HELYREIGAZÍTÁS
Az Országos Széchényi Könyvtár blogján 2022. december 21. és december 28. napján megjelentetett Mayer György munkásságáról szóló blogbejegyzésekben kollégánk megsértette a hivatkozás szabályait, és helytelenül hivatkozott az alábbi cikkre:
A helytelenül meghivatkozott blogbejegyzések kapcsán a mű szerzője, Philpott Beatrix elnézését kérjük!
Az Országos Széchényi Könyvtár 2022. december 8-án tartotta meg az internetes tartalmak archiválásával foglalkozó éves rendezvényét. A hatodik 404 Not Found – Ki őrzi meg az internetet? című konferencia és workshop újra jelenléti formában valósult meg, de mintegy 80 érdeklődő online is követte az élő közvetítést.
A rendezvény a digitális megőrzés témáját, valamint az ahhoz kapcsolódó hazai és nemzetközi archiválási, illetve tudományos projektek ismertetését helyezte középpontba. Az OSZK-ban és a nemzetközi szervezeteknél zajló webarchiválási tevékenységről, továbbá az előállt digitális tartalom kutatási lehetőségeiről is volt szó, különös tekintettel a digitális bölcsészet szakterületeivel való kapcsolódási pontokra.
Drótos László, az OSZK Webarchívum 2022. évi eredményeiről szóló előadásában beszélt az újonnan létrehozott téma-, műfaj- és földrajzihely-alapú részgyűjteményekről, a fontosabb eseményekkel kapcsolatos hírek archiválásáról, a közösségi média és a podcastok mentéséről, a nyári nagy webtéraratásról, a nyilvános gyűjtemény tervezett bővítéséről és a nem publikus archívumhoz való hozzáférésről, valamint a hazai és nemzetközi kapcsolatokról.
Drótos László könyvtáros (OSZK)
Teszelszky Kees, a Holland Királyi Könyvtár kurátora online előadásában elmondta, hogy széles körű nemzetközi webgyűjteményekre van szükség, amelyek gondosan gondozott és megőrzött internetes tartalmakat fűznek össze. Előadásában két kurátori együttműködésben létrehozott gyűjteményt mutatott be: a 2019-ben készült Éghajlatváltozás-gyűjteményt és az idén indult Ukrajnai háború gyűjteményt.
Prezentációja illusztrációit az előadó a mémarchívumot használta forrásként, ami nagy derültséget váltott ki a konferencia közönségéből.
Dr. Teszelszky Kees kurátor (Holland Királyi Könyvtár)
Dr. Kalcsó Gyula, az OSZK digitálistartalom-fejlesztője beszámolt az Ukrajna-projekt tanulságairól. A projektben 2022. február 21. után kezdték gyűjteni az orosz–ukrán konfliktussal, majd később háborúval kapcsolatos híreket 75 magyarországi és határon túli portálról. A gyűjtés alapvetően a portálokon használt címkék vagy kategóriák alapján történik, a mentések hetente egyszer történnek. Az így learatott WARC-fájlokból kibányászható adatokat számos statisztikai kimutatáshoz és adatvizualizációhoz fel is használják.
Dr. Kalcsó Gyula digitálistartalom-fejlesztő (OSZK)
Dr. Péter Róbert, a Szegedi Tudományegyetem docense az AVOBMAT többnyelvű kutatási eszközzel végzett tematikus digitális gyűjtemények elemzéséről beszélt. A webes alkalmazás segítségével nagy mennyiségű metaadatot és szöveget lehet kinyerni és kritikusan elemezni adatvezérelt mesterséges intelligenciával és természetesnyelv-feldolgozásos technológiákkal támogatott módszerekkel és eszközökkel.
Dr. Péter Róbert docens (Szegedi Tudományegyetem)
Dr. Kokas Károly, a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtára informatikai főigazgató-helyettesének előadása azt az utat mutatta be, ahogy a korábban megpendített „szegedikumok” anyagából kiemelték a Karikó Katalin-témát és virtuális kiállítást készítettek belőle, melynek része lett egy nemzetközi kitekintésű Karikó-weblinkgyűjtemény is. Az előadás érintette a szerzői jogi kérdéseket és az archiválás és/vagy szolgáltatás, redundancia és teljesség gyötrő dilemmáit is.
Dr. Kokas Károly informatikai főigazgató-helyettes (Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtára)
Záró előadóként Horváth Adrienn, a Vörösmarty Mihály Könyvtár igazgatóhelyettese az Aranybulla-emlékév archívumának kialakításáról adott elő. A gyűjtemény az Aranybulla kiadásának 800.évfordulója alkalmából készül, és a korszakkal, II. Andrással, a bullákkal, illetve magával az emlékévvel kapcsolatos webtartalmakból áll. Jog- és helytörténeti kutatásokhoz, valamint oktatási célra egyaránt használható.
Horváth Adrienn igazgatóhelyettes (Vörösmarty Mihály Könyvtár)
A programot a Drótos László és Visky Ákos László vezette workshop zárta, ahol élőben mutatták be az egyedi webhelyek és weboldalak gyűjtését, metaadatolását és archiválását, valamint a webarchívumok keresőinek használatát.
Fotók: Visky Ákos László
Galéria a rendezvényről:
Mivel Bolyai János maga is úgy gondolta, hogy „jeleni körülmények között alig lehet jobbat tenni”, és egyértelműen megvolt a lehetősége gyógyulása után a visszatérésre, 1833 nyarán mint „nyugalmazott ingenieur kapitány” hazatért Marosvásárhelyre. A bécsi iskola, a végzettsége és későbbi munkatapasztalatai, maga a hadmérnöki tisztség, a kapitányi rang nagyon fontos volt neki, büszke volt rá és identitásának egyik alapját képezte. Apja ekkorra másodszor is megözvegyült, János féltestvére, Gergely még csak hétéves, így az együttélésük alapjaiban is nehézségekkel volt teli. 1833 augusztusában felmerült, hogy Döbrentei Gábor közbenjárásával a Magyar Tudós Társaság tagjává válassza mindkét Bolyait, ami nemcsak elismerést, de anyagi biztonságot, éves fizetést jelentett volna. Ennek érdekében el is kezdődött a munka, de a körülmények megváltoztak, a két Bolyai viszonya pedig megromlott. Végül abban egyeztek meg, hogy János kiköltözik Domáldra gazdálkodni, erről szerződést kötöttek egymással. Bolyai János 1834 és 1838 között élt Domáldon, ahol igyekezett megfelelően vezetni a kis birtokot, de nehezére esett elviselni az ingerszegény, zárt falusi világot. Bolyai Antal közvetítésével gazdasszonyának fogadta Orbán Rozáliát, aki gyerekeinek anyja lett, és akivel ellentmondásos viszonyát nagy igyekezettel próbálta törvényesíteni. Ennek az volt az akadálya, hogy János tisztként csak kaució megfizetése és külön engedély mellett köthetett volna házasságot, ezt az összeget viszont saját maga nem tudta előteremteni, apja pedig továbbra sem adta ki neki az anyai örökséget. De valószínű, hogy az anyagiaktól függetlenül az engedélyt sem kapta volna meg. A köztudatban az él, hogy Bolyai az Appendix kudarca után visszahúzódó, mogorva remeteként tengette napjait, és hogy a későbbi tevékenysége meg sem közelíti a tér új tudományának színvonalát. Ez így azonban az újabb kutatások fényében durva leegyszerűsítésnek tűnik. 1837. október 8-án született meg legidősebb fia, Dénes. Apja levelezéséből tudjuk, hogy János ebben az időben algebrai egyenletekkel is foglalkozott, és ekkor írta meg a Responsio című, komplex számokról készült művét is, a lipcsei Jablonowski Társaság pályázatára. Ez a pályázat ugyan újabb feszültséget okozott Farkas és János között, azonban megmutatja, hogy egyikük sem hagyott fel a matematikai kutatással, és hogy Bolyai János az Appendix után is számottevő munkákat készített. Ugyanakkor a tudós nyilvánosság a Responsio jelentőségét sem ismerte fel, a pályázaton nem díjazták. Bolyai Jánost megviselte az újabb kudarc, egészsége megromlott, Rozáliával is rossz, de legalábbis hullámzó volt a viszonya, ezért egyre gyakrabban járt be Marosvásárhelyre, ahol a 1834 és 1845 között a Kövecses utcában volt bérelt szobája. 1840. július 29-én megszületett Amália nevű lánya, 1841–42-ből is több matematikai problémával kapcsolatos jegyzete maradt fenn. Ebben az időben kezdett el komolyabban foglalkozni a magyar nyelv kérdésével is. Megállapította, hogy a magyar nyelv alkalmas a tudományos eredmények leírására, és elhatározta, hogy munkáit, különösképpen az ekkor már érlelődő, az egész emberiségnek szánt Tan vagy Üdvtan címet viselő értekezést már magyarul fogja kiadni. A magyaron alapuló tökéletes nyelv megalkotásának lehetőségét is kereste, amelynek elsajátításával az egész emberiség elkerülhetné az egymás meg nem értéséből fakadó konfliktusokat, mert meggyőződése volt, hogy a megfelelő nyelv a megfelelő államformához, kiegyensúlyozott társadalomhoz és így általános boldogsághoz vezetne. Írásaiban azért használt egymás után több szinonimát is, mert így törekedett gondolatai lehető legpontosabb kifejezésére. 1843-ban egy hosszabb zeneelméleti tanulmányt írt Muzsika-tan címmel, 1843. május 4-én pedig kétszer is fellépett egy hangversenyen: Paganini-műveket adott elő. Ekkor újra megpróbálja törvényesíteni a kapcsolatát Rozáliával, de Farkas még mindig nem biztosította számára a kaucióhoz szükséges örökségrészt, a domáldi birtok teljes tulajdonjogát. Ez újabb vitákat eredményezett apa és fia között. 1844-ben Orbán Rozáliának egy Klára-Eliza nevű lánya született. A kislányt Bolyai nem ismerte el a sajátjának, de a többiekkel együtt tanította írni, olvasni, számolni és gondoskodott róla anyagilag is – Orbán Erzsébet néven ő is szerepel azon a takarékbetéten, amelyet Bolyai János gyermekei számára az első marosvásárhelyi takarékpénztárban váltott.
„Annyi pénzt szerezni tehát, mennyi az embernek magának és magáéi tisztességes megélhetésére szükséges: igen is kötelesség; azon túl lépni pedig s az elégségessel meg nem elégedve, meggazdagodni, azaz fölöslegesnek, vagyis szükségtelennek s haszontalannak birtokába jutni akarni: józan cél elleni; s a maradék maradéka iránt is határtalanul epekedni, helytelen-, esztelenség és hiábavaló; midőn oly messze emberi erő biztoson alig működhetik; és elég, ha mindenki, amellett, hogy magáról okoson gondoskodik, a netaláni gyermekeknek jó növelést szerez, s megélhetésöknek biztos erős alapot vet”
Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, 281. – Magyar Elektronikus Könyvtár
János szerette volna taníttatni a gyerekeket, de mivel nem tudta fizetni a költségeket, Dénest 1847-ben ki kellett vennie a nagyszebeni fiúintézetből. Mivel Farkas vitáik következményeként a domáldi birtokot másnak adta bérbe, János 1845-ben házat vett Orbán Rozáliának Marosvásárhelyen, amelyet aztán átépíttettek és János is a városba költözött.
Bolyai-tábla a marosvásárhelyi Vársétány egyik házán – Digitális Képarchívum
1845 végén, vagy 1846 elején egy hosszabb kéziratba ékelve írta meg önéletrajzát.
„Bolyai János jellemére vonatkozólag is bőven van adatunk. Hullámzó lelkiállapot, kirobbanó jókedv és borúlátó zárkózottság, meleg szeretet és rideg magatartás, makacsság és engedetlenség, melyet szinte átmenet nélkül váltott föl a szülők és a barátok iránti gyöngédség. Egy dologban azonban mindig következetes és tárgyilagos volt: az igazságérzetben és a bátor szókimondásban, még akkor is, ha ez rá nézve hátránnyal járt.”
Szénássy Barna: Bolyai János (A múlt magyar tudósai) Budapest, Akadémiai, 1978, 24–25. – REAL-EOD – Az MTA Könyvtárának Repozitóriuma
Az is bizonyos, hogy mind a közvetlen környezetében élő emberek, mind pedig a kisebb-nagyobb közösségek jólétéről igyekezett gondoskodni elméleti és gyakorlati munkásságával egyaránt. Unokaöccse, Bolyai Gáspár szerint:
„Bolyai János humoros, jó kedélyű társadalmi ember volt, nem tűrt, de nem volt kötekedő.”
ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 493. – Törzsgyűjtemény
Saját bevallása szerint egyik jellemhibájának tartotta a „szerelmességet”, és azt, hogy a nagy igyekezettel megtartott aszkézis mellett „időről időre mégis nem tudtam egészen meggyőzni a némberi báj ostromát”. Az ostrom oka megnyerő személyisége mellett kiemelkedő szépsége lehetett – katonai egyenruhás mellképét épp azért szaggatta össze, mert „annyira nem vágytam az afféle, mások által vadásztatni szokott, külső halhatatlanságra”. Volt egy másik arcképe, amely valószínűleg tönkrement, a harmadik ábrázolás Bolyai Jánosról egy porcelán miniatűrkép volt, ezzel Dénes fiától született unokái játszottak és felismerhetetlenné vált.
„Másik hibám bizonyos, az igazság kiszolgáltatása mellett, hasonló szigorú igazságot váró, nem éppen nemtelen ambitiom (minek ugyan már egy része előbb a gyermeki s később a katonai nevelésemben gyökerezik, de csakugyan jó rendén, részint a véremben is van, velem született): mi szerént Kristus, érzésem s ítéletem szerént csak tiszta tökélyes isteni, de nem véges lény, s tehát a Kristus által sem valósítható tanja szerént a kővel hajtót [!] (megbántót) kenyérrel hajtani s több affélét nem tanálok második természetté változtathatóvá; hanem a megbántóra meg szoktam haragunni (megmérgelődni, fölindulni, -lobbanni), s csak miután megalázhattam vagy megalázódott, alázta magát, igazán átlátva helytelenségét; megbánta, megtért: engesztelődhetek (nehezecskén s csak későbbre) ki. Azért azonban semmi rosszat ellenfelemnek nem kívánok, hanem csupán annyit s azt: hogy világosodjék föl, helytelen magaviseletét lássa át, s térjen jó útra, s legyen egyesség.”
Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, 106. – Magyar Elektronikus Könyvtár
1848-ban három felszólítás is érkezett hozzá, amelyekben azt kérték tőle, hogy csatlakozzon a magyar sereghez. Az egyik régi jóismerőseként számon tartott Dobolyi Sándortól, marosvásárhelyi országgyűlési képviselőtől, akinek hosszabb terjedelmű levéltervezetben válaszolt, és más iratokban is kifejti a véleményét és javaslatait. Betegségére hivatkozva nem vett részt a szabadságharcban, és bízott abban, hogy V. Ferdinánd jó uralkodóhoz méltóan kezeli majd a helyzetet és méltányolja a magyar követeléseket. A szabadságharchoz ellentmondásos volt a viszonya: a törekvésekkel egyetértett ugyan, de a megvalósítás bizonyos módjai (a szerinte elhibázott politikai döntésektől a nála elszállásolt honvédek felháborító viselkedéséig), és a siker kétséges volta, és nem utolsó sorban családja megélhetésének veszélyeztetettsége miatt óvatos volt. Az aggodalmak és a nagy nehézségek ellenére sem hagyott fel a matematikai vizsgálódásokkal, miközben folyamatosan figyelemmel kísérte az eseményeket. Igyekezett a gyorsan változó helyzethez alkalmazkodni, illetve meglátni a lehetőségeket még ilyen körülmények között is. Ennek egyik eredményeként, miután 1849 májusában ismét jelentkezésre szólították fel a nyugdíjazott tiszteket, beadványt fogalmazott a városi térparancsnoksághoz, amelyben azt írta, kész a megnyitásra készülő Magyar Hadi Főtanodán hadi mérnökkari tanárként szolgálatot vállalni. A Magyar Hadi Főtanodát végül a szabadságharc alakulása miatt nem tudták újra megnyitni. Ugyanígy kihasználta a rendkívüli körülményeket családi állapotának rendezésére: 1849. május 18-án, öt héttel a trónfosztás után feleségül vette Orbán Rozáliát – kapcsolatuk azonban már ettől sem lett jobb. Egy beadványt írt Kossuth Lajosnak, amelyben beszámol saját életéről és katonai szolgálatot vállal. Nem tudjuk, elküldte-e végül valamilyen formában ezt a túlzásoktól sem mentes, de rá jellemző alapossággal elkészített iratot, de valószínűbb, hogy már nem volt rá érkezése. A szabadságharc leverése és a megtorlás nagyon megviselte:
„előre úgy nyilatkoztam az oroszok berohanása hírére, hogy azt megérnem, hogy az oly szép és harcos magyar hadsereg a fegyvert letegye, tán ki nem tudnám lábolni; s valóban érzettem is, egy év alatt belül mindinkább sínlettem, s gyászoltam a magyar s vele az ember-Nemzet megbuktát, romlását, pusztulását s halálát; s akkor reményvesztve -tűnve már testileg is készültem sírba szállni.”
ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 443. – Törzsgyűjtemény
Később úgy gondolta, hogy az emberiség számára jószolgálatot tévő egyes személyeknek kötelességük saját maguk megőrzése, hogy ezt a feladatot el tudják végezni, így ő a szabadságharcban való részvételével saját épségét, és így az emberiség javát kockáztatta volna. A katonai hatóság nem talált indokot arra, hogy elvegyék a nyugdíját, így továbbra is megkapta a csekély összeget. A matematikával töretlen lelkesedéssel foglalkozott, ebben az időben többek között a ma topológiaként ismert tudomány alapjait vetette meg Raumlehre című befejezetlen munkájával, emellett részt vett a közösség életében is: építészmérnökként kidolgozta a marosvásárhelyi városi gát és malom javítási munkálatainak tervezetét. Közben megkörnyékezték a hatalom részéről, és elterjedt róla, hogy besúgó. Az erdélyi katonai és polgári kormányzó, Ludwig von Wohlgemuth altábornagy János nyíltságát félreértelmezve be akarta szervezni:
„(…) magán viszonyaimról, hogy létemről s a többi is méltatott tudakozódni, mint a Város szelleméről is, még pedig oly hangon: melyből azonnal észrevettem azt, hogy nyílt alkalmam van titkoskémnek ajánlanom magamat, s terhes házam népét jelen már alig élhető állapotjából jobba helyeznem: mire azonban tántorít(hatlan) és szédíthetlen szilárd jellemmel azt feleltem: »Kegyelmes úr! én részint keveset járok ki, részint kimenve is kevés társalgásam van: csakugyan amennyiben észrevehettem és hitem szerint úgy látszik, hogy az egész Város merő csendben van«, mire aztán többöt nem tudakozódott.”
Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, 250. – Magyar Elektronikus Könyvtár
János hitte, hogy az erőszak és az önkény felszámolásához a népművelésen keresztül vezet az út, mégpedig az ő, Üdvtan címmel ellátott művében részletezett elvei alapján. Ez annyira erős meggyőződése volt, hogy amikor Ferenc József 1852. július 31-én Marosvásárhelyre tett látogatásakor egy terjedelmes beadványt intézett az uralkodóhoz. Ebben megírja javaslatait az Üdvtan rendszere alapján az állam megreformálására, amelynek megvalósításával az általános közboldogságot elérve a forradalmak és válságok elkerülhetők. Ezt valószínűleg hivatalos helyre is benyújtotta, mert az eredeti tisztázaton egy ügyiratszám is szerepel. A beadványra azonban nem hogy válasz nem érkezett, de a házasságát sem ismerték el. A viszonya feleségével tovább romlott, ezért elhatározták, hogy elválnak, és a közös háztartást felszámolva szétköltöznek. 1852 decemberében írták meg az erről szóló szerződést – ez azonban nem jelentett teljes és végleges szakítást, mert 1855-ben megszületett negyedik gyerekük, Gyula, a családi perpatvarok János és Rozália között pedig még ezután is folytatódtak, főleg a gyerekek nevelése és Rozália állandó pénzkövetelései miatt, míg végül 1856-ban Rozália elköltözött Marosvásárhelyről. János 1852 végétől 1857 januárjáig a Kálvária utcában bérelt szobát. 1852-től kezdve szolgált nála Szőts Juliska (hivatalosan Julianna, aki református volt, tehát nem román vagy csángó származású), aki nem csak a cselédje, hanem életének utolsó éveiben a társa is volt, aki Bolyai Gergelyhez írt levelében beszámolt Bolyai János haláláról, és aki 1893-ban egyedüliként meg tudta mutatni János sírját. A válás hatására apja megbékél vele, a kapcsolatuk innentől többnyire kiegyensúlyozott és szeretetteli, szakmailag pedig elismerő.
A két Bolyai szobra – Digitális Képarchívum
Továbbra is intenzíven foglalkoznak matematikai kérdésekkel, János kutatásaihoz a marosvásárhelyi Teleki Téka köteteit is használja. 1856. május 31-én a Vörösmarty Mihály özvegye és árvái megsegítésére rendezett hangversenyen Bolyai János ismét Paganini-darabokat adott elő. Bolyai Farkas egészsége közben jelentősen leromlott, kétszer is agyvérzést kapott. János gyakran látogatta és gondoskodott róla. Bolyai Farkas 1856. november 20-án, egy harmadik agyvérzést követően meghalt. Halála közelebb hozta egymáshoz a két fiát, János többször és hosszabb időt töltött Bolyán Gergelynél és jóbarátjánál, Dobiecki Józsefnél. Továbbra is dolgozott az Üdvtanon, és sokat betegeskedett, de a matematikában igazán örömét lelte:
„hosszas elme- és testi tehetetlenségem után (miről írtam volt) vére bele kezdvén kapni újból a mathematisi speculatiókba, a dolog úgy elragadott és oly rengeteg gazdag aratást tettem ez isteni mezőn, hogy félbeszakítni nem volt könnyöbb föladat, mint a sexualis actust közepette phlegmatice félbeszakasztani, vagy a Niagara hatalmas, kolossalis vízomlását megállítani s számtalan más efféle példa.”
ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 489. – Törzsgyűjtemény
Tábla Bolyai János utolsó lakhelyén – Digitális Képarchívum
Házat szeretett volna venni, hogy a rossz állapotú Kálvária utcai szobából jobb körülmények közé kerülhessen, vagy Bolyára költözése esetén mint sajátját kiadhassa. Erre már nem csak elhatalmasodó betegsége, de rossz anyagi helyzete miatt sem volt lehetősége. 1860 januárjában valószínűleg tüdőgyulladást kapott. 18-án nagyon rosszul lett, 26-án este tíz órától már nem tért magához és másnap reggel meghalt.
Szőts Juliska kétségbeesésében János akarata ellenére készült értesíteni Gergelyt a betegségről, de már csak a halálhírrel együtt tudta elküldeni az üzenetet.
„Míg a levelett meg írtam adig meg hólt így már nints mit tagadni a kapitány Úr nints többé.”
ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 503. – Törzsgyűjtemény
Bolyai János nyugalmazott mérnökkapitány holttestét a katonakórházba vitték, bérlakását a holmijával együtt lepecsételték. Katonai szabályok szerint temették a marosvásárhelyi református temetőben, a kivezényelt katonai díszkiséret mellett Szőts Juliska és három marosvásárhelyi ismerőse kísérte utolsó útjára. Sírja fölé ideiglenes fejfa került. Péterfi Károly esperes ezt jegyezte be a marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe:
„1860. 29. Jan. tem. Bolyai János nyugalm. Ingenieur kapitány – m. a. agy és tüdőgyulladásban. Híres nagy elméjű mathematicus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.”
ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 503. – Törzsgyűjtemény
A fejfa hamar tönkrement, így amikor 1893-ban a sírját keresték, csak Szőts Juliska tudta megmutatni a helyet, ahová 1894-ben a Mathematikai és Physikai Társulat sírkövet állíttatott.
1911-ben Bolyai Farkast és Bolyai Jánost is exhumálták, azután a Magyar Tudományos Akadémia költségén 1911. június 7-én, a marosvásárhelyi református temetőben külön koporsóban, az apa sírhelyén készült közös sírba temették őket.
A két Bolyai sírja – Digitális Képarchívum
Bolyai János sorsa, személyisége és korát messze meghaladó szemlélete több irodalmi alkotásnak is ihletője lett. Láng Zsolt Bolyai és Barabás Gyula Domáldi jegenyék című regénye, Babits Mihály verse, Kocsis István és Németh László drámái és utóbbi filmtervei mellett olyan művek is születtek róla, mint például a csillagász-meteorológus Tolnay Lajostól a Gradus ad Parnassum című drámai költemény vagy Mikes Jenőtől A Bolyaiak című színdarab.
Felhasznált irodalom:
Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)
„Bolyai azt vallotta, hogy a világ matematikai-geometriai formák segítségével magyarázható, megismerhető és rendezhető.”
ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 521. – Törzsgyűjtemény
Hiperbolikus napóra a Nyár utcában (Marosvásárhely) – Digitális Képarchívum
Bolyai János 1802. december 15-én született Bolyai Farkas és Árkosi Benkő Zsuzsanna, egy kolozsvári sebészmester leánya első gyermekeként a Benkő család kolozsvári házában. Apja révén – elsősorban a levelezéseiből – sokat tudunk János gyermekkoráról, így legfőképpen arról, hogy a matematikai tehetsége hamar megmutatkozott, nem utolsó sorban apja pedagógia elveinek és érzékének, és a matematika iránti rajongásának köszönhetően. Ezen érdemeit János is felismerte és elismerte, későbbi híres-hírhedt konfliktusaikat inkább az okozhatta, hogy a saját és fia teljesítményére is joggal büszke apa felnőtt gyermeke életét is a korai évekhez hasonlóan irányítani szerette volna.
Bolyai János kiemelkedő tehetségének jele volt, hogy négy-ötévesen meg tudott különböztetni néhány geometriai alakzatot, több csillagképet ismert. Hatévesen magától tanult meg írni-olvasni, hétévesen kezdett a német nyelvvel foglalkozni és hegedülni. Ezekről Farkas számolt be göttingeni jóbarátja, Carl Friedrich Gausshoz 1816-ban írott levelében:
„Az én (13+1/4) esztendős fiam 9ik esztendejébe lépve egyebet nem tudott, csak németül és magyarul beszélni s írni, és kottából meglehetősen hegedülni, még összeadni sem tudott. Először Eukliddal kezdtem, aztán megismerte Eulert, most meg már Vegának (ami kollégiumi előadásaim kézikönyve) nemcsak az első két kötetét tudja teljességgel; de járatos a harmadik és negyedik kötetben is, kedveli a differenciál- és integrálszámítást és rendkívüli készséggel és könnyedén számol velük, amily könnyeden vezeti a vonót a hegedűconcertók nehéz futamaiban…”
Bolyai Farkas Carl Friedrich Gaussnak, Marosvásárhely, 1816. április 10. In: Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss levelezése: a teljes levelezés első magyar fordítása, szerk. Nagy Ferenc; ford. Pálinkás János B. Fejér Gizella fordításának felhasználásával, Budapest, Bolyai – Better – MTA KIK, 2015. – REAL-EOD – Az MTA Könyvtárának Repozitóriuma
Az említett négykötetes mű, Georg von Vega: Matematikai tankönyv a Tüzérkar számára (Vorlesungen über die Mathematik zum Gebrauch des k. k. Artillerie. 1–4. Wien, 1782–1802.), nagy hatással volt mindkét Bolyaira, többek között ez kísértette meg Farkast 1796-ban azzal, hogy a katonai pályára lépjen. Jánosnak a hegedűhöz valószínűleg szintén megvolt a tehetsége, de saját bevallása szerint idővel egyre kevesebbet gyakorolt, így ez a készsége nem maradt meg olyan magas szinten. Rajzolni nem szeretett, mert unalmasnak találta, ez sajnos azt eredményezte, hogy kevés geometriai ábrázolás maradt tőle. Nagyjából tizenkét éves korától járt a marosvásárhelyi kollégiumba, majd – mivel apja sikertelenül próbálta meg Gauss gondjaira bízni – alapos felkészítés és nem utolsó sorban az anyagi fedezet nehézségekkel járó előteremtése után 1818-ban a felvételi vizsgán elért 6. helyezése alapján a bécsi hadmérnöki akadémia IV. osztályába nyert felvételt. Az első év végén a második lett a rangsorban, az V. évben szintén, ami azt jelentette, hogy megnyílt a lehetősége arra, hogy a cs. kir. mérnökkar tagjaként katonai építészmérnökké váljon. Valószínűleg már ebben az évben elkezdett a párhuzamosok problémájával foglalkozni – az apai intelmek ellenére. 1821 szeptemberében meghalt az édesanyja, ami mélyen megrendítette, de az iskolát továbbra is jó eredményekkel végezte, miközben a geometriai vizsgálódásaiban is előrehaladt. Utolsó bécsi éve alatt már megengedhette magának a színházba járást is.
„Kadetságom alatt minden elmerülésem s ragadtatásom mellett a tani tárgyaimba: mikor csak szerét tehettem, a gyönyörű bécsi színházakban pontosan megjelenni el nem múlattam, jelesen az operákban s ballettekben; s oly gyönyört leltem azokban: hogy Bécset semmiért sem sajnáltam úgy ott (el-) hagyni, mint azon ritka színházakért.”
Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, 68. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Ebben az évben került sor az első párbajára is, saját elmondása szerint ez az egyetlen eset volt, amikor ő volt a kihívó fél. Párbajaira később nem volt büszke, saját lobbanékony természete mellett a társadalmi elvárások is közrejátszottak abban, hogy ilyen helyzetekbe került.
„Erősen könnyen voltam sérthető, hamar rossz néven vettem valamit (contravertáltam holmit), azt gondolván: hogy szégyen, ha nem indulok föl rajta, annyiban hagyom”
Ács Tibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 190. – Törzsgyűjtemény
Bolyai János jegyzete 1820-ból. In. Sain Márton: Nincs királyi út! Matematikatörténet, Budapest, Gondolat, 1986. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
1823. augusztus végén Bolyai János hetedmagával letette az utolsó vizsgáit, ismét a második lett a rangsorban. Ekkor a temesvári helyi erődítési igazgatóságra helyezik, katonai építészmérnöki beosztásba, és itt szolgált 1826. április 10-ig. Ezen idő alatt Doczy Antal mérnökkari alezredes, temesvári erődítési igazgató és két másik idősebb mérnöktiszt irányítása mellett sajátította el a hadmérnöki pálya gyakorlatát, és elkészült az első, valóban katonai építészmérnöki munkája. Temesvár mégis azon geometriai felfedezés miatt fontos elsősorban, ami évek óta érlelődő állapotból itt jutott el a kidolgozás lehetőségéig:
„A feltételem már áll, hogy mihelyt rendbe szedem, elkészítem, s mód lesz, a parallelákról egy munkát adok ki; ebbe a pillanatba nincs kitalálva, de az az út, melyen mentem, csaknem bizonyoson ígérte a cél elérésit, ha az egyébiránt lehetséges; nincs meg, de olyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam (…) semmiből egy ujj, más világot teremtettem”
Ács Tibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 164. – Törzsgyűjtemény
A híres sorokat apjának 1823. november 3-án kelt levelében írta. Amit megalkotott, és amit az Appendixben a (valójában szűk és értetlen tudományos) nyilvánosság elé tárt, nem egyszerűen a „nem euklideszi geometria”, hanem annál komplexebb, az abszolút geometria rendszere, amely az euklideszi és a nem euklideszi geometriát is magában foglalja. Apja 1824 decemberében új házasságot kötött Somorjai Nagy Terézzel, ami az új felfedezés meg nem értése mellett feszültséget okozott kettejük között, és ez nyilvánvaló lett, mikor 1825. februárban János szabadságot kapott és hazautazott Marosvásárhelyre. János anyai örökségének kifizetését kérte apjától, amit Farkas nem tudott teljesíteni. Márciusban Bolyai János visszatért Temesvárra, és a viszonyuk rendeződött. 1826 áprilisában áthelyezték Aradra, ahol 1830. december 8-ig szolgált. Munkája során nemcsak Aradon, hanem évente Nagyváradon és Szegeden is felmérte a katonai építményekben keletkezett károkat, elkészítette a javításokhoz szükséges terveket és jelentéseket, majd ellenőrizte az építkezéseket. Aradon ismerkedett meg Fanni Henny von Schönbruckkal, akiről keveset tudunk, de a tőle jókívánságként, búcsúzóul kapott négysornyi verset és egy Blumensprache című kötet másolatát Bolyai János nemcsak élete végéig őrizte, de a kis verset később át is dolgozta. Aradhoz kötődik további életét megnehezítő betegsége is: valószínűleg maláriás lett, amiből nehezen gyógyult fel, többször visszaesett. A folytonos betegeskedés is egyik oka lett annak, hogy 1830 őszén Lembergbe (ma Lviv) helyezték át. Mielőtt elfoglalta volna új szolgálati helyét, szabadságra ment Marosvásárhelyre, és egészen 1831 májusáig otthon volt. Ekkor bíztatja apja arra, hogy foglalja írásba nagy felfedezését és az ne csak Bolyai Farkas Tentamen című művének függelékeként (ez az Appendix, amely címen később elhíresült a mű), hanem önálló munkaként, előnyomatként is megjelenjen, amit aztán véleményezésre megküldtek Gaussnak. Jánosnak 1831 tavaszán el kellett indulnia Lembergbe, de útközben ismét beteg lett, ezért késve foglalta el hivatalát. Itt az erődítési igazgató, Andreas Zimmer mérnökkari alezredes személyében kutatásait is támogató felettest kapott. Zimmer igyekezett könnyű feladatokat kiosztani neki, de János „kedélybeteg” volt és „búskomorságba esett”, vagyis mai fogalmaink szerint valószínűleg depresszióval küzdött, így nem fejezte be azokat az egyszerű feladatokat, amelyeket Zimmer rábízott. A felettese igyekezett átsegíteni ezen az időszakon és amellett, hogy javasolta János áthelyezését olyan munkakörbe, ahol a matematikával foglalkozhat, előléptetését is kérvényezte. 1832 márciusában Bolyai Jánost alszázadossá nevezik ki, áprilisban pedig megérkezik apjától az a levél, amely Gauss véleményének és további kutatásra bíztató megjegyzéseinek másolatát tartalmazza.
„Most valamennyit fiad munkájáról. Ha azzal kezdem, »hogy ilyeneket nem szabad dicsérnem«: akkor egy szempillantásra bizonnyal meghökkensz: de nem tehetem másként; ezeket dicsérni a magam dicsérését jelentené: mert az írás egész tartalma, a fiad által választott út és az eredmények, amelyekhez eljutott, szinte kivétel nélkül megegyeznek a saját, részben 30–35 év óta folytatott meditációimmal. Ettől valóban a legnagyobb mértékben meg vagyok lepve. Az volt a szándékom, hogy a saját munkámról, amelyből egyébként eddigelé csak keveset vetettem papírra, életemben semmi se váljon ismertté. (…)
Nagyon meglepett tehát, hogy e fáradtságtól már most megkímélhetem magam, és nagyon örvendek, hogy éppen régi jó barátom fia az, aki engem olyan csodálatos módon megelőzött. (…) szívből üdvözöld a nevemben és biztosítsd különleges nagyrabecsülésemről…”
Bolyai Farkas Carl Friedrich Gaussnak, Marosvásárhely, 1816. április 10. In: Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss levelezése: a teljes levelezés első magyar fordítása, szerk. Nagy Ferenc; ford. Pálinkás János B. Fejér Gizella fordításának felhasználásával, Budapest, Bolyai – Better – MTA KIK, 2015. – REAL-EOD – Az MTA Könyvtárának Repozitóriuma
![[Bolyai Farkas] Tentamen juventutem studiosam in elementa matheseos purae, elementaris ac sublimioris... introducendi. Appendix scientiam spatii absolute veram exhibens: a veritate aut falsitate axiomatis XI. Euclidei... independentem... / Johannes Bolyai, Maros Vásárhelyini, Typ. Coll., 1832. A kötet gerince – Törzsgyűjtemény https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3191803](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/bolyai_farkas_tentamen_gerinc_opti.jpg)
![[Bolyai Farkas] Tentamen juventutem studiosam in elementa matheseos purae, elementaris ac sublimioris... introducendi. Appendix scientiam spatii absolute veram exhibens: a veritate aut falsitate axiomatis XI. Euclidei... independentem... / Johannes Bolyai, Maros Vásárhelyini, Typ. Coll., 1832. Az Appendix címoldala – Törzsgyűjtemény https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3191803](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/bolyai_janos_appendix_cimoldal_opti.jpg)
Bolyai Farkas büszke volt fia eredményére és a dicséretet olvasta ki a levélből, Jánost azonban lesújtotta a válasz. Úgy gondolta, Gauss nemcsak az elsőséget és a felfedezés nagyságát vitatta el tőle, hanem a felfedezést magát el is hallgatta a világ elől, megfosztva ezzel Jánost annak lehetőségétől, hogy egy elismert pályatárs támogatásával a tudományos világ nyilvánosságához csatlakozni tudjon. A lelkileg és fizikailag is beteg Bolyai János Gauss méltánytalannak érzett válasza után elhatározta, hogy egészségének helyreállítása, és (ahogy egyébként Gauss is javasolta) elméletének alaposabb kidolgozása érdekében szabadságot kér. Közben másodszázadosi előléptetése miatt Olmützbe vezényelték, ahová 1832. május 11-én indult el. Szolgálati helyét azonban csak július 10-én foglalta el, mert útközben súlyos sérülésekkel járó balesetet szenvedett (szekerét az árokba borítják a megbokrosodott lovak), sebei még akkorra sem hegedtek be. Felettesei itt is emberségesen és megértőn viszonyultak hozzá, Emanuel Zitta mérnökkari őrnagy, helyi igazgató tudományos munkáját is segítette: kutatásai folytatása érdekében mentesítette a napi mérnöktiszti szolgálat alól. János az ő támogatásával kérvényezte, hogy háromévnyi alkotói szabadságra mehessen. Állandó betegeskedése miatt gróf Theodor Baillett de Latour akkori altábornagy (akit hadügyminiszterként a bécsi felkelők akasztanak fel 1848. október 6-án) aláírásával ellátott jelentés alapján javasolják ideiglenes nyugdíjazását.
Marosvásárhely. A főpiac és a kegyesrendűek zárdája. Rézkarc. A kép forrása: Wikipédia (magyar nyelvű kiadás)
Felhasznált irodalom:
Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)
Pontosan 101 évvel ezelőtt kezdődött meg az a népszavazás Sopronban, amely eldöntötte, hogy a régió Magyarország része marad. Sopron ennek emlékére a Nemzetgyűléstől megkapta a civitas fidelissima, a leghűségesebb város címet, 2001-ben pedig a kormány december 14-ét a hűség napjává nyilvánította. Jelen írás azt vizsgálja meg, hogy a budapesti sajtó 1921. december 14-én hogyan tudósított a soproni eseményekről, milyen körülményeket tartott fontosnak kiemelni, és hogy a közvélemény milyen várakozásokkal tekintett a döntés elé.
A magyar kormány 1921-ben kötelezettségeinek eleget téve kiürítette a trianoni béke által Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területeket, azonban Prónay Pál szabadcsapatai feltartóztatták a régió átvételére induló osztrák erőket, sőt Lajtabánság néven önálló tartománnyá nyilvánították a térséget. A kialakult helyzetben a győztes nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy az osztrák és a magyar kormány kétoldalú tárgyalásokon keressen megoldást a konfliktus rendezésére. A tárgyalások olasz közvetítés mellett 1921. október 11-én kezdődtek meg Velencében, és három nap alkudozás után sikerrel jártak: a velencei jegyzőkönyvekben Magyarország hivatalosan kötelezte magát, hogy a „Lajtabánság” területét megtisztítja a szabadcsapatoktól és átadja nyugati szomszédjának; Ausztria viszont beleegyezett abba, hogy Sopronban és a környező nyolc településen népszavazást tartsanak az állami hovatartozás kérdéséről.
A Borsszem Jankó karikatúrája az „osztrák boszorkány” és a magyar menyecske között választó Sopronról. In: Borsszem Jankó, 1921. december 18. 2. – Törzsgyűjtemény
A magyar sajtó december 14-én megjelent cikkeiből egyértelművé válik, hogy a népszavazás kapcsán az utolsó pillanatig komoly bizonytalanság uralkodott. A lapok egy csoportja osztrák értesülések alapján arról írt ugyanis, hogy a bécsi kormány kérésére a győztes antant-hatalmak nagyköveteinek párizsi konferenciája eldöntötte: az eseményt el kell halasztani december 18-ára és 20-ára. Az osztrák kormány ugyanis garanciákat kért a szavazás tisztaságának biztosítására, mivel állítása szerint addig a választói névjegyzékeknek alig egytizedét tudták csak átvizsgálni. A Magyarország című napilap a bécsi hírek miatt megkereste a magyar külügyminisztériumot. A hivatal meg nem nevezett munkatársa azt nyilatkozta, hogy eddig nem érkezett Párizsból hivatalos értesítés, ám az osztrák jelentések alapján valószínűnek tartható, hogy tényleg halasztás lesz. Ehhez azonban hozzátette:
„Az állandó halogatásnak célja teljesen nyilvánvaló, mindamellett eredménytelen lesz. Sopronnak és környékének döntését ez az osztrákoknak látszólag kedvező intézkedés nem fogja befolyásolni. Sopron és környéke magyar és továbbra is magyar akar maradni.”
Elhalasztják a nyugat-magyarországi népszavazást. In: Magyarország, 1921. december 14. 1. – Törzsgyűjtemény
A 8 Órai Újság publicistája nem rejtette véka alá felháborodását:
„Ez a határozat méltán váltja ki a legnagyobb elkeseredést a soproni lakosság körében, mert minden perc, amellyel meghosszabbítják ezt a régóta vajúdó kérdést, az ő szenvedésüket növeli és gyarapítja.”
Vasárnapra halasztották a népszavazást. In: 8 Órai Újság, 1921. december 14. 1. – Törzsgyűjtemény
Más lapokból kiderül viszont, hogy az osztrák híradások a nagyköveti konferencia döntésének félreértelmezésén alapultak: ahogyan azt például a Népszava is megírta, a párizsi testület valójában csak felhatalmazást adott a Sopronban székelő antanttábornoki bizottságnak, hogy szükség esetén halassza el a szavazást, a tábornokok azonban nem éltek a lehetőséggel, és ragaszkodtak az eredeti forgatókönyvhöz. A Budapesti Hírlap szerint bebizonyosodott, hogy az osztrák részről célzatosan terjesztett hírek valótlanok,
„és csak sajnálni lehet, hogy még a fővárosi délutáni lapokat is megtéveszthették a jól ismert bécsi forrásból világgá röpített hírek”.
Mégis szerdán lesz Sopronban a népszavazás. In: Budapesti Hírlap, 1921. december 14. 4. – Törzsgyűjtemény
Más szerkesztőségek semmit sem tudtak a halasztási tervekről, ehelyett hosszú riportokban számoltak be a nyugat-magyarországi helyzetről. A cikkek felvillantották az eseménynek a hétköznapi életre gyakorolt hatásait, illetve fényt vetettek a közhangulatra. A Magyarság újságírója például megörökítette a Budapestről Sopronba tartó vonatútját:
„Olyan zsúfolt a Tulipán-vonat, hogy Győrig a folyosón tolongunk. Itt végre felkapcsolnak egy kocsit, bekerülünk egy fülkébe. Csupa ismerős. Szavazni induló tanárok, egy felsőbb leányiskolai tanár kislányával. […] Az a hír terjedt el, hogy csakis a tábornoki bizottság igazolványával lehet már beutazni a népszavazási területre, ilyen pedig egyikünknek sincs. […] „Szerencsére a hír valótlannak bizonyult, akadálytalanul be lehet jutni útlevéllel vagy szavazási igazolvánnyal.”
A zsurnaliszta arról is beszámolt, hogy Sopronban egy étterembe betérve barátaival néhány osztrák katonával találkoztak.
„Egy ismerősöm régi harctéri bajtársára ismer az egyik osztrák tisztben. Megkérdi, milyen eredményt várnak.
– Óriási győzelmünk lesz – harsogja az osztrák, de mikor társai eltávoznak, csendesen odasúgja:
– Leharapom a fejemet, ha húsz százaléknál többet összehozunk. Ez már elveszett ügy Ausztriára, de társaim előtt nem mondhattam meg, mert azok szocialista tisztek.”
Az újságíró felkereste Thurner Mihály polgármestert, aki beavatta őt az információs hadviselés rejtelmeibe, például megmutatta neki a városban űzött osztrák propaganda termékeit. A polgármester elmondta:
„Hallatlan agilitást fejtenek ki az osztrákok. Éjjel a kapu alatt dugdossák be az udvarra nyomtatványaikat. Vannak képes levelezőlapok, egész íves fejtegetések és egysoros papírszeletek, enyves háttal, hogy rögtön ki is lehessen őket ragasztani.”
Gagyi Jenő: Sopron a népszavazás előestéjén. In: Magyarság, 1921. december 16. 5. – Törzsgyűjtemény
Szavazatát leadó soproni polgár a Friss Újság címlaprajzán. In: Friss Újság, 1921. december 16. 1. – Törzsgyűjtemény
Az egyik legnépszerűbb fővárosi bulvárlap, Az Est tudósításában azokat az intézkedéseket ismertette, amelyeket a tábornoki bizottság hozott a szavazás biztonságos lebonyolítása érdekében. Így például a voksolás idejére betiltották a szeszkimérést, valamint előírták:
„Lőfegyvert és egyéb fegyverként használható eszközt a városban, az utcákon, nyilvános helyeken viselni tilos, az utcákon, tereken hatnál több embernek nem szabad csoportosulnia és tilos mindennemű tüntetés.”
Az Est arról is megemlékezett, hogy a városban az osztrákok különféle rémhíreket terjesztenek, azzal próbálva megfélemlíteni a polgárokat, hogy bármi is lesz a voksolás végeredménye, az állig felfegyverzett Reichswehr mindenképpen be fog vonulni Sopronba. A cikk hangsúlyozta azonban, hogy a helyi közvéleményre nem hatnak a híresztelések, és a polgárság „a legteljesebb bizalommal és a legnagyobb lelkesedéssel néz a szavazás elé”. Ennek alátámasztására Thurner Mihály szavait idézte:
„Győzelemre számítunk, nem egyszerű többségre, hanem fényes győzelemre. Sok nehéz vihart láttam már ezen a helyen, de még soha olyan nyugodt nem voltam, mint most. Sopron város polgárainak túlnyomó többsége Magyarországra fogja adni szavazatát. Az eredmény beszélni fog.”
„Sopron túlnyomó többsége Magyarországra fog szavazni.” Az Est kiküldött munkatársának jelentése Sopronból. In: Az Est, 1921. december 14. 1. – Törzsgyűjtemény
A Pesti Hírlap tudósítója december 13-án rögzített helyszíni benyomásai alapján szintén optimistán tekintett a jövőbe.
„A város képe ma is nyugodt, de a holnapi nagy nap eseményei már előrevetítik hullámaikat. Az utcákon mozgalmasabb az élet, talán izgalmasabb is, mint rendesen, de a szenvedélyek mégsem csapnak úgy ki medrükből, mint ahogy várni lehetne ilyen életbevágó döntés előestéjén. Ez részben a helyi lakosság temperamentumában keresendő, részben pedig abban a meggyőződésben, hogy itt a győzelem már annyira kétségen felül áll, hogy az embereknek nincs okuk izgulni.”
Az újságíró felfigyelt arra, hogy a népszavazás a világsajtó érdeklődését is felkeltette, és Sopronba számos külföldi újságíró érkezett, többek között a francia Havas hírügynökség, a madridi El Debate vagy a milánói Corrierre della Sera tudósítói. Ez pedig szerinte azt is jelezte, hogy Magyarország – szemben a dualista korszakkal – végre kilépett Bécs árnyékából:
„Mint érdekességet említem fel, hogy az osztrák lapok eddig egyetlenegy tudósítót sem küldtek Sopronba. Ausztriában, úgy látszik, azt hiszik, ezzel agyonhallgathatják a holnapi eseményt. Csakhogy már túl vagyunk azon az időn, amikor a világ Bécsen át informálódott viszonyainkról, a világsajtó képviselői itt vannak Sopronban és társalgásuk folyamán meggyőződtem arról, hogy elég világosan látják a helyzetet.”
Simon Vilmos: Sopron nagy napja. Pesti Hírlap, 1921. december 14. 4–5. – Törzsgyűjtemény
A Pesti Napló Klebelsberg Kunó gróf belügyminiszterrel, a kerület nemzetgyűlési képviselőjével készített interjút, aki maga is azért érkezett a városba, hogy részt vegyen a szavazáson, erre azonban végül nem nyílt lehetősége, mivel a hivatalos adatok szerint nem volt állandó lakása Sopronban. Klebelsberg szavai szintén derűlátásról tanúskodtak:
„Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy ezekben az órákban osztozzam Sopron városának reményeiben és törekvéseiben, amelyek olyan gyönyörűek és bámulatosak. Mint barátaimtól és jó ismerőseimtől hallom, az eredmény felemelő lesz.”
Az osztrák kormány kijelenti, hogy nem ismeri el a szavazás eredményét. In: Pesti Napló, 1921. december 14. 4. – Törzsgyűjtemény
Sopron a magyaroké. Az antant-bizottság a szavazás kihirdetésére indul. A Kis Újság címlaprajza, 1921. december 20. – Törzsgyűjtemény
Az események végül beigazolták az előzetes optimizmust, hiszen a népszavazáson a választásra jogosultak 65%-a a Magyarországhoz való tartozás mellett voksolt, 1922. január 1-jén pedig az antantcsapatok átadták Sopront és környékét a magyar hadsereg alakulatainak.
Klestenitz Tibor (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)
Források:
A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén, mely 2022. év végével befejeződött. A nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhattak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozták, s juttatták el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy gyűjteményeink is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számoltak be munkatársaink blogsorozatunkban. A tizenhatodik részben a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa, Illyés Boglárka írását olvashatják a 2022 nyarán Londonból érkezett és zeneműtárunk állományába került értékes lemezgyűjteményről, amely a világhírű Léner-kvartett összegyűjtött, eredeti gramofonlemezeit tartalmazza.
A 41 Columbia-albumot, az érdekes kiegészítésekkel és duplumokkal együtt összesen mintegy 260 lemezt magában foglaló gyűjteményt a vonósnégyes brácsás tagjának unokaöccse, Bárdos Péter ajándékozta a magyar államnak azzal a szándékkal, hogy a vonósnégyes emlékeit Magyarországon, méltó helyen elhelyezve azok a jövőben is elérhetők legyenek az érdeklődők számára. A gyűjteményben található valamennyi Léner-lemez 1933 előtt készült.*
A Léner-kvartett teljes Beethoven-vonósnégyes-sorozatának (1927) egyik albuma (Columbia L 1909-L 1914) ‒ Zeneműtár, HN 47.384‒HN 47.385
A munkatársaink által azóta szakszerűen feldolgozott, digitalizált és restaurált felvételek hallgatása segít megérteni, miként tudta az együttes a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tenni az eredetileg házi muzsikálásra szolgáló kamarazenei műfaj remekeit. A klasszikus formájában Joseph Haydn keze alatt kifejlődött vonósnégyes ‒ amely a 18. század közepétől a 20. század közepéig a legnagyobb megbecsülésnek örvendett ‒, a 19. század derekától került a főként muzsikus közönséget vonzó, nyilvános kamarakoncertek műsorára, azonban csak később, hazánkban 1910 körül vált a zenei tömegkultúra részévé. A Waldbauer‒Kerpely-vonósnégyes mellett ebben kiemelkedő szerepet játszott a Léner-kvartett úttörő, professzionális működése.
„Hogy mi volt a fő érdemünk? Hadd idézzem Hartmann kollégám leszűrt véleményét: a Léner-kvartett volt az első olyan magyar vonósnégyes, mely az egész világon hangversenyezett, s melynek lemezeit az egész világon ismerik. A Columbia gramofontársaság, amikor elérte a Léner-lemezek milliomodik példányszámát, arany lemezt ajándékozott az együttesnek. (A Columbia-fölvételeket a bonni Beethoven-Házban őrzik.) Mi népszerűsítettük, vittük a tömegek tudatába és élvező idegzetébe a vonósnégyes-irodalmat. Azelőtt az a tévhit járta, hogy például egy »nagy« Beethoven-kvartett oly ezoterikus, mint a magas matematika: elérhetetlen az egyszerű ember számára. Mikor mitőlünk hallották ‒ akár azt, akár valamely modern darabot ‒, csodálkozva szóltak: »hiszen ez nem is olyan nehéz!« A kvartett döntő jelentőségű bécsi koncertjén (1920. febr. 28.) négyen együtt sem voltunk 100 évesek. És két évvel később már egész Európa visszhangozta nevünket.”
Részlet Smilovits József visszaemlékezéséből. Idézi: Molnár Antal: A Léner-vonósnégyes, Budapest, Zeneműkiadó, 1968, 34. – Törzsgyűjtemény
A Léner-vonósnégyes játék közben, az 1930-as évek elején. Fotó: Pécsi József ‒ Zeneműtár, Léner Jenő 1/2
A Léner-kvartett a két világháború között élte fénykorát. Vezetője és első hegedűse, a szegény szabadkai családból származó Léner Jenő (1894‒1948) nagyrészt autodidakta tehetség volt, rövid ideig tanult a Magyar Királyi Zeneakadémián. A budapesti intézményben szerezték diplomájukat hasonló korú társai: Smilovits József (II. hegedű), Roth Sándor (brácsa) és Hartmann Imre (gordonka). 1920-as bécsi koncertjükön figyelt fel játékukra Maurice Ravel, akinek meghívására a következő évben Párizsban koncerteztek. Ezzel elindult a kvartett kontinenseken átívelő, nemzetközi karrierje, a húszas‒harmincas évek sikersorozata. Gyakori londoni fellépéseik közül az 1925-ös negyedik különösen jelentős volt: a Wigmore Hallban rendezett hangverseny olyan tetszést aratott, hogy a kvartettek történetében elsőként koncertezhettek a hatalmas Royal Albert Hallban. Londonban számos hanglemezfelvételt is készítettek – 1926 februárjától már elektromos felvételi eljárással –, nem keveset a kitűnő akusztikájú Wigmore Hallban. 1927-ben, a Beethoven-centenárium évében a német zeneszerző összes vonósnégyesét lemezre vették a Columbia cég felkérésére. A rangos szakmai díjakkal elismert ciklus több százezer példányban kelt el. A szintén komplett Brahms-ciklus mellett Mozart, Haydn, az 1928-as centenárium alkalmából Schubert, Schumann, Drořák, a műfaj modern képviselői között Debussy és Ravel műveit is rögzítették.
A Joseph Haydn Op. 76. No. 3. C-dúr vonósnégyesének („Kaiserquartett”) Léner-felvételét tartalmazó Columbia-album kísérőfüzete ‒ Zeneműtár, HN 47.370/1‒4/mell.
Lénerék sikerének művészi összetevői között az együttesről szóló kismonográfia szerzője, Molnár Antal az alapos képzéssel és rengeteg próbával elért technikai tökéletességet, valamint Léner „édes, boldogítóan rezdülő hegedűhangját” emeli ki, amely szerinte a nagy cigányprímások játékának alaptónusához állt közel. Minderről magunk is meggyőződhetünk (vagy véleményt alkothatunk) az újonnan digitalizált felvételekből kiválasztott két rövid részlet alapján.
Joseph Haydn: C-dúr vonósnégyes („Kaiserquartett”). Az Erdődy grófnak ajánlott op. 76-os sorozat 3. darabja (1797). Részlet a második, lassú tételből, amely a „Gott erhalte”-dallam variációira épül.
Joseph Haydn Erdődy-kvartettjeinek első, Artaria-kiadása – Zeneműtár, Mus. pr. 270
Claude Debussy: g-moll vonósnégyes, op. 10 (1893). II. tétel.
A francia zeneszerző egyetlen vonósnégyese, amelyet a művet bemutató Ysaÿe-kvartettnek ajánlott. Debussy 1910. december 5-i, budapesti szerzői estjén a Lénerékkel kapcsolatban álló Waldbauer‒Kerpely-vonósnégyes adta elő, a zeneszerző nagy megelégedésére. Debussy tanácsaiból így közvetve a Léner-kvartett is részesülhetett, amely 1928. március 15-én, Londonban játszotta lemezre a művet.
Claude Debussy Vonósnégyesének a Léner-kvartett-tel készült Columbia-felvétele 1928-ból. A II. tétel lemezoldala és ismertetője – Zeneműtár, HN 47.381/2
Bár az eltelt közel száz év alatt sokat változott a vonósnégyes-játék, a Léner-kvartett (nem véletlenül többször újra kiadott) archív felvételei ma is örömmel élvezhetők. És nem csak az előadóművészet-történet iránt érdeklődők számára.
Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)
* Ezúton köszönöm Bárdos Péter szíves közléseit, adatait.
Felhasznált irodalom:
A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész
2022. szeptember 29–30-án Innsbruckban rendezték meg 2020 óta második alkalommal a Transkribus felhasználói konferenciát (Transkribus User Conference).
A Transkribus történelmi dokumentumok digitalizálására, a digitalizált kéziratok szövegének mesterséges intelligencián alapuló felismerésére, a szövegek manuális átírására, annotálására és keresésére alkalmas nyelvtől független platform.
A Transkribus User Conference megnyitója
Az eseményt a Transkribus-platform használói és fejlesztői számára szervezték és kettős céllal ültünk össze. Az első nap hangsúlyos részét képezte, hogy a platform szerkesztői és fejlesztői beszámoltak azokról az újdonságokról, amelyek eddig és a közeljövőben érintik majd a már megszokott Transkribusos környezetet. Másrészt pedig teret adott annak, hogy maguk a felhasználók, egyének, kutatócsoportok, ösztöndíjasok, és tagintézmények képviselői beszámoljanak arról, hogy hol tartanak a kutatási és egyéb Transkribust érintő projektjeikben. A két nap feszes programját az eddigieken túl poszterszekciók és workshopok is tarkították. A konferencia előadásai visszanézhetőek, mivel folyamatosan kerülnek feltöltésre a READ COOP SCE Youtube-csatornájára.
A Transkribust is működtető READ COOP nevű szervezet pályázati lehetőséget nyújt egyéni kutatók, tanítást vállaló intézmények, vagy kisebb csoportok számára. A sikeres pályázók projektenként változó mennyiségű ingyenes krediteket kapnak, melyet kéziratok felismertetésére tudnak fordítani. A szoftver többi funkciója pedig ingyenesen hozzáférhető bárki számára. Az idei TUC-konferencián külön szekciót biztosítottak az ösztöndíjasok számára, hogy beszámolhassanak eredményeikről, visszajelzést kapnak munkájukról, egyben lehetőséget a problémák megvitatására és a tapasztalatok megosztására. Sokan készültek teljes munkafolyamatot bemutató projektbeszámolóval, amelyekből megtudhattuk, hogy mások hogyan, és a szoftver mely funkcióit használják sikerrel.
Szűcs Kata az automatikus kézírás-felismertetés eredményeit ismerteti a poszterszekcióban
Az érdeklődők a poszterszekciók alatt specifikus problémákat boncolgató projektekkel ismerkedhettek meg, többek között azzal, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk a magyar kézírás-felismerő modell építésével kapcsolatban.
A poszter digitális változata elérhető az alábbi oldalon is.
Szűcs Kata Ágnes és a kézírás-felismerő modellről szóló poszter
A Digitális Bölcsészeti Központban létrehoztuk az első publikus magyar kézírás-felismerő modellt. Projektünk alapjául Kiss József magyar költő és lapszerkesztő, a magyar irodalomtörténet méltatlanul elhanyagolt szereplőjének levelezése szolgált. A képzési adatok szakmai és személyes leveleit tartalmazzák, amelyeket folyamatosan közzéteszünk online. A poszter egy olyan esettanulmányt mutat be, amely a modellépítés Transkribus által kínált két alapvető stratégiáját vizsgálta és tesztelte: az első az alapmodell használata, a második pedig az anyag Ground Truthként való hozzáadása.
A poszter melletti kötetlenebb beszélgetések pozitív visszhangja és érdeklődő hangneme feltétlen megerősített minket abban, hogy ezek fontos és releváns kérdések, melyek eredményei a Transkribus-közösség érdeklődésére tartanak számot.
Az ilyen összejövetelek nagyban elősegítik a munkánkat. Egymástól és fejlesztőktől is tanulhatunk. A fejlesztők pedig első kézből értesülhetnek arról, mi az, ami nem vagy nehezen működik, mik a felhasználók elvárásai és tapasztalatai.
Nehéz leírni azt a barátságos hangulatot, amely a konferencián uralkodott. Ehhez bizonyára hozzájárult a szervezők és résztvevők szakmai lelkesedése, a megbízott cateringes cég profi és 100%-ban környezetbarát ebéd- és kávészünetei és az Inn folyó partján fekvő kisváros, Innsbruck lélegzetelállító szépsége is.
Günter Mühlberger beszél a Transkribus jövőjéről
A konferencia megnyitó beszédét az Innsbrucki Egyetem rektora után az egyébként germanista végzettségű Günter Mühlberger tartotta, akit közvetlen munkatársai csak a Transkribus Atyjaként emlegetnek, hiszen ő fogja össze a szervezetet.
Elmondta, hogy a jövőben a HTR technológia fejlesztése és újítása mellett a layout analysis kerül a középpontba. Segítségével megtanítható a számítógép arra, hogy felismerje a vízszintes és függőleges vonalakat és egyéb szerkezeti elemeket egy kéziraton vagy nyomtatott forráson.
Egy másik fontos és fejleszteni kívánt terület a keresés és a kereshetőség. Egyre több digitalizált kézirat van mindenhol, azonban ezek kereshetővé tétele nélkül nagyon nehéz sikeresen eligazodni a dokumentumok között. Ezt a problémát hivatott feloldani a read and search funkció, amely a jövőben a felhasználók által szabadon beállítható lesz. Mühlberger szerint a szimpla teljes szövegű keresés a 90-es évek nagy álma volt. A keresés kiszélesítésével, azaz a projektek közötti keresztszűrés megvalósításával azonban a Transkribus lehetne a kéziratos források google-je.
Harmadik célként a közösségépítést tűzték ki. Az egész kezdeményezésre jellemző az együttműködésen alapuló megközelítés, ezt szeretnék erősíteni a felhasználók körében és támogatni a különféle új funkciókkal. Emellett pedig a TUC-hoz hasonló programok szervezésével erősítenék a közösségi szálakat.
Prof. Dr. Patrick Glauner a deggendorfi Technológiai Intézet Mesterséges Intelligencia professzora, de akadémiai szerepével párhuzamosan egy AI-tanácsadó cég alapítója és vezérigazgatója is. Szakértőként több ország parlamentjének és politikusainak adott tanácsokat. (További információ a honlapján található róla.)
Előadásában – ahogy az Attention is all you need című tanulmányában is – hangsúlyozta a transzformátorok fontosságát a természetes nyelv feldolgozásban. A Transzformátor lényegében egy olyan neurális hálózati modell, amely egyszerre képes a rövid szövegközi összefüggések (például bekezdések vagy mondatok) és a nagyobb, általános összefüggések értelmezésére. A hasonló szavakat egy virtuális „dobozba” téve képes a dobozok tartalmát összehasonlítani egymással. Tehát például egy mondat esetében nem egyesével dolgozza fel a szavakat, hanem párhuzamosan, mellyel időt és energiát is spórol.
Ugyanakkor fontos tanulsága volt a beszédének, hogy az egyre divatosabbá és okosabbá váló mesterséges intelligencia nem jelent megoldást minden problémára. A folyamat eleje az emberi intelligenciával kezdődik és csak ezután lehet bevonni az MI-t. Ez nemcsak átláthatóvá teszi a folyamatot, hanem a költségeket is csökkenti és felgyorsítja a procedúrát. Egy alapos átgondolás után még az is kiderülhet, hogy az adott helyzetben nem a mesterséges intelligencia használata a legjobb megoldás.
Mindenki figyelmébe ajánlotta az MI használatának legfrissebb EU-s szabályozását, melynek megalkotásában szakértőként ő maga is részt vett.
A Transkribus felhasználói konferencia panelbeszélgetésének résztvevői: Dominique Deslandres, Patrick Glauner, Günter Mühlberger, Annemieke Romein
Ezzel összhangban a panelbeszélgetés fő kérdése az volt, hogy vajon a mesterséges intelligencia-e a kulcs a történelmünk feltárásához.
A résztvevők:
Patrick Glauner (Key-note előadó)
Annemieke Romein (Huygens Institute, Amsterdam)
Günter Mühlberger (READ COOP chair)
Dominique Deslandres (Université Montréal)
Különösen érdekes kérdés a mesterséges intelligencia használatának és hasznosságának megértése és értékelése olyan, kevésbé egzakt tudományterületen, mint a bölcsészet vagy épp a digitális bölcsészet. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a mesterséges intelligencia kulcsfontosságú lehet az exponenciálisan növekvő adatmennyiség kutatásában, segítségünkre lehet a részben sérült képek, szövegek helyreállításában. A sok jó tulajdonsága mellett azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez nem egy tökéletes eszköz, nem varázspálca, amellyel megszűnnek a feladataink. Egyrészt az algoritmus is ugyanúgy hibázhat, akár az emberek.
Az MI képes magyarázatot adni arra, hogy miért jutott egy bizonyos következtetésre, még ha az hibás is, így az emberek tanulhatnak belőle.
Az egyik nagy vitát kiváltó kérdés az volt, hogy lehet-e a mesterséges intelligencia jobb történész, mint az ember? Günther Mühlberger frappáns válasza az volt, hogy a kereshetőség problémájára megoldást jelenthet a mesterséges intelligencia, de a probléma megértéshez az emberi tényező elengedhetetlen.
A beszélgetés tanulsága összességében az volt, hogy úgy kell tekinteni a mesterségesintelligenciára mint egy hasznos eszközre, amelynek ugyan vannak hibái és feltétlen meg kell tanulni jól használni, de ezek után óriási segítséget nyújthat a bölcsészettudományok művelői számára, legyen szó tanításról, kutatásról vagy épp szolgáltatásról. Ha tudunk tőle kérdezni, az MI adhat új ötleteket, de az emberi intelligenciára van bízva, hogy eldöntse, ezek valóban relevánsak-e.
MI-t hoz a jövő? – A Transkribus új generációja
A mesterséges intelligenciával foglalkozó kísérletek már az 1950-es évek óta léteznek, de csak a 2010-es évek technológiai fejlődésének megugrása tette lehetővé azt, hogy alkalmazásuk megvalósulhasson, sőt mi több, széles körben elérhetővé válhasson.
A Transkribus ötlete 2016 óta létezik és végül az Európai Unió 2020-as Horizon programja által finanszírozott kutatási projektből nőtte ki magát. 2019. július 1-jétől Read COOP néven és vállalati alapokon folytatja megkezdett munkáját.
A Transkribus-szoftver számokban: 31 fős csapatban dolgoznak, több mint 125, szavazattal rendelkező egyén vagy intézmény tagja a kezdeményezésnek, 94.000 felhasználója van a szoftvernek, kb. 20 millió oldal és 40 millió kép került feldolgozásra a szoftver segítségével.
Az üzleti modellre való átállás nagyjából mostanra fejeződött be, és a csapat egy sor új elképzeléssel és tervvel állt elő a konferencia első felében.
A platform jelenleg két felületen működik: egy online (Transkribus Lite) és egy letölthető asztali alkalmazás (Transkribus Desktop) formájában. A szoftver viszonylag könnyen és intuitívan használható, azonban a visszajelzések és a felhasználói értékelések, illetve statisztikák alapján úgy tűnik, hogy egyre többen és egyre gyakrabban választják az online felületet a munkához vagy a tanításhoz, így a cég szépen lassan átáll majd a Lite használatára és kizárólagos fejlesztésére, hiszen a két felület párhuzamos fenntartása senkinek sem kifizetődő. A jó hír pedig, hogy az átállás lassan, és a két verzió legjobb tulajdonságait egybegyúrva, folyamatos fejlesztések mellett megy majd végbe.
További új szolgáltatásokkal is készülnek. A Transkribus on Premise olyan korlátozott hozzáférésű dokumentumok feldolgozására lesz alkalmas, amelyek nem hagyhatják el az adott intézmény területét. A metagrapho<API>: nagy mennyiségű kézirat feldolgozásához fejlesztett rendszer, pl. levéltárak számára. Segítségével könnyen kinyerhetővé válnak a szöveges és az elrendezéssel kapcsolatos információk, méghozzá úgy, hogy az API-n keresztül hozzáférést biztosít a saját HTR-modellhez a Transkribuson kívül.
A Key note előadásban is megfogalmazott új technológiát, a transzformátorokat beépítik a kézírás-felismerő algoritmusok motorházteteje alá, így tartva lépést az új informatikai fejlődéssel. A trHTR az év végén vagy jövő év elején kerülhet bevezetésre.
Összességében az látszik, hogy egy nagy robosztus program helyett rugalmas mikroszolgáltatások rendszerét kívánják kialakítani, amelyben minden felhasználó találhat számára érdekeset vagy hasznosat.
A Transkribus felhasználói konferencia résztvevői
Közösségi tudományos kutatás (Crowdsourcing, citizen science)
A konferencia fontos és hangsúlyos részét képviselték a Crowdsourcing-projektek, illetve az ezekkel foglalkozó intézmények munkájának bemutatása. Nem utolsó sorban az innsbrucki csapat két projektje is előkerült: KaTi és Franzi.
Az aranyos nevek mögött komoly közösségi tudományos projektek lapulnak.
A KaTi – Kataster Tirol digital a „Ferenc-kataszter” történelmi telekkönyvét, térképeit és kísérő dokumentumait dolgozza fel Tirol tartományára vonatkozóan. És ahogy a honlapon is írják, ez csak a kezdet. A Franzi egy olyan platform, ahol az összes résztvevő önkéntes hihetetlen erőfeszítése és elkötelezett munkája napvilágot lát. Ezen a platformon bárki könnyedén hozzáférhet és kereshet a Ferenci Kataszter adatai között.
De hallhattunk crowdsourcinggal foglalkozó előadásokat a Hanza-városok történelmi dokumentumainak feldolgozása kapcsán, illetve a Dán Nemzeti Levéltár képviselte azt az országos hálózatot, amely az egyes városi és megyei levéltárakat összefogva kezdett bele az ország történelmének feldolgozásába önkéntesek segítségével.
Ezzel párhuzamosan egy másik szekcióban az egyetemek kísérleteiről és tapasztalatairól hallhattunk a Transkribus használatát illetően. Sokan vonnak be hallgatókat a tanítókorpuszokhoz szükséges Ground Truth előállításába. Általános tapasztalat, hogy az átírások igazi kihívást jelentettek a fiatalabb nemzedék számára. Bár a történelem szakos egyetemistáknak könnyen megy a szoftverhasználat, nehézséget jelent akár egy 20. századi kézirat kisilabizálása is. Egy másik problémaként az idő rövidsége merült fel: bármennyire is felgyorsítja a folyamatot a kézírás-felismertetés, egy félév során csak nagyon kevés anyagot lehet feldolgozni, ezért sokkal jobb modellnek tűnik a kutatócsoportokban, nagyobb egyetemi projektekben való gondolkodás.
Sok előadó számolt be arról, hogy rendszeresen tart Transkribus-workshopot, ezáltal: ők is jobban átlátják a szoftver működését, válaszolnak az esetlegesen felmerülő kérdésekre, illetve át is adják tudásukat a fiatalabb nemzedéknek. Nehéz megjósolni mennyire marad közhasználatú eszköz a Transkribus a fiatalok körében, de aki komolyan gondolja a bölcsészettudományi pályafutását, annak lassan megkerülhetetlenné válik a digitális filológiai eszközök megismerése és használatuk elsajátítása. A READ COOP dialogizáló hozzáállása pedig mindenképpen megkönnyíti a közös munkát ezen a téren is.
A 2022-es TUC konferenciáról nem kizárólag impressziókkal, élményekkel tértünk haza, hanem a gyakorlatban hasznosítható tapasztalatokkal. Csak reménykedni tudunk abban, hogy a jövőben megvalósuló projektjeinkben jó társaink maradnak a kézírás-felismerő modellek, hiszen nemcsak inspirációt kaptunk ehhez a konferencián, hanem releváns tudást és kapcsolatokat is.
Csoportkép a konferencia résztvevőiről
Szűcs Kata Ágnes, Makkai T. Csilla (Digitális Bölcsészeti Központ)
1904 novemberének végén a magyarországi napilapok színházi-zenei-művészeti rovatainak olvasói a következő döntésről értesültek:
„A kolozsvári színház ügyében tegnap történt meg a döntés a belügyminisztériumban, mely szerint a színházat Janovics Jenő dr., a szegedi színház igazgatója kapta meg.”
(A kolozsvári színház igazgatója.) In: Magyarország, 1904. november 22. – Törzsgyűjtemény
A Tisza István belügyminiszter (és miniszterelnök) kinevezte új színigazgató alig harminckét éves volt. Öt évvel azelőtt, 1900 augusztusa és 1901 áprilisa között Bölöny József intendáns mellett, művészeti vezetőként egyszer már irányította a kolozsvári színházat.
Kolozsvár, a város színtársulata és a város színházépületei – a Farkas utcai Színház, a Hunyadi téri Színház és a Séta téri Színkör (1919 után Magyar Színház) – Janovics Jenő pályájának nemcsak fontos állomása, de életének meghatározó élménye, életpályája megrázó fordulatainak színhelye is lett. 1896-ban szerződött a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz, és életének hetvenhárom évéből negyvennyolcat, színházcsinálói pályájának harminckilenc évéből pedig harminchármat töltött Kolozsváron. Az 1930-as években írta meg könyveit Kolozsvár nemzeti színházairól, A Farkas utcai színházat és A Hunyadi téri színházat. A kötetek egyszerre memoárok és a kolozsvári színjátszás történetének esszészerű, mesteri (nem csak kolozsvári) színészportrékkel tűzdelt összefoglalásai. A könyvekben szerzőjük saját élettörténetét a színjátszáshoz, a magyarsághoz, Erdélyhez és Kolozsvárhoz való vonzódás és szoros kötődés jegyében formálta meg. 1896-os, első találkozását a Farkas utcai színházzal az 1930-as években így jelenítette meg:
„Vég nélküli sorokban vonultak emlékeimben a nagyok, színházvezetők, színészek, akik ebben, a most már megkopott, ósdi szentélyben hirdették az Igét, akiknek nevére fellobog az oltár és feldobog a szív, végig egész E. Kovács Gyuláig, aki akkor még mint eleven szobor járt köztünk, daliásan és Ditrói Mórig, akit éppen akkor hódított el Budapest ennek a színháznak éléről.
Megelevenedett előttem a dicsőséges színháznak egész múltja. És úgy éreztem, mintha abban a pillanatban egy fölszentelt templomban önkéntelenül hűségi fogadalmat tennék.
Ennek az órának emléke sohasem homályosult el bennem. Sorsdöntő percekben újra és újra szívembe kopogtatott hangosan, figyelmeztetőleg…”
Janovics Jenő: A Farkas utcai színház. Budapest, Singer–Wolfner, [1941], 231. – Törzsgyűjtemény
A Farkas utcai színház. Ismeretlen fényképész felvétele, Kolozsvár, Schuster Emil, [ca 1910]. Jelzet: SZT KA 6.320/47 – Színháztörténeti és Zeneműtár
Amikor 1896-ban Janovics megérkezett a Farkas utcába, néhány műegyetemi szemeszter (gépészmérnök lehetett volna), négy színiakadémiai és alig két, vidéki színtársulatoknál eltöltött év állt mögötte. Színiakadémiai oklevelével zsebében a tehetséges és rendkívül ambiciózus fiatalember 1894-ben került a vidéki színjátszás egyik, Csóka Sándor vezette, nagyobb társulatához Miskolcra, majd egy év múlva Makó Lajoshoz, Szegedre, és még ugyanabban az évben szerződött Krecsányi Ignáchoz, aki a buda–temesvár–pozsonyi színtársulatot vezette. Szerepköre szerint szerelmes és társalgási színész volt, a prózai műsor fiatal férfifiguráit játszotta, nem kevés sikerrel. A Borsod miskolci, bemutatkozó fellépéséről az alábbiakat írta:
„Hétfőn népelőadásul »Gauthier Margit« adatott Jánovics Jenő végzett színinövendék felléptével. A kaméliás hölgyet Bera Paula játszotta, hogy mily kitűnő sikerrel, arról a jelen voltak bőven omló könnyei tehettek ékesen szóló tanúbizonyságot. Minden túlzás nélküli természetesség, átgondoltság és érzelem jellemezték játékát. Armándot Jánovics játszotta. Első felléptéből ítélve, iránta a legjobb véleménnyel lehetünk. Nem látszik rajta a kezdő színészek egyik jellemzetes sajátsága sem. Nem pátoszos, sem nem szeles. Nemcsak törekedni látszik a természetességre, hanem el is találja a valódi hangot.”
In: Borsod: Miskolci értesítő, 1894. február 28. – Törzsgyűjtemény
Janovics Jenő 1896-ban. Jelzet: SZT KB 7.389/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár
Becsvágyát már akadémista korában sem csak a színészi érvényesülés kötötte le, erőteljesen érdeklődött a színház és a kultúra más területei iránt is: tárcái, véleménycikkei a Magyar Géniuszban jelentek meg. Már ezekben az években határozott véleménye volt a magyar és általában színjátszás feladatairól, szervezeti és művészeti kérdéseiről.
„Paulay megvalósította ez évadban ama tervét, hogy a külföldi újdonságok teljes mellőzésével, tisztán magyar írók eredeti darabjaival töltötte be az összes premiéreket. E terv megvalósítását különben elősegítette az a sajátságos körülmény, hogy a külföld – még a franciákat is beleértve – az utóbbi időkben egyetlen oly szenzációs és nagy szellemű darabot sem mutatott be, melyet érdemes lett volna azonnal átültetni s magyar színpadra vinni. Akármint van azonban, mindenesetre érdekes és örvendetes jelenség, hogy színműíróink egy egész saison premiérjeit – melyek pedig nagyon követik egymást a Nemzeti Színházban – ki tudják tölteni eredeti darabjaikkal.”
Janovics Jenő: Előkészületek a saison második felére. In: Magyar Géniusz, 1893/7. (febr. 12.), 109. – Törzsgyűjtemény
„A magyar színészet, amely segély és támogatás nélkül teljesen a maga erejéből vergődött fel s tengődik száz év óta, amelynek oly nagy szerepe s fontossága van rövid fennállása dacára nemzetünk történetében, aminővel sehol sem bír Európában, amely – ha eltekintünk egyéb kulturális missziójától – magyarosítás tekintetében is annyit használt e nemzetnek, az a vidéki színészet végre is megérdemelné, hogy az állam is, melynek annyi érdekét szolgálta s szolgálja, figyelmére méltassa s megfelelő erkölcsi és anyagi segélyben részesítse.”
Janovics Jenő: A kongresszus után. In: Magyar Géniusz, 1893/12. (márc. 19.), 180. – Törzsgyűjtemény
Kolozsvári színészként – megértve a századforduló játékstílusváltását, és finoman, de határozottan különbséget téve a tehetség, szakmai tudás és előadói modernizálódás, valamint folytonosan változó ízlés között – Nagy histriók címmel portrésorozatot írt közvetlen kollégáiról, illetve a magyar és az európai színház kiemelkedő egyéniségeiről.
„Mint háborgó tenger közepén egy rendíthetlen sziklakő, melyet a zajgó hullámok körülnyaldosnak, a vihartól felkorbácsolt habok hatalmas erővel csapkodnak, de megingatni nem bírnak: úgy áll az E. Kovács Gyula ihletett művészete az irodalmi ízlés szeszélyes váltakozásai, a művészeti irányok körben forgó divatja közepette rendíthetlenül és megingathatlanul a maga szűzi romanticizmusában, nagyszabású klasszicitásában. […]
Megjelenésének fenségéből, arcvonásainak klasszikus szépségéből, hangjának érces csengéséből, beszédjének sajátos zenéjéből, mozdulatainak súlyából, járásának méltóságából, sőt még taglejtéseiből is a legtisztább romanticizmus árad és sugárzik a néző ámuló szeme elé a maga kimért, nyugodt, klasszikus formaszépségében; mint Madách mondja: »A múlt kísértetét látjuk feltámadni világos századunkban.« S a művész is Madáchcsal felelhet a földi porhoz nyűgözött nézőnek:
….. mi józanságtokat
Nem irigyeljük. Hisz mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír.”
Janovics Jenő: Nagy histriók 2.: E. Kovács Gyula. In: Kolozsvári Lapok, 1899/2. (jan. 8.), 19. – Törzsgyűjtemény
Ecsedi Kovács Gyula mint Hamlet William Shakespeare tragédiájában. Bem.: Kolozsvári Nemzeti Színház, 1868. nov. 28. Veress Ferenc felvétele. Jelzet. SZT KB 5.058/12 – Színháztörténeti és Zeneműtár
„A Duse művészete a színpadi realizmus legnemesebb formája. Játékának minden legparányibb mozzanata a lelkén szűrődik át, ott tisztul meg, ott nemesedik meg, anélkül azonban, hogy ez által a megnemesítés által az ábrázolt alak hűsége és valósága a legcsekélyebb csorbát szenvedné.
Az abszolút őszinteség eredménye, hogy játéka azt a tökéletes illúziót kelti, mintha nem is játszaná, de előttünk élné át a szerepét. Az az impresszióm, hogy minden játszó színész között ez az olasz asszonyka érzi át legmélyebben, legigazabbul a színpadra vitt alak érzéseit, szenvedélyeit, indulatjait. Nem tartozik a nagy tragikák közé, akik alakjuk fenségével imponálnak, mozdulataiknak plasztikájával csodálatot keltenek s hangjuknak fuvolaszerű modulációjával vagy mennydörgésszerű produkciójával a kőoszlopokat is megrázzák, – de minden igénytelensége mellett mélységesebben hat a szívre az ő egyszerű művészete, mint bárkié a modern színpadon s a mellett megráz is, mert felzaklatja egész lelki világunkat.
Úgy érezzük, mintha egy test nélküli lélek lebegne előttünk a színpadon, s az ő monoton, hétköznapi hangja miként ha a szférák zenéje volna.”
Janovics Jenő: Nagy histriók 4.: Duse Eleonora. In: Kolozsvári Lapok, 1899/8. (febr. 19.), 89. – Törzsgyűjtemény
„A magyar és külföldi klasszikus irodalom gyöngyei szerepeltek a műsoron. Hogy az Ember Tragédiája színre kerülhetett, az is az ő szívós, minden ellenérvet elgázoló akaratának, meggyőződésének és rendezői zsenijének volt az eredménye. Vörösmarty Csongor és Tündéje, Goethe Faustja is az ő igazgatásának idején kapott először helyet a Nemzeti színpadán. Shakespeare-nek sok darabja került színre először az ő igazgatása idején Pesten, Molière-előadásainak pedig európai híre volt. Az ő buzdítására és az ő iránymutatása szerint indult útjára a magyar társadalmi dráma. […] Sem azelőtt, sem azután nem volt egyetlen színháznak sem ennyi »sztár«-ja egy időben. Paulay tekintélye, mindenkiben tiszteletet gerjesztő tudása, erélye, munkabírása, ízlése és hozzáértése kellett ahhoz, hogy ezek a tündéri instrumentumok csodás összhangban egyesüljenek. Hogy ne akarjon minden művész »prím«-et játszani. Talán brutális, de találó ez a hasonlat: csak állatszelidítő tudta hipnotizáló akaratának rabjaivá bilincselni a nemes vadakat úgy, mint ahogy a színpadnak ez az alacsony termetű, külsőségekben igénytelennek látszó, lassú mozgású, rövidlátó, halk szavú és kevés beszédű diktátora tudta sugalmazni az elkényeztetett, ünnepelt színészekre akaratát és elgondolásait. Paulay Edével szemben a színpadon nem volt, nem lehetett ellenvélemény […]”
Janovics Jenő: A Farkas utcai színház. Budapest, Singer–Wolfner, [1941], 190–191. – Törzsgyűjtemény
Janovics ezek szerint a szempontok és elgondolások szerint irányította a kolozsvári társulatot 1905-től, igazgatóként. A 19. század első felére visszanyúló műsorpolitikai programot azonban – a Kolozsvári Nemzeti Színház a város egyetlen színháza lévén – meglehetősen tágan kellett értelmeznie: a magyar és külföldi klasszikusok és kortárs magyar drámák mellett az operát, operettet, kortárs külföldi irodalmat egyaránt szerepeltetnie kellett a műsoron. Mindezt 1900-ban művészeti vezetőként – Bölöny József (1850–1930) második intendánsi megbízatása alatt –, valamint 1902 és 1905 között a szegedi Városi Színház igazgatójaként tanulta meg.
Az 1906-ra megépült új színház Hunyadi téri, pompás épületében az „egy város – egy színház” működési modell sokrétű, elvárt műsorán túl Janovics a műsorpolitikai program sarkköveit az ifjúsági előadásokkal és a drámatörténeti ciklusokkal valósította meg. Ifjúsági előadásokat az Országos Középiskolai Tanáregyesület kolozsvári körével karöltve már 1900-ban rendezett, s ezeket a Hunyadi téren is folytatta. Az első világháborút megelőző években három, egy szempont köré fűzött előadássorozatot rendezett (a példakép ez esetben is elsősorban Paulay Ede): a magyar drámatörténeti sorozatot az 1911–12-es évadban (26 este), antik drámaciklust az 1912–13-as évadban (8 este), Shakespeare-ciklust az 1913–14-es évadban (13 este).
A Hunyadi téri színház. Ismeretlen fényképész felvétele, képes levelezőlap, [s. l., s. n., 1906 és 1908 között] – Színháztörténeti és Zeneműtár
„Az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség […] régóta figyeli azt a szenvedélyes és harcos vitát, amely a színház hivatásának kérdése felett folyik.
A vitatkozók egyik tábora – a túlnyomóan nagyobb számúak – hangosan és ellentmondást nem tűrően hirdetik, hogy a színház ma rideg üzleti vállalkozás, a folyton apadó számú, kisebb csapat pedig egyre halkabb hangon védi azt az álláspontját, hogy a színháznak ma is megvan a maga irodalmi, nemzeti és kulturális hivatása.
A vitatkozók kisebb és szerényebb tábora az elmúlt színházi évadban igen érdekes és nagy jelentőségű csatát nyert.
A kolozsvári színház igazgatója: Janovics Jenő dr. nyerte meg részükre ezt a csatát. Nem elvont érvekkel, nem szónoki dialektikával, hanem olyan művészi munkával, amely hosszú időkre fogja hirdetni, hogy a magyar színpadnak ma is megvan a maga nemzeti hivatása és kulturális jelentősége.
Mi volt ez a művészi munka?
A magyar dráma keletkezését és fejlődését mutatta be a kolozsvári Nemzeti Szinház huszonhét [sic!] diadalmas estén a legrégibb nyomoktól, történelmi sorrendben napjainkig.”
Szundy Károly [az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség alelnöke]: Pár szó e könyvről. In A magyar dráma fejlődése: a kolozsvári Nemzeti Színház által rendezett drámatörténelmi sorozatos előadások bevezető beszédei. Kiad. az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség, Budapest, Nagyvárad ny., 1913. – Törzsgyűjtemény
1908 és 1910 között Janovics újjáépíttette, kőszínházzá alakíttatta az 1870-es években épült Séta téri faszínkört – ez a téliesített színkör lett 1919 után a kolozsvári magyar színjátszás otthona.
A Séta téri színház a felújítás után. Ismeretlen fényképész felvétele, képes levelezőlap, Kolozsvár, Schuster Emil, [1910 körül]. Jelzet: SZT KA 6.320/39/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár
„A kolozsvári Nemzeti Színházban a Mozgó fényképeket 1899. január 3-án mutatták be. A bohózatot Janovics rendezte, és ebben a bemutatóban ő alakította Kapor Kálmánt, a főszereplőt is. […] Talán véletlen, talán nem, hogy a bohózat bemutatása körüli időkben Benkő (Stein) M. úr Kinematograph címmel hirdetett mozgófénykép-előadást Kolozsváron, január 22-én, a Mozgó fényképek című darab bemutatója után tizenkilenc nappal. Benkő úr két részletben tizennyolc mozgóképjelenetet mutatott be a Nemzeti Színház termében egy vasárnap délutáni előadáson, feleakkora helyárakkal, mint a rend szerinti színházi előadások esetében volt szokásos. Az első részben tíz jelenet szerepelt, azt egy rövid operett követte, majd még nyolc mozgóképjelenetre került sor a második szakaszban. Ezekből a szkeccsekből tett szert hét darabra Janovics, és gazdagította velük az előadását.”
Salat-Zakariás Erzsébet: A fiatal Janovics és a Mozgó fényképek. In: Korunk, 2011/12., 84. – Elektronikus Periodika Archívum
Az Oskar Blumenthal és Gustav Kadelburg bohózatának előadásába épített izgalmas technikai lehetőséget Janovics minden tekintetben kamatoztatta. Egyrészt felfedezte az új eszköz színházművészeti lehetőségeit, 1913-ban vetítéssel oldotta meg Az ember tragédiája egyes helyszínének szcenírozását.
„Az 1913-as felújítás még a nyugalmas béke tunya éveiben készült. Fő célja az volt, hogy a megcsonkított, sok értékétől megfosztott drámai költemény megszokott színpadi képe helyett a közönség megkapja a teljes Madáchot. Csaknem kihagyás nélkül, az Űrjelenet bekapcsolásával állítottuk akkor színpadra a Tragédiát. […]
Az én elképzelésem az volt, hogy a mennyországot a nézők elől rohanó felhők takarták el. Ezek a felhők a szöveg hangulata szerint hol puhák, hol haragos sötétek voltak, hol lágyan vonultak, hol viharosan száguldottak. A nézőtér és a színpad különféle rejtett helyeiről, magasságból és mélységből szárnyaltak a néző felé a láthatatlan angyalok szavai kemény, lélekbe nyilalló férfihangokon, az Úr szava pedig a nézőtér legmagasabb kupolájából omlott szét misztikusan. Egyedül a Lucifer kísérteties profilja villant meg olykor-olykor a felhő messzesége mögött felragyogó csillagok fényében, hol itt, hol ott, hol fent, hol lent.”
Janovics Jenő: Az Ember Tragédiája a színpadon. In: Pásztortűz, 1934/5., 93–94. – Törzsgyűjtemény
A Tragédia bemutatójának évében Janovics már szervezte a kolozsvári „filmipart”. Éles szeme meglátta a filmben saját művészeti-művelődési programja rendkívül hatékony kiterjesztésének lehetőségét, és észrevette a gyártásban, de különösen a forgalmazásban rejlő üzleti lehetőséget is. A moziban nem a közönséget a színjátszástól elterelő konkurenciát érzett, hanem minden tekintetben lehetőséget, így a Séta téri színkörbe befogadta a filmelőadásokat, vetítéseket. Janovics Jenő színigazgató, aki a kolozsvári színházakat állami szubvencióval ugyan, de mégiscsak saját kockázatára működtette, filmvállalkozó, producer (is) lett. 1913-ban Cepreghy Ferenc népszínművében a francia Pathé filmgyárat vonzó témát talált: a Sárga csikó európai sikerfilm lett. 1914-ben Janovics saját filmgyárat alapított. Irodalmi művekből (különösen színművekből) írta forgatókönyveit, filmgyáránál dolgozott rendezőként a fiatal Korda Sándor (Alexander Korda), Kertész Mihály (Michael Curtiz), színészként pedig Várkonyi Mihály (Victor Varconi).
Várkonyi Mihály mint Ottó és Janovics Jenő mint Biberach a Katona József drámájából készült némafilmben. Kolozsvár, ProJa Filmgyár, 1914, rendezte: Kertész Mihály. Jelzet: SZT KA 7.594/3 – Színháztörténeti és Zeneműtár
A film anyagilag sikeressé tette: történelmi Magyarország-szerte huszonhat mozija, Kolozsváron tizenegy háza volt, 1918-ban a huszonegyedik helyen állt Kolozsvár legnagyobb adót fizető polgárainak jegyzékében.
Ez a jelentős vagyon tette lehetővé, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlása és a főhatalomváltás után a Romániához csatolt Erdélyben, Kolozsváron az első évtizedet túlélje a magyar színjátszás. 1919 őszén a nagyszebeni kormányzótanács közölte, hogy október 1-vel államosítják a Hunyadi téri színházépületet, a magyar társulatnak el kell azt hagynia. Janovicsnak felajánlották, maradhat művészeti igazgatóként, ha leteszi a román állam iránti hűségesküt, ő ezt a feltételt nem teljesítette. A magyar társulat a Séta téri színkörben játszott tovább, a Hunyadi téren használt felszereléseket, díszleteket, jelmezeket azonban nem vihették magukkal. Janovics magánvagyonából és filmjei bevételeiből biztosította a műszaki személyzettel együtt körülbelül 250 főnyi társulat fizetését, és éveken át szintén magánvagyonából pótolta a színház működéséhez hiányzó összegeket. 1920 szeptemberében megszervezte az Erdélyi és Bánáti Színészegyesület (az egyesület szakmai szervezetként a társulatok felügyeletét és mintegy kilencven személy nyugdíjának biztosítását vállalta), ez azonban 1923-ban össze kellett olvadjon a Romániai Színészek Szindikátusával.
Az ember tragédiája kétnyelvű színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár
Janovics az 1919 előtti évek műsorpolitikájából és a színház feladatairól vallott elképzeléseiből két vonást 1919 után is megőrzött: az egyik a rendszeres ifjúsági előadások, a másik az évfordulók, jeles napok megünneplése, akár magyar író-drámaíró valamely jubileuma vagy egy-egy színészi életpálya mérföldköve volt is az. Mindeközben megpróbálta támogatni, ösztönözni az erdélyi magyar színműirodalmat: a felvállalt premiereken kívül pályázatokat írt ki, megszervezte az Erdélyi Írók Olimpiászát is (1923–24-es évad). 1928-ban felkérték a nagyváradi, 1929-ben a temesvári színház vezetésére, elképesztően nagy feladatot vállalt, azért, hogy a víz felett tartsa a három társulatot. Az 1930–31-es évadtól – miközben művészeti igazgató maradt – átengedte a színházvezetést a kolozsvári Színpártoló Egyesületnek, melynek elnöke ekkor Bánffy Miklós gróf volt. Az egyesület tőkeerősebb, biztosabb gazdasági alapokon nyugvó színházat igyekezett szervezni. Janovics 1931 és 1933 között még egyszer visszatért a színház élére, majd 1933-ban végleg lemondott, átadta helyét az erdélyi Helikon szellemi irányítása alatt szervezett és működtetett Thália Rt. vezetésének.
„Az 1929–1933 közötti feljegyzéseit, valamint a hátrahagyott kéziratai közt található foghíjas levelezését olvasva egy példátlanul sikeres pálya végén fokozatosan marginalizálódó személyiség egyre reménytelenebb viaskodásának a képe tárulkozik elénk.
A színháztól való megválása után egy időre a film jelentett Janovics számára kapaszkodót. Erdély tájain ismeretterjesztő dokumentumfilmeket forgatott magyarországi megrendelésre, igazi konspirációs munkával, majd egy Bukarestben létrehozandó balkáni érdekeltségű filmstúdió tervét is előkészítette és felajánlotta a bukaresti hatóságok számára, de nem keltette fel vele az illetékesek érdeklődését.
1936-ban a Szegedi Szabadtéri Játékok rendezésére kérték fel. A pályája kezdetén itt eltöltött sikeres három év ellenére nem sikerült tartósabb kapcsolatot kialakítani sem a színházzal, sem a város vezetőségével, sem a közönséggel. Nem tudott Kolozsvártól elszakadni.”
Zakariás Erzsébet: Janovics Jenő és a kolozsvári magyar színház. In: Janovics Jenő, 1872–1945. Szerk. Zakariás Erzsébet. Kolozsvár, Kolozsvári Operabarátok Köre, 2015, 39–40. – Törzsgyűjtemény
A második bécsi döntés után zsidó származása miatt nem őt nevezték ki a Hunyadi térre visszaköltöző, nemzeti színházi státuszát újra birtokba vevő kolozsvári társulat élére. Janovics Jenő keresztény feleségével, Poór Lilivel 1944-ben kénytelen volt elhagyni Kolozsvárt, a háború utolsó hónapjait Budapesten élte túl. A Hunyadi téri színház már 1944 novemberében megnyílt. Janovics 1945 elején újra átvehette az igazgatást, októberben azonban a magyar társulatnak vissza kellett költöznie a Séta téri épületbe. Igazgatójuk a Bánk bán bemutatója előtt, az évadnyitás napján hunyt el.
Felhasznált irodalom:
Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)
A 2022. november 25-én megnyílt Esszencia című első állandó kiállításunk megnyitóján többek között jelen voltak dr. Hoppál Péter, a Kulturális és Innovációs Minisztérium kultúráért felelős államtitkára, Vincze Máté közgyűjteményekért és kulturális fejlesztésekért felelős helyettes államtitkár (KIM), Vashegyi György karmester, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, valamint Poprády Géza és Tüske László, könyvtárunk korábbi főigazgatói, továbbá a könyvtár partnerszerevezeteinek képviselői és munkatársai és a Haydneum művészei.
Rózsa Dávid, könyvtárunk főigazgatója és Vincze Máté, a Kulturális és Innovációs Minisztérium helyettes államtitkára
Rózsa Dávid főigazgató beszéde:
Tisztelt Államtitkár Úr, Főtanácsadó Asszony!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!
Életemben nem láttam még ilyen ragyogónak egyetlen borongós november végi napot sem. Őszintén bevallom, büszkén, megilletődve és egyben meghatva állok Önök előtt. Az elmúlt negyedszázadban számtalanszor, nagyon különböző időszakokban fordultam meg az Országos Széchényi Könyvtárban, míg aztán elért az a megtiszteltetés, hogy magam is részt vehetek az intézmény életének alakításában. Arról az intézményről beszélek, amelytől személyesen is nagyon sokat kaptam, és amely nemzedékek sokasága számára jelentett-jelent kiindulást és ösztönzést, tanuló- és kutatóbázist, munkahelyet, feltöltődést és kikapcsolódást.
A nemzet könyvtára 220 éves. 1802. november végén Széchényi Ferenc gróf eltökéltsége révén szentesítette I. Ferenc uralkodó a nemzeti gyűjtemény alapításának okiratát. Ahogy Csokonai írta ugyanekkor: „Széchényi tsendes virtusa bétöré / az ólom éjnek százszeres ajtajit, / és nemzetünk kertébe rakta / a siket Élizium babérit”. A nagylelkű mecénás magántulajdonú hungarikagyűjteményét adta a nemzetnek, lefektetve ezzel a magyar nemzeti könyvtár alapjait, és meghatározva annak fő gyűjtőkörét. Már ekkor olyan mennyiségű anyag gyűlt össze, hogy az mai léptékkel is elismerésre méltó: majd tizenkétezer nyomtatványt, 1150 kéziratot, 142 kötet térképet és rézmetszetet, bő kétezernyi nemesi címert tartalmazott. Ezt egészítette ki két és félezer érem és számos régiség, képmás.
A gróf kiváló politikus is volt, hiszen bő félév alatt minden engedélyt, így a királyi aláírást is megkapta elképzelése, és első helyszínül Pest szívében a pálosok egykori kolostorát jelölték ki az intézmény számára. A Széchényi Országos Magyar Könyvtár létrejöttéről a korabeli sajtó is hosszan cikkezett, és kötelespéldány-jogosultsága már ekkortól élt. Kalandos volt mind a gyűjtemény, mind az őket kísérő könyvtári őrök és épületek sorsa. Költözések; háborús, világháborús veszélyek, árvíz előli menekítések; sorolhatnánk a megpróbáltatásokat. 1807-ben a Nemzeti Múzeum alapjai is megszületnek a könyvtári gyűjtemény által, és évtizedekre összefonódik a két intézmény sorsa. A hosszú XIX. század, aztán a XX. század folyamán számtalan felajánlás és megvásárolt hagyaték növelte a könyvtár állományát (elégedjünk meg e helyt Jankovich Miklós, Apponyi Sándor, Todoreszku Gyula nevének megemlítésével), s olyan nagyságok kéziratai, könyvtára találhatók meg nálunk többek között, mint Kossuth Lajos, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc, Erkel Ferenc, a Babits házaspár, Vas István vagy Keresztury Dezső. Nemzeti Himnuszunk, Nemzeti dalunk és Szózatunk március 14. óta látható könyvtárunk Vershaza-terében.
Rózsa Dávid, könyvtárunk főigazgatója
A körülöttünk látható kiállítás messze több, mint az elmúlt 220 év emlékezete: hirdetjük, hogy könyves nemzet a magyar, s művelődéstörténetünk évszázadait beszéljük el újszerűen, korszerű eszközökkel, az aktuális tudományos eredmények alapján. Célunk az volt, hogy a két szinten, magyar és angol nyelven is olvasható bemutató egyszerre legyen hagyománytisztelő és modern, és látható legyen benne mindaz az érték, esszencia, amely meghatározza az OSZK, s ami ennél is sokkal fontosabb: nemzetünk identitását.
Alapítói csarnokunkban nemcsak arisztokrata alapítóink, hanem a XV. századi Európa csodája, a Corvina-könyvtár mint uralkodói előzmény előtt is tisztelgünk. Hiszen már a XIX. századi kortársak számára is tökéletesen világos volt – s ennek ad hangot bejáratunknál a Berzsenyi Dánieltől és Kresznerics Ferenctől származó egy-egy szövegrészlet is –, hogy a nagyrészt megsemmisült, maradványaiban szétszóratott Corvina és a frissen a nemzetnek ajándékozott Széchényi-téka egy szellemi egységet alkot. Ennek jegyében dolgozunk május óta virtuális Corvina-újraegyesítési projektünkön, amelynek keretében a világ 44 őrzőhelyéről sorra érkeznek a csodálatos kódexek digitális verziói, s a megmaradt kódexek immár több mint felének bírjuk közlési engedélyét.
A nemzeti könyvtár Esszencia című állandó kiállítása megnyitójának közönsége
Hölgyeim és Uraim!
A mögöttünk lévő bő két évszázad már eldöntötte, hogy a nemzeti könyvtár, amíg világ a világ – élni, gyarapodni és szolgáltatni fog. Folyamatos megújulásra törekszünk, mindazonáltal a gyökereinket sem felejtjük és nagyon köszönjük az olvasók és a támogatók munkánkhoz nyújtott segítségét.
220 évesek vagyunk, de a jövőt építjük minden tevékenységünkkel. Köszönöm azt a kitartó és áldozatos munkát, amelyet a könyvtár munkatársai a kiállítás előkészítése során véghez vittek: terveztek, írtak, fordítottak, gyűjtöttek, kisfilmet készítettek. Hatalmas összmunka eredménye, amit Önök most látnak. Kurátoraink: Sudár Annamária, Zsupán Edina, Elbe István, Földesi Ferenc és Szovák Márton; építészünk: Gazdag Mária; grafikusunk: Takács Tamás. A múzeuminformatikai eszközöket a 2KAL Informatikai és Szolgáltató Kft.-nek, a kiállítás kivitelezését és az alapítói csarnok világításának korszerűsítését a Formalabor Tervező és Szolgáltató Kft.-nek köszönhetjük.
Bár hosszú hónapok teltek el az ötlet megszületése és e megnyitó között, most mégis olyan, mintha varázsütésre változott volna meg minden. Őszintén remélem, hogy vendégeink is egy különleges világban érzik magukat, ahová jó lesz újra meg újra betérni.
Megköszönve, hogy meghívásunkat elfogadták, nagyon örülök, hogy mindezt Önökkel együtt ünnepelhetjük. Kívánok minél több meghitt percet a kiállítás megtekintése során!
Rózsa Dávid
Sudár Annamária kurátor tárlatvezetése a megnyitó díszvendégeinek
Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat kilencvenegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Giday Kálmánt és gyűjteményét mutatja be.
Giday Kálmán (1919–1989) Fényeslitkén született. A középiskolát a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában, az egyetemet történelem–földrajz szakosként szintén Debrecenben végezte. 1942-ben kapott diplomát. A II. világháború idején behívták katonának. 1944-ben átmenetileg Debrecenben, majd 1945 és 1948 között a makói Csanád Vezér Gimnáziumban tanított. Megszervezője és első igazgatója volt a József Attila Népi Kollégiumnak (1946–1948). 1948-ban a szegedi Dugonics András Állami Gimnáziumba helyezték egy évre, majd a helyi Állami Ipari Gimnáziumban tanított mint történelem–földrajz szakos tanár, emellett a tanári és ifjúsági könyvtár őre is volt. 1953–1955-ig az intézmény vezetője lett. Igazgatósága alatt vette fel az iskola Szeged nagy műveltségű, széles látókörű mérnökének, Vedres Istvánnak a nevét: 1. Sz. Vedres István Építőipari Technikum. 1956 végétől nyugdíjba vonulásáig, 1980-ig Budapesten dolgozott: a budai Arany János Gimnáziumban tanított, majd egy diákotthon igazgatóhelyettese lett. Ezután Szegedre visszaköltözve helytörténeti kutatásokat végzett.
Giday Kálmán portréfotója. Forrás: Giday Kálmán búcsúztatása. In. Tóth Ferenc: Makó igézetében, Makó, 2014. – „Örökség – Kultúra”. Oktatási Elektronikus Könyvtár
Sokat publikált. Szakíróként értekezett Debrecen földrajzáról, Makó társadalmáról és történelméről; Szeged vonatkozásában a Magyar Gyermektanulmányi Társaság szegedi fiókköréről, a Dugonics Társaságról, a piarista gimnáziumról. Kutatta Szeged sajtó-, színház- és mozitörténetét, dohány- és paprikatermelését, értékes forrásfeltárást végzett a szegedi szecessziós építészetről. Írt a budai Arany János Intézet történetéről is. Cikkei a Századokban, az Élet és Irodalomban, a Somogyi-könyvtári Műhelyben, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvében, a Csongrád Megyei Honismereti Híradóban, a Debreceni Szemlében, illetve két helyi lapban: a Délmagyarországban és a Csongrád Megyei Hírlapban jelentek meg. Rendszeresen részt vett néprajzi és helytörténeti pályázatokon.
Emellett foglalkozott a szegedi ex libris történetével is. A szegedi kisgrafikakör (KBK) aktív tagja lett, e tekintetben széles körű szervezőtevékenységet fejtett ki, az évek során jelentős kisgrafikai gyűjteményre tett szert. Saját névre szóló könyvjegyeket is készíttetett, főleg történelmi vonatkozásokkal. Oláh István grafikusművész alkotásán például Julianus és Gerhardus barát szobra (Antal Károly alkotása, 1937) jelenítődik meg, mely napjainkban a Budavári Hilton Szálló Dominikánus udvarában látható.
Oláh István fametszete. Jelzet: Exl.G/301 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Giday kedvelte a portrékat bemutató ex libriseket. Helyi vonatkozású grafikák készíttetésével csatlakozott a Szeged hírességeinek emléket állító Szegedi Pantheon-sorozathoz, melyet Krier Rudolf, a KBK helyi titkára indított el. Ennek részeként a szegedi Bakacsi Lajossal – a kisgrafikakör tagjával, a Vedres István Építőipari Szakközépiskola tanárával, festő- és grafikusművésszel – több ex librist is készíttetett az 1980-as években a saját nevére szólóan. Ezek egyike Vedres Istvánt (1765–1830), Szeged város főmérnökét ábrázolja. Giday 1981-ben Vedres István életrajzát is megírta.
Bakacsi Lajos linómetszete (1984). Jelzet: Exl.G/300 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
Reizner Jánost (1847–1904), a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum első igazgatóját, a szegedi helytörténeti kutatás jeles képviselőjét és Domokos László (1882–1973) szegedi születésű költőt, újságírót is idézi egy-egy ex libris a sorozatban, az alkotó ugyancsak Bakacsi Lajos. Domokos maga is gyűjtött és rendelt ex libriseket.
Bakacsi Lajos linómetszete (1987). Jelzet: Szilágyi exl/15 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
A szegedi egyetemre járó József Attila (1905–1937) költő portréját ábrázoló ex libris is illeszkedik a művek közé.
Bakacsi Lajos linómetszete (1986). Jelzet: Szilágyi exl/16 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
A szegedi szecessziós stílusú építészet kiemelkedő képviselője, Magyar Ede (1877–1912) és Tömörkény István (1866–1917) író – a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló, emellett a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum munkatársa, majd igazgatója – is szerepel Giday ex librisein. Utóbbi alkotáson, Fery Antal fametsző munkáján a portré mellett a szegedi dóm épülete látható.
Fery Antal fametszete (1986) – Magángyűjtemény
Joachim Ferenc festőművésznek Szekerke Lajos szegedi jogász részére szóló ex librise – gondolkodó nővel – az egyik legkorábbi szegedi ex libris, mely már 1907-ben publikálásra került Az Idő című folyóiratban. Ez adta az alapját Bakacsi egy sorozaton kívüli ex librisének, szintén Giday Kálmán rendelésére, a szegedi grafika 80. évét (1908–1988) ünnepelve.
Dr. Giday Kálmánt Makón helyezték örök nyugalomra. Hagyatéka – dr. Apró Ferenc ügyvéd, helytörténész szorgalmazására – a szegedi Móra Ferenc Múzeumba került.
Irodalom:
Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)
Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész
A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész
