A pünkösd, pontosabban a pünkösdhétfő 1993 óta újra állami ünnep és munkaszüneti nap. Neve a görög pentekoszté szóból származik, mivel időpontja a húsvétot követő ötvenedik napra esik – így tehát a húsvéttal együtt mozgó ünnep, időpontja május 10. és június 13. közé eshet. A kereszténység ezen a napon emlékezik meg a Szentlélek eljöveteléről, amelyről az Apostolok cselekedetei számol be:

Az apostolok ezután kiléptek a házból és a Jeruzsálemben összegyűlt tömeg előtt hirdetni kezdték Krisztus evangéliumát, amelyet a hallgatóságban mindenki a saját anyanyelvén hallott.
Az esemény legkorábbi fennmaradt ábrázolása az 585-ben, Szíriában készült Rabbula-codexben található (mai őrzési helye: Firenze, Biblioteca Laurenziana). A kép ikonográfiája ugyanaz, ahogyan a későbbi korok ábrázolták az eseményt: középen áll Szűz Mária, körülötte a tizenkét apostol (hiszen a Szentlélek eljövetelére közvetlenül azután került sor, hogy az apostolok Júdás helyére megválasztották Mátyást), fejük felett lángnyelv, a kép felső részén pedig a galamb képében ábrázolt Szentlélek. A Szentlélek kiáradásának ábrázolása látható a kassai nyomda egy XVII. századi fametszetén is:

Schultz Daniel: Apotheca sacra psalmorum 606, Das ist geistliche Apotheck mit wolrichenden Kreutern, Wurtzel- vnd Saa-Materien, alss 606 schönen Psalmen vnnd Liedern angefüllet…, [Kassa], Daniel Schultz, 1628. – Régi Nyomtatványok Tára

A pünkösd szinte minden keresztény felekezetnél az év egyik legnagyobb ünnepe, mely jelentőségében csak a húsvéthoz mérhető, egyszersmind a húsvéti ünnepi időszak lezárása. Időpontja a húsvétot követő hetedik vasárnap – hétszer hét csak negyvenkilenc, nem pedig ötven, azonban az ókorban a sorozatok számolása a mai gyakorlattól eltérő volt: ezért kapja a hét hangból álló oktáv a nyolcas számról a nevét, és a pénteken keresztre feszített Krisztus vasárnap hajnali feltámadása így történhet a harmadik napon. A katolikus egyházban a karácsonyhoz és a húsvéthoz hasonlóan az ünnep előestéje (azaz vigíliája), az ünnepet követő nap (pünkösdhétfő), és az oktáva (az ünnepet követő hét, különösen a rákövetkező vasárnap) is liturgikus jelentőséggel bírt, azonban a II. Vatikáni Zsinat erősen leegyszerűsítette az ünneplést, így pünkösdhétfő ma már egyszerű hétköznap a katolikus egyházban.
Az ünnep, amelyre a zsidóság azon a napon Jeruzsálembe gyűlt, a Sávuót, a hetek ünnepe, amelyet szintén a Pészahot követő hetedik héten ünnepeltek. Ezt tekinthetjük a pünkösd előzményének, bár az ünnep tartalma teljesen más, és a két vallás eltérő húsvétszámítása miatt nem eshetnek azonos időpontra. A Sávuót egyrészt aratási ünnep volt, az új kenyér ünnepe, másrészt ekkor emlékeznek meg arról, hogy Isten átadta Mózesnek a Tízparancsolatot. A zsidó vallás három zarándokünnepének egyike, amelyen a zsidóság Jeruzsálembe utazott, hogy a Templomnál ünnepelhessen.
Magyar nyelven állandó szókapcsolat a „piros pünkösd”. Az ünnep liturgikus színe a piros, amely itt a Szentlélek lángjára utal, s nem a vérre, mint a Krisztus szenvedéseivel és a vértanúkkal kapcsolatos ünnepeken. Pünkösd idejére Európa zordabb klímájú területeire is beköszönt a tavasz, és Európa nagy részén ez az időszak a rózsa, a pünkösdi rózsa virágzásának ideje. Balassi Bálint Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje… kezdetű verse talán a legszebb bemutatását adja a pünkösdhöz kapcsolódó érzéseknek.

A tekintetes és nagyságos vitéz urnak gyarmathi Balassa Bálintnak istenes éneki. A bécsi első editioból most újonnan kinyomtattattak, [Nagyszombat], Hörmann János, 1699, 129. Digitális Raktár - RNYT. A kép forrása: OSZK Digitális Könyvtár

Nem meglepő, hogy a pünkösdi ünnepekhez kapcsolódóan rendkívül gazdag és összetett népi hagyományok alakultak ki. Ezek közül legkönnyebben azok a szokások értelmezhetők, amelyekkel a pünkösdi eseményeket igyekeztek dramatizálni, akár a templomi liturgia keretein belül is. A középkor folyamán szokás volt, hogy a Jöjj Szentlélek… kezdetű himnusz előtt kürtöket szólaltattak meg a Szentlélek eljövetelét megelőző szélzúgást felidézve. Egyes helyeken a templom padlásról leszórt égő kóccal jelképezték a lángnyelveket. Ennél biztonságosabb gyakorlat volt, hogy rózsaszirmokat, esetleg a felhőket jelképezve szenteletlen ostyát szórtak a templomba. Számos európai templom mennyezetén máig láthatóak az e célra szolgáló nyílások, s van ahol a virágszórás gyakorlata máig él. Ugyancsak előfordult, hogy fehér galambot vagy galambokat eresztettek szabadon a templomban a pünkösdi liturgia során, vagy fagalambot eresztettek alá a magasból. Somorja asszonyai néhány évtizeddel ezelőtt is, miután a templomot feldíszítették piros pünkösdi rózsával, a templom ablakait, ajtajait sarkig tárták, hogy a szél átjárja a templomot a pünkösdi szélvihar emlékére. Budaörs német lakói hasonló megfontolásból nyitották ki pünkösd reggelén házuk ablakait.

Pünkösd Magyarvistánon. Fotó: Szabó Dénes, 1980–1982 körül – Történeti Fénykép- és Videótár. A kép forrása: OSZK Fotótér

A pünkösd megünneplésében mindenütt különös szerep jut a virágoknak, a virágdíszítésnek. Ez minden bizonnyal antik előzményekre megy vissza. A rómaiak május elején szabados vidámsággal tartották meg a Floralia ünnepét, amely nevét a virágok istennőjéről, Floráról kapta. Később, a császárkorban jelenik meg először egy másik ünnep Rosalia vagy Rosatio néven. Így hívtak minden olyan ünnepet, szertartást, amelyen szerep jutott a rózsáknak. Ezek némelyike egészen profán volt: egy késő ókori naptár május 23-én jelzi, hogy ekkor kerül piacra a rózsa. Nem csoda, hogy a Rosalia korán keresztény jelleget vett fel, forrásaink szerint már a VI. században is tartottak keresztények rózsaünnepet, majd a rózsaszimbolika és a rózsa mint dísz egyre határozottabban a pünkösdi ünnepkör része lett. Nyugaton és az ortodox keleten is rózsákkal díszítették a templomot. Olasz és spanyol területen a pünkösd neve a középkorban Domenica rosata lett, rózsás vasárnap. A pünkösd neve románul Rusalii. Az ébredő természetet szimbolizáló növény a helyi szokások és klimatikus viszonyok szerint is változott. Magyarország sok területén a bodza is pünkösdi virág volt, Szeged környékén bodzával díszítették a házakat, kerítéseket, sok helyen a pünkösdkor szedett bodza virágjának, levelének gyógyító erőt tulajdonítottak. A házakat Európa számos vidékén zöld ágakkal díszítették. Magyarországon XVII. századi evangélikus zsinatok említik e szokást mint engedélyezett, megtartandó hagyományt. Bár a májusfákat leginkább május 1-én állították, de néhány településen pünkösd napján, és gyakori volt, hogy az elsején állított fákat pünkösdkör bontották el.
Legismertebb, az ünnephez kapcsolódó népszokásunk a pünkösdikirály-választás. A legények közül versennyel, leginkább lovas versennyel választották ki a pünkösdi királyt, aki leggyakrabban egy esztendőre, néhol csak egy napra a legények királya, bírája lett. A szokás Magyarország területén a XVI. század óta adatolt. Kállay János 1528-ban kelt levelében többször nevezi Ferdinándot rex pynkesthyensis-nek, azaz pünkösdi királynak. Melius Péter 1565-ben megjelent Az ket Samuel… című könyvében (RMNy 205, Debrecen, 1565.) is többször használja a kifejezést. Az első részletesebb beszámoló Geleji Katona Istvántól származik 1647-ből, aki e pünkösdi királyokról elmondja:

Mivel a szokás nem hordozott keresztény tartalmat és mulatsággal, tánccal járt együtt, így számos adatunk van a 16–17. századi Felvidékről, amikor is evangélikus zsinatok megtiltották a pünkösdikirály-választást. A pünkösdi király címét versenyekben, a Dunántúli területeken lóverseny megnyerésével lehetett elnyerni. Így történik a szokás legismertebb irodalmi feldolgozásában, amelyet hiteles megörökítésnek tekinthetünk, Jókai Mór Egy magyar nábobjának 8. fejezetében is, ahol a pünkösdi király fontos szerephez jut a cselekmény folyamában.
A pünkösdi király mellett egy attól jól elkülöníthető másik népszokásban a pünkösdi királyné kapott szerepet: a leányok választottak maguk között egy náluk is fiatalabb királynét, s vele járták végig a falut énekelve, jókívánságokat mondva, adományokat gyűjtve. A szokás a XVII. század óta adatolt, és még a XX. században is fennmaradt, ellentétben a pünkösdikirály-választással. Egyes helyeken a pünkösdi kis királyné alakja összekapcsolódik a rózsacsodáról ismert Árpád-házi Szent Erzsébet alakjával.

Pünkösdi királyné. Maconka, Heves megye, 1931. – Néprajzi Múzeum. Fotó: Gönyei Sándor. A kép forrása: Dömötör Tekla: Pünkösdi király – pünkösdi királynő. In. Uő: Naptári ünnepek, népi színjátszás, Budapest, Akadémiai, 1979. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A pünkösdi király eredetét nem ismerjük, azonban azonosítható legalább két olyan római kori ünnep, mely hathatott Európa pünkösdi szokásaira. Az egyik a Maiuma nevű, valószínűleg közel-keleti eredetű májusi ünnep, amely mulatsággal, rituális fürdőzéssel és tűzgyújtással járt együtt. Ennek elemei a későbbiekben inkább Szent Iván napjához kapcsolódtak, de a keleti szláv népeknél a fürdőzés, tavak, patakok felkeresése a pünkösdi hagyomány része maradt, s a sajátosan szláv hagyományok mellett talán a Maiuma nyomát is őrzi. A másik a már említett Rosalia. Ez az ókorban nem csupán egyszerű rózsaünnepként létezett, forrásainkban gyakran halotti rítusként jelenik meg. A rómaiak számára a rózsa nemcsak szerelmi szimbolikát hordozott, hanem a halottak és a halotti megemlékezések virága is volt. A rómaiak számára a május baljós hónap volt, ezért tilos volt májusban házasodni, s erre a hónapra estek a Lemuria napjai, amikor a holtak démonikus lelkei visszalátogatnak az élők közé. Kelet- és Délkelet-Európában, illetve helyenként nyugaton is ezeknek a hiedelmeknek a maradványai máig megfoghatók: Franciaország egyes részein a középkorban nem kötöttek házasságokat májusban, az ortodox területeken a pünkösd ünnepéhez halotti megemlékezések is kapcsolódnak, s az oroszoknál a pünkösd körüli időszak a ruszalkák, a halott szüzek lelkeiből lett vízitündérek alakjához kötődik. Magyarországon azonban ezek a halotti, sőt boszorkányos hiedelmek csak egészen marginális formában mutathatók ki.
A katolikus egyházban a május elsősorban a Szűzanya hónapja, vasárnapjai Mária-ünnepek, és pünkösd napján tartják a csíksomlyói ferences kegytemplom búcsúját. Miután 1990 után újra engedélyezték a búcsú megtartását, a csíksomlyói búcsú nem csupán a székelység, hanem az egész Kárpát-medencei magyarság közös ünnepévé vált.

Csíksomlyói búcsú, 1933. Fotó: Szabó Dénes – Történeti Fénykép- és Videótár. A kép forrása: OSZK Fotótér

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

1992. május 22-én fogadták el a Biológiai Sokféleség Egyezményt az ENSZ Környezeti Programjának Nairobiban (Kenya) tartott konferenciáján. Ettől kezdve ez a nap a biológiai sokféleség nemzetközi napja, amely az élővilág sokféleségére (biodiverzitás), illetve az azt fenyegető veszélyekre igyekszik ráirányítani a figyelmet.

A nap alkalmából a témával foglalkozó művekből idézünk:

Az Ehrlich házaspár 1981-ben megjelent könyvének címe Darwin A fajok eredete című műre utal, és egy plasztikus példával indít:

Paul és Anne Ehrlich: A fajok kihalása: a pusztulás okai és következményei, Budapest, Göncöl, 1995. – Törzsgyűjtemény

A paleontológus Pálfy József művében a tömeges, földtörténeti távlatú kihalásokat vizsgálja, s ebben a keretben mérlegre teszi a korunkban tapasztalható ökológiai történéseket is:

Pálfy József: Kihaltak és túlélők: félmilliárd év nagy fajpusztulásai, Budapest, Vince, 2000. – Törzsgyűjtemény

Molnár László a válogatásában megjelent környezeti-etikai szöveggyűjteményben etikai szemszögből közelít:

Molnár László: Legyenek-e a fáknak jogaik? Környezeti-etikai szöveggyűjtemény, [Budapest], Typotex, 1999, 178. – Törzsgyűjtemény

Gary Snyder kaliforniai költő és esszéíró az ellenkultúra, majd az ökológiai mozgalom alakja spirituális megközelítésben láttatja az ember természet viszonyát:

McDaniel-Gowdy biológus-közgazdaságtan professzor szerzőpáros esettanulmányában a csendes-óceáni Nauru sziget sorsának alakulását mutatta be az ember–természet viszonylag harmonikus együttéléstől a szigeten felfedezett foszfátlelőhelyek kitermelésének drámai következményéig. Az európai behatás előtti időszak érzékeny egyensúlyát így mutatják be számunkra:

Carl N. McDaniel, John M. Gowdy: Az édenkert kiárusítása. Példázat a természet tönkretételéről, Budapest, Typotex, 2002. – Törzsgyűjtemény

A biológus szerzőpáros a Magyar Madártani Egyesület történetét felvázoló – a Madártávlat című folyóiratban megjelent – írásában is olvashatjuk, hogy a természetvédelem már túlhaladta azt az elképzelést, hogy egyes fajokat érdemes, hatékony külön védeni. E helyett életközösségeket, területeket kell védeni, ahol a védett fajok, és sok más lény – amelyektől például a védettek is függenek – megél:

Nagy Dénes – Králl Attila: Az MME és az élőhelyvédelem. In. Madártávlat, (21. évf.), 2014. 1. sz. – Törzsgyűjtemény

A Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita tollából megjelent kiadvány egy gyakorlati kezdeményezés, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület (SZÖVET) dokumentuma, amely komplex választ igyekszik adni a természetvédelmi célok, és a vidéki megélhetés összehangolt biztosítására. Megközelítésük a bevezetőben így szól:

Esély a Tisza mentén: egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövets. az Élő Tiszáért Egyesület], 2008. – Törzsgyűjtemény

Válogatta: Gondos Gábor

Magyarországon 1994 óta ünnepeljük a méhek napját, a Magyar Méhészek Egyesületének javaslata alapján április 30-án.
Sajnos az azóta eltelt idő alatt is a Földön szinte mindenütt egyre nagyobb veszélyben vannak ezek a hasznos hatlábúak, így az ENSZ 2017 decemberében, a New Yorkban tartott közgyűlésén május 20-át a méhek világnapjának nyilvánította. A dátum nem véletlen, ezen a napon született ugyanis Anton Janša szlovén származású méhész, akit Mária Terézia 1770-ben az első osztrák méhésziskola vezetőjének nevezett ki.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 351. – Törzsgyűjtemény

De milyen régre tekint vissza ez a szakma? A tervezett mézelvétellel járó méhészet az egyik legősibb foglalkozás (már barlangrajzokon is feltűnnek a méhek, ők az egyik legrégebben „háziasított” állatfajta), a méz jótékony hatásairól szóló irodalmi utalások pedig nagyjából egyidősek az emberiség írott történelmével, már az Ószövetségben Isten szeretetének jelképeként jelenik meg. Az első keresztények szintén mézzel kínálták az újonnan megkeresztelteket, de jól ismert a tejjel-mézzel folyó Kánaán kifejezés is.

Báró Ambrózy Béla: A méh, Pátria, 1914, 295. – Törzsgyűjtemény

A zsidók szemében a méz szerelmi erőt, valamint bőséget és jólétet is jelentett, újszülötteik száját mézes vajjal kenték be. Még Sámson is méhcsaládot és mézet talált lánykérésből visszatértében az odafelé megölt oroszlán koponyájában. A méheket az ókori görögök és rómaiak ugyancsak nagy becsben tartották (Hérodotosz gyógyításra is használta), ahogyan később az egész arab világban is.
Hérodotosztól tudjuk, hogy a Kárpát-medencében a trákok már 2500 éve foglalkoztak méhekkel. A magyarság is a kereszténység felvétele előtt ismerkedett meg a méhészettel, az Árpád-ház idejében azonban már a kolostorok voltak a méhészkedés központjai, ezt több királyi oklevél is alátámasztja. A 11–14. században különösen a bencések, ciszterciek és premontreiek gazdaságai jeleskedtek a méztermelésben (az ezzel foglalkozó szerzetest apiariusnak nevezték).

Illustriertes Handbuch der Bienenzucht, Stuttgart, 1889, 147.

Már a Szent István által 1001-ben alapított pécsváradi bencés kolostor személyzetéhez tizenkét méhész, hat viaszöntő és egy mézeskalácsos mester tartozott. A tihanyi apátságnak I. András két méhészt és 50 kaptárat adományozott, míg I. Géza 1075-ös rendelete szerint Ártánd község évente 12 akó (~1 tonna) mézet tartozott szolgáltatni a garamszentbenedeki apátság részére. Az egyházi birtokosok a 13. századtól szedtek méhtizedet jobbágyaiktól.

Mezei gazdaság könyve (Stephens Henry „The book of the farm” c. munkája nyomán; Pest, 1856), IV. kötet, 259. – Törzsgyűjtemény

Később a törökökkel vívott harcok ugyan nem sokat ártottak a korabeli méhészetnek (lévén, hogy ők is kedvelték a mézet), a reformáció és a különböző világítóanyagok térnyerésével kevesebb gyertyára, a finomított cukor elterjedésével pedig kevesebb mézre mutatkozott igény, így a mesterség a középkor végére hanyatlásnak indult. (Mária Terézia és Anton Janša szerepe ezért is volt annyira kiemelkedő.)
Nyilvánvaló gazdasági haszna mellett ugyanakkor szimbolikus jelentősége is van a méznek és a méheknek az egyházban, és nem csak a termékenységet illetően (ahogyan arra nyelvünk ’méh’ szavának kettős jelentése is utal).

Báró Ambrózy Béla: A méh, Budapest, Pátria, 1914, 642. – Törzsgyűjtemény

Szent Ambrus az egész egyházat hasonlította méhkashoz, a híveket pedig a méhekhez. Szent Ágoston szerint a méz Isten jóakaratát és gyengédségét jelzi. A legszebbek talán Szalézi Szent Ferenc szavai: a kegyelem olyan a lélekben, mint a méh a virágban: nem töri össze, csak megtermékenyíti, sajátos szépségét élettel tölti meg. Szent Bernátot, a ciszterci rend és kora egyházának legnagyobb hatású szónokát kortársai doctor mellifluusnak, azaz mézajkú doktornak nevezték. „Lángolj és világíts! Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos semmiség. Lángolni és világítani: ez maga a tökéletesség.” Szent Bernát 12. századi szavaihoz ugyancsak erősen kötődnek a méhek: nem csupán szorgalmuk révén állhattak a szerzetesek előtt jó példaként, de mindennapjaik során a világításhoz használt viaszgyertyáikat is nekik köszönhették.
Pünkösd ünnepéhez közeledvén érdemes itt is megemlítenünk egy nagyon szép párhuzamot. Ha a méhek a kas védelmében szúrni kényszerülnek, belepusztulhatnak. Ehhez hasonlóan az egyházban a gyertyák magát Jézust is szimbolizálják, hiszen önmagukat fölemésztve hoznak fényt a világunkba…
A szövegben látott képek a zirci Ciszterci Műemlékkönyvtár könyveiből valók. A gyűjteményben jó néhány kötet foglalkozik méhészettel. A kezdetben önfenntartásra törekvő, szemlélődő rend a századok alatt a mezőgazdaság művelésében magas fokra jutott. A 18. század végén, a fentebb említett Mária Terézia fiának (II. József) uralkodása alatt Magyarországon tanító renddé is vált, így innentől a méhészkedéssel a szerzetesek helyett már a jobbágyok foglalkoztak.

Erdélyi András (Cisztercei Műemlékkönyvtár, Zirc)

130 éve, 1891. május 18-án hunyt el Ernst Birk, a bécsi császári és királyi udvari könyvtár ny. igazgatója, az 1932. évi velencei egyezmény keretében a magyar nemzeti könyvtárba került Birk-kódex felfedezője és névadója.

1891. június 19-én a Wiener Zeitung hasábjain hosszú megemlékezés jelent meg a bécsi udvari könyvtár két munkatársának tollából, amelyben egy hónappal korábban, 1891. május 18-án elhalálozott kollégájuk, a neves történész és könyvtáros, Ernst Birk pályáját és alakját elevenítették fel. A 130 éve elhunyt tudósról magyar pályatársai is megemlékeztek a Magyar Könyvszemle 1891/1–2-es számában, ugyanis mind történészkutatóként, mind könyvtárosként bekapcsolódott a magyar tudományos életbe is.

Ernst von Birk arcképe. In. Österreichische Nationalbibliothek, Bildarchiv und Grafiksammlung, PORT_00078961_01

Birk „Ernő” életútja nem volt különösebben eseménygazdag. Az 1810. december 15-én született, lovagi származású bécsi fiatalember szülővárosában folytatott jogi és filozófiai tanulmányai után a Habsburg Birodalom pénz- és gazdasági ügyeiért felelős Udvari Kamarában tevékenykedett. Könyvtárosi pályája 1837-ben indult, amikor fogalmazó gyakornokként az akkor már jelentős múlttal rendelkező, s a 19. század elejétől reprezentatív uralkodói gyűjteményből az Osztrák Birodalom nemzeti könyvtárává váló bécsi udvari könyvtárba került. Első jelentősebb történeti munkája 1845-ben jelent meg. 1848 októberének végén, a bécsi forradalom leveréskor, amikor Windisch-Grätz tábornok seregeinek ágyútüze folytán kigyulladt a Hofburg, az ekkor már „scriptor”-ként működő Birk jelentős részt vállalt az udvari könyvtár anyagának mentésében.

Az égő udvari könyvtár, 1848. október 31. In. Österreichische Nationalbibliothek, Bildarchiv und Grafiksammlung, Pk 3001, 100.

Ő irányította a könyvtár teljes nyomtatványanyagának rekatalogizálását, amely 1846-ban kezdődött el, s huszonhét éven át tartott. Ezen évek alatt Birk fokozatosan haladt egyre feljebb a hivatali ranglétrán, míg 1871-ben a császár kinevezte az intézmény igazgatójának.
1854-ben a tapasztalt bécsi könyvtáros volt a magyar Nemzeti Múzeumba kirendelt helytartósági vizsgálóbizottság szakértői tagja. E bizottság feladata az volt, hogy felmérje a múzeum, s különösen a múzeumi könyvtár szükségleteit, s javaslatokat tegyen annak rendezésére, szabályozására. E vizsgálat nyomán a bécsi bibliotékárius az udvari könyvtárban szerzett tapasztalatára alapozva átfogó programot javasolt a könyvtár anyagának feldolgozására, különös tekintettel az oklevelekre és kéziratokra.  
Ernst Birk könyvtárosi munkája mellett jelentős történészi kutatótevékenységet is folytatott. Ennek köszönhetően 1851-ben a bécsi, majd később a bajor Tudományos Akadémia tagja lett. A magyar történelem kutatásában szerzett érdemei miatt 1872. május 24-én a Magyar Tudományos Akadémia is külső tagjának választotta meg. Magyarország késő középkori történetére vonatkozó oklevélmásolatait halála után az Akadémia megvásárolta.

Ernst Birk forrásközlése az Új Magyar Múzeum hasábjain.  Birk Ernő, Özv. Hunyadiné és Szilágyi Mihály eddig ismeretlen frigykötésök Garai László nádorral. In. Új Magyar Museum, 1851/6, 344–349.

A magyar kultúra és tudományosság szempontjából azonban Ernst Birk legnagyobb érdeme egy sokáig elveszettnek hitt magyar nyelvemlék megtalálása volt. Sigismondo Ferrari olasz domonkos szerzetes, a rend 17. századi magyarországi újjászervezője 1637-ben publikált latin nyelvű rendtörténeti munkájában említést tett egy bizonyos Magyarországi Pál testvérről, aki 1474-ben lefordította a Nyulak szigeti (ma Margitsziget) domonkos apácák számára a rendi regulát és konstitúciókat, amely műnek a Szent Remigius napján elkészült kézirata az olasz rendtörténetíró kezébe került. Ferrari ugyan magyarról latinra való fordítást említ, de a kor nyelvi-kulturális viszonyainak ismeretében nyilvánvaló elírásról van szó.

Sigismondo Ferrari beszámol a domonkos nővérek regulájának és konstitúcióinak magyar fordításáról. Sigismundus Ferrarius: De rebus Hungaricae Provinciae ordinis Praedicatorum, partibus quatuor et octo libris distribuit comentarii, Viennae Austriae, Typis Matthaei Formicae, in Aula Coloniensi, 1637, 529. – Münchener Digitalisirungs Zentrum, Digitale Bibliothek

Ennek a 15. századi magyar fordításnak egy kéziratára bukkant rá Ernst Birk az udvari könyvtár könyvkötésekről leválasztott gazdag töredékgyűjteményének rendezése és meghatározása során 1889-ben, s felhívta rá magyar kollégái figyelmét. A szenzációs leletet Kluch János vizsgálta meg, és ismertette előbb a Magyar Történelmi Társulat 1889. január 3-i ülésén, majd a Magyar Könyvszemlében.

A Birk-kódex első oldala. – Kézirattár, MNy 71, fol. 1^a. A kép a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásban.

A négylevélnyi, sűrűn teleírt töredék érdekessége, hogy az valójában nem a Ferrari által látott, Nyulak szigeti apácák számára Szent Remigius napján befejezett kézirat, hanem annak piszkozatpéldánya, impuruma, a tudós fordító, az egyetemi fokozatokat szerzett Váci Pál munkapéldánya, amin jól nyomon követhető a fordítási folyamat, ahogy a szerzetes az először eszébe ötlő, a latint szorosan követő szavakat, fordulatokat, sokszor magyarosabbakra cserélve stilizálta is munkáját.
A fordítás elkészítésére az apácakolostor megreformálása érdekében került sor. A domonkos rend magyarországi férfi ágát a 15. század közepén Bécsből érkező, már a szigorúbb rendtartás, az obszervancia szellemében élő szerzetesek vezetésével sikerült megújítani. A gazdag Nyulak szigeti apácazárda főként nemesi származású lakóit azonban csak hosszabb ellenállás után sikerült a frátereknek rábírniuk a szabályok szigorúbb tiszteletére. Hogy a rend eredeti szellemének és regulájának megfelelő életet élhessenek, az apácáknak ismerniük kellett ezeket az életszabályokat. Mivel viszont latintudásuk hiányos volt, a szövegeket magyarra kellett fordítani, hogy aztán a regulát hetente, a konstitúciók fejezeteit egy hónapra felosztva rendszeresen felolvashassák nekik.

Ez a Szent Ágoston-i regula egy-egy kisebb fejezetet szentel a közösségi élet céljának és alapjának, az imádságnak, a mértékletességnek és önmegtartóztatásnak, a szüzesség megőrzésének és a vétkező testvérek megintésének, az anyagi javak szükségletek szerinti elosztásának, a közösség előtti bűnvallás, penitencia módjának, az elöljáró hatáskörének és feladatának, valamint a szabályzat betartásának. Ezek mellett a szöveg az apácák olvasmányaira és kegyességi gyakorlatára vonatkozó előírásokat is tartalmaz. A szöveg egyik instrukciójának szellemében készülhetett el a magyar nyelvű kolostori kódexirodalom jó néhány darabja. Ez az utasítás ugyanis elrendeli, hogy az étkezés közben a nővéreknek épületes olvasmányokat kell felolvasni:

Ez a felolvasás a megreformált koldulórendi kolostorokban Európa-szerte történhetett anyanyelven. Bizonyára ilyen, a szigeti közösség előtti felolvasásra készült például a szerzetesi útmutatót és a ferences Temesvári Pelbárt népszerű latin kézikönyveiből fordított prédikációkat tartalmazó Horvát-kódex, vagy a zárda kétszáz évvel korábbi szentéletű lakójának, Árpád-házi Szent Margitnak az életét bemutató kézirat. A regula egy másik passzusa az egyéni olvasásra kiadott könyvek kölcsönzési rendjét szabályozza:

A lelki életről és a kegyességi gyakorlatról a szabályzat tömörsége miatt kevés szó esik. A kötelező imaórákról szólva azonban a magányos imádkozás lehetősége is felmerül, emiatt szükséges az oratoriumban zavartalan nyugalomnak lennie:

Az imádkozás módjával kapcsolatosan csupán annak átélésére figyelmeztet a szöveg:

Ezt az értékes magyar nyelvű kéziratot, amely az 1932-es velencei egyezmény rendelkezései nyomán került Magyarországra, könyvtárunk Kézirattárába, a Magyar Történelmi Társulat 1889. január 3-i ülésén méltán nevezték el a felfedezőjéről Birk-kódexnek, s halálának 130. évfordulóján a magyar irodalom minden kedvelője elismeréssel gondolhat a tudós könyvtárosra, Ernst Birkre.

Irodalom:

• A Birk-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek taratalomszolgáltatásunkban.
• Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802–1867, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1981, 366–373.
• Birk-kódex. 1474. Az emlék hasonmása, betűhű olvasata és latin megfelelője, kiad., bev. Pusztai István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960 (Codices Hungarici, 5).
• Dr. Birk Ernő halála. In. Magyar Könyvszemle, 1891/1–2, 162–164.
• Kiss Farkas Gábor: Latin és népnyelv a késő középkori magyarországi domonkos kolostorokban. Leonhard Huntpichler: Directio pedagogorum. Irodalomtörténeti Közlemények, 120 (2016), 2 sz., 225–247.
• Kluch János: Ismeretlen magyar nyelvemlék 1474-ből a bécsi udvari könyvtárban. In. Magyar Könyvszemle, 1889/1, 1–23.
• Lázs Sándor: Szent Ágoston regulájának 15. századi magyar fordítója. Váci Pál munkássága a 15. századi domonkos rendi reformban. In. Irodalomtörténet Közlemények, 109 (2005), 2–3 sz., 188–204.
• Lázs Sándor: A Birk-kódex keletkezése. Alkotói szándékok és módszerek a 15. századi domonkos reformban. In. Irodalomtörténet Közlemények, 110 (2006), 3–4 sz., 337–356.
• Lázs Sándor: Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján. Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Budapest, Balassi Kiadó, 2016, 168–175.
• Ernst von Birk. In. Wien Geschichte Wiki
• Österreichische Nationalbibliothek: 1848 − Zeit der Lektüre

Korondi Ágnes
(MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
Eötvös Loránd Kutatói Hálózat)

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

A beutazó turizmus Magyarországon a 19. század második felében kezdett kibontakozni, és az útra kelők számára már ekkor kiemelkedő célpontnak számított a főváros. Az ország egész területét vizsgálva egyértelmű, hogy ekkortájt a legtöbb utazó Budapestet kereste fel, de a látogatók nagy része nem volt klasszikus értelemben vett turista. Előfordultak ügyintézési, üzleti célból érkezők, illetve olyanok is, akik a közlekedési eszközök ritka járatai miatt útjukat megszakítva, csatlakozásra várva, kénytelenek voltak egy-egy éjszakát a fővárosban eltölteni. Sok embert vonzottak Budapestre a különféle kiállítások és vásárok is.  A korszak első két nagy „tömegrendezvényét”, az 1885-ös Országos Általános Kiállítást és az 1896-os millenniumi ünnepségeket főként mezőgazdasági és ipari kiállítások és vásárok követték. Ilyen volt például az 1899-ben rendezett Nemzetközi Acetylen Kiállítás is, amely a gázlámpákhoz szükséges anyag különféle felhasználási formáit mutatta be, kiegészülve az ország háziipari specialitásainak vásárával.

Tímár-Thein Miksa: Nemzetközi Acetylen Kiállítás (1899). Jelzet: PKG.1914e/339 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1906-tól Budapesten minden évben rendeztek árumintavásárt, amelyeken különféle iparcikkek és mezőgazdasági termékek mintadarabjait állították ki bemutatás vagy üzletkötés céljából. Ezek voltak a későbbi Budapesti Nemzetközi Vásárok (BNV) elődei.

Faragó Géza: Budapesti Árumintavásár (1922). Jelzet: PKG.1922/22 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első világháborút követő időszakban az idegenforgalom újjáéledését a romokban heverő nemzetgazdaságok mellett nehezítette az országok közötti bizalmatlanság és az új európai renddel bevezetett vízumkényszer is. Magyarországot ezek mellett még a trianoni békediktátum nyomán elszakított területek hiánya is sújtotta. A turisztikai célpontok legnagyobb részének elvesztésével felértékelődtek a megmaradt üdülőhelyek. Így, a húszas évek második felében a gazdasági konszolidációval – és az utazási kedv, a nyaralás egyre elterjedtebbé válásával – a főváros, Budapest turisztikai célú fejlesztése is előtérbe került.

Voit Ervin: Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatala díjtalanul nyújt idegenforgalmi vonatkozású felvilágosítást (1926). Jelzet: PKG.1926/416 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gazdasági válság valamelyest visszavetette a fejlődést, de a helyzet javulásával ismét az idegenforgalom fellendülésének évei következtek. Az a felismerés, hogy a Bécsbe érkező turistákat egy meghosszabbított utazással Budapestre lehetne csábítani, gyakorlati intézkedéseket eredményezett: 1931-ben Budapest és Bécs között jó minőségű autóutat adtak át, és ebben az évben nyílt meg a Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal bécsi irodája is.

Farkas Endre: Budapest-Wien (1931). Jelzet: PKG.én/58 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ekkor találták ki a gyorsan népszerűvé vált „Három nap Budapesten” kampányt, amely vízummentes utazást biztosított a külföldről érkezők számára.

Repcze János: 3 Tage in Budapest (1931). Jelzet: PKG.én/412 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Budapest Székesfőváros az utazási szándék felkeltése és a nagyközönség ízlésének finomítása érdekében idegenforgalmi plakátpályázatokat írt ki. A versenyfelhívásra 1928-ban még csak 104, 1934-ben pedig már 394 pályamű érkezett.
Leggyakrabban a Budát és Pestet elválasztó Duna, a Lánchíd, a Gellért-hegy, a Hősök tere, a Parlament épülete, a Mátyás-templom és a Halászbástya ihlette meg az alkotókat.

• 
• 
• 

A főváros vezetése már az 1800-as évek végén felismerte, hogy milyen nagy lehetőségek rejlenek a terület vízkincsében, viszont a „Budapest fürdőváros” tudatos koncepciója már csak a két világháború közötti időszakban vált az idegenforgalmi propaganda fontos elemévé.

• 
• 

A strand intézménye az 1920-as évektől vált népszerűvé, és ez Budapest életében is megmutatkozott: az egyre növekvő számú szabadtéri strandfürdők átalakították Budapest fürdőéletét.

• 
• 
• 
• 
• 

A fürdők népszerűsítése továbbra is fontos része maradt az idegenforgalmi propagandának. 1932-ben a fővárosi gyógyfürdőkbe hívogató plakátok készítésére írt ki pályázatot a Szent Gellért Fürdő és Szálló. A beérkezett 107 pályamű a fürdőkultúra mellett sok esetben a főváros szépségeit is bemutatta.

• 
• 

A főváros az 1930-as években olyan – rendkívüli látogatottságot eredményező – nemzetközi találkozóknak, rendezvényeknek volt házigazdája, mint az 1930/31-es Szent Imre emlékév, az 1933-as Nemzetközi Cserkésztalálkozó és az 1938-ban megrendezett Eucharisztikus Kongresszus.

• 
• 
• 

A Szegedi Szabadtéri Játékok példájára Budapest színházi és idegenforgalmi szakemberei a margitszigeti víztorony lábánál reprezentatív szabadtéri színpadot álmodtak meg. A háromezer-ötszáz személyes nézőtérről eső esetén a közönség a víztorony köré épített száz méter hosszú fedett sétány alá húzódhatott. Az 1938-ban átadott intézmény megalapítását a kortársak nagy jelentőségű kulturális és idegenforgalmi eseményként értékelték.

Réczey Miklós: Szigeti Szabad Színpad (1938). Jelzet: PKG.1938/477 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatalának jelentése szerint 1940-ben 214 ezer belföldi és 58 ezer külföldi érkezett a budapesti szállodákba és panziókba. A hivatal ebben az évben 442 ezer prospektust és 4900 plakátot küldött szét az érdeklődőknek.

Budapest (1940). Jelzet: PKG.én/64 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A második világháború idején a testi és lelki bajokkal küzdő ország népében a gyógyulni vágyás érzését szólították meg a korábbi évekhez képest csekélyebb számban kiadott idegenforgalmi plakátok.

• 
• 

Az 1944–45 telén bekövetkezett háborús pusztítás Budapest régi arculatának egy részét végérvényesen megváltoztatta, de korabeli turisztikai életének hangulatát tovább őrzik az idegenforgalmi plakátok.

E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész

Felhasznált irodalom:

• Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között. In: Korall, 26. évf. (2006. nov.) 185–208.
• Lövei-Kalmár, Katalin A fürdőélet átalakulása Magyarországon a 20. században a társadalmi, politikai változások tükrében In: Vörös és fehér. Társadalmi-politikai átmenetek Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulójától. Eger, Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó, 2020, 177–192.
• Katona Anikó: Az úti cél: Budapest. Ifj. Richter Aladár és a harmincas évek idegenforgalmi plakátja. Art Magazin online.
• Csánky Dénes: Budapest Székesfőváros plakátpályázata. In: Magyar Iparművészet, 1935. 69–76.
• Magyar művészet 1919–1945. Szerk. Kontha Sándor, Budapest, Akadémiai, 1985. (A magyarországi művészet története 1.) Digitalizált változat: Internet Archive
• N. Kósa Judit: Cukorjegy és országimázs. 2000.12.15. In. Népszabadság Online Archívum

Környezetvédelmi beszélgetésekben gyakran merül fel, hogy a társadalom fenntarthatóbb pályára állításához egy új paradigmára, gondolkodási keretre lenne szükség. Ezen belül kiemelt szerepű magának a pénzrendszernek a megreformálása is. Bejegyzésünk második részében lássuk, milyen megállapításokra jutottak a pénzrendszert, s ezen belül kiemelten a kamat természetét vizsgáló kutatók.

(A sorozat első része 2021. április 22-én, a Föld napján jelent meg, a lehetséges megoldásokról szóló harmadik részt pedig 2021. június 5-én, a környezetvédelmi világnapon tesszük közzé.)

A Föld és a pénz. Grafika: A szerző

Pénz

Bernard Lietaer [et al.]: Pénz és fenntarthatóság: a hiányzó láncszem. A Római Klub európai szervezetének jelentése a Finance Watch és a World Business Academy részére, [Budapest], Image Kft., 2015. – Törzsgyűjtemény

Silvio Gesell német–argentin kereskedő, pénzelméleti szakember először 1916-ban megjelent művében vizsgálta a pénzt:

Dr. Joób Márk, a Soproni Egyetem címzetes egyetemi tanára a hatalom és demokrácia szemszögéből láttatja a kérdést:

Joób Márk: Pénzrendszerváltást! Miért nem fenntartható a pénzrendszer, és hogyan lehetne azzá tenni?, Budapest, Magyar Természetvédők Szövetsége, 2020. – Törzsgyűjtemény

Kifejezetten a pénz és fenntarthatóság kapcsolatát elemző műből több bekezdést is fontosnak tartunk:

Gesell, Silvio: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén, [Piliscsaba], Kétezeregy K., 2004. – Törzsgyűjtemény

Kamat

Joseph E. Stiglitz hét évig a Clinton-kormányzat és a Világbank vezető közgazdászaként dolgozott, így közelről látott rá a világgazdasági folyamatokra, mentő hitelekre, bedőlt nemzetgazdaságokra, s így például a kamatkérdéseket is a maga árnyaltságában látja:

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai, Budapest, Napvilág, 2003. – Törzsgyűjtemény

Gyulai Iván, ökológus, az Ökológiai Intézet a fenntartható fejlődésért alapítvány elnöke érvelésében egy helyen – a társadalmi polarizációt vizsgálva – Helmut Creutz német pénzügyi elemző, publicista kutatását idézi:

Gyulai Iván: Pénz és fenntartható fejlődés, Budapest, Magyar Természetvédők Szövetsége, 2016. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kiszely Károly teológus, környezetvédelmi aktivista, író így írt a kamat áttételes környezeti hatásairól:

Kiszely Károly: A gyilkos kamat: környezetvédelmi alapismeretek – másképpen, Budapest, Harmadik Part Alapítvány, 1995. – Törzsgyűjtemény

Ahogy e bejegyzést írtam, hívták fel rá a figyelmemet, hogy vannak olyan szerzők is, akik szerint a problémát pusztán a pénzrendszer hibájára, s ezen belül a (kamatos) kamat jelentőségére leszűkíteni leegyszerűsítés, és ezek az aggasztó jelenségek sokkal inkább általánosan, a hierarchikus expanzív társadalmi rendszerek kiterhelő jellegével magyarázhatók, s a kamat alkalmazása csupán felgyorsítja ezeket. A jövőben igyekszünk ezekről az elméletekről is beszámolni, ennek ellenére érdemesnek érezzük a pénzrendszer kritikájáról író szerzők idézetein is elgondolkodni.

Válogatta: Gondos Gábor

További művek a témában:

• Belgin, Stephen: Új pénz egy új világnak, Budapest, Bankráció Kft., 2016.
• A Magyar Természetvédők Szövetsége kiadványai Pénzrendszerváltás témában
• Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény, szerk.: Pataki György, Takács-Sánta András, Budapest, Typotex, 2005.
• Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Budapest, Napvilág, 2004.
• Helmut Creutz: A pénz-szindróma. Utak a válságmentes piacgazdasághoz, Budapest, Hifa Hungária, 1997.

Baranyai Decsi János a 16. századi régi magyar irodalom egyik, ha nem a legsokoldalúbb szerzője. 1560 után született a Tolna megyei Decsen, amely a felső-baranyai református szuperintendenciához tartozott, ezért írta magát Baranyainak. Családneve Csimor volt. Szülőhelyén, majd Debrecenben és Kolozsvárott tanult. 1587-ben külföldi tanulmányútra indult (peregrinált) egy főrangú fiatalember, Losonci Bánffy Ferenc kísérőjeként. Előbb Wittenbergben, ezt követően pedig Strasbourgban jártak egyetemre. Időközben a család Decsen fekvő otthonát elpusztította a török, ezért 1592 végén Baranyai Decsi családjával együtt Báthory Zsigmond fejedelemségének idején Erdélybe menekült. 1593 őszétől haláláig, 1601-ig a marosvásárhelyi iskola tanára, 1595-től rektora volt.

Baranyai Decsi halálának időpontjára vonatkozólag a legfontosabb adat egy kézírásos bejegyzés, amely Piskolti Fabricius Mátyástól, egy marosvásárhelyi református prédikátortól származik. A bejegyzés az 1573-ban, Wittenbergben megjelent Paul Eber-féle Calendarium historicum a gyulafehérvári Batthyány Könyvtárban őrzött példányának 172. lapján olvasható. E lapon a május 14-én történt fontosabb világtörténeti események után ez áll: „A következő éjszakán, éjjel két órakor meghalt a legtudósabb férfi, társam, Decsi János úr, az Úr 1601. évében. Iskolánk díszét és ékét – a gyászbeszédet én tartottam Izajás 57. fejezetéből – eltemettük e hónap 16. napján, szerdán.”

Különféle műfajokhoz tartozó művei nagy műveltségéről és széleslátásáról tanúskodnak. Írt útirajzot Hodoeporicon itineris Transylvanici, Moldavici, Russici címmel (Wittenberg, 1587). 1601-ben Strasbourgban védte meg Synopsis philosophiae című disszertációját. Ránk maradtak búcsúztató, illetve üdvözlő alkalmi költeményei görögül és latinul, de verselt magyar nyelven is. Ő a szerzője a Török császárok krónikája című históriás éneknek (Szeben, 1599 előtt). 1593-ban jelentette meg Kolozsvárott terjedelmes Syntagma institutionum iuris imperialis ac Ungarici című jogi munkáját (RMNy I. 719), amelyben egyedülálló módon a német birodalmi, a római és a magyar jog szabályainak magyarázatára és összerendezésére, mai szóval harmonizációjára tett – visszhangtalanul maradt – monumentális kísérletet. A Syntagma némelyik példánya tartalmazza a szerző fametszetes portréját.

Baranyai Decsi János fametszetes portréjának hasonmása. In: Baronyai Decsi János magyar historiája, közli: Toldy Ferenc, Monumenta Hungariae Historica – Magyar Történelmi Emlékek, II/17. kötet, Pest, Akadémia, 1866., [LXXII.] – Törzsgyűjtemény

E műve Báthory Zsigmondnak szóló ajánlásában már érinti a magyar történetírás fontosabb problémáit. Történetírásra maga is vállalkozott. Commentarii de rebus Ungaricis című művében Erdély 1592 és 1598 közötti történetét taglalta, sűrű kitekintéssel a tizenöt éves háború magyarországi eseményeire is. E műve majd két évszázadig kéziratban maradt, egyik fellelt részét Kovachich Márton György csak 1798-ban jelentette meg. A római történetíró Caius Sallustius Crispus két egészében fennmaradt művét, a Coniuratio Catilinaet és a Bellum Iugurthinumot elsőként fordította magyarra Az Caius Crispus Sallustiunak két históriája címmel (Szeben, 1596, RMNy I. 786). Szintén úttörő Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum chiliades quinque (Bártfa, 1598, RMNy I. 815) című munkája, amelyben mintegy ötezer görög és latin mondást plántált át magyarra. Nem véletlen, hogy ezt a szót használjuk, hiszen az antik szólásokat Baranyai Decsi nem pusztán lefordította, hanem törekedett azok akkor használatos megfelelőire rálelni, vagy ilyenek hiányában azokat maga megalkotni.

Baranyai Decsi Adagiajának szólásai közül egy kisebb csoport, a gyakrabban használtak hamar belekerültek Szenci Molnár Albert magyar-latin szótárának második (Hanau, 1611, RMNy II. 1012) és harmadik (Heidelberg, 1621, RMNy II. 1239) kiadásába. E műve így szerencsésen elkerülte azt a mostoha sorsot, ami jogi és történeti munkájának jutott – a visszhangtalanságot és a több évszázados feledést.

Baranyai Decsi szólásgyűjteményének címlapja elárulja, hogy a mondások öt egymást követő ezres csoportját (chiliades quinque) a marosvásárhelyi iskolamester Rotterdami Erasmustól, Hadrianus Juniustól, Joannes Alexander Brassicanustól, Gilbertus Cognatus Nozerenustól, vagyis neves németalföldi és német humanista szerzőktől és bizonyos más remek (köz)mondásgyűjtőktől válogatta ki („[…] ex Des. Erasmo, Hadriano Iunio, Ioanne Alexandro, Cognato Gilberto et aliis optimis quibusque paroemiographis excerptae […]”).

Baranyai Decsi János: Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum chiliades quinque, Bártfa, 1598, RMNy I. 815. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet. RMK I. 298.

Tolnai Vilmos mutatott rá az Adagia forrásvizsgálata kapcsán, hogy Baranyai Decsi az átültetendő szólásokat „nem külön-külön könyvekből merítette, hanem olyan Erasmus-kiadásból, amelyhez függelékképpen más gyűjtemények is voltak csatolva,” és hogy művének forrása Erasmus Adagiorum chiliades quatuorának 1574-es baseli (VD 16 E 1950) kiadása volt.

Erasmus, Desiderius: Adagiorum chiliades quatuor cum sesquicenturia [...]. Basileae [Basel], ex officina Episcopiana, per Eusebium Episcopium et Nicolai fr. haeredes, 1574. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára. Jelzet: Ant. 9204.

E más gyűjtőktől is bővített szólásgyűjtemény 7605 mondásából Baranyai Decsi Erasmustól vesz át 3438-at, a többiektől 1349-et (Magyar Nyelv (7) 1911, 223–4.). Azaz a maga (a címlap tanúsága szerinti) ötezréből, valójában 4795-jéből 4787-et. A maradék nyolcból az egyik a Procul Buda claudo – Messze Buda sánta embernek közmondás, amelyre rögvest kitérünk, így mindössze hét eredete ismeretlen.

Baranyai Decsi Adagiaja Erasmust másolja szerkezeti beosztásában is, vagyis ezres (chiliades, 1–10.), százas (centuriae, 1–10.), tízes (decades, 1–10.) csoportokra tagolódik, amiket az egyesek (1–10.) követnek. Többnyire egy görög-latin-magyar sor- avagy szóláshármas tesz ki egy számot. De van úgy is, hogy hiányzik a görög megfelelő.

Például a 2. 5. 3. 3. (tehát az 1423. sor-) számú szólás a Procul Buda claudo – Messze Buda sánta embernek” esetében nincs görög sor, sőt szinte bizonyos, hogy a latin sor sem eredeti, hanem Baranyai Decsi fordította vissza latinra a már létező magyar szólást. Az ókorban Budára nem járt senki, pláne nem sántán.

A magyar szólások közül jó néhány ma is használatos. Rácsodálkozhatunk, hogy 1598-ban már nyomtatott formában is rögzültek például a következő (köz)mondásaink:

Jó pap holtig tanul (1. 6. 8. 3.)
Nemakarásnak nyögés vége (2. 5. 1. 5.)
Olcsó húsnak híg az leve (2. 8. 4. 7.)
Oly messze tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. (3. 4. 3. 3.)
Te sem vagy jobb az deákné vásznánál (3. 4. 4. 3.)
Kücsin [kicsiny] az bors, de erős. (3. 8. 8. 8.)
Hát az őrzőkre ki vigyáz? (5. 1. 6. 5.) 

Mások ma már nem használatosak, de értelmük világos:

Isten oltalmazzon ilyen kínoznivaló bortól (3. 4. 3. 3.) – Borkostolókra remek, bár nem túl tapintatos (hozzá)szólás.
Soha nincs oly nagy hosszú hágó, kinek lejtője nincsen (3. 4. 5. 4.) – Biztatásul a Tour de Hongrie résztvevőinek.
Minden gazdagsága ruhájában vagyon (3. 4. 5. 7.) – mása sincsen.
Nem árt az fegyver az úton járó embernek (3. 4. 5. 7.) – a lőfegyverlobbi sales managereinek krédója lehetne.
Szépen szól a hegedű, de üres belől [belül]. (3. 4. 7. 6.) – de nem azért, mert senki nem húzat mostanában nótát.
Farkasnak nem kell erdőt mutatni (3. 4. 6. 10.) – ismeri magától is. 

Idetartozóan még hadd ossza meg a bejegyzés írója egyik kedvencét:
Kétfelé tekints, mikor az agg komondor ugat. (1. 2. 7. 1.)

Az intelem olyan frappáns és találó, hogy mindenféle magyarázata felesleges. Használata akár újra meghonosodhatna.
Most érdemes a görög és a latin mintákat is elolvasni Baranyai Decsinél. Görögül a mondás így szól: Ἄκουε τοῦ τὰ τέσσαρα ὦτα ἔχοντος azaz: Arra hallgass, akinek négy füle van. A görög sor tükörfordítása a következő latin: Eum ausculta, cui quatuor sunt aures. S szerepel ehelyütt még egy latin sor, amelynek értelme teljesen azonos (idem) az előzőével, bár megfogalmazása egészen más: Cane vetulo latrante foras prospecta [!], ami azt jelenti, hogy Ha ugat az öreg kutya, nézz ki (a házból)!
Az Eum ausculta, cui quatuor sunt aures szólás Erasmus gyűjtése (1. 3. 8. = 208.), aki az antik minták magyarázatainak fejtegetéséhez hozzáfűzte még, hogy saját korában is használja a köznép Prospectandum vetulo latrante cane formában, – a mondással kapcsolatos lelkesedésünket némileg lelohasztva – subsordida metaphora, azaz némileg piszkos, kopottas, nem kellően tiszta, de mégis találó (apta) képet használva arra, hogy semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor öregek figyelmeztetnek óvatosságra. Mert az öreg kutyák nem ugatnak vaktában, mint ahogy a kölykök teszik. 

Több dolog is következik ebből.
Azt látjuk, hogy Baranyai Decsi eltért a közmondás klasszikus (görög) forrásától, annak latin fordításától is. Erasmus fejtegetéseit az adott helyen végigolvasta, és egy azonos értelmű latin mondás canis vetulusa, öregecske kutyája változott nála koros magyar pásztorkutyává, agg komondorrá. Mintegy honosítja így nem is az antik, hanem a szinte kortárs németalföldi – hollandul így ismert: Als de oude honden blaffen: zie toe! – Erasmus által latinra fordított mondást, amit azért választott sajátja megfogalmazásának kiindulásául, mert találóbbnak tartotta, mint az eredetit. (Hiszen kinek, vagy minek is van négy füle? Tudja Erasmus.)

A Baranyai Decsi-féle Adagia a Régi Magyarországi Nyomtatványok bibliográfiája szerint 14 példányban maradt ránk (l. RMNy I. 815.). Kiadástörténetének jelentősebb állomása volt, amikor az ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoportja 1978-ban 400 példányban facsimiléjét kiadta. Nagy előrelépés volt az is, amikor az elmúlt években az OSZK elektronikus katalógusában az RMK I. bibliográfiai tartományába tartozó kiadásokhoz helyben fellelhető példányok digitális másolatának linkje belekerült a katalógusba. Mivel az Adagia használatában komoly problémát okozott az, hogy a gyűjtemény sorszámmal ellátott szólásai semmilyen más meghatározható rendszert nem követtek, komoly hiány nyert pótlást, amikor 2016-ban A magyar szólások és közmondások első gyűjteménye – Baranyai Decsi János Adagiorumának (1598) mutatója című kötet Kovács Gábor Krisztián szerkesztésében megjelent. Ez a mutató tartalmazza a szólások mai helyesírás szerinti átírását, valamint a magyar szólások betűrendes mutatóját. Minden érdeklődő kedvére belelapozhat és böngészheti. Hamar meggyőződhetik arról teszem azt, hogy Baranyai Decsinél nem szerepel olyan szólás, ami sasról vagy keselyűről szólna, ellenben több is, ami az oroszlánról. Például: Az szamár is oroszlánnak látszik az tudatlanoknál (1. 5. 6. 9.), vagy Nyúl lévén oroszlánval [oroszlánnal] veteködöl [vetekedel] (1. 7. 7. 8.), Könnyű holta után az oroszlánt is csúfolni (4. 7. 1. 5.).

A kötet az ismeretlen jelentésű magyar szavak után a „(’?’)” jelzést tünteti fel. Ezt több szó esetében is előfordul.

Nézzünk ezek közül egyet!
A kühi szót egyszer használja Baranyai Decsi szólásgyűjteményében, nevezetesen így: kühit mondani (1. 7. 7. 10.). Olvassuk el ennek a szólásnak a latin nyelvű kiinduló sorait: herbam porrigere (a. m. füvet nyújtani) illetve ezzel azonos jelentésű a manus dare (a. m. kezet adni) sorokat. Nem jutottunk tehát közelebb a kühit mondani jelentéséhez. Fel kell lapoznunk Erasmust (herbam dare, 1. 9. 78. = 878.). Ő így ír: „Herbam dare pro eo, quod est victorem agnoscere ac se victum fateri, passim obvium est apud doctos. Inde sumptum, quod, ut est auctor Festus Pompeius, id erat pastoralis vitae indicium, propterea quod antiquitus cursu aut alio quopiam certamine superati herbam ex eodem statim loco decerptam adversario porrigebant, victoriae agnitae symbolum. […]” Azaz: „füvet adni annyit tesz, mint a győztest elismerni, és magunkat vesztesnek nyilvánítani. Lépten-nyomon elébünk kerül a mondás tudós embereknél. Festus Pompeius szerint a kép a pásztoréletből való, mert a régieknél a futó-, vagy akármilyen más verseny alkalmával azok, akik alulmaradtak, rögvest ugyanarról a helyről letépett füvet nyújtottak oda ellenfelüknek, a győzelmük elismerésének szimbólumaként.” A dare manusról Erasmus (1. 9. 79. = 879.) pedig így kezdi fejtegetését: „Simili figura dixit Horatius dare manus pro eo, quod est se victum agnoscere. Nam qui se victori dedunt, ne interimantur, ultro manus ad vincula offerunt.” Azaz „hasonló képet használva mondta Horatius a dare manust, ami annyit tesz, mint elismerni magunkról, hogy legyőztek. Mert akik megadják magukat a győztesnek, hogy ne pusztítsák el őket, önként nyújtják kezüket bilincsre.” 

Ebből világos tehát, hogy kühit mondani annyit tesz, a győztest győztesnek, más elsőségét s egyúttal magunkat vesztesnek elismerni.
Vizsgálódásunkat megerősíti A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának kuhi címszava: 1591-ből már nyomtatásból ismert a következő sor: Ha nem lehet, nagy alázatosan mondj kuhit. A kuhi szó jelentése Baranyai Decsi korában tehát szégyen, felsülés, azután kudarc elismerése, lemondás.
Vagyis a szó és így a szólás jelentése nem ismeretlen, csak szinte teljesen feledésbe merült. 

Zárásul:
A módszertan tisztán előttünk áll. Ha Baranyai Decsi egy szólásának értelme nem világos, el kell olvasnunk latin vagy görög nyelvű sorait is. Ha ezek nem igazítanak el (erre láttunk az imént példát), fel kell lapoznunk Erasmusnak vagy társainak a szóláshoz fűzött fejtegetéseit. Ha ez sem segít, mert van ilyen eset is, akkor a magyar nyelvtörténeti szakirodalom eredményeire, illetve találgatásaira vagyunk utalva. Ha ezeket adott esetben nem találjuk elég meggyőzőnek (így például: mondj egy tzapunkurtot. 3. 3. 1. 1.), akkor vagyunk valóban nehéz helyzetben.

420 éve hunyt el Baranyai Decsi János, magyar történetíró, műfordító, jogi komparatista, költő, beszédíró, szóláskutató, iskolamester. 

Szvorényi Róbert
(Régi Nyomtatványok Tára,
Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom:

• Baranyai Decsi János magyar históriája, 1592–1598. Ford. és bev. Kulcsár Péter, [jegyz. Bellus Ibolya]. Budapest, Helikon, Európa, 1982. (Bibliotheca Historica) 7–8.
• Barts Gyula: Zalai Kápolnai András és Piskolti Fabricius Mátyás élete és feljegyzései (1576–1601). Sopron, Vitéz Tóth Alajos […] műintézete, 1929. 15.
• RMNy I. = Régi Magyarországi Nyomtatványok I. (1473–1600) – Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum I. Szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, Käfer István, Kelecsényi Ákos. Budapest, Akadémiai, 1971.
• RMNy II. = Régi Magyarországi Nyomtatványok II. (1601–1633) – Res litteraria Hungariae vetus operum impressorum II. Szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, közrem. Fazakas József, Heltai János, Kelecsényi Ákos, Vásárhelyi Judit. Budapest, Akadémiai, 1983.
• Adagiorum Graecolatinoungaricorum chiliades quinque, ex Des. Erasmo, Hadriano Iunio, Ioanne Alexandro, Cognato Gilberto et aliis optimis quibusque paroemiographis excerptae, ac Ungaricis proverbiis, quoad eius fieri potuit, translatae, studio ac opera succisiva Ioannis Decii Baronii. Bartphae [Bártfa], excudebat Iacobus Klöss, 1598. Elektronikus hozzáférés.
• Tolnai Vilmos: Decsi János Adagiumainak forrása. In: Magyar Nyelv (7) 1911, 223–224.
• VD 16 = Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des 16. Jahrhunderts. Hivatalos honlap.
• Des. Erasmi Roterodami Adagiorum chiliades quatuor cum sesquicenturia ex postrema authoris recognitione, quibus praemissi sunt quatuor indices locupletissimi, tam adagiorum, quam locorum, tum rerum ac vocum […]. Basileae, ex officina Episcopiana, per Eusebium Episcopum et Nicolai fr. haeredes, 1574. Digitális példány.
  
• Erasmus, Desiderius: Adagiorum chilias prima. Pars prior. Edd. M. L. van Poll-van de Lisdonk, M. Mann Phillips, Chr. Robinson. (Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami.) Ordo II., tomus 1. North Holland – Amsterdam – London – New York – Tokyo, Elsevier, 1993. Nr. 208. 320–322.
  
• Erasmus, Desiderius: Adagiorum chilias prima. Pars altera. Edd. M. L. van Poll-van de Lisdonk, M. Cytowska. (Opera Omnia Desiderii Erasmi Roterodami.)  Ordo II., tomus 2. Amsterdam – Lausanne – New York – Oxford – Shannon –Tokyo, Elsevier, 1998. Nr. 878., Nr. 879. 394.
• Suringar, W. H. D.: Erasmus over Nederlandsche spreekwoorden en spreekwoordelijke uitdrukkingen van zijnen tijd. Utrecht, Kemink en zoon, 1873. Nr. 70., 117–121., különösen 121. Fellapozható itt.
• Paczolay Gyula: János Baranyai Decsi and His Adagia.  In: „Igniculi sapientiae”  – Symposium und Ausstellung zum 400. Jahrestag des Erscheinens der Adagia von János Baranyai Decsi in der Széchényi Nationalbibliothek, 1998. – János Baranyai Decsi Festschrift. Red. Barna Gábor, Stemler Ágnes, Voigt Vilmos. Budapest, OSZK, Osiris, 2004.
• Paczolay Gyula: Baranyai Decsi Csimor János, a szóláskutató. In: Baranyai Decsi Csimor János emlékezete. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2001. 12–27. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 235.)
• Baranyai Decsi János: Adagiorum. [A hasonmás szövegét gondozta Molnár József]. Budapest, ELTE, 1978. (Fontes ad Historiam Linguarum Populorumque Uraliensium.)
• A magyar szólások és közmondások első gyűjteménye  –  Baranyai Decsi János Adagiorumának (1598) mutatója. Szerk. Kovács Gábor Krisztián. Budapest, Universitas, 2016.
• A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. H-Ó. Szerk. Kis Lajos, Papp László. Budapest, Akadémiai, 1970. s. v. kuhi. 655–656.
• Alexics György: Cáp. Cápunkurt. In: Magyar Nyelvőr (26) 1897, 502–503.

 

Tandori Dezső több mint ötven évet felölelő pályája során nemegyszer okozott megdöbbenést a hazai irodalmi közönség számára. A Töredék Hamletnek (1968) című debütálókötete – rendhagyó módon – rögtön a korszak irodalmi megújulásának meghatározó alakjává avatta a szerzőt. Második kötetét, az Egy talált tárgy megtisztítását (1973) pedig sokan a legkiemelkedőbb hazai neoavantgárd, illetve az első jelentős posztmodern verseskötetként tartják számon. Nem csekély feltűnést keltett a hetvenes évek végének „szonettező korszaka”, továbbá az olyan játékos elemek és sajátos világok beemelése alkotásaiba, mint a lóversenyek, a játékmedvék, a verebek vagy a gombfoci. Azonban e rendkívül gazdag és sokszínű pályán belül is különleges helyet foglal el az 1991-ben megjelent KOPPAR KÖLDÜS című kötet.

Tandori Dezső portréja. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép eredeti megjelenési helye: Pannon Enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom. Szerk.: Sipos Lajos, Budapest,  Dunakanyar 2000, 1996, 387.

Kőrizs Imre felveti, hogy a szerző költészetére érdemes az elhallgatás és a megszólalás közötti hullámjelenségként tekintenünk. Amennyiben az elnémulást – ahogy maga Tandori is – úgy fogjuk fel mint magában a műalkotásban artikulálódó jelenséget, alighanem a KOPPAR KÖLDÜS az elhallgató periódusok legsarkalatosabb, legradikálisabb pontja az életműben. A kötetben következetesen végigvitt nyelvroncsolás, mely még az érthetőség és értelmezhetőség keretein belül hagyja a szövegeket, a művészi és egyben a nyelvi kifejezhetőség határterületeire vezeti az olvasót, hogy a záróverssel aztán a visszautat is megmutassa. A Tandori-életműben egyébként is kiemelt szerepet betöltő Londoni Mindenszentek című alkotással Bedecs László szerint „az újfent az elnémulás határáig jutó költő visszanyeri a formát és a nyelvet a költészete számára”.

A nyelvvesztés és visszanyerés folyamata a KOPPAR KÖLDÜS esetében a szövegek témájával, vagyis az útleírás tartalmi kereteivel is összefügg. A cím négy városnév rövidítését rejti: Koppenhága, Párizs, Köln és Düsseldorf kezdőbetűit. Ezekből áll össze – már a kötetre jellemző rontott magyar nyelven – a versekben megszólaló hang önmegnevezése. A lírai én kopár koldusként bolyong az idegen világvárosok szállodáiban, múzeumaiban, templomaiban, ám az utazás nem ön- vagy világfelfedezést jelent számára, sokkal inkább az én és a valóságtapasztalat elvesztését, széttöredezését és elidegenedését mutatja fel. Erre az eltávolodásra és roncsolódásra reflektál a szövegek sajátos nyelve is. Végül a líra, a nyelv és az én végpontjaihoz elérkező megszólaló a kötet utolsó előtti versében mond búcsút a bejárt idegen városoknak és egyúttal a kopár koldus alakjának.

A visszatérés a záróvers, a Londoni Mindenszentek hexametereiben teljesedik ki, mely költemény jelentőségét Keresztury Tibor úgy foglalja össze, hogy: „Egy nagy vers Tandori azon főművei, világítótornyai közül, melyek összerántják egésszé a törmeléket, s közben – mellékesen mintegy – ledarálják zsemlemorzsává, majd újra összerakják az ilyesfajta kalandokra kellőképpen érzékeny és nyitott befogadót. Levisz és felemel.” A vers, és egyúttal a kötet valóban a végleteket kutatja és eközben olyan radikális költői kísérletet végez, melyhez hasonlót alig találunk a magyar irodalomtörténetben.

Felhasznált irodalom:

• Bányai János: Kételkedés és bizonyosság a dalban, Hungarológiai Közlemények, 2003/3, 7–20.
• Bedecs László: Beszélni nehéz. Költői magatartásformák Tandori Dezső lírájában (PhD-disszertáció), Miskolci Egyetem BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2005.
• Bedecs László: Sehová jutni, Jelenkor, 2018/12, 1397–1403.
• Keresztury Tibor: A hét verse – Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek, Litera irodalmi portál. Első közlés, 2011. december 5.
• Kőrizs Imre: A lét közelebbi ereje, Jelenkor, 2018/12, 1387–1394.
• Margócsy István: Tandori Dezső: Koppar Köldüs, Nagyon komoly játékok, Budapest, Pesti Szalon, 1996,+ 227–236. 
• Kálmán C. György: A részek győzelme a józan egész fölött 1973: Megjelenik Tandori Dezső második kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása. In. A magyar irodalom történetei. 3. kötet: 1920-tól napjainkig, szerkesztői Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, 661–671.
• Tandori Dezső: KOPPAR KÖLDÜS, Budapest, Holnap, 1991.
• Tóth Ákos: „Aachenben az ember raaer…”, Tiszatáj, 2001/7, 76–88.

Csondor Soma (Kutatásszervezési Osztály)

 

Különleges online múzeumi és könyvtári élménnyel gazdagodhattak azok, akik részt vettek a Dante 1481: the Comedia, illustrated by Botticelli (Dante 1481: a Színjáték Botticelli illusztrációival) című webináriumon. Az 1481-es firenzei kiadás nyolc könyvtári gyűjteményben őrzött példányát csodálhatták meg az érdeklődők, akik az illusztrációk bemutatását hallgatva egyaránt megismerhették az adott kötetek történetét, egykori tulajdonosait és egyedi sajátosságait. A karantén során már jól kiforrott online technikai megoldásoknak köszönhetően ezek a kötetek most egy helyre kerültek, amelyeknek bemutatására egy időben, ugyanabban a fizikai térben valószínűleg nem került volna sor. Az online program a Zoom platformon keresztül valósult meg 2021. május 4-én. Az Országos Széchényi Könyvtár mint az Európai Kutatókönyvtárak Konzorciumának (CERL) tagja kapott meghívást erre a kivételes könyvtörténeti és könyvtártudományi eseményre.
Az előadás a londoni Olasz Kultúrintézet (Italian Institute of Culture London) Dante 1321–2021: A Man for All Season című szemináriumsorozata és az University College London (UCL) különgyűjteménye által is támogatott a Biblographical Society of America (Amerikai Bibliográfiai Társaság) tavaszi webinárium-sorozata részeként valósult meg. Az esemény szervezői és koordinátorai Dr. Tabitha Tuckett könyvtáros (régi könyvek és különgyűjtemények, UCL), Cristina Dondi professzor (kora európai könyvek, University of Oxford, a CERL titkára) és Dr. Alexandra Franklin koordinátor (könyvkutatási központ, Bodleian Libraries) voltak.

Raffaello: Dante. Disputa, freskórészlet, 1510–1511. Vatikán. Palazzo Pontificio, Stanza della Segnatura A kép forrása: Wikimedia Commons

Dante Isteni színjáték című művének 1481-es kiadását Nicolaus Laurentii nyomtatta Firenzében. Ez a kiadás az új európai nyomdatechnika első évtizedeiben készült, és ez volt az első, amely Dante szülővárosában jelent meg. A Sandro Botticelli tervei alapján Baccio Baldininek tulajdonított metszetekkel ez az ambiciózus kiadvány lehetett a költemény első teljesen illusztrált kiadása. A fennmaradt példányok közül azonban csak az első 19 énekhez készültek nyomtatott illusztrációk. A többi oldalon üresen hagyott helyek jelzik, hogy a tervek szerint hova szántak még illusztrációkat. A 166 fennmaradt példány jelentős részében jóval kevesebb illusztráció található, melyek közül némelyik rossz helyre került, esetleg fejjel lefelé nyomtatták, vagy később keletkezett képeket illesztettek az üres helyekre.

Régi nyomtatványok bemutatása az online térben

2021 a kiadás megjelenésének 540. és Dante halálának 700. évfordulója. Ennek apropóján mutattak be Olaszországban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban őrzött példányokat az eseményen. A program elején a mű kéziratos és nyomtatott példányairól hallhattunk néhány gondolatot, amit a nyolc résztvevő könyvtár és gyűjtemény bejelentkezése követett.
A nyitó gondolatokat a mű szerzőjéről John Took, a UCL Dante-kutatásának professzora mondta el. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a szerző műveinek régi kéziratai és nyomtatott változatai azért igazán jelentősek, mert Dante saját kéziratai nem maradtak fenn. A legkiforrottabb műve, az Isteni színjáték a túlvilág három birodalmán vezeti át az olvasót, amit ma is a pokol, a purgatórium és a paradicsom legmeghatározóbb elemzéseként emleget az irodalomtudomány.
Alessandro Scafi, a Warburg Institute kutatója és oktatója Dante-értelmezésében kiemelte, hogy az emlékezés olvasás és az emlékezet egy könyv, amelyben a legfontosabb pillanatok örökre lenyomatot képeznek. Ezzel arra utalt, hogy nemcsak a mű fennmaradása fontos, hanem a fizikai formátuma, maga a könyv is nagy jelentőséggel bír, és a műhöz hasonlóan tanulmányozandó, felfedezendő művészi alkotásnak bizonyul.
Tabitha Tuckett, ennek a különleges kiállításnak a megálmodója az 1481-es firenzei kiadás kiemelkedő szerepére és jelentőségére hívta fel a figyelmet. Elmondta, hogy ez a kiadás az elmúlt évszázadok során sokrétű presztízsre tett szert, 540 év alatt mindvégig érdekes maradt a tudomány számára. Dante 1321-ben bekövetkezett halála után a mű több mint 800 kéziratban maradt fenn. 1472-ben jelent meg először nyomtatásban, 1477-es megjelenése pedig már az ötödik kiadás volt, amely egy az 1300-as években írt értelmezést is tartalmazott. Az 1481-es kiadás viszont az összes előzőt felülmúlta: Lorenzo de’ Medici, a művészetek és tudományok bőkezű pártfogója kivételes tehetségeket gyűjtött maga köré, így született meg az első firenzei, Dante szülővárosában nyomtatott kiadás, a humanista Cristoforo Landino magyarázatával és átfogó értelmezésével, és Baccio Baldini metszetes illusztrációival, amihez Sandro Botticelli művei szolgáltak alapul. Lorenzo számára ennek a könyvnek a megjelenése politikai hatalmának megerősítése érdekében propagandaként is szolgált, kulturális és hazafias gesztusnak számított, a nemzeti identitás (olasz és legfőképen a firenzeiség) kifejezés is célja volt. Mindezek mellett a könyv kudarc is volt, mert bár Landino magyarázata nagyon népszerű lett, és az is maradt sokáig, a könyvet sosem fejezték be, csak néhány illusztráció készült el nyomtatásban, mégis ennek a sikernek és kudarcnak az egyvelege teszi értékessé és érdekessé kutatási szempontból (kik birtokolták, kik gyűjtötték, kikhez jutott el az idők során).
Cristina Dondi arról számolt be, hogy a CERL új Dante-projektjének keretein belül világszerte 129 könyvtár segítségével próbálják meg feltárni, hogy a fennmaradt 1481-es kiadás 166 példányát kik és hogyan használták a 15. és 16. századokban, és később mely gyűjteményekbe kerültek. Ennek az átfogó könyvtörténeti kutatásnak az eredményeit várhatóan nyár végén az oxfordi Lincoln College Printing Revolution 1450–1500 című honlapján összesítik, ahova az illusztrációkat és az egyes példányok provenienciájáról szóló adatokat töltik fel, videókkal és térképekkel kiegészítve a kiadás történetét. Általánosságban az tudható erről a kiadásról, hogy eleinte Firenzében, Toszkánában és környékén terjedt el, híres és kevésbé ismert emberek tulajdonába került, sőt bizonyítottan nő is szerepelt a tulajdonosai között, néhány példánynak pedig fennmaradt korai firenzei kötése is. A lap szélén található megjegyzésekből azt is megtudhatjuk, hogy hogyan olvasták és értelmezték a művet régebbi korokban, milyen hibákat találtak a szövegben azok, akik más kiadással vetették össze azt. Tehát ezekből a több mint 500 éves történetekből következtetéseket vonhatunk le azzal kapcsolatban, hogy milyen volt a mű fogadtatása különböző korokban.
Gervase Rosser, a University of Oxford művészettörténet professzora elmondta, hogy ez a kiadvány egy számottevő vállalkozás volt a nyomtatás kezdeti szakaszában, talán túl nagy is a rendelkezésre álló eszközökhöz és forrásokhoz képest. Landino szövegmagyarázatát a szentírás magyarázatainak formájához hasonlította. A vers szövegét és a hozzá fűzött értelemzést különböző méretű betűkkel szedték, és az illusztrációk nyomtatására az írott szöveg nyomtatása után került volna sor. Az illusztrációkról a szakirodalom úgy tartja, hogy kevésbé erős képzelőerővel rendelkező Baldini készítette a metszeteket, de a stílust illetően teljes mértékben Botticelli rajzaira hagyatkozott és semmilyen apró részlet nem tulajdonítható az ő kreativitásának. Az illusztrációnak szánt rajzok zömének elkészítése a szöveg nyomtatása után valósult meg, a nyomtatásáig csak az első három kép készült el. A szöveg megszerkesztésének hiánya azt mutatja, hogy a könyv megjelenése talán egy bizonyos eseményhez volt kötve, ezzel is igazolva a fent említett elképzelést, miszerint a megjelentetés hátterében politikai szándék is állt.
A rövid előadásokat követően a nyolc résztvevő könyvtár az alábbi sorrendben csatlakozott az eseményhez és mutatták be az általuk őrzött példányokat. A már digitalizált példányokból képeket is válogattunk az alábbi beszámolókhoz. 

Biblioteca Nazionale Centrale di Firenze, Olaszország

A firenzei nemzeti könyvtár azt a piros bársonykötésű fém medallionos példányt (Banco Rari 341) őrzi ebből a kiadványból, amit maga Landino mutatott be a firenzei állami intézménynek, a Signoriának. Ez a példány tehát kiemelkedő politikai és történelmi jelentéssel bír. A pergamenre nyomtatott könyv metszeteket nem tartalmaz. Ennek az egyetlen teljes példánynak és kötetnek a lapjait színes díszítésekkel és iniciálékkal látták el. A firenzei nemzeti könyvtár további négy példánya szintén érdekes részleteket rejt. A 15. század végi és 16. század eleji firenzei tulajdonosok jeleit viselik. A fent említettben 19 metszet van és Francisci felirat található benne, amely arra utal, hogy a 18. században a főherceg ajándékozta a közkönyvtárnak, a széljegyzetekben pedig korrektori javítások olvashatóak, amiket egy híres firenzei család tagja írhatott bele. A másik példány (Banco Rari 12) érdekessége, hogy a nyomtatott metszetek mellett ugyanazokat a rajzokat be is ragasztották, tehát ezek duplán szerepelnek a könyvben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

University College London, Egyesült Királyság

A londoni University College könyvtárának bemutatott példánya jól mutatja, hogyan néz ki a legtöbb fennmaradt példány. Az egykoron Herbert Thompson tulajdonában álló könyv kötése 19. századi, nincs úgymond modernnek számító címlapja, a címe pedig nem Comedia és nem is Divina Comedia, hanem Commento „kommentár” a műhöz, és igencsak politikai témájú az előszava. Magát a művet firenzei műként próbálja feltüntetni, arra utalva, hogy a firenzeiek mennyire műveltek a művészetek és az irodalom terén. Színes díszítésnek nyoma sincs, a díszítésre váró iniciálé számára üres helyet hagytak a lapon, az oda tartozó betű pedig nyomtatott kisbetűvel szerepel, hogy a könyv díszítőjének egyértelműen jelezze az oda szánt betűt. Széljegyzeteket sem találunk benne, ami nem meglepő, hiszen bevett szokás volt, hogy az új tulajdonosok kimosták, kitisztították a példányaikat, hogy egy „ideális”, az előző tulajdonosok nyomaitól mentes könyvet tudhassanak magukénak. A szövegelemzés vagy kommentár sokkal hosszabb, mint maga a mű, a vers néhány sorát többoldalnyi, kisebb méretű betűvel szedett magyarázat követ. Az első illusztráció körvonala mellett a papíron látható bemélyedést a metszet nyomólemeze okozta. Ugyancsak az első illusztráció lapjának az alsó része hosszabb, mint a többi lap, ebből láthatóan le is vágtak. Ennek a sok példánynál előforduló jelenségnek az oka pedig az, hogy a könyvet az angol „royal” méretű papírra nyomtatták, aminek a nagyságából az újrakötés során levágtak. Az első képtől eltérően sok helyen csak a képnek kihagyott üres helyet láthatjuk a befejezetlen könyvben, ahova az oda szánt képek már nem kerültek be.

Trinity College, Cambridge, Egyesült Királyság

Ebből a több száz Dante-kiadványt őrző könyvtárból két példányt láthattunk. Az első példány érdekessége az olasz tulajdonosok nevét felsoroló hosszú lista, valamint a személynevekre utaló margináliák. További különlegessége, hogy az egyik hiányzó lapját pótolták, melyen a mű és a kommentár betűi egyforma méretűek, de a lapszélek helye megváltozott. Eddig négy másik példányban találták meg ugyanezt a nem szokványos pótlási formát. Sok helyen találhatók benne idegen lapok (Siena 16. századi történelméről szóló írások), melyek feltehetőleg egy régebbi kötésből származnak, a metszetek számára üresen hagyott helyeket pedig versekkel töltötték ki. A második példány William Grylls gyűjteményéből származik, aki a példányt nem sokkal halála előtt vásárolta. A 19. századi viktoriánus kötésű könyv 1863 óta tartozik a könyvtár gyűjteményéhez. Két rézmetszetet tartalmaz, és minden énekhez tartozik egy színes kép (összesen 21), amelyeket egy 1400 körüli, pergamen helyett papírra írt Dante-kéziratból vágtak ki. (A kivágott képek hátoldalán látható a kézírás.) Ez egy könyv „újrahasznosításának” igazán érdekes példája.

Bodleian Libraries, Oxford, Egyesült Királyság

Ennek a példánynak a borítóján a tulajdonos, Marco Foscarininek, Velence 117. dózséjának aranyozott címere található. A kötésmargón látható horzsolások egykori fatáblás kötésre, a levágott és pótolt papírcsíkok pedig előző tulajdonosra utalnak. Mivel csak egyetlen jegyzet helye van benne, ez arra utalhat, hogy az adott lap az eredetiből elveszett és egy másik példányból pótolták, majd a jegyzetet kitörölték. Az egyik kép fejjel lefele és ferdén szerepel benne. Hogy ez miként történhetett, azt egy szemléltető kisfilm segítségével mutatták be.

• 
• 
• 
• 

Biblioteca Vallicelliana di Roma, Olaszország

A római Biblioteca Vallicelliana töredékes példányából arra derült fény, hogy a korabeli olvasók hogyan látták el jegyzetekkel a szöveget. A könyv elejéről öt lap, a D füzetből pedig kettő hiányzik, továbbá a bevezető részben a lapok hibás sorrendjére is találunk példát. A lapszéleken 300 igényesen kivitelezett művészi dekorációt helyeztek el, valamint a kutatások szerint két különböző kéztől, a 15. század utolsó évtizedéből vagy a 16. századból származó jegyzeteket is találunk benne. Továbbá az is valószínűsíthető, hogy a könyv Francesco da Sangallo valamely családtagjának tulajdonában állt.

The British Library, Egyesült Királyság

A bemutatott öt könyv mindegyike gyönyörű gyűjtői példány, melyeket gazdag könyvgyűjtők vásároltak meg kifejezetten a szép kivitelezésük miatt. Van köztük három metszetet tartalmazó példány, egy másik példányban pedig a metszetek mellett helyet kapott Raffaello Dante-portréja is. Az öt közül az egyik tartalmazza az összes metszetet, egy másikat pedig „a király példányának” neveznek, mert 1761 és 1830 között III. György brit király könyvtárát gazdagította, de olyan példány is akad, amelyben néhány lap rossz sorrendben szerepel.

The Morgan Library & Museum, New York, Egyesült Államok

A viszonylag egyszerű sötétkék kecskebőr kötésű példányt Thomas David Gibson-Carmichaeltől vásárolta a könyvtár, melyet ő 1894-ben vásárolt egy nápolyi könyvgyűjtőtől, akit pedig az előző tulajdonosok hosszú listája előzött meg. Az Inferno első lapján látható, az Alpok régiójára (Ausztria és Dél-Németország) jellemző díszítés alapján tudjuk, hogy ennek a példánynak Firenzétől északra vezetett az útja, ám azt is megállapították, hogy a körülbelül négyféle papírból álló könyvhöz ez a lap eredetileg nem tartozott hozzá. Ez a példány mind a 19 metszetet tartalmazza, bár valószínűleg nem az eredeti formájukban. A metszetek közül 17 nem lenyomat, ezeket utólagosan ragasztották be a könyvbe. Egy szú átrágta magát a könyv lapjain, kivéve egyet, ahol nem látható az általa létrehozott lyuk, amely azt bizonyítja, hogy azt a lapot később ragasztották be, a szú által okozott kár létrejötte után. Tehát ezek a képek – jelenlegi helyüket megelőzően – valószínűleg egy másik könyv illusztrációi voltak. Az egyik kép például csak az egyik szélével van beleragasztva, ennek a papírja nagyon vékony, sokkal vékonyabb annál, mint amire a szöveget nyomtatták. Ez tehát nem egy egységes 15. vagy 16. századból ránk maradt példány, hanem több példány egyes részeinek összeillesztésének következtében a 18. vagy a 19. században nyerte el mostani formáját.

John Rylands Library, University of Manchester, Egyesült Királyság

Ez a könyvtár gazdag Dante-gyűjteménnyel rendelkezik, amely jelenleg az egyik legteljesebb az egész világon. Az 1481-es példányuk a 19. századi gyűjtés csúcspontja és a tökéletes példány megtalálásáért tett erőfeszítéseket példázza. George Spencer, a világ talán legkifinomultabb magánkönyvtárának tulajdonosa tett szert erre a könyvre. Élete során négy példánya is volt ebből a kiadványból, a jelenlegi a negyedik kedvéért három példányon túladott, annak érdekében, hogy megtalálja a tökéleteset. Az egyszerű kötéstábla tartalmazza Spencer címerét és sok aranyozott díszítést. Néhány lapon fehérítés nyoma látszik, ami egy ideig valóban kifehéríthette a lapokat, de később a papír más szennyeződéseivel való reakciók során újabb foltok képződéséhez vezettek. A tisztítások és fehérítések során olyan kár is keletkezett, amelynek következtében a nem nyomtatott betűk, például a színes, kézzel díszített kezdőbetűk elmosódtak. Kulcsszavakra vonatkozó jegyzetek találhatóak az oldalak szélén, amelyek nem magát a szöveget értelmezik, hanem egy adott fogalomra mutatnak rá. Az egyik ilyen széljegyzetet egy különösen szép rajzolású mutatóujj díszíti.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hutai Zsófia és Sebestyén Lilla
(Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály,
Kutatásszervezési Osztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Rosti Pál munkásságának bemutatását folytatja.

Rosti Pál könyvében így ír az utazás kezdeteiről:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A fényképalbum átadásával kapcsolatban a Vasárnapi Ujságban így írt:

Saját maga erről így vélekedik:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Rosti a következő kísérőlevéllel adta át albumát a múzeum igazgatójának, Kubinyi Ágostonnak:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A magyar fényképészet egyik úttörője kiváló író is volt: könyvében veretes magyar nyelven számol be kubai, mexikói és venezuelai élményeiről. Mindhárom országról szóló fejezet Kuba, Venezuela és Mexikó általános leírásával kezdődik, majd részletes ismertetést tartalmaz a lakosok életmódjáról, szokásairól, ünnepekről. Rosti Pál műveit nagyra értékelte és ennek megfelelően honorálta is a korabeli magyar tudományos közvélemény. A Magyar Tudományos Akadémia 1861. december 20-án levelező tagjává választotta. Székfoglaló értekezése Amerika őslakosairól 1862. december 22-én hangzott el. Beszédében részletezte az utazása során megismert amerikai népfajok, az indusok külső jellemzőit, tulajdonságait, életmódjukat. Az értekezés 1862-ben jelent meg a Magyar Akadémiai Értesítő. A Mathematikai és Természettudományi Osztályok Közlönyében. Amerikai utazását, melynek fotótörténeti szempontból is nagy a jelentősége, lelkesedve olvashatták a testvére Ágnes és Eötvös József gyerekei, Ilona, „Jolánta”, „Lorándka” és „Mariska”, többek közt a mexikói Popocatepetl megmászásáról szóló színes leírást. Ettől kezdve válhatott a családtagok előtt „Pali”-ból, ahogy általában Eötvös József hívta leveleiben, a spanyolosan csengő „Pabló”-vá. A későbbi fényképész szenvedélyt is tőle örökölte Loránd, a Dolomitokban ezerszám készített ún. sztereoszkóp képei közül számos üveglemez máig megmaradt.
Rosti Pál utazása után sem veszített aktivitásából. Sokoldalúságára jellemző, hogy tevékeny részt vállalt a vízisport terjesztésében, „csolnakász” és hajós egyleteket alapított, cikkekben is népszerűsítette Dél-Amerikát. Egy barátja társaságában 1862-ben, Angliában készíttetett csónakján Rotterdamtól Pestig hajózott le. Súlyos betegsége magányba vonulásra késztette, ezért Pestről Dunapentelére, egy kis községbe költözött, ahol ritka gazdag rózsagyűjteményét gondozta. Itt érte a halál 1874. december 7-én, 44 éves korában. Bőkezű végrendelkező volt, családja nem lévén, vagyonából a Magyar Tudományos Akadémiára is hagyományozott.
1897. október 18 és 28. között Venezuela fővárosában „Első fényképek Caracasról” címmel fényképkiállítást rendeztek. Itt két fotográfus képeit mutatták be, a német Federico Lessmann festő és litográfus felvételeit, valamint a magyar természetbúvár Rosti Pál fotóit. Rosti Pál készítette Venezuela karsztvidékeiről és barlangjairól is az első fényképeket, melyekből a Venezuelai Barlangtani Egyesület külön kiállítást rendezett. Ebből az alkalomból a venezuelai posta elsőnapi bélyegzőt használt. Felirata – magyar fordításban – így hangzott: „Rosti Pál 130 évvel ezelőtt látogatta meg a Los Morrost.” Ez Venezuela egyik legfestőibb karsztvidéke, melyet hazánkfia örökített meg elsőként fényképen.

• 
• 

Rosti hátrahagyott életműve felbecsülhetetlen értékű, hiszen felvételein számos épület olyan állapotban látható, amiről semmiféle más dokumentum nem maradt. Akár művészettörténeti összehasonlító kutatásokról van tehát szó, akár műemléki helyreállításokról, a Rosti-fotográfiák pótolhatatlan értékűek.

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

Források:

• Rosty Pál: XVII. Úti vázlatok. In: A Magyarhoni Földtani Társulat munkálatai, 2. köt. (1863.) 160–185.
• Szabó Z.: Egy méltatlanul elfelejtett Eötvös-rokon, Rosti Pál. In: Magyar Geofizika, 58. évf. 3.szám (2017), 181–190.
• Amerika őslakosairól. Székfoglaló értekezés Rosti Pál lev. tagtól. In: Magyar Akadémiai Értesítő. A Mathematikai és Természettudományi Osztályok Közlönye. Harmadik kötet, Pest, 1862, 239–257.
• Uti emlékezetek Amerikából. In: Amerikai Magyar Szó, 1993. március 25., 4.
• Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából. 2 színezett képpel, 13 kőmetszvénnyel, 2 aczélra metszett tájképpel és 25 fametszvénnyel. Pest, Heckenast, 1861.
• Albertini Béla: Az első magyar szociofotó „album”. In: Budapesti Negyed, 13. évf. 1–2.sz. (2005. tavasz–nyár)
• Fejős Imre: Fényképészetünk első virágkora (1855–1885). In: Folia Archaeologica, 1958. 10. 209–222.
• Szilágyi Gábor: Egy fotózó nemes: Rosti Pál. In: Fotó, 1986, 120–123.
• Kis Domonkos Dániel: A természetszerető Eötvös Lóránd. Levéltári és kézirattári kutatások, Budapest, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, 2017.
• Mező Szilveszter: Töredékek a geográfia emlékcsarnokából. Tudománytörténeti tanulmányok 2. Félúton Alaszka és Tűzföld között. Gondolatforgácsok Venezuela földrajzi megismerésének történetéhez Balázs Dénes (1924–1994) három dél-amerikai utazása kapcsán. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, Magyari Márta (szerk.), 2008–2009.
• Győri Lajos: Negyvennyolcasok. In: Múzsák. Múzeumi Magazin, 1987. 1. szám, 10–11.
• Fisli Éva: Fényrajz és elmeél. Rosti Pál fényképi gyűjteménye, 1858. In: Apertúra, 57. évf., 2018. szeptember–október
• Rosti Pál úr ajándéka mellyet a Nemzeti Muzeumnak szánt. In.: Vasárnapi Ujság, 1859. január 9., 22.
• Rosti Pál fényképeinek kiállítása Venezuelában (B. D.) In. Dr. Balázs Dénes szerk.: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, Érd, Magyar Földrajzi Múzeum, 1989, 20.
• Farkas Zsuzsa: Ezek voltak az első magyar fotóalbum képei. Rosti Pál: Uti emlékezetek Amerikából In: Mai Manó Ház blog, 2020. szeptember 13.
  
  

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész