Tanner Ilona, vagy ahogyan irodalmi nevén ismerjük, Török Sophie születésének 130. évfordulójára könyvtárunk Copia felületén elérhetővé válik közel 1000 kézirata (versek, naplójegyzetek), illetve néhány festménye.

Török Sophie. A Nyugat-barátok Köre fotósorozata 1931. Fotó: Rónai Dénes – Kézirattár: Fond III/2133

Tanner Ilona költő, író (1895. december 10. – 1955. január 28.) művésznevét férjétől, Babits Mihálytól kapta, aki Kazinczy Ferenc felesége után nevezte el őt Török Sophie-nak.
Első verseit még születési nevén írta, a legkorábbiakat 1911-ből ismerjük. Ezek, az általa zsengéknek nevezett próbálkozások zárt szerkezetűek, elégikus hangvételűek, nem ritkán Ady Endre és Lesznai Anna hatásáról árulkodnak, esetenként népdalokat utánoznak (Románc, Sírvers, Népdal). 1920-ban az Új Idők és A Hét közölte néhány költeményét. A hőn áhított cél azonban a Nyugat hasábjain való megjelenés volt, hiszen a 20. század első felének modern irodalmi élete a Nyugat folyóirat köré csoportosult, ott publikálni rangot jelentett. Először levélben fordult Babits Mihályhoz, a lap nagy tekintélyű szerkesztőjéhez, de mivel a válasszal elégedetlen volt, végül személyes találkozásra szánta el magát.

Tanner Ilona 17 évesen – Kézirattár: Fond III/2290

Szabadverseivel 1920 őszén kopogtatott a költő Reviczky utcai otthonának ajtaján. Babits ekkor Szabó Lőrinccel osztotta meg bérelt lakását, s amíg ő egy félreeső szobában készülődött a megismerkedésre, Szabó Lőrinc fogadta és elszórakoztatta Ilonkát, a verseket is átvette. Egy hét múlva a látogatás megismétlődött, s a mester és tanítványa egyaránt bíztatták a lányt. A találkozások rendszeressé váltak, Lőrinc bevitte Ilonkát a Centrál kávéházba, ahol akkoriban a Nyugat íróinak saját asztala volt. Sokat beszélgettek irodalomról, és verstani órákat is adott neki. Ilonka akkoriban a külügyminisztériumban dolgozott irodasegédtisztként, hogy édesapja korai halála után édesanyját és testvéreit anyagilag támogassa. Feltűnően csinos lány volt, férfiak forogtak körülötte, családja pedig folyamatosan bírálta önálló életvitelét. Mivel mindenáron szabadulni szeretett volna függő helyzetéből, néhány héttel az első találkozás után felvetette Szabó Lőrincnek, hogy házasodjanak össze. Az álházasság megfelelőnek kínálkozott a vágyott független élet eléréséhez. Szabó Lőrinc, aki akkor még csak húszéves volt, a törvény előtt kiskorúnak számított (menyasszonya ekkor 25), meg is szerezte a házasságkötéshez szükséges szülői hozzájárulást, és megkérte a kezét. Végül, egy váratlan fordulattal, 1921. január 15-én Ilonka Babits Mihály felesége lett.
A csendes, visszahúzódó Mihály és a nála 12 évvel fiatalabb impulzív Ilonka természete ugyan éles ellentétben állt egymással, de az évek folyamán egymáshoz szelídültek. Babits nagyon is, szinte féltékenyen szerette feleségét, aki időnként úgy érezte, hogy ez a szeretet és féltés megfojtja. Egyik versében panaszolja:

Ilonka, ha néha kis időre valóban „elfutott” is a nehézségek elől, élete végéig nemcsak szellemi társa, de támasza és vigasztalója maradt férjének, aki házasságkötésük után nem sokkal betegeskedni kezdett, 1937-ben pedig gégerákot diagnosztizáltak nála. 1938-ban műtéten esett át, melynek következtében egy időre elveszítette a beszédkészségét, s 1941. augusztus 4-én bekövetkezett haláláig több ízben is elment a hangja. A feleség lakásukból otthont teremtett, mellyel biztosította Babits számára az alkotáshoz szükséges nyugodt környezetet, és ez az otthon mindig nyitva állt a barátok és pályatársak előtt. Ilonka számára pedig Mihály volt a mérték: erkölcsi és irodalmi. Ő volt írásai első olvasója, s még halála után is a Mester leghűségesebb tanítványának nevezte magát.
Gyermekük nem született, házvezetőnőjük Ilonka fivérétől fogant újszülött kislányát fogadták örökbe. Ildikó 1928. március 12-én látta meg a napvilágot, örökbefogadásának történetét anyja a Nem vagy igazi című regényben meséli el. Származását titkolva, szeretettel nevelték a kislányt, aki Babits halála után, 13 éves korában, Pintér Jenő irodalomtörténetéből tudta meg, hogy szüleinek nem vér szerinti gyermeke. Az évek folyamán Ildikó kapcsolata anyjával megromlott, s ez a viszálykodás az 1950-es évek elejére hosszúra nyúlt bírósági perekig fajult. Török Sophie végül kizárta nevelt lányát az örökségből.
A költőpár életének fontos helyszíne volt Esztergom. 1924-ben vásároltak az Előhegyen egy kis nyaralót. Azt újítgatták, építették 17 éven keresztül. Minden tavasszal kiköltöztek, s csak a hideg idő beállta előtt (később Ildikó miatt a szeptemberi iskolakezdéskor) tértek vissza Budapestre. Az esztergomi házban családtagok, barátok és a Nyugat köré csoportosuló írók, költők mind megfordultak. Sok Babits- és Török Sophie-vers született ezen a helyen. Életének utolsó hónapjait is itt töltötte a nagybeteg Mihály, a halála előtti napon innen szállította a mentő a budapesti Siesta Szanatóriumba.

Férje elvesztése, a háború és az ostrom borzalmai, majd legjobb barátnőjének, Hoffmann Edith-nek 1945-ben bekövetkezett tragikus halála annyira megviselték idegeit, hogy 1947-ben pszichiátriai kezelésre kényszerült befeküdni a Tündérhegyi Szanatóriumba. Itt ismerkedett meg Koháry Saroltával, aki élete utolsó éveiben hűséges barátnőként gondját viselte, s halála után gondozta kéziratos hagyatékát. Török Sophie-nak dédelgetett álma volt, hogy megírja a 19. századi költőnő, Majthényi Flóra történetét. Éveken át gyűjtötte hozzá az anyagot levéltárakból, könyvtárakból, a Széchényi-könyvtár kézirattárából is, de csak esszényi részletek jelentek meg belőle a Nyugatban. Koháry Sarolta ezekből a forgácsokból állította össze és jelentette meg 1973-ban Majthényi Flóra életregényét, s vele párhuzamosan Ilonkáét is. Addig meg nem jelent verseiből pedig két kötetre valót válogatott össze és adott ki.
A házassággal Ilonka előtt megnyíltak az irodalmi lapok rovatai, 1921 májusában a Nyugat már hozta 6 versét. Török Sophie néven először a Nyugat 1921. december 1-i számában megjelent novelláját, a Nyári játékot szignálta. 1929-ben megjelent első verseskötete, az Asszony a karosszékben, s ezt még három követte: 1934-ben az Örömre születtél, 1940-ben az Értem és helyetted, s az utolsó, a Sirató, 1948-ban. Emléket állított benne Babitsnak: szomorú, önmarcangoló versekben siratja el a halott társat. Életében megjelent további kötetei: Boldog asszonyok (Elbeszélések, 1933), Hintz tanársegéd úr (Regény, 1934), Nem vagy igazi! (Regény, 1939), Költőnők antológiája. Sapphótól napjainkig (összeáll. Török Sophie, Kótzián Katalin; 1943).
Lírai költőnek vallotta magát. Költői példaképének Kaffka Margitot tartotta. Így ír róla a Nyugat 1937/1 számában:

Török Sophie és Babits Mihály a Magyar Rádió stúdiójában 1936. június 4-én. – Kézirattár: Fond III/2315

Ahogy Kaffka legszebb költeményeit szabadversben írta, ő is ebben a formában talált költői hangjára. Gondolatai, érzelmei vad áramlásának nem szabott határt a forma, a szerkezet zártsága, türelmét nem kellett a „mívesség gyönyörködtető s időpocsékoló munkájára” áldoznia. Versei hangulatlenyomatok: ellentétek, vívódások, indulatok feszítik a formát, lelkének viharai nem tűrnek kötöttséget, a mondatok átcsapnak a sorokon. Bizonyos esetekben épp ezért nagyon nehéz kéziratainak műfaji meghatározása, nem tudjuk eldönteni, vajon verset olvasunk-e vagy naplójegyzetet. Szabadversei gyakran naplószerűek, verssé csak a gondolatritmus teszi őket – különösen igaz ez a Babits halála után írtakra –, a naplófeljegyzésekből pedig újra és újra kihalljuk a versek határát súroló ritmust. Költeményei érzelemnaplók, ritmikus gondolatfolyamok, folyamatos önreflexiók, illetve a hétköznapi történések lelki adaptációi.  Török Sophie naptáraiba pontosan feljegyezte a napi eseményeket, versei időnként ezekre reflektálnak: egy koncert élményére (Koncert után), egy utazásra (Hamburg), egy családi ünnepre.
Török Sophie végtelenül kíváncsi volt mindenre, ami új, ami izgalmas, ami kimozdíthatja a családi konvenciók zárt és fojtogató világából – s ebben a mindenben kitüntetett helyen állt a szerelem. Kapcsolatai azonban jórészt csak határozatlan vágyak, hangulatok, rövid felvillanások. Koháry Sarolta szerint hamar szerelembe esett, de az imádottak nagy részére később már nem is emlékezett. Átlátszó vagyok című verséhez például ezt a megjegyzést fűzte:

Vallotta, hogy a költő mindig az igazat írja, de nem mindig a valóságot. A versek mindig ott és akkor voltak igazak, amikor keletkeztek, mert minden pillanat más verset szül.

Török Sophie: [Különös fényt láttam]. Jelzet: Fond 172/121. fol. 6v – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Verseit általában éjszaka írta, amikor már elcsendesült körülötte a világ, ágyában elnyújtózott, feszült izmai és idegei ellazultak, az elmúlt nap történései és azok érzelmi transzformációi szavakká, költői képekké formálódtak.

Török Sophie: [Anyja testében]. Jelzet: Fond III/2709/24r – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Amíg Babits élt, gyakran megébredt éjszaka, Mihályt ugyanis rémálmok gyötörték. Ilyenkor Ilonka felébresztette, majd Mihály visszaaludt, s másnap reggel semmire sem emlékezett. Életüket egyénileg és együtt is átszőtte a megfoghatatlan, szinte a létezésről leválaszthatatlan félelem és élettörténetük eseményeit átjáró rettegés, ami Török Sophie lírájában is nyomot hagyott.

Ez a félelem Babits betegségével állandósult. Férje tőle várt támogatást, vigaszt, neki pedig titkolnia kellett a nyilvánvalót, az elkerülhetetlen tragédiát, mosoly mögé rejtenie a rettegést.

Ekkor keletkezett versei reménytelenséget sugároznak, a halált vetítik elénk, és kíméletlenül őszinték.
Török Sophie lázadó volt. Lázadt szerepe ellen, amit asszonyi sorsa osztott rá. Úgy érezte, az apró, hétköznapi dolgok-gondok gátolják tehetsége és személyisége kiteljesedését. Mégis, amikor társa meghalt, rádöbbent, hogy képtelen e szerep nélkül tovább élni.

Nyomot akart hagyni maga után. Asszonyok ősi ösztönétől hajtva saját gyermekre vágyott, ki viseli vonásait, folytatja életét.

Török Sophie: [Te szavakra figyelsz, én az életre], [Esztergom] | 1927. július 19. Jelzet: Fond III/2241/16v/1. – Kézirattár. A kép forrása: Copia; [Vér vér vér torlaszolja előlem a világot] [Esztergom], 1927. július 21. Jelzet: Fond III/2241/16v/2. – Kézirattár. A kép forrása: Copia

Verseiben Török Sophie teljesen kitárja előttünk lelkét. Indulatok dúlnak benne, pozitív-negatív érzések: öröm és harag, kétségbeesés, félelem, szeretet és gyűlölet. Szenvedélyes volt a végletekig. Szenvedélyesen szeretett és gyűlölt. Bálványozta férjét, s mindenkire haragudott, aki egy kicsit is megbántotta őt.
 Szenvedélyesen fényképezett – életük minden fontos eseményét dokumentálta –, gyűjtött minden kis emléket a villamosjegytől a ruhaanyagmintákon át az utolsó cetliig, amelyre Babits feljegyzett valamit. Mégis, vágyott saját művészetének elismerésére, arra a figyelemre, amit a művész csak az alkotását értő és élvező közönségétől és a pályatársaktól kaphat meg, s ami férfiköltőnek természetes módon kijárt. Alábbi versét feltehetően 1935. december 10-én, 40. születésnapján írta. Kéziratban még a Születésnapomra, illetve a Rossz ünnep címet viselte.

Férje halála után Török Sophie legfontosabb küldetésének azt érezte, hogy annak írói hagyatékát az utókor számára megőrizze. Összegyűjtötte Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső levelezését, de ez már csak 1959-ben jelent meg Belia György szerkesztésében. 1945-ben még összeállította és kiadta a Babits Mihály összes műveinek 4-5 kötetre tervezett 1. kötetét, a továbbiakra sajnos már nem maradt ereje. Babitsnak a háború pusztításától megmenekült könyveit és kéziratait Keresztury Dezső bíztatására helyezte el az Országos Széchényi Könyvtárban (a hagyaték két részletben, 1952-ben és 1954-ben érkezett be), saját kéziratait pedig a szerzői jogokkal együtt 1955. január 8-án kelt végrendeletében hagyta a nemzeti könyvtárra. Török Sophie szabadidejében szívesen rajzolt, lámpaernyőt, könyvborítót készített vagy fényképezett. Ennek köszönhetően a hagyatékban a kéziratokon felül nagy mennyiségű fotóanyag maradt fenn Babitsról, családjáról, illetve kortárs művészekről.
A nagy költő, az irodalmi élet egyik vezéralakja feleségének lenni egyszerre volt áldás és tragédia Török Sophie számára. Babits beemelte őt az irodalom vérkeringésébe, de Ilonka soha nem tudhatta biztosan, hogy kéziratai saját tehetsége okán kerülnek-e nyomtatásba, vagy csak férje iránti tiszteletből. Az utókor leginkább csak a mester feleségét tisztelte benne, s műveivel szemben maga is nagyon kritikus volt. Költészete még életében feledésbe merült, pedig lírája közel egy évszázad távolából a ma emberéhez is szól. Verskéziratainak jelentős hányadát és több naplójegyzetét most a Copia felületén elérhetővé tettük minden irodalomkedvelő számára. Nemcsak a kiadottakat – hiszen sokkal több verset írt, mint amennyi nyomtatásban megjelent –, hanem a „megtagadottakat” (Török Sophie nevezte így kötetbe gyűjtött kiadatlan verseit) és a vázlatban, töredékben fennmaradtakat is.

* Babits Mihály 1921 tavaszán, olaszországi nászútjukon kezdte el írni Halálfiai című nagyregényét, mellyel 1927. február 10-én készült el. Török Sophie versének ihletője ez a regény volt.

Méry Tünde
(Kézirattár)

Irodalom:

• Asszony a karosszékben. Versek, Budapest, Nyugat, 1929.
• Örömre születtél: Új versek, [ill. Kozma Zsuzsa], [Budapest], Nyugat, [1934]
• Sirató, [Budapest], Baumgarten F. Irod. Alapítvány, [1948]
• Értem és helyetted, [Budapest], Cserépfalvi, [1940]
• Költőnők antológiája: Sapphótól napjainkig, ... összeáll. Török Sophie, Kótzián Katalin; [ford. ... Ady Endre et al.]. Reprint kiadás: Budapest, Nap, 2003.
• Csontig meztelen. Válogatott versek, [vál., az utószót írta és sajtó alá rend. Koháry Sarolta], ill: Kozma Lajos fametszetei, Budapest, Magvető, 1988.
• Török Sophie versei, [szerk. Téglás János; [az előszót írta Keresztury Dezső], Budapest, Ságvári Nyomdaipari Szakközépiskola, 1986.
• Török Sophie kiadatlan szerelmes versei, [szerk. Lengyel Klára], [Budapest], Éghajlat, 2006. 
• Térdig születésben, halálban. XX. századi magyar költőnők: antológia, [Budapest], Argumentum, 2007. 
• Magyar költőnők antológiája. Összeállította S. Sárdi Margit, Tóth László, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1997.
• Török Sophie naptárai, 1921–1941, [szerk., a szöveget gond., a jegyzeteket és a bevezető tanulmányt írta Papp Zoltán János], [Budapest], Argumentum, 2010.
• „most én vagyok hang helyetted...” Török Sophie Babits Mihályról. A kötetet összeállította, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000. 

Róla szóló:

• Babits Mihály beszélgetőfüzetei, [a szöveget gondozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Belia György], Budapest, Szépirodalmi, 1980. 
• Borgos Anna: Kapcsolódás, identitás, alkotás: Török Sophie szerepeinek lehetőségei és konfliktusai. In: Thalassa. Pszichoanalízis – Társadalom – Kultúra, 10. évf. 1. sz. (1999), 117–135. 
• Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn, Budapest, Noran, 2007. 
• Borgos Anna – Szilágyi Judit: Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Budapest, Noran Könyvesház Kft., 2011.
• Böröndi Lajos: „Mert magány marad csak a magány” – Babits Mihály és Török Sophie. In: Új Forrás, 12. évf. 5. sz. (1983), 22–31.
• Buda Attila: Történet a félelemről, avagy Török Sophie 1945 február–augusztus. In: Új Dunatáj, 1. évf. 3. sz. (1996. szeptember), 31–41 
• Czeizel Endre: A gyermektelenség átka. In: Új Dunatáj, 8. évf. 4. sz. (2003. december), 27–34. 
• Czigány Lóránt: Epilógus a Babits Ildikóról írt emléksorokhoz. In: Magyar Nemzet, 46. évf. 85. sz. (1983. április 12.), 8. 
• Gyenes Rózsa, dr.: Írók és írónők a házasságban. In: Délibáb, 6. évf. 22. sz. (1933. május 27.), 9–12. 
• Kádár Judit: Lelkét marcangoló – Török Sophie – két kötetben. In: Magyar Narancs, 18. évf. 23. sz. (2006. június 8.)
• Koháry Sarolta: Flóra és Ilonka, Budapest, Magvető, 1973.
• Kusper Judit: Trauma és elhallgatás Török Sophie műveiben. In: Trauma és válság a századfordulón. Irodalom, művészet, filozófia, szerk. Kusper Judit – Loboczky János, Eger, Eszterházy Károly Főiskola, 2015.
• Lesznai Anna: Török Sophie, a félelem költője. In: Nyugat, 27. évf. 22. sz. (1934. november 16.)
• Onagy Zoltán: Tavaszi iramlás ősszel. Babits-szexregény, Budapest, Pont Kiadó, 2006. 
• Rónay László: Török Sophie: Csontig meztelen. In: Jelenkor, 32. évf. 11. sz. (1989. november), 1101–1103.
• Sári Józsefné, dr.: Emléksorok Babits Ildikóról. In: Magyar Nemzet, 46. évf. 56. sz. (1983. március 8.), 8. 
• Sárközi Mátyás: Párban magányban, Budapest, Noran, 2012.
• Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, Budapest, Osiris, 2001.
• Székely László: „A jó mostoha történetét még nem írták meg...” Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó peres aktái, Budapest, Jaffa, 2021.
• Téglás János: Babits-epizódok, Budapest, Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakiskola, 2005.
• Toll és főzőkanál. Beszélgetés Török Sophieval. In: Magyar Nők Lapja, 6. évf. 4. sz. (1944. február 1.), 6. 
• Török Sophie utolsó évei. Koháry Saroltával Borgos Anna és Kádár Judit beszélget. In: Beszélő, 9. évf. 9. sz. (2004. szeptember)
• Harkai Vass Éva: Török Sophie szabad versei. In: Híd, 53. évf. 5. sz. (1989), 636–638.
• Kádár Judit: Egy férfi szerelmének fényében és árnyékában: Török Sophie. In: Beszélő, 9. évf. 9. sz. (2004. szeptember), 300–301.
• Weiss János: Háromszögelések. Sárközi Mátyás: Párban magányban; Török Sophie naptárai 1921–1941, I–II. kötet). In: Jelenkor, 56. évf. 7–8. sz. (2013), 844–850.

Fedezd fel Eötvös József 1848-as hivatali levelezését, ahol az állampolgárok és egyházi vezetők kéréseit, javaslatait az oktatással kapcsolatok ügyeket, valamint a reformok végrehajtásának megkezdését is nyomon követhetjük!

Bárány Zsófia, az OSZK Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport munkatársa közreműködésével megjelent az Eötvös József levelezését feldolgozó sorozat második kötete, a kiadványról Tóth Péter beszélgetett a szerzővel, Solymosi Ákos volt a hangmérnök.

Járj utána, hogyan intézte Eötvös az egyetemi és a  keresztény egyházak jogállását szabályozó törvények végrehajtását, milyen levelek érkeztek a miniszterhez a nemzetiségi konflikusok kapcsán, valamint a zsidóellenes zavargások árnyékában, illetve miről levelezett Eötvös az új kormány tagjaival!

A levelek betekintést nyújtanak a vallás- és közoktatásügy kihívásaiba, valamint a Batthyány-kormány működésének kulisszatitkaiba.

Fedezd fel a kor embereinek reményeit, aggodalmait és a forradalom pezsdítő hangulatát!

Tartalomjegyzék:

01:35 Sokan dolgoztak együtt és sok ember segítette a munkát, jönnek a nevek
04:30 Eötvös Loránd édesapja
08:13 Az első kötet személyesebb dokumentumai
10:16 A kétkötetes mű 2500 levele
17:52 Korabeli hírlap is lehet forrás
20:36 Történelmi kontextusban a Batthyány-kormány
25:26 A kedves ember felé megnyilvánuló  bizalom
30:33 Eötvös személye a hivatali levelekben
36:00 Kormányellenes mozgalmak ’48-ban
39:20 Nemzetiségi konfliktusok
48:52 Bevett vallások
53:22 Búvárkodás a levelekben, lokális viták, helyi szokások, országos döntések

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért vagy jelentős tudományos tevékenység alapján ítélhető oda annak emlékezetére, hogy 223 évvel ezelőtt, 1802. november 25-én kelt adománylevelével gróf Széchényi Ferenc a nemzetnek ajándékozta könyvekből, kéziratokból, metszetekből, térképekből és érmekből álló hungarikumgyűjteményét, s ezzel megalapítója lett a nemzeti könyvtárnak. Idei díjazottunk Földesi Ferenc, Kézirattárunk vezetője, aki 2025. november 25-én vette át könyvtárunk északi olvasótermében a Széchényi Ferenc-emlékérmet. Munkásságát Lipthay Endre, a Kézirattár tudományos munkatársa méltatta.

Földesi Ferenc, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2025-ös díjazottja a Kézirattár őt laudáló munkatársa, Lipthay Endre és Gerencsér Judit általános főigazgató-helyettes társaságában. Fotó: Visky Ákos

Az alábbiakban Lipthay Endre laudációját közöljük Földesi Ferencről.

Földesi Ferenc, a Széchényi Ferenc-emlékérem 2025-ös díjazottja és a Kézirattár őt laudáló munkatársa, Lipthay Endre. Fotó: Visky Ákos

Lipthay Endre
(Kézirattár)

Korábbi díjazottjaink:

• Széchényi Ferenc-emlékérem 2020
• Széchényi Ferenc-emlékérem 2021
• Széchényi Ferenc-emlékérem 2022
• Széchényi Ferenc-emlékérmesek 2023-ban. Első rész
• Széchényi Ferenc-emlékérmesek 2023-ban. Második rész
• Széchényi Ferenc-emlékérem 2024

Gulyás Pál (1881–1963) irodalomtörténész, könyvtáros, akadémikus meghatározó alakja volt a 20. századi magyar könyv-, könyvtár- és sajtótörténetnek, nevéhez kapcsolódik a Magyar írók élete és munkái – új sorozat című monumentális lexikonsorozat, amelynek teljes kiadására csak halála után, az 1990-es években kerülhetett sor. Gulyás Pál családjának és könyvtárossá válásának részleteibe Papp Viktor, a Történeti Fénykép- és Interjútár munkatársa kínál betekintést a hagyaték és a családi fényképek segítségével.

A fényképek tartalmának feltárásakor az egyik legnagyobb kihívás értelemszerűen annak megállapítása, hogy kiket ábrázol a vonatkozó felvétel, és hogy a fényképen szereplők mikor és milyen apropóból örökítették meg magukat. Egy nemrégiben a kezünkbe került családi fényképalbummal kapcsolatban is ezek az égető kérdések merültek fel. A fényképalbumok esetében azonban támpontokkal szolgálhatnak az albumban fellelhető további fényképek. Így például a nevezett album közepén szerepel egy kabinetkép, ezen egy kamaszfiú és édesanyja láthatók, a kép verzóján olvasható felirat pedig arról tanúskodik, hogy a fényképezkedésre „Nina néni és Victor bácsi” 25. házassági évfordulója szolgáltatta az alkalmat, akik ajándékba kapták a kabinetképet 1895 novemberében.

Gulyás Terézia és Gulyás Pál kabinetképe. Fotó: Uher Ödön, Budapest, 1895. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 821. A kép forrása: Fotótér

Az album egy másik portréképén ismét az édesanya látható, ezt a két évtizeddel korábban készült képet ugyancsak „Nina és Victor cousinoknak” címezték. A felirat szerint a portré Wallner Teréziát örökítette meg huszonéves korában. Van egy harmadik fotográfia is, amelyen szerepel némi információ a fényképek kontextusának megállapításához. E szerint névnapja alkalmából „Pali és Erzsi” köszöntötte fel „Őnagysága Gulyás Teréz úrnőt” 1914 októberében. Az előbb említett két portréfényképen tehát ugyanaz a személy, Gulyás (Wallner) Terézia látható. Ez volt az első biztos fogódzó, amin el tudtunk indulni a család és a fényképek utáni nyomozás során.

Gulyás Terézia kabinetképe. Fotó: Lojanek János, Nagyvárad, 1876. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 819. A kép forrása: Fotótér

A Gulyás családnévről könyvtárügyekben járatos személyeknek azonnal eszébe juthat Gulyás Pál (1881–1963) irodalomtörténész, könyvtáros személye, aki ezer szálon kötődött a nemzeti könyvtárhoz. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként, valamint az ún. Gyűjteményegyetem főkönyvtárnokaként magyar könyv-, könyvtár- és sajtótörténettel egyaránt foglalkozott, fő műve pedig a kb. 80 000 magyarországi születésű író életrajzát és irodalmi munkásságát feldolgozó Magyar írók élete és munkái című biobibliográfia. A róla szóló életrajzokat és adatbázisokat tanulmányozva beigazolódott a gyanúnk, Gulyás Terézia valóban Gulyás Pál édesanyja volt. Mivel Gulyás Pál hagyatékának jelentős részét könyvtárunk Kézirattára őrzi, nagy valószínűséggel a most feltárt fényképalbum is a családi hagyaték részeként került be állományunkba. A második fogódzó előrevetítette, hogy a további nyomokat Gulyás Pál hagyatékában kell keresnünk.

Családi csoportkép. Ismeretlen alkotó. Gödöllő, 1914. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3918. A kép forrása: Fotótér

Teljes nevén Gulyás Pál István szegény pesti szabócsaládban született 1881-ben. Gulyás Terézia édesapa nélkül nevelte fel egyetlen fiát, segítségére saját szülei, Gulyás József (1824–1893) és Wallner Anna (1824–1897) voltak. Gulyás József, aki hosszú katonai szolgálat után közel negyven évesen tanulta ki a szabóságot, 1892-ben fogadta hivatalosan örökbe Gulyás Pált. Nem csak Gulyás József kereste kétkezi munkával a betevőt, Gulyás Terézia 1873-ban elsőrendű osztályzattal végezte el a pesti nőtanító-képezde „női kézimunka tanfolyamát” és szerzett munkamesternői bizonyítványt. Mindebből könnyen következhet, hogy a családtagok együttes erővel tartottak fenn az akkori Józsefvárosban egy szabóműhelyet vagy éppen varrodát, bár erre nézve primer forrás nem áll rendelkezésünkre.

Gulyás József a Múzeumkertben. Ismeretlen alkotó, Budapest, 1892-1893. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3919. A kép forrása: Fotótér

A harmadik fogódzót a családi viszonyok feltérképezése teszik láthatóvá. A kézirattári dokumentumok tanúsága szerint kifejezetten szoros kapcsolat állt fenn a Gulyás- és a Molnár-családok között. Az említett örökbefogadási procedúra alkalmával az egyik tanú nem más volt, mint Molnár Viktor, az előbb bemutatott portréfényképek címzésén szereplő „Victor cousin”. A megnevezés azonban nem pontosan jelölte a személyek közötti nexust, mivel Molnár Viktor valójában a sógora volt Gulyás Teréziának, miután 1870-ben oltár elé vezette Terézia féltestvérét, Haderer Anna Ludmillát, vagy ahogyan költeményében Gulyás Pál nevezte, „az édes drága Nina nénét.” Ami még inkább érdekessé teszi a családi kötelékeket, hogy Molnár Viktor (máskor Győző) édesanyja is egy Wallner-lány, nevezetesen Wallner Borbála volt. A Gulyás-, Wallner-, Haderer- és Molnár-családok összefonódása azért különösen releváns Gulyás Pál életével kapcsolatban, mert a későbbi könyvtáros fiatalkori érdeklődésének kialakulásában valószínűsíthetően meghatározó szerepet játszott nagybátyja, Molnár Viktor.

Gulyás Pál gyermekkori kabinetképe. Fotó: Klösz György, Budapest, 1897 k. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 822. A kép forrása: Fotótér

Molnár Viktor már házasságkötésének idején, az 1870-es évek legelején a Nemzeti Múzeum szolgálatában állt. 1876-ban Bécsben sikerrel sajátította el a gipszöntés mesterségét, a múzeum „hivatalnokaként” Mátyás király reliefarcképének öntésével foglalatoskodott. A századfordulón az idősödő muzeológus, vagy ahogyan egy másik forrás nevezte, a „régiségtár laboránsa” a Nemzeti Múzeum földszinti egyszobás lakrészében élt. Molnár Viktoron keresztül Gulyás Pál már fiatalon megismerkedhetett a múzeum – és benne a könyvtár – kuriózumaival, a régiségtár érdekességeivel és a közgyűjteményi munka szépségeivel. Ennek egyik eklatáns lenyomata – és egyben a következő biztos fogódzónk – az az 1894-ben kelt levél, amit Pulszky Ferenc múzeumigazgató írt az akkor 13 éves Gulyás Pálnak, megköszönve neki a múzeum számára felajánlott Jókai-emlékérmeket. Ahhoz azonban, hogy maga Gulyás Pál is a nemzeti múzeum és könyvtár munkatársává válhasson, először az iskolai tanulmányokat volt szükséges abszolválnia, amely a család szorult anyagi körülményei miatt egyáltalán nem volt magától értetődő.

Pulszky Ferenc profilportréja. Ismeretlen alkotó, 1875–1880. – Kézirattár. Jelzet: Arckep_0768. A kép forrása:  Fotótér

Gulyás Pál családjával az 1890-es évek legelejétől kezdve Józsefvárosban, a Vas utca 18. szám alatt élt. Elemi iskolai tanulmányait a szomszédban, a Szentkirályi utcában folytatta, érdemjegyei alapján az eminens tanulók sorát erősítette. A középfokú tanulmányok kedvéért sem kellett sokat ingázni diákként, hiszen 1891-től a VIII. kerületi főreáliskola tanulójaként szintén a szomszédba, a Horánszky utcába kellett átjárnia. Csakhogy a főreáliskolában töltött kezdeti tanulóévek több kihívásról is árulkodnak, bizonyítványa szerint magyar nyelvből és szépírásból is éppen hogy elérte az elégséges osztályzatot. Az évek múltával azonban folyamatosan javított érdemjegyein, 8. osztályosként már kitűnő tanulónak számított, egyedül a tornával gyűlt meg a baja. A kezdeti nehézségeket tehát sikerült leküzdenie és a kéziratos források szerint egy kifejezetten erős osztályközösség részévé válhatott a főreáliskolában. A középfokú tanulmányok végén az osztálytársak egy „szerződést” kötöttek egymással, amelyben kötelezték magukat a 10 év múlva esedékes osztálytalálkozón való részvételre. A dokumentum szerint azok a fiúk, akik alapos indokolás nélkül nem jelentek volna meg a Hungária-szálló éttermében rendezett találkozón, a társaság részéről súlyos szankciókkal néztek voltak szembe.

A budapesti VIII. kerületi főreáliskola növendékeinek érettségi tablóképe. Uher Ödön, Budapest, 1898. – Történeti Fénykép és Interjútár. Jelzet: FTD 902

1898-ban Gulyás Pálnak kiválóan sikerült abszolválnia az érettségi vizsgálatokat, magyar, német és francia nyelvekből, de történelemből és fizikából is jelesre vizsgázott. 1898 őszén további kiegészítő vizsgákat tett, előbb latin nyelvből, majd ógörögből mérettette meg magát a pótérettségin. Gulyás Pál már ekkor, az érettségi idején elhatározta, hogy nagybátyja közelében, a nemzeti múzeum könyvtárában fog dolgozni, ám Szalay Imre múzeumigazgató könyvtári díjnoki állásra való jelentkezését elutasította, hivatkozva arra, hogy a pozíciót olyan jelölttel kívánják betölteni, aki már befejezte iskolai tanulmányait.

Gulyás Pál (ülő sor, középen) iskolatársaival. Ismeretlen alkotó, Budapest, 1898. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTB 815. A kép forrása: Fotótér

A jelentkezés mögött legalább két személyes motiváció kitapintható. Az egyik értelemszerűen a kultúra és a könyvek, régiségek iránti nagyfokú vonzalom volt, amely már kamaszkorában kifejezetten jellemezte a későbbi könyvtárost. Gulyás Pál tizenévesen sorra írta költeményeit, szatíráit, nagybátyja révén első kézből ismerkedhetett meg a közgyűjtemények rejtélyes világával, alig 21 évesen pedig élénk szakmai vitát folytatott a közkönyvtárak sorsáról a nála mindössze néhány esztendővel idősebb Szabó Ervinnel.
A másik ok a díjnoki állásra való jelentkezés mögött sokkal inkább pragmatikusnak nevezhető. A Gulyás-család a források szerint szerény körülmények között élt, Gulyás Pál mind középiskolásként, mind egyetemistakánt folyamatosan tandíjmentességben részesült. A józsefvárosi főreáliskola tanoncaira egyébként is a szegényebb családi háttér volt a jellemző, akik magánszemélyek és intézmények alapítványainak segítségével részleges vagy teljes tandíjmentességet élvezhettek. A VIII. kerületi hatóság igazolásai szerint a századfordulón Gulyás Teréz „vagyontalan, szegény” józsefvárosi lakosként szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezett. Mindezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy Gulyás Pál már az érettségi idején álláskereséssel foglalkozott, és hogy fiatalkori költeményeiben vissza-visszaköszönt a szegénység és a nyomor szóképei. Más írásaiban az anyagiak kérdése nem saját élethelyzete vonatkozásában, hanem a közérdekkel kapcsolatosan merült fel, egyes feljegyzéseiben egyenesen a korábbi nagy tekintélyű múzeumigazgatót, Pulszky Ferencet bírálta túlzottnak vélt költekezései miatt, mivel „Pulszky éjszemű donnáknak csecsebecséket vett, pezsgőzött, mulatott, szórta a mi pénzünk”, míg máskor „egy értéktelen del’ Piomboért 200,000 lírát adott.”

Gulyás Terézia portréja. Fotó: Mayer György, Budapest, 1874. – Történeti Fénykép- és Interjútár. Jelzet: FTA 3904. A kép forrása: Fotótér

Gulyás Pál 1898 szeptemberében iratkozott be a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Fakultására, egyetemi tanulmányai során szinte minden tárgyból jelesre vizsgázott, igazi eminens tanulónak számított. 1903-ban francia-magyar középiskolai tanári képesítést és bölcsészdoktori fokozatot érdemelt ki. A terveiről, miszerint a nemzeti könyvtárt kívánja szolgálni, nem mondott le, és már elsőéves egyetemistaként újra benyújtotta a jelentkezését a múzeum igazgatójához. Másodszori próbálkozása már sikerrel járt, 1898 novemberében 3 hónap próbaidőre vették fel könyvtári díjnoknak Fejérpataky László könyvtárigazgató javaslatára.
Az egyetemi képzés befejezése után, 1905-ben nyerte el első előléptetését, 1906-ban pedig megbízták a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának segédtitkári feladatainak ellátásával. 1912-ben a Magyar Nemzeti Múzeum őre lett, néhány évvel később beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Bizottságába, valamint kinevezték a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének előadójává. Bár eddig ismeretlen okokból kifolyólag 1922-ben rövid időre felfüggesztették könyvtárosi megbízatását, egészen nyugdíjaztatásáig, 1937-ig áldozatosan szolgálta a nemzeti könyvtárat. Gulyás Pál egész életében a magyar könyvtárügy előmozdításán dolgozott, személye és a nemzeti könyvtár elválaszthatatlanná váltak egymástól.

Papp Viktor
(Történeti Fénykép- és Interjútár)

Felhasznált irodalom:

• Budapest Főváros Levéltára. IV.1411.b. Budapest Székesfőváros Árvaszékének (1873–1875 Budapest Székesfőváros Tanácsának, mint gyámhatóságnak) iratai. 1892 – 02267 – Gulyás
• Gyászjelentések. Pannon Digitális Egyesített Archívum
• Janszky Adolf (szerk.): Budapesti czim- és lakjegyzék. 7. évfolyam. 1891–1892, Budapest, 1892. 
• Janszky Adolf (szerk.): Budapesti czim- és lakjegyzék. 9. évfolyam. 1896–1897, Budapest, 1897.
• Katsányi Sándor: Párhuzamos életrajzok. Gulyás Pál, Szabó Ervin és a korszerű közkönyvtár gondolatának kibontakozása. In: Könyvtári Figyelő, 41. évf. 2. sz. (1995), 199–208.
• Kókay György: Gulyás Pál. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 67. évf. 4. sz. (1963), 543.
• Kozocsa Sándor: Gulyás Pál (1881–1963). In: Magyar Könyvszemle, 79. évf. 4. sz. (1963), 363–364.
• Kézirattár. Fond 36. Gulyás Pál
• Révai Nagy Lexikona. Az ismeretek enciklopédiája. XXI. kötet. Kiegészítés: A – Z, Budapest, 1935.
• Rövid hírek. In: Fővárosi Lapok, 270. sz. (1876. november 24.), 1270.
• Soós Lajos: Négy évtized a Múzeum körút mentén. In: Magyar Múzeumok, 2. évf. 4. sz. (1996), 28.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százharminckettedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Palócz Sándort és gyűjteményét mutatja be.

Palócz Sándor (1890–1958) szegedi ügyvéd, műgyűjtő a kegyesrendiek vezetése alatt álló Szegedi Városi Főgimnáziumba járt, majd jogot tanult. Már egyetemi hallgatóként aktív közéleti szerepet vállalt, agitált egy szegedi jogakadémia létrehozása ügyében. Újságíróként is dolgozott apja, Palócz László szerkesztőségében, 1910-ben újságírói ösztöndíjban részesült. 1920-ban vették fel a Szegedi Ügyvédi Kamara lajstromába. A későbbiekben folytatta az újságírói tevékenységet is, 1938-ban megválasztották a Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat Rt. igazgatósági tagjául. Élénken részt vett a helyi közéletben, aktívan politizált. Szerepet vállalt a Szegedi Atlétikai Klub (SZAK) vezetésében is, az egyik alelnökként. 1946-ban Szeged közjegyzőjévé nevezték ki, egy időben ő töltötte be a Közjegyzői Kamara titkári posztját.

Palócz Sándor ex librise. Jelzet: Exl.P/92 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mindezen elfoglaltságai mellett jutott ideje a műgyűjtésre is. Mintegy 1210 darabot számláló – nagyrészt külföldi – ex libris hagyatéka révén a 20. század első felének egyik kiemelkedő kisgrafikagyűjtőjeként tartjuk számon. Szegeden már a századelőn működhetett 10-20 főből álló kisebb ex libris kör – Giday Kálmán pedagógus, várostörténész kutatásai szerint. Több szegedi gyűjtőé mellett Palócz Sándor nevére szóló ex libriseket is bemutattak Az Idő című folyóirat 1907. és 1908. évi számaiban.

Az Idő című folyóirat címlapja, 1908/5. szám. A kép forrása: Somogyi-könyvtár, Digitális könyvtár

A folyóiratban szereplő – és a Palócz-gyűjteményben is fellelhető – ex librisek közül kiemelem még Winkler Jenőnek Boros Jenő, Gál László és Kis Miklós; Wlassits Adorjánnak Boros Jenő és Fischer Marcell; Joachim Ferencnek Szekerke Lajos; illetve Prvanov Mihálynak Schulhof Andor részére készült tollrajzolatú könyvjegyét.
Winkler Jenő (1884–1978) alábbi, Palócz Sándor részére készített karikatúraszerű ex librisén nyitott könyv mögött ülő, olvasó férfi groteszk ábrázolása látható.

Winkler Jenő grafikája. Jelzet: Exl.P/91 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Winkler Jenő a szegediek közül Gál László és Boros Jenő számára is alkotott könyvjegyet. Mindketten a századelő ex libris gyűjtői közé tartoztak. Gál László lapján könyvön álló, „könyvőrző” marabu szerepel.

Winkler Jenő grafikája. Jelzet: Exl.G/73 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fischer Marcell (1890–1956) szegedi ügyvéd részére Wlassits Adorján zenei témájú ex librist készített. Fischer már a gimnáziumban Palócz Sándorral egy osztályban tanult, aztán mindketten jogot végeztek. Fischer nagy pártfogója volt a képzőművészeti pályára készülő és híres grafikussá váló Vadász Endrének. A szegedi kulturális, művészeti élet lelkes támogatójaként színházi, zenei kritikákat is írt. Szerette a zenét, már gyermekkorában hegedült, ezt a későbbiekben is folytatta. Zenei és jogászi irányultságának összekapcsolódását jelentette az életében, hogy a Szegedi Filharmonikus Egyesület jegyzőjévé, majd igazgatójává választották az 1920-as években. Zenei érdeklődését több ex librise is tükrözi, ezek közül Wlassits Adorján tollrajza hangszereken, tubán és dobon játszó macskát jelenít meg.

Wlassits Adorján tollrajza. Jelzet: Exl.F/174 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csejtei Joachim Ferenc (1882–1964) szegedi festő két évet töltött Párizsban. Szekerke Lajos ügyvéd részére készült grafikája könyökére támaszkodó, gondolkodó nő ábrájával evokálja Rodin francia szobrász A gondolkodó című alkotását.

Cs. Joachim Ferenc grafikája. A kép forrása: Giday Kálmán, Dr.: Adatok a szegedi ex libris történetéhez. In: Kisgrafika, 1988/1. sz., 27. – Törzsgyűjtemény

A Palócz-gyűjteményben szereplő ex librisek magyar megrendelőinek sorából többek között még Gábor Arnoldot, Holló Lajost, Lyka Károlyt és Szivessy Tibort emelhetjük ki. A nevek közt találjuk Domokos László szegedi költő, író, színi- és képzőművészeti kritikust; Klug Pétert, a szegedi siketnéma intézet igazgatóját és Szalay Józsefet, a Dugonics Társaság elnökét. Palócz cseretársainak nagy része – a magyarokon túl – osztrák és német volt, de amerikaiaktól kapott lapok is találhatók a gyűjteményben.
A Palócz-hagyatékban figyelemre méltó a külföldi ex libris művészek nagy száma. Közülük szemléltetésül néhány név: a magyar származású német Mathilde Ade; a német Hanns Friedmann és Paul Telemann; a magyar származású, Bécsben élő Alexander Demetrius Goltz; az osztrák Max Julius Wunderlich; a spanyol Espadalér Colly; a svájci Hans Steiner és Henrich Ziegler. A magyar grafikusok közül Barta Ernő, Bottlik Tibor, Gönczy Miklós, Harsányi Kálmán, Joachim Ferenc, Kós Károly, Kukovetz Nana, Nagy Sándor és Wlassics Adorján munkáival találkozhatunk.
Palócz saját nevére szóló, fentebb már bemutatott ex librisei mellett rendelt könyvjegyet Kukovetz Nana szegedi festőművésztől is, aki egy ideig Párizsban élt; a grafika formavilágán erősen érződik Paul Gauguin francia festő hatása.

Kukovetz Nana grafikája. A kép forrása: Giday Kálmán, Dr.: Adatok a szegedi ex libris történetéhez. In: Kisgrafika, 1988/1. sz., 28. – Törzsgyűjtemény

Palócz kollekciója – hasonlóan Némedy Gyula gyűjteményéhez – halála után az özvegy ajándékaként került a szegedi Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti részlegébe. Palócz Sándorné Bányai Erzsébet két részletben, 1959-ben, illetve 1961-ben adta át az értékes anyagot, melynek darabjai a szegedi, tágabban értelmezve a magyar és a nemzetközi ex libris élet fontos kordokumentumai.

Irodalom:

• Giday Kálmán, Dr.: Adatok a szegedi ex libris történetéhez. In: Kisgrafika, 1988/1. sz., 27–28.
• Palócz Sándor gyászjelentése. In: Délmagyarország, 1958. november 29., 6.
• Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1972/73–2, Szeged, 1975., 329. (A Palócz-hagyaték beleltározva két részletben: 59.60–59.642 és a 61.10–61.638 leltári szám alatt.)
• Szelesi Zoltán: Műgyűjtés Szegeden I., Régi szegedi műgyűjtő családok. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1., Szeged, 1986.
• Szelesi Zoltán: A szegedi Múzeum rajzművészeti gyűjteménye. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1., Szeged, 1984, 365.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Palócz Sándor (1890–1958). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 137–138.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Fischer Marcell (1890–1956). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 58–59. 
• Zenei József: Ötvenéves a szegedi Kisgrafika Barátok Köre. In: Kisgrafika, 2011/3. sz., 4.
  
  

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár) 

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész; 124. rész; 125. rész; 126. rész; 127. rész; 128. rész; 129. rész; 130. rész; 131. rész

Családja, gyermekkora, neveltetése

Mária Terézia főhercegnő, VI. (III.) Károly császár és király, a Habsburg-ház utolsó férfi tagja, és Braunschweigi Erzsébet leánya 1717. május 13-án reggel látta meg a napvilágot. Már úgyszólván születésétől fogva magasztos, de igen nehéz, egy nő számára szinte vállalhatatlan, roppant felelősségre volt hivatva. Atyja volt az utolsó „habsburgi”, koronái leányára néztek. Károly császár és király élete vége felé közeledve legfőbb céljának tekintette, hogy Mária Teréziát a birodalom társországaiban mindenütt elismerjék törvényes örökösének. Az 1713. április 19-én kiadott pragmatica sanctio, az új örökösödési rendelet is ezt a célt szolgálta, mivel ez lehetőséget teremtett a Habsburg-dinasztiában a női ágon való örökösödésre. Ezt 1723-ban a magyar országgyűlés is elfogadta, ám a magyar törvények szerint Mária Teréziának a magyar koronával való megkoronázása előtt fiúsítási eljáráson kellett átmennie (1723. évi I. és II. törvénycikk), és a korabeli magyarországi latin szóhasználat szerint még így sem volt szabad azt írni és mondani Mária Teréziáról a koronázás után, hogy „coronata”, csak azt, hogy „diademata”. Ez azonban csak egy politikai terminológiai kérdés volt. Mária Teréziát megkoronázása után a magyar rendek teljes jogkörű uralkodónak tekintették.

Martin van Meytens: Mária Terézia, Magyarország királynője. Olajfestmény. Budapest, Szépművészeti Múzeum. Borítókép innen: Bódvai András (szerk.): Mária Terézia emlékkönyv, Budapest, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt, 2022. – Törzsgyűjtemény

Károly császár és király atyai gondoskodása már önmagában is megmagyarázza azt a buzgalmat, amelyet az udvarban az ifjú királyleány nevelésére, katonás fegyelemre való szoktatására és szellemi kiképzésére fordítottak. Gyermekkorában édesanyja közvetlen felügyelete alatt olvasásba, tanulásba kellett mélyednie. Különösen nagy tehetsége volt a nyelvek elsajátítására, amelynek később, uralkodása alatt igen sok hasznát vette. A német mellett folyékonyan megtanult beszélni franciául, latinul, olaszul és spanyolul. Anyanyelve mellett francia nyelven írni is kiválóan, szép stílusban tudott. Történelemtanára, a jezsuita szerzetes Spannagel, érdekfeszítő előadásaival szintén döntő befolyással bírt az ifjú főhercegnő jellemének, szellemi arcélének kialakulására. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az, hogy a történelemprofesszor később, uralkodói pályafutása során egyik legfontosabb tanácsadója lett, és tanítványa kegyeletből, gyermeki szeretete jeléül a császári sírboltban adott neki végső nyughelyet.

Trónra lépése. Reformok a császári udvartartásban

Negyven éven át, 1740 és 1780 között ő volt Ausztria, Magyarország, Horvátország, Csehország és Morvaország, Erdély, Szlavónia, Mantova, Milánó, Galícia és Lodoméria, Dalmácia, Osztrák-Hollandia (Belgium), Karintia, Karniolia, Gorizia és Gradisca, Szilézia, Tirol, Stájerország és Párma törvényes uralkodója. Atyja életében első és utolsó betegségében való váratlan elhunytát követően huszonhárom éves korában lépett a császári trónra. Bármily szerencsés is volt házassága az igaz szeretet és hűség tekintetében, férjében, Ferenc toszkánai nagyhercegben a politika terén nem talált hathatós támaszra. Később, mikor hitvesének határozottsága, részletesen kifejlett uralkodói programja még inkább érvényre jutott, Ferenc még inkább háttérbe szorult, és az uralkodóház ügyeiben csak mint a családi pénzügyek szerencsés és bölcs intézője szerepelt. Károly császár a Habsburg-házban évszázadok óta érvényben levő spanyol etikett szabályaihoz mindenben ragaszkodott, annál is inkább, mivel korábban Spanyolország uralkodója volt. A császári audienciára érkező vendégek, a követeket is beleértve, csak ismételt térdhajtásokkal, pontosan előírt távolságokban közeledhettek a császárhoz. Fehér asztal mellett térdelve szolgálták őt az udvari főméltóságok: birodalmi hercegi vagy grófi családok tagjai. Csak felesége és gyermekei (bizonyos udvari ünnepélyek alkalmával még ők sem) ülhettek egy asztalnál a német-római császárral. Még más országok uralkodói, királyok sem részesülhettek ebben a kitüntetésben. Politikai, diplomáciai fogadások alkalmával saját asztalánál mindig fedett fővel ült a császár. Az asztal körül állottak, tisztelettel figyelve minden igére a szentséges császári ajakról, az idegen országok követei, szintén fedett fővel, hiszen uruk, az őket delegáló törvényes fejedelem képében érkeztek. Majdnem ugyanilyen szigorú szertartásrend vette körül a császárnét, hiszen férje valahányszor meglátogatta, a főudvarmesternek mindig be kellett őt jelentenie. A császárné hivatalos szertartás során fogadta férjét, körülvéve udvarhölgyeitől, akikhez a császárnak egy szót sem volt szabad szólnia. A császárné tizenkét palotahölgye és az ő személyes udvartartását irányító főudvarmesternő társaságában élte mindennapjait, szigorú napirend szerint, szinte kolostori felügyelet alatt. Mária Terézia ezt a szigorú szertartásrendet számos ponton fellazította, és a császári palotában egy új, korszerűbb udvartartást vezetett be.

Magyarország királynője. Uralkodói politikája, tanácsadói

1741. június 25-én koronázták őt magyar királynővé a pozsonyi Szent Márton-székesegyházban, miután a már említett fiúsítási eljáráson átesett, és aláírta a Batthyány Lajos kancellár által megfogalmazott koronázási hitlevelet. A koronázást követően így éljenezték, így szólították őt a magyar rendek: „Domina nostra et Rex, vivat Maria Theresia, vivat Rex Hungariae!”, azaz: Úrnőnk és Királyunk, éljen Mária Terézia, éljen Magyarország Királya! Ez, a „diademata” szó használatához hasonlóan szintén csak egy politikai gesztus volt, amely az akkori magyarországi törvényes háttér miatt volt szükséges. Mivel hölgyről volt szó, a Duna-parton előkészített koronázási dombhoz nem lóháton vonult, hanem hintón. Itt ősi szokás szerint fellovagolt a dombra, és a koronázási karddal a négy égtáj felé vágva, a rendek előtt esküt tett a magyar haza védelmére. A szertartás végén a pozsonyi ferences templomban aranysarkantyús vitézeket avatott. Noha az osztrák uralkodóház (Domus Austriaca) hagyományai szerint férje, később pedig férje és a trónörökös, József főherceg közreműködésével kellett volna irányítania a birodalmat, ő erős jelleméből fakadóan autokrata uralkodóként, egyszemélyben, néhány tanácsadója segítségével kormányzott, úgymint Kaunitz kancellár (Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg), Haugwitz főtanácsadó (Friedrich Wilhelm von Haugwitz), háziorvosa, Gerard van Swieten, történelemtanára, a már említett Spannagel és mások közreműködésével. Hosszú uralkodása alatt a Habsburg Birodalom országaiban korszerűbbé vált a mezőgazdaság, megerősödött a hadsereg, az oszmán háborúk következményeit szenvedő országokban, így a magyar korona országaiban is az életszínvonal igen sokat javult.

Sébastien Pinssio (1721–1755 k.): Mária Terézia portréja. Rézmetszet. Jelzete: App. M. 529 – Apponyi Metszetgyűjtemény

Ratio educationis (1777)

Az oktatásügy újjászervezését szintén elsőrendű feladatának tartotta Mária Terézia. A Magyar Birodalom területén a tanügyet 1777-ben kiadott terjedelmes, Ratio educationis című rendeletével szabályozta. Ez a rendelet, vagy inkább részletesen kidolgozott tanügyi szabályzat egy egységes tanügyi rendszer létrehozására irányult. Egységes irányelveket tűzött ki, számos új tankönyv megírását és a korábbinál egységesebb tanrend bevezetését rendelte el. Az egységesebb tanrend koncepciója nem jelentette a feudális hagyományokból eredő sokféleség, területi és nemzetiségi autonómia megszüntetését.  A rendelet bevezetőjének (Prooemium) III. paragrafusa elismeri az ország területén levő nemzetiségi sokféleséget (nationum varietas), tételesen felsorolja az ország területén élő nemzetiségeket és vallásokat: magyarok, németek, szlávok, horvátok, rutének, albánok, oláhok, illetve római katolikusok, lutheránusok, kálvinisták, görögkatolikusok és keleti ortodoxok. Figyelmet érdemel ugyanitt az ország lakosainak társadalmi állás szerint való csoportosítása is, amely nem a nemesi-rendi méltóság és rangsor szerint való felsorolás elvét követi, hanem gazdasági szempontokat. Elsők a listán a falusi földművelő parasztok (homines rusticani seu agrestes), akiknek a vállán nyugszik ebben az időben az egész nemzetgazdaság. Utánuk jönnek a mezővárosok lakói (oppidani), a vidéki városok lakói (urbium provincialium incolae), a szabad királyi városok polgárai (habitatores Civitatum Liberarum Regiarum), a kézművesek, kereskedők, köztisztviselők, katonai vezetők, végül a nemesség, legvégül a klérus és a szerzetesrendek.
Az iskolák ebben az időben, úgy, mint a hiteleshelyek (káptalani levéltárak, káptalani könyvtárak, anyakönyvek), mind egyházi tulajdonban voltak, így ez az uralkodói rendelet nem vezetett a magyar oktatásügy elvilágiasodásához. A mélyen vallásos, katolikus Mária Teréziának nem is ez volt a célja. Elvilágiasodás a magyar oktatásügyben csak 1806 után indult meg, fokozatosan, mikor I. Ferenc király újonnan kiadta ezt a rendeletet, és az új kiadásban elrendelte az iskolák állami tulajdonba vételét. 1806 után közvetlenül egyetlen iskolai vezetőt, egyetlen tanárt sem váltottak le a tisztségéből, de a tulajdonjog megváltozása és a törvényes háttér módosulása miatt a 19. század végéig a szekularizáció valóban teret hódított a magyarországi iskolák falai között. A tanrend időről időre változott, illetve az új tanárok új eszméket vittek föl a katedrára. A rendelet 1806-os kiadásának a címlapján még ott volt a „Fide et lege” (Hittel és törvénnyel) jelmondat, amely azt a régi tanítást hangsúlyozta, amely szerint a tanügy nem csupán politicum, hanem ecclesiasticum is. (Az 1777-iki Ratio Educationis. Ford., bev. és jegyz. Friml Aladár, Budapest, Kath. Középiskolai Tanáregyesület, 1913, 10–11.) 

Az 1777-es kiadás CCXLIX. paragrafusában (De officiis Catechetarum & Exhortatorum) többek között ezt az útmutatást találjuk az iskolai katekhéták és spirituálisok (lelki vezetők) számára megfogalmazva:

Mária Terézia időskori portréja. Kőnyomat. Az Országos Képtárban levő egykorú rézmetszet után. In: Marczali Henrik: Mária Terézia 1717–1780. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1891. – Törzsgyűjtemény

Mária Terézia életbölcsessége

Életfilozófiáját leginkább legkisebb fia, a tizenhét éves Miksa főherceg számára szerkesztett terjedelmes instrukcióból ismerhetjük meg. Ebből idézünk az alábbiakban néhány sort, Németh Andor fordításában:

E kis megemlékezés végén hadd idézzünk néhány gondolatot Bródy Sándor Mária Terézia című írásából, amelyet a Magyar Királyság 900 éves jubileuma alkalmából megjelent, Nemzeti dicsőségünk című kötetben tett közzé:

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)

A könyv- és történelemszeretők itthon és a világon egyaránt ismerik Apponyi Sándor, a tudós bibiofil, a nagylelkű mecénás, a múzeumalapító nevét, aki a nemzeti könyvtárra hagyta mintegy 15.000 dokumentumot tartalmazó teljes bibliotékáját. De a nagyközönség vajon tudja-e, mi mindent köszönhetünk ennek a jelentéktelennek tűnő, kedves öregúrnak? A gróf halálának 100. évfordulója alkalmából elindított Apponyi-emlékév című, kéthetente jelentkező sorozatunk az ő munkásságának bemutatása révén a bibliofília és a régi könyvek különleges világába enged bepillantást.

Apponyi Sándor élete végéhez közeledve kérte fel a fiatalabb bibliofil nemzedékhez tartozó Végh Gyulát, hogy rendezze és tegye közzé különleges ritka kincseit. „Könyvszeretetem hozott közelebb Apponyi Sándorhoz, a kedves tudóshoz… az ő megbízásából szerkesztettem a Hungarica körén kívül eső könyvgyűjtemények katalógusát” – írja naplójában Végh Gyula.
Fitz József, nemzeti könyvtárunk későbbi igazgatója, így mutatja be a könyvet: „Ezt a katalógust már nem Apponyi maga írta meg, itt a magyar bibliofilek királyát a Magyar Bibliophilek Társaságának elnöke, Végh Gyula tolmácsolja. Bevezetésében feltárja azokat a kapcsolatokat, melyek a Rariora et Curiosa-t a Hungaricá-hoz fűzik. A 24 kézirat és öt század 516 nyomtatványának címléírásaihoz pedig bibliográfiai és a példányokat jellemző jegyzeteket csatolt. Apponyi megismeréséhez a Rariora et Curiosa elengedhetetlen, s a boldog örökségnek a Magyar Nemzeti Múzeumnak természetes kötelessége volt, hogy kiadja. De az ő kiadása egyszerű és szerény.
A Magyar Bibliophil Társaság azonban merített papíron, húsz képpel díszített száz számozott lenyomatot készíttetett belőle a hívei számára, s megadta neki az Apponyihoz méltó külsőt és zártköriségével a ritkaság becsét.”
A merített hollandi papír a katalógus kolofónjában is fel van tüntetve.

Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925. – Törzsgyűjtemény

Csakhogy a „merített papír” megnevezés már ekkor is sokféle minőséget takart. Reiter László grafikus, az Amicus Kiadó alapítója a Magyar könyvkultúrában is megemlíti a Rariora katalógus merített papírját: „…a katalógus 100 számozott példánya holland van Gelder-papíron jelent meg.” A van Gelder papír jellegét szerencsére megismerhetjük magának a Magyar Könyvkultúrának a lapjairól, hiszen az első ötven példánya annak is ilyen holland merített lapokra készült, és könyvtárunk a 31. exemplárszámú példányt őrzi.
A tapintásra is merített papír vízjele sajnos csak töredékesen maradt fenn a lapok sarkaiban. Ám az ábra ezekből a töredékekből is a holland papírkészítők kedvelt vízjelére, az amszterdami címerre emlékeztet, még ha nem is teljesen azonos vele. Magát a vízjelet egyelőre nem sikerült azonosítani sem a nyomtatott katalógusok, sem a digitális adatbázisok alapján, és az „AS” monogram sem segít. Mindezek ellenére teljes mértékben hihetünk a kolofón feliratának, hogy valóban a Van Gelder cég merített, vízjeles papírjáról van szó. Az 1783-ban papírkészítésbe fogó Pieter Smidt van Gelder vállalkozása a következő századokban Hollandia legnagyobb papírgyártó cégbirodalmává nőtte ki magát, és a 20. századra az összes hollandiai papír felét ők állították elő. A gyártás mellett mindvégig megtartották a kézi papírmerítést is, amelyet különleges kiadványokhoz és oklevelekhez alkalmaztak. Magyarországon is különösen kedvelt volt a 19. és 20. század fordulóján a merített Van Gelder-papír, és rendelésre bármilyen vízjelet elkészítettek, vagyis a vízjelkincsük koránt sincs még teljesen feltárva.

Azért foglalkoztunk fentebb részletesebben azzal a kérdéssel, hogy valóban holland Van Gelder papírból készült-e Reiter kötete, mert a Rariora bibliofil kiadásának holland eredete nem igazolható, hiába áll a kötet elején, hogy „merített hollandi papíron” adták ki a számozott példányokat. Valódi merített papír csupán a logóval ellátott karton előzéklevél.

Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925 – Törzsgyűjtemény

A belívek tapintásra sem tűnnek merítettnek, és az átnézet is gépi előállításra vall. A rejtélyt azonban a kötet lapjain töredékesen felbukkanó vízjel egy csapásra megoldja.

A nagy méretű vízjel egy hegyes pálcára feltekeredő kígyót ábrázol. A pálca tetején szárnyas sisak helyezkedik el, Hermész/Mercurius attribútuma. A pálca bal oldalán díszes betűkkel az „Old”, a jobb oldalán a „Style” felirat olvasható. Ezt a jól dokumentált vízjelet nem holland cégek használták, hanem a magyarországi Diósgyőri Papírgyár Rt., méghozzá merített és gépi papírokon egyaránt.

Pelbárt Jenő: Hét évszázad vízjelei Magyarországon 1310–2010. Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021. – Törzsgyűjtemény

Jelen esetben nemcsak a tapintás és az átnézet, hanem az a tény is a gépi előállítást bizonyítja, hogy egyetlen lapon azonos távolságban ismétlődik a vízjel-ábra, vagyis a motívum a vízjelnyomó hengeren helyezkedett el. Bátran kimondhatjuk, a Rariora számozott példányait nem merített holland papírra, hanem diósgyőri síkszitán gyártott jóminőségű géppapírra nyomtatták. A téves információ oka továbbra is kérdés marad, de tény, hogy a Bibliophil Társaság előszeretettel készíttette kiadványait diósgyőri papírból.
Az 1929-ben a Társaság gondozásában megjelent Régi magyar bibliofilek című kiadvány is ugyanezen diósgyőri vízjeles papírból készült, sőt a Társaság 1928-as évkönyvének végén reklám is hirdeti a gyár termékeit.

A Magyar Bibliophil Társaság évkönyve I. 1921–1928, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1928 – Törzsgyűjtemény

Források:

• A Magyar Bibliophil Társaság évkönyve I. 1921–1928. Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1928.
• Fitz József: Rariora et Curiosa. Gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, in: Magyar Bibliophil Szemle, 1925. IV. évf., 4. szám, 61-62. p.
• Pelbárt Jenő: Hét évszázad vízjelei Magyarországon 1310-2010. Budapest, Magyar Papír- és Vízjeltörténeti Társaság, 2021.
• Reiter László: Magyar könyvkultúra, Budapest, Amicus, 1828, 8. p.
• Szebelédi Zsolt: A Műbarátok Körének kisebb és nagyobb vízjele a Van Gelder Zonen cég papírjaiban, in: Magyar Vízjel, 2025. XIII. évf., 66. szám, 31-33. p.
• Végh Gyula naplója, OSZK Kézirattár, Quart. Hung. 3682, 5-6. köt., 52-53. p.
• Végh Gyula: Rariora et curiosa gróf Apponyi Sándor gyűjteményéből, Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1925. 

Túri Klaudia
Szebelédi Zsolt
(Régi Nyomtatványok Tára)

Könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára nem csupán őrzi, feldolgozza és a kutatás rendelkezésére bocsájtja régi könyvanyagát, hanem lehetőségeihez mérten törekedik arra, hogy a gyűjteményéből még hiányzó kiadványokat beszerezze. Ritka alkalom, amikor egy régi magyarországi, ráadásul magyar nyelvű könyv megszerzésére nyílik mód.
Most egy ilyen lehetőségnek köszönhetően került a könyvtár gyűjteményébe a Szenci Molnár Albert zsoltárköltő, író, fordító református lelkész zsoltárfordításaiból válogató kis kötet 1632-ben Debrecenben megjelent kiadása. A munka első – ma már példányból ismeretlen – kiadása volt a legelső olyan hazai nyomtatvány, amelyben a nagy hatású zsoltárfordítások közül jó néhány olvasható volt. A Régi Magyarországi Nyomtatványok című nemzeti bibliográfia (RMNy 1527) a kiadvány főbb adatait a következőképpen írta le:
[SZENCI MOLNÁR Albert:] Paraphrasis psalmorum Davidis selectiorummetro-rhytmica. In futurum scbolasticae juventutis et pueritiae nostrae exercitium matutinum et vespertinum. Debrecini MDCXXXII Fodorik Menyhért
A⁸ [B⁸] C⁸ D⁸ = [2] + 30 fol. - 16° - Orn.

A kisded kötet címlapja

A nyomtatványnak eddig csupán egyetlen egy példánya volt ismeretes a kutatás előtt, amely azonban csak a 8-8 leveles „A” és „C” jelű füzetet tartalmazta, azaz a 32 leveles kiadványnak nem egészen a felét. Ez az egyetlen töredékes példány is egyedül külföldön, a prágai egyetemi könyvtárban volt megtalálható, ahova Széll Farkas nevezetes gyűjteményéből került.
E hiányos példánynak mindössze mikrofilmmásolata volt tanulmányozható Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtárban.
E gyarapodásnak köszönhetően egyrészt immár eredeti példánnyal is rendelkezik a magyar nemzeti könyvtár, ráadásul ez a példány az eddig ismertnél jelentősen bővebb, ugyanis a kötetet lezáró, eddig teljesen ismeretlen „D” jelű füzetet is magában foglalja.

A D jelű füzet kezdőlapja

A kétnyelvű kötet válogatott zsoltárokat tartalmaz latin nyelven és Szenci Molnár Albert magyar verses fordításában. Szenci Molnár Albert (1574–1634) – Kálvin kezdeményezésére, Clément Marot és Theodore de Bèze által franciára fordított, éneklehető formában megverselt – az ún. genfi zsoltárok Ambrosius Lobwasser által készített német fordítását magyarította. Szenci munkája olyan énektípust bocsátott a magyar kálvinisták rendelkezésére, amelynek használatba vétele az addigiaknál szorosabban kapcsolta őket a nyugati gyakorlathoz. Hamarosan ez vált, és maradt évszázadokon át a legáltalánosabban, a gyülekezetek mindennapi életében énekelt zsoltárszöveggé. Mivel Szenci az eredeti dallamokat is megtartotta, mintegy száztíz féle új versformát, a francia reneszánsz költészet alkotásait hozta a hazai literatúrába. E versformák a 17. század második felétől a 19. század elejéig megtermékenyítő hatással voltak a magyar irodalomra. Megkockáztatható, hogy gyülekezeti használata által Szenci Molnár Albert verses zsoltárfordításai számítanak az egyik legtöbbet olvasott magyar irodalmi alkotásnak.
A magyar nyelvű zsoltárok először 1607-ben jelentek meg Hernbornban (RMNy 962(1)), majd Szenci által gondozott teljes Károlyi-féle szentírásfordítás függelékeként Hanauban 1608-ban (RMNy 971) és Oppenheimben 1612-ben (RMNy 1037(2)).
Magyarországon elsőként e válogatás első, ma már példányból ismeretlen kiadásában látott egy részük napvilágot feltehetően 1607–1610 között (RMNy 907). Az összeállítást Újfalvi Imre (1570 e. – 1616), a kora egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb magyar protestáns értelmiségije szerkesztette. Ő előbb mint rektor, majd mint református lelkész működött Debrecenben, ahonnan 1607-ben ment Váradra. Ott azonban a püspöki hivatal megszüntetésére irányuló mozgalma miatt a zsinat 1610-ben megfosztotta lelkészi tisztségéből, és száműzte. Mivel a zsoltárok – mint szó esett róla – első alkalommal 1607-ben kerültek ki a sajtó alól, az egyházával ellentétbe kerülő szerkesztő munkáját pedig már 1610 után aligha adták volna ki, így joggal feltételezhető, hogy e mű kinyomtatására a fenti két időpont között került sor, mégpedig minden bizonnyal szintén Debrecenben, ugyanis (Nagy)váradon ekkor nem működött nyomda. Újfalvinak egyébként is jelentős szerepe volt a zsoltárfordítások elkészítésében és terjesztésében. Ugyanis nemcsak a fordítás elvégzésére biztatta Szencit, hanem elsőként tett hathatós lépéseket a magyarítás hazai népszerűsítésére is.
A kiadvány szövegéről tehát csupán e második kiadás alapján alkothatunk képet. A nyomdász, Fodorik Menyhért előszavából kitűnik, hogy „studiose iuventuti”, azaz a tanuló ifjúság számára állította össze, másrészt, hogy az első kiadás ritkasága és az olvasói igények késztették az újabb kiadás elkészítésére. Amint a fenti leírásban látható, a kötet igen kis alakú (16°) és címlapján, illetve a zsoltárok végén egy kis fametszetes díszt is tartalmaz. A könyvben a levelek verzó, azaz hátlapjain Andreas Spethe német komponista népszerű latin verses zsoltárátdolgozásai olvashatók, amelyekre maga Szenci Molnár hívta fel a figyelmet zsoltárainak első kiadásának ajánlásában, és fordításaihoz is felhasználta. Spethe munkája, – amelynek címéből (Davidis prophetae regii psalmorum paraphrasis metrorythmica) kölcsönözte a szerkesztő feltehetően ennek az összeállításnak a címét is – első alkalommal 1596-ban jelentek meg Heidelbergben. Szenci Molnár Albert verses zsoltárfordításai pedig ezekkel szemben, a rektó lapokon helyezkednek el. A fennmaradt töredék alapján Újfalvi a 6., 8., 23., 34. 51. 90., 91., 103, 110., illetve most már az újonnan napvilágra került „D” jelű füzet alapján a 116., 130. és a 136. zsoltárt válogatta be a gyűjteménybe. A végén ehhez járult a tízparancsolat szövege, továbbá imádságok (Miatyánk, egy reggeli és egy esti, valamint egy „Mind estve reggel” mondandó imádság és Simeon éneke).

A szakirodalom eddig csak találgatásokra hagyatkozhatott a kiadvány terjedelmével kapcsolatban, továbbá, hogy az ismert részeken kívül mely zsoltárok és milyen szempontok szerint kerülhettek be a válogatásba. A „B” jelű füzetet alkotó 8 levél tartalma ugyan továbbra sem ismeretes, de immár egyrészt pontosan tudható, milyen terjedelmű volt a kötet, illetve a szöveg háromnegyed részének ismeretében lehetőség nyílik arra, hogy az irodalom-, vallástörténészek újra tudományos vizsgálat alá vessék a válogatást, és a korábbiaknál megalapozottabb megállapításokat tehessenek róla.
A változatlan szövege miatt hosszú időn át, széles körben, mindennapi gyakorlatban, ráadásul zömében iskolai környezetben használt énekeskönyv példányai jórészt megsemmisültek. A tapasztalat szerint az ilyen kis alakú kiadványok amúgy is a legveszendőbb könyvek közé tartoznak. Nem véletlen, hogy első kiadásából ma egyetlen példány sem ismeretes, és e második kiadás is csak két töredékes példányban maradt fent. Ráadásul egyik esetben sem könyvként őrződött meg a nyomtatvány, hanem csupán másodlagosan, papíranyagként felhasználva. A korabeli gyakorlatban a papír drágasága miatt ugyanis gyakori szokás volt, hogy a könyveket borító papír kötéstáblákhoz, a kötés megerősítésére, vagy könyvborítóként a nyomdában visszamaradt, vagy épp az elhasználódott, kidobandó könyvek anyagát használták fel. Gondos restaurátori munkával azonban ezek az összeragasztott lapok szétáztathatók. A hazai történelmi helyzet következtében a régi magyarországi könyvanyag pusztulása nagyon nagy mértékű volt, megközelítőleg 30% százaléka csupán töredékesen, jórészt ilyen módon, makulatúrában maradt ránk (az érdekesség kedvéért megjegyzendő, hogy további 20%-ból egyáltalán nem ismeretes példány, csupán következtetni lehet egykori létezésükre).
Nem tudjuk, hogy a töredék mely kötetben meglapulva maradt fent. Az sem kizárt, hogy a Széll Farkashoz került levelekkel egyazon kötéstáblában vészelte át az évszázadokat. Újabban a szétáztatott lapokat feltehetően a 20. század első negyedében a művészi könyvkötéseiről ismert Dávidházy Kálmán (1864–1939) debreceni könyvkötő aranyozott vörös bőr, ún. noteszkötéssel látta el.

E példány 2008-ban már szerepelt árverésen az Alexandra antikvárium kincseiből aukcióra bocsátott nagyszabású anyag 260 tételeként. Az árverési katalógushoz kapcsolódó ismeretterjesztő, Új magyar Athenas című tanulmánykötetben rövid leírás is olvasható róla e blog szerzőjétől, illetve a teljes másolat is megtalálható. A könyv felbukkanása kapcsán az Országos Széchényi Könyvtár – feladatának megfelelően – ekkor ritkasága és egyháztörténeti jelentősége miatt javasolta, hogy a kötetet nyilvánítsák védett kulturális emlékké, a Kulturális Javak Bizottsága 2009. február 5-i rendes ülésén pedig ezt indokoltnak is tartotta.
Az árverés után továbbra is magánygyűjteményben lévő példányt most Borda Lajos antikvárius, könyvkiadó gyűjteményéből sikerült megvásárolni. Ő a kötet mellett könyvtárunknak ajándékozta Borsa Gedeon könyvtörténész, bibliográfus, a könyvtár bibliothecarius emeritusának portréját is (lásd erről korábbi blogbejegyzésünket).
Az újonnan közgyűjteménybe került könyv a feldolgozást követően az RMK I. 609a jelzeten lesz elérhető a kutatás számára az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárában.

Felhasznált irodalom:

• Imre Mihály: Újfalvi Imre debreceni kiadványa: Spethe-Szenci zsoltárai, németországi párhuzamok. In: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról. Nemzet, egyház, művelődés 7., Sárospatak, Hernád Tiszáninneni Református Kiadó, 2012, 281–302.
• Régi Magyarországi Nyomtatványok 2, 1601–1635, szerk. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Budapest, Akadémiai, 1983.
• Új magyar Athenas. Válogatás az Alexandra antikvárium kincseiből, [Budapest], Alexandra Antikvárium, 2008, 134–137, 420.
• Klaniczay Tibor: Újfalvi Imre és az 1602. évi énekeskönyv. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 62. évf. 2–3. sz. (1958), 163.
• Vásárhelyi Judit: Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai, előzmények és fogadtatás, Historia litteraria 21., Budapest, Universitas, 2006.

Perger Péter
(Régi Nyomtatványok Tára, RMNy)

Kis Domokos Dániel a 2025. október 2-án és 3-án megrendezett Bercsényi Miklós és kora. XXVII. Sárospataki Művelődéstörténeti konferencia résztvevője. Fotó: Mészáros Kálmán

Bercsényi Miklós hamvainak feltárása és az 1903-ban megrendezett országos zarándoklat címmel tartottam előadást Sárospatakon, az október 2-án és 3-án az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma és a Tokaj-Hegyalja Egyetem által megrendezett Bercsényi Miklós és kora. XXVII. Sárospataki Művelődéstörténeti konferencián. A résztvevőket Tamás Edit, az MNMKK MNM Rákóczi Múzeuma igazgatója és N. Kis Tímea, a Tokaj-Hegyalja Egyetem Kulturális Örökség Tudományok Tanszék tanszékvezetője köszöntötte, aki Szent István és Szent László királyunk tisztelete a 16-17. századi Rómában címmel előadást is tartott. 

Sárospatak. Rákóczi vár, 1930.07.15. Képeslap – Térkép- Plakát és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Hungaricana

Az előadás elsődlegesen Bercsényi Miklós földi maradványainak 1903 őszén az 1903-ban végbemenő zarándoklat szervezője, Szádeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanár által történt feltárásáról, a rodostói görög templomban Sibrik Miklós és Esterházy Antal sírja és márványtáblája mellett elhelyezkedő sírjának felnyitását, csontjainak kiemelését, majd ideiglenes visszazárását, végül pedig a hamvak 1904-ben, Thallóczy Lajos közreműködésével való végleges feltárását mutatta be.
A fejedelem és bujdosótársai hamvainak hazahozatala körüli vitákra is kitért az előadás.
Az ásatásokban segédkező és Rákóczi és bujdosótársai emlékhelyeinek megörökítésében részt vevő magyar származású, rodostói fogorvos, dr. Szeim eredeti fényképeit is sikerült meghatározni, a Vasárnapi Ujságban Szádeczky Lajos tudósítását illusztráló képek eredeti fényképeit megtalálva.
A három Rodostón (Tekirdağ-ban) elhunyt bujdosó sírját rejtő rodostói – Panagia Pneumatokratoria – görög templom leghitelesebb ábrázolása a Thallóczy Lajos által hivatalosan kiküldött Edvi Illés Aladár eredeti fényképe, ahogy annak szerzőségét az előadó beazonosította, és az ennek alapján készült grafikája. A két kép szinte tökéletes megegyezését most a konferencia népes és illusztris közönsége is láthatta.

A rodostói görög templom, Bercsényi sírjának feltárása, 1903. Dr. Szeim felvétele. Szádeczky Lajos: Rákóczi Rodostón. In: Vasárnapi Újság, 50. évf. Karácsonyi melléklet (1903), 31–35. kép, 44.

Szádeczky Rákóczi és bujdosótársai földi maradványainak hazahozatala kapcsán pedig már 1904-ben hangsúlyozza:

Bercsényi személyét kiemelve 1906-ban méltatlankodva jegyzi meg:

Az említett két törvénycikk: 1906. évi XX. törvénycikk, „II. Rákóczi Ferencz és bujdosó társai hamvainak hazahozataláról” és az 1715. évi XLIX. törvénycikk, „bűnbocsánat a szatmári megegyezésben kitűzött határidőn belől hazatértek részére, s másoknak, kik arra a határidőre vissza nem tértek, száműzetése”.

Kis Domokos Dániel
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Irodalom:

• Szádeczky Lajos: Rákóczi és a bujdosók hamvai. In: Erdélyi Múzeum, 21. évf. 5. szám (1904), 283–288.
• Szádeczky Lajos: Az utolsó erdélyi fejedelmek diadalútja. Az Erdélyi Irodalmi Társaság Rákóczi-ünnepén felolvasta Szádeczky Lajos. Különnyomat az „Ujság „1906. évi 326, 327, 328, 329. számaiból, Kolozsvár, Gombos Ferencz Könyvnyomdája, 1906.
• Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei. A bevezető tanulmányokat írták Négyessy László, Thaly Kálmán, Beöthy Zsolt, Erődi Béla. A leveleket az eredeti kézirat alapján kiadja Miklós Ferenc. A képeket, eredeti felvételei alapján festette s a díszítéseket rajzolta Edvi Illés Aladár, Budapest Franklin-Társulat, 1906, 

A magyar királylány, Árpád-házi Szent Erzsébet (Sárospatak, 1207– Marburg, 1231) II. András király és Merániai Gertrúd leánya – Szent István király mellett – az egyetlen hazánk szentjei közül, akit a világegyház is ünnepel (november 17.!); s egyben ő a katolikus világ egyik leginkább tisztelt női szentje is.  

Szent Erzsébet szarkofágja. In: Balázs György – Szelényi Károly: Magyarok. Egy európai nemzet születése, Budapest, Novotrade Rt, 1990, 49. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Erzsébet a szegények és a betegek, az árvák és az özvegyek patrónája. Legendájának legismertebb eleme az ún. rózsacsoda. Az elbeszélés szerint egy alkalommal kenyereket vitt a szegényeknek, amikor sógorával, Henrikkel (más változat szerint még gyermekkorában, itthon édesapjával) találkozott. A sógor kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy rossz szemmel néznék jótékonykodását, azt válaszolta, hogy rózsákat. Mikor ezt meg kellett mutatnia, a kenyerek helyett valóban illatos rózsák voltak kosarában.