A Régi Nyomtatványok Tárának 16. századi nyomtatvány (antikva)-gyűjteményét folyamatosan dolgozzuk fel könyvtárunk online katalógusában. A gyűjtemény kötetei közt számos kolligátum található, amely a régikönyves kultúra sajátos, ma már ritkaságszámba menő jelensége, a tulajdonos (és nem a szerző vagy kiadó) szándéka szerint egybekötött nyomtatványok fizikai egysége. Egy 26 tagú, a Német-római Birodalom történetét érintő nyomtatványokat magába foglaló kolligátum egyetlen 16. századi tagja révén került az antikvák közé, a feldolgozás során viszont más érdekességet is felvillantott. A kolligátum 12. tagja – egy Nándorfehérvár visszavívásához kapcsolódó nyomtatvány – a magyar vonatkozású röplapok közé is illik, szűkebb témáját tekintve pedig minden édesszájú figyelmére érdemes.

Nándorfehérvár 1521-es ostroma, [Nürnberg, Johann Sibmacher, 1602]. Jelzet: App. M. 1095/14 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi ritka tartalomszolgáltatás

A középkori Magyar Királyság déli határát védelmező Nándorfehérvár (Alba Greca, Griechisch-Weissenburg, ma Szerbia fővárosa, Belgrád) az évtizedes hősies ellenállás után 1521-ben török kézre került. A felszabadító háborúk során a keresztény hadak csak majd’ kétszáz év múlva, 1717 augusztusában foglalták vissza a várost. Nándorfehérvár stratégiai jelentőségére és a felszabadító háborúba bekapcsolódó birodalmi csapatokra tekintettel az esemény európai visszhangot keltett, amit a visszavíváshoz kapcsolódó számos nyomdatermék, röplap is bizonyít.
Állományunkban eddig tizenhárom röplapot regisztráltunk Nándorfehérvár visszafoglalásával kapcsolatban, de ennél minden bizonnyal több kiadvány készült az ostromról, csak – mint az alkalmi nyomtatványok általában – nagy arányban vesztek, pusztultak el. A nemzeti könyvtár állományán így is megfigyelhető, hogy nemcsak német nyelvterületen érdeklődtek a hadjárat eseményei iránt, hanem Itáliában (hiszen a nándorfehérvári győztes hadvezér Jenő savoyai herceg volt) és Portugáliában is (lásd: Röpl. 1216 és 1218b). A nyomdahelyek közül kiemelkedik az ostromhoz legközelebbi császári székváros, Bécs (két meglévő nyomtatvány mellett egy regensburgi impresszumában olvasható, hogy bécsi kiadvány újranyomása), valamint a folyamatos birodalmi gyűlés székhelye, Regensburg (négy nyomtatvány).
A kiadványok tematikusan sokfélék: hivatalos szövegek, például a törökök megadásának feltételei (Röpl. 1212, 1213), veszteséglisták (Röpl. 1214), valamint személyesebb, naplószerű beszámolók az ostromról (Röpl. 1212a (1)-(6), 1216 és 1221), melyeket néha levélrészletek egészítenek ki. Egy-egy levél(csomag) nemzetközi karriert is futhatott, például két különböző szerzőtől származó naplóba is bekerült ugyanazoknak a nándorfehérvári táborban és a Száva mentén kelt leveleknek a német (Röpl. 1212a (3), pp. [2-3] és [3-4].) és olasz szövege (Röpl. 1216, pp. 2-3 és 3.). Ezek a naplók sorozatos hírlevélhez hasonlóan járták be Európát, a legtöbb címe (Continuatio… – folytatás) vagy a számozásuk utal erre. Rövid időn belül pedig az eseményeket nagyobb ívben elbeszélő szövegek, egész hadjáratról, vagy Nándorfehérvár történetéről szóló historiográfiai művek (pl. Nándorfehérvár erődjének szerencsés és szerencsétlen esetei) és költői értelmezések is napvilágot láttak (Röpl. 1218).
(További röplapok az ostrom témájában: Röpl. 1209, 1215, 1217, 1220.)

Regensburg látképe, [s.l., s.n., 1653]. Részlet. Jelzet: App. M. 1049 – Régi Nyomtatványok Tára

Ahogy a Nándorfehérvárral foglalkozó röplapok leggyakoribb megjelenési helyéből is megfigyelhető, Regensburgban különösen nagy érdeklődés mutatkozott a felszabadító hadjárat iránt. Ebben közrejátszhat az is, hogy a birodalmi gyűlésen a német-római császárt Keresztély Ágost (Christian August von Sachsen-Zeitz) szász herceg, bíboros képviselte 1716-tól kezdve 1725-ben bekövetkezett haláláig, aki egyszersmind győri püspök és esztergomi érsek is volt.

Keresztély Ágost érsek mellképe, [s.l., s.n., post 1707]. Jelzet: App. M. 1221/15 – Régi Nyomtatványok Tára

Keresztély Ágost figyelmét így magyar egyházi méltóságai is a háborús események felé irányították, érthető hát, hogy a fontos győzelem hírét pompázatosan megünnepelte. A főpap parancsára rendezett vigasságról egy illusztrált nyomtatvány számolt be a távolmaradóknak, amely két szöveges részben ismertette a győzelem örömére rendezett különleges lakomát és ünnepséget, amelyeket négy rézmetszeten is ábrázolt.

Az ünnepség helyszíne, a regensburgi Szt. Emmerám-kolostor [Regensburg, Johannes Matthias Steudlin és Andreas Geyer, 1717]. Forrás: Bayerische Staatsbibliothek

A nyomtatvány egy csonka példánya az Ant. 1997 jelzeten őrzött, sajnálatos módon ismeretlen provenienciájú kolligátumban található (Ant. 1997 (12)). Ez az egyik önmagában is befogadható, szöveges része a kiadványnak, amely a lakomán kiállított ételkülönlegességekről szól.
Keresztély Ágost a városi szakács címét viselő Georg Friederich Bächleintól hét ételépítményt rendelt meg, amelyeket a győzelmet követő szeptember 26-án rendezett „öröm- és hálaünnep” keretében mutattak be. Bár az ételkülönlegességeket már a kiállítás másnapján elfogyasztották, az illusztrációnak és a részletes beszámolónak köszönhetően napjainkban is gyönyörködhetünk Bächlein mester cukrász-kreálmányaiban. A hét ételépítmény elképzelését megkönnyíti, hogy a nyomtatványban számozott leírásokat a rézmetszeten is római számokkal jelölték. Bár kisebb részletekben eltér az illusztráció a szövegtől (pl. hány török tartja a császár fölé a győzelmi baldachint), kétségtelenül segít magunk elé képzelni a mai szemnek szokatlan látványosságot.
A fogásokat kettős, egymással szembefordított C alakú – vagyis együttesen kört formázó – asztalokra helyezték el, amellyel VI. Carolus német-római császár (magyar királyként III. Károly) neve előtt tisztelegtek. Az asztaloknál százan foglalhattak helyet egyszerre.
Az ételek három rendben helyezkedtek el, a látványosságot névtelenül megörökítő szerző mindhárom esetében hangsúlyozta, hogy kostbar vagyis költséges módja volt ez a győzelem megünneplésének. A leghétköznapibb rendet 148 ezüsttálon elhelyezett ritka és drága, szárnyasból és vadhúsból készült fogások alkották. Az ételkülönlegességek következő sorozatát 36 sütemény-piramis képezte, melyeket porcelán módjára – valószínűleg fehér cukormázzal – vontak be. A piramisok egyenként 3 láb magasak voltak, a bizonytalan mértékegységhasználat mellett is egy méterre rúghattak. A különcségek csúcsát pedig hét cukorból készült ételépítmény jelentette, amelyeket kiemelt figyelemmel írt le a szerző.

Beschreibung der auff ihro durchleuchtigsten Eminenz Herrn, Herrn Christiani Augusti, der Heil. Röm. Kirchen Cardinals etc., Hertzogen zu Sachsen, Jülich, Cleve, Berg etc., ihro röm. kayserl. Majestät zu fürwährender allgemeiner Reichs-Versammlung zu Regenspurg bevollmächtigten höchstansehnlichen Principal-Commisarii gnädigsten Befehl, zu dero den 26. Herbst-Monaths 1717. über die von ihro kayserl. und catholischen Majestät wider den Erb-Feind den 16. Aug. jüngsthin erhaltene herzliche Victorie und darauff erfolgte Ubergabe der Haupt- und Gräntz-Vestung Griechisch-Weissenburg, gehaltenen Danck- und Freuden-fest auffgestellten VII Schau-Essen ordiniret un verfertiget von Georg Friederich Bächlein, Burgern und Stadt-Koch in Regenspurg, [Regensburg, s.n., 1717]. Jelzet: Ant. 1997 (12) – Régi Nyomtatványok Tára

Az első ételépítmény a császár által a győzelemért köszönetképpen Istennek szánt hálaajándék volt, és egy pisztáciával, mandulával és különböző figurákkal díszített spanyol (vagy keresztvégű) kereszt alakú cukortömbre készült. A kereszt közepén 10 hüvelyk (23–30 cm) magas, háromszög alakú fehér tömörcukor-emelvényen a császár figurája féltérden ad hálát Istennek a győzelemért. Egyik kezét az ég felé emeli, a másikkal az előtte térdelő tizenhat török fogolyra mutat. A törökök négyesével egy-egy ezüstözött, aranyszínűre pirított cukorból készült oszlopot tartanak a vállukon, melyeken egy-egy szárnyait kitáró, fehér cukorsas áll. A négy sas mögött vörös és aranyszínűre pirított cukorból szalagok, amelyeken 6 hüvelyk széles levelek borulnak baldachinként a császár fölé. A baldachinról újabb négy szalag kígyózik tovább, ezeken pedig egy háromoldalú, kétfejű sasokkal díszített piramis nyugszik. Az egész alkotást egy angyal koronázza meg egyik kezében a császári karddal, a másikban jogarral.

Savoyai Jenő portréja, [s.l., s.n., 1722]. Jelzet: App. M. 96 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi ritka tartalomszolgáltatás

A kettes számú ételépítmény Savoyai Jenő főherceg nándorfehérvári bevonulását mintázza. Ennek alapja az előzővel azonos anyagból, de kettőskereszt alakban („ungarische Patriarchen-Creutz”) készült. Ezen négy fehér cukoroszlop ábrázolja a Habsburg-ház színeivel, arannyal és feketével mintázott diadalkaput. Mindegyik oszlopon kétszínű szalagok áttetsző cukorból, amelyek közt négy török fej látszik. A diadalkapu alatt Jenő főherceg lovas figurája, amelyet nyolc lovas és néhány gyalogos figura vesz körül. Lábaik előtt a győzelem jelképeként elszórt fegyverek és hadiszerszámok finom cukorból. A négy oszlopon fehér-sárga, nagyon finoman kidolgozott cukorpiramisok, amelyek mögött szalagok tartanak egy 9 hüvelyk széles pirítottcukor-levelet, amely győzelmi baldachinként szolgál a főherceg feje fölött. A makettet négy szalagból fonódó koronán ülő kétfejű sas tetőzi be.
A harmadik ételépítmény egy jelképes kapuval a nándorfehérvári győzelmet ábrázolja, mely után Isten kegyelméből kiűzték a törököt Magyarországról. Az előzőhöz hasonló kereszt-alapra épült, a közepén a török parancsnok lovagol aprólékosan kidolgozott ruhában, akit csapatai gyalog és lovon követnek néhány császári lovas kíséretében. (Az augusztus 15-i megsemmisítő erejű támadást követő napon a törökök megadták magukat szabad elvonulás lehetősége mellett.) Pisztácia- és mandulamasszából (marcipán) készült fegyvereik és zászlóik a földre szórva. Négy vörös, tömör cukorból készült, ezüsttel cirkalmazott oszlopon négy pirítottcukor szalagon kutyafejek helyezkednek el. Az oszlopokon négy vörös-fehér árpacukorból emelt piramis. Ezek mögül induló szalagok egy áttört vörös-zöld, 9 hüvelyk széles pirítottcukor-levelet tartanak, amely a nándorfehérvári kaput is megjeleníti. A törökök felett is – a félhold helyett – a német-római császár címerállata, a kétfejű sas foglal helyet négyszögletű alapzaton.

Az ételépítményeket és sütemény-piramisokat ábrázoló rézmetszet [Regensburg, Johannes Matthias Steudlin és Andreas Geyer, 1717]. A kép forrása: Bayerische Staatsbibliothek

A négyes számú ételépítmény Nándorfehérvár erődítményeinek, árkainak és folyóinak makettje a császári és török hadihajókkal. A városfalak és a víz áttört cukorból készültek, utóbbiban látszanak a halak és a hadihajók is. A tizenkilenc lakóház úgy volt kidolgozva, hogy még az ablakok és a nyílások is láthatók. A hegyet cukorkagylók és levelek díszítik. A makett 6 láb magas és 3,5 láb széles.

Nándorfehérvár 1717-es ostromának térképe. In: Ausführliche Beschreibung des ungarischen Feld-Zugs Anno 1717. Wie nehmlich derselbige unter hoher Direction des ... Herzogens Eugenii von Savoyen ... mit der ... Passirung des Donau-Stroms den 15. Junii glücklich angefangen ... im Monat September sieghaft geendiget worden, Nürnberg, Johann Adelbulnern, [1717]. Jelzet: Röpl. 1209 – Régi Nyomtatványok Tára

Az ötös ételépítmény a keresztény erők ostromműveit, sáncait és különböző fajtájú ágyúit és a tiszteket mintázta cukorból. A sánckosarak, mozsarak és a többi ostromeszköz tömör pirított cukorból és mandulából készültek. Az ételépítmény az előzővel azonos szélességű, de csak 4,5 láb magas volt.
A hatos ételépítmény a keresztény erők táborát ábrázolja, a föld és a fű barna és zöld csokoládéból, a sátrak, ágyúk és tisztek pedig fehér cukorból készültek. A sánckosarak részben pirított cukorból, részben tömör cukorból, részben pedig barnára pirított mandulából készültek, amelyet látni és enni is gyönyörűség volt. Eugén főherceg sátra különösen szépen kidolgozott, e felett pedig egy kisebb sas.
Az utolsó ételépítmény, a török felmentősereg tábora hasonló vonalakkal és sáncokkal készült, mint a keresztény tábor, de a törökök véresen hagyták hátra. Ezt vörösre és zöldre színezett kandírozott citromhéjjal és marcipánnal ábrázolták, a fehér cukorsátrakat kékkel és vörössel mintázták, itt-ott lelőtt török lovasok és janicsárok, mind cukorból. A tevék és lovak őrizetlenül állnak, a felszerelés rendetlenül szétszórva, a nagyvezír sátra Jenő főhercegéhez hasonló. Az ételsort másnap Keresztély Ágost a látogató sokaságnak adta.

A birodalmi csapatok és a török felmentősereg összecsapása, in: Glück- und Unglücksfälle der in dem Königreich Serbien gelegenen Haupt-Festung Belgrad, oder Griechisch-Weissenburg..., Augsburg, [s.n., 1717]. – Törzsgyűjtemény 213.788. A kép forrása: Bayerische Staatsbibliothek

A kiadvány és az abban megörökítettek több fontos korjelenségre is felhívják az olvasó figyelmét. A legkézenfekvőbb téma az ételépítmények kérdése és jelentősége, amelyek a reneszánsztól kezdve a 18. századig az előkelőségek asztalának gyakori díszei közé tartoztak. A lakoma leírását összevetve a mai ételépítményekkel és a fine dining fogásokkal megfigyelhetjük, hogy az ételek formája jelentős egyszerűsödésen ment át, bár továbbra is kiemelt hangsúly van esztétikus tálalásukon. A figurális látványt kínáló ételek egyre inkább a gyerekeket célozzák (pl. marcipánfigurák), komoly alkalmak közül leginkább az esküvők maradtak, ahol még a Schau-Essen szerepet kap, bár – lássuk be – a menyasszony- és vőlegényfigurák igen szerény utódai a hálaadó császárt, vagy a Nándorfehérvárra belovagló Savoyai Jenőt mintázó szobrocskáknak.
A 18. században viszont a nyomtatványban leírt ételépítmények túlmutattak a cukrásztudás villogtatásán, vagy a meghívottak látvánnyal lenyűgözésén, a szimbolikus politikai reprezentáció eszközei közé tartoztak. Az ételépítmények Magyarországon sem számítottak ismeretlennek, éppen az említett III. Károly magyar királlyá koronázásának ételépítményeiről is maradt fenn beszámoló. A látványlakomákkal az uralkodók, előkelők egyértelműen kifejezhették alattvalóik felé az események jelentőségét, egyszersmind politikai elveiket (pl. a hit győzelemre vivő erejét), önmaguk és családjuk dicsőségét is kinyilvánították olyan vizuális jelzésekkel, mint az angyalfigurák, az ételépítmények alapjaként szolgáló különböző keresztek stb., vagy a köznép által is jól ismert címertani színek, formák és állatok. A hangsúlyozottan drága alapanyagok használata pedig a lakomát rendező gazdagságát, ezáltal hatalmát sulykolta a szemlélők tudatába, akiknek később kegyes gesztussal a drága ételsort oda is adták. A szimbolikus kommunikáció jelentőségét mutatja az is, hogy a nándorfehérvári ostromról tudósító korabeli sajtótermékek, röplapok mellett a győzelem örömére készült ételépítmények, a küzdelmet ábrázoló emlékérme (Röpl. 1211) és a 35 láb magas borral folyó kút (Röpl. 1218 (2)) ismertetését is méltónak találták a nyomtatásban megjelenésre.

Nándorfehérvár visszafoglalásának emlékére készült érem. A kép forrása: Nudelman Numismatica

A tényleges eseményekről szóló számos beszámoló és az emléktárgyak, örömünnepek leírásainak gazdag nyomtatvány-öröksége pedig újabb ékes példája az újkori információs robbanásnak, az aktualitások és a különlegességek iránti növekvő érdeklődésnek, amely a modern sajtó megjelenéséhez vezetett.

Felhasznált irodalom:

• Hubay Ilona: Magyar és magyar vonatkozásu röplapok, ujságlapok, röpiratok az Országos Széchényi Könyvtárban. 1480–1718, Budapest, OSZK, 1948.
• Voigt Vilmos: Látványlakoma, in: Irodalmi és Társadalmi havi lap, 2015, no. 7.

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

2023. október 5-én, Madách Imre halálának 159. évfordulóján ért véget az a kétnapos nemzetközi tudományos konferencia, melyet a hazánkban központi szervezést és nagyobb médiafigyelmet nélkülöző 200. születési évforduló és Az ember tragédiája színpadi bemutatójának 140. jubileuma évében, az író szülőhelyén, Alsósztregován (Dolná Strehová) rendeztek.

A Madách-kastély Alsósztregován

Szlovákiában MI 200 felcímmel többesztendős előkészületek után már januártól Nemzeti Múzeum-beli kiállítással, Madách Imre díszpolgárrá avatásával, új kiadványokkal, új szlovák fordításokkal, a diákokat, fiatalokat is megmozgató pályázatokkal és vándorkiállítással, s e nagyszabású tudományos tanácskozással is ünnepelt a magyar és a szlovák szakmai és civil közösség, s ezt a széles és természetesen a határon is átnyúló összefogást és egyet akarást a konferencia rendezőinek és támogatóinak széles köre is bizonyítja. A rendező szervezetek – a Szlovák Nemzeti Múzeum – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás fővédnöknek Tőzsér Árpádot, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész, műfordítót kérték föl (akinek a születésnapja egyébiránt október 6-án lévén, a konferencia résztvevői baráti üdvözletet és köszöntést is küldtek). A Madách-konferencia másik védnöke Mészáros András, a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács elnöke volt. A tanácskozás megrendezését mind magyar, mind szlovák szervezetek, intézmények és alapok támogatták (Magyar Géniusz Program, NKA, KULTMINOR – Nemzeti Kisebbségek Kultúráját Támogató Alap, Magyar Kulturális és Innovációs Minisztérium, Községi Hivatal, Alsósztregova), míg az egész éves programsorozat megrendezését a Szlovák Kulturális Minisztérium, a Szlovák Nemzeti Múzeum és más állami források biztosították.
A Madách évszázadai című konferenciát a szervező team vezetője, Jarábik Gabriella, a SZNM A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma igazgatója után köszöntötte mások mellett A Madách Egyesület (Pozsony), a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács, Alsósztregova község alpolgármester-asszonya, aki a kastélyparkban lévő iskola igazgatója is egyben, Magyarországról a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége és a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesülete elnökei.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Madách 200 (MI 200) jubileumhoz kapcsolódó legjelentősebb nemzetközi tudományos találkozón számos érdekes, magas színvonalú előadás mellett legalább két, kultúr- és tudománytörténeti jelentőséggel bíró bejelentés is elhangzott, melyekről nem én vagyok hivatva beszámolni, nyilvános közzétételüket az érintett kutatóktól és tudományos műhelyektől várhatjuk hamarosan. A prezentációk szerteágazó, Madáchnak a kastélyban jelen lévő szelleméhez azonban mindvégig hű tematikája összefogta a tudós-helytörténész-muzeológus-pedagógus-társaságot és az intenzív jelenlét energiájával töltötte föl az emlékezőket. Hallhattunk előadást a filológia, tárgy- és motívumtörténet, a műfajtörténet, az összehasonlító stíluskutatás, a fordítástörténet és -elmélet, a kortárs irodalomkutatás, a recepciótörténet, a színháztörténet, a zenetörténet, a művészettörténet, de a muzeológia, a múzeumpedagógia, a játékosítás és az irodalomtanítás-metodológia, továbbá a hely- és családtörténet, a kultuszkutatás köréből. A témák gazdagságát a szekciócímek is jelzik: 1. Tárgytörténet, filológia, dráma; 2. Életmű, motívumtörténet, költészet; 3-4. Madách redivivus I-II.; 5. Variációk Tragédiára; 6. Az „idegen” Madách – fordítások, befogadástörténet; 7. Irodalom, módszertan, társművészetek; 8. Életrajz, családtörténet, kultusz. Rendkívül impozáns és inspiráló az MI 200 (sokjelentésű) címmel Mizser Attila szerkesztésében Pozsonyban megjelent kortárs irodalmi és művészeti kiadvány – album, melyet szintén kézbe vehettünk.
Magam az összesen 26 előadást és egy monoszínházi produkciót kínáló konferencia nyitó szekciójában tarthattam meg textológiai-filológiai tárgyú előadásomat A Mózes dráma digitális kritikai kiadásával kapcsolatos munka „kulisszatitkai” címmel. Arany János A nagyidai cigányok című eposzparódiájának egyszemélyes bemutatóját Gál Tamásnak, a Jászai Mari- és Deszka-díjas színésznek, a Komáromi Jókai Színház igazgatójának köszönjük.
A konferencia végén – emlékezésül a költő 159 év előtti (1864. október 5.) elhunytára – a résztvevők Praznovszky Mihály két nyelven elhangzott emlékbeszédének meghallgatása után a Madách-síremlék megkoszorúzásával és a kastélyparkban szeptember 21-én, Az ember tragédiája 1883-as ősbemutatója 140. évfordulóján, a magyar dráma napján fölállított Madách-emlékhely megtekintésével búcsúztak Alsósztregovától.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Madách-jubileum kapcsán rendezett legfontosabb tudományos konferencia előadásai Pozsonyban fognak megjelenni. A találkozás a résztvevőkkel és a konferencia hallgatóságával, akik között a kutatók mellett a magyarországi és szlovákiai Madách-emlékhelyek polgármesterei, az irodalmi muzeológia szakemberei is jelen voltak, alkalmat adott további tudományos és tudománynépszerűsítő diskurzusra, ötletek, tervek együttműködések keretében történő elindítására is. A Madách-kutatás és -kultusz intézményeinek és kutatóinak eszmecseréje minden szakmai területen és szinten fontos, s nemcsak egy évfordulókkal teli ünnepi esztendőben.

Tudósítás a konferenciáról: Pásztor Péter: Madách évszázadai. In: Felvidék ma hírportál, 2023.10.06

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A szüret kezdete a 18‒19. században ‒ vidékenként változóan ‒ szeptember vége és október vége közé, valamely jeles naphoz kötődött. Az Alföldön általában Szent Mihály napján (szeptember 29.) kezdték meg a szőlőszedést, míg Erdélyben és a Dunántúl nagy részén Teréz (október 15.), a Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya (október 21.), Tokaj-Hegyalján Simon-Júdás (október 28.) napjára esett a szüretkezdet.
A munka maga is társasági esemény volt, befejezését pedig mindenütt megünnepelték szüreti mulatsággal, lakomával, menettel, bállal. A neves művészek, írók, költők, közéleti személyiségek szőlőiben tartott szüreti összejövetelek, melyekről természetesen szintén nem hiányzott az eszem-iszom és a vidám mulatozás, ezenkívül eszmecserére, új művek bemutatására is alkalmat adtak. A reformkorban eseményszámba mentek Fáy András kedélyes fóti szüretei a házigazda kiterjedt baráti körének, a pesti értelmiségi és közéleti elit színe-javának részvételével. Különösen nevezetes lett az 1842. október 5-én tartott szüreti mulatság, ugyanis erre az alkalomra írta és itt szavalta el Vörösmarty Mihály híressé vált bordalát, a Fóti dalt. Többek között Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Szemere Pál, Bajza József, Toldy Ferenc, Ferenczy István szobrász és a festő Barabás Miklós is a vendégek között volt.

Fáy András (1786‒1864) író, politikus, az MTA tiszteletbeli tagja. Ehrenreich Sándor András rézmetszete ‒ Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 1034/14. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Fáy András a reformkori kulturális és társasélet meghatározó alakjának számított. A nagyobb összejövetelekről, így a fóti szüretekről, illetve a pesti otthonaiban rendezett András-napi estélyekről a korabeli sajtó is többször tudósított. A mai budapesti Irányi (akkori Kalap) utcában található háza főleg az 1840-es években, Bártfay László irodalmi szalonjának megszűnése után a híres fővárosi írók, költők, képzőművészek, politikusok mellett neves színészek (például Megyeri Károly, Fáncsy Lajos), orvosok, protestáns lelkészek (Török Pál, Székács József) egyik legismertebb találkozóhelye volt. A jogi végzettségű, a vármegyei közigazgatásban fontos pozíciókat betöltő Fáyt jelentős közéleti és irodalmi tevékenysége tette országosan ismertté. Az 1820-as évek elején nagy sikert aratott a magyar társadalmi és közéletből merítő, tanító célzatú állatmeséivel, de nevéhez fűződik például az első magyar társadalmi regény, az 1832-ben megjelent Bélteky-ház megírása is. Az unokatestvére, Szemere Pál által találóan a „haza mindeneseként” jellemzett Fáy emellett sokat tett a magyar színjátszás, a nyelvművelés és a nőnevelés ügyéért, rövid országgyűlési képviselősége idején a Lánchíd érdekében; 1839-ben ő alapította az első hazai takarékpénztárat. E tevékeny, önzetlen hazafi szellemi és fizikai környezetében született meg a Fóti dal ‒ Vörösmarty Pesten szomszédja, gyakori vendége, sőt korábban Fóton telekszomszédja volt Fáynak ‒, az az eleve megzenésítésre szánt költemény, amely Thern Károly dallamával rövidesen nemzeti énekként lett ismert.
A költemény nyitóversszaka az égi és földi, a felfelé törekvés és a lusta közöny ellentétére épül:

Ezt a Vörösmartyra, de éppúgy Fáyra is jellemző költői képet a legenda szerint az első fröccs ihlette, amelyet a fóti szüreten jelen lévő Jedlik Ányos készített találmányának, a szikvíznek bemutatásával. Ez azonban az ismert források alapján nem igazolható. Sokkal inkább valószínűsíthető, hogy a hasonlat a pezsgőre utal, amelynek házi készítésével Fáy úttörő módon már az 1830-as években foglalkozott. Vörösmarty egyik Fáynak szóló levelében, amelyet közvetlenül az 1838 márciusában pusztító pesti árvíz után írt barátja épen maradt házából, a pincéjében tárolt pezsgőket is említi.

A költő Fóti dalát a könnyed jókedv és a komoly tartalom keveredése jellemzi. A bordal műfaja a korban a nemzeti sajátosság kifejezésének egyik formája, amelyben a beszélő a haza, illetve a jövő érdekében történő cselekvésre szánja el magát a bor és a társaság hatására. A 17 versszakból álló, hosszú költeményt az Athenaeum című, Bajza és Vörösmarty által kiadott irodalmi-társadalmi folyóirat közölte először 1842. október 27-i számában.

• 
• 

Thern Károly zeneszerző ‒ egy korábbi blogbejegyzés főszereplője ‒ már nyomtatásban való megjelenése előtt megzenésítette Vörösmarty versét. Bartalus István szerint 1842. október 14-én hallotta a költő előadásában Budán élő rokona, Vásárhelyi Pál vízimérnök szalonjában, azonnal zenét komponált rá, és a dalt még azon az estén többször elénekelte a társaság. Néhány héttel később, november 3-án a Nemzeti Színházban került sor a Fóti dal énekkari változatának nyilvános bemutatójára A peleskei notárius című zenés bohózat (szöveg: Gaál József) Megyeri Károly javára rendezett előadása keretében, ugyanis Thern, a darab zeneszerzője, a dalt beillesztette a 4. felvonásba. A Fóti dal nem sokkal később Ney Ferenc A kalandor (1844) és Szigligeti Ede A két pisztoly (1844) című népművének zenei betétei között is szerepelt. A mű kiadása sem váratott magára sokáig: a Regélő Pesti Divatlap 1842. november 17-i száma arról tudósított, hogy Vörösmarty „Fóti dal cím alatt futótűzként elterjedt s caesarként veni, vidi, vici hatású legújabb bordala, Thern Károly által hangjegyekre téve éppen most jelent meg Wagner József műárusnál”.

Thern Károly (1817‒1886) zeneszerző, zeneíró, karmester és zongoraművész ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, zeneműtári gyűjtemény, ZH 38 Thern Károly hagyatéka

Vörösmarty e bordalát többen is megzenésítették. Maga Fáy András még 1842-ben – művét a Regélő Pesti Divatlap rendkívüli, év végi mellékletként közölte –, majd a következő években Svastics János (induló formában), Szerdahelyi József, Egressy Béni és többen mások. A zenei feldolgozások közül azonban Thern Károlyé lett az, amelyik „népdalként” terjedt. Ekként jelent meg a Mezei virágok című, a zeneszerző négy dalát tartalmazó Wagner József-kiadványban is.

• 
• 

A dal sikerét jelzi, hogy a Regélő Pesti Divatlap 1843. augusztus 3-i híradása szerint június 30-án, egy Pestről Vácra történő hajós kirándulás és a pesti dalegyesület részvételével zajlott lakoma alkalmával legalább tízszer énekelték el (a Szózat mellett). Thern Fóti dalát az akkoriban hazánkban megfordult külföldi vendégművészek is szívesen műsorukra tűzték. Henri Vieuxtemps belga hegedűvirtuóz 1843. január 23-i, első nemzeti színházi hangversenyén férfikari előadásban szólalt meg. Rudolf Willmers német zongoraművész 1845 májusában nagy tetszést aratott a Nemzeti Színházban a Thern-féle Fóti dal saját feldolgozásával, amelyet a Fáy és Vörösmarty asztaltársaságából kialakult Nemzeti körnek ajánlott. A művet még ebben az évben Szerelmey Miklós adta ki. Anton Diabelli zeneműkiadó Kleinigkeiten, Auswahl beliebter Melodien für das Piano-Forte című sorozatának 1846-ban megjelent, 52. füzetében a magyar nemzeti dallamok (Ungarische Nationalmelodien) között, zongoraátiratban közölte a zeneművet.

 

• 
• 
• 

A Thern Károly által dalba öntött Vörösmarty-vers a Szózat és a Hymnus megzenésítése, illetve elterjedése után még évtizedekig népszerű maradt. Mint egyszólamú, szerző nélküli „népdal” jelent meg Színi Károly A magyar nép dalai és dallamai (Pest, Heckenast, 1865.) című gyűjteményében.

A Fóti dal kottája és versének részlete Színi Károly A magyar nép dalai és dallamai (Pest, Heckenast Gusztáv, 1865) című gyűjteményében ‒ Színháztörténeti és Zeneműtár, zeneműtári gyűjtemény, Mus. pr. 3789

Két másik 19. századi gyűjteménybe, köztük a Magyar hymnuszok és hazafias dalok. Gyermek- és népénekkarok használatára (Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1896.) című kottás kiadványba is bekerült (az 1., a 10. és 11. versszakkal). A 20. század elején alkalmi kórusműként élt tovább, például Kontor Elek és Késmárky Árpád iskolai énekkarok számára készült Ünnepi daloskönyvében (Budapest, Rózsavölgyi és Társa, 1909) október 4-ére, Ferenc József névnapjára ajánlották többek között a királyt éltető (a 10., 11. és 15.) versszakkal, Kun László átiratában.
Bár a jó bort különösen kedvelő Vörösmarty számos egyéb bordalt írt, amelyek közül a Czillei és a Hunyadiak című szomorújáték betétversét, a Keserű pohár címűt Erkel zenésítette meg és használta fel a Bánk bánban, a Fóti dal különleges helyet foglal el Vörösmarty életművében is. Hatását, jelentőségét tekintve a kortárs Jókai Mór ‒ a költő halálának évében ‒ az egy évvel később megzenésített Szózat mellé helyezte:

Felhasznált irodalom:

• Tátrai Zsuzsanna: Jeles napok, ünnepi szokások. In: Magyar néprajz. Népszokás, néphit, népi vallásosság, főszerk. Dömötör Tekla, szerk. Hoppál Mihály, Budapest, Akadémiai, 1990.
• Badics Ferenc: Fáy András életrajza, Pozsony–Budapest, Stampfel Károly, 1885.
• Erdélyi Pál: Fáy András élete és művei, Budapest, Neuwald Ny., 1890.
• Tari Lujza: Vörösmarty Mihály, a Pestbudai Hangászegyleti Zenede muzsikusai és más 19. századi zenészek. In: Irodalomtudományi Közlemények, 125/4 (2021), 501–517.
• Bartalus István: Thern Károly. In: Az Ország Tükre 2/21 (1863. július 20.), 241‒
• Kalla Zsuzsa: Társasélet Fáy András közegében. In: Széphalom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve (2014), 337‒344.
• Kaba Eszter: Fáy András baráti társasága. A reformkori Pest egyik társaséleti központja. In: Budapesti Negyed, 46. (2004/4).
• Szacsvai Kim Katalin: Az Erkel-műhely kezdetei: közös munka az Erzsébet előtti színpadi zenékben. In: Zenetudományi Dolgozatok 2009, 191‒244. 
• Ködöböcz Gábor: A bor az irodalomban, Eger, Eszterházy Károly Főiskola, 2012.

Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Habsburg–Tescheni Frigyes királyi herceg és neje, Izabella 1928 októberében ünnepelték aranylakodalmukat. Ennek alkalmából több, igen értékes könyvet ajándékoztak a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának. Tették mindezt annak ellenére, hogy már csak egykor mesés vagyonuk töredékének voltak birtokában.
A Habsburg–Lotharingiai-ház tagjaiként az első világháborút követően javaik nagy részét elvesztették, többek között a bécsi Albertina palotában levő műgyűjteményüket is, melyet az osztrák államtól hiába igényeltek vissza. Egyetlen ország hagyta háborítatlanul birtokaikat: a Magyar Királyság. Életük hátralevő részét itt élték le, köztiszteletnek és népszerűségnek örvendve.
A nagyvonalú adomány nem csupán a köz iránti áldozatkészségükről tanúskodott, hanem egyben magyar kötődésük egyik megnyilvánulása is volt, melynek nyomán nemzeti könyvtárunk rendkívül értékes kiadványokkal gazdagodott. Sorozatunkban a hercegi pár által adományozott műveket mutatjuk be.

Habsburg–Tescheni Frigyes királyi herceg és felesége, Izabella hercegasszony – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A hatodik mű, melyet az 1929. évi könyvtárigazgatói jelentés a hercegi pár által adományozott könyvek sorában említ, Gratianus (1090?–1150?) Dekrétum címmel ismertté váló műve, melyet Schöffer Péter (1425–1503), Gutenberg jeles segéde adott ki 1472-ben, Mainzban.
A könyv nem csupán nyomdászattörténeti szempontból jelentős, hanem utólagos díszítése révén, mely Lublini Prokopiusz (Procopius de Lublin) nevéhez köthető, egyben kalligráfiai remekmű is.

Gratianus Dekrétumának (Mainz, 1472) kezdő sorai: „Incipit discordantium canonum concordia (…)” – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 46

A latin nyelvű könyv ősnyomtatványra jellemző módon, címlap nélkül jelent meg és címként gyakran a kezdő mondatrészt említik, amely „Az eltérő jogszabályok összhangja” (Concordia discordantium canonum).
Ez hűen tükrözi Gratianus mester szándékát, akinek életéről igen kevés adat ismert. Denari Odofréd (1200?–1265) feljegyzése szerint rubrikátorként (a kezdőbetűket vörös tintával jelölő írnokként) tevékenykedett a bolognai Szent Félix és Nábor kolostorban. Mivel ez a szóban forgó időszakban többször is a kamalduli rend kolostoraként említett, később sokan úgy vélték, hogy Gratianus a kamalduli rendhez tartozott, mások szerint viszont bencés szerzetes volt. Kétségtelen azonban, hogy egyházi műveltségű írástudó volt és művének tartalma azt sugallja, hogy joggyakorlati és tanári tapasztalattal is rendelkezett.
Műve megírásának elengedhetetlen feltétele volt egy könyvtár, amelyben rendelkezésére álltak mindazon művek kéziratos másolatai, melyeket idéz és feltételezhető, hogy ez a bolognai Szent Félix és Nábor kolostor könyvtára lehetett.
A később Dekrétum néven ismertté váló mű különböző jogforrásokból származó, közel négyezer egyházi rendelkezést tartalmaz és a pápai ügylevelek, zsinati végzések, valamint liturgikus szabálykönyvek (Ordo Romanus) mellett a Szentírásból is merít. Összeállítása valószínűsíthetően több évet vett igénybe és minden bizonnyal a második lateráni zsinat (1139) után készült el, mivel utal ennek rendelkezéseire.

Részlet Gratianus Dekrétumából (Mainz, 1472) – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 46

Bár egyházi határozatgyűjtemények korábban is készültek, ezek használata nehézkes volt, mivel nem rendezetten, hanem időrendbe soroltan tartalmazták a különböző egyházi rendelkezéseket.
Gratianus érdeme, hogy a több évszázad során felhalmozódott határozatok tömkelegét témakörök szerint rendszerezve foglalta egybe és jogértelmező magyarázatokkal látta el, különválasztva a kánonjogot (mely az egyházi és bizonyos világi ügyeket is szabályozó jogi tételek összessége) a skolasztikától. Mindezek mellett a különböző határozatok között felmerülő ellentmondásokat is megpróbálta feloldani.
Ennek nyomán a mű könnyen használhatóvá vált és nemcsak a katolikus egyház kötelékébe tartozók, hanem a középkori egyetemeken tanuló diákok is előszeretettel forgatták. Népszerűsége napjainkig tart, egyházjogi ismétlőkönyvként pár évvel ezelőtt újra kiadták Egyházi jog, kérdések és feleletekben címmel.
Annak ellenére, hogy a katolikus egyház soha nem nyilvánította hivatalossá, az egyházi jogtudomány egyik alapművének tekintett és az 1917-ig érvényben levő kánontörvénytár (Corpus iuris canonici) első részét alkotta.
A határozatgyűjtemény három részre tagolt. Az első rész bevezetője a jog fogalmairól és forrásairól szól, valamint a természetjog és az erkölcs szerepéről. Ezt követően az egyházi hivatalok és az egyház kötelékébe tartozó személyek jogai kerülnek tárgyalásra.
A második rész jogi eseteket tárgyal. Gratianus először a jogtételt közli, majd valós, vagy képzeletbeli jogi eseteket old meg a fentebb említett jogforrásokban foglaltak szerint (latin elnevezésük: canones), végül ezekhez saját eszmefuttatásait fűzi hozzá (latin elnevezésük: dictum). Jogi fejtegetései teológiai tartalommal telítettek, mivel e korai időszakban az egyházi jog még nem vált teljesen külön a teológiától és gyakran fordul elő az isteni jogra és Istenre, mint törvényhozóra történő hivatkozás.
A harmadik rész a szentségekről, a szentelményekről, meg a böjtről szól. Mivel ebben ún. dictumok nem fordulnak elő, máig vitatott, hogy Gratianus műve, vagy pedig a tanítványai által írt kiegészítés.

Részlet Gratianus Dekrétumából (Mainz, 1472) – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 46

A könyv oldalainak szedéstükre a korabeli, jogi tartalmú kódexek mintáját követi: a jogszövegek az oldal középmezejében jelennek meg, két hasábra osztva, míg az ehhez fűzött, jogértelmező magyarázatok a szélső szöveghasábokba tördeltek (ezek latin neve: glossa ordinaria).
Ez utóbbiakat nagyobbrészt Johannes Teutonicus (1180?–1252) írta, később pedig Bresciai Bertalan (1200?–1258) javította és bővítette őket, többek között VIII. Bonifác pápa döntvénytárára utaló hivatkozásokkal.
Mivel a nyomtatás során a nyomdászok apróbb módosításokat és javításokat hajtottak végre, a kiadványnak több változata került forgalomba. A hercegi pár által adományozott példány azon változatok sorába tartozik, melyben a kezdetet jelző Incipit szó rövidítés nélkül szerepel.
Az utolsó oldalon, a szöveg végén olvasható kolofon (a kiadás adatait tartalmazó zárószöveg) szerint a gernsheimi Schöffer Péter (Petrus Schoiffer) 1472 augusztus idusán (13-án) fejezte be Gratianus Dekrétumának nyomtatását.
A könyv illuminátora (aranyozó díszítője) a fametszetes kolofon utolsó sora alá jegyezte be nevét: „1476 ezt a könyvet lublini Prokopiusz testvér illuminálta” (1476 Iste lib[er] est illu[m]i[n]atus p[er] f[rat]rem p[ro]copiu[m] de lublin).

A Mainzban kiadott Dekrétum kolofonja és Schöffer Péter nyomdászjelvénye – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 46

A kolofon alatt Schöffer nyomdászjelvénye látható: két, faágra akasztott pajzs, melyeken khí és lambda betűk, Krisztus és Logosz (Isten igéje) szavak kezdőbetűi jelennek meg. A nyomdászat történetében ő volt az első, aki kiadványait kolofonnal és nyomdászjelvénnyel jelölte. Ez utóbbi először az 1457-ben, Fust Jánossal (1400?–1466) közösen kiadott zsoltároskönyv bécsi példányában bukkan fel, de mivel nem kizárt, hogy utólagos lenyomat, ezért az 1462-ben kiadott Bibliát tekintik az első olyan könyvnek, melyben nyomdászjelvény szerepel. E biblia hártya- és papírpéldánya egyaránt megtalálható volt magyar, kolostori könyvtárakban: az egyik a németújvári ferences kolostorban (korábban Batthyány Boldizsár könyvtárában), a másik pedig a kaplonyiban (később a gyöngyösi ferences kolostor könyvtárába került, ahol jelenleg is a régi könyvállomány legbecsesebb kincse).
Schöffer Péter (1425?–1503?), az európai nyomdászat történetének jelentős alakja, fiatalkorában Párizsban írnokként, később pedig Gutenberg segédeként tevékenykedett, majd annak egykori üzlettársával Fust Jánossal közösen folytatott nyomdászati vállalkozást.
Nevéhez több újítás fűződik a könyvnyomtatás terén: a kolofon és nyomdászjelvény használata mellett, elsőként valósította meg sajtóval a többszínnyomást, egy olyan eljárás révén, amelynek során a kezdőbetűket külön festékezték vörös és kék színű festékkel, majd ezt követően ékelték a szedésbe.
Szintén ő volt a gótikus-antikva néven számon tartott betűváltozat megalkotója, amely a gót rotunda kerekded betűinek alakját ötvözte a humanista kézírás formai jegyeivel a könnyebb olvashatóság érdekében.

Iniciálé Gratianus Dekrétumának mainzi kiadásából – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 46

A könyv illuminálását jegyző Prokopiusz testvér a ferences rend obszerváns ágához tartozott, amely a rendi szabályzatot szigorúbban követte és amely Lengyelországban Kapisztrán Szent János prédikációinak hatása nyomán nyert teret. A mainzi ősnyomtatvány díszítését követő időszakban, 1483 és 1488 között a radomi kolostor elöljárójaként tevékenykedett.
Leveles-indás díszítményei szemet gyönyörködtetők és gyakorlott kézre vallanak. Az iniciálék (díszes kezdőbetűk) lendületesen ívelő indacsokrokkal díszítettek, igen változatos módon, arról tanúskodva, hogy Prokopiusz alkotókészsége teljében remekelt. A lapszélen le és felfutó indákba ágazó betűszárak kék, zöld és mályvaszínű tintával rajzoltak, a betűk belső mezejét pedig különféle mintázatú díszítmények borítják. A hatást fokozza, hogy a szövegközti betűk helyenként aranyokkerrel felülfestettek.
A könnyebb kezelhetőség érdekében a szöveghasábok felett kék és vörös, fejezetjelölő betűk szerepelnek. A rubrikátor, aki jelen esetben sem feltétlenül azonos személy a díszítést és aranyozást végző illuminátorral, a szöveget tagoló kezdőbetűket vörös és kék színnel emelte ki. Akárcsak a kódexek díszítése, az ősnyomtatványoké sem köthető legtöbbször egyetlen kézhez, hanem egy több fős műhely munkájának eredményeként valósultak meg.
Az ívrét alakú könyvet a 18. a század folyamán két kötetbe kötötték. Mindkettő gerincén ugyanaz a sugárkoszorúba foglalt SA névjel ismétlődik, mint a hercegi pár által ajándékozott könyvek egy részén.
Az előzéklapokat a kötés korára jellemző módon, kagylómintás márványozással díszítették.
Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányon kívül Gratianus művének mainzi kiadása három, magyar, egyházi gyűjteményben lelhető fel: a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtárban, a szombathelyi Egyházmegyei Könyvtárban és a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtárában.
Árverésen a közelmúltban nem bukkant fel, becsült értéke a mű ugyanazon évben megjelent, de szerényebb kivitelű kiadásának leütési ára alapján tízmillió forint feletti.
Gratianus Dekrétumának mainzi kiadásából mintegy száz példány maradt fenn. Lublini Prokopiusz közreműködése révén ezek közül az egyik legszebb ma az Országos Széchényi Könyvtár ősnyomtatvány-gyűjteményében található, a hercegi pár nagylelkű adományának köszönhetően.

NyA

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész; Ötödik rész

A milánói Szent Szív Katolikus Egyetem bresciai telephelyén működő „Könyv, könyvkiadás és könyvtár” Európai Kutatóközpont (CRELEB) kilencedik alkalommal rendezte meg nyári egyetemét 2023. augusztus 28–31. között a toszkánai Torrita di Sienában a helyi civil és vallásos közösségekkel, továbbá a Toszkán Bibliográfiai Társasággal, a La Bibliofìlia folyóirattal és más olasz könyves szervezetekkel együttműködésben. A főszervező a nemzetközi könyvtártudományi életben is igen aktív Edoardo Barbieri volt, akinek előadásai mellett a milánói egyetem oktatójának, Luca Rivalinak és Laura Aldovini művészettörténésznek, a paviai városi múzeum igazgatójának előadásait hallgathatták a résztvevők. Rövidebb felszólalások erejéig pedig a CRELEB csoporthoz kapcsolódó fiatal kutatók is beszámolhattak az előadók témájába vágó eredményeikről. A 2023-as kurzus célja a reneszánsz könyvekben, tehát kései ősnyomtatványokban és antikvákban található illusztrációk létrejöttének és szerepének elemzése volt. A programon könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa, Szovák Márton is részt vett.

Edoardo Barbieri előad. A szerző felvétele

Augusztus 28-án délután a köszöntőket követően az első két órát a sokszorosított képekre, illetve az egyik korai, illusztrált nyomtatványokat is előállító nyomdászra szánták a szervezők. Barbieri professzor bevezető előadásában a képnyomtatás technikájának úttörőihez vezette vissza a hallgatóságot, egészen a szövetekre nyomódúcokkal felvitt mintákig, vagy Leonardo da Vinci babérleveléig, amelynek lenyomatát egyik vázlatfüzete őrzi. Az ezekhez hasonló kísérletek vezettek a fametszetek kialakulásához, amely technológiával már kisebb terjedelmű könyveket, úgynevezett Blochbuchokat is készítettek. Ezekre a kiadványokra jellemző, hogy az oldal nagy részét képek foglalják el, és olyan, a középkorban népszerű témákkal foglalkoznak, mint a szentírási részletek vagy a halálra való készülés. A visszatérő témák lehetőséget adtak a képes rész többszöri felhasználására is. A kurzus elején került sor az illusztráció és a könyvdísz műfaji elkülönítésére is.

Leonardo da Vinci lenyomata egy babérlevélről. A kép forrása: Wikimedia Commons

Luca Rivali első óráját Erhard Ratdolt német származású nyomász velencei működésének szentelte, aki többek közt a könyvillusztrációk területén is úttörő tevékenységet végzett. Az előadó bemutatta, hogyan alakult a képek és szövegek viszonya az oldalak elrendezésében, és olyan különlegességeket is felvillantott, mint a csillagászati számításokhoz készített és a nyomtatványokba befűzött, forgatható papírkorongok. Ratdolt magyar kapcsolatai is szóba kerültek, egyrészt az esztergomi szerkönyvek, másrészt a Hunyadi Mátyás udvarában is dolgozó Johannes Regiomontanus műveinek nyomtatása ürügyén.

• 
• 

Rivali felhívta a figyelmet azokra a technikai megoldásokra is, amelyek révén a csillagászati, matematikai tárgyú egyszerűbb, de nagyobb precizitást igénylő ábráit illesztették a szöveg mellé a nyomdászok.

Ezeket a hajszálvékony körök és egyenesek alkotta ábrákat feltehetően a mintának megfelelően kivésett falapokba illesztett vékony fémlemezekkel nyomtatták, erre utalhatnak az illesztési pontatlanságok – Johannes de Sacrobosco: Sphaera mundi, [Venezia], Erhard Ratdolt, 1482. Jelzet: RNYT Inc. 932 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Bayerische Staatsbibliothek

Augusztus 29-én is Edoardo Barbieri kezdte az előadások sorát az egyházi nyomtatványok illusztrációiról. Felidézte a nemrég elhunyt Ugo Rozzo frappáns mondását: a nyomtatott könyv vallásosként születik (il libro stampato nasce religioso), ezt saját témájára is aktualizálta: az illusztrált nyomtatvány vallásosként születik, a Blochbuchok témáit tekintve ez nem is meglepő. A korai nyomtatványok esetében az illusztráció még gyakran kézzel készült, erre a nyomdászok is számítottak és tágas margókat, illetve az illuminált iniciáléknak szükséges méretű helyet hagytak. A metszetek térnyerése kapcsán Barbieri felhívta a figyelmet a rajzoló és a metsző, művész és mesterember elkülönítésére, továbbá a sikeres metszők műveinek másolásával járó értékvesztésre is.

Albrecht Dürer részletgazdag, szöveg nélkül is tartalmas Apokalipszis-metszetsorozatának tagjai (balra) az utánzással járó egyszerűsítés miatt szöveg nélkül nem értelmezhető illusztrációkká silányulnak. Részlet az előadó diasorából

Barbieri a vallásos nyomtatványok típusai közül egyenként mutatta be az illusztráció szerepét a bibliákban, a misztériumjátékok szövegkönyveiben és a hagiográfiai kiadványokban. Utóbbiak közül különösen figyelemre méltó az a szerep, amelyet a Szent Brigitta-látomások kiadásaiban töltenek be a képek, amelyekben a szöveg isteni eredetét hangsúlyozzák az oldalak felső részén elhelyezkedő Jézus- és Mária-ábrázolások.

Az oldal felső részén látható Jézus- és Mária-alakoknak, illetve az oldal alján a szöveget rögzítő szent Brigitta és az azt hitelesítő főpapok ábrázolásainak viszonya az olvasóba sulykolja a szöveg hitelességét és isteni eredetét. Részlet az előadó diasorából

Barbieri másik előadása a tudományos szakkönyvek illusztrációival foglalkozott, elsősorban térképekkel, herbáriumok és bestiáriumok növény- és állatábrázolásaival, illetve az orvosi könyvekkel. Különösen az építmények ábrázolása során figyelhették meg a résztvevők, ahogy a valóságot egyre pontosabban ábrázolják a szerzők, és rövid idővel az utazási irodalom gyakran idealizált városképei után megjelennek az első méretarányos alaprajzok és térbeli ábrázolások. Barbieri kiemelte a terjedelmesebb művekben a képek mnemotechnikai előnyeit is, a mutatók elterjedése előtt az illusztrációk megfelelő támpontot biztosíthattak a szövegben eligazodáshoz. Ez megmagyarázza azt is, hogy például a Schedel-krónikában miért szerepelnek vissza-visszatérően ugyanazok a metszetek több város és személy esetében is.

Luca Rivali előad. A szerző felvétele

Luca Rivali augusztus 29-i óráit a könyv reneszánsz szerepváltozásának szentelte, a középkori használati könyvkultúra mellett megjelent a könyvgyűjtés mint szenvedély, vagy mint reprezentációs eszköz. Ezek kapcsán különböző katalógusokat mutatott be, korai árverési jegyzékeket, művészkönyvek jegyzékeit, nyomtatványok értékének meghatározásához használható kézikönyveket stb. Az illusztrációk vonatkozásában pedig kitért több kiemelkedő olasz bibliográfiára, Paul Kristeller a korai firenzei fametszetekről készített jegyzékére, a Victor Masséna, Essling hercegének gyűjteményére alapuló velencei illusztrált könyvek bibliográfiájára, végül Max Sander 1467-től 1530-ig terjedő olasz illusztráltkönyv-jegyzékére. Ezek leírásainak értelmezését és használatát augusztus 31-én rövid gyakorlati foglalkozás keretében is bemutatta a résztvevőknek. Ezek a bibliográfiák datálatlan illusztrált nyomtatványok keletkezési idejének megállapításában is segíthetnek: ha a bibliográfiákban szereplő metszetek valamelyike szerepel a datálatlan nyomtatványban, a nyomódúcok metszeteken is látható kopottsága és sérülései alapján a bibliográfiában felsorolt, ismert keletkezési idejű kiadványokhoz képest meghatározható a kérdéses nyomtatvány keletkezési ideje.
Augusztus 30-án délelőtt Aldo Manuzio illusztrált kiadványait elemezte Barbieri professzor, de a velencei nyomdász-kiadó széles körű újításai kapcsán nem mehetett el a karakterek képének megreformálása mellett sem, így a latin kurzív és a görög betűk képének – utóbbi esetében nem feltétlenül jól sikerült – átformálása is szóba került.

A bal oldalon látható, Milánóban vésett görög karakterek átláthatóbbak, mint Aldo számos a kézírásból eredő ligatúrát (betűkapcsolatot) tartalmazó készlete. Részlet az előadó diasorából

Aldo latin kapitális (nagybetűs) készletét jelentősen befolyásolták az antik minták, ugyanez figyelhető meg illusztrációiban is, ahol az ókori romok stílusában rajzolt épületek közt helyezkednek el a figurák, gyakran az addig szokatlan perspektivikus ábrázolásban.
Ezután Luca Rivali doktori kutatásainak témáját, a bresciai nyomdászatot mutatta be, amely a település méretéhez képest kifejezetten jelentős volt egészen az 1630-as évekig. A város adott helyet a legkorábbi héber szöveget nyomtató Gerson Soncino működésének, és az első illusztrált Isteni színjáték is Bresciában jelent meg.
A délutánt a résztvevők a Torrita di Sienával szomszédos Montepulcianóban töltötték, ahol először a városi könyvtár megtekintésére nyílt lehetőség.

Montepulciano főtere bal oldalon a könyvtár épületével. A szerző felvétele

A könyvtárosok előkészítettek számos illusztrált könyvet, amelyek még a kurzus vezetőinek is meglepetésnek számítottak, így ezeket improvizálva, ám láthatóan komoly tapasztalattal és szakértelemmel elemezték.

Könyvvizsgálat a montepulcianói városi könyvtár előadótermében. A kép forrása: Pro Loco Torrita di Siena Facebook-oldala

A gyakorlati foglalkozást a helyi plébánia épületében rendezett nyilvános előadás követte, amelyen Laura Aldovini értekezett eredeti műalkotás és a sokszorosított reprodukció viszonyáról, különös tekintettel Marcantonio Raimondi az aprószentekről készült rézmetszetének (La strage degli innocenti) és Raffaello Sanzio ugyanebben a témában készült vázlatainak viszonyára.
Augusztus 31-én reggel Aldovini igazgató asszony kezdte az előadásokat a különböző metszettechnikák áttekintésével, majd Luca Rivali már említett gyakorlati foglalkozására került sor, amelyet már csak Edoardo Barbieri zárszava követett.

A kurzus résztvevői a montepulcianói Szent Balázs-templom előtt. A kép forrása: Pro Loco Torrita di Siena Facebook-oldala

A két teljes és két fél napot felölelő, intenzív program során számos új ismerettel gazdagodhattak a résztvevők, illetve meglévő tudáselemeik közt is új kapcsolódásokat sikerült kialakítani. Az előadások mellett a montepulcianói kirándulás, a közös étkezések és a kötetlen programok lehetőséget nyújtottak szakmai kapcsolatteremtésre is, melyek remélhetően gyümölcsözően folytatódnak. A 2024-es nyári egyetem témája „a tudás rendszerezése a reneszánsz könyvekben és könyvek által” lesz, amely az ideihez hasonlóan érdekesnek ígérkezik.
A nyári egyetem helyi beágyazottságát jelzi, hogy egy torritai könyvgyűjtő, Paolo Tiezzi ügyvéd is csatlakozott a szervezéshez és hallgatósághoz, és több, a budapesti Olasz Kultúrintézet közreműködésével készült, ám a nemzeti könyvtár állományába eddig nem került kiadványt is küldött az OSZK részére, amelyek a Kisnyomtatványtár olvasóinak figyelmét is felkelthetik:

• Gian Carlo Torre: Il Boccaccio inciso: La vita e le opere: Gli ex libris di 73 artisti illustrano e narrano, Pienza, Società di Bibliografica Toscana, 2013.
• Mario de Gregorio, Enzo Mecacci, Gian Carlo Torre: Valdichiana: Libri e paesaggi di acque e di vino – Valdichiana: Könyvek és tájképek borról és vízről, Siena, Società di Bibliografica Toscana, 2014.
• Gian Carlo Torre, Ürmös Péter: Il segno del sacro: Abbazie in terra d’Ungheria: luoghi di pace, cultura fede e fratellanza nelle opere di 30 incisori ungheresi contemporanei per commemorare la fine della prima guerra mondiale, Siena, Istituto per la Valorizzazione delle Abbazie Storiche della Toscana, 2018.

Edoardo Barbieri pedig egy 19. századi olasz bibliográfus frissen megjelent pályaképét küldte a nemzeti könyvtárnak ajándékba, amelyet a régikönyves és könyvtártudományi érdeklődésű olvasók is haszonnal forgathatnak:

• Elena Gatti: Francesco Zambrini tra filologia e bibliografia, Dueville, Ronzani Editore, 2023.
   

Ezúton mondok köszönetet Beniamino Burstein könyvkereskedő utódainak a felajánlott kedvezményes részvételi díjért, az Országos Széchényi Könyvtár vezetésének pedig az útiköltség és a részvételi díj támogatásáért!

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

A szerzés módja szerinti gyarapításnak különösen sok munkát, odafigyelést és együttműködést igénylő formája az aukciós vásárlás, amely sajnos a leggondosabb előkészületek ellenére is sokszor eredménytelenül zárul.
Örömmel adjuk hírül, hogy a közelmúltban két olyan ritka grafikai plakátra sikerült szert tennie a könyvtárnak, amelyek eddig egyetlen magyarországi közgyűjteményben sem voltak fellelhetők. Mindkét plakát a bécsi Albertina múzeumból származik, ahonnan restitúciós eljárás keretében kerültek Amerikába, majd többször is gazdát cseréltek, míg végül visszatértek Magyarországra, és a Budapest Poster Gallery árverésén kerültek a könyvtár munkatársainak látókörébe. A plakátok szinte hajtás- és gyűrődésmentesek, pedig ez az árverésre kerülő nyomtatványok esetében nem mindig jellemző. Feltehetően a múzeumi őrzési körülmények is hozzájárultak a plakátok jó állapotához.

Végh Gusztáv: A Nyugat új száma. Jelzet: PKG.1918/113 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az egyik plakát az ikonikus Nyugat folyóirat új számát hirdeti, és Végh Gusztáv készítette 1918-ban. Végh Gusztáv grafikusművész (1889–1973) az 1900-as évek első felében sikeres és befolyásos szereplője volt a kereskedelmi rekláméletnek. A müncheni akadémia művészeti képzésének befejezése után folyóiratokat, jótékonysági rendezvényeket hirdető plakátokat tervezett, majd a Tanácsköztársaság és az azt követő időszak politikai rendszerének is készített falragaszokat, később már leginkább kereskedelmi plakátok tervezésének szentelte az idejét. Végh Gusztáv az emblémák és logók tervezésében is jeleskedett. Többek között ő alkotta újra az 1910-es években magának a Nyugat folyóiratnak a logóját is.
„A Nyugat új száma” című plakát a magyar szecesszió tipikus kivetülése: a kompozíció központi elemét – a folyóirat borítóját – dekoratív indás, rózsás virágdísz öleli körbe.
A Nyugat folyóirat korszakalkotó irodalmi jelentősége vitathatatlan, így a folyóirathoz kapcsolódó adalékok, a reklámok és illusztrációk is nagy kutatói és felhasználói érdeklődésre tarthatnak számot. A népszerű folyóirat korai hirdetményének megvásárlásával könyvtárunk Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára a kiváló grafikusművész, Végh Gusztáv ritka és értékes plakátjának egyetlen közgyűjteményi tulajdonosává vált.

Rátz Péter: Reményi Mihály a Magy. Kir Zeneakadémia szállítója elsőrangú zongora telepe. Jelzet: PKG.1914e/780 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Rátz Péter plakátja Reményi Mihály hangszerüzletét hirdeti az 1910-es évekből.
Rátz Péter grafikusművész (1879–1945) katonai szolgálatát és külföldi tanulmányútjait követően a nagybányai művésztelep második nemzedékének jeles képviselője lett: a két világháború közt a nagybányai képzőművészeti műhely ügyvezető elnöki tisztét is betöltötte. Tehetsége több irányban megmutatkozott: a tájképek festése mellett az emberi alak, az arckép és az akt ábrázolása is foglalkoztatta.
A hangszerüzlet festményszerű plakátja derűs eleganciájával azt sugallja felénk, hogy a cég zongorájának használata harmóniával tölti meg az egész házat és a benne lakók életét is.
Reményi Mihály magyar hangszerkészítő és hangszerkereskedő, nemzetközi hírű hangszerszakértő, a Reményi Hangszertelep cég és a Reményi-díj megalapítója. Műhelyét és üzletét 1890-ben alapította, és a 20. század elejétől 1951-ig a Király utca 58–60. szám alatt működött. Fia, Zoltán 1959-ben Torontóban a Queen Streeten nyitotta meg a Reményi House of Music üzletet.
A dekoratív, ritka plakát megvásárlásával – a nemzetközi hírű magyar hangszercégnek is emléket állítva – a századelős plakátművészet egyik kiemelkedő darabja vált elérhetővé a kutatók és érdeklődők számára.
A plakátok a Plakát- és Kisnyomtatványtárban őrzött további dokumentumokhoz hasonlóan előzetes hely- és időpontfoglalást követően a könyvtár különgyűjteményi olvasótermében kutathatók. További látogatói információk itt olvashatók. 

Elbéné Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)
Győri Luca (Állománygyarapítási és nyilvántartási Osztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Jelencsik Sándort és gyűjteményét mutatja be.

Jelencsik Sándor (1926–1999) Hódmezővásárhelyen született. Magyar–történelem, majd könyvtár szakos végzettségeket szerzett. 1953 és 1957 között a hódmezővásárhelyi Csongrád Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese, 1958-tól 1962-ig a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár csoportvezetője, majd 1962 novemberétől 1986-ban történt nyugdíjazásáig a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár igazgatója volt.

Jelencsik Sándor portréfotója. A kép forrása: Jelencsik Sándor, Arcképcsarnok, Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa honlapja

Köteteket is szerkesztett, köztük A veszprémi megyei könyvtár évkönyve 1961 (Veszprém, 1962), a Vajda Péter emlékére. Halálának 125. évfordulójára (Pápa, 1971) címűeket.
Több mint húszéves igazgatósága alatt központi szerepe volt a pápai könyvtár szellemi arculatának kialakításában. Szoros kapcsolatot épített ki a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal és a Jókai Körrel, utóbbi fontos irodalmi-művészeti tevékenységet fejtett ki. Hivatalosan 1972-ben csatlakozott a Kisgrafika Barátok Köréhez. Kezdeményezésére számos író-olvasó találkozót, kiállítást rendeztek a könyvtárban, így népszerűsítve többek között az ex libris és a bélyeg műfaját. Az ilyen jellegű kiállításokat már csak a kis helyigény is indokolta.

Andruskó Károly linómetszete, Jelzet: Exl.J/58 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első kisgrafikai kiállítás 1969-ben nyílt Mai magyar és nemzetközi ex-libris művészet címmel. 1972-ben Mai magyar ex librisek, 1973-ban Exlibris-kiállítás az első Balatoni Kisgrafikai Biennálé anyagából címmel mutattak be tárlatot. Az 1975-ös év kiemelkedő jelentőségű volt e téren, február 24-én Meskó Anna és Póka György, április 24-én Fery Antal, június 2-án Andruskó Károly, október 13-án pedig Menyhárt József grafikai kiállítása volt megtekinthető a pápai könyvtárban.

Menyhárt József fametszete (1975). Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Jelencsik 1976-ban részt vett a III. Országos Kisgrafikai Találkozón Pécsett. Nagy szerepe volt – szintén ebben az évben – a pápai-veszprémi Kisgrafikai Galéria létrehozásában. A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár és a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár által rendezett tárlatokhoz katalógusokat is kiadtak a Kisgrafikai Galéria / Kisgrafikai füzetek sorozatban, a következő kortárs grafikusok munkásságáról: Nagy László Lázár (1976), Várkonyi Károly (1976), Sterbenz Károly (1976), Tellinger István (1977), Bordás Ferenc (1977), Drahos István (1977), Kőhegyi Gyula (1978), Stettner Béla (1978), Bognár Zoltán (1978), Szilágyi Imre (1979), M. Kiss József (1979), Takács Dezső (1979) és Perei Zoltán (1979). E kiadványok a veszprémi Poór Ferenc sorozatszerkesztésében, több esetben az ő kisgrafikai anyagából jöttek létre.
A sorban az első Nagy László Lázár (1935–2019) ceglédi grafikus pápai és veszprémi kiállítása volt.

Nagy László Lázár kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria Veszprém, Pápa, 1976, összeáll. Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár – Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1976. (Kisgrafikai füzetek 1.) A katalógus címlapja

A katalógus bevezetőjében Poór Ferenc így méltatja a kiállító grafikust, akinek művészeti és népművelő munkásságát is nagyra tartja:

Az ismeretség nyomán Nagy László Lázár 1976-ban ex librist készített Jelencsik számára Jókai Mór, a magyar írófejedelem portréjával és a regényeire utalással.

Nagy László Lázár fametszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye és Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 41.

A Perei Zoltán 1979-es tárlatához készült katalógus címlapján a művész Anya gyermekével című fametszete szerepel, mely tanúsítja Perei őszinte, sablonoktól mentes stílusát és szoros kötődését a fához; fametszetei a népi fafaragások formavilágát idézik.

Perei Zoltán kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria Veszprém, Pápa, 1979, összeáll. Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár – Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1979. (Kisgrafikai füzetek 13.) A katalógus címlapja – Törzsgyűjtemény

A grafikáiból rendezett kiállítás révén jó kapcsolat alakult ki a zentai Andruskó Károly grafikusművész és Jelencsik Sándor könyvtárigazgató között, a művész számos ex librist készített Jelencsik nevére szólóan. Ezeken gyakoriak a városrészletek és tájábrázolások. Az egyik Andruskó-grafika pápai városrészletet örökít meg a Szent István vértanú templommal és városkapuval. A kéttornyú nagytemplom a 18. század vége óta Pápa egyik meghatározó jelképe.

Andruskó Károly linómetszete. Jelzet: Exl.J/59 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A luganói XVII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus alkalmából a szép fekvésű Luganói-tavat és partvidékét örökíti meg egy Andruskó-grafika.

Andruskó Károly fametszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A Pápai Nyomda dolgozóinak exlibrisei (1979) című, Andruskó minilibriseit tartalmazó kötethez Jelencsik írta a bevezetőt, majd nyugdíjba vonulása után a pápai könyvtár adta ki a művész Pannonhalma (1988) című minikönyvét, mely Andruskó és a könyvtár későbbi jó kapcsolatát is igazolja.
Jelencsik Sándor 1999-ben hunyt el, róla Varga Béla írt nekrológot a Pápai Hírlap 1999. június 29-ei számában. A pápai könyvtár azóta is fontos szerepet tölt be az ex libris műfaj ápolása és népszerűsítése terén, Jelencsik példája napjainkban is követőkre talált.

Irodalom:

• A III. Országos Kisgrafikai Találkozó Pécs 1976. (július 17–18.) résztvevői, 1976., KBK Irattár
• Andruskó Károly: A Pápai Nyomda dolgozóinak exlibrisei, Pápa, Veszprém M. Ny., [1979]
• Belépési nyilatkozat Jelencsik Sándor nevére, 1972, KBK Irattár
• Hermann István: Tizenöt esztendő a kulturális intézményi vállalkozás területén. In: Mészáros Erzsébet – Mészárosné Stenger Katalin – Vargáné Sipos Terézia: A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár története 1952–2002, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2002., 101.
• Jelencsik Sándor, Arcképcsarnok, Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa honlapja
• Jelencsik Sándor: Irodalmi rendezvények a pápai Jókai Könyvtárban 1961–1985. (Függelék). In: Mészáros Erzsébet – Mészárosné Stenger Katalin – Vargáné Sipos Terézia: A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár története 1952–2002, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2002., 178–179.
• Kőszegfalvi Ferenc: A Csongrád Megyei Könyvtár Hódmezővásárhelyen (1952. december 21. – 1972. december 31.), Csongrád Megyei Könyvtáros, 2002/1–4. sz., 8.
• Nagy Imre: A magyar könyvjegyművészet 100 éve. In: Veszprém vármegyei hírportál, 2014. február 4.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Jelencsik Sándor (1926–1999). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 84–85.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész

Szenvedélyes sétáló lévén gyakran „jártamban-keltemben”, amikor csak tehetem „keresztül-kasul” rovom fővárosunk, Budapest utcáit. Vadromantikát előnyben részesítő ízlésem miatt a sűrűn látogatott, nagy köztereknél és épületeknél jobban szeretem a zajongó kirándulók által kevésbé látogatott, szelfimániában szenvedő „egyéniségek” szeme elől eldugott helyeket. Tekintettel rá, hogy munkahelyem, a gróf Széchényi Ferenc által alapított Bibliotéka az egy korábbi blogbejegyzésemben leírt szörnyű nagy ostromot kiállt budai várban található, és sétáim elkerülhetetlenül a Tabánon keresztül vezetnek, ezért mindkét közterülettípusból bőven akad választék munkámba való jövet-menet. A mintegy évtizede – szó szerint – romjaiból felélesztett Várkert bazártól nem messze van a Duna-partnak egy olyan része, ahol nem nagyon látni az idegenvezetőjük magasra nyújtott tábláját követő, a világ minden tájáról idesereglett, vakációzó turistacsoportokat. Ez bizonyos szempontból talán nem előnyös, azonban én – önző módon – ennek mégis örülök. Talán, mert így megmaradt valami a hely varázsából. Ott van például a Várkert rakpart 16. szám alatt található, tíz lakást magába foglaló bérház, amely az amszterdami csatornapartok világát idézi. Ez Budapest legkeskenyebb háza. Az 1898-ban épült, kéthomlokzatos furcsa ház 6,2 méter széles a Duna felől, a másik oldalt pedig még ennél is keskenyebb, mindössze 5,5 méter. Mellette, a 17. szám alatt, egy a fővárosi díszes homlokzatú házakra jellemzően szép, de – a századforduló Budapestjének építészetéhez mérve – kevésbé egyedi épület áll. Azonban a bejárata melletti márványtábla mégis a ház valamiféle egyediségéről tanúskodik. Ugyanis azt adja tudtul az arra járónak, hogy:

A Várkert Bazár felé bandukolva a Döbrentei és a Fátyol utcától határolva, egy elbűvölő kis játszótér akad utunkba, a Mesemúzeummal átellenben. A játszótér közepén egy Hargitai kőből faragott, sziklatömböt formázó (általam még működni nem látott) kút áll, „ELEK APÓ KÚTJA” felirattal. „Elek apó” pedig nem más, mint az erdélyi Kisbaconban 1859. szeptember 30-án született és ugyanott 1929. augusztus 17-én elhunyt publicista, szerkesztő, regényíró, novellista, népmesegyűjtő, a magyar gyermekirodalom úttörő szerzője és szervezője. Elek apó születési és halálozási helyének azonossága miatt senki ne gondolja, hogy egy egész életében a „lábát legfeljebb a faluját környező erdőkig kitevő” székely góbéról lenne szó. Ez az ember ugyanis nagyon sok helyütt járt, de igazán nagy útjait az „Óperenciás-tengeren és az Üveghegyen túli, ezüst-, arany- és gyémánterdőkkel tarkított” mesék és mondák világában tette. Elek apó nem más, mint Benedek János és Marcella fiaként született „mesemondó bácsi”, Benedek Elek.
Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Már diákkorában tett néprajzi gyűjtőutat Sebesi Jóbbal. Miután az alma mater padjait kellő ideig koptatta, újságíróként kezdte el megkeresni a „hamuban sült pogácsásra” valót. A Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként dolgozott. Újságíróként később napilapokat is szerkesztett: 1897 és 1899 között a Magyar Kritika, 1891 és 1905 között a Nemzeti Iskola, 1901 és 1902 között a Magyarság, 1902-től 1903-ig a Magyar Világ, 1907 és 1909 között a Néptanítók Lapja köthető a nevéhez.

Klösz György karikatúrája Benedek Elekről. In: Borsszem Jankó, 21. évf. 1049. (8.) sz. (1888. február 19.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kálvinista hitű lévén élete párjával, Fischer Máriával a (Ferencváros szélén található, egyik „kálvinista központnak” számító) Kálvin téri református templomban kötötte össze „Isten színe előtt” az életét. 1887-től politikai pályára lépett, s a nagyajtai választókerület képviselőjeként került be a parlamentbe, ahol 1892-ig töltötte be tisztségét. Egy ideig a korszak „favoritja”, a 30 évig kormányzó Szabadelvű Párt sorait gazdagította, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Politikusként sem tért le arról „az üveghegyekkel, setét erdőkkel, selyemrétekkel és kakassarkon forgó palotáktól határolt, tündérektől, sárkányoktól és óriásoktól hemzsegő útról”, melyet gazdagon termő élete során járt. Képviselőházi beszédeiben sokat foglalkozott az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás ügyeivel. 1921 után hazatért – a háború után Romániához fércelt – Kisbaconba, ahol haláláig élte gyümölcsöző életét. Az idegenbe szakadt magyarság példaképévé vált, a Cimbora című lapot szerkesztette.
Az eddig leírtak alapján bizton állítható, bárkinek becsületére válna egy ilyen sokrétű tevékenységgel megáldott életút. Azonban mégsem ezek miatt vált fogalommá a Benedek Elek név a magyarság számára. Elek apó kortársa, Szinnyei József jól ismert művében a következőket sorolja fel irodalmi terméseként:

Benedek Elek fő műve, a „Nagy Könyv”, vagyis az ötkötetes Magyar Mese- és Mondavilág lett az alapja a később megjelent, nevéhez kötött válogatásoknak is.

Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ha valaki hiányolna ebből a listából egy jelentős művet, akkor egyrészt örömmel meg kell állapítsam, hogy kedves olvasóink között vannak Benedek Elek-rajongók. Másrészt ne gondolja senki, hogy Szinnyei József szörnyű tudatlanságának köszönhető, hogy a magyar mese- és népmeseirodalom „Alfájának és Omegájának” tekinthető Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése című monumentális, eredetileg ötkötetes munka nincs a felsorolásban. Nincsen, hiszen a Magyar írók élete és munkái 14 kötete 1891 és 1914 között jelent meg. Miután a „B”-betűs nevek az első kötetben találhatók, így tulajdonosaik már 1891-ben „sajtó alá” (illetve, hogy szakszerűek legyünk, a korban már létező, rotációs nyomdagépbe) kerültek. Ezért nem véletlen, hogy Benedek Elek 1894 és 1896 között megjelent, alapvető gyűjtőmunkája nem szerepel a listán. Ennek a könyvnek „nem Kismiska” mivoltáról a szerző már a bevezetőben tájékoztatja olvasótáborát:

Az idők tengerének tajtékos hullámai sok mindennel ostromolták Magyarország, a magyar nemzet és a magyar kultúra partjait. Egy vesztes világháború, egy kommunista rémuralom és egy brutális – Benedek Elek otthonát személyesen is érintő – országcsonkolás után, ez a könyv még mindig él. Az ötödik kiadás előszavában erről így ír a „mesemondó bácsi”:

A „NAGY KÖNYV” első hét kiadásának képeit Széchy Gyula ceruzája közvetítette az olvasóközönség számára. In: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hogy valóban nem élt hiába? Ha Benedek Eleknek csak ezt a művét beírjuk az OSZK Központi Katalógusának keresőmezőjébe, akkor 19 találatot kapunk. Ebből 7 kiadás az „eredeti”, Széchy Gyula rajzaival ellátott változat:

Ebből a formátumból elkezdték az 1950-es években, New York-ban egy újabb sorozat kiadását, emellett több reprint kiadás is napvilágot látott a rendszerváltás után. Bár a Móra Könyvkiadó nagy „favoritja” kétségtelenül a későbbiekben tárgyalt, hétkötetes, „feketeborítós” (újra) válogatás volt, de azért ők is belekezdtek a Magyar mese- és mondavilág felújított változatába. Ehhez Reich Károly álmodta és rajzolta újra a mesejelenetek képeit.
Ahogy ennek a monumentális munkának a címe is utal rá, belelapozgatva nemcsak a népmeséink – szépirodalmi átdolgozásának – gazdag választékát találjuk meg benne. Így a sorozat köteteit felcsapva feltárulnak az olvasó előtt olyan, napjainkban már szinte mindenki előtt nagyon jól ismert történetek, mint az első kötet címadója, A csodaszarvas, melyet mondabéli őseink, Hunor és Magyar kergettek. Az Isten kardja története és a Hadak útja szintén az első kötetben olvasható, ahogy a Bálványosvár legendája is. Olyan (napjainkban) jól ismert mesékkel együtt debütáltak ebben a monumentális munkában, mint Az égig érő fa, Az aranyszőrű bárány vagy mint a kortárs vicclapnak is címet adó Bolond Istók. A második kötetben a Beckó vára vagy Az ördögbarázdák; mondája mellett ismertebb mesék A mindent járó malmocska vagy A só. Attila felesége, Réka királynő sírjáról a harmadik könyvben olvashatunk, ebben a könyvben található a Móra Könyvkiadónál megjelent, majdani „feketeborítós” válogatás első kötetének címadó meséje, a Világszép Nádszál kisasszony. „Igazságos királyunkkal”, ,kapcsolatos meséket a negyedik könyvben találunk, az Orbán Balázs Székelyföld leírása című művéből „kiollózott”, Zeta vára; Csala tornya vagy Tatár hidja mondákkal. A Millennium „kiéhezett” olvasótábora az ötödik könyvben, a később bemutatott Móra-sorozat három részének címét is adó, Többsincs királyfi, A vitéz szabólegény és a Kék liliom, valamint – az egyik személyes kedvencem – a Mészáros Gyuri című mesék között élvezhette az olyan történelmi mondákat, mint az Attila földje, a Lehel kürtje vagy a Botond. De ebben a kötetben találhatták meg a magyar középkor legendás vitézének, Toldi Miklósnak a történetét, vagy középkori királykultuszunk központi nagy alakjának, Szent Lászlónak a legendáit is.

Ahogy Széchy Gyula elképzelte a Halhatatlanság országa című mese jeleneteit. In: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A már Benedek Elek életében is brutális történelmi viharokat átélt hazánk és – immár szétszabdalt – nemzetünk számára a „mesemondó bácsi” halála utáni korszak sem hozott túl sok jót. A „földi poklot” és népirtásokat hozó második világháborút követően bekövetkező „kettészakított” világ „innenső oldalán”, ezen belül a „csúnyán megcsonkított” Magyarországon, valamint a már idegen államokhoz tartozó országrészekben sok minden elpusztult. Azonban csodálatos módon az a világ mégis tovább élt, melynek partjain az Óperenciás-tenger morajlása hangzott, óriások és sárkányok lakta üveghegyein kakassarkon álló paloták tornyosultak az ég felé, melyekben szépséges királykisasszonyok türelmesen várták rabságukból megszabadító hős lovagjukat. Ennek a világnak az elpusztíthatatlan léte igazolta csak igazán azt a tényt, hogy a „fehérhajú mesemondó mosolyogva szállhatott a koporsójába: már bizonyos, hogy nem élt hiába.”
Nem élt hiába hiszen „örökéletű” meséi és azok üzenete a későbbi korok gyermekeinek (legyenek akárhány évesek) lelki világában is fészket vertek. A háború után, az 1950-ben létrejött, az 1990-es rendszerváltásig a gyermek- és ifjúsági könyvek egyedüli magyarországi közvetítőjeként működő Móra Könyvkiadó a vasfüggönyön belüli világban oázisaként valósította meg azt, amit a honlapjukon olvashatunk:

A Móra Könyvkiadónál jelent meg az a Kormos István által újraválogatott sorozat, melynek kötetei generációk számára jelentették a mesekönyv fogalmát. A könyvek képvilágát meghatározóvá tevő, a kor gyereklexikonját, a fogalommá vált Ablak-zsiráf különböző variánsait is illusztráló K. Lukács Kató és Szecskó Tamás rajzolták meg a mesék izgalmasnál izgalmasabb jeleneteit. A Móra ezen sorozatának kötetei napjainkban is megvásárolhatók. De ne gondolja senki, hogy antikváriumok eldugott szegletében akadhat rá egy-egy szétrongyolódott példányra! Mármint, ha szerencséje van. Nem. Sőt! E sorozat kötetei a kurrens mesekönyvek között, az X.-ik, változatlan megjelenésű formájukban ontják magukból a frissen nyomtatott papír – sokak számára kedves – illatát. A sorozatból az idők során összesen hét rész készült, fekete színű háttérre nyomtatott keményfedeles borítójukkal már messze feltűntek a könyvesboltok polcain, a kirakatokba kitett példányokat pedig már az utca másik oldaláról láthatták a mesékre éhes gyerekek.
A hét rész a következő címmel jelent meg:

A Móra Kiadó „feketeborítós” válogatásai generációk számára jelentették a mesekönyv fogalmát. A szerző felvétele

Az első „Móra-válogatás” címadó meséje a Magyar Mese- és Mondavilág III. kötetében található 24. mese, a Világszép nádszál kisasszony. Benedek Elek a mese forrásaként Merényi László Eredeti népmesék. II. kötetét jelöli meg, ahol az eredeti mese A nádszál kisasszony címmel található. Az újraválogatott sorozat első kötete eredetileg Bukarestben jelent meg, és majd csak az ötödik kiadásnál alakul ki a jellegzetes, „fizimiskája”, a fekete hátterű borítójával, K. Lukács Kató rajzaival. A „Nagy könyvből”, a Magyar Mese- és mondavilágból olyan mesék szerepelnek ebben a kiadványban, mint a – későbbiekben tárgyalandó – Magyar népmesék animációs sorozat által is feldolgozott A mindent járó malmocska, vagy a Prücsök. Az ötödik kiadásnál ölti fel jól ismert formáját a sorozat második része is, Többsincs királyfi címmel. A „Nagy könyv” ötödik kötetének első meséje ez a Hollywood-i filmvászonra illő, fordulatokban bővelkedő, bibliai neveket is tartalmazó mese. Ennek forrásaként Gaál György magyar népmesegyűjteményének. I. kötetét jelöli meg Benedek. A második „feketeborítósban” található a szintén megfilmesített Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, vagy a Só. A „feketeborítósok” első két kötetének legújabb változatára (a világszép Nádszál kisasszony 14. és a Többsincs királyfi 11. kiadására?) már nem igaz a „feketeborítós” megnevezés, ugyanis új „köntöst” kaptak, de a tördelés a bennük lévő ábrákkal maradt a „régi”.
A „Nagy könyv” ötödik kötetében található 21. meseként A vitéz szabólegény. Ez a mese lett a címadója a Móra-sorozat harmadik részének. Ennél a kötetnél nincsenek előzmények, már az első kiadás „feketeborítós” és Szecskó Tamás által illusztrált. A címadó mese főszereplője, ellentétben a jó kardforgató vitéz Többsincs királyfival, már az eszével győzi le a nálánál sokkal erősebb ellenfeleit, az óriásokat és a vérszomjas medvéket. Vicces fordulatként a végén a király még a pokolból is visszahozza csellel anyósát. A már említett Bolond Istók, a Mészáros Gyuri, és a szintén „eszét használó” karaktert előtérbe állító, ugyancsak filmvászonra került Péter és Pál meséje is ebbe a kötetbe került. A Magyar Nyelvőr XXII-ik kötete lett forrásként feltűntetve a „Nagy köny” ötödik kötetében, az újabb, negyedik „feketeborítós” résznek címet adó 53. mesének. A Kék liliom eredetileg A kit az ördög szeretett címen került nyomdába. Ez a mese nagyon szép példája a keresztény hit „jámbor néplélekkel” való fúziójának. Ezzel a jelenséggel egyébként több egyéb, Benedek Elek által feldolgozott mesében is találkozhatunk. A címadó mese hősnője csak úgy tud megmenekülni az őt feleségül kívánó ördögtől, hogy az őt halálból megmentő királyfi a templom oltáráig viszi. Ebben a válogatásban található az animált változatból is jól ismert Aranyszőrű bárány, a Kacor király vagy a „nagykönyvbeli” második mese, a filmvásznon észrevehetően átdolgozott Égig érő fa  is.

K. Lukács Kató és Szecskó Tamás képei kalauzolták a mesevilágba a „feketeborítós” könyvek olvasóit. A Móra Kiadó könyveiből a szerző által készített montázs

Vége jó, vége van, de nem a sorozatnak, hanem csak az ötödik mesekönyvnek és az abban lévő utolsó mesének, a fordulatokban bővelkedő Mirko királyfi és a bűbájos történetének. Az ebben a kötetben található A kolozsvári bíró és Toldi Miklós története jól ismert lehet mindenki előtt, ám a János vitéz mesében senki ne keresse Petőfi Sándor verses költeményének prózai változatát. A negyedik, az ötödik és a hatodik rész közel sem létezett olyan sok kiadásban, mint a többi „feketeborítós”. Az előbbi kettő három, az utóbbi négy kiadást élt meg. A hatodik, címadó Rókáné mézes-mákos kalácsa a többi címadónál egy jóval rövidebb és bonyodalmakban egyáltalán nem bővelkedő állatmese. Ennek a válogatásnak az első története a Selyemrét, inkább a Vitéz szabólegény utolsó meséjének, a Mirkó királyfinak egy egyszerűbb változatára, mint az ilyen című animációs filmre hasonlít.  Ebben a kötetben egyébként elég sok állatmesét találunk. A Mese a három kismalacról ezen könyvbeli változatában a szalmából, fából, kőből házat építő malacok és a farkas kalandja eltér attól a változattól, melyet a legtöbben ismernek. Benedek Eleknél az „oktalan” két malackát felfalja a farkas, akit végül a megmaradt „okos” kismalac pusztít el és eszik meg(!). A „jól ismert” változatban viszont mindhárom malac életben marad. Ezt a – más népek által is ismert – verziót dolgozta fel szinte karikatúraszerűen Walt Disney is első alkotásai egyikében, és ezt láthatjuk sajátságosan átdolgozott és modernizált formában a ’90-es évek híres Heavy Metal bandája, a Green Jelly videóklipjében.
Az aranyalmafa valójában kilóg a sorból, ugyanis egy olyan, Lengyel Dénes által készített válogatás, mely nem magyar, hanem a négy égtáj minden irányából válogatott népek és országok meséit tartalmazza. A címadó mese újgörög eredetű, de szerepelnek benne a skót, az orosz, a szicíliai, a finn, a tatár, a török és még sok más nép és ország kulturális örökségéből való mesék is.

Örömteli megállapítani, hogy napjainkban is „ontják magukból” a nyomdagépek a Benedek Elek-meséket. A Graph-Art kiadó könyveit felhasználva a szerző felvétele

Ha az OSZK online katalóguskeresőfelületének névmezőjébe beírjuk a „Benedek Elek” keresőszót és a dokumentumtípusokat leszűkítjük a „könyv” adathordozóra, akkor pontosan 1165 találatot kapunk. Örömteli megállapítani, hogy napjainkban is ontják magukból a nyomdagépek a Benedek Elek meséket. Ezek a kiadványok igényesebbnél igényesebb megjelenésűek és egyáltalán nem árasztják magukból a „na még húzzunk le róla jónéhány bőrt” hangulatot. A sok igényes kurrens kiadvány közül én most egyet emelnék ki személyes kedvenceim közül. Ifjúkorom nagy könyvfavoritjai voltak annak idején a fantasy műfaj képviselői. A rendszerváltás körüli időkben nemcsak a kálvinista hitnek, de a műfaj hazai „fellegvárárának” számító Debrecenben működött a sci-fi és fantasykönyvek tucatjait megjelenítő Cherubion Kiadó (ma Delta Vision néven működik). Ezen könyvek színes, kavalkádos, a fantázia világát jól „megfogó” borítóinak és illusztrációinak jelentős részét Szendrei Tibor festő- és grafikusművész készítette. Később, a történelemkönyveket is megszeretve, örömmel fedeztem fel a művész alkotásai között a magyar történelem nagy alakjairól, jelentős eseményeiről készített műveit, valamint a történelmi témákkal együtt, azoknak a természet- és egyéb ismeretterjesztő képeknek a tucatjait, melyek befurakodtak még az iskolai tankönyvek lapjaira is. De nem kerülte el az eredetileg „felnőtteknek szóló meséket” illusztráló művész ecsetjét a (kortalan) gyerekeknek szóló mesék, vagyis a népmesék világa sem. Így örömmel fedeztem fel azt is, hogy A csillagszemű juhász. Válogatott mesék című kiadványban csak tovább fokozza az élvezeteket, hogy a sci-fi és fantasy műfajban fogalommá vált, emellett történelmi és egyéb ismeretterjesztő képeiről ismert festő- és grafikusművész ízlésesen és szépen megrajzolt, „jópofa” színes rajzain keresztül is nyomon követhetjük a furfangos meseszereplők kalandjait.
Csak tovább fokozza Benedek Elek meséinek élvezetét, hogy a sci-fi és fantasy műfajban fogalommá vált Szendrei Tibor színes rajzain keresztül is nyomon követhetjük a furfangos meseszereplők kalandjait.

Benedek Elek: A csillagszemű juhász. Válogatott mesék, Debrecen, Graph-Art, 2023. – Törzsgyűjtemény 

Ahogy az jól sikerült könyveknél „szokás”, nem kerülték el a filmvászon világát „Elek apó” meséi sem. A Hungarikummá nyilvánított, 1982-től 2011-ig készült, összesen kilenc évadott kitevő, a Mikulás Ferenc stúdióvezető fejében megfogant, és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész, író, politikus Jankovics Marcell által rendezett és szakértett Magyar Népmesék sorozat számos epizódjában megtaláljuk a Magyar Mese- és Mondavilág valamely történetének adoptációját. Így a főcímben megjelenő jellegzetes magyar népművészeti virág- és indamotívumokat fújó két madár után a harmadik madár a már korábban említett mesék közül jó néhányat „felkonferált”. Ezek között akadnak olyanok, melyeknél a mesemondó (általában Szabó Gyula színművész) igyekezett szóról-szóra elmondani a mesekönyv lapjain található szöveget. Ilyen epizódok például a Prücsök; Szóló szőlő…; A Kacor király. De a szöveghű adoptációk közül számomra kiemelkedik egy olyan történet, melynek akár még egy afféle igényesebb, folklorisztikus elemekkel átszőtt dark fantasy, vagy okkult horror változatát is „simán” el tudnám képzelni a filmvásznon. Ez a mese pedig nem más, mint az utolsó, kilencedik sorozatban szereplő Mészáros Gyuri. Cikkem zárásaként – Elek apó meséihez afféle kedvcsinálójaként – álljon itt e mese egy elérhetősége.

Jó szórakozást kívánok hozzá!

„A fehérhajú mesemondó mosolyogva száll a koporsójába: már bizonyos abban, hogy nem élt hiába.” Benedek Elek. A kép forrása: Wikipédia

Köszönjük a Móra Kiadónak; a Graph-Art kiadónak és Szendrei Tibor művész úrnak a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Barkó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. I. A–Cs, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001.
• Benedek Elek. In: Nemzeti Névtér
• Benedek Elek. In: Petőfi Irodalmi Múzeum. Névtér
• Benedek Elek. Wikipedia–szócikk
• Benedek Elek: A csillagszemű juhász. Válogatott mesék, Debrecen, Graph-Art, 2023.
• Benedek Elek: A kék liliom és más mesék. 4. kiad., Budapest, Móra, 2012.
• Benedek Elek: A vitéz szabólegény. 9. kiad., Budapest, Móra, 2011.
• Benedek Elek: A világszép Nádszál kisasszony. 13. kiad., Budapest, Móra, 2017.
• Benedek Elek: Az aranyalmafa. Külföldi mesék, Budapest, Móra, 2013.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. I–V. Budapest, Athenaeum, 1894–1896.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. I–V. 2. kiad., Budapest, Athenaeum, 1901–1904.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 3, kiad., Budapest, Athenaeum, 1909–1913.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 4. kiad., Budapest, Athenaeum, 1914–1927.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 5. kiad., Budapest, Athenaeum, 1924.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. I. 6. kiad., Budapest, Athenaeum, 1929.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 7. kiad., Budapest, Athenaeum, 1943.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896.
• Benedek Elek: Rókáné mézes-mákos kalácsa és más mesék. 4. kiad., Budapest, Móra, 2013.
• Benedek Elek: Többsincs királyfi és más mesék. 10. kiad., Budapest, Móra, 2011.
• Benedek Elek: Vége jó, minden jó és más mesék. 3. kiad., Budapest, Móra, 2012. 
• Kenyeres Ágnes: Magyar életrajzi lexikon. Javított, átdolgozott kiadás, Budapest, Arcanum, 2003.
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, Hornyánszky, 1891–1914.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A sukorói haditanácson kirobbanó ellentétek a pákozdi csata előestéjén végül nem szétszakították, hanem inkább egységbe kovácsolták a magyar sereg vezetését, hiszen mindnyájan elfogadták a vita során kialakult s az országgyűlés végzésével egyező irányvonalat. A tanácskozás mintegy biztonsági szelepként levezette az indulatokat, a szándékok és elhatározások jó irányba terelődtek. A felkorbácsolt szenvedélyek azonban még ugyanazon a napon egy másik „fronton” csatát nyertek: a pest-budai hajóhídon a frissen kinevezett királyi biztos és teljhatalmú magyarországi főhadparancsnok, Lamberg Ferenc gróf, szívében tőrrel, a népharag áldozatául esett.
Ez utóbbi hírt bajosan lehetett titokban tartani, pedig az összecsapás előtt nagy kockázatot jelentett. Vajon hogy fogadják a legfelsőbb magyarországi hadparancsnok elleni gyilkosság tényét a régi, bécsi udvari haditanács szellemében nevelkedett tisztek? Az ellentétes várakozások és aggodalmak ellenére a hadsereg ezt a második szakítópróbát is kiállta. Csupán egyetlen tisztről, Karl Bubna őrnagyról jegyezték fel, hogy a merénylet miatt ki akart lépni a magyar honvédsereg kötelékéből.
Pedig előzőleg éppen ő volt, aki Teleky Ádámmal, a dunántúli haderő korábbi fővezérével hazafias indokból szembeszállt, s a visszavonulás helyett a harc felvételét követelte. Bubna őrnagyon kívül azonban még az idegen származású tisztek hűségét sem ingatta meg e hazafias indíttatású forradalmi erőszak. A francia származású, angliai családból való cs. k. őrnagy, Guyon Richárd például a csata egyik hőse lett, az osztrák származású Poeltenberg Ernő – kinek életéről Domahidy Miklós Az osztrák vádlott címmel kiváló regényt írt – pedig jelen volt az ütközetben, igaz, tűzvonalon kívül. Míg ő az aradi vértanúk egyike lett, Guyon és a pákozdi csatában szintén résztvevő Kollmann József százados a szabadságharc leverése után a török hadsereg tisztjeként folytatta pályáját.

Kollmann József levele Perczel Mórnak az 1850-es évekből, Damaszkuszból. Az aláírás latin és arab betűkkel már új török nevét és rangját is jelzi (ekkor még Fejzi bég, később Fejzi pasa) – Kézirattár, Fond 89/55

A honvédség szervezésének tárgyalásakor láttuk, hogy a korabeli magyar hadszervezet – a régi és az újonnan alakult egységek kettőségén túl is – mily összetett és sokféle elnevezésű volt. Mint azt e hivatalos közlemény is mutatja, mindez még a kortársak számára is tisztázásra szorult.

Figyelmeztetés In: Közlöny, 1. évf. 110. sz. (1848. szept. 28.), 565. – Törzsgyűjtemény

A cikk szövegében az utolsó helyen említett népfelkelők – vagyis az egyszerű emberek is, akik a kormány szeptember közepén közölt felhívására kaszát-kapát ragadtak – félelmetes erőnek bizonyultak. Nyílt csatában ugyan kevés hasznukat lehetett venni, de a harcra buzdító röplapok bíztatása utóbb a valóságban igazolódott, miszerint ha...

Jelačić dunántúli inváziója során egészen vakmerő „haditetteket” írhatunk ezen egyszerű emberek számlájára: sötét éjjel a bozótból lövöldözve a sokszoros túlerőben lévő ellenség mozgását késleltették; az ellenség hadmozdulatairól hírt hozva tájékoztatták a reguláris honvédsereg tisztjeit; elvágták a horvát csapattestek közötti összeköttetést s a hadiellátmány útvonalát.

Bálványos Huba: Somogyi nemzetőrök és parasztok zsákmányul ejtik Jelačić hadtápszekereit, 1848. szeptember 25. Jelzet: Metszet 1972/419. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sok ehhez hasonló esemény, megannyi önvédelmi hadi siker, mozaikként összeállva nem kis szerepet játszott az ellenséges rablóhadjárat kudarcában. Ugyanakkor a népfölkelők sem keveset kockáztattak; számolniuk kellett az ellenség túlerejével és bosszújával. A somogyi – korabeli lapértesülés szerint kanász – népfölkelőknek azonban ritka szerencséjük volt. (Márczius Tizenötödike, 170. sz. 1848. szept. 29., 684.) Egy ellenséges futárt elfogva bizonyítékot szereztek arról, hogy a megtévesztő látszat ellenére Jelačić a bécsi hadügyminisztérium erkölcsi-anyagi támogatásával tört be Magyarországra. Ráadásul Jelačić és a bécsi udvari körök titkos levelezésének nyilvános közzétételével nemcsak a magyar, hanem az osztrák közvélemény is a színfalak mögé láthatott és időben értesülhetett a készülő cselszövényekről.

Batthyány Lajos: Utasítás a kormánybiztosokhoz. Jelzet: Kny. 1848.2°/1.011 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hűségét bizonyított, sor-, honvéd- és nemzetőrzászlóaljakból, tüzérségi ütegekből és lovasságból álló sereg tehát szeptember 29-én védekező állásban várta a dombos-völgyes terepen az ellenséget. A Velencei-tó ebben az időben a közhiedelemmel ellentétben nem száradt ki.  Az 1830-as és 1840-es évek országos időjárását átlagos, sőt azt kissé meghaladó csapadékmennyiség jellemezte. (Szentes Olivér klímakutató szóbeli közlése). A korabeli visszaemlékezések pedig nádasokkal tagolt nyílt vízfelületekről beszélnek.
A tó partján álló legnagyobb magaslaton, Sukoró községben rendezték be a magyar főhadiszállást. A jobbszárny Josef Milpökh alezredes vezetése alatt a Lovasberényt Székesfehérvárral összekötő úttól délre foglalt helyet, a Franz Holtsche vezérőrnagy vezette középhad pedig a Pákozdtól keletre futó völgy mögötti, szőlőültetvénnyel tarkított lankás dombokon állt. Móga nem feledkezett el a Velencei-tó délkeleti partja felőli védelemről sem; a Répásy Mihály őrnagy alá rendelt balszárny a csata napján Dinnyés és Agárd mellett állomásozott.
Valamennyi hadállást ütegek védték – nagyobbrészt az újonnan felállított honvédtüzérek közül, kisebb részt az idegen kiegészítésű 5. cs. k. tüzérezredből. Nekik paradox módon a Jelačić soraiban harcoló, szintén 5. tüzérezredbeli bajtársaikkal kellett szembenézniük. A magyar haderő mintegy 17 500 főből állt, a csapatok felállítását, a fegyvernemek (gyalogság, lovasság és tüzérség) elosztását a terepviszonyok alapos ismeretében Kollmann József százados, táborkari főnök tervezte meg. Mind a jobb-, mind a balszárnyat további egységek biztosították északról, illetve délről, a tartalék hadtest pedig Teleky Ádám vezérőrnagy vezetésével Velencénél állomásozott.

• 
• 

A Velencei tó környéke 1859-ben, a Második Katonai Felmérés térképén. Részlet. Copyright c) [Osztrák Állami Levéltár] - minden jog fenntartva (jelzet: B IX a 1124). Az őrző intézmény szíves engedélyével. A kép forrása: A Második Katonai Felmérés 1806–1869. DVD, Budapest, Arcanum, 2006. – Törzsgyűjtemény

A mintegy két és félszeres létszámfölényben lévő horvát sereg hajnalban indult meg a magyar állások felé. A csata reggel fél 10-10 óra táján, a magyar jobbszárnyon kezdődött, ahol a Johann Kempen vezérőrnagy által vezetett horvát gyalogság tüzérséggel és kevés lovassággal támogatva próbálta seregünket állásaiból hátraszorítani. A lovasberényi erdőségekben azonban erős magyar ellenállásba ütközött. Itt Guyon zászlóalja heves tűzzel, majd szuronyrohammal nyomta vissza a horvát csapatokat, de az újabb ellenséges erősítések után vissza kellett vonulnia. Többszöri, váltakozó sikerű harcok után Kempen taktikát váltott: az újabb gyalogsági támadása már csak elterelő hadművelet volt, hogy a magyar jobbszárnyat északról megkerülni induló csapatai észrevétlenül kerüljenek a magyarok hátába.
A veszélyes manővert azonban az ifjú gróf Andrássy Gyula időben észrevette és megakadályozta. A magyar jobbszárny végül is szó szerint megállta a helyét, nem hagyta magát elmozdítani és megakadályozta a horvát seregek továbbjutását. Ebben azonban nagy segítségére volt a horvátok hátában észrevétlenül felsorakozott zalai nemzetőrségnek is, Vigyázó Ferenc őrnagy vezetésével, akik a népfelkelőkkel együttműködve Pátka felől állták útját az ellenségnek.

Csohány Kálmán: A zalai népfölkelők a pákozdi csatában. Jelzet: Metszet1978/217 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jelačić eközben a Velencei-tó északi partján haladt előre a Schmidl-hadosztály élén. Ide koncentrálta lovassága legnagyobb részét, ütegekkel támogatott határőrzászlóaljai részben reguláris csapatokból, részben horvát népfölkelő egységekből tevődtek össze. A hírhedt veres köpenyű határvadászok, a „szerezsánok” egy része is itt foglalt helyet. A Budára vezető postaúton vonuló ellenséges seregek déltájban találkoztak a magyar középhaddal.
Jelačić elsőként a magyar centrum és a magyar jobbszárny között próbálta elvágni az összeköttetést, de nem járt sikerrel. Többszöri erős gyalogsági, lovassági és tüzérségi támadását részben a magyar gyalogosok sortüze, de főként a magyar tüzérek jól irányzott, hatásos ágyútüze állította meg. A jó célzásról csak egy érdekes adalék: a csata során még a terepszemlére előre lovagló horvát fővezér mellett is becsapódott egy ágyúgolyó, amely végül egy segédtisztet sebesített meg. A lövés némelyek szerint éppen Mack József érdeme volt.
A kortársak által nem éppen elsőrangú katonai tehetségnek tartott horvát bán késő délután leállította a támadást. Kudarcában kommunikációs hibák is közrejátszottak; úgy tűnik, egy időre Kempen csapattesteivel megszakadt az összeköttetése, egy teljes hadosztály pedig, Karl Vinzenz Hartlieb altábornagy vezetésével, valószínűleg nem értesült a menetparancsról és csak az ütközet után érkezett a helyszínre. Így a csatában részt vevő ellenséges csapatok létszáma (kb. 34 000 fő) jóval kevesebb volt, mint a teljes rendelkezésre álló horvát haderőé (kb. 48 000 fő).
Az ütközet mindkét oldalon aránylag csekély veszteséggel járt, s úgy ért véget, hogy a magyar sereg célkitűzése – a horvátok megállítása s a főváros megóvása – tökéletesen megvalósult. Jelačićnak viszont, aki a bécsi udvari érdekek szolgálatában a magyar forradalom vitorlájából akarta a szelet kifogni, nem sikerült keresztülvinnie tervét, s mint ahogy jól tudjuk, Móron és Győrön keresztül végül visszavonulásra kényszerült. A magyar hadvezetés joggal lehetett elégedett a csata kimenetelével, ezt tükrözi Móga hadijelentése is.

Móga János altábornagy hadijelentése. Jelzet: Kny.1848.2°/230 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A csata és az azt megelőző haditanács nagy vívmánya volt tehát az állásfoglalás megszületése, majd a fegyveres harc felvétele, a sokféle és különböző hadseregrész példás együttműködése és persze a magyar tüzérség remeklése. Ezen kívül a győzelem nemzetközi szinten is kihatott a további eseményekre. A horvát sereg garázdaságai miatt aggódó bécsi polgárok a magyarok sikeréről tudomást szerezve, a magyar forradalom védelmében maguk is szembeszálltak a Jelačić segítségére Bécsből indított császári csapatokkal.
Ebből az ellenállásból bontakozott ki október 6-án az újabb, minden addiginál erőteljesebb forradalmi megmozdulás az osztrák császárvárosban. S éles törésvonal alakult ki „a hivatalos Bécs” és „Pest” között:

Ez a törés végül az október 3-i, Jelačićot magyarországi királyi biztossá és fővezérré kinevező királyi manifesztum elutasításával, majd a magyar seregek Lajtán való átkelésével vált áthidalhatatlan szakadékká.

Forrásjegyzék:

• Ács Tibor: A pákozdi csata. In: Honvédelem, 29. évf. 10. sz. (1978), 85–92.
• Arbanesz Ildikó et al.: Magyar honvédtábornokok oszmán szolgálatban. Guyon Richárd és Kmety György – Hursid pasa és Iszmail pasa, Budapest, Magyar–Török Baráti Társaság, 2013.
• Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban, Budapest, Heraldika, 2008. 
• Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban, 1-2. k. 4. bőv. kiad., [Miskolc], Miskolci Egy. K., 2015.
• Clark, Christopher M.: Revolutionary spring. Fighting for a new world, 1848-1849, [London], Allen Lane, 2023.
• Csikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848–49-es szabadságharcban, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2000.
• Demeter Zsófia (vál.): A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet. 1848. szeptember 29 – október 7. Irodalmi művek, egykorú dokumentumok és visszaemlékezések a dunántúli védelmi hadműveletről, Székesfehérvár, [Szent István Király Múzeum], 1998.
• Demeter Zsófia: Utazás ismeretlen állomás felé. Gróf Batthyány Lajos Fejér megyei állomásai. In: Honismeret, 35. évf. 6. sz. (2007), 34–45.
• Dinyés László: Ismeretlen 1848/49-es dokumentumok, Budapest, Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, 2004.
• Hermann Róbert: A magyar önvédelmi háború, 1848–1849, Budapest, Duna International, [2013].
• Hermann Róbert (főszerk.): Magyarország hadtörténete. 3. k. Magyarország a Habsburg Monarchiában, 1718–1919, Budapest, Zrínyi, 2015.
• Hermann Róbert: A pákozdi csata, 1848. szeptember 29. In: Hadtörténelmi Közlemények, 127. évf. 2. sz. (2014), 353–394.
• Jankó Annamária: Magyarország katonai felmérései, 1763–1950, [Budapest], Argumentum, 2007.
• Károly János: Fejér vármegye története. 2. k., Székesfehérvár, Fejérvármegye közönsége, 1898.
• Kéziratos források az Országos Széchényi Könyvtárban, 1789–1867, Budapest, OSZK, 1950.
• Ludvigh János feljegyzései a magyar szabadságharcról. In: Történetírás, 2. évf. 1. sz. (1938. február), 135–148.
• Nóvé Béla (szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849. 2. bőv. kiad., Budapest, Krónika Nova, 2000.
• Posonyi Erzsébet: Forradalmi röplapok és gúnyiratok 1848-ban. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve 1957, Budapest, OSZK, 1958, 324–364.
• Réthly Antal; Simon Antal (szerk.): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1801–1900-ig, Budapest, OMSZ, 1998.
• Urbán Aladár: Honvédtoborzás Pest-Budán 1848-ban. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, 1963. 15. k., 403–444.
• Varga János: Népfelkelő és gerillaharcok Jellasics ellen 1848 őszén, Budapest, Hadtörténelmi Levéltár – Magyar Történelmi Társulat, 1953.
• Vendrei Ferenc: Nagy-becskerektől Pákozdig. I. közlemény. In: Budapesti Szemle, 55. k. 141. sz. (1888. szeptember), 381–402. II. közlemény. Uo. 1888. 56. k. 142. sz. (1888. október), 64–87.

A blogbejegyzés elkészültében nyújtott segítséget hálásan köszönöm Bakos Józsefnek, Elbe Istvánnak, Elbéné Mester Magdolnának, Földesi Ferencnek, Kopcsay Ágnesnek, Kis Domokos Dánielnek, Kozma Katalinnak, Lipthay Endrének, Nóvé Bélának, Pászti Lászlónak, T. Puskás Mártának (Meteorológiai Szakkönyvtár) és Szentes Olivérnek (OMSZ), valamint az Országos Széchényi Könyvtár különgyűjteményi munkatársainak. Külön köszönet Nyárádi Anna Máriának a sok bíztatásért és a térképészeti kutatásokért, valamint a Könyvtár Vezetőségének és Győri Lucának a támogatásért. Ezenkívül szeretném hálámat kifejezni az ÖStA Kriegsarchiv igazgatójának, Hofrat Dr. Robert Rillnek a korabeli térképrészlet közzétételéhez való szíves hozzájárulásáért.

Szádeczky-Kardoss Zsófia (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

Katonai emlékpark, 1848-as pákozdi emléktúra, egy unalmas vagy éppen izgalmas történelemóra, avagy az ismert Cseh Tamás-sláger sora, „Pákozd, Sukoró, cifra mogyoró” – a pákozdi csata neve valami miatt biztosan ismerősen cseng a fülünkben. Az ütközet 175. évfordulójára készült megemlékezésünkkel könyvtárunk korabeli anyagaiból válogatva nézünk be a tények színfalai mögé: miben is állt a magyar győzelem igazi jelentősége, és kik vívták azt ki? Vajon miféle szerepe volt ebben a „szavak háborújának”, a röplapirodalomnak és a társadalom különböző berkeiből jövő kezdeményezéseknek?
Kezdjük előbb a történelmi tényekkel. Bár a márciusi forradalom vér nélkül győzedelmeskedett, a független magyar kormánynak a nemzetiségi ellentétek miatt már áprilistól számolnia kellett a fegyveres konfliktus lehetőségével. Júniusban, a szerb felkelés kiéleződésekor írták a haza nagyjai:

Ekkoriban azonban az ország már a Dráva felől sem volt biztonságban, ahol Josip Jelačić horvát bán csapatai gyülekeztek a határmenti területeken.
Nemcsak a kockázat nőtt meg, hanem az események menetébe való aktív beleavatkozás lehetősége is. Bár az újságalapítás még mindig komoly tőkét követelt, a röplapok megjelentetése a sajtószabadság jegyében sokak számára elérhetővé tette személyes véleményük széles körben való terjesztését. Ebből a hirtelen megszaporodó korabeli röpirattermésből az Országos Széchényi Könyvtárban 1600 darabot számláló gyűjtemény található.
Ezek között előfordul számos gúnyirat is, egy német nyelvű „gyászjelentés” példának okáért a kamarillát siratja el – talán kissé még idejekorán. Ám a lelkes honpolgárok szívesen osztották meg olyan komoly témákban is, mint például a hadsereg ügyei, álláspontjukat. Ezt tette egy ismeretlen honvédtiszt is, aki ha ma élne, meglátásait alighanem egy blogban, Facebook-üzenetben vagy ehhez hasonlóban tenné közzé ismerősei és követői számára. Az akkori megoldás azonban még papírhoz és nyomdafestékhez kötődött.

• 
• 
• 

Természetesen a legtöbb röplap ezzel szemben a hivatalos kommunikációt szolgálta, törvények, rendeletek és azok magyarázatai, a kormány és a törvényhatóságok fontos közlései kaptak rajtuk helyet. S amint az ellenség a haza földjére lépett, megjelentek az ellenkező irányú, a kormány ellen lázító proklamációk is. Ezek terjesztése égbekiáltó bűnnek számított; Görgey Artúr – az ekkor még alig ismert honvéd őrnagy – gróf Zichy Ödönt például a nála talált ellenséges kiáltványok és egyéb iratok miatt ítélte kötél általi halálra 1848. szeptember 30-án. A katonai rögtönítélő bíróság döntése alapján hozott ítéletet azonnal végre is hajtották.
Egy-egy röpiratot vizsgálva, néha még az sem egészen világos, vajon tényleg az állítólagos szerző áll-e a dokumentum kiadása mögött. Jó példa lehet erre a horvát nép „hű fiai” által aláírt, gót betűkkel német nyelven, kiadási adatok nélkül megjelentetett brosúra, mely szerint – ha hihetünk a szemünknek – egyesek saját népe körében is a „reakciós kamarilla eszközének” és az új szabadságeszményeket üres szólamként hangoztató diktátornak tartották Jelačić bárót.

Megbízható, gyors információkra pedig nagy szükség van abban a korban, amikor gyakori jelenség, hogy egyesek...

Hiszen, ha a világrend megbillen, minden nap hozhat egy-egy kiszámíthatatlan, nem várt fordulatot. Ilyenkor még a legszéleskörűbb előrelátással rendelkezők is belátják...

A városi lakosság könnyebben tud tájékozódni, hiszen eléri az újságok híradásait, a vidéken élők azonban, főleg a háború sújtotta területeken, nehezebben jutnak hírekhez. A röpiratokon túl ebben nagy szerep jutott, főleg a nemesség körében, a barátoknak, ismerősöknek címzett magánleveleknek is.
Olyan kor ez, amikor a hazafias érzelmektől vezéreltek és az új eszmék hívei a gyors cselekvés módjait keresik...

Mack József tüzér altiszt például már egy hónappal a forradalom kitörése után nyílt levelet intéz a hadügyminiszterhez (külön érdekessége a Reform című lapban megjelent cikknek a „Polgárminiszter” megszólítás), melyben felszólítja őt, hogy gondoskodjon a honvédtüzérség felállításáról...

Az elszánt és alaposan átgondolt írás nem tévesztett célt, és Mack József másokkal együttműködve maga is egyik vezetője lett az újonnan meginduló magyarországi tüzérkiképzésnek. Bámulatos gyorsasággal, valószínűleg már nyár végén megjelent az első magyar nyelvű tüzéroktató kézikönyv is. S talán már itt elárulhatjuk, hogy mindezek eredményeként öt új honvédtüzér üteg állhatott fel a csata napján a pákozdi dombokon.

Mack József: Kézikönyv a honvéd tüzérség számára, Pest, Országos Nemzetőrseregi Tanács, 1848. Címlap. Ebből a példányból valószínűleg Szabó Bertalan tűzmester (később tüzérhadnagy) tanulhatott, aki 1848 őszén, alig húszévesen állt be a 2. tizenkét fontos üteghez. (A könyvben található tulajdonosi bejegyzés Szabó Bertalan fennmaradt levelével számos írásképi hasonlóságot mutat.) – Törzsgyűjtemény

Ekkor már hivatalos szinten is lázasan folyt a hadsereg szervezése, mely az áprilisi törvények és a május 7-iki királyi leirat nyomán a magyar királyi hadügyminisztérium irányítása alá került. Megkezdték az elvileg rendfenntartó szerepű, de gyakorlatban katonai funkciót betöltő nemzetőrsereg felállítását, majd az önkéntes, ún. mobilis nemzetőrök (honvédek) toborzását és a magyar katonai egységek hazarendelését külföldről. Emellett égetőn nagy szükség volt minél több tüzérre, olyanokra, akik a haza és az alkotmány iránt elkötelezettek. Az 5. Bervaldo császári-királyi tüzérezred századai ekkor ugyan az országban állomásoztak, de ennek sorait Magyarországon kívül sorozott katonákkal töltötték fel. Ún. magyar kiegészítésű birodalmi tüzérezred pedig érdekes módon nem is létezett. Mack cikkének éppen az volt az érdeme, hogy e helyzet tarthatatlanságára irányította a közvélemény figyelmét.

Gacs Gábor: Táborba szálló nemzetőrök, [Budapest], 1978. Jelzet: Metszet1978/216 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A nyár végén megszavazott újoncállítási törvénnyel lehetőség nyílt a „régi” császári-királyi (más néven sorezredi) és az „új” honvédalakulatok sorainak kiegészítésére is. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöknek óriási szerepe volt a honvéd zászlóaljak példátlanul gyors kiállításában. A horvát invázió szempontjából azonban mégis elég későn, szeptember második felében indult meg – akkor is királyi szentesítés nélkül – az újoncok besorozása. Jelačić seregének nyomasztó létszámbeli fölénye arra indította Kossuthot, hogy szeptember 22-én maga induljon alföldi honvédtoborzó körútjára, abban a szilárd meggyőződésben, hogy...

Az események ismeretében kétségkívül prófétai meglátásnak tekinthető bíztatást a csata napja előtt sem a legtöbb kortárs jövőképe, sem a tények sugallta felállás nem látszott alátámasztani.

• 
• 

A régi császári-királyi hadsereg tisztjei által irányított, Dunántúlon összevont magyar haderő a szeptember 11-én indult támadás óta ugyanis folyamatosan hátrált. A túlerő nyomása mellett ebben szerepet játszott a bátor helytálláshoz szükséges határozott állásfoglalás hiánya is. A törvényesség ösvényének megtartása nemcsak Batthyány Lajos miniszterelnöknek, hanem a sereg vezetőinek is szívügye volt. A királyra és a magyar alkotmányra tett katonai eskü ellentmondása a lelkiismeretre nehezedett; józan ésszel nézve pedig a tisztázatlan helyzetben a haditörvényszék fenyegetésével kerülhetett szembe, aki lépni mert. A magyar közkatonákat s az „új” honvédtiszteket efféle aggályok sokkal kevésbé terhelték, soraikban az akkori hazafias körökben elterjedt...

Az állásfoglalás veszélyessége. Az eredetileg „nagyon függő” és „nagyon független” politikusokról készített gúnyrajz szélesebb körben is találó. In: Charivari (Dongó), 1848. 14. sz. (aug. 16.), 55. – Törzsgyűjtemény

Valójában a törvényesség útja ebben az időben mindkét szembenálló fél szavajárásának központi eleme volt, de megvalósítása egyre komolyabb nehézségekbe ütközött. A korabeli fonák viszonyokat jól példázza Jelačić báró báni méltóságától való megfosztása, majd visszahelyezése. Az ezzel kapcsolatos rendeletek közül az első, a király június 10-i manifesztuma még engedetlen pártütőnek titulálja a horvát bánt, s éppen csak hogy nem nevezi nyíltan „konok árulónak”. A szeptember 4-iki az én kedves Jelačić báróm megszólítással kezdődő királyi leirat mind hangnemében, mind tartalmában az előzőnek kiáltó ellentéte. Nem csoda hát, hogy a magyar sereg fővezérségét szeptember 22-én (a hivatalos kinevezés szerint szeptember 27-én) elvállaló Móga János altábornagy nehéz döntés elé került.

Móga János német nyelvű katonai feljegyzése Csány László kormánybiztosnak, a csapatok ellátása tárgyában. Fehérvár, 1848. szept. 23. – Kézirattár, Analekta 4194.

A hadsereg magatartása a fent vázolt lelkiismereti kérdések és a bizonytalan lojalitás miatt előre megjósolhatatlan volt. A helyzet tisztázása érdekében érkezett két országgyűlési képviselő, Ludvigh János és Repeczky Ferenc a magyar táborba, ahol éppen a miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos is tartózkodott. A képviselők az országgyűlés határozott végzését hozták, mely szerint elvárják a hadsereg vezetésétől, hogy Jelačićcsal a főváros védelmében megütközzék. A magyar sereget a fővezér ekkor már, nehezen indokolható módon, Martonvásárig kívánta visszarendelni. A sukorói templomban összehívott haditanácson erre reagálva elhangzott, a vitéz hadsereg...

Az ezután következő jelenetek joggal beleillenének egy fordulatos Jókai-regénybe. A haditanácson kialakult vita hevében a kissé túlzó vádaskodások nyomán Móga tisztjeivel együtt leoldotta a kardját. A vezetőség lemondásával kritikus helyzet állt elő, hiszen a „régi” tisztek vezérkari jelenléte biztosította a sorezredbeli altisztek engedelmességét is. A hadsereg „szakítószilárdsági tesztje”, úgy tűnt, még az ellenséggel való összecsapás előtt negatív eredménnyel zárul.
A helyzetet Batthyány Lajos fellépése mentette meg, akinek sikerült visszaállítani Mógáék bizalmát az országgyűlés eljárásának törvényességében és megteremteni az együttműködés szellemét. A miniszterelnök nyugodt érvelésére Móga elkötelezte magát, hogy megtartja csapatainak addig elfoglalt állásait és Jelačićcsal szembeszáll abban az esetben, ha a támadás a másik fél kezdeményezésére történik. Az állásfoglalás így megszületett – az utolsó pillanatban, de még éppen időben. 

Szádeczky-Kardoss Zsófia (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.