Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményünk fontos részét képezik a családi fényképalbumok. Ilyen különlegességnek számít a Dráveczky (máskor Dráveczi, néha meg Dráveczki) család bőrkötéses, aranyozott lapszélű, félszáz 19. századi fényképet megörökítő albuma is. Kik voltak a Dráveczkyek, s kik néznek vissza ránk a családi albumból?

Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a magyar nemesség 19–20. századi történetével, azon belül pedig a dzsentrik helyzetével. Itt most nekünk elég annyit definiálni, hogy a fogalommal jelölt társadalmi réteget elsősorban a nemesi címmel, az elaprózódó vagy már éppen teljesen elveszített családi földbirtokkal, valamint a közhivatalok felé való tájékozódással, ezzel egyidejűleg pedig a polgári foglalkozásoktól való ódzkodással szokták leginkább jellemezni.

Az előző részben már írtam a család eredetéről, a nemesi származásról. Lássuk most röviden a földbirtokok családon belüli alakulását, hiszen ez volt leginkább meghatározó a nemesi társadalom számára. Az úrbérrendezés korában (1767 után) a család Szepes megyei ága jóval kisebb kiterjedésű birtokokkal rendelkezett, mint a Bihar megyeiek. Dráveczky Ferenc 210 holdja (magyar hold = 1200 négyszögöl) mellett Imre, illetve Zsigmond örökösei bírtak egy-egy kisbirtokot Szepesben. Özvegy Dráveczky Gáspárné Ung megyében volt birtokos (350 holddal), de a genealógusok fonaláról némileg lemaradt Szatmár megyei ág is magáénak mondhatott egy közepes méretű birtoktestet. Már ekkor, a 18. század derekán a Bihar megyébe szakadt ág lehetett a vagyonosabb, özvegy Dráveczky Lászlóné négy birtoka megközelítette az 1000 hold kiterjedést.
A történetírói (hipo)tézis szerint a dzsentrik a 19. század második felére egyértelműen szorult anyagi helyzetbe kerültek, a családi birtokokat elveszítették. Ezt nevezték „lesüllyedésnek”. A század végén (1895-ben) készült gazdacímtár szerint ekkoriban már csak István volt tulajdonos Szepes megyében. Kitüntetett helyet fogalt el Ung vármegye, itt négy Dráveczky leány összesen több mint 2500 holdat (kataszteri hold = 1600 négyszögöl) tulajdonolt. A gyarapodás visszavezethető adásvételre, házasodás révén való birtokszerzésre egyaránt, de még az is előfordult, hogy az unokatestvérek közötti házasságkötés vette elejét a birtokaprózódásnak (Dráveczky Aurél unokatestvérét, Amáliát vezette oltárhoz). A Bihar megyeiek közül Dráveczky Gyula (született 1835) több mint ezer holdon gazdálkodott. A hosszú évtizedeken keresztüli „lesüllyedésnek” nincs nyoma, legalábbis a család egészét tekintve.

Dráveczky Gyula (1835-1898) ülőportréja. Gondy és Társa felvétele, Debrecen, 1870 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

Fontos „mérőszám” lehet a dzsentri társadalom dinamikájával és nyitottságával kapcsolatban az is, hogy kikkel, milyen más családokkal léptek műrokoni kapcsolatba. Hiszen igazán feltűnő, hogy a Csokalyon, illetve Berettyóújfalun földbirtokos, szintén nemes és szintén református (a források tanúsága szerint a Bihar megyei Dráveczky családtagok reformátusok voltak, szemben a szepesiekkel) Fényes család tagjai számtalanszor házasságot kötöttek a Dráveczkyekkel. A Gálospetriben földbirtokos, a fentebbi képen látható Gyula második felesége Fényes Erzsébet, míg a néhány településsel odébb található (Ér)Köbölkútról elszármazott Dráveczky Amália férje Fényes József kir. táblai bíró, vármegyei tisztviselő volt.

Szintúgy a Fényes családból választott magának párt Amália unokaöccse, Dráveczky Mihály (született 1843). Mihályról, valamint feleségéről, Fényes Matildról sajnálatos módon eddig nem sikerült többet megtudni (portréjuk sem ismert). A Fényes és Dráveczky család tehát a házasságok révén nem egy ponton összefonódott, ennek egyik tanújele a fényképalbumban megtalálható számos felvétel a Fényes család tagjairól. Itt látható többek között Fényes Károly három fia is: Fényes Vince törvényszéki bíró, Fényes Gusztáv vármegyei tisztviselő és ifj. Fényes Károly okleveles gazda, borászati szaktanár portréja.

De talán még érdekesebb maga az édesapa, csokalyi Fényes Károly mellképe. Az 1848-49-es nemzetőr, később megyei esküdt, megyebizottsági tag és tiszti ügyész valamikor az 1880-as években járulhatott a fényképész elé. Legalábbis a képről egy 60 év körüli, vagy talán még annál is idősebb férfi néz ránk, már pedig Fényes Károly 1820-ban született. A fénykép verzóján a Nagyváradon harmadikként műtermet nyitó Lojanek János neve szerepel. Lojanek 1863 elejétől működött Nagyváradon, 1864-ben a Bazár-szoros Karaguly-házába költöztette műtermét, mely a fényképész 1877-es haláláig itt fogadta a vendégeket. Lojanek műtermét Markely János vette át, aki elődjéhez hasonlóan a portréképek és csoportképek mellett gyakorta készített városképeket is. A műterem 1886-ban átköltözött a Bazár-szoros és az Apáca utca sarkára, a Fő utca 12-es számot felváltotta a Fő utca 14. Fényes Károly valamikor az 1870-es évek végén, az 1880-as évek elején rákanyarodott a Bazár-szorosra. Ismerős helyen járt. Édesapja, a Bihar megyei táblabíró id. Fényes Károly kezdeményezésére itt, a későbbi Park Szálloda épületében alakították meg a Biharmegyei Nemzeti Casino-t 1833-ban. A Fényes család tehát régtől fogva ismert volt a város előtt, és viszont.

Fényes Károly portréja. Lojanek János műterme, Nagyvárad, 1880 k. – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A korosodó férfi ezzel szemben mintha szó szerint csak beesett volna a fényírdába. Kissé rendezetlen frizurája és arcszőrzete legalábbis erről árulkodik, no meg egyszerű szabású öltönye és a félrecsúszott csíkos nyakkendője is. A legzavaróbb azonban mindenképp a zakó alatt viselt mellény rendezetlensége, a legfelső mellénygombot sem sikerült megfelelően begombolni. Akár Lojanek, akár Markely készítette is a fényképfelvételt, a fotó alanya nem volt elkészülve a jeles eseményre, és ez alatt itt most nem csak a fizikai megjelenést kell értenünk. A vármegyei közéletben aktív szerepet vállaló Fényes és felesége, Böszörményi Paulina ugyanis 1879-ben magáncsődöt jelentett. Az 1880. évi árverésen elúszott a nagyjából 200 holdas vértesi (ma Létavértes) birtok, a kis-kágyai szőlő és erdőbirtok egyaránt. Így már érthető, hogy miért folyamodott vármegyei hivatalért, s miért töltötte be 1896-os halála idején is a debreceni dohánybeváltó felügyelőség tisztségét. A 77 éves korában is dolgozni kényszerülő férfit debreceni szolgálati lakásából kísérték utolsó útjára, talán mert a csőddel a családi lakóház is odalett. Fényes Károly társadalmi helyzete élete végére egyértelműen megrendült, a dzsentri „lesüllyedés” egyik eklatáns példájaként nézz vissza ránk a fényképalbumból. A vizitkártyából két példány is bekerült az albumba, ugyanarról a beállításról van szó, más-más kartonra kasírozva, tehát még az albumot lapozgató leszármazottaknak is csak egy ilyen, felemásra sikerült portrékép jutott a családi legendárium részeként. Egy felemás portré egy felemás magyar társadalomról.

csokalyi Fényes Károly gyászjelentése, Debrecen, 1896. július. 21.. In: Gyászjelentések, Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára – Hungaricana Közgyűjteményi Portál 

Felhasznált irodalom:

• A Magyar Korona országainak mezőgazdasági statisztikája, II. kötet. Gazdaczimtár. Budapest, Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal,1897.
• Árverés (15035). Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője, 114. sz. 1880. május 20. 3838.
• Doby Antal: Magyarország családai. Draveczi Draveczky. In: Nagy Iván családtörténeti értesítő czimerekkel és leszármazási táblákkal. I. kötet. Szerk. Dr. Komáromy András – Pettkó Béla, Budapest, 1899. 193–196.
• Fónagy Zoltán: A nemesi birtokviszonyok az úrbérrendezés korában. Adattár I–II., Budapest, MTA BTK TTI, 2013. (Magyar Történelmi Emlékek, Adattárak)
• Gyászjelentések, Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára. Hungaricana Közgyűjteményi Portál
• Kulcsár Beáta: Büntetés és kizárás a Bihar megyei és Nagyváradi Nemzeti Kaszinóban. In: Korall, 19. évf. 71. sz. 2018. 48–68.
• Magyarország tiszti cím- és névtára, Budapest, 1873–1909. 1–28. évfolyam.
• Makay Dezső: A dráveczi és vinnai Draveczky család. In: Turul, 18. kötet, 1900. 75–82, 136–142.
• Mikszáth Kálmán: Cikkek és karcolatok. XI. 1881. január – július. S. a. r. Bisztray Gyula (Mikszáth Kálmán összes művei, 61.), Budapest, Akadémiai, 1970.
• Péter I. Zoltán: Lojanek János, Nagyvárad fotográfusa. In: Várad, 17. évf. 9. sz. 2018. 51–55.
• Szakács Margit: Fényképészek és fényképészműtermek Magyarországon (1840–1945). Adatok a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményéből, Budapest, MNM, 1997. című könyvének adattára

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

A további részek itt olvashatók: Első rész

1848-ban minden addiginál nagyobb forradalmi áradat borította el Európát. A februári párizsi, majd a márciusi bécsi események visszhangja cselekvésre ösztönözte a magyar polgári átalakulás híveit is. A márciusi ifjak sikeres pesti forradalmának folytatásában döntő szerep jutott a pozsonyi országgyűlésnek: az utolsó magyar rendi diétán elfogadott, valamint V. Ferdinánd király által 1848. április 11-én szentesített 31 törvénycikkből álló törvénycsomag biztosította Magyarország polgári fejlődését. 1848. április 7-én gróf Batthyány Lajos miniszterelnök vezetésével megalakult az első független, felelős magyar kormány, amelyben Deák Ferenc igazságügy-miniszterként, Kossuth Lajos pénzügyminiszterként, Szemere Bertalan belügyminiszterként, Mészáros Lázár hadügyminiszterként, herceg Esterházy Pál Antal a király személye körüli miniszterként, Klauzál Gábor földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszterként, gróf Széchenyi István közmunka- és közlekedésügyi miniszterként, báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterként vállalt szerepet.

Eötvös Deák kíséretében utazott Pestre április 13-án. Minisztériuma főtisztviselőinek névsorát április 24-én nyújtotta be. Államtitkára Szász Károly, a nagyenyedi kollégium ismert tanára lett. Az 1848:3. törvénycikk 14. §. alapján felállított Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ügyintézésben a volt Helytartótanács működését követte. Öt osztályt állítottak fel. Az egyházak ügyeit felekezetek ‒ (1) katolikus, (2) protestáns és unitárius, (3) ortodox ‒ alapján osztották be. Mellettük létezett még a (4) közoktatási, valamint az (5) alapokat/alapítványokat kezelő gazdasági osztály. Az első magyar kormány legfiatalabb miniszterére nagyon hamar valláspolitikai, de valójában határozottan politikai feladat hárult.

 Eötvös Józseffel elsők között a diákság vette fel a hivatalos kapcsolatot. A báró még 1848. április 2-án ellátogatott a pesti egyetemre, ahol találkozott a diákok képviselőivel. Az ifjúság kívánságaiba ‒ amelyekben egyebek mellett több tanár elbocsátását, továbbá a magántanári intézmény bevezetését kérték ‒ olykor türelmetlenség vegyült, hiszen esetenként kiváló szakemberek ellen is szót emeltek, feltehetőleg a magyar nyelvi hiányosságaik okán. A hallgatók olyan tudósoknak kértek katedrát, akik a reformkor tudományos és politikai küzdelmeiben tanúságot adtak nemzeti érzésükről is. Követve a pesti mintát, április 10-én a nagyváradi akadémia ifjúsága levélben fordult a frissen kinevezett miniszterhez.

Hasonlóan az egyetemi hallgatósághoz, az akadémia diáksága is egyes tanárok ellen vagy mellett emelt szót. Kéréseik között szerepelt például Neupauer János kerületi főigazgatójává történő kinevezése. Neupauer (Földy) János 1839-től volt a nagyváradi akadémia jogtanára. 1841-ben „tanári koszorút” szerzett. Tehetséges, reformokat támogató, népszerű tanár volt, aki latin helyett magyarul tartotta előadásait. 1846-ban ő lett a helyettes aligazgató. Nevét 1848-ban magyarosította. A szabadságharc alatt a nagyváradi vésztörvényszék bírája volt, amiért 1849 novemberében halálra ítélték, majd kegyelmet kapott. 1869-től Bihar vármegye tanfelügyelője lett.
Noha a nemzeti vívmányok fölötti általános öröm és lelkesedés olykor tetten érhető volt a beérkező levelekben is, Eötvös kezdettől fogva tudta, hogy nehéz időszaknak néz elébe. Lónyay Gábornak írt április 20-i keltezésű levelében őt kérte fel a protestáns osztály vezetésére.

Lónyay, aki segítette Kossuth Lajost az Országgyűlési Tudósítások megindításában, 1835‒1875 között minden országgyűlésen részt vett. Kazinczy Otíliával kötött házassága révén kiterjedt kapcsolattal bírt az országos irodalmi és politikai életben. Az utolsó rendi diétán megegyezésre törekedett az udvarral, majd Debrecenben is a békepárt köréhez tartozott. A barát vállalta a feladatot.

Lónyay Gábor. Rusz Károly metszete. In: Vasárnapi Ujság, 1870. 17. évf. 14. sz. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az áprilisi törvények vitái alapján úgy tűnik, Eötvös miniszteri hatáskörét általánosságban bizalmatlanság övezte a katolikus püspöki kar részéréről. Ez nem meglepő, hiszen olyan horderejű kérdésekről volt szó, mint a püspökkinevezések, az iskolák állami finanszírozása vagy épp a törvény előtti egyenlőség. Emellett az Eötvös családdal szemben, az 1840-es években lezajló csődperben is szép számmal vettek részt a katolikus egyházból, továbbá a miniszter korábbi diétai szereplése sem volt széles körben elfogadott az egyházi körökben. Minderről 1846-ban a következőképpen írt.

1848 tavaszán a liberális egyházpolitikai lépésektől való félelem, az esetleges ellenzéki szembefordulás lehetősége, de a reménykedés egyaránt jelen volt a katolikus főpásztorok a kormányhoz, illetve a kultuszminiszterhez való hozzáállásában. Báró Bémer László nagyváradi római katolikus, valamint Erdélyi Vazul nagyváradi görögkatolikus püspökök például bő egy héttel miniszteri kinevezését követően már folyamodvánnyal fordultak Eötvöshöz. Bémer később jelen volt a debreceni országgyűlésen. Kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot. 1850-ben halálra ítélték, amit később 20 évnyi várfogságra módosítottak, majd Maria Enzensdorfba internálták. 1855-ben megvakult, 1861-ben tért haza. Erdélyi Vazul (Ardelean, Vasile) 1848-ban megjelent a pesti országgyűlésen, de hivatali okokból bő két hét múlva távozott. A debreceni országgyűlésen felmentették a megjelenés alól. Szorgalmazta a magyar–román megbékélést, támogatta a szabadságharcot. 1850-ben hadbírósági vizsgálat után felmentették.

Érthető tehát, ha Eötvös 1848 májusában a következőképpen értékelte a római katolikus, elsősorban iskolai vezetőktől érkező, üdvözlő sorokat.

A protestánsok között szintén volt, aki a miniszter iránti bizalomról, illetve „közbizodalomról” tett tanúságot soraiban, de a zsidóság részéről is nyilatkoztak hasonlóképpen:

A levél aláírói között olyan személyek szerepeltek, mint például Grósz Frigyes, az első magyar szemész és fia Grósz Albert, szintén szemészorvos. Az édesapa 1829-ben lett a váradi zsidókórház orvosa. 1830-ban a szegények számára ingyenes ambulatóriumot alapított, amelyet haláláig maga tartott fenn. A fiú a szabadságharc idején az aldunai táborban, majd a váradi honvéd-kórházban működött. 1852‒1867-ig Nagyvárad főorvosa, majd törvényszéki orvos, végül a szemkórház főorvosa lett. A miniszterhez írott sorokban megnyilvánuló bizalom egyébként nem volt alaptalan, hiszen az A’ zsidók’ emancipatiója címmel 1841-ben megjelent apologetikai írásán túl az általános vallásszabadság elve melletti kiállása a zsidók egyenjogúsításának kívánalmát is magában foglalta.

Grósz Frigyes. Metszet. In: Vasárnapi Ujság, 1857. 4. évf. 18. sz. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1848. március 15. után Batthyány mellett a vele baráti viszonyban lévő fiatal Eötvös József volt a legaktívabb kormánytag a felső táblai vitákban a rendi diétán. Tavasz és nyár folyamán diplomáciai-politikai okokból többször Innsbruckba és Bécsbe utazott, majd a népképviseleti országgyűlés munkálataiba kapcsolódott be, ahol az áprilisi törvények elvi szabályozásait kellett pontosítani, kidolgozni. Lelkiismeretesen vett részt az üléseken, illetve nyújtott be törvényjavaslatot, továbbá adott esetben még miniszterelnöki helyettesi posztot is betöltött. Nem meglepő tehát, hogy szeptemberben szerepelt a Batthyány második minisztériumába javasolt tagok között, az új kabinet kinevezését azonban az uralkodó nem hagyta jóvá. Eötvös csak 1867-ben lett ismét miniszter: a forradalom és szabadságharcot követő első kormányban szintén a vallás- és közoktatási tárcát kapta. Sőt, 1870-ben komolyan felmerült, hogy ő kövesse Andrássy Gyulát a miniszterelnöki pozícióban.
Az együttműködésre, a megegyezésekre törekvő fiatal miniszter 1848-ban nem kisebb feladatokra vállalkozott, mint az állam-egyház viszonyának rendezése (pl. a katolikus autonómia), vagy az alap-, a közép- és a felsőoktatás átszervezésére vonatkozó reformjavaslatok elkészítése. Mindeközben az egyre mérgesedő nemzetiségi konfliktusokkal is számolnia kellett.  Báró Eötvös József miniszterségében mégis hű maradt mindössze 18 évesen papírra vetett gondolataihoz, miszerint:

Felhasznált irodalom:

• Az 1848‒18 évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Szerk. Pálmány Béla, Budapest, Argumentum, 2002.
• Az alsó és középszintű oktatás 1848/1849-ben. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium válogatott iratainak tükrében. és bev. tanulmányt írta F. Kiss Erzsébet, Budapest, MOL, 1997.
• Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története, 1635‒2002. Szerk. Szögi László, Budapest, Eötvös K., 2003.
• Bozóky Alajos: A Nagyváradi királyi Akadémia százados múltja 1788‒1888-ig, Budapest, Egyetemi Ny., 1889.
• Cieger András: Az elvszerűség paradoxonjai. Eötvös József második minisztersége (1867–1871). In. A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Szerk. Gángó Gábor, Budapest, ELTE Eötvös József Kollégium, 2013. 329–357.
• Fazekas Csaba: Eötvös József első miniszterségének fogadtatása a katolikus egyházban (1848). In: Könyv és Nevelés, 23. évf. 2021/2‒ 99‒130.
• Gángó Gábor: A báró Eötvös-család Borsod megyei csődpere (1841‒1847). In: Századok, 146. évf., 2012/6. 1401‒1419.
• Hermann Róbert: Eötvös József a Batthyány-kormányban. In: A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára. Szerk. Gángó Gábor, Budapest, ELTE Eötvös József Kollégium, 2013. 289‒327.
• Konrád Miklós: Eötvös József és a zsidók. In: Történelmi Szemle, 56. évf., 2014/3. 495–509. 
• Magyar zsidó lexikon. Szerk. Ujvári Péter, Budapest, Pallas Ny., 1929.
• Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja, 1825‒1848, Budapest, Argumentum, 2011.
• Papp Klára: „Iskolába járni majdnem annyi, mint templomba járni”. A váradi katolikus iskoláztatás a török kiűzésétől a polgári forradalomig. Történeti Tanulmányok X. Debrecen, DE Történeti Intézet, 2002. 159‒ 184.

A források az Eötvös-kutatócsoport kutatási eredményeiből származnak.

Bárány Zsófia (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)

Rózsa Dávid, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatójának köszöntője a VERSHAZA kiállítás és a megújult intézménytörténeti tárlat megnyitó ünnepségén.

2022. március 14.

Államtitkár úr! Miniszteri biztos úr! Képviselő úr! Főigazgató asszonyok és urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

Különleges ez a nap, hiszen egyszerre lehetünk tanúi az emlékezésnek és a jövőbe tekintésnek. Ezek az órák, és a Nemzeti Ereklyeterünkben felépített új kiállításunk a 174 évvel ezelőtti eseményekre és a nemzeti ünnepre irányítják a figyelmet. Egyúttal a jövőbe tekintünk, hiszen a szintén újonnan elindított digitális-interaktív kiállításunk már a mai napon születettekre is gondol. Az Országos Széchényi Könyvtár e kettős identitása mindig is erősen tetten érhető volt. Miközben az egész nemzet számára kiemelkedően fontos kincseket őrzünk a régmúltból, a mindenkori jelen tudásanyagát gyűjtjük a következő nemzedékek számára. Feladatunk éppen ezért páratlan és különleges; hét lakat alatt, speciális körülmények között őrzött ritkaságokat is megőrizni az utókornak. Ezt szolgálja a közelmúltban átadott digitalizálóközpontunk, ahol korszerűen tudjuk ezt az átörökítést elvégezni. Mindemellett szintén fontos feladatunk, hogy ezt a valóban gyönyörű munkát minél szélesebb körben mutassuk be a nagyközönségnek is. Ezt szolgálják ma nyíló tárlataink, amelyekben egyszerre látható a jövőre kétszáz éves Himnusz és használható a legújabb digitális technológia.

A szinte minden részletében megújult bejárati szinten, a Nemzeti Ereklyetérben nyitjuk meg Vershaza című időszakos tárlatunkat.

Ez az elegáns, kissé megbúvó területe a könyvtárnak korábban is nemzeti ereklyék kiállítóhelyéül szolgált. A hagyományokat folytatva döntöttünk úgy, hogy itt mutatjuk be ismereteink szerint hazánkban egy térben először a Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal befogadástörténetét. Mielőtt belépnek a kiállítótérbe, kérem, idézzék fel első találkozásukat e három verssel. Hosszú idő telhet el az életünkben, amíg kötelező memoriterekként az ünnepnapokon szavalt és énekelt szövegekből szívünkig ható, tartalommal teli költemények lesznek. Amikor valódi érzelmeket váltanak ki, amikor egy-egy szó, szókapcsolat is emblematikussá válik általuk. Rendületlenül, balsors, talpra, magyar – már a kor polgárai is ismerték és idézték e sorokat. Az eredeti dokumentumok, nemesmásolatok és digitális eszközök segítségével megvalósuló kiállításhoz versfelvételek készültek az ország minden tájáról érkezett színművészek tolmácsolásában, és a három mű közös szavai köré szerveződő zenés videót is vetítünk. Nem feledkezhetünk meg a szerzőkről és zeneszerzőkről sem; több különleges dokumentum, többek között Erkel Ferenc Himnusz-kottája is megtekinthető lesz a tárlatban. És itt kell megemlítenünk a Petőfi Irodalmi Múzeum átalakítása miatt az OSZK-ban ideiglenesen otthonra lelő Landerer–Heckenast-nyomdagépet. 1848-ban a 12 ponttal együtt ezen a gépen is nyomtathatták a forradalmárok a Nemzeti dalt. Bravúros módon a gép működőképes, így aki kedvet érez hozzá, kollégánk segítségével kipróbálhatja azt.

Beljebb lépve a bejárati szinten, mintegy ellenpontjaként a Vershaza kiállításnak, egy megújuló könyvtártörténeti bemutató várja az érdeklődőket. A tárlat felújított környezetben, újrarendezve mutatja be a klasszikus könyvtári enteriőrt, a könyvtárőr szobáját. E tárlattal szemben egy több mint nyolcméteres interaktív érintőképernyő teszi lehetővé, hogy egyszerre többen is böngészhessék a nemzeti bibliotéka történetét – felfedezve kivételes gyűjteményeink számos érdekességét. A képernyőkön rendkívül szemléletes módon, különböző méretű és kialakítású katalógusfiókokat megérintve, mintegy kihúzva azokat, jelenik meg könyvtárunk története – idővonallal, fotókkal, sajtóhírekkel, anekdotákkal, kiegészítő látványelemekkel. Olvashatunk többek között az első női munkatársról, az első könyvtáros képzésről; névadónk, Széchényi Ferenc soproni gyűjteményéről, vagy a Pray-kódexről.

Ezt a digitális muzeológiai megújulást egészíti ki a 6. emeleten látható nyolc eszköz, amelyen az OSZK különgyűjteményei mutatkoznak be. Meg kell említenem, hogy társkiállításunk, a Lészen ágyú! – Gábor Áron és a székely hősiesség című tárlat az OSZK közbenjárására érkezett a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumból a Várkapitánysághoz. A közelmúltban újjászületett Főőrség épületében megtekinthető kiállítás, amelyben Gábor Áron egyetlen megmaradt rézágyúja is helyet kapott, szervesen kiegészíti a nemzeti könyvtárban látottakat.

Kedves Vendégeink!

Az interaktív kiállításokkal természetszerűleg itt a Budavári Palotában és zirci műemlékkönyvtárunkban is látványos infrastrukturális megújulás is együtt járt, amelyet mindenekelőtt Magyarország Kormánya folyamatos figyelmének és támogatásának köszönhetünk. E figyelem nemcsak a 2017 és 2021 között lezajlott Országos Könyvtári Rendszer-projektben nyilvánult meg – ennek köszönhetően épül és készül el 2023 elejére piliscsabai archivális raktárunk, s részesülünk kultúrstratégiai intézményként jelentős többletforrásban. Magas polcon van tehát a nemzeti könyvtár, magas polcon van a könyvtárügy egésze (erről tanúskodnak a könyvtárfelújítások és könyvtári infrastruktúrafejlesztések Tatabányán, Vámospércsen, Balatonfüreden, Békéscsabán, Salgótarjánban), s magas polcon a kulturális élet egésze, hogy csak az Operát, a Magyar Zene Házát, a Haydneumot és a hamarosan megnyíló Néprajzi Múzeumot említsem.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nemzeti ünnepünk hajnalán, nemzeti ereklyéink erőterében sem hagyhatjuk szó nélkül azt a történelmi válsághelyzetet, amely közvetlen szomszédságunkban zajlik. A segítségnyújtás a kulturális intézmények részéről is természetes, legalább ennyire fontos azonban, hogy jól, észszerűen és profilba vágóan segítsünk. Az Országos Széchényi Könyvtár a hagyományos tárgyi adománygyűjtés mellett azt az egyébként is feladatául kiszabott munkát vállalta, hogy a kárpátaljai magyar webtér tartalmát, valamint a háborús konfliktus minden eddigi hazai híradását hangsúlyozottan gyűjti. A nemzeti könyvtár részeként működő Digitális Bölcsészeti Központ munkatársai jelenleg is egy új módszertanon dolgoznak, amellyel a webtér sűrűbb és mélyebb archiválása lehetséges. Amit e mellett meg kell említenem, egyfajta kultúrmisszió. A biztonságba helyezett, alapvető személyi és higiéniás szükségleteiket megkapott családok számára kapaszkodót nyújthat egy-egy kötet, mesekönyv, amely enyhítheti az elszenvedett traumákat. Szeretnénk közreműködni a hazánkban fellelhető ukrán nyelvű mesekönyvek ki- vagy újranyomtatásában, és eljuttatásában a rászorulókhoz.

Végezetül köszönöm kollégáimnak azt a széles körű, kreatív és ötletgazdag alkotómunkát, amellyel segítették e kiállítások létrejöttét. Az olykor elénk gördülő akadályokat minden esetben elhárították, ezért is nagyon köszönöm még egyszer mindenkinek a megfeszített munkát; mondhatjuk, hogy az egész OSZK részt vett a mai nap megszervezésében. Külön köszönöm a kettős kiállítás kurátori munkáját Dede Franciskának, Földesi Ferencnek, Mann Jolánnak és Sudár Annamáriának, illetve Elbe Istvánnak, Matolay Katalinnak, Rácz Ágnesnek és Szemerédi Ágnesnek, a kiállítási munkálatok koordinálását Gazdag Máriának és Lénárt Juditnak, a kivitelezést Takács Tamásnak, a Rekon Zrt.-nek, a 2KAL Kft.-nek, az ExpoVeres Kft.-nek, a Criterion Zrt.-nek és a Toscana Bútornak.

Március idusán megnyitjuk tehát Önök előtt a könyvtár kapuit; a kiállítások mellett inspiráló programokkal várunk mindenkit a megújult, modern köntöst kapott helyszíneinken. Mindannyiuknak köszönöm a figyelmet, kérem, vigyék jó hírét a megújuló OSZK-nak!

Rózsa Dávid
főigazgató 

Szent Ignáci szemlélődés

Ez egy meditatív állapotban végzett imamód, melyre épülnek tulajdonképpen a lelkigyakorlatok. Metodikája a következő. Az imádkozó egy felajánló imádságot követően kis időt szán arra, hogy „megérkezzen Isten jelenlétébe” egy összeszedett, ellazult, meditatív jellegű állapot által. Sokszor a légzés tudatosításával történik az ellazulás, melyben a belégzéssel kifejezheti Isten utáni vágyát, a kilégzéssel pedig önátadását Istennek. Ezután történik az imaidő felajánlása Istennek. Majd egy adott szentírási történet lassú, többszöri olvasása. Csoportos ima esetén van egy „kísérő”, ő olvassa fel a történetet. Majd következik a veleje a dolognak, mikor az imádkozó elképzeli azt, hogy benne van az olvasott történetben. Lehetőleg minél érzékletesebb, színesebb és részletesebb módon teszi ezt. Elképzelheti magát az aktuális jelenet valamely szereplőjének, például Péter apostolnak a csodálatos halfogás története esetén, vagy Nikodémusnak a Jézussal való beszélgetés során. De elképzelheti úgy is a történetet, mintha filmet nézne. A történet elképzeltének befejeztével megvizsgálja, hogy mi foglalkoztatja leginkább az egészből. (Az ima elején is kérheti Istent, mutassa meg, mit üzen számára az adott téma.) Aztán erről gondolataiban párbeszédbe bocsátkozhat a Szentháromság Isten valamely személyével, vagy csak egyszerűen elképzelheti, hogy jelen van vele. A meditatív imádságot egy elmondott záróima fejezi be. Nagyon fontos rész a reflexió, vagyis a visszatekintés az imádságra. Hiszen ebből tudja nyomon követni az imádkozó lelki életét, annak fejlődését, vagy esetleges megrekedését. Az egész imaidő 30-40 percet, esetleg egy órát vesz igénybe. A lelkigyakorlatos könyvben szerepelnek még a bibliai történetek mellett Szent Ignác által írt vallási témák is, mint például az „Urunk születése”; az „Elmélkedés a pokolról”; az „Elmélkedés a két zászlóról”, vagy az „Elmélkedés két bináriusról” című gyakorlatok.
Erről az imamódról bővebben a (gyakorlatilag a jezsuiták női tagozatának számító) Jézus Szíve Társasága honlapján olvashatunk információkat.

Examen – Ignác legkedvesebb negyedórája

Más néven „szerető figyelmesség” imája. Ennek lényege, hogy napunk egy alkalmas időpontjában (legtöbben este, lefekvés előtt végzik) „elcsendesedünk” (ennek módja lehet ugyanaz, mint a Szent ignáci szemlélődésnél) és Isten segítségét kérve visszatekintünk a legutóbbi examen óta eltelt időre. Ez akár filmszerűen is történhet. Fontos, hogy a visszatekintett időintervallum alatt bennünk munkálkodó erőket, belső megmozdulásokat mérlegeljük és kiértékeljük. Így nyomon tudjuk követni lelki fejlődésünket. Szent Ignácról feljegyezték, hogy ha egy nap minden imát le kellett rövidítenie, vagy akár el kellett hagynia, az examen-hez akkor is ragaszkodott. Egy anekdota szerint egyszer megkérdezték tőle, hogy érintené élete fő műve, a jezsuita rend feloszlatása. Azt válaszolta, ehhez egy „negyedóra” elvégzésére lenne szüksége. Ugyanis egy examen ima nagyjából ennyi időt vesz igénybe.
Erről az imamódról bővebben a jezsuita rend honlapján olvashatunk információkat.

Szent Ignác – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az élet különböző helyzeteiben való döntési folyamatok

Szent Ignác mindenekelőtt nagyon fontosnak tartotta, hogy minden választási folyamat során „egyedül azt nézzem amire teremtve vagyok, azaz Isten, a mi Urunk dicsőségét és lelkem üdvösségét”. Tehát, ha valaki az élet nagy dolgaiban, például házasság, hivatás, vagy vagyonszerzés ügyében akar dönteni, akkor a döntése témáját ennek kell alárendelnie. A döntés két, vagy több alternatívája összhangban kell legyen az Anyaszentegyház szellemével is. Tehát például, ha valaki felszentelt pap, vagy házas ember, akkor neki nincs lehetősége más életállapotot választani. Ezek már lehetnek döntéshozó tényezők. A döntéshozatalnak három „alkalmas ideje lehetséges”. Az első, amikor valakinek „a mi Urunk úgy megmozdítja” lelkét, hogy egyértelműen tudja, mi Isten akarata az életében. Például Szent Máté és Szent Pál apostolok radikális elhívása estében. A második mód, ha valaki a lelki megmozdulásainak irányultságával tisztában van és így meg tudja ítélni, hogy mit kíván tőle Isten az adott élethelyzetben. A harmadik döntéshozatali mód, a „nyugodt időszak”, egy hosszabb folyamat, amely akár hónapokig is eltarthat. Folyamatos imádság keretében a döntéshozó fontolja meg a két választási alternatívát, vegye számba az érveket és lehetőségeket mindkét oldalon pro és kontra. Patsch Ferenc magyar jezsuita szerzetes Katolikus spiritualitás tabuk nélkül című könyvében (63–65. o.) ehhez még azt is hozzáteszi, hogy nagyon jó az, ha a döntéshozó úgy is fontolóra veszi a választási lehetőségeket, hogy mindkét döntési alternatíva esetében elképzeli, sőt beleéli magát egy meghatározott ideig (nap, hét, hónap), hogy amellett döntött és megfigyeli, ez milyen érzéseket, lelki megmozdulásokat vált ki belőle. Szent Ignác úgy véli, hathatós segítség lehet még, ha valaki úgy szemléli saját magát a döntéshozatali folyamat során, mintha egy idegen embernek adna jótanácsot életére vonatkozóan. Ha ezzel sem jut eredményre, akkor két radikális megoldást javasol még döntéseink segítése céljából. Az egyiknél a döntéshozónak el kell képzelnie, hogy halálos ágyán feküdve tekint vissza erre a döntésre és elgondolja, hogy döntött volna jól életének ebben a szakaszában. A másik mód ennél is radikálisabb. Ennél az „Ítélet napján” kell elképzelnie magát saját „bőrében” amint visszatekint jelen életére és ennek megfelelően hozni meg a jó döntést.

Lelki megmozdulások és azok megkülönböztetése

A lelki állapotnak kétféle módját különböztette meg Szent Ignác. A „vigasz” és a „vigasztalanság” állapotát. A vigasz állapotáról többek között ezt olvashatjuk a Lelkigyakorlatokban:

Fontos, hogy a döntéshozatal soha ne ebben az utóbbi állapotban történjen. Aki „vigasz” állapotában van éppen, az maradjon alázatos és gondoljon arra, hogy mivé tud válni vigasztalanság idején. Aki pedig „vigasztalan” állapotban van, az merítsen erőt a vigasz állapotából és minden esetben tartson ki a „vigasz” idején tett elhatározásai mellett. A lelkiismeret okozta lelki megmozdulások is nagyban függnek attól, az illető milyen lelki beállítottságú.

A józsefvárosi jezsuita Jézus Szíve Templom „Úti Boldogasszony” oltárképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Szemlélődés vagy kontempláció

Annak ellenére, hogy a szemlélődés vagy kontempláció alapjai már megtalálhatók a Lelkigyakorlatok című könyvben is (136–137. o.), ezen (a ma élő jezsuiták mindennapjaihoz szervesen hozzátartozó) imamódszer létrehozása és kidolgozása nem Szent Ignáchoz köthető. A szemlélődő imamódszer megteremtője egy kortárs magyar jezsuita, a ma Ferenc pápaként ismert Jorge Mario Bergoglio egykori lelkivezetője, Jálics Ferenc (1927-2021) volt, aki szintén egy könyvben foglalta össze szemlélődő imára épülő, de ignáci módszereken alapuló lelkigyakorlatát. A könyv címe: Szemlélődő lelkigyakorlat. Ferenc atya emellett számos könyvében foglalkozik szemlélődő imamódszerével. Lelkivezetés az evangéliumban című művében a következőket olvashatjuk:

A leírt nyugodt, gondolat- és érzelmi hullámmentes állapotnak, a szemlélődő állapotnak az elérése nagyon sok gyakorlást és kitartást igényel. Ferenc atya többféle „segédeszközt” is javasol ehhez, úgymint a természetben időzést, a légzésre figyelést, Jézus nevének - légzéssel összhangba hozott - ritmikus ismétlését. Ahogy mondja, az egész imamódszer lényege, hogy megtanuljunk egy pontra tartósan figyelni. Ezáltal megtanuljunk Istenre is figyelni, kizárva bennünk minden ezt esetlegesen gátló olyan tényezőt, mint cikázó gondolataink és hullámzó érzelmeink. Ekkor tud valaki érzelmeitől, gondolataitól és előítéleteitől mentesen figyelni Istenre. És ez a lényege a szemlélődő imának. Itt nem az imádkozó beszél Istenhez, hanem fordítva. Az imádkozó figyel arra, mit mond neki Isten. Ezt nagyon nehéz megtanulni.

A szemlélődő imádság és lelkigyakorlat „atyja”, Jálics Ferenc a szerző társaságában, egy Szent Ignác-napi ünnepségen. Forrás: A szerző tulajdona

Ez a néhány, lelki fejlődést szolgáló módszer csak szemelvény abból a színes palettából, amellyel „Szent Ignác katonái” segítik az Istent keresőket. Ravaszkodó, fondorlelkű praktikák helyett -úgy vélem- itt kell keresnünk a jezsuiták népszerűségét. Emellett még több más tényező is közrejátszott és közrejátszik abban, hogy a Jézus Társasága a római katolikus egyház élcsapatává tudott válni. Természetesen nem mellékes alapítójuk személye sem. A Shütz Antal által szerkesztett Szentek élete című gyűjteményes munka jól összefoglalja Szent Ignác életművének velejét:

Szent Ignác tiszteletének egy sajátos kifejezése volt többek között a Szent Ignác napi kézműves sör. Egy – a józsefvárosi Jézus Szíve Templomban tartott – jezsuita szentmise utáni agapé egyik legnépszerűbb fogyasztható termékét a magyar rendi elöljáró, Vízi Elemér saját kezűleg készítette. A szerző felvétele.

Irodalom

• Diós István (szerk.): A szentek élete. 3. jav. kiad. Szent István Társulat, Budapest, 1990.
• Ignáci szikrák, Kecskemét, Budapest, Korda Kiadó – ILK, 2009.
• Jálics Ferenc S. J.: Lelkivezetés az evangéliumban, Budapest, Jezsuita, 2021.
• Jálics Ferenc S. J.: Szemlélődő lelkigyakorlat, Budapest, Jezsuita, 2021.
• Jálics Ferenc S. J.: Tanuljunk imádkozni. 8. átdolg. kiad., Kecskemét, Korda, 2014.
• Loyolai Szent Ignác lelki följegyzései a rendalkotmány készítése idejéből (1544. febr. 2. – 1545. febr. 27.), A Jézus Társasága magyar Rendtartományának kiadása, 1977.
• Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései, Budapest, Jézus-Társasága, 1934.
• Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, Kecskemét, Korda, 2011.
• Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, (Magyar fordítás 1663-ból), Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet és Társadalomtudományi Kar, 2013.
• Loyolai Szent Ignác: Levelek, Budapest, JTMR-EFO, 2004.
• Loyolai Szent Ignác: A zarándok. Önéletrajzi visszaemlékezések. Napló. Lelki feljegyzések, Budapest, Jezsuita, 2015.
• Mócsy Imre (összeáll.): Szikrák Loyolai szent Ignác lelkéből, Budapest, Manréza Ny., 1940.
• Patsch Ferenc S. J.: Katolikus spiritualitás, Budapest, Jezsuita, 2015.
• Shütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára, Budapest, Pantheon, 1995.
• Szabó Ferenc S. J. (összeáll.): Loyolai szent Ignác írásaiból, Róma, [s.n.], 1990.
• Zarándokzsebkönyv. 100 lépés Loyolai Szent Ignáccal, Budapest, Jezsuita, 2021.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

Loyolai Ignác katonai páncélban. A Jezsuita rend militáns felépítésű, élén a generális áll. A kép forrása: Wikipédia

1521. május 20-án, pünkösdvasárnap V. Károly Német-Római császár és spanyol király I. Ferenc francia király ellen vívott háborúi során a francia tüzérség tűz alá vette a Navarrában található Pamplona várát. Ez egy „tucateseménynek” számított nemcsak a háborúkkal tűzdelt 16. században, de még a két említett király hatalmi csatározásai során is. Hadtörténeti szempontból nem volt különösebb jelentősége ennek az ostromnak. Ha esetleg valaki megemlíti, hogy egy spanyol szolgálatban álló, baszk származású katonatiszt ezen ostrom során súlyosan megsérült és további élete során ezzel kellett együtt élnie, akkor mondhatja erre a hadtörténelmet (és egyáltalán a történelmet) ismerő olvasó, hogy sajnos ez a történelemben megszámlálhatatlanul sokszor előfordult. Az „Idők Tengerének” hatalmas hullámai között akkor sincs különösebb jelentősége ennek a sérülésnek, ha ez a katona tartotta egyedül a vár védőiben a „lelket”. Amikor harcképtelenné vált, fel is adták a várvédők a további küzdelmet. Viszont ez a hadtörténészek szempontjából nézve nem igazán jelentős esemény mégis kihatással volt a világtörténelmi eseményekre. De mindenképpen hatással volt a Római Katolikus Egyház történetére. Azonban talán legnagyobb hatást az Istent kereső milliók és milliók lelki életére gyakorolt, illetve gyakorol napjainkban is.
Az olvasóban ennek hallatán rögvest felmerülhet a kérdés: vajon miért történt ez így? És egyáltalán ki volt ez a Zrínyi Miklóshoz, vagy Szondi Györgyhöz hasonlóan viselkedő katonatiszt? Mit tudunk róla? Eredeti neve Inigo Lopez de Loyola, közismertebben Loyolai (Szent) Ignác. A Shütz Antal által szerkesztett „Szentek élete” című életrajzi gyűjteményben a következőket olvashatjuk a fent említett ostromot megelőző előéletéről:

Hogy mi történt az ostrom során, az az idézet előtt olvasható. Ignácnak, vagy ahogy akkor hívták Inigo-nak egy ágyúgolyó eltalálta az egyik lábát súlyos és maradandó sérülést okozva ezzel. Ráadásul tetézte a dolgokat, hogy később törött lábán a csont rosszul forrt össze, minek következtében egy kiálló csontrészt le kellett fűrészelni. A gyógykezeléssel járó iszonyatos kínokat csak ökölbe szorított kezéből lehetett észrevenni a kezelést zokszó nélkül, néma csendben tűrő sebesültön. Lábadozásának idején olvasással kívánta múlatni unalmát és feledtetni fájdalmait. Mivel nagyon kedvelte az általa később „világias és hazug könyveket, melyeket lovagregényeknek szoktak nevezni” titulussal illetett irományokat, kérte környezetét hozzanak neki ilyesmit. Hogy ennek a kérésnek mi lett az eredménye, azt a titkára, Gonçalves da Câmara által papírra vetett, „Zarándok” címen megjelent visszaemlékezésiből olvashatjuk:

Út menti feszület – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Ezek a képzeletbeli játékok vezettek el az általa megalkotott imamódokhoz, melyek ma oly meghatározó jellemzői az ún. „jezsuita lelkiségnek”.  Miután felépült, elzarándokolt Monsterrat templomába, ahol előkelő lovagi öltözetét szegényes zarándokruhára cserélte. Innen a nem messze fekvő Manréza helységbe vonult, ahol egy barlangban, teljes magányban töltötte ideje nagy részét. Itt hatalmas lelki küzdelmek várták, ahol kísértéseinek és lelki vigasztalódásainak eredményeként dolgozta ki a könyv formában is megírt, ún. „lelkigyakorlatait”. De mit is értett Ignác „lelkigyakorlat” alatt? Erről könyvében a következőket olvashatjuk:

A Jezsuiták és követőik körében ma is gyakorolt lelkigyakorlatok sokfélévé váltak az idők folyamán. Az eredeti, Szent Ignác által kidolgozott módszer, melyről könyvében ír, a „klasszikus” 30 napos lelkigyakorlat. Ez nem egy hittankönyv, dogmatikai ismereteket sem tartalmaz, de regényként sem nagyon lehet olvasni. A könyv és a benne leírt lelkigyakorlat tartalmát mai, divatos szóhasználattal élve talán a következőképpen lehetne meghatározni: bibliai történetekkel és hitbeli témákkal, meditatív állapotban végzett egyfajta szerepjáték, melynek célja, hogy a lelkigyakorlatozó közelebb kerüljön Istenhez. A konkrét meditatív imák szisztematikus gyűjteményét négy hétre osztotta el a szerző. Megjegyzendő, a „hét” kifejezés nem a naptári hét napot jelöli, annál akár több, de akár kevesebb napból is állhat a lelkigyakorlatozó személyétől és lelki „fejlődésétől” függően. A lényeg, hogy az egész lelkigyakorlat tegyen ki harminc napot.

Loyolai Szent Ignác írásai ma is töretlen népszerűségnek örvendenek. A szerző felvétele.

A manrézai idők után 1523-ban Ignác a Szentföldre készült, de rá kellett jönnie, hogy megfelelő tudományos felkészültség nélkül semmire sem megy. Ezért felnőtt fejjel nyilvános tanulónak szegődött és gyerekekkel koptatta az iskolapadot Barcelonában, ahol két esztendő elteltével megszerezte a szükséges latin nyelvi ismereteket, majd az alcalai és a salamancai egyetemekre ment bölcseletet és hittudományt tanulni. Innen 1528-ban Párizsba ment folytatni tanulmányait, amiben komoly szerepet játszott, hogy lángoló hitbuzgalma összeütközésbe hozta az inkvizícióval. Párizsban ismerkedett meg azokkal a barátaival, akik később hitben és szellemiségben való munkatársai lettek. Köztük a vele együtt, 1622. március 12-én, XV. Gergely pápa által szentté avatott, későbbi távol keleti hittérítővel, Xavéri (Szent) Ferenccel. Heten 1534-ben a montmartrei Szent Dénes kápolna kriptájában tisztasági és önként vállalt szegénységi fogadalmat tettek és megállapodtak, hogy tanulmányaik végeztével Velencéből a Szentföldre indulnak. Azonban 1537-ben, mikor néhányan beváltották volna fogadalmuk második részét, akkor szembesültek azzal, hogy olyasmi történt, amire 38 éve nem volt példa. A török elleni háború miatt nem indult zarándokokat szállító hajó a Szentföldre. Miután Ignác előzőleg úgy döntött, hogy ha egy éven belül nem indul hajó, akkor –mondván más Isten akarata az életében- visszatér Rómába, így is tett. Róma előtt a La Storta-i kolostorban történt az a híres látomása, melyben Jézus arra kérte, legyen a társa neki a kereszthordozásban. Ez a látomás lett a szikrája a III. Pál pápa által, 1540. szeptember 27-én kelt, „Regimini Militantis Ecclesiae” című bullájának, melyben jóváhagyta a katonai fegyelemmel és titulusokkal működő „Jézus Társasága” szerzetesrend megalapítását. Talán mondhatjuk, egy új fejezet vette kezdetét nemcsak a Római Katolikus, de az egész kereszténység (beleértve a protestáns keresztyénséget is) történetében, miután a(z eredetileg gúnynak szánt, de ma már) közismert nevükön jezsuitáknak hívott szerzetesek megkezdték működésüket a világban.

A Jézus Társaságának társalapítója, a távol keleti misszió úttörője, az Ignáccal együtt, 1622. március 12-én, XV. Gergely pápa által szentté avatott Xavéri Szent Ferenc – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

A Szent Ignáci lelkiséget meghatározó imamódok és életviteli szabályok

A Lelkigyakorlatok könyvben is megfogalmazott imamódok és lelki fejlődést szolgáló módszerek lettek a meghatározó tényezői a mai napig mind a jezsuita szerzetesek, mind követőik lelki életének. Mik ezek a tényezők? Akik nem ismerik, vagy nem elég mélyen ismerik az ún. „Szent Ignáci”, vagy más néven jezsuita lelkiséget azokban joggal merül fel ez a kérdés. Mégis mik azok a „ravasz varázsrítusok”, melyeknek köszönhetően az egyesek által csodált, mások által vitatott jezsuiták azzá váltak a kereszténység történetében és a kereső hívők lelki életében, akik. Személyes tapasztalatból tudom, hogy bizonyos keresztény és keresztyén körökben a jezsuiták egyenesen a kegyetlen inkvizícióval egyenértékű, „fondorlelkű és ravasz”, egyházi- és világuralomra törekvő testület. Bizonyos protestáns körökben még csak ront a helyzetükön, hogy közülük egy 17. században élt, „protestáns hitét elhagyó renegát”, az esztergomi érsekké lett Pázmány Péter számukra érthetetlen módon, valamiféle ismeretlen módszer segítségével visszacsábított a protestánsok által követett, „igaz úton” járó embereket a katolikus „bálványimádó tévelygésbe”. Talán valamiféle démoni hipnotikus képességet, vagy érzelmi manipulációt alkalmazott Pázmány Péter a magyar protestáns hívek katolikussá visszatérítése során? Talán efféle módszert alkalmaznának ma is a jezsuiták? Tényleg fondorlelkű, ravasz praktikákat alkalmazó, az emberiség lelki üdve ellen szövetkezett, egyházi és világuralomra törekvő társaság lennének a Jézus Társaságának „katonái”? Talán e sorok íróját is manipulálták? Ezért hagyott fel évekkel ezelőtt a II. Helvét hitvallás követésével, és cserélte azt le a Katolikus Egyház Katekizmusával? Nem kétlem, hogy van, aki ezt ma is így gondolja. Azonban a valóság egészen másban keresendő. Az Istent komolyan keresők tömeges jezsuitákhoz való vonzódásában nagy mértékben szerepet játszanak az alább vázolt lelki fejlődést szolgáló tényezők, melyek a gyökerét vesztett modern kori társadalmunk lelki dzsungelében afféle „kősziklára épült házként” nyújthatnak biztos támpontot bárki számára. Ezek a köztudatban Szent Ignácnak tulajdonított imamódok gyökerükben egyáltalán nem voltak újak a 16. században. Emellett más imamódokat is ajánlott, egészen hagyományosakat, mint a litániák, vagy a rózsafüzér. Talán úgy is lehetne mondani, hogy Ignác merített az egyházi hagyomány nagyon gazdag, de sokszor elfelejtett lelkiségi tárából, és – saját ízlésének megfelelően átdolgozva – alkalmazta őket.

A „renegát protestáns”, a „nyakas kálomistából” római katolikussá vált, sőt esztergomi érsekké választott jezsuita, az ELTE jogelődjének alapítója, a magyar prózaírás megteremtője, Pázmány Péter – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

A Pesti Magyar Színház előadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Komlóssy Ida, aki Vörösmarty Mihály méltató szavait 16 évesen érdemelte ki, színészcsaládban született. Apja, Komlóssy Ferenc Dániel (1797–1860), a reformkori magyar színjátszás ismert és elismert színigazgatója társulataival sok más település mellett Balatonfüreden, Kassán, Miskolcon, Kolozsváron, Szegeden, Szabadkán játszott.
A vándorszínészet családias jellegű életforma volt, az élettársak, házaspárok együtt szerződtek, s velük vándoroltak a gyerekek is. Komlóssy Ferenc és Czégényi Erzsébet (1805–1855) lányai, Ida és Paulina (1820–?), korán színpadra léptek. Már 1827-ben gyerekszereplőként közölte nevüket a Komlóssy társulat Komáromban kiadott színházi zsebkönyve. A színtársulatokban a gyerek munkaerő volt, amint járni és beszélni tudott, fellépett, gyerekszerepeket játszott vagy gyerekelőadásokban (gyerekek által játszott produkciókban) szerepelt.
Déryné Széppataki Róza 1833 végén a Komlóssy családot a kassai színházi választmánynak így mutatta be:

Nem lett minden gyerekszereplőből színész, de ha a kedve és akarata megvolt, tizenöt-tizenhat éves korára megtanult szöveget memorizálni, azt visszamondani, illetve létezni a színpadon: társulatszervezési szempontból már nem gyerekszereplőnek, hanem színésznek számított.

A Komlóssy társulat balatonfüredi selyemszínlapja, 1836 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Komlóssy Ferenc 1838 őszén a Pesti Magyar Színház rendezője, családtagjai pedig a társulat tagjai lettek. A Komlóssy-hölgyek közül csak Idának volt sikere. Paulina opera-énekesnőként szeretett volna érvényesülni, erre azonban abban a pesti társulatban, ahol Schodelné Klein Rozália volt az operaprimadonna, nem sok esélye volt. Komlóssyné színpadra lépései egységesen kritikai rosszallást szültek.

A családtagok közül Komlóssyné és Paulina 1840 elején már Pécsett játszottak, a családfő és Ida pedig az év közepén hagyta el a pesti színpadot. Ennek oka volt az is, hogy Komlóssy Ferencet Szeged város tanácsa 1840 nyarán felkérte a szegedi társulat irányítására. Komlóssy Ida öt évet töltött apja társulatánál, s ez alatt az öt év alatt a Komlóssy társulatok csillaga és a vidéki színpadok (Szeged, Szabadka, Kolozsvár, Debrecen, Győr, Kassa, Miskolc) kedvelt színésznője lett. Repertoárján a korszak naivaszerepei és fiatal hősnői szerepeltek: Griseldis, a szénégető lánya (Friedrich Halm: Griseldis), Ophelia (William Shakespeare: Hamlet), Esmeralda (Victor Hugo–Charlotte Birch-Pfeiffer: A Notre-Dame-i toronyőr), Miller Lujza (Friedrich Schiller: Ármány és szerelem). Játékstílusa érzelmes volt, a szélsőségesebb, viharos indulatok és állapotok kifejezésével nehezen boldogult, ez tűnik ki szabadkai és szegedi kritikusainak, egymásnak néha ellentmondani látszó véleményéből.

Komlóssy Ida. Barabás Miklós rajza, Walzel Ágost Frigyes litográfiája, 1851 – Színháztörténeti és Zeneműtár SZT KD 324

Komlóssy Idát 1845-ben szerződtette a Nemzeti Színház. Komlóssy Ferenc társulatánál szerepkörében egyeduralkodó volt, a pesti színpadon Lendvay-Latkóczyné Hivatal Anikóval (1814–1891) kellett felvennie a versenyt, aki az 1830-as évek elejétől a naiva és fiatal hősnő szerepkörét és a közönség kegyeit egyaránt uralta.

Lendvayné Hivatal Anikó. Vidéky Károly acélmetszete, 1836 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az is kétségtelen, hogy Komlóssyt nem Lendvayné ellenében, hanem mellé, a szerepkör és társulat frissítése, fiatalítása érdekében szerződtették. Azonnal kritikai kereszttűzbe került. Különösen színpadi dikcióját, a hangsúlyozást és az intonációt kifogásolták. A vándorévek alatt a szavakat akár az értelmi hangsúly vagy a versritmus ellenében is elnyújtó, korai 19. századi színpadi beszédstílust tanulta meg, s ez feltűnő ellentétben állt a nyelv természetes zeneiségét, időmértékét kihasználó, az 1840-es évek végén normaként kezelt színpadi beszéddel.

Komlóssy Ida az 1850-es években a Nemzeti Színház elismert művészévé vált, annak ellenére, hogy szövegmondásának korai hibáit pályája végéig nem tudta tökéletesen korrigálni.

Ha az 1840-es években Lendvaynéval kellett megmérkőznie, akkor az 1850-es éveket Komlóssy Ida a Bulyovszky Gyuláné Szilágyi Lillával (1833–1909) vívott, a sajtó által is folyamatosan ébren tartott primadonnaháborúval töltötte.

Bulyovszkyné Szilágyi Lilla Vahot Imre Mária királynő című drámájának címszerepében. Barabás Miklós rajza, Rohn Alajos litográfiája, 1857 – Színháztörténeti és Zeneműtár SZT KD 3.120

Mindketten művelt, több nyelven beszélő és olvasó emberek voltak, szépirodalommal és drámafordítással is foglalkoztak. Az utóbbival természetesen – sok színészelődjükhöz hasonlóan – megfelelő, érdekes szerepet is kerestek maguknak. Bulyovszykné így talált rá Marguerite Gauthier-re (ifj. Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy) és A tücsökre (Charlotte Birch-Pfeiffer), Komlóssy Ida pedig (bár Hero szerepében nem lett igazán sikere) Franz Grillparzer A tenger és a szerelem hullámai című szomorújátékára és Eugène Scribe vígjátékára, A navarrai királyné regéire. Voltak azonos, felváltva játszott szerepeik is (Adrienne Lecouvreur – Eugène Scribe és Ernest Legouvé; Johanna – Friedrich Schiller: Az orléans-i szűz; Jane Eyre – Charlotte Brontë–Charlotte Birch-Pfeiffer: Lowoodi árva), ezekben nyújtott alakításiakat rendre összevetették, bár egyéniségük és részben szerepkörük mégsem egyezett.

A Pesti Napló (egyébként Komlóssy-párti) kritikusa így írta le alakításaikat egy azonos szerepben:

A Nemzeti Színház egyik Lowoodi árva-előadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT NSZ K1854 1854.03.10

Komlóssy Ida 1861-ben férjhez ment Kövér Lajos (1825–1863) íróhoz. Férje halála után, 1863-ban visszavonult a színpadtól. Az 1870-es években legkedvesebb szerepeiben még fellépett vendégként egy-egy vidéken játszó színtársulattal.

Felhasznált irodalom:

• Bartha Katalin Ágnes: Nézői emlékezetek és a századi színpadi játék: új s újabb természetesség, Hungarológiai Közlemények, 2021/4, 87–102.
• Dörgő Tibor: Regény a színpadon: a Jane Eyre drámaváltozatának magyar nyelvű előadásai, Napút online, 2019. március 13.
• Kerényi Ferenc: A régi magyar színpadon, Budapest, Magvető, 1981. (Elvek és utak)
• Komlóssy Paulina Anna adatai. In: FamilySearch
• Pécsi nemzeti játékszíni zsebkönyv 1840dik évre, Keresztessy Ambrus, Pécs, Lyc. ny., 1840.
• Pifkó Péter–Zachar Anna: Magyar színészet az esztergomi színpadokon (1816–1849). In: Esztergom évlapjai, Baják István et al., Esztergom, Esztergomi Balassi Bálint Társaság, 1983, 287–327.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1940. (Magyarország újabbkori történetének forrásai)
• Sándor János: A szegedi színjátszás krónikája: Theszpisz szekerén, 1800–1883, Szeged, Bába, 2007.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

1851 és 1854 között Székelyföldön az osztrák abszolutista, elnyomó uralom ellen szervezett felkelés, szabadságmozgalom robbant ki. A székelyföldi fegyveres felkelésnek a nemzeti függetlenség, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc folytatása és győzelemre vitele volt a célkitűzése. A mozgalmat az osztrák kormányzat elfojtotta és kivégzésekkel torolta meg. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten, valamint 1854. április 29-én a sepsiszentgyörgyi Őrkőnél az ellenállás szervezőit kivégezték. Az események és a kivégzett székely vértanúk emlékére a Székely Nemzeti Tanács 2012 januárjában döntött arról, hogy minden esztendő március 10-e legyen a székely szabadság napja, ami egyben a székelység összetartozásának szimbólumát is jelenti.

Kép a marosvásárhelyi Postarétről. In: Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, Sepsiszentgyörgy, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, 2013, 197. – Törzsgyűjtemény

Az emlékművet 1875-ben a marosvásárhelyi kivégzés színterén, a Postaréten avatták fel. Emlékbeszédet Orbán Balázs mondott, a feliratot Jókai Mór írta.
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése és a megtorlás Erdély Magyarországgal való uniójának meghiúsulását is jelentette. Tekintet nélkül közjogi hagyományaira, Erdélyt mint tartományt közvetlenül az osztrák birodalomba tagolták. Az osztrák önkényuralom katonai közigazgatást vezetett be, és állandósultak a hatósági igazoltatások, ítéletek és kivégzések. Ez az időszak volt az ún. „kötélkorszak”. A rémuralmat a birodalmi közigazgatási centralizáció kiépülése, növekvő adóterhek és megszorítások (hadisarc) követték. A német nyelv hivatalossá tétele a közigazgatásban és oktatásban fokozta a birodalom iránti ellenszenvet.
A terrorintézkedések ellenére a forradalom emléke, Kossuth Lajos és az emigráció óriási honi népszerűségnek örvendett. Az erdélyi magyar közvélemény hónapokkal a forradalom bukása után is hitte és várta a felszabadulást, a függetlenség kivívását.
A Bach-rendszer hozadékaként Erdélyben nagyszámú, idegen katonai csapatok állomásoztak. A birodalmi politikai rendőrség és osztrák államrendőrség hálózata Erdélyben is aktív volt, ami nem kedvezett egy újabb ellenállási szervezkedésnek, forradalmi megmozdulásnak. Hírek, információk tekintetében az osztrák titkosszolgálat fölényben volt. A forradalmi eszme viszont soha nem látott népszerűségnek örvendett. Kossuth Lajos és az emigráció is hitte, hogy a feltámadó, újabb elnyomás ismét ellenállást fog szülni, és az újabb forradalmi lendületnek nem lehetnek akadályai. A forradalmi erők vezérei (nemcsak Habsburg birodalmi szinten), Kossuth Lajos, Giuseppe Mazzini, Nicolae Bălcescu egy közeli európai háborúra felfűzött győztes forradalmi hullám eljövetelében reménykedtek, amiben Franciaországnak is szerepet szántak volna. Ebben Franciahon, Louis Napóleon császárságra való törekvése miatt viszont már nem lehetett partner. A Habsburg Birodalom népeinek forradalmi összefogási szándékából született meg a magyarok, szlávok, románok lakta közös Dunai Egyesült Államok megteremtésének gondolata.
Az emigrációban az ellenállási elképzelések konkrét tervvé alakulásában feltehetően nagy szerep jutott a világosi fegyverletétel után tovább bujkáló forradalmi katonák maradékának, akik a legkésőbb menekültek Törökországba, és akik egy újabb forradalom kirobbantására a helyzetet szintén megfelelőnek találták. A terv végrehajtásában és kivitelezésében Makk József tüzérségi honvédezredes személye került előtérbe. Makk József fegyveres ellenállás, összeesküvés-szövés terén a komáromi vár kapitulációjának megakadályozásában (1949 őszén, már a világosi fegyverletétel után) próbálta ki szervezőtudományát, ami azonban sikertelenül végződött, és ő maga is lelepleződött. Elfogatása után több helyen raboskodott. Miután Székelyföldre került börtönbe, onnan megszökött és bujkálásra adta fejét. A Habsburgok elleni harcról viszont nem volt hajlandó letenni, továbbra is fanatikusan hitt a forradalom ügyében. Személye önmagától kínálkozott a vezető szerepre. Kossuth pedig fel is hatalmazta, megbízva a feladat elvégzésére.
Makk feladata volt, hogy Giuseppe Mazzini konspirációs rendszerének segítségével létrehozza a felkelés kereteit, fegyvereket szerezzen be, illetve újjászervezze a fegyveres erőket (a Mazzini-féle, úgynevezett évszaki rendszer: Magyarország területét tizenkét hónapra = kerületre tagolták, melyből Erdélyre három kerület jutott. Székelyföld egy hónapnyi területi egység lett. A hónapok hetekre = megyékre, székekre, illetve napokra vagyis községekre tagolódott. Székelyföld négy hetet: Udvarhely, Maros, Háromszék és Csík székekre tett ki). Kossuth utasítása szerint a mozgalom elindítását elsősorban Háromszék területén kellett lehetővé tenni. A más nemzetiségi csoportokkal való együttműködés is a terv része volt. Az ellenállási mozgalom egyik központja volt Bukarest is, a román fejedelemség fővárosa. Az ellenállásra felszólító kiáltvány románok és magyarok összefogására is buzdított.
A szervezkedés Székelyföldön indult el és mutatott fel komolyabb sikereket. Horváth Károly fiatal háromszéki földbirtokos háza volt az egyik főhadiszállás. Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanár, aki a 48-as forradalom kirobbanásakor századosi rangban vett részt a marosvásárhelyi ifjúság katonai kiképzésében, volt a székelyföldi hónap főnöke. A szervezésbe Török János sógora, Gállfi Mihály ügyvéd is bekapcsolódott. A siker megalapozásához azonban nem voltak meg a reális alapok, feltételek. Nem valósult meg a népi tömegbázis megteremtése és hiányzott a pénzügyi, gazdasági bázis is. Az összeesküvés tagjai javarészt közép- és kisnemesekből, városi kispolgári és értelmiségiekből tevődött össze. Ennek a rétegnek a női tagjai is jelentős szerepet töltöttek be a mozgalom eszméinek terjesztésében, futárszolgálatban, a katonák ellátásban, a különböző nézeteltérések elsimításában és békítésekben. Az ellenállás azonban nem foglalkozott, a kiáltvány szintjén sem, a parasztság és a nemzetiségek valódi problémáival, sérelmeivel, szövegében nem fogalmazódtak meg az ezekkel kapcsolatos megoldások, jövőre vonatkozó ígéretek.
A mozgalom alakulásába és kibontakozásába árulás szólt közbe. Török János egyik legközelebbi munkatársa az osztrák kémhálózat beszervezettjeként 1851 őszére már jelentős bizonyítékokat szolgáltatott ki a hatóságoknak. Az osztrák rendőrség az ügy fokozatos felgöngyölítésében Bíró Mihálytól kapta a pontos értesítéseket, a felkelés 1852 tavaszára való kitűzésének időpontját is. A szervezkedés további időszakában a résztvevőknek azonban sejtése sem volt kiszolgáltatott helyzetükről, megfigyelésük mértékéről.
A hatóságok első lépése 1851. december 31-én Makk József Bukarestben való letartóztatási kísérlete volt. Makk elfogatása nem járt sikerrel, az ezredesnek ismét sikerült kijátszani a hatóságokat és kisiklani kezei közül. 1852. január 24-én azonban már a székelyföldi mozgalmárok lefülelése volt soron. Török Jánost, Gállfi Mihályt és Horváth Károlyt letartóztatták. Kétévi fogva tartásuk alatt Makk József a lehetetlent is megkísérelve próbálkozott kiszabadításuk megszervezésével. Havasalföldről Erdélybe küldte Várady József volt honvéd főhadnagyot, hogy alakítson ki egy mindenre elszánt szabadcsapatot a székely lakosságból. A közvetlen cél a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi osztrák helyőrség megrohanása, és az ottani állami pénztárak lefoglalható pénze segítségével a csapatának nagyobb hadsereggé szélesítése volt. A terv nem sikerült a székelyföldi önkéntesség hiánya és a székelyföldi parasztok közül kikerülő árulás miatt. Váradyt és társait parasztok jelentették fel, akik elfogatásukban is tevékeny részt vállaltak.
1854. március 10-én került sor a marosvásárhelyi Postaréten a kötél általi halálra ítélt Török János, Gállfi Mihály és Horváth Károly kivégzésére, amit április 29-én Sepsiszentgyörgyön Várady József és Bartalis Ferenc, május 27-én pedig Bertalan László és Benedek Dániel kivégzése követett.
A Habsburg-ellenes mozgalom több elfogott résztvevőjét (mintegy hatvanat) hosszú évekre vagy életfogytiglani börtönre ítéltek. Többsége 1857-ben a januári császári amnesztiának köszönhetően szabadult fogságából.

A székelység szabadságharca sajnos ma is létező politikai küzdelem. 1990 óta a Románián belüli magyar nemzeti önrendelkezés és kulturális, területi autonómia mellett töretlenül síkra szálló székelység, erdélyi magyarság politikai szervezetein keresztül mind a román parlamentben és kormányban, mind pedig a nemzetközi, európai uniós intézményi szinten harcol célja megvalósításáért. Az autonómia az a célkitűzés, amely hosszútávú biztosítékát jelentené a közösségi, nemzeti fennmaradásnak, és amelynek megvalósulási reményéről a magyarság nem akar és nem tud lemondani. Történelme folyamán a székelységnek mindig kiváltságos társadalmi státusza, önálló jogállása volt. A székely szabadságjogok, azaz az önigazgatás jogrendszere a falvaktól a városokig és székekig magában foglalta a székelyföldi intézmények egész hálózatát és szabályozta azok működését. Mai fogalmaink szerint ez területi autonómia volt, ami által a székelyek megőrizhették önazonosságukat és megtarthatták ősi szállásterületüket. Ugyanakkor a területi önrendelkezés a múltban sem a teljes függetlenséget jelentette. A történelemben nem létezett önálló székely állam (Erdélyi fejedelemség igen), az autonómia mindig egy nagyobb állami keretben, a Magyar Királyságon belül működött.
A székely szabadság napjának megünneplése, a történelem ezen eseményére való emlékezés a nemzeti közösségi építkezést, a székely–magyar önazonosság megőrzését és fennmaradását szolgálja, ami (remélhetőleg) a székelységnek is erkölcsi támogatást, szellemi muníciót nyújt célja, az autonómia békés eszközökkel való kivívásában.

Felhasznált irodalom:

• Bözödi György: Székely századok: történelmi tanulmányok, Csíkszereda, Pallas-Akadémiai, 2002.
• Erdély története: Három kötetben. Főszerkesztő: Köpeczi Béla, Budapest, Akadémiai, 1986.
• Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, Sepsiszentgyörgy, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, 2013. 
• Károlyi Dénes: Székely vértanúk 1854, Bukarest, Kriterion, 2001.
• Székelyföld története, [közread. az] MTA BTK, EME, HRM, Budapest MTA BTK, Kolozsvár EME, Székelyudvarhely HRM, 2016.
• A két kevésbé ismert székely vértanúra emlékeztek. In: Civilhetes. Független közéleti magazin, 2015. május 31.

Varga Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményünk fontos részét képezik a családi fényképalbumok. Ilyen különlegességnek számít a Dráveczky (máskor Dráveczi, néha meg Dráveczki) család bőrkötéses, aranyozott lapszélű, félszáz 19. századi fényképet megörökítő albuma is. Kik voltak a Dráveczkyek, s kik néznek vissza ránk a családi albumból?

A Dráveczky család fényképalbuma – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A család gyökerei egészen I. László király uralkodásáig (1077–1095) nyúlnak vissza. Ekkoriban nyerte el Szkop János a csehországi Szigovitz várát. A későbbi évszázadokban Thluk néven is ismert család tagjai I. Ferdinánd uralkodónak tett szolgálataikért a magyar nemesi cím mellé megkapták a Szepes megyében található Dravecz községet, a szomszédos birtokokkal egyetemben. E község nevéből származik a család neve is. A családi legendárium és a későbbi genealógusok is megemlékeztek róla, hogy már a 17–18. században földeket bírtak az említett Szepes megyén kívül Zemplén, Ung és Bihar vármegyékben. Olyannyira, hogy a 19. század második feléből származó fényképfelvételeken kivétel nélkül Bihar megyei családtagokat azonosíthatunk be.

Oldalkép a Dráveczky család fényképalbumából – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A Csehországból származó, ősnemesi família gyorsan megtalálta helyét a magyar, illetve a Szepes megyei társadalomban. Miképp a család történetét feldolgozó historikus fogalmazott:

A család egyik, ha nem a leghíresebb tagja nem meglepő módon a katonai pályának köszönhette ismertségét. Dráveczky Gábor 1726-ban született, édesapja ezredesként szolgált. Katonai pályáját a 3. Esterházy-huszárezredben kezdte, harcolt a hétéves háborúban, majd a Magyar Nemesi Testőrség kötelékébe lépett. 1777-ben léptették elő alezredessé, két évvel később a Szent István Rend elnyerése révén a bárói főnemesi rangot is kiérdemelte. A Szent István Rendet ugyanakkor nem katonatisztek, hanem polgári szolgálatot teljesítők – mindenekelőtt hivatalnokok – kapták, a választ, hogy ti. miért mégis ezt az elismerést tudhatta magáénak Dráveczky Gábor, a kortárs narratív források adhatják meg.

A testőríró Báróczy Sándort idéző Szemethy Tamás szerint a családdal foglalkozó kutatók talán épp a katolizálás miatt (a család evangélikus volt) feledkeztek meg többször a bárói címet elnyerő alezredes sikereiről. Sőt, a kor viszonyaihoz képest a hadseregben történő felemelkedés inkább meritokratikus elvek alapján történt, a katonatisztek pedig a Mária Terézia Rendet kapták meg, így könnyen feltehető, hogy Dráveczky Gábor szűkén volt a katonai érdemeknek, s emiatt inkább az uralkodónővel való jó kapcsolatra és a Szent István Rend elnyerésére fókuszált.
Ahogy Dráveczky alezredes bárói címe és karrierje elhalványult a család emlékezetében az évtizedek során, úgy koptak ki a család tagjai a Szepes megyei címtárakból, sematizmusokból. A Dráveczky família a 19. századra elsősorban Bihar megye történetével forrt össze, Érmelléken Gálospetriben, Érolasziban, Köbölkúton és Székelyhídon voltak földbirtokaik, udvarházaik. Már ameddig, hiszen Dráveczky László ezredes, 1848-as szabadságharcos Gálospetriben található várkastélya megsemmisült az 1834. évi földrengésben. A jelentős anyagi károkat okozó földmozgás epicentruma éppen a település közelében volt, emberéletet nem követelt a katasztrófa, ugyanakkor a község református temploma is megsemmisült több lakóház és kúria mellett.

A Dráveczky-féle kúria Gálospetriben, 1890 k. In: Magyarország vármegyéi és városai. Bihar vármegye és Nagyvárad. Szerk. Borovszky Samu, Budapest, Országos Monografia Társaság, 1901. 82. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A nemesi kúria, igaz, nem a régi pompájában, de újjáépült a 19. század derekán, a családon belül előforduló foglalkozásokat, hivatásokat, valamint a házasodási szokásokat tekintve pedig jól látható, hogy a Dráveczky família – legalábbis annak Bihar vármegyei ága – nem egy szálon kapcsolódott a helyi nemesi társadalomhoz. Nézzük meg például a Székelyhídon letelepült családtagokat. Dráveczky Béla (született 1837-ben) a publikált források tanúsága szerint 1867-ben megyei esküdt, majd 1872-től a székelyhídi járás szolgabírója volt, szintén nemes szunyogi Szunyoghi Amáliával kötött házasságából hat gyermek született.
Amália és Etelka huszonévesen elhunytak, nem ismert, hogy megházasodtak volna. A legidősebb fiú, ifj. Dráveczky Béla a család katonai sikereit volt hivatott gyarapítani, az 1900-as évek elején a pécsi hadapródiskola, majd az I. világháborúban a szatmári 12. honvédgyalogezred századosaként szolgált, 1914. szeptember 8-án hunyt el a ravaruskai harctéren.

Vinnai és dráveczi Dráveczky Béla gyászjelentése, Újfehértó, 1915. április. Gyászjelentések, Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

Az elhunyt tiszt felesége Czibur Gabriella volt, az após – tán nem meglepő módon – szintén katonatiszt, Czibur László ny. vezérőrnagy. De a legfiatalabb gyermek, Zoltán is a katonai hivatást választotta.

Katonai sírok Wisniowczik község határában. Galícia, 1915. november, Kobek Béla ezredes felvétele – Történeti Fénykép- és Videótár, FVB 2123

Az 1874-ben született Teréz férje csokalyi Fényes Kálmán uradalmi intéző, gazdatiszt volt. A családtörténeti ismertetés körét itt le is zárhatjuk az összefonódó helyi nemesi társadalom jegyében, hiszen Dráveczky Lillát saját unokatestvére, az elszegényedett Szatmár megyei Olchváry család Zoltán nevű tagja (az 1920-as években a debreceni királyi tábla elnöke) kísérte oltárhoz.

Felhasznált irodalom:

• Doby Antal: Magyarország családai. Draveczi Draveczky. In: Nagy Iván családtörténeti értesítő czimerekkel és leszármazási táblákkal. I. kötet. Szerk. Dr. Komáromy András – Pettkó Béla. Budapest, 1899, 193–196.
• Egy régebbi földrengés. Napi hirek. Pesti Hírlap, 2. évf. 330. sz. 1880. november 29.
• Eőry Gabriella: Főszolgabírói mulatságok. Társasági élet és szórakozás Olchváry Pál naplójában. In: Aetas, 23. évf. 3. sz. 2008. 65–81.
• Gyászjelentések, Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára
• Magyarország tiszti cím- és névtára, 1873–1909. 1–28. évfolyam. Budapest.
• Magyarország vármegyéi és városai. Bihar vármegye és Nagyvárad. Szerk. Borovszky Samu, Budapest, Országos Monográfia Társaság, 1901.
• Makay Dezső: A dráveczi és vinnai Draveczky család. In: Turul, 18. kötet, 1900. 75–82, 136–142. 
• Szeidovitz Győző: Érmelléki földrengések. In: Magyar Geofizika, 41. évf. 2. sz. 2000. 75–84.
• Szemethy Tamás: Katonabárók és hivatalnok grófok. Új arisztokraták a 18. századi Magyarországon, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár – Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2020.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

A további részek itt olvashatók: Második rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hetvennegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Dorogi Mártont és gyűjteményét mutatja be.

Dorogi Márton portréja. Forrás: M. Szilvia: Dorogi Márton könyvei. In: Püspökladány anno honlap (Könyvespolc rovat)

Dorogi Márton (1911–1980) püspökladányi néptanító, tanulmányi felügyelő, önkéntes néprajzi gyűjtő, kutató 1932-ben kezdett el tanítani, ezzel párhuzamosan bontakozott ki néprajzi kutatói tevékenysége. Közel ötven esztendőn át, az 1930-as évektől az 1970-es évek végéig kutatta a Tiszántúl nagy részén, elsősorban a Nagysárréten, a Hajdúságban, a Nagykunságban és a Hortobágyon a hagyományos népi állattartási szokásokat, azon belül is legfőképpen az állati termékek hasznosítási módjait. Publikációi a bőrből készült ruházatról, a népi dohánytartók változatos elkészítéséről, a szaru népi feldolgozásáról, a belek, burkok, hólyagok, erek, inak kikészítéséről és felhasználásáról, valamint a csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya hasznosításáról szólnak, több évtizedes helyszíni gyűjtés eredményeként. A bőrruhák, a szűcsmunkák, a szűcshímzés témakörében több szócikke szerepel a Magyar Néprajzi Lexikonban. Tanulmányai jelentek meg az Ethnographia, a Jászkunság, a Néprajzi Közlemények című folyóiratokban, többek közt a bőrből készült népi dohánytartókról, a bunda kunsági viseletéről, a hajdúsági és nagykunsági állattartásról.

Nagy Árpád Dániel rézmetszete, Jelzet: Exl.D/182 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Többször részt vett a Néprajzi Múzeum pályázatain, 1957-ben elnyerte az az évi országos néprajzi gyűjtőpályázat nagydíját. 1958-ban lépett be a Magyar Néprajzi Társaságba, melynek 1978-tól érdemes tagja lett. Tanítói munkásságát is elismerték, megyei vezető szakfelügyelővé nevezték ki.
A népélet kutatása mellett vonzották a művészetek, az irodalom, a festészet és a grafika. Szenvedélyes könyvgyűjtőként a népi írókhoz fűzte szoros kapcsolat. A néprajzi gyűjtőmunka során maga is sokat rajzolt, színezett. A művészetek iránti érdeklődése vezette el a Kisgrafika Barátok Köréhez, 1960-ban csatlakozott a tagsághoz. Számos ex librisszel kapcsolatos kiadványt beszerzett. Jelentős ex libris gyűjteményt hozott létre, mely szintén elsősorban néprajzi érdeklődését tükrözte.

Kopasz Márta linómetszete, Jelzet: Exl.D/177 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Negyven körüli ex libris, alkalmi grafika készült a nevére, a grafikusok közt Gáborjáni Szabó Kálmán, Kopasz Márta, Perei Zoltán, Nagy Árpád Dániel, Karancsi Sándor, Nagy László Lázár, Szilágyi Imre, Vecserka Zsolt és Várkonyi Károly. Többükkel baráti kapcsolatot ápolt. Az ex libriseken jellemző a népies motívumok, népi eszközök és életképek szerepeltetése: szűcshímzés, békési szűrmotívum, hortobágyi csikós a lovával. Padon ülő, guzsallyal fonogató asszony és egy hímző nő látható a debreceni Gáborjáni Szabó Kálmán alkotásán. A guzsaly kézi fonóeszköz, melynek rúdjára felkötötték a fonásra szánt kendert, lent.

Gáborjáni Szabó Kálmán fametszete, Jelzet: Exl.D/176 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Dorogi Márton nevére szólóan neves szűrhímzőkre, Kaszalay Ferencre és Pásztor Jánosra emlékezve is készült egy-egy grafika. Az előbbi in memoriam lapon – a ceglédi Nagy László Lázár alkotásán – szűrminta látható Kaszalay Ferenc szűcslegény 1836-os, több mint 200 lapból álló, tollal és páccal rajzolt kéziratos mintakönyvéből.

Nagy László Lázár grafikája, In memoriam Kaszalay Ferenc, BUÉK Dorogi Márton (1979). Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018., 50.  – Törzsgyűjtemény

Némely grafika Dorogi tanítói foglalkozására utal, Karancsi Sándor következő alkotásán a humor is szerepet kap.

Karancsi Sándor linómetszete, Jelzet: Exl.D/184 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Dorogi Mártonra emlékezve Nagy László Lázár, Kopasz Márta is alkotott in memoriam lapot 1980-ban. A nevét vette fel a püspökladányi Dorogi Márton Városi Könyvtár és Művelődési Központ. Születésének 100. évfordulóján, 2011-ben néprajzkutatók és a család együttműködése eredményeként megjelent a Hasznos minden porcikája című kötet, mely a róla szóló megemlékezéseken túl kutatási eredményeinek, tanulmányainak, cikkeinek válogatott kiadását tartalmazza, köztük számos, eddig ismeretlen írással. A kiadványt Dorogi Márton rajzai és többségükben saját maga által készített fotói teszik még szemléletesebbé, a címlapjára és belső címoldalára Szűcs Sándor – Dorogi etnográfus barátja – készített ex libriseket „Dorogi Márton könyve” felirattal, méltó emlékállításul.

Hasznos minden porcikája, Püspökladány Város Önkormányzata, 2011. Címlap – Törzsgyűjtemény

Irodalom:

• Belépési nyilatkozat Dorogi Márton nevére, KBK Irattár, 1960.
• Dorogi Márton 1911–1980, Kisgrafika, 1980/3. sz., 30. (a szerkesztőség nekrológja)
• Dorogi Márton: Hasznos minden porcikája. Az állati termékek mellékesebb haszonvételi formái a Hortobágyon és a Nagykunságban, Püspökladány, Püspökladány Város Önkormányzata, 2011. 
• KBK cserelista 1970., Budapest, KBK, 1970., 9.
• Népi díszítőművészet a Hortobágyon (Dorogi Márton előadása, CKBK). In. A ceglédi KBK emlékkönyve, 1977. április 19.
• Ráczné Fekete Ibolya igazgató, Püspökladány, 2018. 01. 17., In. Unokáink is olvasni fogják (Kulturális, művészeti és hagyományőrző internetes magazin)
• Vasné Tóth Kornélia: Dorogi Márton (1911–1980), In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 47–48.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Úgy hihetnénk, Friebeisz István nevét az a rigmus őrizte meg, melyet szépirodalmi említései mellett számos, az 1850-es éveket tárgyaló zene- és irodalomtörténeti írás, valamint publicisztikák tömege idéz számtalan változatban. Az említők szabadon kezelik az évet, a nyomdát, a kiadót, de a naptárt mindig Friebeisz István szerkeszti. A versike az 1850-es években született, és a Kossuth-nóta szövegét helyettesítette, Müller Gyula népszerű nagy naptárának első kötete pedig – Friebeisz István szerkesztésében – 1852-ben jelent meg.

Müller Gyula nagy naptára az 1852dik szökő évre, Pest, Müller Gyula, 1852 – Törzsállomány

Friebeisz István Vácon született, apja Pest vármegye váci járásának al-, majd főszolgabírája volt. Fia a nemesi-rendi közigazgatás keretei között, pesti jogi tanulmányok után ugyanebben a közegben kezdte pályáját. A váci járásban lett esküdt, valószínűleg 1845-ben. Váci lakosként és Pest megyei nemesi család tagjaként az ezt követő pezsgő, társadalmi és politikai feszültségekkel és lendülettel teli években bekapcsolódott a vármegye közéletébe is. Fiatalkori szimpátiáiról nem sokat tudunk, de kapcsolatairól igen: 1847-ben, az országgyűlési követválasztások idején a váci járásban korteskedett Kossuth Lajos megválasztásáért a fiatal Podmaniczky Frigyes báró oldalán.

Kossuth Lajos kortesmenete a Nemzeti Múzeum előtt 1847-ben. A kép forrása: Wikipédia

Friebiesz István az 1840-es évek közepén nem vagy nem csak a megyei nemesség hagyományos, közigazgatási, jogi vagy gazdálkodói életpályájában gondolkodott: irodalommal, kultúrával, politikával foglalkozó véleményformálóként, esetleg ezen a terepen érvényesülő vállalkozóként képzelte el magát. Első próbálkozását az 1847–48-as országgyűlésre alapozta: Pozsonyba utazott, és az előző évtizedek diétai tudósítói hagyományait folytatva megindította kézzel sokszorosított, így csak csekély előfizetőnek szóló, postán, levélként terjesztett hírlevelét, az Országgyűlési Tudósításokat. Friebeisz, a „helyi tudósító”, vállalkozóként kissé elkésett, az 1840-es években a magyar napi sajtó rendszeresen tájékoztatott a pozsonyi eseményekről, ráadásul a cenzúra elvei és gyakorlata is enyhült a megelőző évtizedekhez képest.
Friebeisz 1847 júliusában már Harkányban sürgött-fogott a fürdővendégek között, ő a hangadó, a társasági élet élénkítője. Szuper Károly színigazgató szeretetteljesen kaján megjegyzése szerint:

Társasági szóvivő és publicista: ezekben a szerepekben Friebeisz István megtalálta feladatát. Jókai Mór így jellemezte a körülzárt Komárom családi vagy társasági vacsoráin, 1849 őszén kétségkívül lelkesítően szónokló fiatalembert.

Friebeisz 1849 tavaszán került Komáromba, „hadtörténeti jegyzőként”. A szabadságharc eseményeinek, az intézkedéseknek, tetteknek dokumentálását a külföldnek szóló híradások és a jövőben megírandó krónika szempontjából a politikai vezetés rendkívül fontosnak tartotta. Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. március 11-i felhívásában olyan írókat, publicistákat keresett, akik – a hagyományos és ekkor is működő, civil hírlapi levelezői hálózat mellett – vállalkoznának a hadszíntéren történtek feljegyzésére.

A jelentkezők közül kiválasztott hat krónikás a következő volt: Görgey Artúr táborában Lisznyai Kálmán, Bemnél, Erdélyben Kőváry László, Damjanich Szolnok melletti táborában Zalár József, Vécsey Károlynál, Aradon Dobrossy István, Perczel Mór seregénél Mészáros Károly, a komáromi várban, Klapka Györgynél Friebeisz István. Friebeisz az állást viszonylag könnyen megszerezhette, hiszen ekkor már ismerték államigazgatási körökben: 1848–49-ben a Belügyminisztérium alkalmazottjaként országgyűlésinapló-szerkesztő volt, az országgyűlésen elhangzott hozzászólásokat, szónoklatokat öntötte formába, vagyis hivatali feladatként folytatta azt, amit kéziratos tudósításaival magánosként elkezdett.
A korabeli jelentésekből és a későbbi visszaemlékezésekből úgy tűnik, a történeti jegyzők nem teljesítették feladatukat, legalábbis a megbízatásuk 4. pontjában foglalt elvárást, azt, hogy időről időre tudósítást küldjenek a Honvédelmi Bizottmánynak. Dobrossyn és Kőváryn kívül senki nem juttatott el sem a bizottmány, sem Kossuth kormányzó számára beszámolót. Friebeisz István sem, aki Komáromba érkezve nem történeti jegyzői tevékenységét kezdte le, hanem újságírói-szerkesztői tevékenységét folytatta: 1849 júliusában Rózsafi Mátyástól átvette a Komáromi Értesítő szerkesztését, és a körbezárt vár és város hírlapját Komáromi Lapok néven indította újra. A lap szállította a híreket és az álhíreket a várőrségnek és a lakosságnak, szépirodalommal, magyar történeti tárgyú szövegekkel buzdította a körülzárt várost.

A Komáromi Lapok bekapcsolódott Klapka és a kapitulációs tárgyalásokat ellenzők közti konfliktusba: Friebeisz szerkesztőként teret kívánt engedni minden véleménynek, ezzel szemben sajnálatos tény volt, hogy mindezt honvéd hadnagyként, tehát katonai fegyelem alatt tette, így Klapka a lapot egy hétre betiltotta, és a szerkesztőt 24 órára házi őrizetbe tetette.

Friebeisz a komáromi várőrséggel együtt tette le a fegyvert. Nem kerülte el azonban Alexander Bach belügyminisztériumának figyelmét: 1851-ben az 1848–49-es emigrációval fenntartott kapcsolatokra gyanakodva váci lakásán házkutatást tartottak. Elképzelését életpályájáról és érvényesülésének útjairól az 1847 és 1849 közötti sűrű és zaklatott évek után az 1850-es évtizedben, Pesten kezdte megvalósítani. Először Müller Gyula kiadónál állított össze kalendáriumot, majd 1853-ban Császár Ferenctől átvette a Divatcsarnok szerkesztését. Nem a politikai újságírás művelésében gondolkodott, hanem az irodalmi, illetve nőknek szóló folyóiratok és a könyvkiadás területére vetette rá magát (vagy erre kínálkozott lehetőség). 1854 végén bocsátotta szárnyra a Nefelejcset, 1855-ben a Délibábot, mindkettő elegáns, finom kivitelű irodalmi és divatlap volt, tehetős közönségnek szánta. Hazai beszély és regénytár és A magyar népkönyvtára címen indított szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő antológia sorozatot. A folyóiratokba, antológiákba szövegek kellettek, és Friebeisz mindenkit megszólított, akit lehetett: Arany Jánost, Lévay Józsefet, Tompa Mihályt, Gyulai Pált, Erdélyi Józsefet, Jókai Mórt, Czuczor Gergelyt… Ahogy Jókai írta, „nem volt az országban hírnevesség, akivel pertu ne lett volna”.

A Divatcsarnoktól a Délibábig ívelő két évben megszerezte ugyan azokat a kapcsolatokat, amelyekre – úgy vélte – kiadói terveit alapozhatja, Friebeisz István könyvkiadóként mégsem lett sikeres. A magyar művelődéstörténet úgy tartja számon, hogy ő volt az, aki megjelentette Tompa Mihály Virágregék című verseskötetét (1854), Czuczor Gergely népies költeményeit (1854), továbbá a népies költészet művelői közül Szelestey László költeményeit (1854), és ő gondozta Nagy Iván Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal című máig sokat forgatott családtörténeti munkájának első két kötetét (1857–58). 

Friebeisz Müller Gyula nagy naptárán kívül is írt és szerkesztett: községi adattárat (Községek könyve, 1853–56) és törvénymagyarázatot (Törvény-tanító a köznép használatára, 1846).
A kortársak magánlevelezése Friebeisz Istvánt mégis ígérgető és ígéreteit nem vagy csak részben teljesítő embernek mutatja, aki az 1850-es évek végén dicstelenül távozott irodalmi és történészi körökből.

Azt, hogy az 1850-es évek kortársaktól is érzékelt divatlap-túltermelése, a terjesztés, különösen a vidéki terjesztés nehézségei, melynek a Délibáb 1858-ban már áldozatul is esett, mennyire járultak hozzá Friebeisz fizetésképtelenségéhez, nem tudni. Mindenesetre nagy energiával és néha erőszakosan igyekezett szerkesztő-kiadó-vállalkozóként megvetni a lábát.

1858-ban Friebiesz már bukott vállalkozó, el is tűnik a színről. 1863-ban bukkan fel újra a Schmerling-provizórium Sürgöny című félhivatalos kormánylapja fordítójaként, és néhány hónap megszakítással ott dolgozik még 1865 végén is. E néhány hónap megszakítás alatt – 1965 januárjától szeptemberéig – feltehetően a kérészéletű, szintén félhivatalos kormánylap, a Bécsi Híradó munkatársa. 1863-ban tudósított az erdélyi országgyűlésről, miközben államrendőrségi konfidens, bizalmas levelező volt. 1864 végén, amikor Kecskeméthy Aurél a Bécsi Híradó szerkesztőségét szervezte, már felmerült benne, hogy lazítania kellene a kormánykörökhöz fűződő kapcsolatain.
A Bécsi Híradó szervezése kapcsán jegyezte fel:

Az 1860-as években fordításból élt. 1864-ben Molnár György Budai Népszínházának környékén tűnt fel, kis vígjátékokat szállított a darabhiánnyal küzdő igazgatónak, illetve ő állította össze 1868-ban a Bem hadjárata az oroszok ellen című nagy sikerű látványos harci játék szövegkönyvét.

A Bem színlapja 1868-ból – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT SZL BP Budai Népszínház 1868.08.24

Friebeisz István nevét a Komáromi Lapok és az 1850-es és 1860-as évek ámokfutása még nem feltétlenül őrizte volna meg az utókor számára, ha pályája nem kapcsolódott volna össze a magyar színháztörténet egyik fontos fordulatával. Két évvel a kiegyezés után, 1869-ben arról tudósított A Hon című napilap november 29-i száma, hogy Lenhardt Ede megnyitotta színházi ügynökségét. (Lenhardt kiléte, múltja, előző fő- vagy mellékfoglalkozása jelenlegi tudásunk szerint ismeretlen.) Színművek jutalék fejében történő közvetítésével és színészszerződtetések megszervezésével korábban is próbálkoztak Magyarországon, jellemzően a színházi súgók vállalkoztak erre a feladatra: Mártonffy Frigyes a Nemzeti Színházból, Babos Károly a Budai Népszínházból, majd ugyancsak a Nemzeti Színházból. Színházon kívüli vállalkozó nem akadt. A Lenhardt-féle Első Magyar Színházi Ügynökség nemcsak hirdetésekkel, felhívásokkal kutatta fel a lehetséges ügyfeleket, hanem szaklapot is indított, A Színpadot, illetve összegyűjtötte és kiadta a színészet névtárát: az első, teljességre törekvő országos színházi sematizmust.

A Színpad második évfolyamának címlapja – Törzsgyűjtemény

Szerencsés pillanat volt. A magyar vidéki színjátszás az 1860-as évek végére érezte úgy, hogy össze kell fognia, rendezni kell sorait, hogy változtatni tudjon addigi működési körülményein. Az Első Magyar Színházi Ügynökség folyóiratával az országban szerte utazgató társulattagok közötti információcseréhez szükséges csatorna jött létre, és 1869-től a színészet helyzetével foglalkozó cikkek özöne – színészektől, színigazgatóktól – árasztotta el az éppen útjára indult lapot.
Friebeisz már az első számtól csatlakozott, r. I.-vel jegyezte a belföldi és külföldi hírek rovatot. Ettől kezdve a nyilvánosság előtt nemesi előnevét használta: Rajkay (Rajkai) F. István. 1872 januárjától felelős szerkesztőként is ő jegyezte a folyóiratot. 1871 áprilisában részt vett a színészek első közgyűlésén, ahol a magyar nyelvű vidéki színjátszás viszonyainak rendezésére alakult bizottság tagja lett, s az 1880-as évekig rendkívül tevékeny szerepet vitt ezen az első kongresszuson megalakult Országos Színészegyesület (neve ekkor Magyar Színész-kebelzet) munkájában. Rajkay Friebeisz István ismét megtalálta „tóngéber szerepét”, irányította az ügynökséget és szervezte a magyar vidéki színjátszás működésének átalakítását. Rálátása is, beleszólása is volt mindebbe, mert A Színpad 1883-ig a színészegyesület hivatalos közlönyeként szerepelt. Rajkay központi szerepe akkor változott meg, és lapjával akkor sodródott a vidéki színjátszás ügyeiről szóló viták egyik hangadójából a színházi élet kijjebb futó köreire, amikor a színészegyesület 1883-ban megteremtette saját kommunikációs fórumát, a Színészek Lapját, és az 1880-as évek közepén létrehozta saját darabügynökségét, és felvállalta a szerződtetéseket is. A Színpad 1890-ig működött, folyamatosan vitázva a színészek egyesületével. Az Első Magyar Színházi Ügynökséget Rajkay Friebeisz István halála után Réti Lipót Pál (1862–1942) vitte tovább.

Felhasznált irodalom

• Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban: A–Gy, Budapest, Heraldika, 1998.
• Deák Ágnes: Suttogások és hallgatások: sajtó és sajtópolitika Magyarországon, 1861–1867, Budapest, Osiris, 2018.
• Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők”: államrendőrség Magyarországon, 1849–1867, Budapest, Osiris, 2015.
• Erdélyi János Levelezése, sajtó alá rend. T. Erdélyi Ilona, Budapest, Akadémiai, 1960–62.
• Gyulai Pál Levelezése 1843-tól 1867-ig, sajtó alá rend. Somogyi Sándor, Budapest, Akadémiai, 1961 (A magyar irodalomtörténetírás forrásai, 4.)
• Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban. In: Szószék és csatatér: politikusi naplók és visszaemlékezések 1848–1849, sajtó alá rend. Hermann Róbert, Budapest, Balassi, 2000, 9–34. 
• Kiss Erzsébet, F.: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok, Budapest, Akadémiai, 1987. (Magyar Országos Levéltár kiadványai. III., Hatóság- és hivataltörténet, 7.)
• Kossuth Lajos 1848/49-ben: Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai: 1849. ápr. 15. – aug. 15., sajtó alá rend. Barta István, Budapest, Akadémiai, 1953 (Kossuth Lajos összes munkái 14.; Magyarország újabb kori történetének forrásai)
• Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849-1859). In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1973, szerk. Németh Mária, Budapest, OSZK, 1976, 233–290.
• Mikszáth Kálmán Összes művei, Bisztray Gyula, Király István, Budapest, Akadémiai, 1956–
• A magyar sajtó története, II/1: 1848–1867, szerk. Kosáry Domokos, Németh G. Béla, Budapest, Akadémiai, 1985.
• Pajkossy Gábor: A reformkori Országgyűlési Tudósítások, Levéltári Közlemények, 1966/1–2., 121–136.
• Pajkossy Gábor: Újabb adatok a reformkori kéziratos országgyűlési tudósítások történetéhez. In: „Nem sűlyed az emberiség!”...Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, főszerk. Jankovics József, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007, 1063–1068.
• Pest megye archontológiája a kezdetektől 2016-ig, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára, 2016 –
• Tompa Mihály Levelezése, sajtó alá rend. Bisztray Gyula, Budapest, Akadémiai, 1964 (A magyar irodalomtörténetírás forrásai, 6–7.)
• Vác az előadóművészetekben, összeáll. Tragor Ignác, Vác, Váci Múzeum-Egyesület, 1934.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)