatos irodalmi alkotásai, filozófiája, mély vallásosságának tanulmányozása által sokkal igazabb, valódibb képet tudott alkotni róla, mint amit Bombay bazárjainak felkeresése, vagy a rádzsák darbárjai nyújthattak volna számára. Lehet, hogy így túlságosan ideális képet alkotott magának Indiáról, de úgy érvelt, hogy egy jól megfestett portré néha hívebben adja vissza a karaktert, valóságosabbnak tűnhet a puszta fényképnél.
1848-ban Oxfordba költözött, hiszen nagy horderejű munkájához, a Rigvéda lefordításához csak ott találhatott megfelelő segítséget, kéziratokat, kézikönyveket, szótárakat. A fordítás tudományos előmenetelére is nagy hatással volt. A huszonöt évig tartó munka során Christian Charles Josias von Bunsen német tudós és diplomata volt a segítségére, aki a mű kiadásához megszerezte a Kelet-indiai Társaság pártfogását és teljes anyagi támogatását is. 1850-ben Max Müllert kinevezték a modern európai nyelvek helyettes professzorává („deputy professor”) az Oxfordi Egyetemen. Amikor 1854-ben megkapta a rendes, vagy teljes professzori kinevezését („full professor”), pártfogója, Bunsen a következő szavakkal üdvözölte:

„Most biztos alapja van földi existentiájának és szép hatáskör tárul fel Ön előtt az istenáldotta, biztos és szabad szigeten, még pedig oly pillanatban, midőn nehezen mondhatnók, vajjon a fejedelmek trónjai vannak-e nagyobb veszélyben, vagy a népek szabadságai.”

Goldziher Ignác: Müller Miksa (1823–1900). In: Nyelvtudományi Közlemények, 1900 (30. kötet), 464. – Törzsgyűjtemény

A Rigvéda fordításának első kiadása hat kötetben jelent meg 1849 és 1874 között a Kelet-indiai Társaság támogatásával („Published under the patronage of the honourable of the East-India Company”), míg a második kiadás négy kötetben 1890 és 1892 között Vidzsajanagara mahárádzsájának anyagi hozzájárulásával. Ebből a kiadásból küldött egy példányt 1893-as budapesti látogatása után a Nemzeti Múzeum könyvtárába is.

A mű első kiadásának megjelenésekor kritikusai felrótták neki, hogy nem tartott lépést a Védákkal kapcsolatos legfrissebb szakirodalommal, így többek között a himnuszok kronologizálásának új eredményeit sem építette be. Müller több mint két évtizedig tartó munkája alatt Bunsen arra bíztatta őt, hogy ne csak a fordítással foglalkozzon, hanem a témába vágó kisebb esszéket, tanulmányokat is közöljön:

„Most nagyon szép életfeladat van Önre bízva és sokéves munkába fog kerülni, míg e hatalmas tuskót megdolgozza. De ne feledje el, hogy időről időre néhány szálkát is várunk műhelyéből”.

Goldziher Ignác: Müller Miksa (1823–1900). In: Nyelvtudományi Közlemények, 1900 (30. kötet), 465. – Törzsgyűjtemény

Így született meg Chips from a German Workshop („Szálkák egy német műhelyből”) címmel esszéinek gyűjteménye három kötetben, amelyet Bunsen emlékének ajánlott. Max Müller ezekben az esszékben dolgozta ki az összehasonlító nyelvtudomány, vallástörténet és mitológia módszereit is, amelyek ezt követően az ő nevével fonódtak össze. Az új tudomány módszereit előadássorozatain fejtette ki, melyek Hibbert Lectures, Gifford Lectures, Burnett Lectures címen váltak ismertté.
Az 1861-ben és 1863-ban a Royal Institution-ban a nyelvtudományról tartott előadásait hamarosan több nyelvre is lefordították.

Max Müller: Vorlesungen über die Wissenschaft der Sprache; [deutsch] bearb. Carl Böttger, Leipzig, Mayer, 1863–1866. Belső címlap – Törzsgyűjtemény

„Nem túloz, aki azt állítja, hogy e fölolvasások, melyek mindjárt megjelenésük után kiadást kiadás után érve az összes művelt népek nyelvein megtették a világ körüli útjokat, alkották meg legelőször a kapcsolatot a nyelvtudomány kérdései és a közműveltség között, legelőször törtek utat ezen régebben a tudósok kalamárisára szorított elmélkedéseknek az általános műveltségi tudatban. Ebben áll a Felolvasások legnagyobb és legmaradandóbb érdeme”

Goldziher Ignác: Müller Miksa (1823–1900). In: Nyelvtudományi Közlemények, 1900 (30. kötet), 459–460. – Törzsgyűjtemény

A művet 1875-ben Steiner Zsigmond [Simonyi Zsigmond] fordította magyarra.

Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, ford. Steiner Zsigmond, Budapest, Ráth, Bécs, Holzhausen Ny., 1875, VIII, 447. Belső címlap – Törzsgyűjtemény

1873-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszéket állítottak fel, amelyhez Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter Max Müllertől kért ajánlást a szanszkrit professzori állás betöltésére. Müller Treforthoz írt levele a Budapesti Közlöny hasábjain is megjelent, amelyben többek között azt írta:

„Ismerek egy fiatal kitűnő sanskritistát, ki most Poonában a sanskrit nyelv tanára. Classicus miveltségű, kitűnő az összehasonlító nyelvészetben, s nyolcz éves indiai tartózkodása folytán a sanskrit irodalomnak több pontjában egyik legkitűnőbb ismerője. Jól ismerem, szeretetreméltó egyéniség s tudományos, és erkölcsi jelleméről teljesen jót tudnék állani. Van sanskrit nyelvtana, s több sanskrit szöveget kiadott. Nem rég házasodott meg s úgy hiszem, kedvező ajánlat visszahozná Európába. Czime: Professor Dr. Kielhorn superintendent of Sanskrit Studies, Deccan College, Poona Bombay Presidency. Ha nagyméltóságod kívánja, magamra vállalnám a közvetítést, de nem hiszem, hogy 3000 tallérnál kevesebbet lehetne neki ajánlani. Ezen kívül van tudomásom több tudományos, derék fiatal sanskritistáról és nyelvbúvárról, de nem ismervén őket személyesen, tartózkodom őket határozottan ajánlani. […] Legszívesebben saját szolgálataimat ajánlanám fel nagyméltóságodnak, s húsz év előtt szerencsésnek éreztem volna magamat közreműködtetni Magyarország nyilvános tanügye reorganizálásának nagy művében. Mindenesetre mindig szerencsémnek s örömömnek fogom tartani nagyméltóságodnak minden szakomba vágó dologban felvilágosítással szolgálhatni. Kitűnő tisztelettel stb.

Müller Miksa”

Nevelés és oktatásügy. In: Budapesti Közlöny, 1873. március 29., 613. – Törzsgyűjtemény

Franz Kielhorn 1881-ben tért vissza Európába, ahol a göttingeni egyetem szanszkrit professzora lett, míg a budapesti egyetemen Mayr Aurél kinevezésével indult el a szanszkrit nyelv tanítása.
Egy évvel később, 1874. május 28-án az Akadémia I. Osztálya külső tagjai sorába választotta Müller Miksát. A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője e szavakkal ajánlotta a tudóst.

„az oxfordi egyetemen az új nyelvek és irodalmak tanára, a nagy érdemű és hírű szanszkrit philologus és szellemes nyelvész”

A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 1874, 131. – Törzsgyűjtemény

1881-ben a Budapesti Szemle hasábjain Goldziher Ignác méltatta az összehasonlító vallástudomány megalkotásában szerzett érdemeit.

„Müller Miksa, a híres oxfordi tanár volt az, ki a legutolsó évtizedek egy új tudományának megalkotására kiadta a jelszót: az összehasonlító vallástudományénak. E tudomány nem valamely adott vallásból indul ki, melynek történetét, fejlődésének lefolyását kutatja, hanem a lelki élet azon hatalmas tüneményéből, melynek kisugárzásai az egyes vallások.”

Goldziher Ignác: Az összehasonlító vallástudomány jelen állásáról. In: Budapesti Szemle, 1881. 26. köt. 53. sz., 203–205. – Törzsgyűjtemény

Jóllehet az új tudományt Müller Miksa nevével kapcsolták össze, de Goldziher hozzátette:

„Az igaz, hogy Müller volt az, ki ez észrevételnek közkeletet szerzett, és mint még e czikk folytán látni fogjuk, különösen a vedicus vallás fejlődése történetében érvényesítette, de nem az ő eredeti gondolatja az; találkozunk vele már Schelling vallásphilosophiai előadásaiban is. Egyáltalán elmondhatjuk, hogy a philosophusok között Schelling tűnik ki az által, hogy az összehasonlító vallástudomány kiinduló pontját képező kérdések föltevésére a legtöbb befolyást gyakorolta.”

Goldziher Ignác: Az összehasonlító vallástudomány jelen állásáról. In: Budapesti Szemle, 1881. 26. köt. 53. sz., 203–205. – Törzsgyűjtemény

1893 augusztusában Max Müller ellátogatott Budapestre, amelyről a napilapok is részletesen beszámoltak. Az eseményről Híres tudós Budapesten címmel adott hírt a Vasárnapi Ujság:

„Müller Miksa, az oxfordi egyetem nagynevű tanára, ki mint nyelvész és történelmi régiség író a legelső tekintély jelenleg, a közelebbi napokban nejével együtt Budapesten időzött, hol a tudományos körök megillető tisztelettel fogadták. Müller német származású, de már fiatal korában Angliába, Londonba került, ahol az éleseszű, nagyszorgalmú ifjú magára vonta a híres Bunsen tanár figyelmét. Az ő ajánlása révén jutott be Müller az angol tudós világba. Műveiben több ízben érinti Magyarországot is, és különös elragadtatással szól a magyar nyelvről, amelynek szép hangzását dicséri és a melyet »bámulatos szép«-nek mond. A kiváló tudós most körülbelül hetven éves és 46 év óta él állandóan Angliában.”

Vasárnapi Ujság, 40- évf., 4. sz. (1893. augusztus 20.), 577. – Elektronikus Periodika Archívum https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1022507

A Magyar Hírlap a tudós életpályájának bemutatása után kissé részletesebben írt a látogatásról:

„Budapestre érkezve, Müller Miksa mindenekelőtt felkereste kiváló tudósunkat, Vámbéry Ármin egyetemi tanárt, a jeles orientalistát, akit már régebben ismer. Az ő kalauzolása mellett tekintette meg azután Müller mindazt, ami Budapestből érdekelte. Sorba látogatta tudományos intézeteinket, amelyek közül különösen nemzeti múzeumunk érdekelte; nagy elismeréssel nyilatkozott a múzeum gazdagságáról és a nagy régészeti kincsekről.
Meglátogatta az egyetemi könyvtárt és ennek dús tartalmáról dicsérettel szólott. Az akadémiát – amelynek ő is tagja – szintén meglátogatta és csodálkozott ez intézetünk fényén, gazdagságán.”

Egy világhírű tudós Budapesten. (Saját tudósítónktól). In: Magyar Hírlap, 1893. augusztus 15., 7. – Törzsgyűjtemény

Vámbéry sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy legkiválóbb tudósaink, köztük Goldziher Ignác, aki ekkor éppen Erdélyben nyaralt, nem tartózkodtak a fővárosban, mert bizonyára fényes ünnepséget rendeztek volna a híres tudós tiszteletére. A tudósítás szerint Pulszky Ferenccel azért sikerült találkoznia.
Néhány héttel később a Magyar Könyvszemlében emlékeztek meg Müller Miksa budapesti látogatásáról annak kapcsán, hogy ígéretéhez híven elküldte ajándékba a Rigvéda második kiadásának köteteit viszonzásképpen a Múzeumtól kapott Halotti beszéd fakszimiléjéért.

„Az oxfordi egyetem világhírű tanára Konstantinápolyi útja alkalmából pár napig Budapesten időzött s augusztus 14-én Vámbéri Ármin kíséretében meglátogatta a M. Nemz. Múzeum könyvtárát. Itt különösen a Corvin-codexek, és a halotti beszéd érdekelték, melyekről jegyzeteket is készített. A könyvtár tisztviselői ez utóbbinak sikerült facsimiléjével kedveskedtek neki. Végül megtekintette a könyvtár összes helyiségeit, melyek pompás méreteikkel szerfölött meglepték. Ekkor jutott tudomására, hogy az ő nagy hatkötetes Rigveda-kiadását a könyvtár még nem szerezte meg. A szíves fogadtatás viszonzásául, melyben a könyvtár tisztikara részesítette, megígérte tehát, hogy a hiányzó müvet ajándékul meg fogja küldeni. A küldemény a M. Tudományos Akadémia czímére érkezett meg s benne a drága kiadványnak három példánya volt. A két váratlanul érkezett példánnyal Müller Miksa az akadémiai és egyetemi könyvtáraknak szerzett örvendetes meglepetést.”

Müller Miksa ajándéka. In: Magyar Könyvszemle, 17. évf., 1–4. sz., (1892), 379. – Elektronikus Periodika Archívum

Egy évvel később Fiók Károly az Akadémia Könyvtárának küldött példány alapján méltatta Müller fordítását, bár azt ő is megjegyezte, hogy éppen a nagy mű fordítása alatt fejlődött nagyot a véda-kutatás, ahogyan ezt már más tudósok is megjegyezték. Előadásának rövid kivonatát az Akadémiai Értesítő is közölte, melyben többek között ezt írta:

„Müller maga is úgy nyilatkozott az ő Rig-editiójáról, mint életének fő munkájáról: »the work of my life.« Ez töltötte be hosszú élete folyamát munkával, aggodalommal és örömmel. Kivált e második kiadás, melynek példányaival minket megtisztelt, az, melyre önérzettel és nyugodtan tekinthet vissza a szanszkrittudományok híres, ősz bajnoka. Mert mialatt az első kiadás rendezésével, nyomtatásával hosszú ideig – egy egész emberöltőn át – foglalkozott, épen azon idő leforgása alatt voltak legerősebb forrásban, úgy nyelvi, mint tárgyi tekintetben a véda-búvárlás nagy problémái; ezen idő alatt lett az a feldolgozók erős kezei alatt szilárd alapokra rakott épületté, megállapodott tudománnyá, így azután kivált első kötetei a 6 nagy kötetben megjelent kiadásnak – Müller maga is kijelenti – nagyon rászorultak volna egy második, a tudomány újabb vívmányain alapuló, javított kiadásra. De az elsőnek szerfelett hosszúra nyúlt pályafutása után e második kiadás lehetőségére gondolni is alig merészelt az élet alkonyán álló férfiú. Idő és roppant pénzáldozat kellett volna hozzá. És íme egy indiai mahárádzsa nemes ajánlata, ki az egész második kiadás költségeit magára vállalta, meghozta az agg tudósnak ezt az örömet is, melyet annyi lelkes munkásság, buzgó fáradozás után valóban megérdemelt. Megjelent 1890–92-ben a második kiadás átdolgozott s úgy a nagy mű szellemi becséhez, mint a kiadó hírnevéhez méltó, javított alakban. Sőt a rádzsa bőkezűsége azon kellemes helyzetbe hozta az editort, hogy »barátait tiszteletpéldányokkal ajándékozhatta meg«. És ő barátai közé számított e tekintetben minket is! Mi nem tudunk érte egyebet adni, mint köszönetünket.”

Müller Miksa és a Rigvéda. (Kivonat Fiók Károly április 9-én tartott előadásából). In: Akadémiai Értesítő, 1894. 8. sz., 456–463. – Törzsgyűjtemény

A Rigvéda fordítása mellett volt még egy szintén hatalmas vállalása Max Müllernek. Sacred Books of the East címmel a szakemberek mellett a művelt nagyközönség figyelmére is számító sorozatot indított útjára, amelyben a Kelet szent könyveinek filológiai pontosságú, jegyzetekkel ellátott angol fordításait adták közre avatott tudósok közreműködésével. A sorozat első darabjaként az ő fordításában jelent meg az Upanisadok első kötete.

1900 őszén tartották meg Párizsban az első Vallástörténeti Kongresszust, amelynek tiszteletbeli elnökéül Max Müllert választották meg, aki ekkor már nagybetegen csak távolról köszönhette meg az elismerést. Pár héttel később, október 28-án hunyt el. A Budapesti Hírlap ezekkel a szavakkal tudósított a haláláról:

„A világosság hatalmas fáklyája lobbant ki Oxfordban Müller Miksa elhunytával”.

Müller Miksa. In: Budapesti Hírlap, 1900. október 30., 4–5. – Törzsgyűjtemény

Munkásságát Indiában is megbecsülték, amit nemcsak indiai barátainak nagy száma bizonyít, hanem az is, hogy tiszteletük jeléül külön névvel tisztelték meg, Móksa-múlának (az üdvösség gyökerének) nevezték el.

Irodalomjegyzék:

Max Müller: Vorlesungen über die Wissenschaft der Sprache; [deutsch] bearb. Carl Böttger, Leipzig, Mayer, 1863–1866.
Müller Miksa fölolvasásai a nyelvtudományról, ford. Steiner Zsigmond, Budapest, Ráth, Bécs, Holzhausen Ny., 1875, VIII, 447.
Max Müller: Alte Zeiten – alte Freunde: Lebenserinnerungen; übers. von H. Groschke, Gotha, Perthes, 1901.
Goldziher Ignác: Az összehasonlító vallástudomány jelen állásáról. In: Budapesti Szemle, 1881. 26. köt. 53. sz., 203–225.
Müller Miksa ajándéka. In: Magyar Könyvszemle, 17. évf., 1–4. sz., (1892), 379.
Egy világhírű tudós Budapesten. (Saját tudósítónktól). In: Magyar Hírlap, 1893. augusztus 15., 7.
Müller Miksa és a Rigvéda. (Kivonat Fiók Károly április 9-én tartott előadásából). In: Akadémiai Értesítő, 1894. 8. sz., 456–463.
The Upanishads: p. 1–[2]., transl. by F. Max Müller, London–Oxford, Milford, 1900. (The sacred books of the East. 1; 15.)
Müller Miksa. In: Budapesti Hírlap, 1900. október 30., 4–5.
Goldziher Ignác: Müller Miksa (1823–1900). In: Nyelvtudományi Közlemények, 1900 (30. kötet), 458–468.
The second third, and fourth books of the Hitopadeśa. Handbooks for the study of sanskrit, 2. ed. by Max Müller, London, Longman, Green etc., 1865.

Dr. Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Címkék: pulszky ferenc trefort ágoston pap ágnes vámbéry ármin goldziher ignác olvasószolgálati és tájékoztatási főosztály friedrich max müller hermann brockhaus franz bopp eugène burnouf christian charles josias von bunsen simonyi zsigmond franz kielhorn mayr aurél

Az orvosként, gyűjtőként és barátként is nagyra becsült Kelemen Béla – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 41. rész

2023. december 05. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 107. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Kelemen Bélát és gyűjteményét mutatja be.

Kelemen Béla (1934–1979) orvost több személy és esemény késztette arra, hogy az ex libris gyűjtés útjára lépjen. Mindössze két éven át volt tagja a Kisgrafika Barátok Körének, ez alatt aktív gyűjtővé vált – példát mutatva arra, hogy aki sok időt és energiát fordít rá, rövid idő alatt is jelentős gyűjteményre tehet szert.

Perei Zoltán fametszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Életében több találkozási pontot fedezhetünk fel a könyvjegy műfajával. Már gimnazistaként sokat olvasott, ekkor járva az antikváriumokat, könyvek belső kötéstábláján találkozott először ex librisszel. Így emlékezett vissza erre az időre:

„Már gimnazista éveimben – bár ezt sokan vitatják – tudatosan készültem későbbi hivatásomra és rendszeresen olvastam is hozzá. Ennek egyik szerves része volt az antikváriumokban való böngészés, szakmai ritkaságok keresése, mely alkalmakkor igen sok érdekességgel találkoztam, nem egy könyvben előző tulajdonosának könyvjegyével. Már ekkor irigykedve néztem e’ remek grafikai munkákat és első ex librisemhez is így jutottam hozzá. Megvettem Poja [sic!]* Jenő: Az orvostudomány regénye című művét, melynek elejét Dr. Garta Iván részére készített könyvjegy díszítette. Alkotóját azóta sem sikerült felderítenem. A háromalakos allegorikus kompozícióban egy nőbeteget férfi alak a »tudományt« megtestesítő fóliáns védőfalával óv az őt támadó csontváz-haláltól.”

Kelemen Béla: Hogyan lettem gyűjtő, Kisgrafika, 1978/2–3. sz., 53. – Törzsgyűjtemény

A későbbiekben Szivessy Tibor (1884–1963) budapesti műépítész – a kecskeméti Cifrapalota, emellett számos pesti belvárosi bérház és budai villa tervezője – könyvjegygyűjteményének megtekintése adott jelentősebb indíttatást számára az ex libris gyűjtéshez. Szivessy a Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének, majd az 1932-ben megalakuló Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének is tagja volt. A századelőtől saját névre szólóan is készíttetett ex libriseket, többek között Weinwurm Frigyes, M. Rendschmidt, Vadász Endre grafikusokkal.

2_kep-szivessy_tibor_gr_rendschmidt_max_f_sz_412_123x43_j2_opti_varia.gif

M. Rendschmidt grafikája. Jelzet: Exl.Sz/412 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bár Szivessy gyűjteményének megtekintése Kelemen Béla életében nagy élményt jelentett, a vidéki pályakezdés nehéz évei után e téren hosszú szünet következett. A későbbiekben a Hobby című folyóirat 1970. évi első számában Udvari György Ex libris gyűjtés című, könyvjegyekkel – köztük Rákóczy Ferenc, Stettner Béla, Richard Kaljo, Gerard Gaudaen alkotásaival – illusztrált cikke hívta fel a figyelmét a Kisgrafika Barátok Köre (KBK) létezésére. Az újság hangsúlyozottan kiemelte a hobbik műveltséggazdagító, a szépérzék, a művészi ízlés fejlesztésében betöltött szerepét, közéjük sorolva az ex libris gyűjtést is.
Kelemen Béla, amint Budapestre került, felvette a kapcsolatot a KBK akkori titkárával, Réthy Istvánnal, aki bemutatta a Fészek Művészklubban működő körben; ennek Kelemen hivatalosan 1977-től lett a tagja. Ismeretségeket kötött, a budapesti Csányi István orvostól és a kolozsvári Gábor Dénes bibliográfustól, kisgrafikai szakírótól kapott tanácsok, útmutatások sokat jelentettek gyűjtői pályája kibontakozásában. Ugyanakkor problémaként vetette fel, hogy az ex libris kör túl elszigetelten működik, sokan nem is tudnak a csoport létezéséről, és az ex librist készítő grafikusok megtalálása, elérése is nehéz feladat. A gyűjtők szorosabb kapcsolattartását, emellett intenzívebb körbeli életet javasolt, mely sajnos napjainkban is időszerű gondolat.
Ő maga jó kapcsolatot ápolt Csiby Mihály grafikussal, aki Réthy István utódjaként egy ideig a KBK titkári teendőit is ellátta. Csiby az orvosi hivatásra utaló ábrájú ex librist készített a számára egy kismadárral, amely sztetoszkóppal vizsgálja egy beteg ember szívét. A grafika felirata a küzdelmekkel teli életsorsra és a gondviselésbe vetett hit fontosságára utal Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének soraival: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”.

Csiby Mihály linómetszete (1978). Jelzet: Csiby/71 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kelemen Béla ajándékba kapott lapokkal kezdte el a gyűjtést, majd két év alatt 11 művésszel 13 névre szóló lapot készíttetett. Ezek grafikusai közül az első Fery Antal volt, őt követte Stettner Béla, Széki Piroska, M. Kiss József, Csiby Mihály, Perei Zoltán, Kamper Lajos, az erdélyi Imets László; külföldről még Oriol M. Diví, Emil Zierold és Fritz Kühn. Az ex librisek rendeléséről a következőket nyilatkozta:

„Elvem, hogy csak igen nagyvonalakban jelzem, mit szeretnék a lapon viszontlátni, legszívesebben […] nem mondok semmit, rábízva magam a művész intuíciójára és arra, hogy mit lát bennem, mit gondol rólam. Ebben az elvemben azóta sem csalódtam. Széki Piroska és Imets László ráérzett a belgyógyász egyik fontos eszközére, a tapintó kézre. Diví a gyógyítás és művészet kapcsolatát jelzi lapjain. Fery Antal, M. Kiss József igen magas színvonalú karakterportrék könyvjegyen történő megjelenítésével örvendeztetett meg, Kühn és Zierold a humort képviseli a lapokon.”

Kelemen Béla: Hogyan lettem gyűjtő, Kisgrafika, 1978/2–3. sz., 54. – Törzsgyűjtemény

A grafikákon gyakori téma Kelemen Béla foglalkozására utalóan az orvosi témakör, annak szimbólumvilága. A spanyol Oriol M. Diví egy 1978-ban metszett lapja Aszklépioszt, a gyógyítás görög istenét idézi attribútumával, a kígyós bottal.

Oriol M. Diví fametszete (1978). A kép forrása: Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011, 131.

Diví egy másik ex librise a Salamon királynak tulajdonított, a menyasszony és a vőlegény szerelmi dalait tartalmazó Énekek énekét (Canticum canticorum) evokálja nő és férfi egymásnak szembeforduló portréjával, melyek a fekete-fehér színeket tekintve egymás inverzei.

Oriol M. Diví fametszete (1978). A kép forrása: Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011, 136.

A neves személyek tiszteletére készíttetett portrégrafikákon Lenhossék Mihály Ignác (1773–1840), Magyarország főorvosa, Széchenyi István gróf házi orvosa, illetve Korányi Frigyes (1827/28–1913) belgyógyász, a tuberkulózis elleni küzdelem hazai kezdeményezőjének arcképe szerepel. Korányi karakteres profilja babérággal látható Fery Antal alábbi fametszetén.

Fery Antal fametszete (1977). Jelzet: Exl.K/171 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1979-ben elhunyt Kelemen Béla temetésén a KBK nevében Csiby Mihály tartott búcsúbeszédet: „orvos, barát, gyűjtő volt egy személyben” – mondta róla. Az alábbi, Kelemen nevére szóló Imets-grafika a rajta szereplő kis gyertyalánggal szolgáljon itt emlékállításul.

7_kep-imets_l_kelemen_bela_x1_1978_117_70_exl_k_169_j_opti.gif

Imets László fametszete (1978). Jelzet: Exl.K/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

Csiby Mihály: Kelemen Béla halálára, Kisgrafika, 1980/1–2. sz., 47.
Hírek, Kisgrafika, 1979/3. sz., 40.
Kelemen Béla: Hogyan lettem gyűjtő, Kisgrafika, 1978/2–3. sz., 53–55.
Kelemen Béla belépési nyilatkozata, 1977, KBK Irattár
Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Csiby Mihály kisgrafikai életműve (Ex librisek, alkalmi grafikák, szabad grafikák), Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2012.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Kelemen Béla. In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 89.

* A név helyesen: Pólya Jenő

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész

komment