A fenntartható társadalmi berendezkedéshez eljutni az egyik, ha nem a legösszetettebb feladat az emberiség számára. Egy blogbejegyzésben csak néhány gondolatot tudunk kiragadni a szerzők közgazdaságtant, pénzrendszert érintő reformjavaslatai közül.
E rész elolvasása előtt érdemes megismerni a sorozat első két részét! Az első rész és a második rész itt olvasható.

Zsolnai László: Másként gazdálkodás 1989. – Törzsgyűjtemény

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Budapest, Napvilág, 2003. – Törzsgyűjtemény

Joseph E. Stiglitz a szabad piac mellett az állam fokozott beleszólása, illetve a nemzetközi gazdasági szervezetek átláthatósága, demokratizálása mellett érvel:

Kiszely Károly: A gyilkos kamat. Környezetvédelmi alapismeretek – másképpen, Budapest, Harmadik Part Alapítvány, 1995. – Törzsgyűjtemény

Kiszely Károly teológus, környezetvédelmi aktivista szintén a demokratizálás segítségével javasolja az általa bajok forrásaként értelmezett kamatos pénzrendszer átalakítását:

David C. Korten: Gyilkos vagy humánus gazdaság, Budapest, Kairosz, 2009. – Törzsgyűjtemény

Korten paradigmatikus javaslata szerint a gazdaság a természet egy alrendszere. Így ír:

Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén [Piliscsaba], Kétezeregy K., 2004. – Törzsgyűjtemény

Silvio Gesell szerint ellentmondás van az anyagi javak folyamatos értékvesztése, romlékonysága és a pénz elvont értékállósága között, és ezért a pénzt negatív kamattal kellene sújtani. Ez elég meghökkentő elsőre, bár elveit először 1916-ben írta le ekképpen:

Egyes szerzők szerint a nemzetállamoktól indokolatlanul von el hatalmas összegeket, és destabilizáló hatású, amikor pénzügyi szereplők milliós összegekkel végeznek többszörös pénzváltást, pusztán abból a célból, hogy az egyes valuták értékingadozásait kihasználva realizáljanak jövedelmet:

A csekély mértékű Tobin-adó a reálgazdaságban szükséges pénzmozgásokat nem akadályozná, pusztán a spekulatív pénzmozgások elé gördítene akadályt.
Lietaerék sok izgalmas elméleti és gyakorlati megoldásjavaslatot sorolnak fel, mi most egy úgynevezett fa-részvényről szóló bekezdést idézzünk fel ezek közül:

A Magyar Természetvédők Szövetségének éghajlatvédelmi javaslatában kombinálják a zöld pénzt egy kvótarendszerrel, amely a fosszilis erőforrásokhoz köti a működő tőke maximális mennyiségét, ezzel küszöbölnék ki, hogy a gazdaság túlterjeszkedjen a természeti határain:

A gazdaságot legtöbben szinte „természettől adottan” megváltoztathatatlannak képzelik. A fenti szerzők nyomán láthatjuk, hogy ez egy nagyon is emberi találmány és nagyon is izgalmas, új utak körvonalazódnak benne…

Összeállította: Gondos Gábor

A sorozat első két része 2021. április 22-én, a Föld napján, illetve május 15-én, a nemzetközi klímaváltozási akciónapon jelent meg.

Hunyadi János ábrázolása Thuróczy János Chronica Hungarorumában (Augsburg 1488) maradt ránk, a gubernátorrá választását leíró fejezet élén. A nyomtatvány e gyönyörűen festett díszpéldánya minden bizonnyal Mátyás részére készült a budai könyvfestő műhelyben.

Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum Inc. 1143. Augsburg 1488. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Digitalis honlap

Hunyadi János (1395–1400 között – 1456. augusztus 11.) kormányzóvá választása az első olyan alkalom volt a magyar történelemben, amikor az országgyűlés kifejezetten kormányzói (gubernátori) méltósággal ruházott fel valakit. Ekkor ugyan volt törvényesen megkoronázott királya az országnak, a hatéves V. László, akit azonban gyámja, IV. Frigyes német király, a későbbi III. Frigyes német–római császár saját hatalmi érdekei miatt, a magyar koronával együtt fogva tartott, és nem engedett Magyarországra.
A kialakult különleges helyzet megértéséhez talán nem érdektelen röviden áttekinteni, hogy milyen közvetlen történelmi előzmények vezettek ehhez a szokatlan eseményhez, és hogyan fonódott ebbe bele Hunyadi életútja.
Az első Habsburg magyar király, Albert 1439-ben bekövetkezett halála után a Habsburg-párti magyar nemesek – már halála után megszületett – fiát, a későbbi V. Lászlót kívánták a trónra ültetni. A nagyobb erőt képviselő és a pápa által is támogatott németellenes párt ellenben a fenyegető török veszély miatt az ország kormányzását nem kívánta egy csecsemőre bízni, ezért nyomásukra a budai országgyűlés 1440. január 1-én III. Ulászló lengyel királyt választotta magyar királlyá, aki e néven első volt a hazai uralkodók között. Ő 1440. május 21-én vonult be Budára, törvényesen a Szent Koronával azonban soha nem tudták megkoronázni. Időközben ugyanis László anyja, Erzsébet régens királyné regényes úton, fia szárazdajkájának, Kottanner Jánosnénak a segítségével titokban elhozatta Visegrádról a koronát, majd a Habsburg-párti főurak támogatásával nem egészen háromhónapos fiát 1440. május 15-én Székesfehérvárott Szécsi Dénes esztergomi érsekkel királlyá koronáztatta.
A királyné a gyermekkirállyal Pozsonyba menekült, és elutasította a rendek azon kívánságát, hogy házasodjon össze Ulászlóval, fiát pedig a magyar koronával együtt Frigyes gondjaira bízta. A hozzá hű nemesek uralma csupán az ország nyugati és északi részére korlátozódott. Az ország nagyobb része a hamarosan – alkalmi koronával, és szintén az esztergomi érsek által Székesfehérváron – megkoronázott Ulászlót támogatta, a tényleges hatalmat egészen haláláig ő gyakorolta.
A Hunyadi család eredetéről kevés pontos adat áll rendelkezésre, annál több legenda keletkezett ezzel kapcsolatban. Annyi tudható, hogy János apja, Vajk a Havasalföldről került Magyarországra. Az első ismert bizonyos adat, hogy 1409-ben megkapta Zsigmond királytól az erdélyi Hunyad (Vajdahunyad) birtokát. Hunyadi János 1395 és 1400 között születhetett. Az ifjú Ozorai Pipo, Lazarevics István szerb despota, a Csákiak és Újlakiak szolgálatában kezdte meg pályáját. Ekkoriban szerezhette első tapasztalatait a törökök elleni hadviselésről. 1430 táján került Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király udvarába. 1431 decemberétől 1433 végéig pedig a milanói herceg szolgálatában módja nyílt a kortárs európai hadviselés megismerésére. A császár oldalán harcolt a huszita háborúkban, ahol újabb hadi tapasztalatokra tett szert.
Albert király halála után Ulászló megválasztásáért harcolt, döntő szerepet játszott a hatalmát véglegesen megszilárdító bátaszéki győzelmében. A király hálából 1441-ben Újlaki Miklóssal együtt kinevezte erdélyi vajdának, valamint temesi ispánnak és nándorfehérvári főkapitánynak, ezzel gyakorlatilag a déli határ védelmének irányítója lett. Pályája ettől kezdve meredeken ívelt felfelé. Szakítva elődei passzív védekezési módszerével, igyekezett támadólag fellépni a törökökkel szemben. Első jelentős sikerét 1442 tavaszán aratta, amikor súlyos vereséget mért egy Erdélyre tört török hadtest felett. A régóta nem tapasztalt keresztény győzelmek hatására fellángolt lelkesedést a lehető legszélesebb török ellenes európai összefogás megvalósítására igyekezett felhasználni. A leigázott balkáni népek és a pápa támogatását is élvező összefogás első eredménye az 1443 őszi–téli hadjárat volt. Az Ulászló vezette 30000 főből álló sereg komolyabb győzelmet ugyan nem aratott, sőt a Balkán hegységben a Zlatica-hágónál vereséget is szenvedett, de a kisebb sikerek során át ilyen mélyen török területre behatoló, és a visszavonulása során immár győzelmeket arató keresztény sereg megtörte az oszmánok legyőzhetetlenségének mítoszát.
Az újabb hadjárat élére maga a pápai legátus állt, és erőfeszítései eredményeképp Magyarország és a balkáni szövetségesei mellett Velencére és Burgundiára is kiterjedő nemzetközi koalíció jött létre, amely valóban felcsillantotta az oszmánok végleges kiűzésének reményét. Az ütőképesnek látszó szövetség láttán megrettent II. Murád szultán ígéretet tett Brankovics György szerb despotának az uralma alá hajtott szerbiai területek visszaszolgáltatására. A harcok beszüntetésében érdekeltté vált Brankovics pedig Hunyadi Jánost állította maga mellé oly módon, hogy az erdélyi vajdának ígérte magyarországi birtokainak jelentős részét, ha a királyt is meggyőzi. Fáradozása sikerrel is járt, az 1444. június 12-én Drinápolyban megkötött béke nyomán a szultán és Brankovics is végrehajtotta a megegyezést, azonban – talán a nemzetközi nyomás hatására is – Ulászló és Hunyadi ígéretét megszegve szeptemberben táborba szállt a török ellen.
A tárgyalások és a békekötés körüli hírek azonban elbizonytalanították a nyugat-európai szövetségeseket, ezért a velencei és burgundi hajók nem zárták le a tengerszorosokat, így a szultán jelentős erőket tudott átszállítani Ázsiából a Balkánra.
Ennek eredményeképp 1444 novemberében Várna mellett a keresztény sereg végzetes vereséget szenvedett a szultáni főerőktől, a király is itt lelte halálát.
Az országban belső zűrzavar lett úrrá. A nagy területeket uralmuk alatt tartó főurak tovább növelték hatalmukat. V. László gyámjaként Frigyes is beavatkozott a belpolitikai eseményekbe, sorra elfoglalta a nyugati határszél várait. Szlavóniában tovább terjeszkedtek a Cilleiek, a Felső-Magyarországon uralkodó cseh Jan Giskra meghódította a Szepességet is, és mindeközben annak is fennállt a lehetősége, hogy a török bosszúhadjáratot indít az ország ellen.
A hazatérő Hunyadi ugyanakkor a Brankovics Györgytől szerzett birtokok révén az ország egyik legnagyobb földesurává vált, és a tragikus kudarc ellenére megtartotta befolyását.
A polgárháborús helyzet és az interregnum azonban egy idő után senkinek nem kedvezett. Az 1445. áprilisi országgyűlésen minden jelentős hatalmi tényező a megegyezésre és a központi hatalom formális helyreállítására törekedett. Úgy döntöttek, amennyiben a király május 30-ig nem tér haza (holttestét ugyanis nem találták meg, így nem volt minden kétséget kizáróan bizonyítható halála), Lászlót a magyar rendek királyuknak ismerik el. Frigyes azonban nem engedte szabadon a még mindig gyermek királyt. Ezért a rendek a következő évben addig ismeretlen módon oldották meg a hatalom kérdését: kormányzóvá választották Hunyadit, aki nemcsak pártja, hanem a nemesség általános bizalmát is élvezte, és nem utolsó sorban óriási birtokai révén az ország leghatalmasabb embernek számított. Vereségei ellenére ezzel Hunyadi elért gyorsan emelkedő pályája csúcsára.
A kormányzóválasztást nagyszámú köznemes részvételével a rákosi országgyűlésen tartották meg. Az új kormányzó bizonyos megszorításokkal királyi hatalmat gyakorolt. 12 tagú, a két párt vezéreiből, főpapokból és bárókból álló tanácsot rendeltek mellé. A királyi jogkört a kormányzó és az országtanács együttesen helyettesítette, az országgyűlések törvényeit nem Hunyadi, hanem a rendek nevében tették közzé. Nem illette meg a királyok legfelső bíráskodási joga, hűtlenség miatt nem volt joga senkit elítélni, 32 jobbágyteleknél (azaz egy nagyobb falunál) nagyobb birtokot nem adományozhatott, és kikötötték, hogy adományait utólag a királynak meg kell erősítenie. A királyi jövedelmek kezelésében is megkötötték a kezét. E szigorítások ugyan nehezítették számára az ország rendjének helyreállítását, ő azonban nagy eréllyel vágott bele feladatába.
Heltai Gáspár krónikájának leírása Hunyadi kormányzóvá választását és annak közvetlen előzményeit némi kronológiai tévedéssel közli.

Heltai Gáspár: Chronica az magyaroknac dolgairol…, Kolozsvár, Heltai Gáspárné, 1575, 77. Részlet. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ. REAL-R – Régi könyvek és kéziratok

Elsőként Frigyes királyt igyekezett az az elfoglalt területek visszaadására kényszeríteni, ismét megpróbált leszámolni Cilleivel, és visszaszorítani Giskra hatalmát, minden esetben lényegében sikertelenül. 1448 őszén újra a török ellen indult, hogy Kasztrióta György (Szkander bég) albán felkelőivel szövetségben mérjen csapást az oszmánokra. Brankovics György ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy bosszút álljon korábbi megaláztatásáért. Tájékoztatta II. Murád szultánt a tervről, aki így felkészülve a (második) rigómezei csatában október 17. és 19. között súlyos vereséget mért a magyar seregre, amely csaknem valamennyi vezérével együtt odaveszett. Maga a kormányzó ugyan túlélte a csatát, de útban hazafelé a despota fogságába esett, és csak súlyos feltételek árán szabadult. Pozícióját azonban az újabb jelentős kudarcok sem ingatták meg, hatalmát ügyes politikával, Újlakival és Garaival kötött szövetségével még növelni is tudta. A hármas liga különbékére lépett Frigyessel, Hunyadi az ország nevében belegyezett, hogy V. László 18 éves koráig az ő gyámsága alatt maradjon, és ezzel kezében maradjanak László osztrák tartományai, ő pedig viszonzásul elismerte a király nagykorúságáig Hunyadi magyar kormányzóságát.
Ennek végül az ausztriai rendek felkelése vetett véget. 1452-ben – mialatt Frigyes Rómában járt, hogy német-római császárrá koronáztassa magát – a rendek fegyvert fogtak ellene, és László szabadon bocsátását követelték. A hazatérő uralkodót Bécsújhelyen ostrom alá fogták, aki végül 1452. szeptember 4-én átadta Lászlót unokabátyjának, Cillei Ulriknak. A koronát és az elfoglalt magyarországi területeket azonban megtartotta magának.
V. László kiszabadulása után tehát ismét volt olyan törvényes magyar király, akit minden hatalmi csoport törvényesnek ismert el. Hunyadinak a kormányzóságról 1452 végén le kellett mondania. Kárpótlásul megkapta az ország főkapitánya címet, Pozsony kivételével megtarthatta az addig kezén lévő várakat, hivatalosan is megbízták az összes királyi jövedelem kezelésével. Örökbirtokul kapta továbbá az erdélyi szászok besztercei kerületét és ehhez a Beszterce örökös grófja címet. Az örökletes főúri címek addig nem voltak szokásban Magyarországon, rendkívüli kiváltságnak számított ennek megszerzése családja számára. Azaz az ország irányításában továbbra is megkerülhetetlen személy maradt.
Tovább erősítette befolyását az a rémület, amely Konstantinápoly 1453-as eleste után nemcsak Magyarországot, hanem az egész európai közvéleményt elfogta. A vesztes csaták ellenére az ország megvédését csak Hunyaditól várhatták. Hamarosan be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. 1454 nyarán sikeresen szabadította fel a török ostrom alól a lerohant Szerbia fővárosát, Szendrőt.
Végül 1456. július 22-én került sor utolsó, talán legnevezetesebb, legközismertebb haditettére, a magyar végvárrendszer kulcsának, a török által ostromlott Nándorfehérvárnak a felszabadítására, amellyel mintegy 65 évre távol tartotta az Oszmán Birodalmat Magyarországtól. A győztes hadvezér augusztus 11-én a zimonyi táborban esett a járvány áldozatául.
E siker tette talán végképp legendássá nevét a későbbi századok során. Alakját Thuróczy János és Heltai Gáspár már idézett krónikája mellett többek között fia, Mátyás történetírójának, Antonio Bonfininak humanista történeti műve, Székely István magyar nyelvű világkrónikája népszerűsítette. Nagybáncsai Mátyás önálló históriás éneket szentelt tetteinek.

Nagybáncsai Mátyás: Hunyadi János históriája, [Debrecen], Komlós András, 1574. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Személyét Arany János is megörökítette ismert Szibinyáni Jank című költeményében. Ha történetileg nem is teljesen pontosan, de a köztudatban neve máig visszhangzik a déli harangszóban.

Perger Péter (Régi Nyomtatványok Tára, Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom:

Engel Pál: A Hunyadiak kora. In. Engel Pál, Kristó Gyula, Kubinyi András, Magyarország története, 1301–1526, Bp., Osiris, 2001, 193–213.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal H. Bezzegh Ernőt és gyűjteményét mutatja be.

Bezzegh Ernő (1901–1982) ceglédi agrármérnök, lelkes lokálpatrióta, a Hajniki Bezzegh család tagja volt.

H. Bezzegh Ernő ex librise. Várkonyi Károly fametszete (1975). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Nyugdíjas korában, 1971. március 1-jén alakult meg Cegléden a helyi kisgrafikakör (Ceglédi Kisgrafika Barátok Köre, CKBK), melynek titkári tisztét Nagy László Lázár (1935–2019) grafikusművész töltötte be. A kör az 1970-es években volt a legaktívabb, az 1980-as évek elejéig tevékenyen működött.

Nagy László Lázár fametszete (1971). Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 26. – Törzsgyűjtemény

Bezzegh Ernő mint alapító tag aktívan részt vett a kör programjaiban, a klubesteken, a tárlatokon, kirándulásokon. Rajta kívül említhető még Baldavári László (1926–2014) főkönyvelő, Bali Ferenc (1928–1997) pedagógus, Komáromi Imre (1938–1989) címfestő, Maczelka Tibor (1925–1978) könyvtáros, Mizser Mihály (1910–1995) asztalos és Pesti Antal (1913–2002) kereskedő neve. Baldavári László és Nagy László Lázár azért is kiemelendő a tagok közt, mert ők Cegléd díszpolgárai lettek. A kisgrafika-kedvelők a Kossuth Művelődési Központban havonta két alkalommal találkoztak, kiállításokkal, előadásokkal népszerűsítették az ex libris műfaját.

Bezzegh Ernő kisgrafikagyűjtővé válva több ex librist, alkalmi grafikát készíttetett elsősorban ceglédi művészekkel, Nagy László Lázárral, Gulicska Lőrinccel, Kaczur Györggyel és Király Lászlóval. Ex libriseinek fő témája Cegléd városa, illetőleg a családi vonatkozás. Nagy László Lázár egy 1971-es grafikája Bezzegh Ernő portréját ábrázolja.

Nagy László Lázár fametszete (1971). Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 27. – Törzsgyűjtemény

A feleség, H. Bezzegh Ernőné részére szintén Nagy László metszett portrés ex librist, ahogy az édesapa, H. Bezzegh Pál (1857–1934) ceglédi főmérnök arcképét is ő örökítette meg egy in memoriam lapon. 1972-ben megmintázta a Hajniki Bezzegh nemesi család címerét fekete-fehér változatban: pajzsban koronán álló sas csőrében három stilizált liliomot tart, sisakdíszként is az utóbbi sasmotívum szerepel.

Nagy László Lázár fametszete (1972), Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 29. – Törzsgyűjtemény

Az alkalmi grafikák közül kiemelkednek a Bezzegh Ernő és neje 20. házassági évfordulójára (1973) rendelt lap, illetve a Bezzegh Ernő 75. születésnapjára (1976) szintén Nagy László Lázár által készített grafika.
Sok gyűjtő kedvelt célpontját jelentették az újévi, ún. PF-lapok, melyeket általában az év végén készíttettek, és újévköszöntésül elküldtek ismerőseiknek, gyűjtőtársaiknak. Némelyek évente akár több százat is kaptak a világ minden tájáról. Bezzegh Ernő külön gyűjteményegységet hozott létre az ilyen típusú lapokból, maga is számos újévi grafikát készíttetett az 1970–80-as években. Gulicska Lőrinc egyik BÚÉK-lapja egy hordó borral búcsúztatja az óévet és köszönti az újat, egy másikon szellem szabadul ki a kulacsból.

Gulicska Lőrinc grafikája (1979), Exl.B/506 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1973. júniusi ceglédi KBK-klubest fő témája az előző évben rendezett dániai (helsingøri) XIV. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszus volt, mely kapcsán Kaczur György készített Shakespeare Hamlet című drámájának főszereplőjére, Hamlet dán királyfira utaló könyvjegyet a halált jelképező Kaszással.

Kaczur György grafikája, Jelzet: Exl.B/507 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A debreceni Várkonyi Károly és a vajdasági Andruskó Károly is alkottak Bezzegh Ernő nevére ex libriseket, illetve újévi grafikákat. 

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.B/505 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Bezzegh Ernő 1976-ra már 2500 darabot meghaladó gyűjteménnyel rendelkezett, melyre részint csere útján tett szert. Kiemelten gyűjtött újévi grafikáiból a ceglédi kör 1976. januári klubestjén mintegy 260 darabot mutatott be. Ezt 1977-ben egy újabb prezentáció követte, Mizser Mihály újévi lapjaival közösen. Gyűjteménye gazdagságát mutatja, hogy a saját készíttetésű lapokon túl kisgrafikai gyűjteményében nagy számarányban szerepeltek a következő magyar alkotók művei: Fery Antal, Andruskó Károly, Diskay Lenke, Dániel Viktor, Csiby Mihály, Várkonyi Károly, Nagy Árpád Dániel, Perei Zoltán, Nagy László Lázár, Gulicska Lőrinc, Józsa János, Korda Béla, Menyhárt József, Karancsi Sándor, Kopasz Márta és Trojan Marian József. A külföldiek közül Richard Kaljo, Remo Wolf, Johannes Johansoo, Fritz Kühn, Elwi Carlsson, Dusan Janousek és Peteris Upitis lapjai emelhetők ki.
Bezzegh Ernő halála után ex libris gyűjteményét Palásthy Lajos gépészmérnök, budapesti gyűjtő vette meg az özvegytől 1983-ban, így a reprezentatív anyag egy másik gyűjtő kollekciójába olvadva él tovább. 

Irodalom: 

• Alkalmi grafikák bemutatója H. Bezzegh Ernő és Mizser Mihály gyűjteményéből. In. A ceglédi KBK emlékkönyve, 1977. január 18. [számozatlan oldal]
• Címerhatározó / Bezzegh címer. Wikikönyvek
• Ex libris, Magyar Ifjúság, 1973. december 14. (50. sz.), 38.
• Hírek, Kisgrafika, 1982/2–3. sz., 62.
• Új tagok, Kisgrafika Értesítő, 1971. április, 799.
• Ünnepi és alkalmi grafikák bemutatója H. Bezzegh Ernő gyűjteményéből. In. A ceglédi KBK emlékkönyve, 1976. január 20. [számozatlan oldal]
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Bezzegh Ernő, H. (1901–1982). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019., 33–34. (Bezzegh Ernő-szócikk)
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Zsámboky János (Joannes Sambucus) a XVI. századi Magyarország és Európa egyik legnagyobb tudósa volt. Filológus, régész, történész, költő és orvos egy személyben: igazi polihisztor, a sokoldalúan képzett európai humanista ideáltípusa.
1531-ben született Nagyszombatban. Már tizenkét éves korában külföldi vándorútra indult. Ez az európai körutazás huszonkét évig tartott. Különböző európai egyetemeken és főiskolákon végzett tanulmányai során klasszika-filológiai, filozófiai és orvostudományi képzést szerzett. Czvittinger Dávid szerint (Specimen Hungariae literatae, Frankfurt–Leipzig, 1711, 323.) tanulmányait követően nagy tudású orvos (medicus elegans), nagy műveltségű költő (poeta eruditus), jeles történész (historicus insignis) és a maga idejében csaknem páratlan ókortudós lett (antiquarius pene incomparabilis). Tanulmányai során kutatásokat végzett az ókori és középkori görög és latin irodalom területén, filológiai és költői írásokat tett közzé, humanista történetírók műveit rendezte sajtó alá, ugyanakkor humanista tudóshoz illően nagyszabású kéziratgyűjtésbe fogott: főként az ókori görög és latin auktorok, valamint bizánci történetírók műveit gyűjtötte. Felbecsülhetetlen értékű régészeti anyagot is gyűjtött, elsősorban ókori pénzeket és érméket. Ekkor alapozta meg később európai hírnevű könyvtárát is. Külföldi útjai alatt a humanista tudósok egész sorával kötött barátságot.
Tanulmányútjai befejeztével 1564-ben Bécsben telepedett le, és ott élt haláláig, 1584-ig. Itt udvari történetíróként működött, és ideje nagy részét filológiai tanulmányokkal töltötte. Elsősorban azt a hatalmas kéziratos anyagot dolgozta fel, amelyet huszonkét évig tartó külföldi útjain gyűjtött. Munkássága tehát két fő szakaszra tagolódik: külföldi utazásainak (1543–1564) és Bécsben való letelepedésének korszakára (1564–1584).

Zsámboky János mellképe, 1550–1600 k. – Kézirattár, Apponyi-gyűjtemény

Bécsi és németországi tanulmányai: 1543–1550

Az alap- és középfokú tanulmányait bámulatos gyorsasággal elvégző, igen jeles talentumú fiút atyja külföldre indította felsőbb tanulmányok végzésére. Első állomása későbbi választott hazája, Bécs volt, ahol Georg Ritheimertől görög nyelvet tanult. Innen Lipcsébe, Joachim Camerarius neves humanista tudós, emblémaköltő házába került. A görög és latin szerzők iránti lelkesedést, amely egész tudósi pályáján végigkísérte Zsámbokyt, Camerarius oltotta belé, mint ahogy kétségkívül itt ismerkedett meg az olasz reneszánszban gyökerező embléma műfajával is. 1545-ben, tizennégy éves korában beiratkozott a wittenbergi egyetemre, ahol 3–4 évet töltött, és ahol éppen ekkor tanított Melanchthon. A jónevű mester előadásain görög nyelvi tudását mélyítette el. 1549-ben Ingolstadtban tanult tovább, ahol nagy hatással volt rá Vitus Amerpachius (Amerbach), a kiváló latin filológus. Amerbach a fiatal fiúban nemcsak a szunnyadó költőtehetséget, hanem a nagyobb életmű megalkotására képes leendő tudóst is meglátja, aki ekkor már Xenophón-szemelvényeket fordít görögből latinra. Amerpachius bátorította a fiút e fordítások publikálására, illetve az utóbbi években szerzett költői műveinek közzétételére is. Ugyanitt, Ingolstadtban került közelebbi kapcsolatba Petrus Apianus (Bienewitz) neves latin filológussal és matematikaprofesszorral. Különösen komoly baráti kapcsolatokat ápolt Apianus fiaival, főként Philippusszal.
1550-ben Strassburgba ment, ahol Johannes Sturm előadásait hallgatta, akinek egyik legkedvesebb tanítványa lett. Sturm retorikája, a Sturm-iskola nevelői programja nagy hatással volt rá. Szintén ez a kiváló protestáns nevelő indította arra Zsámbokyt, hogy behatóan tanulmányozza Cicerót, és később egy tanulmányt is írjon Ciceróról (De imitatione Ciceroniana dialogi tres, Paris, 1561.)
Németországi útja során keletkezett barátsága Petrus Lotichius Secundusszal, a XVI. századi latin elégiaköltészet jeles képviselőjével. Még Ingolstadtban ismerkedtek meg egymással, pár évvel később pedig együtt hallgatták az orvostudományokat Páduában. Lotichius sokra becsülte Zsámboky első költői műveit és biztatta őt a költészet további művelésére.

Első nyomtatásban megjelent versei

Még alig volt 19 éves Zsámboky, amikor 1550-ben Strassburgban közzétette Lukianos dialógusainak szemelvényes kiadását, görög és latin nyelven. A latin fordítások nem tőle származnak, hanem korábbi keletű, közkézen forgó fordítások Jacobus Mycillus, Rotterdami Erasmus és Morus Tamás tollából. Zsámboky saját műalkotásai ebben a könyvben az a 70 vers összesen 308 sor terjedelemben, amelyeket az egyes dialógusok elé csatolt. Ez a Lukianos-kiadás elsősorban didaktikai célt szolgált: az ógörög nyelv tanulásának a megkönnyítését. A latin fordítások mellékelésével is azt kívánta elérni, hogy a tanulóifjúság így könnyebben, nagyobb kedvvel tanulmányozhassa az eredeti görög szöveget. A dialógusok elé illesztett verses argumentumok szintén didaktikai célt szolgálnak: a lukianosi dialógusok tartalmáról, mitológiai összefüggéseiről és a belőlük levonható erkölcsi tanulságokról tájékoztatják az olvasókat. Zsámboky Lukianos-kötete az első kiadást követően még legalább hét kiadást ért meg, amelyekről ma is tudunk (1554, 1556, 1563, 1572, 1576, 1602, 1619). Valamennyi kiadás tartalmazza a verses argumentumokat is. Különösen nevezetes az 1563. évi bázeli kiadás, amely már Lukianos összes műveit magában foglalja, és ebben a verses argumentumokon kívül a francia humanista teológus, Gilbert Cousin (Gilbertus Cognatus Nozerenus) kommentárjai mellett Zsámboky magyarázatait is megtaláljuk.

Első franciaországi útja: 1551–1552

1551-ben Párizsban tartózkodott Zsámboky, ahol a Collège Royal főiskolán tanult. Ebben az időben tanított itt Adrianus Turnebus, Petrus Ramus, Paschasius Hamelius. Itt elsősorban görög tanulmányokkal foglalkozott, amiben Turnebus, a hírneves klasszika-filológus volt a mestere. Ramustól filozófiát, Hameliustól pedig matematikát tanult. Ekkor ismerkedett meg Ioannes Auratusszal (Jean Dorat). Dorat, az egyik legnagyobb hatású francia neolatin költő a főiskolán tartott görög és latin irodalomtörténeti előadásain az ókori klasszikusok későbbi korokra gyakorolt hatásait, illetve a közép- és újkori latin irodalom antikvitással való összefüggéseit is vizsgálta. Ez akkoriban új, haladó szempontnak számított, mint ahogy a Collège Royal más tudósai is úttörők voltak a maguk szakterületén: Turnebus a szövegkritikában, Ramus a logikában.
Párizsi tanulmányai során foglalkozott Zsámboky először az orvostudományokkal, és itt szerzett 1552-ben filozófiából magiszteri fokozatot.

Első olaszországi útja: 1553–1557

Mielőtt Franciaországból Olaszországba ment volna, Ferdinánd király hívására Bécsbe utazott, ahol Tinódi Sebestyén Egervár 1552. évi ostromáról szóló verses magyar krónikáját dolgozta át prózában latin nyelvre. 1553 októberében már Páduában találjuk, ahol ekkor számos magyar humanista tudós végzi tanulmányait. Zsámbokynak is Pádua lesz kedvenc itáliai tartózkodási helye később, itteni tanulmányai befejezését követően is. A páduai egyetemen az orvosi tanulmányok befejezését tűzte ki magának célul, és 1555-ben meg is szerezte az orvosi licenciátust. Orvosi tanulmányai mellett nagy buzgalommal tanulmányozta a görög és latin auktorokat és ezzel összefüggésben nagyarányú kézirat-, könyv- és régiséggyűjtő tevékenységet folytatott. Kéziratbeszerző útjai során olyan neves humanistákkal ismerkedett meg, mint Paulus Manutius, Francesco Robortello vagy Marcus Antonius Muretus (Marc-Antoine de Muret) és Petrus Victorius (Pietro Vettori). Két magyar tanítványa is volt Páduában: Bona György (Oláh Miklós esztergomi érsek unokaöccse) és Istvánffy Miklós, a későbbi történész, Bonfini magyar történelmének folytatója.

Poemata quaedam (1555)

Zsámboky páduai tartózkodása alatt, 1555-ben jelentette meg ugyanott Poemata quaedam című kis verseskönyvét. A kötet tanító, didaktikus epigrammákat és néhány szatírát tartalmaz. Első önálló verseskötetét két tanítványának, Bona Györgynek és Istvánffy Miklósnak, valamint Oláh Miklós esztergomi érseknek ajánlotta. A címlap verzóján hallgatótársa, Petrus Lotichius Secundus dicsőítő epigrammája olvasható, amelyben Lotichius Secundus az ifjú költő verseinek stílusát a rózsa és viola szépségéhez hasonlítja. A két kedves tanítványnak szóló ajánlás azt is szemlélteti, hogy ezeket a tanító, nevelő epigrammákat elsősorban a tanulóifjúságnak szánta Zsámboky. A rövid, magvas költeményekből felépülő kis kötet versekben megfogalmazott aranyszabályok, filozófiai elmélkedésekkel tűzdelt hasznos tanácsok és intelmek gyűjteménye, amelyek keresztény életbölcsességre tanítanak. A kötetnyitó vers (Ad Christum) Krisztushoz intézett fohász, kérés a török hódoltság miatt szétesett Magyarország megsegítésére. A második költemény (De conversione Pauli ode) Pál apostol megtéréséről szóló óda, amely az egyház ellenségéből az egyik fő egyházépítővé vált apostol példájából kiindulva az igaz hit elfogadására és őszinte bűnbánatra inti az olvasókat.
Ez a könyv Zsámboky emblémaköltészete vonatkozásában is jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy a Poemata quaedam didaktikus epigrammáit emblémáskönyve 1566. évi kiadásának függelékébe is fölvette, mintegy jelezvén ezzel azt, hogy ezek a tanító célú epigrammák műfaji szempontból egészen közel állnak az Emblemata képei alatt olvasható epigrammákhoz.

Zsámboky János portréja, 1679. – Kézirattár, Apponyi-gyűjtemény

Második franciaországi útja: 1560–1562

1560 márciusában ismét Párizsba ment. Fölelevenítette régi barátságát Turnebussszal, Auratusszal, Hameliusszal, Ramusszal, illetve új barátokat is szerzett: Carolus Clusius (Charles de l’Éscluse) neves botanikussal ismerkedett meg, aki később Zsámbokyhoz hasonlóan Bécsbe ment, és a két tudós itt, a bécsi udvarban működött együtt. Barátságot kötött Dionysius Lambinus kiváló klasszika-filológussal, akitől a filológiai kutatás módszereit sajátította el. Jean Grolier híres könyv- és éremgyűjtőtől értékes érméket vásárolt, úgy, mint Henricus Memmius (Henri de Mesmes) neves régiséggyűjtőtől is. Ekkor került kapcsolatba Jacques Grévin költővel is, aki később Zsámboky emblémáskönyvét fordította francia nyelvre.
A Collège Royal fentebb említett tudósai más vonatkozásban is nagy hatással voltak Zsámboky szellemi kibontakozására. Auratus, Grévin, Lambinus, Turnebus és más francia humanisták ugyanis a Pierre de Ronsard vezetése alatt álló, klasszikus és humanista irányú párizsi költői iskola, a Pléiade tagjai voltak. Ezzel az iskolával az említett tudósok segítségével Zsámboky is kapcsolatba került. A Pléiade szellemisége és költészettani eszméi Zsámboky emblémaköltészetére voltak később hatással.

Olaszországi útja 1562–1563-ban

1562-ben Franciaországból ismét Itáliába vezet az útja. Genovában Horatius Ars poeticájával foglalkozik behatóan. Ezt ki is adta 1564-ben Antwerpenben. Milánót érintve Páduába tért vissza. Innen tovább utazva Velencében Brutus János Mihállyal (Giovanni Michele Bruto), Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király későbbi udvari történetírójával kötött barátságot. Firenzében a nagy olasz humanistával, Petrus Victoriusszal (Pietro Vettori), Rómában Paulus Manutiusszal találkozott, aki ekkor már a vatikáni nyomda vezetője volt. Itáliai útjainak fő célja ekkor is további könyvek és kéziratok beszerzése volt. A legtöbb kódexet Nápolyban vásárolta. Nápolyból visszatérve ismét Rómába ment, ahol egy másik nagy olasz humanistával, Fulvius Ursinusszal (Fulvio Orsini) lépett barátságba. Ursinustól és Victoriustól sajátította el a kéziratok kollacionálásának módszerét. Szintén Rómában ismerkedett meg Antonio M. Ghislierivel, a későbbi V. Pius pápával. Rómából Páduába tért vissza, hogy az ott lévő igen becses kézirat-, könyv- és régiséggyűjteményét az újabban beszerzett tételekkel együtt bécsi otthonába szállítsa.

Flandriai, belgiumi és hollandiai út, 1563–1564

1563. szeptember végén már a flandriai Gent városában tartózkodott, és még ugyanebben az évben Antwerpenbe is eljutott. Gentben fejezte be az emblémák írását. Antwerpenben Christophorus Plantint, a híres nyomdászt kereste fel, akinek 1564. január 1-jén átadta az emblémák kéziratát kinyomtatás céljából. Plantin ettől fogva Zsámboky egyik legjobb barátja lett, kölcsönösen támogatták egymást munkájukban. Zsámboky legtöbb művét 1564-től kezdődően Plantin adta ki. 1564 nyarán Zsámboky hazatért Belgiumból Bécsbe. Ezzel fejezte be 22 évig tartó külföldi utazásait.

Johannes Sambucus Veterum aliquot ac recentium medicorum philosophorumq[ue] Icones (Leiden, Plantin, 1603) című metszeteskönyvének díszcímlapja – Kézirattár Apponyi-gyűjtemény, RMK III. 999

A metszeteskönyv díszcímlapja valószínűleg Petrus van der Borckt műve. (Első kiadása ugyanezzel a címlapképpel: Antwerpen, Plantin, 1574. RMK III. 634.) Az összetett címlapkép alkímiai és orvosi szimbólumokat tartalmaz. A címlapkeret homlokzatán középen egy szűz látható, aki a Földet ölében tartja és tejével táplálja. Ez az allegorikus ábrázolás a bölcsek köve két komponensét reprezentálja (Corpus – Terra; Anima – Lac Virginis). Jobb felől a zodiákusövvel körülvett éggömböt emelő Atlas képe a transzmutáció folyamatához, az egyes alkímiai művelethez kapcsolódó időket jelenti: annus philosophicus, mensis philosophicus, septimana philosophica, dies philosophicus. Bal felől Ceres (Démétér), a görög-római mitológiában istenasszonyként szereplő Földanya bálványa áll. A bálvány fején levő áldozati kosárban és a homlokzat más helyein ábrázolt növényi részek (levelek, virágok, termések) a gyógynövényekre mint partikuláris gyógyszerekre utalnak, az istennő ruháján négy mezőben látható alkímiai jelentéseket hordozó ábrák pedig az univerzális gyógyszerre, a bölcsek kövére. A címlapkeret négy szimbolikus állatábrázolása [a bal alsó sarokból kiindulva, az óramutató járása szerint haladva: két hal (víz), két oroszlán (föld), főnix (tűz) és páva (levegő)] az Arisztotelész filozófiájára épülő peripatetikus bölcseletből ismert őselemek körét szemlélteti (Circulus Elementorum). A négy őselemet a négy elsődleges minőség foglalja egybe. Az önmagában hideg föld a tűzhöz kapcsolódik a szárazság révén, a tűz a levegőhöz a melegség révén, a levegő a vízhez társul a nedvesség által, a víz pedig a földhöz, a hidegség által. (A leírás során a heraldikai jobb és bal oldal fogalmát használtuk.)

Bécsi munkássága, 1564–1584

Bécsi letelepedését követően, 1564-ben azonnal hozzáfogott kéziratgyűjteményének feldolgozásához. Már az először 1564-ben kiadott Emblemata Miksa császárhoz intézett ajánló emblémájában, illetve az 1566-ban publikált Aristainetos- és Diogenes Laertios-kiadásaiban megfogalmazta tudományos programját. Elsőként az ókori görög és latin írók szövegeivel akar behatóan foglalkozni. Jobb és hitelesebb szövegváltozatokat akar kiadni, továbbá még kiadatlan szerzőket és műveket kíván publikálni. Nagy értékű kézirataiból másoknak, tudósoknak, nyomdászoknak is szívesen bocsát rendelkezésre szükséges tételeket. Filológiai munkássága mellett történelemmel is foglalkozni kíván, elsősorban a korabeli hazai eseményekkel.
Bécsben udvari történetíróként kezdte meg munkásságát, emellett orvosi praxist is folytatott. Bécs ebben az időben – különösen Miksa császár uralma alatt – a XVI. századi humanizmus egyik kultúrközpontja volt. Sok híres európai tudós tartózkodott a császári udvarban, akik közül a magyar származású Zsámboky messze kiemelkedett mint orvos, költő és történetíró, majd csakhamar mint a görög–latin filológia példaadó művelője. Olyan tudós volt ő, aki a nehezen felfogható, magasan levő, fölséges dolgokat nem csupán értette, hanem lángoló szívvel, igazi szenvedéllyel érezte, interiorizálta is – amint ezt írásunk címével, Zsámboky egyik emblémájának a feliratával is próbáltuk szemléltetni. Ritka kéziratokban bővelkedő könyvtárának csodájára jártak az európai tudósok. A bécsi udvarban működő magyar humanista körnek is Zsámboky János lett a legkimagaslóbb személyisége. 

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Domine, in tua misericordia – szól ma a szkóla bevezető éneke. A középkorban az introitus kezdőszava nyomán nevezték el az adott szentmisét, ezért hajdan Irgalmasság vasárnapjaként is ünnepelték.
A XIII. században, talán az Oltáriszentség tiszteletének hatására terjedt el a Szentháromság vasárnapja, melyet XXII. János pápa – aki Aquinói Tamást a szentek sorába emelte és aki Eckhart mester bizonyos tételeit elítélte – 1334-ben az egész egyház számára elrendelte. Krisztus titokzatos testének misztériuma magával vonta a Szentháromság misztériumának külön vasárnapon való dicsőítését. Népnyelven kicsipünkösdként is emlegetett vasárnap, mintegy egybefoglalja, összegzi a karácsony-húsvét-pünkösd egységét.

D-iniciálé, Dávid zsoltárt énekel az Úrnak, Mátyás-graduale. Cod. Lat. 424. f. 86. Recto – Kézirattár. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Virtualis

A Kézirattár becses darabjaként számon tartott Mátyás-graduale egy háromkötetes énekeskönyv második darabja lehetett, mivel az egyházi év második feléhez (nagyszombattól pünkösd 24. vasárnapjáig terjedő időszakhoz) tartozó szentmisék énekeit tartalmazza. Az ősi liturgia nyomán a bevonulási ének egy teljes zsoltár mondanivalóját idézte fel, hasonlóan a graduálékban az introitus kezdőbetűjének miniatúrája is egy-egy képi esszenciája az adott éneknek. A kék és vörös festékkel kiemelt D-iniciálé miniatúrájában Dávid imádkozó alakja jelenik meg a kietlen pusztaságban. A középtérben Jeruzsálem látható, fölötte aranylóan gomolygó felhő. Az Úr ószövetségi képe ez, amint a Magasságbeli földi trónusán, városa felett mindig jelen van. A skarlátvörös palástban bűnét térdre borulva bánó király, zsoltárt zeng: „Domine in tua misericordia…” A 13. (12) zsoltár 6 verse szerint: „hiszen irgalmasságodban bizakodtam, Uram. Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem.”
A Szentháromság ábrázolása a hittételek kiforrása nyomán alakult. 325-ben a lényeg (ouszia) és a természet (phüszisz) szavak alkalmasnak találtattak az Atya és a Fiú egységének, ugyanakkor személyükben (hüposztászisz) különbözőségüknek való megállapítására. Majd 381-ben, az I. konstantinápolyi zsinat a kinyilatkoztatás alapján kijelentette a Szentlélek istenségét. A VIII. századtól a Szentlélek származásának kérdését a Filioque betoldással pontosították a hitvallás szövegében, „aki az Atyától és a Fiútól származik”. Isten misztériumát szavakkal éppúgy nehéz kifejezni, mint a kép, a szimbólum eszközeivel. Ezért helyesen a szentírás szövegeit alapul véve az első Szentháromság-ábrázolásnak Jézus megkeresztelkedését tekinthetjük.

Jézus megkeresztelkedése a Jordánban, In. A Szent Job könyvenek a sido nielvből es a bölcz magyarazók forditásából igazán valo forditása magiar nielvre, Varadon [Nagyvárad], niomtattatott Raphael Hoffhalter által, 1565. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Ahol az Atyaistent felhőből kinyilvánító szó, kéz, fénysugár jeleníti meg, míg a Szentlélek galamb képében „lebeg” a Fiú fölött. „Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.«” (Mt 3,16-17)
A Szentháromság titka az ember Isten képére való teremtettségében természetesen módon megragadható. A három az emberi létminőség arányrendszerében jelentkezik, gondoljunk csak az emberi élet három korszakára, a mesebeli szegénylegényekre vagy a magyarok igazságára. Az ember test-lélek-szellem egysége, melyet egyedül a Háromságos Egyisten képes tökéletesen betölteni szeretetével: az Atya az írásokban a szellem a megismerésre irányultságát táplálja, a Fiú az Eucharisztiában a testet éltetve a feltámadásra készíti elő, a Vigasztaló elküldésével a hívő lelkeket egyházon keresztül a Szentháromság közösségébe hívja és olvasztja. Már az egyházatyák is a Szentháromság korszakainak megfeleltetve tételezik a történelmet, amikor az Atya korszaka az Ószövetség, a Fiú korszaka az Újszövetség és a Szentlélek korszaka az Egyház.
Továbbá a zsidó szertartás alapján a keresztény liturgiában is egyedül az egyetlennek kijáró dicsőítésben, a fokozáson túl, mintegy a három isteni személy megszólítását értékelhetjük: a „Szent vagy, szent vagy, szent vagy Mindenség Ura Istene…” Amennyiben felidézzük az ókeresztény katakombák Jézus születését ábrázoló falképeit, a hódoló három bölcs alakja nemcsak az akkor ismert földrészeket szimbolizálja, hanem a mindenség hódolatát hangsúlyozza. A Filippi levél Krisztus-himnuszában – Iz, 45,23 versére utalva – ezt találjuk: „Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,9–11)
A Szentlélek az Atyával és a Fiúval való egylényegűségének értelmezéséhez alapjául szolgált az ószövetségi előkép, amikor Ábrahám vendégül látja a három angyalt. Andrej Rubljov híres Szentháromság-ikonján is az egylényegűség a három férfi hasonlóságában domborodik ki. Ismerjük még a keleten kedvelt, a Mettercia-ábrázolással rokon Paternitas képtípust (orosz ikon, XV. sz., Moszkva, Tretyakov Képtár), ahol a gyermek Jézus az Atya ölén van, ölében a Szentlélek galambjával, itt a személyek különbözőségei jól kivehetők, ugyanakkor a gesztusok és az egy pontba való szerkesztés az egylényegűséget hivatott kifejezni. A középkorban a kegyelem trónusa (ún. Gnadensthul) kompozíció jelent meg, ahogy az Atya felemeli a keresztre szegezett, egyszülött Fiát, közöttük a Szentlélek galamb képében látható. Itt az Atya mint a Mindenség irgalmas királya jelenik meg – „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) –, s egyben a legméltóságosabb áldozatot bemutató főpapként. Közben nyugaton a háromszög elrendezésben megjelenő Háromságos Isten képe terjedt el: az Atya jobbján ülő Fiú, kezében a kereszttel közöttük, fölöttük a Szentlélek galambjával. Derkai György Az örök életnek útja című könyvének Szentháromság-metszetén az egymás felé forduló alakok jól mutatják az isteni személyek szeretetközösségének lényegét.

Szentháromság-metszet. In. Derkai György: Az örök életnek útja, Nagyszombat, Egyetemi Nyomda, 1678. RMK I. 1226 – Régi Nyomtatványok Tára

Az örök élet uttya című emblémáskönyv Dreschler nyomán Derkai György fordításában jelent meg Nagyszombatban. A harminckét rézmetszetet tartalmazó kötet részletgazdag ábrázolásain elmélkedés közben a Szentháromságot szemlélhetjük. A XXX. Elmélkedés -a mindennapi lelkiszámvetésről- című könyörgésében olvashatjuk:

Az evangélikus imakönyvekben javarészt földgömb szerepel a Három isteni személy által közrefogva, ahogy ezt Mauritius Lang metszetén is láthatjuk. Joannes Sinapius munkájának illusztrált lapjaival a trencséni nyomda korszakának legdíszesebb terméke volt 1658-ban. A katolikus kötetek címlapján a Szentháromságot jellemzően a Szűzanya mennybevételének és megkoronázásának jelenetében ábrázolták, csakúgy, mint a templomok oltár- és mennyezetképein.

Kiváltképp a barokk korban szokás volt, hogy háború, éhínség vagy járványok idején fogadalmi vagy hálaszobrokat emeltek a Szentháromság tiszteletére a község központi terén. Az elmúlt időszakra tekintve, a Szentháromság dicsőségén elmélkedve vallhatjuk a kis doxológiával:
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Amen. 

Szentháromság-szobor, 1712. Budapest I. kerület, Szentháromság tér

Felhasznált irodalom:

• Szent István Társulati Biblia. A Szent István Társulat Szentírás-Bizottságának fordítása, új bevezetőkkel és magyarázatokkal; sajtó alá rendezte Rózsa Huba.(Online: Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat)
• V. Ecsedy Judit: A régi magyarországi nyomdák betűi és díszei 1473–1600, Budapest, Balassi Kiadó–OSZK, 2004.
• A Mátyás-Graduale. A bevezető tanulmányt és a képmagyarázatokat Soltész Zoltánné írta, Budapest, Magyar Helikon, Corvina, 1980. Digitális változat.
• Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: A középkor II., Budapest, Osiris Kiadó, 2004.
• Magyar Katolikus Lexikon, XII. kötet, főszerk.: Diós István, Budapest Szent István Társulat, 2007.
  
  

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

Ifj. Albrecht Dürer festő, grafikus, művészeti író, könyvkiadó, matematikus 1471. május 21-én született Nürnbergben. A késő gótika és a kora reneszánsz korszak határán alkotó művész nemcsak a német, de az egyetemes képzőművészetnek is az egyik legkiemelkedőbb alakja. Valóban „polihisztor” volt, a szó legjobb értelmében.
Ma már szinte valamennyi ismert művének fotója online is megtekinthető.

Ifj. Albrecht Dürer: Önarckép iringóval, 1493. – Wikimedia (Louvre2. art database, Közkincs)

Nekünk, magyaroknak ifj. Albrecht Dürer különösen kedves, hiszen édesapja, idősebb Albrecht Dürer aranyműves a Magyar Királyságból, a Gyula melletti Ajtós településről indult el, hogy végül Bajorországban telepedjen le.
Nemcsak azért fontos tehát, hogy a magyar nemzeti könyvtárban születéséről megemlékezzünk, mert magyar vonatkozású művész, hanem azért is, mert életműve egyik szép példája annak, hogy a könyvek világa és a képzőművészet milyen szorosan összetartoznak. Grafikai tevékenységének fontos jellegzetessége, hogy fejlesztette és előszeretettel alkalmazta a kor sokszorosítási technikáit. Kezdetben főleg fa-, később rézmetszeteket készített, sőt, más eljárásokkal, mint például a vasmaratás is kísérletezett. Mindez pedig a papírkészítés és a könyvnyomtatás fejlődésével és elterjedésével párhuzamosan történt. Művészi, különösen grafikusi képességei rendkívüliek voltak. A nyomtatás révén nemcsak az általa illusztrált könyvek, de a sorozatok és az egyes grafikai lapok is, a nyomtatott könyvekhez hasonló módon, már nemcsak egy szűk elit tagjaihoz jutottak el, hanem széles közönség számára válhattak ismertté. Dürer Európa-szerte népszerű művész volt. A sokszorosítás ahhoz is hozzájárult, hogy nagyszerű munkái viszonylag nagy számban maradhattak fenn.
Nem kell messzire mennünk hozzá, hogy eredeti műveit megcsodáljuk, kifejezetten gazdag a budapesti Szépművészeti Múzeum csaknem 250 darabból álló Dürer-anyaga, és ezeket időről időre be is mutatják időszaki kiállításokon. 2020-tól Dürer feketén-fehéren címmel állandó virtuális tárlaton is látható a múzeum Dürer-gyűjteménye.
Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeiben számos, az elmúlt fél évezredből származó, Dürerrel kapcsolatos kötet és más nyomtatvány található. A Régi Nyomtatványok Tárának Apponyi-gyűjteményében továbbá Dürer-metszeteket is őrzünk. Az utolsó vacsora, illetve a Krisztus ostorozása című fametszet az eredetileg 1497 és 1510 között készített Nagy Passió egy-egy lapjának későbbi, 1580-ben, illetve 1690-ben készített levonatai.

Megvan Dürer Underweysung der Messung mit dem Zirckel und Richtscheyt című, geometriai mérésekkel kapcsolatos elméleti művének három – az 1603-as, az 1538-as, és az eredeti, 1525-ös – kiadása –, illetve 1606-os latin fordítása is. Könyvtárunkban megtalálható az Etliche underricht, zu befestigung der Stett, Schloss und flecken című, várak, városok erődítésével foglalkozó munkájának 1603-ban kiadott példánya is.
A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár sem nélkülözi a Dürer művészetéhez valamilyen módon kapcsolódó nyomtatványokat. Ilyen például az I. Miksa császár diadalmenete című fametszetsorozatot bemutató szabadlapos album, melyet a budapesti kiállítást követően, 2005-ben adtak ki.
Több exlibris és metszet van a gyűjteményünkben, amelyek a mester előtti tisztelgés céljából, illetve a műalkotásaira való reflektálás nyomán születtek (l. pl. egy korábbi blogbejegyzésünkben).
Ez a bejegyzés a metszetekkel foglalkozik. Tárunk 1945 után készült mintegy 15.000 darabos metszetgyűjteményéből néhány művet kiemelve azt kívánja bemutatni, milyen hatást gyakorolt Dürer a 20. század második felének néhány magyar alkotójára, abban az időszakban, amelyet a magyar grafika fénykorának is neveznek. A grafikák kiadója a Képcsarnok Vállalat vagy a Rézkarcoló Művészek Alkotóközössége volt.
1971-ben a Magyar Nemzeti Galériában nagyszabású Dürer-emlékkiállítás nyílt, rendezői B. Supka Magdolna és Kass János voltak. Ebből az alkalomból 66 grafikus munkáit mutatták be.
E darabok közül számos sokszorosított grafika megtalálható tárunkban. Ilyen az A. D. mester rajziskolája. Alkotója, Rékassy Csaba (1937–1989), kivételes tehetségű grafikus. A Képzőművészeti Főiskolán Kádár György tanítványa volt, festőművész oklevelet kapott. Megay László, akivel több könyvet is készítettek együtt, reneszánsz embernek tartotta, „aki képzőművészként is bölcselő, filozófusként pedig kézműves”. Kő Pál szobrászművész szerint pedig „a homo universalis megtestesítője volt.
Rékassy Csaba 1970-ben készült rézmetszete tiszteletadás, amely egyszerre szól a mesternek, mint magiszternek, a tanítónak, akitől a tanítványok elsajátíthatják a szakma fortélyait. Szól ugyanakkor a kézműves mesternek is, ezt hangsúlyozza a rajztechnikai eszközök aprólékos ábrázolása mellett a megörökített helyszín műhelyjellege is. Rékassy Dürerhez hasonlóan maga metszette rézlemezeit, keverte festékeit. 1967-től „R. Cs.” vízjelű papírjait is maga merítette. Érdemes megvizsgálni a rajzeszközöket, melyek közül például a rács, Dürer művészetelméleti munkáiban is felbukkan. A szellemi-spirituális tartalmakra utal az emberalakok jelenléte, például a Rékassy Csaba művein gyakran felbukkanó, széles karimájú kalapot viselő ember.

Rékassy Csaba: A. D. mester rajziskolája, 1970. Rézmetszet, papír Jelzet: Metszet1970/443
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Kocsis Imre (1940–2015) mesterei a Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János és Kádár György voltak.

Mintha ez a folyamat megfigyelhető lenne egyetlen, a Grafikai variációk Albrecht Dürer születésének 500. évfordulója tiszteletére (1971) című művén belül is. A kiindulópont Dürer 1500-ban készített, ma a müncheni Alte Pinakothek képtárban őrzött önarcképe. Az eredeti mű három változatban („variációk”) való megörökítése sorozatszerűvé teszi a művet, ami a pop art egyik sajátossága. Ilyen jellegzetesség a jelképek kiemelt alkalmazása is, itt ez a nagyméretű, az arckép előtt, arra vetülve, hangsúlyosan megjelenő Dürer-monogram, amely már saját korában, a nyomtatott művek elterjedésével szinte a művész védjegyévé vált. Maga a kidolgozás pedig a hiper- vagy fotórealista stílust követi.

Kocsis Imre: Grafikai variációk Albrecht Dürer születésének 500. évfordulója tiszteletére, 1971. Rézkarc, papír Jelzet: Metszet1971/499
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Sziráki Endre (1944) grafikus autodidakta művész.

Dürer (1971) című lapján nem utal egyértelműen Dürer valamelyik alkotására, talán ez a munka távolodik el a vizsgált művek közül leginkább Dürer képi világától. Talányos műnek tűnik. Három, szakállas, kopasz férfi látható, akik talán ugyanazt az embert örökítik meg három különböző állapotában. (Vö.: Kocsis Imre műve) Gazdag fogalomkört idéz a középkori kínzókamrát idéző helyszínen a kikötözött szenvedő, a földön térdeplő, és az álló, kezével áldást osztó, (vagy hármast mutató?), csuhát viselő alak ábrázolása.

Sziráki Endre: Dürer (1971). Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1971/430
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Bordás Ferenc (1911–1982) képzőművészeti és orvosi tanulmányokat is folytatott. Aba Novák Vilmos és Buday György tanítványa volt. Korai korszakában főleg az expresszionizmus és a szürrealizmus stílusában alkotott fametszeteket. Későbbi művein szorosabb irodalmi vonatkozás és mélyebb gondolatiság figyelhető meg. Grafikai tevékenységére főként kisgrafikák, ex librisek, és tájképek készítése jellemző.
Bordás Ferenc Gondolatok Dürer A. születésének 500-ik évfordulóján… (1971) című műve motívumgazdag, apró képekben szintén bővelkedik. Ő is felidéz híres Dürer-alkotásokat, például a mester egyik, 1498-as, a madridi Pradóban őrzött önarcképét. Metszetének szervező elveként tehát valamilyen gondolati szálat, asszociációs láncot érdemes keresni. A képen uralkodó városképi elemek – tornyok, hidak, templomok, összeköttetést teremtenek a Dürer életével kapcsolatos helyszínek, a magyar, az itáliai és a német föld között.

Bordás Ferenc: Gondolatok Dürer A. születésének 500-ik évfordulóján… (1971). Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1971/613
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Würtz Ádám (1927–1994) is kivételes rajzkészségű grafikus volt. A Képzőművészeti Főiskolán Hincz Gyula és Bortnyik Sándor voltak a mesterei. Élénk képzeletvilágából vett elemekkel népesítette be illusztrációit és önálló képeit. A hagyományos grafika megoldásaival, később népi motívumokat is felhasználva hozta létre saját, részletgazdag, szürrealisztikus képi világát. Főként linómetszeteket és rézkarcokat készített, az általa készített könyvillusztrációk olvasók milliói számára jelentettek meghatározó élményt.
Würtz Ádám Dürer emlékére (1971) című műve nem Dürer születésének 500. évfordulója körül készült, hanem korábban és Kaleidoszkóp címmel is ismert. Egy szemlélődő ember áll a kép középpontjában, vele szemben pedig egy gömb, ami lehet a világ teljessége, a kerek világ, de lehet a Napkorong is. A kalap kiválóan alkalmas felület, hogy rajta a fejben kavargó gondolatok megjelenhessenek.  A mű nem idéz közvetlenül Dürer-képeket, rajta hosszasan vizsgálható az egyes apró részletek, motívumok, a parányi alakok üzenete.
Szabó Vladimir (1905–1991) 1924-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke, Csók István, Rudnay Gyula, Vaszary János és Benkhard Ágost voltak a mesterei. Ő is tanult az orvosi egyetemen.
Festőként, de különösen grafikusként alkotott maradandót. Pályája kezdetétől készített könyvillusztrációkat.
Valamennyi vizsgált mű közül a Hommage a Dürer (1973) esetében a leggazdagabb az idézetek száma. Művészi számvetésnek tűnik az a többszörös, művészi és optikai vissza- (és oda?) tükrözés, ahogyan a néző látja a középpontban ülő festőt, amint a tükörképét összeveti Dürer önarcképével. Körülötte helyezkednek el a nagy pontossággal megörökített Dürer-művek, csak néhányat említve: az I Miksa császár, a Willibald Pirckheimer portréja, a Szent Antal-képről a városábrázolás, a Négy boszorkány, A paraszt és felesége a piacon…

Szabó Vladimir: Hommage a Dürer (1973). Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1973/329
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Kevesen tudják, de Vagyóczky Károly (1941) grafikáival mindannyian nap mint nap találkozunk, hiszen ő a legtöbb bankjegyünk és számos bélyeg tervezője. Nyomdászcsaládból származik. A Képzőművészeti Főiskolát 1966-ban végezte el a Sokszorosító Grafika Tanszék növendékeként. 1978-tól a Pénzjegynyomda Művészeti Osztályának vezetője volt.
Vagyóczky Károly műve is idéz. Csendéletén (1976) szépen megfér egymással egy csokor virág, egy ülő Buddhát ábrázoló szobor és két Dürer-lap a falon. Mindkettő 1510-ben készített fametszet, amelyhez a mester moralizáló verset szerzett. A Halál és a Zsoldos című képhez 30 sornyi, az időről, és az örökkévalóságra való felkészülésről szóló vers tartozik, a másik, az Iskolamester címen is ismert Aki körültekintő akar lenni, imádkozzon Istenhez itt a Földön című metszet a művész öccsét ért sérelem nyomán született, ehhez 66 soros, a kegyes életről szóló verset írt.

Vagyóczky Károly: Csendélet, 1976. Rézkarc, papír. Jelzet: Metszet1976/128.
(A kép további felhasználása engedélyköteles: hungart © 2021)

Megfigyelhető ugyanakkor a tárgyalt művészeknél a grafikai mesterségbeli tudás megmutatásának igénye. Mintha csakugyan egy középkori vagy későbbi céh felszabaduló inasai, legényei lennének, igyekeznek „remeket” készíteni, hogy azzal, legalább képzeletben, elkápráztassák mesterüket, Dürert.

Szakirodalom

• Magyar grafika. [Magyar Grafikai Kiállítás Dürer emlékezetére, születésének 500. évfordulóján], [rend. B. Supka Magdolna, Kass János], [a katalógust összeáll. Stettner Béla] Budapest, Gyula, Magyar Nemzeti Galéria, Erkel Múzeum, 1971.
• A hónap alkotója: Rékassy Csaba: Rézkarcfitness. Non-profit országos online grafikai közösség (2011. március 2.)
• Würtz Ádám. Rézkarcfitness. Non-profit országos online grafikai közösség (2013. július 17.)
• Mészáros Ákos: Babonás, lidérces látomás – Rékassy Csaba művészi világa. In. Új Ember, 2016. december 26.
• Misinterpretation of Dürer’s art by academia on purpose. In. Albrechtdurerblog.com 2013.11.21

Köszönjük a Hungart. Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesületnek, hogy engedélyezte a képek közlését.

Tasnády Attila (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Bárdy György Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész 1921. május 26-án született Kispesten és 92 esztendős korában, 2013. május 27-én hunyt el Budapesten.

Bárdy György Weöres Sándor Kétfejű fenevad című színművében. In. Színházművészeti Lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A 16 éves Bárdy színészi tehetségét, színház iránti elkötelezettségét a kispesti Református Ifjúsági Egyesület színjátszóival előadott Földindulás (Kodolányi János) főszerepe kapcsán Várkonyi Zoltán értékelte először, s rögtön egy opciót adott a fiatalembernek, mondván, majdani társulatához szerződtetni fogja. Erre a háború végeztével kerülhetett sor, amikor a harci pilóta (aki saját fogalmazása szerint háromszor meghalt Ukrajnában), sebesüléséből fölgyógyulva fölkereste a Művész Színházát elindító Várkonyit.
Első szerepében (Grumio, A makrancos hölgy) Jávor Pál (Petrucchio) volt a partnere, aki nagyon megkedvelte, szinte fiaként kezelte az ifjú színészt. Befogadta pasaréti villájába, fölruházta, tanította.
Bárdy Györgyöt fizikai és karaktervonásai a legkülönfélébb szerepkörökre tették alkalmassá a szélsőségesen gonosz intrikusoktól a sármos hódítókig, humorának köszönhetően kabaréjelenetekben, rajzfilmek szinkronszerepeiben is emlékezeteset nyújtott. Legismertebb szerepe talán az Egri csillagok Jumurdzsákja volt a Várkonyi Zoltán rendezte, 1968-ban készült filmben. De játszott a Mágnás Miska 1948-as filmváltozatában, a Valahol Európában című Radványi Géza-filmben, az Állami Áruházban, a Föltámadott a tengerben, a Gázolásban, A csodacsatárban. 1958-ban ő volt az Erdész a Ház a sziklák alatt című, lorcai hangulatú filmdrámában. Játszott Jancsó Miklós filmjeiben éppúgy, mint a nagy történelmi tablókat bemutató Várkonyi–Jókai filmregényekben. Játszott krimiben és komédiában, gyerekfilmekben és a nyugdíjasokról szóló „utaztató kalandfilmben”.
Bárdy György az erőteljes, férfias gentleman külső és belső jellemzőivel bírt, mindig elegáns volt, visszafogott, de derűs viselkedésével igyekezett ellensúlyozni a sokszor nehezen elviselhető életfordulatokat is. Háború utáni pályakezdésének időszakában nélkülözött, 1959-ben a szocialista erkölcs megsértése miatt eltiltották a színészi pályától, ekkor három évig erdészként dolgozott. Első felesége a jelmez- és díszlettervező Bárdy Margit volt, aki válásuk után Németországba költözött, színházi és filmes-televíziós tervezői és képzőművészi pályafutását ott folytatta. Bárdy György később újra megnősült és 64 éves korában született meg kislánya. Szenvedélyes és sikeres teniszjátékos volt, 15 éves korától versenyzett. 2006-ban játékostársa és kollégája, Székhelyi József Bárdy György-díjat is alapított a legjobb, 14 év alatti tehetségek jutalmazására.

Vészi Endre: Az utolsó tangó Budapesten. Előadja: Bárdy György. In. Vészi Endre honlapja – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A legjelentősebb hazai színházak tagja volt, fanyar humora és stílusbiztonsága főképp a 20. századi amerikai drámák, valamint a magyar kortárs művek, groteszk drámák szerepeiben hoztak sikert a számára, de számos klasszikus műben is emlékezetes alakítást nyújtott (Madách, Ibsen, Osztrovszkij, Csehov, G. B. Shaw darabjaiban). Számos szinkronszerepben és szpíkerként (sportközvetítések tudósítójaként) is jelentős teljesítmények fűződnek a nevéhez. A Magyar Színházban kezdte színészi karrierjét, onnan szerződött a frissen alakult Művész Színházba (1946), majd 1949-ig a Vígszínházban játszott. A társulat fölszámolását követően a Vidám Színpadhoz csatlakozott. 1951 és 1958 között a Madách Színház, 1958–1959-ben a Nemzeti Színház tagja volt. Büntetése leteltével a kecskeméti Katona József Színházban tért vissza a pályára (1963–1964), s azt követően mindvégig a Vígszínház művésze volt.

 Sirató Ildikó

Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született két részes írásunkban a festő ún. fekete-korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk.  Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.

Az 1896-ban megrendezett millenniumi kiállítás célja az ország gazdaságának, iparának, kultúrájának múltja, korabeli jelene és várható jövőjének bemutatása volt. A történelmi és jelenkori részt a Városligetben felépített közel 240 pavilonban bemutatott termékek, alkotások reprezentálták. A kiállítás képzőművészeti csoportjának központja az 1896. május 4-én átadott Műcsarnok új épülete volt a Városligetben.
A századfordulón a közelmúlt történelmi festészetének felélesztése kapcsán a régebbi korok stílusa került előtérbe, a történelmi tematika mellett a müncheni akadémiáról hazahozott konzervatív, „műcsarnoki stílus” uralta a művészetet.
A középszerűség ellenében létrejött friss mozgalmakat a külföldről hazatérő festők indították el, az újfajta művészet első és legfontosabb társulása, a nagybányai művésztelep ekkor jött létre. De ekkor még többnyire idegenkedve fogadta a közvélemény a „kolorisztikus naturalizmust”, még inkább az azon túllépő törekvéseket, így Rippl-Rónai művészetét is.

Klösz György: Műcsarnok, 1896. In. Budapest 1902 [naptár], Budapest, Hornyánszky Viktor, 1902. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A Műcsarnok új épületében megtartott első, 1896-os bemutatóján a millenniumi kiállítás képzőművészeti csoportjának katalógusa szerint 267 művész 1353 művét mutatták be, Rippl-Rónai négy képpel szerepelt: Mme Siegriste pasztellképe mellett Mme Compagnon (Egy öreg francia asszonyság), és Kettős arckép (Apám-Anyám) című olajfestményeit mutatta be. Ezen kívül Munkácsy Mihály Liszt Ferenc-képe után készült rézkarcát állította még ki. Így ír Emlékezéseiben, a párizsi éveinek anyagi nehézségeivel terhelt időszakát tárgyaló részben, amikor bevételi forrásait Munkácsy képeiről készített másolatainak eladásával igyekezett bővíteni:

Apám-Anyám, 1895. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Műcsarnok tárlatán, amellett, hogy főként a retrospektív jelleg, a történelmi képek és a közelmúlt korszakalkotó művészei munkásságának bemutatása volt a követendő elv, elvétve megjelentek az újabb irányzatok képviselői is, mint például Szinyei Merse Pál, aki 1873-ban festett Majális című képével csak ekkor, több mint húszévnyi elfeledés és csönd után aratott sikert. A hazai közönség művészi érzékét és érettségi szintjét jól mutatja, hogy Rippl-Rónai 1895–96-ban festett képei helyett az 1887-ben, Munkácsy után készült Liszt-portréra figyeltek fel. Ezért mint rézmetsző kapott elismerést: a millenniumi kiállítás emlékérmével tüntették ki.

A Nemzeti Szalon 1897-es tárlatán Rippl-Rónai 35 képpel szerepelt, a legtöbb alkotást ő adta a kiállító művészek közül. A forradalmian új művészi látásmód, a sötét színvilág a látogatók többségében megdöbbenést keltett. Az újak „romba akarják dönteni Benczúr iskoláját” állítja „az igaz művészet” pártján álló zsurnaliszta:

Gróf Andrássy Tivadarné, 1896. In. Malonyai Dezső: A fiatalok, Budapest, Lampel, 1906. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Lyka Károly a kezdetektől úttörő szerepet vállalt Rippl-Rónai elfogadtatásában. Így ír a fiatalok felé irányuló megváltozott figyelemről az 1898-as Téli Tárlat ismertetésekor:

A következő évi téli műcsarnoki kiállításon Innocent Ferenc és Rippl-Rónai festményei egy terembe kerültek. Kettejük művészi felfogása teljességgel ellentétes, a müncheni akadémizmus alapján festett édeskés zsánerképek és női portrék alkotójának munkái kétségkívül idegenül hatottak Rippl-Rónai legújabb formanyelvet képviselő művei mellett. A műcsarnoki kiállításrendezés efféle szcenírozása talán előzetes forgatókönyv alapján készült, hasonlóan a párizsi Szalonokban is ismert eljáráshoz: az eltérő utakat járó festőkkel együtt mérlegre került a hivatalos akadémizmus, a zsánerpiktúra, illetve – megbotránkoztató irányként – az azokat megtagadó, új esztétikai elveket követő posztimpresszionizmus is. A Magyarország újságírójánál Innocent felé billen a mérleg nyelve:

Tóth Béla újságíró – aki egyik cikkében a nemzeti stílusú magyar építészet kiemelkedő példáját, az Iparművészeti Múzeumot a cigánykirály palotájának nevezi – élcelődő hangú kritikájában számonkéri a valóságábrázolástól, pontosabban a valóság utánzásától való eltérést:

Értő megközelítés ismét Lyka Károlynál található, az 1900. évi műcsarnoki kiállítás értékelésében:

Maillol, 1899. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Franciaországi életének lezárását követő első jelentős esemény a „Rippl-Rónai József impressziói 1890–1900” címmel rendezett kiállítása volt a budapesti Royal szállóban. Ekkor lépett először a magyar közönség elé nyilvános tárlaton. A kiállított művek nagy része a párizsi korszakban született, kiegészítve néhány itthon készült alkotással. Kézdi-Kovács László ismert festő, a Pesti Hírlap konzervatív szemléletű művészeti kritikusa a többször ismételt kliséket használja írásában:

És újra a kritikák egyik alapvető vádját olvashatjuk Rózsa Miklós soraiban:

Némi kitérővel jegyezzük meg, Rózsa véleménye Rippl-Rónairól később megváltozott, esztétikájához új megközelítést talált: „csak festői elemet, tisztán festői eszközökkel visszaadni – ez a hitvallása”. Önkritikaként is olvasható későbbi megjegyzése:

A többnyire iskolázatlan szemű és avatatlan műkritika további példái helyett végezetül egy releváns cikk, újra Lyka Károlytól. Az „elélibbenő formák” és „szín-szenzációk” az alkotás szabadságára, belsőleg szabályozott törvényszerűségeire utalnak:

Vitathatatlan, hogy Rippl-Rónai művészetéhez, jelentőségének megállapításához az újságok napi aktualitásokat és híreket közlő kultúra rovatai nem nyújtanak megfelelő forrást. Ahhoz a különleges minőséghez, ami Móricz megfogalmazásában „a látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a csiklándó boldogsága” (Nyugat, 1927. december 1., 23. sz., 782.), és aminek megtapasztalása, átélése és befogadása kulcsot ad a műalkotás lezárt kincsesládájához. Így az írás első mondataira utalva kiegészíthetjük az ismert ókori mondást: nemcsak a geometriához, a modern művészethez sem vezet királyi út.

Válogatott és felhasznált irodalom:

• Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
• Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
• Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
• Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
• Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
• Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
• Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861
  

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Összeállításunk első része itt olvasható.

A századvégi társasági élet jól ismert alakjáról, az író és szerkesztő Wohl Jankáról írta ezeket a sorokat kiadásra szánt naplójában a két Wohl nővér jóbarátja, az író Justh Zsigmond. A fiatalembernél húsz évvel idősebb anyai barátnő (az újabb kutatások szerint) 1843-ban látta meg a napvilágot. Polgári családban született, és húgával, a három évvel fiatalabb Stefániával együtt gondos nevelésben részesült. Mindkét leány író és szerkesztő lett, és a pesti társasági életben jól ismert irodalmi szalont vezettek, amelyet Stefánia 1889-es halála után néhány évvel a nővére egyedül is megnyitott barátai, ismerősei számára.

Wohl Janka arcképe – Kézirattár

Wohl Jankát zongoraművésznek szánták, de félénksége miatt végül nem lépett művészi pályára. Fiatalkorában verseket írt, később kötetének kiadását Jókai Mór segítette. Később megírta a modern asszony breviáriumát, könyvet írt a kerékpárról, a női szépségről, az otthonról, az illemről, valamint francia nyelvű művet Liszt Ferencről. Az első teljes hazai Copperfield Dávid-fordítás szerzője és egyben az első írónő, akit a Magyar Tudományos Akadémia hivatalosan felkért fordításra. A Magyar Bazár mint a Nők Munkaköre, valamint a Fővárosi Lapok melléklapjaként megjelenő Salon és Sport egyik szerkesztője volt. Írói és szerkesztői munkássága mellett igen jelentős volt a társaságszervező tevékenysége is.
A korabeli társasági élet egyik fontos találkozóhelye volt a szalon. Az igényes társalgás és a színvonalas társasági időtöltés igénye egyre többször fogalmazódott meg a korszakban. A már említett Justh Zsigmond az egyik tárcájában az irodalmi szalon jelentőségét emelte ki.

A századvégi Pest életében a Wohl-szalon e tekintetben is fontos szerepet töltött be.

A szalon már az 1870-es években működött, s bár a fiatalabb nővér, Stefánia halála után (1889) egy ideig Janka nem fogadott, később újra megnyitotta termeit.
A nővérek – ahogy fiatal barátjuk megfogalmazta – megértették az egyik legfontosabb szalonszabályt, és nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezték a hangsúlyt. Bár általában nagy volt náluk a jövés-menés, nem volt tömeg a szalonjukban. Délutánonként vagy téli estéken otthon voltak, azaz fogadónapot tartottak, amikor egy-egy csésze tea mellett várták látogatóikat beszélgetésre, felolvasásokra, közös zenélésre. Szezononként két-három nagyobb estélyt adtak, amelyeken szélesebb kör vett részt, de a törzsvendégek, habitüék névsora is páratlan. A teljesség igénye nélkül érdemes említeni a vendégek közül Liszt Ferencet, az orosz festő Verescsagint, Rosty Pált (Eötvös József korán elhunyt sógorát), a Kisfaludy Társaság több tagját, Greguss Ágostot, Beöthy Zsoltot, Győry Vilmost, Szász Károlyt, Ballagi Mórt, valamint Fraknói Vilmost, Haynald Lajos bíborost. Rendszeres látogató volt Berzeviczy Albert, a gróf Csákyak, Dessewffyk, Bethlenek, a Forgách, Jankovich, Keglevich, Korbay, Kenessey, Pejachevich, Vay és Zichy család tagjai, de említhető különböző országok konzuljai mellett Vámbéry Ármin, Grünwald Béla, Szmrecsányi Miklós is. A művészek közül Zichy Géza, „ki majd minden kiadatlan művét a Wohlék szalonjában mutatta be először”, Hubay Jenő, Aggházy Károly, Bellovich Imre karmester, valamint Zala György és Strobl Alajos látogatta őket. A hölgyek között rendszeres vendég volt – mások mellett – De Gerando Antonina, Takács Lajosné (Brahms-énekesnő), a Cebrián grófnők (egyikük Hubay Jenő hegedűművész felesége lett) és Arany Lászlóné. A vendégek sora folyamatosan gyarapodott, közöttük említhető még Pekár Gyula vagy Feszty Árpád is.
Az impozáns névsor már önmagában bizonyítja, hogy a két hölgy szellemes társalgó lehetett, s nemcsak meghívni, hanem megtartani is tudták a vendégeiket. Justh Zsigmond, a „házibútor” 1892-ben írt a szalonról, amikor Janka – pár évvel Stefánia halála után – ismét megnyitotta otthonát (a Nádor utca után akkor már a József téren, végül pedig a Deák Ferenc utcában). Justh szerint Janka racionálisabb volt, mint a húga. Kiváló emberismerettel fordult vendégeihez, tudta, hogy kivel hogyan beszéljen, mindenkivel megtalálta a megfelelő témát és hangnemet.

 Wohl Janka szalonja. Magyar Salon, 16. k., 404. – Törzsgyűjtemény

Általában növelte egy szalon vonzerejét, ha egy-két híres ember látogatásával büszkélkedhetett vagy a rendszeres látogatók mellett időről időre új vendégeket fogadott. Bár Janka látogatóinak névsora igen impozáns, ő is ambicionálta, hogy időnként új vendégek meghívásával tegye szalonját még vonzóbbá. Erre érdekes és szemléletes példa a már többször említett fiatal barátjához írt egyik levele (amely jól mutatja, hogy a társaságban – és nála is – nemegyszer találkozott a születési és a szellemi elit).

S hogy mivel töltötték az időt a szalonban? Felolvasásokat, zenei előadásokat, bemutatókat tartottak, mindenekelőtt azonban társalogtak. Az igazi háziasszony pontosan tudta, hogy kit kivel ismertessen össze, kinek milyen témát vessen fel, tudta ösztönözni, irányítani a beszélgetést. Befejezésül álljon itt egy rövid részlet a már említett tárcából az írónő társaságszervező és szalonháziasszonyi tehetségéről!

Wohl Janka szalonja. Magyar Bazár, 1901. június 1. Törzsgyűjtemény

Az irodalomtörténet sokáig 1846-ot tartotta Wohl Janka születési évének. Mészáros Zsolt a disszertációjában Török Zsuzsa levéltári kutatásaira hivatkozva már 1843-ra teszi az író-szerkesztő születési évét.
Wohl Janka 1901. május 23-án hunyt el.

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerint adom meg.

Válogatott irodalom:

• Borbíró Fanni: „Csevegés, zene és egy csésze tea”. A Wohl-nővérek a pesti társaséletben, Budapesti Negyed, 2004/tél
• Dede Franciska: Justh Zsigmond, az irodalmi dendi, Budapest, ELTE, BTK, 2005. (Doktori disszertáció)
• Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”. A magyar írónık története két századforduló között (1795–1905), Budapest, Kortárs, 1996.
• Justh Zsigmond: A Wohl nővérek szalonjáról, Magyar Salon, 1892, 16. k. 405–407.
• Justh Zsigmond: Egy párisi irodalmi salon. (Comtesse Diane és köre), Magyar Salon, 1888, 9. k. 471–479.
• Justh Zsigmond: Hazai Napló. In Justh Zsigmond naplója, s.a.r. Halász Gábor, Budapest [1941]
• Justh Zsigmond: Wohl Stefánie, Ország-Világ, 1889. febr. 2., 62. sz.
• Mészáros Zsolt: Wohl-nővérek munkássága: irodalom, sajtó, szalon, Budapest, ELTE BTK,  2016 (Doktori disszertáció)
• [Schwarcz Gyula]: A budapesti társaság, Budapest, Pallas, 1886.
• Török Zsuzsa: Wohl Janka és Arany János kapcsolata sajtóközlemények tükrében. In Pusztai Bertalan (szerk.): Médiumok, történetek, használatok – Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2012, 140–155.

Dede Franciska (Kutatásszervezési Osztály)

Rippl-Rónai József születésének 160. évfordulója alkalmából született kétrészes írásunkban a festő ún. fekete korszakához kapcsolódó, korabeli lapokban megjelent ismertető cikkekből és kritikákból válogatunk. Az első részben vázlatosan ismertetjük a művész párizsi munkásságát és betekintünk az első sajtókritikákba, amit a következőben folytatunk.
Igyekszünk rámutatni, hogyan fogadta a kor leghaladóbb magyar festőművészének kortárs francia tendenciákkal párhuzamos művészetét a magyar sajtó, közvetve a szélesebb közönség, ugyanakkor a különböző vélemények felidézésekor az időtállónak bizonyuló értékelésekre is figyelünk.

A címadó sommás megállapítás sokszor elhangzik kiállításon, látogatói véleményként, ami nem kíván tárgyszerű indoklást. De gustibus non est disputandum – vagyis az ízlésről nem lehet vitatkozni. És ha az uralkodó mondja, mégúgy sem lehet vita tárgya, ezáltal egy kritika hitelesítésére is felhasználható. A 19. század legvégén a Magyarország című napilap (1900. december 23., 333. sz., 10.) kritikusa így járt el: bírálatának megerősítéséhez az említett tekintélyelvű érveléshez folyamodott. A kijelentést I. Ferenc Józseftől idézi, aki a fenti módon értékelte Rippl-Rónai József tájképét az 1900. évi téli műcsarnoki tárlat megtekintésekor. Hozzá kell tennünk, az uralkodó talán protokolláris kötelezettségként tekintett a kiállításon való megjelenésére, akiről azt is tudjuk, hogy hagyományos-akadémikus műízlésével nem talált utat a 19. század utolsó harmadában jelentkező modern, progresszív képzőművészethez. A király velős megjegyzése a bevezető példánk arra a szinte általános értetlenkedésre, nemegyszer elutasításra, amelyben Rippl-Rónai és a lassan teret nyerő modern művészet más alkotói is részesültek a hazai hivatalosságok és főleg a nagyközönség részéről.

Önarckép barna kalapban, 1897. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az 1887-ben Párizsba utazó Rippl-Rónai József felkereste Munkácsy Mihályt, támogatást, tanácsot remélve. A festőfejedelem ekkor már hanyatló korszakába ért, az új művészeti irányoktól idegenkedett, ám hírneve, népszerűsége töretlen maradt. A fiatal művész azonban pártfogásnál többet kapott: a nagy hírű mester segédjévé fogadta. Rippl-Rónai ezután Munkácsy modorában festett, szalonképeit, arcképeit másolta amerikai milliomosok számára. Az alkatától idegen, bár anyagi biztonságot, némi ismertséget is jelentő megbízás hamarosan már nem elégítette ki, korlátozta kialakuló stíluskereső törekvéseiben. Emberi és művészi magatartását jelzi, hogy pénzkeresés helyett bizonytalan és küzdelmes utat választott, ám az irányváltással eljutott a modern művészi magatartás alapfeltételéhez, az önkifejezés szabadságához. Ezáltal – nem mellékesen – a „művészet nagy francia forradalmának” résztvevője, sőt egyik alakítója vált belőle.

J. P. Knowles, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Munkácsy-hatás megszűnését, majd a gyökeres szakítást felgyorsította J. P. Knowles skót festővel, és a később szobrászként elismert Aristide Maillollal, valamint más fiatal művészekkel kialakuló barátsága, az impresszionizmust követő új francia festészet és J. M. Whistler műveinek megismerése. Skót barátjával 1892-ben a Párizs környéki Neuillybe költözött, az itt bérelt puritán lakás szolgált otthonául szülőföldjére való hazaköltözéséig. A barátságon túl a hasonló esztétikai szemlélet is az úttörő művészekhez kötötte, csatlakozott a francia posztimpresszionisták művészcsoportjához, az új barátai által Nabis néven alapított, a Revue Blanche művészeti folyóirat körül kialakult társasághoz. Egymásra találásuk a párizsi Mars-mezei Szalonban, 1894-ben kiállított Öreganyám című képéhez köthető. A festmény megjelenése nagy feltűnést keltett, elismeréssel fogadták, nemcsak a fiatal művésztársak és a kritikusok áradoztak róla, hanem a nagy példakép, Gauguin is kiemelkedő alkotásnak tartotta.

Öreganyám, 1894. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Első korszakának legjelentősebb darabjai az 1880-as évek végétől a század fordulójáig születtek. A szakirodalom ezt a nagyjából tíz évet, az életműben fordulópontnak tekintett Nő fehérpettyes ruhában című képétől a művész 1899-es dél-franciaországi kirándulásáig tartó „fekete”, színredukciós korszakot az életmű kiemelkedő periódusának tartja. Részletesebb elemzés helyett soroljuk fel ekkori műveinek fő sajátosságait, kulcsfogalmait: egységes megjelenés; nagyvonalú, stilizált látásmód; szecessziós dekorativitás; síkszerű, kontúros ábrázolás; visszafogott, dominánsan sötét színvilág. Rippl-Rónai e munkáiról így vall Emlékezéseiben:

Nő fehérpettyes ruhában, 1889. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

A gazdag termés kiemelkedő alkotásaiból néhány cím, a már említetteken kívül: Ágyban fekvő nő (1891), Kalitkás nő (1892), Alföldi temető (1894), Öregasszony ibolyával (1895), Feketefátylas nő (1896), Andrássy Tivadarné (1896), Szüleim negyven évi házasság után (1897), Önarckép barna kalapban (1897), Maillol arcképe (1899).

Kuglizók, 1892. In. Száz Szép Kép – Magyar Elektronikus Könyvtár

Festészetén túl iparművészeti és grafikai munkássága is jelentős ebben a korszakban. Gróf Andrássy Tivadartól 1897-ben kapott megbízást, a gróf pesti palotájának ebédlőjéhez készített tárgyegyüttese a magyar szecessziós enteriőrművészet páratlan remeke. George Rodenbach belga szimbolista költővel közös kötete, a Les Vierges 1895-ben jelent meg. A könyv négy színes litográfiája dekoratív összhatású, szimbolizmushoz közelítő női sorskép, almáskertbe helyezett lányalakokkal. A könyvtárunk gyűjteményébe tartozó példányban dedikálás olvasható szeretett testvérének, legfontosabb támogatójának:

Rippl-Rónai első önálló kiállításának a párizsi osztrák–magyar nagykövetség palotája adott helyet 1892-ben. Az esemény jelentőségét emelte, hogy ő volt az első magyar művész, akinek egyéni tárlata nyílt a francia fővárosban. A párizsi újságok dicsérő kritikái kiemelték a pályakezdő művész képeinek bensőséges hangját, költői hangulatát, a finoman megjelenített impressziók festői értékeit. A hazai lapok mindössze a barátságos fogadtatás, a „magas mértéket alkalmazó párisi kritika és művelt közönség” elismerésének közlésére hagyatkoztak, az eseményről csupán rövid és visszafogott tudósítások jelentek meg:

Rippl-Rónai első itthoni kiállítását 1895-ben Sima Ferenc képviselő lakásán rendezték meg. A zárt körű tárlatról írva a Pesti Napló ismeretlen újságírója kiemeli az élmények friss, közvetlen kifejezését, s az alkotói intenció lényegét az egyszerűsítés szimbolista módszerében látja:

Válogatott és felhasznált irodalom:

• Bernáth Mária, Nagy Ildikó (szerk.): Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Budapest, MNG, 1998.
• Bernáth Mária: Stílustendenciák a millenáris kiállítás festészeti anyagában. In: Zádor Anna (szerk.): A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1993, 148–176.
• Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József, Budapest, Móra, 1990.
• Bernáth Mária: Rippl-Rónai József, Budapest, Gondolat, 1976.
• Genthon István: Rippl-Rónai József, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1958.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Szépirodalmi, 1957.
• Rippl-Rónai József emlékezései, Budapest, Nyugat, 1911.
• Petrovics Elek: Rippl-Rónai, Budapest, Athenaeum, [1943].
• Korábbi blogbejegyzésünk (2013. május 23.): Rippl-Rónai József születésnapja – 1861

Simon Bernadett (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Összeállításunk második része itt olvasható.