Jób Dániel 1945 k. Jelzet: KA 5291/3 – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

Jób Dániel Aradon született 1879. december 22-én, Jób Ede és Bródy Sarolta (Bródy Sándor rokona) gyermekeként. A középiskola elvégzése után újságíróként, színikritikusként kezdte – eleinte sajtóperekkel, verekedésekkel és párbajokkal tarkított – pályáját. 1908-ban jelent meg Ifjúkor című novelláskötete, ami ismertté, elismertté és nagy reménységgé tette – későbbi sikeres rendezései mellett a színházi elfoglaltságai miatt meg nem írt irodalmi műveit mint veszteséget is számon tartották. 1909. júniusban szerződött rendezőként a Vígszínházhoz, munkáját egy tanulmányúttal kezdte. Rendezői munkásságát Max Reinhardt és Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij, és persze mindenekelőtt Ditrói Mór módszerei határozták meg – a tízes évektől haláláig Jób Dániel képviselte és fejlesztette tovább a Ditrói által kialakított, úgynevezett „vígszínházi stílust.”  

Első rendezése Lengyel Menyhért Tájfun című drámája volt, amellyel megalapozta hírnevét.

Lengyel Menyhért: Tajfun, bem.: 1909. október 30. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

A tízes években olyan magyar darabok kerültek színre Jób Dániel rendezésében a Vígszínházban, mint például A masamód, A Tündérlaki lányok (Heltai Jenő); A testőr, Farsang, Liliom, A hattyú, Az üvegcipő (Molnár Ferenc); A próféta, A táncosnő (Lengyel Menyhért); Györgyike, drága gyermek, Bella, Hermelin (Szomory Dezső); Kék róka (Herczeg Ferenc) és az Orgonavirág (Bródy Sándor).

• 
• 
• 
• 
• 

Edward Knoblauch Őnagysága ruhája című darabjának színlapjain tüntetik fel először külön is Jób Dánielt rendezőként – a nagy sikerű előadás Fedák Sári vendégjátéka volt.

Eduard Knoblauch: Őnagysága ruhája, bem.: Vígszínház, 1915. október 23. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

• 
• 
• 

A külföldi színművek közül Jób Dániel sikeres rendezései voltak még ebben az időben többek között a Pygmalion, a Candida (George Bernard Shaw), a Féltékenység és a Szenvedély (Petrovics Mihail Arcübasev).

Mihail Petrovics Arcübasev: Féltékenység, bem.: Vígszínház, 1917. szeptember 19. Színlap 1918. jan. 9. – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

1918-ban Jób Dániel saját művét is bemutatta a Vígszínház Őszi vihar címmel.

• 
• 
• 
• 

A darabja (amit később Bécsben is bemutattak) nem aratott osztatlan sikert, de rendezéseit a kritikák továbbra is a „zseniális”, „mintaszerű”, „stílusos”, „elsőrangú”, „finom”, „kitűnő” jelzőkkel illették, a Vígszínház színészeihez mérhető sztárrá vált. Miután Ben Blumenthal megvette a Vígszínházat Faludi Gábortól, 1921 szeptemberétől a gazdasági vezetés Roboz Imréhez került, a művészeti igazgató pedig Jób Dániel lett. Az első világháború utáni évtizedben a Vígszínház egyszerre küzdött a puszta fennmaradásért és a Jób Dániel nevével fémjelzett művészeti program megvalósításáért. Előbbi a háború okozta nehézségektől sújtott közönségtől függött, így a színház elsődleges célja ennek a mindennapi nehézségeit felejteni vágyó közönségnek a szórakoztatása, vigasztalása volt.

Jób művészi koncepciójának a más színpadokon már sikeres magyar szerzők új darabjainak bemutatása mellett talán leglátványosabb eleme volt Anton Pavlovics Csehov műveinek színre hozása. Az első a Ványa bácsi volt, 1920. május 8-án, Jób Dániel fordításában. A második a Három nővér 1922. október 15-én, a következő 1923. szeptember 29-én az Ivanov, és végül a Cseresznyéskert 1924. szeptember 13-án.

• 
• 

Jób igazgatóként mindegyik bemutató próbáit felügyelte, így lényegében mindegyiknél az ő szemléletmódja érvényesült.

A sikerekhez a színészek játéka mellett minden esetben hozzájárult a látvány, a lehető legnagyobb illúziót megteremtő színpadkép, amelyet Jób Dániel a díszlettervezővel és a rendezővel együtt alakított ki, gyakran úgy, hogy közösen kirándulást tettek a darabban megjelenő helyekre.

A Csehov-darabokon kívül a külföldiek közül az évtized legfontosabb vígszínházi bemutatói voltak Jób Dániel közreműködésével: John Gabriel Borkman (Henrik Ibsen); R.U.R. (Karel Čapek); Nagy Katalin (George Bernard Shaw); Nyu (Oszip Dümov); Úriemberek (John Galsworthy); Hat szerep keres egy szerzőt (Luigi Pirandello).
Mivel Jób kiemelten fontosnak tartotta, hogy a Vígszínház műsorának alapját magyar drámák adják, az ő művészeti igazgatása alatt természetesen maradtak a repertoáron a korábban már sikeres magyar szerzők, és csatlakoztak hozzájuk újak is. Az 1920-as években került színre többek között Hajó Sándor A pletyka; Herczeg Ferenc Aranyborjú, Majomszinház; Heltai Jenő A kis cukrászda, Arcok és álarcok: három egyfelv. (Karácsonyi vers, Az orvos és a halál, Menazséria); Szomory Dezső Gloria, Szabóky Zsigmond Rafael; Vajda Ernő Délibáb (Fata Morgana); Zilahy Lajos Csillagok; Fazekas Imre Madonna; Szenes Béla Nem nősülök!; Harsányi Zsolt A Noszty fiu esete Tóth Marival; Fodor László A diszelőadás, A templom egere; Móricz Zsigmond Úri muri és Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című darabja.

Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye bem.: Vígszínház, 1930. november 6., Gömbaszögi Frida mint Irina és Jávor Pál mint Csaholyi. Fénykép. Levelezőlap. Jelzet: KA 7647/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár Színháztörténeti gyűjtemény

Az egyik legnagyobb színpadi sikert Mikszáth Kálmán A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényének Harsányi Zsolt-féle átdolgozott változata aratta, a magyar drámairodalom szempontjából az Aranyborjú és a Feketeszárú cseresznye voltak a legfontosabb bemutatók. A harmincas évek elejétől csökkent Jób saját hivatalos rendezéseinek száma, de az a gyakorlat, hogy az utolsó néhány próbát minden darab esetében személyesen felügyelte, nem változott.
Ennek az időszaknak az elején Jób kifejezetten optimistán nyilatkozott a színház lehetőségeiről. Úgy gondolta, hogy az ország magához tért a háború és a trianoni béke okozta sokkból, és elindult a fejlődés és gyarapodás útján, ezért a korábbi, főleg a szórakoztatásra koncentráló repertoárt is lassan leválthatja egy, az aktuális kultúrpolitikához is jobban illeszkedő, illetve nagyobb arányban komolyabb darabokat tartalmazó műsor. Ennek érdekében szerette volna folytatni az új magyar darabok színre hozásának gyakorlatát. Egy Erdélyi ciklusnak nevezett előadás-sorozatot is tervezett, amelyben az Erdélyi Helikon drámapályázatának nyertes műveit játszották volna; ebből azonban csak az első előadás került a nézők elé, ez Kós Károly Budai Nagy Antal című színműve volt, amelyet 1937. január 21-én mutattak be.

Ekkor lett a sajtóban nyilvánosan közbeszéd tárgya Jób magánélete is: 1934-ben párbajozott Brammer Pállal, az 1929-es év európai szépségkirálynőjének, Simon Böskének férjével. A pár válását 1935-ben mondták ki, Jób Dániel és Simon Böske 1938-ban házasodtak össze.

Simon Böske, született Simon Erzsébet (Keszthely, 1909. február 15. – Budapest, 1970. október 28.) az első magyar szépségkirálynő, akit 1929-ben Miss Európává is választottak. A kép forrása: Wikimedia commons

1935-ben megünnepelték Jób Dániel vígszínházi tagságának 25. évfordulóját, ekkor alapították meg a tiszteleti tagságot, amit ő kapott meg elsőként. Ez alkalomból a sajtóban sokan és elismerően méltatták személyét és munkásságát.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár) 

Felhasznált irodalom:

• Berczeli A. Károlyné: A Vigszínház műsora 1896–1949 (Színháztörténeti füzetek 33.), Budapest, OSZMI, 1960.
• Csiszár Mirella: Színháztörténet nagyítóval: források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920–1949, [Budapest], PIM, OSZMI, 2018.
• Lengyel György: A magyar színház monogámiája. Rendezői utak és stílusok 1923–1956. In: Színház, 38. évf. 8. sz. (2005. augusztus)
• Magyar Bálint: A Vígszínház története alapításától az államosításig: 1896–1949, Budapest, Szépirodalmi, 1979.
• Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk. Székely György], Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
• Simon Böske naplója [sajtó alá rend., az életrajzot írta] Szarka Lajos, Keszthely, Immánuel Magyar–Izraeli Baráti Társaság, 2017.
• Somló István: Kor- és pályatársak, [ill. Würtz Ádám], Budapest, Magvető, 1968.

Kapcsolódó blogbejegyzések:

• „[A] művészi és színházi siker teljességében”. 102 éve mutatták be Csehov Három nővérét Magyarországon, október 15.
• „Nem festett diplomatákat és politikusokat, hanem igaz embereket…” 100 éve hunyt el Bródy Sándor, író, publicista, augusztus 12.
• A kabátos ember. 170 éve, 1851. október 5-én született Ditrói Mór színész, rendező, színigazgató, október 05.
• Tolnay Klári emlékezete. 25 évvel ezelőtt hunyt el a kedvelt színésznő, október 27.
• A vitákat generáló, vitathatatlan jelentőségű életmű. 145 éve született Molnár Ferenc író, drámaíró, publicista, január 12.
• A színésznő és a történelem: Fedák Sárira emlékezünk, október 26.

Idén szeptember 11-én lett volna 80 éves Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténész, nyelvész, a kolozsvári „Babeș-Bolyai” Tudományegyetem professzora, a BBTE Bölcsészkar Irodalomtudományi Tanszékének egykori vezetője, Pulitzer-díjas publicista, számos fontos szakkönyv és tanulmány szerzője, irodalomszervező, politikus. Ebből az alkalomból szerveztek egy emlékkonferenciát a Magyar Irodalomtudományi Intézet oktatói, név szerint Berszán István egyetemi tanár, Balázs Imre József docens és T. Szabó Levente egyetemi tanár. A konferencia programfüzete elérhető itt. A rendezvényen meghívott előadóként vettem részt. Előadásom Gyimesi Éva egyetemi szövegapparátusáról szólt, amelyet irodalomelmélet előadásain, szemináriumain és a szakkollégiumi foglalkozásokon használt, 1991 és 1997 között, illetve az ő tanári habitusának néhány mozzanatát elevenítette föl. Így témájából adódóan ez az előadás tovább színesíti Gyimesi Éva, a tanár és az ember portréját. Ennek szövegét közlöm az alábbiakban.

Cs. Gyimesi Éva a kilencvenes évek elején. A kép forrása: Facebook

Mi az irodalom?

Mivel kezdte Gyimesi Éva irodalomelmélet előadásait a kolozsvári egyetem bölcsészkarán 1991 őszén? Egy ma már klasszikus értékű művel: az 1943-ban született Terry Eagleton professzor Literary Theory. An Introduction című könyvével. Ha van olyan diszciplína, amelyet irodalomelmélet néven ismerünk, akkor nyilvánvalóan létezik valami, amit irodalomnak nevezünk. Eagleton a könyv bevezetőjében felteszi a kérdést: What is literature? Mi az irodalom? Ha nem kérdezik: tudom. Ha kérdezik: nem tudom. Meghatározhatjuk például így: az irodalom azon írások összessége, amelyek az emberi képzelőerő szülöttei: fiktív szövegek, nem felelnek meg a valóságnak, nem igazak betű szerint (writings which are not literally true). (Terry Eagleton: Literary Theory. An Introduction. Second Edition. Oxford, Blackwell Publishing, 1996, 1.) Azonban ez a próbálkozás az irodalom definíciójára már néhány rövid mondattal is megcáfolható. A 17. századi angol irodalom fogalma például magában foglalja Shakespeare, Webster, Marwell és Milton műveit, ezen kívül Francis Bacon esszéit, John Donne szentbeszédeit, John Bunyan spirituális önéletrajzát (A zarándok útja – The Pilgrim’s Progress), és Sir Thomas Browne összes írását. A 17. századi francia irodalom fogalmába tartoznak többek között Corneille és Racine színművei, La Rochefoucauld maximái, Bossuet gyászbeszédei, Boileau értekezése a költészetről, Madame de Sévigné lányához írott levelei, valamint Descartes és Pascal filozófiai írásai. A 19. századi angol irodalomhoz tartoznak Charles Lamb esszéi, de nem tartoznak oda Jeremy Bentham írásai; odatartoznak John Stuart Mill filozófiai művei, de nem tartoznak oda Charles Darwin vagy Herbert Spencer írásai. Az irodalom tehát koronként és helyenként változó tartalmú fogalom.

Egy másfajta kísérlet lehet az irodalom fogalmának definiálására, ha azt mondjuk, hogy az irodalmi műalkotásokra egy speciális, a hétköznapitól eltérő nyelvhasználat jellemző. Roman Jakobson, a strukturalista nyelvész és irodalomtudós mondása szerint a költészet egy szervezett erőszak a mindennapi nyelvvel szemben (an organized violence committed on ordinary speech). Az irodalom átalakítja, hatásosabbá, intenzívebbé teszi a nyelvet, szisztematikus alapon különbözővé teszi a hétköznapi beszédtől. Egy egész irodalomelméleti irányzat épült erre a definícióra az 1920-as, 30-as években, az orosz formalizmus, amelyet Jakobson neve mellett Viktor Sklovszkij, Borisz Eichenbaum, Oszip Brik, Jurij Tinyanov és Borisz Tomasevszkij neve fémjelez. Napjainkban is időtálló kulcsfogalma ennek az irányzatnak az osztranyenyije, amelyet latin-magyar műszóval úgy is nevezünk, hogy defamiliarizáció (különössé tevés). A formalizmus a lényeget tekintve egy nyelvészeti alapú irodalomtudományt jelentett, amelyet egy tisztán materialista irodalomelméletként vezettek be. Az irodalmi mű e szerint a koncepció szerint nem eszmék hordozója, nem is a társadalmi valóság tükrözője, végképp nem valamiféle transzcendentális valóság megjelenítője, hanem egy materiális tény, amelynek szerkezeti felépítése és működése a gépekhez hasonlóan tanulmányozható. Ám e formalista kör vezetője, Jakobson elég hamar kiábrándult a bolsevik rendszerből, és megfogalmazta később híressé vált aforizmáját: A jelentés nélküli nyelvészet értelmetlen (Linguistics without meaning is meaningless). Jakobson Amerikában végzett nyelvészeti kutatásai a nyelv kommunikációs funkcióira, a nyelvi és nem nyelvi jelekre irányultak. Ezáltal a modern szemiotika, információelmélet egyik megalapítójának számít.

A szemiotika eszmeköre pedig az irodalom egy harmadik definíciójához vezet el bennünket. Ez is megkérdőjelezhető, természetesen, az előző kettőhöz hasonlóan. Az irodalmi szövegekben sajátos szemiózis, jelképződés, jelentésképződés figyelhető meg. Gyakoriak a hétköznapi jelentések mellett az átvitt értelmű, figuratív jelentések. A szóképek, alakzatok szinte minden irodalmi szövegben jelen vannak, és gyakran rendszert, valamilyen nagyobb jelentésuniverzumot is alkotnak. Valamennyi szókép közül talán legősibb és napjainkig legnépszerűbb a szimbólum. A középkor és kora újkor irodalmát egyfajta általános, univerzális szimbolizmus jellemezte. A szimbolizmus egy újabb formája a 20. század eleji avantgárd irodalomban jelent meg, legújabb formája pedig a neoavantgárd irodalmi szövegekben. Az itt röviden felvázoltak alapján ezt a definíciót stilisztikai alapú definíciónak is nevezhetjük. Eszerint az irodalmi szövegekben az egyes szavak, kifejezések sajátos „helyi értékkel” bírnak: az irodalomban még fontosabb a hangulati érték, stílusérték, mint a hétköznapi nyelvhasználatban.

Gyimesi Éva Emlékkonferencia, második nap. A képen balról jobbra: T. Szabó Levente, Balogh F. András, Tóth Zsombor és Gábor Csilla. Szerző felvétele

Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer

A korszerű műelemzés legfontosabb szempontjait Gyimesi Éva elsősorban Hans-Georg Gadamer filozófiai hermeneutikájából kiindulva vázolta fel számunkra. Gadamer Igazság és módszer című műve, amelyben ezt a hermeneutikai koncepciót részletesen kidolgozta, Heidegger filozófiájából indul ki. Heidegger létfilozófiai írásaiban kezdeményezte ennek a megalkotását, de nem vitte végbe. Gadamer célja tulajdonképpen az emberi megértés természetének a megvilágítása. A hermeneutika, amint rögtön a fogalom bevezetésekor Gyimesi tanárnő is kihangsúlyozta, a keresztény bibliamagyarázat, bibliaértelmezés hagyományából származik. Gadamer említett művében a hermeneutikai kör fogalma, a részekből az egészre való következtetés, majd ismét visszatérés a részekhez, így jutva el a megismerés egyre magasabb fokára, a keresztény hagyományok kontextusában az immanens és transzcendens világ kapcsolatára is utal. Az „egész” fogalma túlmutat a vizsgált, elemzett irodalmi szöveg korpuszán, és Gadamer filozófiája szerint az irodalmi műveket is valamiképp hasonlóan értjük meg, mint a Szentírást. Az egész ebben a filozófiai hermeneutikában a minden létező szöveg archetípusaként létező isteni értelmet, az örök Igét, a Teremtő örök tervét is jelenti, amelyben az egész történelem benne foglaltatik, ab initio ad finem, kezdettől fogva a végezetig. Az előítélet fogalma pedig, amelyből a megértésre törekvő szubjektum kiindul, itt nem csupán a korábban már megtanult ismereteket tartalmazza, hanem a Teremtőtől készen kapott, belénk öntött tudást is (scientia infusa), amely az ősszülőktől maradt ránk. Gadamer szerint a megértés elsősorban nem a szubjektumon alapszik, hanem az objektív valóságon. A platóni dialóguselv fogalomkörére is utal: „valami oda van téve középre”, ahogy a görögök mondották, amelyből a beszélgetőpartnerek részesednek. A dolog igazsága kapcsolja össze új közösséggé a beszélgetőpartnereket. Hasonlóképpen, az olvasó, a befogadó is dialógusba kerül a művel a megértés során: a szöveg megszólít bennünket, interakcióba lépünk vele. Gadamer szerint ilyenkor teljes joggal szólhatunk hermeneutikai beszélgetésről. (Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Budapest, Gondolat, 1984, 272.) Az Igazság és módszer harmadik része tárgyalja részletesen az itt röviden felemlített gondolatokat (Harmadik rész, 2. b. Nyelv és verbum). Lássunk most ebből két rövid részletet:

Roland Barthes: A szöveg öröme

A szöveg és olvasó, befogadó viszonyának jellemzése kapcsán fontos volt még Gyimesi Éva előadásain, szemináriumain a francia esszéista, filozófus, nyelvész, kritikus, Roland Barthes irodalomelméleti tanulmánya, A szöveg öröme. Barthes eme írása szerint a nyelv az irodalmon innen helyezkedik el, a stílus viszont már az irodalmon túl. A stílus, azaz a képek, az előadásmód, a szókincs, motívumkincs, toposzok révén az író saját személyiségét, múltját, testét, lelkét viszi bele az irodalmi szövegbe. A stílus fogalma egy öntörvényű nyelvezet kialakulását jelenti, amely a szerző saját életéből, magánmitológiájából táplálkozik: a saját stílus kialakulása az a titkos folyamat, amelynek során a szerző tudatában a szavak és a dolgok első ízben kapcsolódnak össze párokba. Ezt a folyamatot az író, költő részéről az ihlet, ihletettség jellemzi, az olvasó, befogadó részéről pedig, aki tapasztalt, művelt olvasóként a szövegen keresztül képes belelátni ebbe a magánmitológiába, az öröm, a gyönyör, a meghatottság. Barthes itt kitér az öröm – gyönyör fogalompár részletesebb jellemzésére is. A francia nyelvben, ugyanúgy, mint a magyarban, az öröm inkább spirituális jellegű, tisztább, felsőbbrendű, a gyönyör pedig nyersebb, inkább testi jellegű. Beleveszve a szöveg közegébe (nem mögötte, Deus ex machinaként) mindig ott van a másik ember, a szerző. Az értő olvasó intim, családias viszonyba kerül a szöveggel, a szöveg révén pedig a szerzővel.

Szövegközpontú műelemzés. Close reading

A korszerű műelemzés szövegközpontú, azaz elsősorban a szövegből indul ki, a szövegre irányul. A szerzővel csak annyiban foglalkozik az elemző, amennyiben az valóban fontos a mű megértése céljából. A jó műelemzés nem jelenti azt, hogy az elemző mindent el akar mondani a szóban forgó irodalmi műről, hanem azt jelenti, hogy előfeltevéseinkből kiindulva választunk egy szempontot az elemzéshez, és a választott szempont szerinti jelentésirányt követjük végig a szövegben az elemzés során. Iskolás módon fogalmazva a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy műelemzést valahogy ehhez hasonlóan vezetünk be: „Ez a vers/ elbeszélés/ regény/... kínálja azt a szempontot, hogy...” Ez természetesen nem valami állandósult formula, hanem a gyakorlatban legtöbbször azzal helyettesíthetjük, hogy megmutatjuk az első helyet a szövegben, ahol az általunk választott szempont, jelentésirány megfigyelhető. A jó műelemzés tehát nem teljességre törekvő, hanem aspektuális. Ide, a korszerű műelemzés módszertanához kapcsolódik a szoros olvasás (close reading) fogalomköre, amely egy rövidebb szöveg, szövegrészlet többszöri figyelmes olvasás nyomán való interpretálását, magyarázatát jelenti. A szoros olvasás módszerében fontos szerepe van a szintaxisra és a szóhasználatra való odafigyelésnek is.

Cs. Gyímesi Éva: Teremtett világ. Rendhagyó bevezetés az irodalomba, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1983. Címlap – Törzsgyűjtemény

Jacques Derrida: Grammatológia

A legújabb kori műelemzések szövegközpontúsága, a nyelvészeti, jelentéstani kiindulópontú műelemzések módszertana, fogalomvilága jellemző módon a francia filozófus, Jacques Derrida Grammatológia című művéhez is elvezeti a posztmodern kor irodalomtudósait. Derrida filozófiai és irodalmi módszere a dekonstrukció, talán legfontosabb fogalma az elkülönböződés (différance), amellyel a dolgok, a létezők különbözőségét hangsúlyozza, a hagyományos filozófiai rendszerek középpont-fogalmával szemben. Nála a szubjektum sem centrum, hanem bizonyos konstrukciók állandóan változó összessége. Kiemelten foglalkoztatta a nyelvek kérdésköre, írástörténettel is foglalkozott, és ezen az úton haladva mégis elég sokat foglalkozott a filozófiai rendszeréből kihagyott középpont kérdésével is, hiszen már a mű címe is, az első rész előtt álló mottókkal együtt a nyelv és az írás ősiségére, természetfölötti eredetére utal:

A mottók után, rögtön az első bekezdésben bevezeti a szerző az etnocentrizmus és a logocentrizmus fogalmát, amelyek a műben számos helyen szerepelnek, mindig tagadó, negatív kontextusban, de gyakori jelenlétükkel a tagadás révén is folyton visszautalnak a posztmodern előtti, „premodern” filozófia alapfogalmaira és értékrendjére.

Gyimesi Éva tanári habitusa

Gyimesi tanárnő irodalomelmélet előadásain azzal a kérdéskörrel is foglalkozott, hogy az egyetemi életben az oktatás, tanítás, gyakorlati célú ismeretátadás mellett mindenképp helye van az erkölcsi nevelésnek is. Kiváló tájékozottságára vall, hogy ehhez már 1991 őszén igénybe vette Karl Jaspers Az egyetem eszméje című tanulmányát is, amely akkor alig egy éve, 1990-ben látott napvilágot magyar nyelven, Gáspár Csaba László fordításában. E tanulmánynak A nevelés című alfejezetében Jaspers a nevelés három alapformáját említi: skolasztikus nevelés, mester általi nevelés és szókratészi nevelés. A szókratészi nevelést tartja leginkább megfelelőnek az egyetemek számára. Az egyetemi képzés szintje ugyanis azt jelenti, hogy a tanár és a diák az értelem dolgában azonos nívón áll. A diákok már nem gyerekek, hanem felnőttek, akik már érettek az önmagukkal szembeni teljes felelősségre. A tanárok nem utasításokat osztogatnak, nem személyes irányítást nyújtanak. Ám ennek vannak veszélyei is. Mivel ez az élet csak a saját felelősség alapján gyarapodik, ezért már a diák is önmagára van utalva. Megvan a szabadsága arra is, hogy elkallódjék. Az egyetem így oda juthat, hogy többé-kevésbé magasan képzett bűnözőket ad a társadalomnak. (Karl Jaspers: Az egyetem eszméje Ford. Gáspár Csaba László. In: Csejtei Dezső – Dékány András – Simon Ferenc (szerk.): Ész, élet, egzisztencia, Szeged, Társadalomtudományi Kör, 1990, 227–228.)

Søren Kierkegaard keresztény egzisztencializmusa szintén fontos téma volt az irodalomelmélet órákon. E filozófiai rendszer alapfogalma, a létbe vetettség azt jelenti, hogy az emberi lét nagyon sok lehetőséget rejt magában; sokkal többet, mint amennyit valóra is tudunk váltani életünk során. Minden ember személyes felelőssége az, hogy a talentumaiból mit és mennyit kamatoztat. Ugyanúgy, mint Kierkegaard Vagy-vagy című főművében, ez a problémafelvetés Gyimesi Évánál sem egy parttalan dilemma volt. A dán filozófushoz hasonlóan ő is pozitív jelentésirányt adott neki: használjuk jóra a nekünk adatott időt, napjainkat, éveinket. Feltétel nélkül hitt abban, hogy minden ember nevelhető. Az erkölcsi nevelésben pedig nagy szerepe van a tanár erkölcsi habitusának. Az alázat fontosságát hangsúlyozta nem egyszer. Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébánosról, aki ebben az időben a gyóntatója is volt, azt tartotta, hogy benne igen sok és komoly, őszinte alázat van, és ezért nagyra becsülte őt. Néha ünnepélyes, néha kissé archaikus beszédstílus jellemezte. Ez nála főként nemzedéki sajátosság volt. A frontális módszert gyakorolta leginkább, nemcsak katedráról prédikált, hanem bejött a padsorok közé is; a már meglévő alapokra igyekezett az új ismereteket ráépíteni. De mikor ez nem volt lehetséges, egy kis mosollyal rendszerint így szólt: „Itt most hadd segítsek egy kicsit”. Aztán elmondta azt, amit ott és akkor nem tudott közvetlenül hozzákapcsolni a már meglévő ismereteinkhez. Nagyon lelkes előadó volt, megvárta, kereste a pozitív visszajelzést a hallgatói részéről, és addig fogalmazta újra a közlendőit, míg valóban sikeres nem lett a kommunikáció. Sokat publikált, örökösen élt benne a közlés vágya. Ezt az attitűdöt tanítványaiban is sokra becsülte. Ugyanakkor emiatt lelkifurdalása is volt, és magánbeszélgetésben többször is mondta, hogy úgy érzi, hatalmas gőg van benne, és ettől meg kell szabadulnia. Ilyen igényes szemmel nézte magát. Az igazságot kereste mindig, az volt számára a legfontosabb. Egy percig sem volt kétséges előtte, hogy érdemes becsületesen élni. Én úgy gondolom, hogy a rengeteg értékes gondolat között, amelyet közölt velünk, tanítványaival, később barátaival, pályatársaival az évek során, alighanem ez volt a legfontosabb, amelyet nem szavakkal, hanem puszta jelenlétével adott át nekünk.

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

120 évvel ezelőtt, 1905. december 15-én született a kétszeres Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerző, érdemes és kiváló művész, a Zeneakadémia legendás zeneszerzéstanára, Farkas Ferenc (1905–2000). Tanulmányait a Zeneakadémián Siklós Albertnél (1878–1942) és Weiner Leónál (1885–1960), majd ösztöndíjasként Rómában, a Santa Cecilia Akadémián Ottorino Respighinél (1879–1936) folytatta. Hosszabb külföldi tartózkodását követően a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában tanított, majd 1943-ig a kolozsvári Állami Zenekonzervatórium zeneszerzéstanára volt, ahol később egy ideig az igazgatói feladatokat is ellátta. Kolozsváron ráadásul ebben az időszakban az ottani Nemzeti Színháznál karigazgatóként is működött. Ezt követően 1945 és 1946 között a budapesti Operaház karigazgató-helyetteseként dolgozott, majd a székesfehérvári zeneiskola igazgatója lett.
Pedagógusi pályafutása aranykorának az 1949 és 1975 közötti időszakot tekinthetjük, amikor a Zeneakadémia zeneszerzés tanszakának vezetőjeként és tanáraként olyan, később jelentős pályát befutott komponistákat tanított, mint Ligeti György (1923–2006), Kurtág György (1926), Kocsár Miklós (1933–2019), Durkó Zsolt (1934–1997), Bozay Attila (1939–1999), Szokolay Sándor (1931–2013), Petrovics Emil (1930– 2011) vagy Jeney Zoltán (1943–2019).
A sokoldalú zeneszerző szinte valamennyi zenei műfajban alkotott, amelyet hátrahagyott életműve is tanúsít: operákat, zenekari és versenyműveket, miséket és kantátákat, kórusműveket, dalokat, kamara- és szólóműveket, színpadi kísérőzenéket, valamint filmzenéket is. A zeneszerző hagyatékát 2015-ben fia, a külföldön élő karmester, Farkas András (1945) ajándékozta a nemzeti könyvtár zenei gyűjteményének, amely nem csupán a Farkas-életmű óriási zenszerzői termését – több, mint 800 kompozícióját –, de jelentős sajtódokumentációt és a komponista levelezését is magába foglalja. A gyűjtemény egyes unikális példányai között ráadásul más zeneszerzők egy-egy művét is megtalálhatjuk – nem csupán egykori mestere, a nemzetközi hírű olasz zeneszerző, Ottorino Respighi néhány soros autográfját, de tanítványai és pályatársai művei közül is néhányat.

Farkas Ferenc és Ottorino Respighi Rómában (1929). A kép forrása: Farkas Ferenc hivatalos honlapja

Farkas római tanulmányútja idejéből származik az a kézirat, amely mestere és Farkas Ferenc kézírásában maradt fenn. A dokumentum a zeneszerzésórák mementójaként egyfajta stílusgyakorlatot rögzít: Farkasnak Paolo Quagliati (c. 1555–1628) villanelájára – egy olasz, reneszánsz népies dallamra – kellett változatokat írnia. A lenti kottakézirat kezdetén a Quagliati-mű részlete látható Respighi kézírásában.

A zeneszerzésórák egyik mementója: a Quagliati-mű Respighi kézírásával, alatta pedig a fiatal Farkas feldolgozásának variációi láthatók. Jelzet: Ms. mus. 18.177 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Római tanulmányainak unikális dokumentuma mellett néhány saját tanítványának kézirata is fennmaradt Farkas Ferenc hagyatékában.
Kocsár Miklós, aki 1954-ben, 21 évesen került Farkas Ferenc osztályába, egy kedves zongoraművel tisztelgett egykori mestere előtt 90. születésnapján. Az Omaggio á Ferenc Farkas című zongoraműve első oldalán az alábbi ajánlást olvashatjuk 1995. október 8-i dátummal: „Szeretett mesterem, Farkas Ferenc 90. születésnapjára”.

Kocsár Miklós: Omaggio per Pianoforte – Farkas Ferenc 90. születésnapjára. Jelzet: Ms. mus. 18.179 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A hagyaték Farkas két nagy tanítványa – a második világháborút követő időszak két legfontosabb zeneszerzője –, Kurtág György és Ligeti György egy-egy különleges kéziratát is megőrizte. Bár a Zeneakadémián először mindketten Veress Sándor (1907–1992) zeneszerzésosztályába kerültek – ahol Ligeti 1945 őszén, Kurtág pedig 1946-ban kezdte meg tanulmányait –, Veress 1948 végi távozása után végül mindketten Farkas növendékei lettek. A nemzetközi zeneéletben is elismertté vált zeneszerzők Farkas-hagyatékban fennmaradt kéziratai más-más szempontból tekinthetők jelentősnek. A Bihari román táncok Ligeti-féle átirata azért is bír nagy jelentőséggel, mert bár a zeneszerző fiatalkori műveinek jegyzékében szerepel, a szakirodalom azonban mindeddig nem tudott a különleges kézirat hollétéről.

A Bihari román táncok Ligeti-féle feldolgozása Farkas Ferenc hagyatékában. Jelzet: Ms. mus. 17.611/a/4 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kurtág György 1992. márciusi datálású kézirata Farkas Ferencnek szóló ajánlást tartalmaz: a ... Még az édes méz is... című kompozíció feliratán az alábbi sorok olvashatóak: „a nehéz napokban szeretettel / Farkas Ferencnek.” A mű mellékleteként – amelyet valószínűleg Farkas később csatolt a kompozícióhoz – Kurtág György egy korábbi, Farkas Ferencnek szóló rövid levele található. Az 1973-as datálású (válasz)levélben Kurtág köszönetet mond mesterének, s mint írja: „Köszönöm soraidat és köszönöm azt, ahogy a szakmát vezetéseddel megtanulhattam.” A Farkas-hagyatékban őrzött Kurtág-mű egyébként nem ismeretlen, hiszen a nyomtatásban is megjelent Játékok hatodik füzetének a 27. darabja.
A most előkerült Kurtág-kézirat azért is különleges, mert a 2026-ban születésének 100. évfordulóját ünneplő zeneszerző művei közül a nemzeti könyvtár zenei gyűjteménye ezen kívül csak egyetlen Kurtág-kézirattal büszkélkedhet: az op. 11-es Pilinszky János verseire írt 4 dal kéziratos partitúrájával (Ms. mus. 6060). Másolói példányban ugyan, de Kurtág autográf bejegyzéseit tartalmazó op. 1-es 1. vonósnégyes partitúrája is érdekes dokumentuma az állománynak (Ms. mus. 12.773).

Kurtág György: „... Még az édes méz is...” – a Játékok hatodik füzetének zongoradarabja Farkas Ferenc hagyatékából. Jelzet: Ms. mus. 18.182. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Rajtuk kívül Farkas személyes-szakmai kapcsolatainak dokumentumaként Pongrácz Zoltán és Takács Jenő egy-egy kézirata is fennmaradt a gazdag gyűjteményben.
A Kodály-tanítvány Pongrácz Zoltán, az elektronikus zene magyarországi úttörőjének egyik fiatalkori kompozíciója, Az ördög ajándéka című egyfelvonásos táncjáték részlete – az I. kép, 4. jelenetének – zongorakivonata szintén a Farkas-hagyaték része. Kérdéses azonban, hogy hogyan és miért pont ennek a korai kompozíciónak a kézirata került Farkas tulajdonába.

Pongrácz Zoltán: Az ördög ajándéka című táncjáték részletének zongorakivonata Farkas Ferenc hagyatékából. Jelzet: Ms. mus. 18.181. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A bécsi Zeneakadémián tanult Takács Jenőt Farkassal személyes-szakmai kapcsolatukon túl közös érdeklődési körük is összekötötte: szinte mindketten egy időben kezdek el élénken foglalkozni a korábbi korok, jelesül a 17. század kottakézirataival és készítettek belőlük átiratokat. A Farkas-hagyatékban megőrzött Takács-autográf bal oldalán olvasható bejegyzés szerint a kotta tartalma „Takács Jenő Régi magyar zenetörténeti emlékek című előadásának végén zongorán játszandó”. A „Soproni kottáskönyv”-ből származó zenei anyagot, mint a kéziraton olvasható: „másolta és a Magyar Rádió részére kiválogatta Takács Jenő”. Nem tudható, hogy hogyan juthatott Farkas birtokába a Soproni kottáskönyv Takács által lemásolt foliópárja, az viszont bizonyos, hogy Farkas is készített feldolgozást az említett könyvben található dallamokból, mégpedig a Régi magyar táncok a XVII. századból című kompozíciójának első tételében.

Válogatás a Soproni daloskönyv dallamaiból Takács Jenő kézírásában Farkas Ferenc hagyatékából. Jelzet: Ms. mus. 18.180 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bár a 2015-ben a nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében elhelyezett hagyatékrész – még – nem tartalmaz fényképeket, a Színháztörténeti és Zeneműtár színházi gyűjteményében található néhány olyan felvétel, amely szorosan kapcsolódik a zeneszerző működéséhez: ezek közül két fényképet érdemes kiemelni, amelyen maga Farkas is szerepel. Az egyik Verdi Aidájának 1942. május 19-i kolozsvári előadásán került megörökítésre, ahol Farkas mint karigazgató szerepel a szereplőgárda és a karmester, a kolozsvári Magyar Opera igazgatója, Vaszy Viktor (1903–1979) társaságában.

Farkas Ferenc, Vaszy Viktor és a szereplőgárda tagjai Verdi Aidájának 1942-es kolozsvári előadásán. Jelzet: SZT KA 3545/7 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A másik dokumentum szintén a színháztörténeti gyűjteményben, ám annak feldolgozatlan anyagrészéből került elő idén. Az 1958 májusa végén, Farkasék otthonában rögzített felvétel nagy valószínűséggel a Vők iskolája című operett előadása után készülhetett. A fényképen a zeneszerzőn kívül felesége, Kammel Margit és fia – az örökös, Farkas András –, a rendező, Egri István, valamint a szereplőgárdából Zentai Anna, Thúry Éva és Fónay Márta is szerepel.

Farkas Ferenc családjával és a Vők iskolája szereplőgárdájával az 1958. május 31-i előadás után a zeneszerző otthonában. Jelzet: SZT KA 13.127 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A 120 éve született Farkas Ferenc életműve előtt a nemzeti könyvtár a zeneszerző kottakéziratból egy 120 tételes válogatással tiszteleg Copia elnevezésű online tartalomszolgáltatási felületén. A kéziratos anyag közzétételének engedélyezéséért fiának, Farkas Andrásnak tartozunk köszönettel.

Laskai Anna
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Farkas Ferenc hivatalos honlapja
• Gerencsér Rita: Kocsár Miklós. Magyar zeneszerzők 13., Budapest, Mágus Kiadó, 2001.
• Halász Péter: Kurtág György. Magyar zeneszerzők 3., Budapest, Mágus Kiadó, 1998.
• Kovács Ilona: Pongrácz Zoltán. Magyar zeneszerzők 29., Budapest, Mágus Kiadó, 2004.
• Friedemann Sallis: An Introduction to the Early Works of György Ligeti, Köln, Studio, 1996.

A nemzeti könyvtár ünnepi csevejében Zsupán Edina, Lauf Judit és Kisdi Klára, a HUN-REN OSZK Fragmenta et codices kutatócsoport vezetője és két kutatója, valamint Solymosi Ákos hangmérnök és Tóth Péter, a tartalompakoló kalauzolnak minket a középkori kódextöredékek világába.

Megismerhetjük a kódextöredékek megőrzésének és lefejtésének folyamatát, Mezey László örökségét, a Fragmenta et Codices Kutatócsoport működését, a digitális fragmentológia szerepét, a PAZL rövidítés feloldását és azt, hogyan kapcsolódik mindez a nemzetközi együttműködésekhez, így a svájci Fragmentarium adatbázishoz.

Az Országos Széchényi Könyvtár Copia tartalomszolgáltató felületén bárki számára elérhető, három nyelvű digitális adatbázisba a kutatók folyamatosan töltik fel a feldolgozott darabokat. 

Csatlakozz, ha érdekel, hogyan lesz a pergamenből történet, és mi mindenre képes a digitalizáció a kutatás szolgálatában!

Tartalom:

01:36 Pergamenből könyvborító - egyszeregy
05:10 A liturgiareform áldozatául esett díszkódexek
06:30 A lámpaernyőként végzett kódextöredék
08:04 Az elveszett magyar írásbeliség
11:57 A háromnyelvű Copia adatbázisnak nincs párja a világon
13:52 Az OSZK kódextöredékeinek csoportosítása
18:58 Felhasználóbarátság
21:00 A töredékkutatás nemzetközi műhelyeinek összefogása
25:24 Őrzőkönyveken vagy lefejtve tárolt töredékek
30:20 Századokon át hibásan azonosított kódexek
34:20 Konstitúció és makulatúra
38:10 A mesterséges intelligencia még nem tud töredékül
44:10 Magánkézben levő töredékek
47:40 Mi értelme ennek az egésznek? A kézzel lefejtett történelem

Báthory István portréja. In: Légrády Ottó: Justice for Hungary, [Budapest], Légrády, [1930] – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Emlékszem, egyetemista koromban kezdtem el megismerni és megszeretni a lengyel történelmet. Ekkoriban tudtam meg, hogy Henryk Sienkiewicz monumentális, 17. században játszódó történelmi Trilógiáját (Tűzzel-vassal; Özönvíz; Kislovag) a híres lengyel filmrendező, Jerzy Hoffman megfilmesítette. Ezekbe a filmekbe természetesen csatajelenetek is kerültek, melyekben szembe tűnt egy fegyvernem. A harcmező puskaporos forgatagában rendre megjelent egy lovas alakulat, melynek tagjai hatalmas szárnyakat hordtak a hátukon. Ezt leszámítva a korszak magyar huszárjaival teljesen azonos volt az öltözetük és fegyverzetük. E daliás katonák lovasrohamának látványa felejthetetlen élményt nyújtott. Ők voltak a nemes testőrségből álló lengyel huszárok.
A családommal nagyon szeretjük a társasjátékokat. Néhány éve birtokunkba került egy nyomozós, Lengyelországból származó készlet, mely M/S Batory néven található meg a játékboltok polcain. A játéktábla egy papírból összerakható, stilizált hajóforma, ugyanis a termék neve egy óceánjáró utasszállító luxushajóra utal, mely az 1930-as évek közepétől a ‘60-as évek végéig, általában kirándulókkal megrakva, lengyel lobogó alatt szelte az Atlanti-óceán habjait, míg szerepét át nem vette egy nagyobb és korszerűbb, Stefan Batory névre keresztelt óceánjáró-kirándulóhajó (ez egyébként 1988-ig teljesített szolgálatot).

A Báthory Istvánról elnevezett óceaánjáró luxushajó, az M.S. Batory. A kép forrása: Wikipédia

És hogy mi az összefüggés egy 17. századi lengyel fegyvernem és két 20. századi óceánjáró kirándulóhajó között? A kérdés jogos. A válasz egy magyar és egyúttal lengyel történelmi személy nevében rejlik. Ő pedig nem más, mint a magyar huszárság hadviselését Lengyelországban meghonosító, és – a hálás lengyel utókor által – két hajónak is nevet adó Báthory István erdélyi fejedelem (1571–1586) és lengyel király (lengyelül Stefan Batory 1575–1586).
Egykori egyetemi tanárom, a 2013-ban tragikus körülmények között elhunyt Szabó Péter történész így írt a 16. században kialakult új magyar államképződmény, az Erdélyi Fejedelemség születése kapcsán: 

A speyeri szerződésre fittyet hányó gyulafehérvári országgyűlés 1567-es határozata alapján megválasztott Báthory Istvánnak komoly szerep jutott a történelmünkben. Tulajdonképpen a személyével életbe lépett méltóságnak is köszönhető, hogy a hajdan erős közép-európai nagyhatalomnak, a Magyar Királyságnak elszakadt keleti része nem egyesült a -mohácsi csatát követően Habsburg Birodalom részévé vált- megmaradt országrésszel, és hogy nem vált a hatalmasra duzzadt Oszmán Birodalom közigazgatási egységévé, vagyis egy szultán által kinevezett beglerbég (pasa) által irányított vilajetté. De mi is vezetett az 1571-ben történt fejedelemválasztásig és hogy került képbe egy somlyói főnemes?

A Báthory család 15. századi címere. In: Magyarország címeres könyve. 1. kötet (A–C), szerk. Alapi Gyula [et al.], Budapest, Grill, 1913. – Magyar Elektronikus Könyvtár.  A kép forrása: Digitális Képarchívum

Báthory István 1533. szeptember 27-én született Somlyón Báthory István (1477–1534) János király egykori erdélyi vajdája és Telegdi Katalin (1492–1547) fiaként. A család birtokaihoz tartozott Somlyó mellett a szatmári és szinéri birtokokat is, melyek nem a szigorú (földrajzi) értelemben vett Erdélyben, hanem a közigazgatásilag ide került ún. részek, vagyis a Partium területén feküdtek. Két fivére, András és Kristóf és három nővére, Zsófia, Anna és Erzsébet volt. Édesapját néhány hónappal a születése után elveszítette, ezért Várdai Pál esztergomi érsek vált nevelőapjává. Mikor az árvává vált gyerek kezdett cseperedni, az 1540-es években, I. Ferdinánd király bécsi udvarába került apródként. Az udvari légkör humanista műveltség terén pallérozta elméjét, ami később hasznára vált. Magyarország és Erdély 1551-es egyesítési kísérlete után hazatér a Habsburg-uralom alatt álló Erdélybe, majd ennek kudarca után, 1556-ban már ő köszönti a rendek nevében visszatért Izabella királynét és János Zsigmondot, akiknek híve is lett. Meg kell említeni, hogy a Báthory család – így István is – a futótűzként terjedő reformáció hatására sem lett protestáns vallású, hanem megőrizte római katolikus hitét. Istvánt még ez évben kinevezik egy kulcspozícióba, Várad kapitánya lesz.
1562-ben Hadadnál csatába bocsátkozott seregével az időközben Izabellától Ferdinánd pártjára átállt Balassa Menyhért csapataival, ahol az erdélyi had vereséget szenvedett. Báthory a katonai vereséget követően, 1563-ban Izabella követeként járt Bécsben, hogy megkérje Ferdinánd egyik lányát János Zsigmond feleségéül. Ez ügyben nem jár sikerrel és a háborúskodás is tovább folytatódott. 1564-től új császár és király kerül hatalomra, Miksa, aki Balassa Menyhért mellé erősítésként Erdélybe rendeli a németalföldi Schwendi Lázárt mint magyarországi fővezérét. Schwendi és Balassa harctéri sikerei János Zsigmondot arra az elhatározásra sarkalták, hogy diplomáciai úton rendezze a vitás ügyeket. A harcban álló felek Szatmárban ideiglenes békét kötöttek, és a fejedelem Báthoryt Bécsbe küldte tárgyalni. A Szatmárban kötött ideiglenes megállapodást azonban a János Zsigmonddal szövetséges török csapatok támadása felborította, ezért Miksa Báthoryt két és fél évig Bécsben tartotta fogva. Báthory számára ez a császárvárosban töltött kényszerpihenő azért sem jött túl jól, mert távollétében egy ellenlábasa, Bekes Gáspár befolyása alá vonta a fejedelmet. Bekes tárgyalt a már említett speyeri egyezmény során az udvarral, melynek értelmében János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről, ezért Miksa elismerte őt erdélyi fejedelemnek. Viszont a Szapolyai ház magva szakadása esetében Erdély visszakerül Habsburg uralom alá. Ennek az egyesítési tervnek állt útjába a gyulafehérvári országgyűlés határozata alapján megválasztott új fejedelem, Báthory István és az általa kibontakoztatott új európai államképződmény.

Báthory István Somogyi Győző festőművész ábrázolásában. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény

János Zsigmond halála után a speyeri egyezmény értelmében – Habsburg uralom alatt – egyesülnie kellett volna Erdélynek és a Királyi Magyarországnak. Az erdélyi rendek a kritikus helyzetben Gyulafehérvárra országgyűlést hívtak össze, ahol május 25-én megválasztották Báthory Istvánt fejedelemmé. Ezzel kinyilvánították, hogy a speyeri egyezményt nem tekintik hivatalosnak, amivel a Habsburg udvart ellenséggé tették. Viszont II. Szelim szultán kiállította az athname-ját, melyben Báthoryt nevezte meg új fejedelemként. Az új fejedelem azonban óvatos duhajként ekkor még csak Erdély vajdájának címeztette magát és titokban Miksának is hűséget esküdött. Bár – a speyeri szerződés értelmében – Miksa jogot formált Erdélyre, de az 1568-ban megkötött drinápolyi béke miatt nem vállalt egy újabb háborús konfliktusforrást, hiszen a Porta semmi szín alatt nem szerette volna az uniót Erdély és a Királyság között, ezért volt jobb választás számukra a Habsburg-barát Bekes Gáspárnál Báthory István. A Habsburgokat már csak az a tény vigasztalhatta, hogy az unitárius János Zsigmond után egy hithű katolikus viselte a fejedelmi süveget.

A Krakkói Nemzeti Múzeumban található Báthory portré In: Vasárnapi Ujság, 60. évf. 33. sz. (1913. augusztus 17.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Bekes azonban nem nyugodott oly könnyen bele a vereségébe és Erdélyben szervezkedni kezdett, melyet titkon Miksa is támogatott. A fejedelem azonban kemény kézzel elfojtotta a lázadást, Bekes pedig a fejedelem által később elfoglalt fogarasi várából Magyarországra menekült. A lázadó nagyúr Magyarország területén hadsereget toborzott, mellyel betört Erdélybe, ahol – a fejedelem apja által joguktól megfosztott – székelyeket és szászokat igyekezett maga mellett fellázítani. Bekes esetleges trónfosztását Miksának többek között azért is volt érdeke támogatni, mert ő is arra a megüresedett lengyel trónra pályázott, melyet végül Báthory töltött be. Miksának jól jött volna, ha kiüthette volna későbbi győztes riválisát. A harc végül 1575 július 9-én, a kerelőszentpáli csatával ért véget, ahol a fejedelmi sereg tönkreverte a lázadók hadát. Egyébként a kerelőszentpáli csatában tűnik fel először mint vitéz katona a történelemkönyvek lapjain Székely Mózes, a későbbi kérészéletű fejedelem (1603), akit a győzelem után Báthory a fejedelmi testőrség parancsnokává nevezett ki. Ellenségei viszont korántsem jártak ilyen jól, a fejedelem még a csatamezőn felakasztatott öt Bekes-párti főurat, egy hónap elteltével pedig 43 ellenséges főurat és köznemest végeztetett ki. Érdekesség, hogy a csatában került fogságba Balassa János fia, a fiatal költő Balassi Bálint is, akit a fejedelem 1577-ig az udvarában tartott. Az ifjú Balassi Bálint és Báthory találkozását Breszt Borisz a következőképpen képzeli el Budai portya című történelmi kisregényében:

Báthory István kézjegye – Marczali Henrik: Magyarország története, Budapest, Athaneum, 1911. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Akár így történt akár másként, de az tény, hogy a győzelemmel megszilárdult Báthory uralma, így egy stabil (III. Murád szultánnak évi 15 ezer arany ajándékot fizető) Erdélyre támaszkodva javultak az esélyei a lengyel trónra is.
Erdélyi belpolitikájában a fejedelmi hatalom megerősítésére törekedett, melynek tükrében felülvizsgált és vissza is vett korábbi birtokadományokat. Az állami jövedelmek számbavétele mellett fejlesztette a kereskedelmet és Erdély jól jövedelmező iparágát, a bányászatot és az erdélyi kézművesség az ő uralkodása alatt erősödött meg.

Báthory István-féle emlékérem rajza. In: Vasárnapi Ujság, 26. évf. 11. sz. (1879. március 16.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A vallási életben bevezetett türelmet nem bolygatta meg, de további hitújításokat már nem tűrt meg, sőt Dávid Ferencet unitárius püspököt börtönbe is záratta. A protestáns tengerben hithű katolikusként valamilyen szinten megpróbálta erősíteni egyházát, ezért 1579-ben Kolozsvárra telepítette a katolikus egyház élcsapataként emlegetett és a protestáns egyházak mumusának tartott Jézus Társaságát, vagyis a jezsuitákat. A Leleszi János atya vezetése alatt Lengyelországból érkező katolikus élcsapat megtette jótékony hatását, ugyanis hozzájuk fűződik a Kolozsváron alapított kollégium, mely 1581-től főiskolaként működött és ma is létezik jogutódja, a Szegedi Tudományegyetem. Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Nagyváradon is létesültek jezsuita iskolák. Báthory apródkorában Várdai Pál esztergomi érsekkel járt Páduában, ez későbbi műveltségére is hatással volt. Udvarában ott végzett értelmiségiekkel vetette körül magát, például az ekkor felemelkedő Wesselényi és Bethlen család sarjaival. Báthory maga is írt politikai témában, emellett kifinomult zenekedvelő lélek volt, aki saját csembalóján rendszeresen játszott is. Báthory István uralkodása hozta el Erdély első virágkorát. Ahogy Kovacsovszky Farkas később megemlékezett róla:

Ahogy várható volt, a Jagelló-dinasztia 1572-es kihalásával megüresedett a lengyel királyi trón. Az ország jogrendje szerint szabad királyválasztó országgá vált. Ennek értelmében 1573-ban a francia király öccsét, Valois Henriket választották meg királyuknak, azonban ő a francia trón megüresedésével távozott posztjáról. A szintén lengyel trónra igényt tartó IV. (Rettegett) Iván orosz cárral kiegyező I. Miksa császár ellenében a lengyel köznemesek végül 1575. december 14-én Báthory Istvánt hívták meg királyuknak, aki elvette feleségül II. Zsigmond Ágost húgát, Jagelló Annát. Nem sokkal a királyválasztás után, 1576. május 1-én Krakkóban a waweli székesegyházban királlyá koronázták.

Báthory és Jagello Anna. In: Ubiory w Polsce 1200–1795. Przez J. Matejkę, 1576–1586, 50. ábra. A kép forrása: A Wrocławi Egyetem Digitális Könyvtára

Báthory István lengyel királyként továbbra is betöltötte az erdélyi fejedelmi tisztséget is. Távollétében megbízta bátyját, Báthory Kristófot, hogy vajdaként irányítsa a fejedelemség ügyeit. Kristóf 1581-ben bekövetkezett halála után, fia az ifjabb Báthory Kristóf lett a vajda. De mivel ő még kiskorú volt, nagykorúságáig a fejedelem felállított egy kormányzótanácsot (ezt Bocskai István, Csáky Dénes és Sombory László alkották), később ezt felváltotta egy hármas tanács ( Sombory László mellett Kendi Sándor és Kovacsovszky Farkas) a fontosabb ügyekben azonban a Krakkóban székelő erdélyi kancellária útján maga intézkedett. A hatalomgyakorló hármas tanács azonban nehézkessége miatt nem vált be, így ezt feloszlatva kormányzót nevezett ki az ügyek intézésére, Ghiczy János személyében. Közben a lengyel királyi szék árnyékában Báthory visszaszerezte Erdélynek Nagybányát a Királyi Magyarországtól.
Ahogy Erdélyben, úgy Lengyelországban is igyekezett központosítani a hatalmat Báthory. A gazdaság rendbetétele érdekében fogyasztási adókat vetett ki, a feudális-jellegű, nemesi felkelésre alapozott hadsereg helyett pedig rendektől független zsoldoshadsereget hozott létre. Megjegyzendő, hogy ebben a hadseregben mintegy ötezer székely és egyéb erdélyi katona is harcolt (például a lovasság parancsnoka a korábban ellene harcoló Bekes Gáspár volt, vagy a seregében szolgált az egri várvédő hős, Bornemissza Gergely János nevű fia is, vagy Székely Mózes a későbbi fejedelem). De “Mars oltára mellett Minerváén is áldozott”, így 1579-ben már a lengyelországi Vilniusban is egyetemalapítás fűződik nevéhez. Lengyelországi kancellárja Jan Zamoysky volt.

Báthory magyar mintára Lengyelországban is meghonosította a huszárságot, így alakult ki a jellegzetes szárnyas lengyel huszár. A kép forrása: Wikipédia

A lengyel rendek bizakodtak, hogy erőskezű királyuk vissza tudja szerezni a mintegy negyed évszázadnyi ideig tartó (1558–1583) livóniai háborúban elvesztett területeket. Azonban ezt úgy gondolták, hogy ehhez sem katonával, sem anyagilag nem járulnak hozzá. Ekkor kapott szerepet a már említett zsoldossereg, mely magyar hajdúkból, huszárokból, székelyekből, lengyel zsoldosokból, németekből és románokból verbuválódott össze. 1579 és 1581 között három hadjáratot vezetett Oroszország ellen, elfoglalta Polock és Velikije Luki várát, majd Pszkov ellen vonult. Végül – Iván cár pápának tett, a török kiűzésére vonatkozó ígéretei miatt – 1582-ben Jam Zapolskiban fegyverszünetet kötöttek. A hadjáratok sikerét jelzi, hogy Lengyelország visszaszerezte Livóniát és a Litvániához tartozó fehéroroszországi területeket, mellyel stratégiai előnyökre tett szert a Balti-tengeren. IV. Iván 1584-ben bekövetkezett halálával Báthory fejében felmerült Oroszország meghódításának terve is, azonban a lengyel rendek továbbra sem voltak hajlandók efféle tervek támogatására.

Azonban nagyra törő, de egyáltalán nem irreális politikai tervét, miszerint egy lengyel-erdélyi-magyarországi államszövetséget hozott volna létre, már sajnos nem tudta megvalósítani. Ha sikerül, ezzel gyengítette, sőt idővel talán fel is számolhatta volna az „egyik házi köröszt, a másik mérő fene” jelzőkkel illetett „”nagy két császár birodalmi közötti” állapotokat, vagyis egy mind az Oszmán Birodalomtól, mind a Habsburgoktól független, erős államszövetséget hozhatott volna létre.

Báthory Pszkov előtt Jan Matejko festményén, 1872. A kép forrása: Wikipédia

Végezetül egy záró gondolat. Ha Erdély nagy fejedelmeit, Erdély aranykorát emlegetjük, akkor az első név, ami általában mindenkinek beugrik, a kétezer forintos bankjegyünkön is szereplő Bethlen Gábor neve. Ha folytatjuk az elmélkedést, eszünkbe juthat még Bocskay István, I. Rákóczi György és hát természetesen II. Rákóczi Ferenc neve is. Ezek a személyek történelmünk nagy alakjai és méltán megérdemlik, hogy emlékeiben őrzi őket az utókor. De mi a helyzet Báthory Istvánnal? Annak ellenére, hogy nevének az előbb sorolt nagyjaink között van a helye, mégis ritkán esik róla szó. A Hősök tere oszlopcsarnoka is Mátyás király után (Báthoryt kronológiailag átugorva) rögtön Bocskai Istvánra vált, majd Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc is megtalálható ott. Úgy tűnik, mintha Báthory személyét nagy csend fogná körül, történelemszemléletünk is sokszor átlapozza őt, ahogy a Hősök terének nemzeti panteonja. Mi lehet ennek az oka? Ezt a kérdést – többek között – egy hadtörténeti konferencián a fülem hallatára vetették fel a korszak kiváló hadtörténészének számító Nagy László professzornak. Válasza lényegét tekintve megegyezett az alábbi idézetben leírtakkal:

Báthory István krakkói síremléke. In: Vasárnapi Ujság, 33. évf. 50. sz (1886. december 12.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum 

Köszönjük Somogyi Győző festőművésznek képei közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996.
• Báthory István erdélyi fejedelem. In: Wikipédia-szócikk
• Breszt Borisz: Budai portya, Budapest, Móra, 1984.
• Huszár. In: Wikipédia-szócikk
• Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. A–Cs, Budapest, Magyar Könyvkiadó, 2001.
• MS Batory. In: Wikipédia-szócikk
• Nagy László (szerk.): Báthory István emlékezete, Budapest, Zrínyi, 1994.
• Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990.
• Oborni Teréz: Erdély fejedelmei, Szekszárd, Pannonica, 2002.
• Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség, Budapest, Kulturtrade, 1997.
• Szabó Péter: Az Erdélyi Fejedelemség. Küzdelem a megmaradásért, Budapest, Officina, 2013.
• Veress Endre: Báthory István király. (Terror Hostium), Budapest, Magyar Mickiewitz Társsaság, 1937.

 

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Idősb báró Wesselényi Miklós. In: Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az idézetben szereplő, ellentmondásos természettel megáldott erdélyi magyar főúr, katonatiszt, reformpolitikus Wesselényi Miklós 1750. december 11-én látta meg a napvilágot az erdélyi Zsibón. Ha lehet ilyet mondani, a sors kegyelméből ugyanitt, szülőhelyén hunyta örök nyugalomra szemét, 1809. október 25-én. Vadászszenvedélye és – a család többi tagjára is jellemző – hatalmas tesi ereje miatt kapta a „zsibói bölény” becenevet. Apja báró hadadi Wesselényi István (1708–1757), anyja báró vargyasi Daniel Polixénia (1720–1775) voltak. Nagy Iván a következőket írja a család történetéről:

A családfát id. Wesselényi Miklósig az alábbi – Nagy Ivántól származó – ábra szemlélteti. Ezen jól látható, hogy a család kihalt ágának vérvonalához tartozott a 17. századi Habsburg-ellenes összeesküvés nevét adó, 1667-ben elhalálozott Wesselényi Ferenc nádor is.

A Wesselényi családfa id, Wesselényi Miklósig. In: Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, Pest, Beimel és Kozma – Ráth, 1857–1868. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A gyermek Wesselényi Miklóst hamar megpróbálta az élet, 1757-ben elhunyt édesapja, emellett tizenegy testvére közül hat nem élte meg a felnőttkort. Atyja halála után Deáki Filep Pál kolozsvári református pap lett a nevelője, de őt hivatala annyira lefoglalta, hogy később Comides Dániel látta el eme tisztséget. Édesapja korai halála miatt – édesanyja nem kis döbbenetére – hamar rászokott a parancsok osztogatására. A Kolozsvári Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, minek végeztével, tizenkilenc éves korában beállt katonának és 1775-ben, édesanyja halálának évében már kapitányi rangot tölt be. Kolozsvárott ismerte meg élete nagy szerelmét, Cserey Farkas udvari kancellári tanácsos lányát, a „viharos életére és lelkületére” hatni képes Helénát. 1777-ben össze is házasodtak, mely házasság nemcsak kétségtelenül lángoló szerelmet hozott a „zsibói bölény” életébe, hanem egyúttal katonai karrierje véghez is vezetett. Hogy miért? Erre Petri Mór Szilágy vármegye monographiája című művében a következő választ adja:

A 17. századi Wesselényi-összeesküvés résztvevői (Gróf Wesselényi Ferenc, gróf Nádasdy Ferenc, gróf Zrinyi Péter, gróf Frangepán Ferenc.) In: A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1894–1898. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Cserey Helénával való házasságuknak volt még egy komolyabb árnyoldala a korabeli vallási-társadalmi szokások szempontjából. Wesselényi református, vagy ahogy a korban mondták, kálomista volt, a Cserey család viszont hithű katolikus. Éppen ezért házasságot is csak úgy köthettek, ha a protestáns fél vállalja a reverzális adását, vagyis beleegyezik, hogy az összes gyereküket római katolikusnak nevelik. Wesselényi persze nem lett volna az, akinek eddig is megismerhették kortársai, ha így tett volna. Gyermekeiket reformátusnak keresztelték, ami a Cserey család haragját vonta maga után. Heléna ezért 1782-ben áttért a református hitre. Kárpótlásul 1783-ban pedig bevonult a Szebenben lévő Szent Orsolya Rend zárdájába, ahol hat hétig vallásoságra oktatták. Emellett Mária Terézia döntése alapján Wesselényinek egy katolikus kápolnát kellett építenie birtokán, ahol köteles katolikus szellemben neveltetni két fiát, Istvánt és Ferencet. Ebből azonban nem lett semmi, ugyanis a két gyerek a rendelet életbe lépte előtt elhalálozott.
Miklós nemesi reform eszméi miatt erősen vitába keveredett birtokszomszédjával, a csákborgói kastély tulajdonosával, gróf Haller Jánossal. Ez a vita az idők során jócskán túllépet a politikai viták keretein. A helyzet annyira eldurvult, hogy Wesselényi végül egy magánhadseregnyi emberével el is foglalta Csákborgón lévő kastélyt, a gróf embereit pedig magával hurcolta Zsibóra. Mondani sem kell, hogy ebből óriási botrány kerekedett. Az Erdélyi Királyi Tábla előbb pénzbírságot szabott ki az eset miatt, később Haller és felesége panaszát meghallgatva 1785-ben Wesselényit letartóztatták, majd perbefogás után két évi Kufsteinben letöltendő börtönbüntetésre ítélték, ahonnan 1789. december 15-én szabadult. Végül a gróffal kibékült, de heves vérmérsékletét mi sem jelzi jobban, mint komikusnak is beillő magyarázkodása az eset kapcsán:

Id. Wesselényi Miklós és Cserey Heléna portréja. In: Vasárnapi Ujság, 35. évf. 34. sz. (1888. augusztus 19.), 557. – Elektronikus Periodika Archívum

Wesselényi a szabadulását következő évtizedekben beleveti magát a politikai életbe. 1791-től egészen halála évéig, 1809-ig az Erdélyi Országgyűlés tagja, ahol az ellenzékben lévő alkotmánypártiak sorait bővítette. Az udvarhűekkel való szembenállása ellenére 1804-ben Közép-Szolnok vármegye főispáni helytartójává választják, de az ispánságig nem tudott eljutni. A Diana vadásztársaság tagjaként részt vett a nemesi elégedetlenek szervezkedésében, ezért jakobinusság vádjával 1994-95-ben bíróság elé állították, pedig a társadalmi rendet nem akarta megbolygatni, nemesi alapon akarta Erdélyt függetleníteni.

A győri csata évében, 1809-ben mond le minden tisztségéről, melyet azzal okolt meg, hogy nem választották meg a Napoleon hadai ellen kiállított mezei sereg tábornokává.
1795-ben vadaskertet épített és színdarabokat írt. A politikai ügyeken kívül a rendi országgyűléseken a nemzeti ügyek, a nemzeti kultúra és mindenekelőtt, a magyar színház és színjátszás lelkes szónoka is volt. Felkarolta a Kolozsvárott és Pesten építendő magyar színház ügyét, nemcsak szóban, hanem 20 ezer forint támogatást is adott e nemes célra. 1797-től haláláig igazgatta az erdélyi magyar színtársulatot, melynek fellépéseket szervezett Kolozsváron kívül más városokban is. 1809. május 10-én még Wesselényi elnökletével ült össze az országgyűlés színházi bizottsága, s beszédét mondott a színészet ügyében. Színdarabokat (Attila, a hunnusok királya; Hippius és Hipparchus) és verseket is írt. Egyik versét Petri is leközölte:

Színházügyben folytatott levelezéseit Enyedi Sándor adta ki 1983-ban. Ennek előszavában olvashatjuk:

A féktelen őserővel rendelkező derék hazafi azonban mégsem volt halhatatlan. 1809-ben megbetegedett és ágynak esett. A Napoleon seregei okozta támadás szülte háborús helyzetben fia, az ekkor még csak 13 éves ifj. Wesselényi Miklós vette át az általa vezényelt lovasdandár vezetését. Id. Wesselényi Miklós betegségéből többé nem gyógyult fel, október 25-én eltávozott az élők sorából arról a helyről, ahonnét világra jött, vagyis a Zsibón lévő kastélyukból. Gyermekei közül csak egy maradt életben, ifjabb Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós”. Végezetül hadd idézzek egy anekdotát, mely hűen tükrözi milyen lelkület fűtötte át a 18-19. század fordulójának egyik legnagyobb magyar alakját.

Id. Wesselényi Miklós kocsizása. In: Uő: Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között] – Magyar Elektronikus Könyvtár

Felhasznált irodalom:

• Csengeri Antal: Magyar szónokok és statusférfiak. (Politikai jellemrajzok), Pest, Heckenast Gusztáv, 1851. 
• Enyedi Sándor: Wesselényi Miklós színházi levelezése, [Budapest], Magyar színházi Intézet, 1983.
• Markó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. VI. Sz-Zs, Budapest, Helikon, 2007. 
• Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. Tizenkettedik kötet. Pest, Beimel és Kozma - Ráth, 1857–1868. 
• Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Vaál – Zsyska, Győr, Grill Károly, 1932. 
• Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája, Budapest, Franklin, [1905 és 1910 között]
• Wesselényi Miklós (politikus, 1750–1809). In: Wikipédia-szócikk

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Tanner Ilona, vagy ahogyan irodalmi nevén ismerjük, Török Sophie születésének 130. évfordulójára könyvtárunk Copia felületén elérhetővé válik közel 1000 kézirata (versek, naplójegyzetek), illetve néhány festménye.

Török Sophie. A Nyugat-barátok Köre fotósorozata 1931. Fotó: Rónai Dénes – Kézirattár: Fond III/2133

Tanner Ilona költő, író (1895. december 10. – 1955. január 28.) művésznevét férjétől, Babits Mihálytól kapta, aki Kazinczy Ferenc felesége után nevezte el őt Török Sophie-nak.
Első verseit még születési nevén írta, a legkorábbiakat 1911-ből ismerjük. Ezek, az általa zsengéknek nevezett próbálkozások zárt szerkezetűek, elégikus hangvételűek, nem ritkán Ady Endre és Lesznai Anna hatásáról árulkodnak, esetenként népdalokat utánoznak (Románc, Sírvers, Népdal). 1920-ban az Új Idők és A Hét közölte néhány költeményét. A hőn áhított cél azonban a Nyugat hasábjain való megjelenés volt, hiszen a 20. század első felének modern irodalmi élete a Nyugat folyóirat köré csoportosult, ott publikálni rangot jelentett. Először levélben fordult Babits Mihályhoz, a lap nagy tekintélyű szerkesztőjéhez, de mivel a válasszal elégedetlen volt, végül személyes találkozásra szánta el magát.

Tanner Ilona 17 évesen – Kézirattár: Fond III/2290

Szabadverseivel 1920 őszén kopogtatott a költő Reviczky utcai otthonának ajtaján. Babits ekkor Szabó Lőrinccel osztotta meg bérelt lakását, s amíg ő egy félreeső szobában készülődött a megismerkedésre, Szabó Lőrinc fogadta és elszórakoztatta Ilonkát, a verseket is átvette. Egy hét múlva a látogatás megismétlődött, s a mester és tanítványa egyaránt bíztatták a lányt. A találkozások rendszeressé váltak, Lőrinc bevitte Ilonkát a Centrál kávéházba, ahol akkoriban a Nyugat íróinak saját asztala volt. Sokat beszélgettek irodalomról, és verstani órákat is adott neki. Ilonka akkoriban a külügyminisztériumban dolgozott irodasegédtisztként, hogy édesapja korai halála után édesanyját és testvéreit anyagilag támogassa. Feltűnően csinos lány volt, férfiak forogtak körülötte, családja pedig folyamatosan bírálta önálló életvitelét. Mivel mindenáron szabadulni szeretett volna függő helyzetéből, néhány héttel az első találkozás után felvetette Szabó Lőrincnek, hogy házasodjanak össze. Az álházasság megfelelőnek kínálkozott a vágyott független élet eléréséhez. Szabó Lőrinc, aki akkor még csak húszéves volt, a törvény előtt kiskorúnak számított (menyasszonya ekkor 25), meg is szerezte a házasságkötéshez szükséges szülői hozzájárulást, és megkérte a kezét. Végül, egy váratlan fordulattal, 1921. január 15-én Ilonka Babits Mihály felesége lett.
A csendes, visszahúzódó Mihály és a nála 12 évvel fiatalabb impulzív Ilonka természete ugyan éles ellentétben állt egymással, de az évek folyamán egymáshoz szelídültek. Babits nagyon is, szinte féltékenyen szerette feleségét, aki időnként úgy érezte, hogy ez a szeretet és féltés megfojtja. Egyik versében panaszolja:

• 
• 
• 

Ilonka, ha néha kis időre valóban „elfutott” is a nehézségek elől, élete végéig nemcsak szellemi társa, de támasza és vigasztalója maradt férjének, aki házasságkötésük után nem sokkal betegeskedni kezdett, 1937-ben pedig gégerákot diagnosztizáltak nála. 1938-ban műtéten esett át, melynek következtében egy időre elveszítette a beszédkészségét, s 1941. augusztus 4-én bekövetkezett haláláig több ízben is elment a hangja. A feleség lakásukból otthont teremtett, mellyel biztosította Babits számára az alkotáshoz szükséges nyugodt környezetet, és ez az otthon mindig nyitva állt a barátok és pályatársak előtt. Ilonka számára pedig Mihály volt a mérték: erkölcsi és irodalmi. Ő volt írásai első olvasója, s még halála után is a Mester leghűségesebb tanítványának nevezte magát.
Gyermekük nem született, házvezetőnőjük Ilonka fivérétől fogant újszülött kislányát fogadták örökbe. Ildikó 1928. március 12-én látta meg a napvilágot, örökbefogadásának történetét anyja a Nem vagy igazi című regényben meséli el. Származását titkolva, szeretettel nevelték a kislányt, aki Babits halála után, 13 éves korában, Pintér Jenő irodalomtörténetéből tudta meg, hogy szüleinek nem vér szerinti gyermeke. Az évek folyamán Ildikó kapcsolata anyjával megromlott, s ez a viszálykodás az 1950-es évek elejére hosszúra nyúlt bírósági perekig fajult. Török Sophie végül kizárta nevelt lányát az örökségből.
A költőpár életének fontos helyszíne volt Esztergom. 1924-ben vásároltak az Előhegyen egy kis nyaralót. Azt újítgatták, építették 17 éven keresztül. Minden tavasszal kiköltöztek, s csak a hideg idő beállta előtt (később Ildikó miatt a szeptemberi iskolakezdéskor) tértek vissza Budapestre. Az esztergomi házban családtagok, barátok és a Nyugat köré csoportosuló írók, költők mind megfordultak. Sok Babits- és Török Sophie-vers született ezen a helyen. Életének utolsó hónapjait is itt töltötte a nagybeteg Mihály, a halála előtti napon innen szállította a mentő a budapesti Siesta Szanatóriumba.

• 
• 
• 

Férje elvesztése, a háború és az ostrom borzalmai, majd legjobb barátnőjének, Hoffmann Edith-nek 1945-ben bekövetkezett tragikus halála annyira megviselték idegeit, hogy 1947-ben pszichiátriai kezelésre kényszerült befeküdni a Tündérhegyi Szanatóriumba. Itt ismerkedett meg Koháry Saroltával, aki élete utolsó éveiben hűséges barátnőként gondját viselte, s halála után gondozta kéziratos hagyatékát. Török Sophie-nak dédelgetett álma volt, hogy megírja a 19. századi költőnő, Majthényi Flóra történetét. Éveken át gyűjtötte hozzá az anyagot levéltárakból, könyvtárakból, a Széchényi-könyvtár kézirattárából is, de csak esszényi részletek jelentek meg belőle a Nyugatban. Koháry Sarolta ezekből a forgácsokból állította össze és jelentette meg 1973-ban Majthényi Flóra életregényét, s vele párhuzamosan Ilonkáét is. Addig meg nem jelent verseiből pedig két kötetre valót válogatott össze és adott ki.
A házassággal Ilonka előtt megnyíltak az irodalmi lapok rovatai, 1921 májusában a Nyugat már hozta 6 versét. Török Sophie néven először a Nyugat 1921. december 1-i számában megjelent novelláját, a Nyári játékot szignálta. 1929-ben megjelent első verseskötete, az Asszony a karosszékben, s ezt még három követte: 1934-ben az Örömre születtél, 1940-ben az Értem és helyetted, s az utolsó, a Sirató, 1948-ban. Emléket állított benne Babitsnak: szomorú, önmarcangoló versekben siratja el a halott társat. Életében megjelent további kötetei: Boldog asszonyok (Elbeszélések, 1933), Hintz tanársegéd úr (Regény, 1934), Nem vagy igazi! (Regény, 1939), Költőnők antológiája. Sapphótól napjainkig (összeáll. Török Sophie, Kótzián Katalin; 1943).
Lírai költőnek vallotta magát. Költői példaképének Kaffka Margitot tartotta. Így ír róla a Nyugat 1937/1 számában:

Török Sophie és Babits Mihály a Magyar Rádió stúdiójában 1936. június 4-én. – Kézirattár: Fond III/2315

Ahogy Kaffka legszebb költeményeit szabadversben írta, ő is ebben a formában talált költői hangjára. Gondolatai, érzelmei vad áramlásának nem szabott határt a forma, a szerkezet zártsága, türelmét nem kellett a „mívesség gyönyörködtető s időpocsékoló munkájára” áldoznia. Versei hangulatlenyomatok: ellentétek, vívódások, indulatok feszítik a formát, lelkének viharai nem tűrnek kötöttséget, a mondatok átcsapnak a sorokon. Bizonyos esetekben épp ezért nagyon nehéz kéziratainak műfaji meghatározása, nem tudjuk eldönteni, vajon verset olvasunk-e vagy naplójegyzetet. Szabadversei gyakran naplószerűek, verssé csak a gondolatritmus teszi őket – különösen igaz ez a Babits halála után írtakra –, a naplófeljegyzésekből pedig újra és újra kihalljuk a versek határát súroló ritmust. Költeményei érzelemnaplók, ritmikus gondolatfolyamok, folyamatos önreflexiók, illetve a hétköznapi történések lelki adaptációi.  Török Sophie naptáraiba pontosan feljegyezte a napi eseményeket, versei időnként ezekre reflektálnak: egy koncert élményére (Koncert után), egy utazásra (Hamburg), egy családi ünnepre.
Török Sophie végtelenül kíváncsi volt mindenre, ami új, ami izgalmas, ami kimozdíthatja a családi konvenciók zárt és fojtogató világából – s ebben a mindenben kitüntetett helyen állt a szerelem. Kapcsolatai azonban jórészt csak határozatlan vágyak, hangulatok, rövid felvillanások. Koháry Sarolta szerint hamar szerelembe esett, de az imádottak nagy részére később már nem is emlékezett. Átlátszó vagyok című verséhez például ezt a megjegyzést fűzte:

Vallotta, hogy a költő mindig az igazat írja, de nem mindig a valóságot. A versek mindig ott és akkor voltak igazak, amikor keletkeztek, mert minden pillanat más verset szül.

Török Sophie: [Különös fényt láttam]. Jelzet: Fond 172/121. fol. 6v – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Verseit általában éjszaka írta, amikor már elcsendesült körülötte a világ, ágyában elnyújtózott, feszült izmai és idegei ellazultak, az elmúlt nap történései és azok érzelmi transzformációi szavakká, költői képekké formálódtak.

Török Sophie: [Anyja testében]. Jelzet: Fond III/2709/24r – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Amíg Babits élt, gyakran megébredt éjszaka, Mihályt ugyanis rémálmok gyötörték. Ilyenkor Ilonka felébresztette, majd Mihály visszaaludt, s másnap reggel semmire sem emlékezett. Életüket egyénileg és együtt is átszőtte a megfoghatatlan, szinte a létezésről leválaszthatatlan félelem és élettörténetük eseményeit átjáró rettegés, ami Török Sophie lírájában is nyomot hagyott.

Ez a félelem Babits betegségével állandósult. Férje tőle várt támogatást, vigaszt, neki pedig titkolnia kellett a nyilvánvalót, az elkerülhetetlen tragédiát, mosoly mögé rejtenie a rettegést.

Ekkor keletkezett versei reménytelenséget sugároznak, a halált vetítik elénk, és kíméletlenül őszinték.
Török Sophie lázadó volt. Lázadt szerepe ellen, amit asszonyi sorsa osztott rá. Úgy érezte, az apró, hétköznapi dolgok-gondok gátolják tehetsége és személyisége kiteljesedését. Mégis, amikor társa meghalt, rádöbbent, hogy képtelen e szerep nélkül tovább élni.

Nyomot akart hagyni maga után. Asszonyok ősi ösztönétől hajtva saját gyermekre vágyott, ki viseli vonásait, folytatja életét.

Török Sophie: [Te szavakra figyelsz, én az életre], [Esztergom] | 1927. július 19. Jelzet: Fond III/2241/16v/1. – Kézirattár. A kép forrása: Copia; [Vér vér vér torlaszolja előlem a világot] [Esztergom], 1927. július 21. Jelzet: Fond III/2241/16v/2. – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Verseiben Török Sophie teljesen kitárja előttünk lelkét. Indulatok dúlnak benne, pozitív-negatív érzések: öröm és harag, kétségbeesés, félelem, szeretet és gyűlölet. Szenvedélyes volt a végletekig. Szenvedélyesen szeretett és gyűlölt. Bálványozta férjét, s mindenkire haragudott, aki egy kicsit is megbántotta őt.
 Szenvedélyesen fényképezett – életük minden fontos eseményét dokumentálta –, gyűjtött minden kis emléket a villamosjegytől a ruhaanyagmintákon át az utolsó cetliig, amelyre Babits feljegyzett valamit. Mégis, vágyott saját művészetének elismerésére, arra a figyelemre, amit a művész csak az alkotását értő és élvező közönségétől és a pályatársaktól kaphat meg, s ami férfiköltőnek természetes módon kijárt. Alábbi versét feltehetően 1935. december 10-én, 40. születésnapján írta. Kéziratban még a Születésnapomra, illetve a Rossz ünnep címet viselte.

Férje halála után Török Sophie legfontosabb küldetésének azt érezte, hogy annak írói hagyatékát az utókor számára megőrizze. Összegyűjtötte Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső levelezését, de ez már csak 1959-ben jelent meg Belia György szerkesztésében. 1945-ben még összeállította és kiadta a Babits Mihály összes műveinek 4-5 kötetre tervezett 1. kötetét, a továbbiakra sajnos már nem maradt ereje. Babitsnak a háború pusztításától megmenekült könyveit és kéziratait Keresztury Dezső bíztatására helyezte el az Országos Széchényi Könyvtárban (a hagyaték két részletben, 1952-ben és 1954-ben érkezett be), saját kéziratait pedig a szerzői jogokkal együtt 1955. január 8-án kelt végrendeletében hagyta a nemzeti könyvtárra. Török Sophie szabadidejében szívesen rajzolt, lámpaernyőt, könyvborítót készített vagy fényképezett. Ennek köszönhetően a hagyatékban a kéziratokon felül nagy mennyiségű fotóanyag maradt fenn Babitsról, családjáról, illetve kortárs művészekről.
A nagy költő, az irodalmi élet egyik vezéralakja feleségének lenni egyszerre volt áldás és tragédia Török Sophie számára. Babits beemelte őt az irodalom vérkeringésébe, de Ilonka soha nem tudhatta biztosan, hogy kéziratai saját tehetsége okán kerülnek-e nyomtatásba, vagy csak férje iránti tiszteletből. Az utókor leginkább csak a mester feleségét tisztelte benne, s műveivel szemben maga is nagyon kritikus volt. Költészete még életében feledésbe merült, pedig lírája közel egy évszázad távolából a ma emberéhez is szól. Verskéziratainak jelentős hányadát és több naplójegyzetét most a Copia felületén elérhetővé tettük minden irodalomkedvelő számára. Nemcsak a kiadottakat – hiszen sokkal több verset írt, mint amennyi nyomtatásban megjelent –, hanem a „megtagadottakat” (Török Sophie nevezte így kötetbe gyűjtött kiadatlan verseit) és a vázlatban, töredékben fennmaradtakat is.

* Babits Mihály 1921 tavaszán, olaszországi nászútjukon kezdte el írni Halálfiai című nagyregényét, mellyel 1927. február 10-én készült el. Török Sophie versének ihletője ez a regény volt.

Méry Tünde
(Kézirattár)

Irodalom:

• Asszony a karosszékben. Versek, Budapest, Nyugat, 1929.
• Örömre születtél: Új versek, [ill. Kozma Zsuzsa], [Budapest], Nyugat, [1934]
• Sirató, [Budapest], Baumgarten F. Irod. Alapítvány, [1948]
• Értem és helyetted, [Budapest], Cserépfalvi, [1940]
• Költőnők antológiája: Sapphótól napjainkig, ... összeáll. Török Sophie, Kótzián Katalin; [ford. ... Ady Endre et al.]. Reprint kiadás: Budapest, Nap, 2003.
• Csontig meztelen. Válogatott versek, [vál., az utószót írta és sajtó alá rend. Koháry Sarolta], ill: Kozma Lajos fametszetei, Budapest, Magvető, 1988.
• Török Sophie versei, [szerk. Téglás János; [az előszót írta Keresztury Dezső], Budapest, Ságvári Nyomdaipari Szakközépiskola, 1986.
• Török Sophie kiadatlan szerelmes versei, [szerk. Lengyel Klára], [Budapest], Éghajlat, 2006. 
• Térdig születésben, halálban. XX. századi magyar költőnők: antológia, [Budapest], Argumentum, 2007. 
• Magyar költőnők antológiája. Összeállította S. Sárdi Margit, Tóth László, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1997.
• Török Sophie naptárai, 1921–1941, [szerk., a szöveget gond., a jegyzeteket és a bevezető tanulmányt írta Papp Zoltán János], [Budapest], Argumentum, 2010.
• „most én vagyok hang helyetted...” Török Sophie Babits Mihályról. A kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000. 

Róla szóló:

• Babits Mihály beszélgetőfüzetei, [a szöveget gondozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Belia György], Budapest, Szépirodalmi, 1980. 
• Borgos Anna: Kapcsolódás, identitás, alkotás: Török Sophie szerepeinek lehetőségei és konfliktusai. In: Thalassa. Pszichoanalízis – Társadalom – Kultúra, 10. évf. 1. sz. (1999), 117–135. 
• Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn, Budapest, Noran, 2007. 
• Borgos Anna – Szilágyi Judit: Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Budapest, Noran Könyvesház Kft., 2011.
• Böröndi Lajos: „Mert magány marad csak a magány” – Babits Mihály és Török Sophie. In: Új Forrás, 12. évf. 5. sz. (1983), 22–31.
• Buda Attila: Történet a félelemről, avagy Török Sophie 1945 február–augusztus. In: Új Dunatáj, 1. évf. 3. sz. (1996. szeptember), 31–41 
• Czeizel Endre: A gyermektelenség átka. In: Új Dunatáj, 8. évf. 4. sz. (2003. december), 27–34. 
• Czigány Lóránt: Epilógus a Babits Ildikóról írt emléksorokhoz. In: Magyar Nemzet, 46. évf. 85. sz. (1983. április 12.), 8. 
• Gyenes Rózsa, dr.: Írók és írónők a házasságban. In: Délibáb, 6. évf. 22. sz. (1933. május 27.), 9–12. 
• Kádár Judit: Lelkét marcangoló – Török Sophie – két kötetben. In: Magyar Narancs, 18. évf. 23. sz. (2006. június 8.)
• Koháry Sarolta: Flóra és Ilonka, Budapest, Magvető, 1973.
• Kusper Judit: Trauma és elhallgatás Török Sophie műveiben. In: Trauma és válság a századfordulón. Irodalom, művészet, filozófia, szerk. Kusper Judit – Loboczky János, Eger, Eszterházy Károly Főiskola, 2015.
• Lesznai Anna: Török Sophie, a félelem költője. In: Nyugat, 27. évf. 22. sz. (1934. november 16.)
• Onagy Zoltán: Tavaszi iramlás ősszel. Babits-szexregény, Budapest, Pont Kiadó, 2006. 
• Rónay László: Török Sophie: Csontig meztelen. In: Jelenkor, 32. évf. 11. sz. (1989. november), 1101–1103.
• Sári Józsefné, dr.: Emléksorok Babits Ildikóról. In: Magyar Nemzet, 46. évf. 56. sz. (1983. március 8.), 8. 
• Sárközi Mátyás: Párban magányban, Budapest, Noran, 2012.
• Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, Budapest, Osiris, 2001.
• Székely László: „A jó mostoha történetét még nem írták meg...” Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó peres aktái, Budapest, Jaffa, 2021.
• Téglás János: Babits-epizódok, Budapest, Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakiskola, 2005.
• Toll és főzőkanál. Beszélgetés Török Sophieval. In: Magyar Nők Lapja, 6. évf. 4. sz. (1944. február 1.), 6. 
• Török Sophie utolsó évei. Koháry Saroltával Borgos Anna és Kádár Judit beszélget. In: Beszélő, 9. évf. 9. sz. (2004. szeptember)
• Harkai Vass Éva: Török Sophie szabad versei. In: Híd, 53. évf. 5. sz. (1989), 636–638.
• Kádár Judit: Egy férfi szerelmének fényében és árnyékában: Török Sophie. In: Beszélő, 9. évf. 9. sz. (2004. szeptember), 300–301.
• Weiss János: Háromszögelések. Sárközi Mátyás: Párban magányban; Török Sophie naptárai 1921–1941, I–II. kötet). In: Jelenkor, 56. évf. 7–8. sz. (2013), 844–850.

Fedezd fel Eötvös József 1848-as hivatali levelezését, ahol az állampolgárok és egyházi vezetők kéréseit, javaslatait az oktatással kapcsolatok ügyeket, valamint a reformok végrehajtásának megkezdését is nyomon követhetjük!

Bárány Zsófia, az OSZK Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport munkatársa közreműködésével megjelent az Eötvös József levelezését feldolgozó sorozat második kötete, a kiadványról Tóth Péter beszélgetett a szerzővel, Solymosi Ákos volt a hangmérnök.

Járj utána, hogyan intézte Eötvös az egyetemi és a  keresztény egyházak jogállását szabályozó törvények végrehajtását, milyen levelek érkeztek a miniszterhez a nemzetiségi konflikusok kapcsán, valamint a zsidóellenes zavargások árnyékában, illetve miről levelezett Eötvös az új kormány tagjaival!

A levelek betekintést nyújtanak a vallás- és közoktatásügy kihívásaiba, valamint a Batthyány-kormány működésének kulisszatitkaiba.

Fedezd fel a kor embereinek reményeit, aggodalmait és a forradalom pezsdítő hangulatát!

Tartalomjegyzék:

01:35 Sokan dolgoztak együtt és sok ember segítette a munkát, jönnek a nevek
04:30 Eötvös Loránd édesapja
08:13 Az első kötet személyesebb dokumentumai
10:16 A kétkötetes mű 2500 levele
17:52 Korabeli hírlap is lehet forrás
20:36 Történelmi kontextusban a Batthyány-kormány
25:26 A kedves ember felé megnyilvánuló  bizalom
30:33 Eötvös személye a hivatali levelekben
36:00 Kormányellenes mozgalmak ’48-ban
39:20 Nemzetiségi konfliktusok
48:52 Bevett vallások
53:22 Búvárkodás a levelekben, lokális viták, helyi szokások, országos döntések

 

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért vagy jelentős tudományos tevékenység alapján ítélhető oda annak emlékezetére, hogy 223 évvel ezelőtt, 1802. november 25-én kelt adománylevelével gróf Széchényi Ferenc a nemzetnek ajándékozta könyvekből, kéziratokból, metszetekből, térképekből és érmekből álló hungarikumgyűjteményét, s ezzel megalapítója lett a nemzeti könyvtárnak. Idei díjazottunk Földesi Ferenc, Kézirattárunk vezetője, aki 2025. november 25-én vette át könyvtárunk északi olvasótermében a Széchényi Ferenc-emlékérmet. Munkásságát Lipthay Endre, a Kézirattár tudományos munkatársa méltatta.

Földesi Ferenc, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2025-ös díjazottja a Kézirattár őt laudáló munkatársa, Lipthay Endre és Gerencsér Judit általános főigazgató-helyettes társaságában. Fotó: Visky Ákos

Az alábbiakban Lipthay Endre laudációját közöljük Földesi Ferencről.

Földesi Ferenc, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2025-ös díjazottja és a Kézirattár őt laudáló munkatársa, Lipthay Endre. Fotó: Visky Ákos

Lipthay Endre
(Kézirattár)

Korábbi díjazottjaink:

• Széchényi Ferenc-emlékérem 2020
• Széchényi Ferenc-emlékérem 2021
• Széchényi Ferenc-emlékérem 2022
• Széchényi Ferenc-emlékérmesek 2023-ban. Első rész
• Széchényi Ferenc-emlékérmesek 2023-ban. Második rész
• Széchényi Ferenc-emlékérem 2024

Gulyás Pál (1881–1963) irodalomtörténész, könyvtáros, akadémikus meghatározó alakja volt a 20. századi magyar könyv-, könyvtár- és sajtótörténetnek, nevéhez kapcsolódik a Magyar írók élete és munkái – új sorozat című monumentális lexikonsorozat, amelynek teljes kiadására csak halála után, az 1990-es években kerülhetett sor. Gulyás Pál családjának és könyvtárossá válásának részleteibe Papp Viktor, a Történeti Fénykép- és Interjútár munkatársa kínál betekintést a hagyaték és a családi fényképek segítségével.

A fényképek tartalmának feltárásakor az egyik legnagyobb kihívás értelemszerűen annak megállapítása, hogy kiket ábrázol a vonatkozó felvétel, és hogy a fényképen szereplők mikor és milyen apropóból örökítették meg magukat. Egy nemrégiben a kezünkbe került családi fényképalbummal kapcsolatban is ezek az égető kérdések merültek fel. A fényképalbumok esetében azonban támpontokkal szolgálhatnak az albumban fellelhető további fényképek. Így például a nevezett album közepén szerepel egy kabinetkép, ezen egy kamaszfiú és édesanyja láthatók, a kép verzóján olvasható felirat pedig arról tanúskodik, hogy a fényképezkedésre „Nina néni és Victor bácsi” 25. házassági évfordulója szolgáltatta az alkalmat, akik ajándékba kapták a kabinetképet 1895 novemberében.

Gulyás Terézia és Gulyás Pál kabinetképe. Fotó: Uher Ödön, Budapest, 1895. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 821. A kép forrása: Fotótér

Az album egy másik portréképén ismét az édesanya látható, ezt a két évtizeddel korábban készült képet ugyancsak „Nina és Victor cousinoknak” címezték. A felirat szerint a portré Wallner Teréziát örökítette meg huszonéves korában. Van egy harmadik fotográfia is, amelyen szerepel némi információ a fényképek kontextusának megállapításához. E szerint névnapja alkalmából „Pali és Erzsi” köszöntötte fel „Őnagysága Gulyás Teréz úrnőt” 1914 októberében. Az előbb említett két portréfényképen tehát ugyanaz a személy, Gulyás (Wallner) Terézia látható. Ez volt az első biztos fogódzó, amin el tudtunk indulni a család és a fényképek utáni nyomozás során.

Gulyás Terézia kabinetképe. Fotó: Lojanek János, Nagyvárad, 1876. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 819. A kép forrása: Fotótér

A Gulyás családnévről könyvtárügyekben járatos személyeknek azonnal eszébe juthat Gulyás Pál (1881–1963) irodalomtörténész, könyvtáros személye, aki ezer szálon kötődött a nemzeti könyvtárhoz. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként, valamint az ún. Gyűjteményegyetem főkönyvtárnokaként magyar könyv-, könyvtár- és sajtótörténettel egyaránt foglalkozott, fő műve pedig a kb. 80 000 magyarországi születésű író életrajzát és irodalmi munkásságát feldolgozó Magyar írók élete és munkái című biobibliográfia. A róla szóló életrajzokat és adatbázisokat tanulmányozva beigazolódott a gyanúnk, Gulyás Terézia valóban Gulyás Pál édesanyja volt. Mivel Gulyás Pál hagyatékának jelentős részét könyvtárunk Kézirattára őrzi, nagy valószínűséggel a most feltárt fényképalbum is a családi hagyaték részeként került be állományunkba. A második fogódzó előrevetítette, hogy a további nyomokat Gulyás Pál hagyatékában kell keresnünk.

Családi csoportkép. Ismeretlen alkotó. Gödöllő, 1914. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3918. A kép forrása: Fotótér

Teljes nevén Gulyás Pál István szegény pesti szabócsaládban született 1881-ben. Gulyás Terézia édesapa nélkül nevelte fel egyetlen fiát, segítségére saját szülei, Gulyás József (1824–1893) és Wallner Anna (1824–1897) voltak. Gulyás József, aki hosszú katonai szolgálat után közel negyven évesen tanulta ki a szabóságot, 1892-ben fogadta hivatalosan örökbe Gulyás Pált. Nem csak Gulyás József kereste kétkezi munkával a betevőt, Gulyás Terézia 1873-ban elsőrendű osztályzattal végezte el a pesti nőtanító-képezde „női kézimunka tanfolyamát” és szerzett munkamesternői bizonyítványt. Mindebből könnyen következhet, hogy a családtagok együttes erővel tartottak fenn az akkori Józsefvárosban egy szabóműhelyet vagy éppen varrodát, bár erre nézve primer forrás nem áll rendelkezésünkre.

Gulyás József a Múzeumkertben. Ismeretlen alkotó, Budapest, 1892-1893. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3919. A kép forrása: Fotótér

A harmadik fogódzót a családi viszonyok feltérképezése teszik láthatóvá. A kézirattári dokumentumok tanúsága szerint kifejezetten szoros kapcsolat állt fenn a Gulyás- és a Molnár-családok között. Az említett örökbefogadási procedúra alkalmával az egyik tanú nem más volt, mint Molnár Viktor, az előbb bemutatott portréfényképek címzésén szereplő „Victor cousin”. A megnevezés azonban nem pontosan jelölte a személyek közötti nexust, mivel Molnár Viktor valójában a sógora volt Gulyás Teréziának, miután 1870-ben oltár elé vezette Terézia féltestvérét, Haderer Anna Ludmillát, vagy ahogyan költeményében Gulyás Pál nevezte, „az édes drága Nina nénét.” Ami még inkább érdekessé teszi a családi kötelékeket, hogy Molnár Viktor (máskor Győző) édesanyja is egy Wallner-lány, nevezetesen Wallner Borbála volt. A Gulyás-, Wallner-, Haderer- és Molnár-családok összefonódása azért különösen releváns Gulyás Pál életével kapcsolatban, mert a későbbi könyvtáros fiatalkori érdeklődésének kialakulásában valószínűsíthetően meghatározó szerepet játszott nagybátyja, Molnár Viktor.

Gulyás Pál gyermekkori kabinetképe. Fotó: Klösz György, Budapest, 1897 k. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 822. A kép forrása: Fotótér

Molnár Viktor már házasságkötésének idején, az 1870-es évek legelején a Nemzeti Múzeum szolgálatában állt. 1876-ban Bécsben sikerrel sajátította el a gipszöntés mesterségét, a múzeum „hivatalnokaként” Mátyás király reliefarcképének öntésével foglalatoskodott. A századfordulón az idősödő muzeológus, vagy ahogyan egy másik forrás nevezte, a „régiségtár laboránsa” a Nemzeti Múzeum földszinti egyszobás lakrészében élt. Molnár Viktoron keresztül Gulyás Pál már fiatalon megismerkedhetett a múzeum – és benne a könyvtár – kuriózumaival, a régiségtár érdekességeivel és a közgyűjteményi munka szépségeivel. Ennek egyik eklatáns lenyomata – és egyben a következő biztos fogódzónk – az az 1894-ben kelt levél, amit Pulszky Ferenc múzeumigazgató írt az akkor 13 éves Gulyás Pálnak, megköszönve neki a múzeum számára felajánlott Jókai-emlékérmeket. Ahhoz azonban, hogy maga Gulyás Pál is a nemzeti múzeum és könyvtár munkatársává válhasson, először az iskolai tanulmányokat volt szükséges abszolválnia, amely a család szorult anyagi körülményei miatt egyáltalán nem volt magától értetődő.

Pulszky Ferenc profilportréja. Ismeretlen alkotó, 1875–1880. – Kézirattár. Jelzet: Arckep_0768. A kép forrása:  Fotótér

Gulyás Pál családjával az 1890-es évek legelejétől kezdve Józsefvárosban, a Vas utca 18. szám alatt élt. Elemi iskolai tanulmányait a szomszédban, a Szentkirályi utcában folytatta, érdemjegyei alapján az eminens tanulók sorát erősítette. A középfokú tanulmányok kedvéért sem kellett sokat ingázni diákként, hiszen 1891-től a VIII. kerületi főreáliskola tanulójaként szintén a szomszédba, a Horánszky utcába kellett átjárnia. Csakhogy a főreáliskolában töltött kezdeti tanulóévek több kihívásról is árulkodnak, bizonyítványa szerint magyar nyelvből és szépírásból is éppen hogy elérte az elégséges osztályzatot. Az évek múltával azonban folyamatosan javított érdemjegyein, 8. osztályosként már kitűnő tanulónak számított, egyedül a tornával gyűlt meg a baja. A kezdeti nehézségeket tehát sikerült leküzdenie és a kéziratos források szerint egy kifejezetten erős osztályközösség részévé válhatott a főreáliskolában. A középfokú tanulmányok végén az osztálytársak egy „szerződést” kötöttek egymással, amelyben kötelezték magukat a 10 év múlva esedékes osztálytalálkozón való részvételre. A dokumentum szerint azok a fiúk, akik alapos indokolás nélkül nem jelentek volna meg a Hungária-szálló éttermében rendezett találkozón, a társaság részéről súlyos szankciókkal néztek voltak szembe.

A budapesti VIII. kerületi főreáliskola növendékeinek érettségi tablóképe. Uher Ödön, Budapest, 1898. – Történeti Fénykép és Interjútár. Jelzet: FTD 902

1898-ban Gulyás Pálnak kiválóan sikerült abszolválnia az érettségi vizsgálatokat, magyar, német és francia nyelvekből, de történelemből és fizikából is jelesre vizsgázott. 1898 őszén további kiegészítő vizsgákat tett, előbb latin nyelvből, majd ógörögből mérettette meg magát a pótérettségin. Gulyás Pál már ekkor, az érettségi idején elhatározta, hogy nagybátyja közelében, a nemzeti múzeum könyvtárában fog dolgozni, ám Szalay Imre múzeumigazgató könyvtári díjnoki állásra való jelentkezését elutasította, hivatkozva arra, hogy a pozíciót olyan jelölttel kívánják betölteni, aki már befejezte iskolai tanulmányait.

Gulyás Pál (ülő sor, középen) iskolatársaival. Ismeretlen alkotó, Budapest, 1898. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 815. A kép forrása: Fotótér

A jelentkezés mögött legalább két személyes motiváció kitapintható. Az egyik értelemszerűen a kultúra és a könyvek, régiségek iránti nagyfokú vonzalom volt, amely már kamaszkorában kifejezetten jellemezte a későbbi könyvtárost. Gulyás Pál tizenévesen sorra írta költeményeit, szatíráit, nagybátyja révén első kézből ismerkedhetett meg a közgyűjtemények rejtélyes világával, alig 21 évesen pedig élénk szakmai vitát folytatott a közkönyvtárak sorsáról a nála mindössze néhány esztendővel idősebb Szabó Ervinnel.
A másik ok a díjnoki állásra való jelentkezés mögött sokkal inkább pragmatikusnak nevezhető. A Gulyás-család a források szerint szerény körülmények között élt, Gulyás Pál mind középiskolásként, mind egyetemistakánt folyamatosan tandíjmentességben részesült. A józsefvárosi főreáliskola tanoncaira egyébként is a szegényebb családi háttér volt a jellemző, akik magánszemélyek és intézmények alapítványainak segítségével részleges vagy teljes tandíjmentességet élvezhettek. A VIII. kerületi hatóság igazolásai szerint a századfordulón Gulyás Teréz „vagyontalan, szegény” józsefvárosi lakosként szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezett. Mindezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy Gulyás Pál már az érettségi idején álláskereséssel foglalkozott, és hogy fiatalkori költeményeiben vissza-visszaköszönt a szegénység és a nyomor szóképei. Más írásaiban az anyagiak kérdése nem saját élethelyzete vonatkozásában, hanem a közérdekkel kapcsolatosan merült fel, egyes feljegyzéseiben egyenesen a korábbi nagy tekintélyű múzeumigazgatót, Pulszky Ferencet bírálta túlzottnak vélt költekezései miatt, mivel „Pulszky éjszemű donnáknak csecsebecséket vett, pezsgőzött, mulatott, szórta a mi pénzünk”, míg máskor „egy értéktelen del’ Piomboért 200,000 lírát adott.”

Gulyás Terézia portréja. Fotó: Mayer György, Budapest, 1874. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3904. A kép forrása: Fotótér

Gulyás Pál 1898 szeptemberében iratkozott be a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Fakultására, egyetemi tanulmányai során szinte minden tárgyból jelesre vizsgázott, igazi eminens tanulónak számított. 1903-ban francia-magyar középiskolai tanári képesítést és bölcsészdoktori fokozatot érdemelt ki. A terveiről, miszerint a nemzeti könyvtárt kívánja szolgálni, nem mondott le, és már elsőéves egyetemistaként újra benyújtotta a jelentkezését a múzeum igazgatójához. Másodszori próbálkozása már sikerrel járt, 1898 novemberében 3 hónap próbaidőre vették fel könyvtári díjnoknak Fejérpataky László könyvtárigazgató javaslatára.
Az egyetemi képzés befejezése után, 1905-ben nyerte el első előléptetését, 1906-ban pedig megbízták a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának segédtitkári feladatainak ellátásával. 1912-ben a Magyar Nemzeti Múzeum őre lett, néhány évvel később beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Bizottságába, valamint kinevezték a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének előadójává. Bár eddig ismeretlen okokból kifolyólag 1922-ben rövid időre felfüggesztették könyvtárosi megbízatását, egészen nyugdíjaztatásáig, 1937-ig áldozatosan szolgálta a nemzeti könyvtárat. Gulyás Pál egész életében a magyar könyvtárügy előmozdításán dolgozott, személye és a nemzeti könyvtár elválaszthatatlanná váltak egymástól.

Papp Viktor
(Történeti Fénykép- és Interjútár)

Felhasznált irodalom:

• Budapest Főváros Levéltára. IV.1411.b. Budapest Székesfőváros Árvaszékének (1873–1875 Budapest Székesfőváros Tanácsának, mint gyámhatóságnak) iratai. 1892 – 02267 – Gulyás
• Gyászjelentések. Pannon Digitális Egyesített Archívum
• Janszky Adolf (szerk.): Budapesti czim- és lakjegyzék. 7. évfolyam. 1891–1892, Budapest, 1892. 
• Janszky Adolf (szerk.): Budapesti czim- és lakjegyzék. 9. évfolyam. 1896–1897, Budapest, 1897.
• Katsányi Sándor: Párhuzamos életrajzok. Gulyás Pál, Szabó Ervin és a korszerű közkönyvtár gondolatának kibontakozása. In: Könyvtári Figyelő, 41. évf. 2. sz. (1995), 199–208.
• Kókay György: Gulyás Pál. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 67. évf. 4. sz. (1963), 543.
• Kozocsa Sándor: Gulyás Pál (1881–1963). In: Magyar Könyvszemle, 79. évf. 4. sz. (1963), 363–364.
• Kézirattár. Fond 36. Gulyás Pál
• Révai Nagy Lexikona. Az ismeretek enciklopédiája. XXI. kötet. Kiegészítés: A – Z, Budapest, 1935.
• Rövid hírek. In: Fővárosi Lapok, 270. sz. (1876. november 24.), 1270.
• Soós Lajos: Négy évtized a Múzeum körút mentén. In: Magyar Múzeumok, 2. évf. 4. sz. (1996), 28.