Tiszta, szabatos, teljes és hiteles

2021. december 01. 06:00 - nemzetikonyvtar

200 évvel ezelőtt hunyt el Kovachich Márton György

A címben szereplő négy elvárással határozta meg Kovachich Márton György forráskutató (1744–1821) a munkamorálját: tiszta, szabatos, teljes és hiteles közlésre és feltárásra törekedett. Hatalmas és értékes elvégzett munkája ellenére kortársai mellett az utókor sokáig mostohán bánt vele. A mai napon, halála kétszázadik évfordulóján rá emlékezünk.

kmgy_5_opti.jpgCzetter Sámuel: Kovachich Márton György, 1798. Rézmetszet. – ELTE Egyetemi Könyvtár

A 18. században a hazai tudományosság társadalmi összetétele átalakult. A század elején Bél Mátyás (1684–1749) és köre vezetésével a legmodernebb tudományos kezdeményezések az evangélikus egyházból és szervezeteiből nőttek ki, majd később a katolikus klérus jutott vezető szerephez, a szerzetesrendek feloszlatása és belső válságai után pedig világiak – részben természetesen a korábbi szerzetesek – is szervező-irányító helyzetbe kerülhettek. Kovachich pályájának alakulásán jól nyomon követhetőek ezek az egyszerre ható folyamatok.
Kovachich Márton György a Pozsony megyei Senkvicen született 1744. november 9-én. Horvát eredetű családja a 16. század közepén a török elől menekült északra. Már gyerekkorában nagy hatással volt rá Kolinovich Gábor (1689–1770), a Rákóczi-szabadságharc történetírója, aki szintén senkvici volt, és Kovachich atyai jó barátjaként tekintett rá, tőle tanulta a tudományszeretetet.

kmgy_1_opti.jpg

Tischler Antal: Kolinovich Gábor történetíró. Grafika. ELTE Egyetemi Könyvtár – Hungaricana. Képcsarnok

A gimnáziumi évek után a nagyszombati egyetem bölcsészkarán tanult, majd Olaszországban töltött pár hónapot, később pedig jogot és teológiát is hallgatott, szintén Nagyszombatban. 1770-től az újonnan alakult tanszéken politikai és pénzügyi ismeretekre is szert tett. Bár erről az időszakról kevés forrás tanúskodik, naplójegyzeteiből a szegénység és elcsendesedés olvasható ki. Sokat is betegeskedett ezekben az években. Bár a senkvici Kovachich család egyik felmenője nemességet kapott, de mire ő megszületett, már teljesen elszegényedtek, így tehát mind magáról, mind tanulmányairól maga gondoskodott. 1768-ban, hosszas gondolkodás után úgy döntött, belép a piarista rendbe, de nem éppen vallásos meggyőződése, sokkal inkább anyagi korlátainak felismerése miatt szánta el magát erre a lépésre. Végül elvesztette kedvét, és évekig tartó csendes keserűségbe süllyedt. Négy évvel később Kondé Miklós, későbbi nagyváradi püspök – ekkor a bécsi Pázmáneum rektora – támogatásával sikerült Bécsbe utaznia, ahol a jezsuita rendből kilépett Kollár Ádám Ferenc (1718–1783) császári és királyi tanácsostól, a bécsi királyi könyvtár igazgatójától tanult oklevéltant és magyar államjogot.

kmgy_2_opti.jpgJosef Hauzinger: Kollár Ádám Ferenc, 1779. A kép forrása: Wikipedia (Magyar kiadás)

Amikor Kovachich Márton György 1774-ben, harmincévesen, nagy ambíciókkal visszatért Magyarországra, az volt a célja, hogy képzettségének és sokoldalú tudásának megfelelő munkát találjon, ez azonban nem volt könnyű feladat, mert a még fejlődő hivatalnokrendszernek viszonylag kevés emberre volt szüksége, az egyetemeken az oktatói feladatokat pedig jórészt még szerzetestanárok látták el. Ekkor már két sikertelen „álláspályázat” tapasztalatával volt gazdagabb. Előbb egy lengyelországi állást, majd a nagyszombati egyetem szenátorságát akarta elnyerni. Egyre rosszabb anyagi helyzetbe került, reménytelennek látszó helyzetén a jezsuita rend feloszlatása (1773) után az egyetemi könyvtár átszervezésével is megbízott Ürményi József udvari tanácsos (1741–1825) segített.

kmgy_3_opti.jpg

Ehrenreich Sándor: Ürményi József, 1818. Rézmetszet. Horváth J. András: Díszpolgárok Pest-Budán és Budapesten (1819–1947). In. Tanulmányok Budapest Múltjából, 25. kötet (1996), 115. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kovachich a fővárosba költözött és bölcsészdoktori címet szerzett. Előbb könyvtári írnok, majd 1781-től könyvtári segédőr lett. Tíz éven át dolgozott az egyetemi könyvtárban, ahol nem volt könnyű helyzetben a már fentebb röviden felvillantott társadalmi-politikai helyzet miatt. Az intézmény vezetése ugyanis két pártra oszlott. Az igazgató a jezsuita szerzetes, Pray György (1723–1801) és a mellé rendelt szabadkőműves Heinrich Gottfried Bretschneider (1739–1810) „követőire”. Pray mellett álltak rendtársai, Bretschneiderhez csatlakozott a két alacsony beosztású és rossz anyagi helyzetű alkalmazott: Kovachich és egy másik írnok, Szatmári András.

kmgy_4_opti.jpg

Pray György. In. Vasárnapi Ujság, 6. évf., 37. sz., 1859. szeptember 11, 433. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A rendek elkobzott könyvtárai vezettek a nyílt ellentéthez, amikor Kovachich 1780-ban könyvtári altisztekkel együtt végigjárta a volt jezsuiták lakásait és visszakövetelte tőlük a királyi rendelet értelmében már az egyetemi könyvtár állományát képező könyveket. Annyira jól sikerült ez az akció, hogy két év múlva őt küldték a pozsonyi jezsuita könyvek begyűjtésére. Ekkor jelentést tett Pray-ról, aki megakadályozta, hogy orvosi könyveket is megszerezzen. Pray tisztázta magát, Kovachichot szakszerűtlenséggel, tudatlansággal vádolta. Az Udvari Kancellária nem foglalt állást a vitában, de az annyira elmérgesedett, hogy végül Ürményit küldték ki, hogy folytasson le vizsgálatot. 1784-ben Bretschneidert áthelyezték a lembergi könyvtár élére, Pray maradt az egyetemi könyvtár vezetője, Kovachichot figyelmeztették, majd áthelyezték.
A kamarai levéltár indikánsa, vagyis indexelője lett, olyan alacsony fizetéssel, ami épp, hogy csak megélhetését biztosította. Ezzel hivatali pályafutása véget is ért. Az indikánsok feladata az volt, hogy a levéltár magasabb rangú tisztviselői által készített lajstromokhoz a mutatókat összeállítsák. Kovachich elképesztő munkatempót diktált. Feljegyzései szerint 1784 és 1787 között több ezer hasábot írt tele és 152 000 cédulát készített és rendszerezett.
A korábbi bécsi időszak, Bretschneider, a fővárosba költözés és a volt jezsuita szerzetesekkel támadt ellentét, majd nehéz munkakörülményei a szabadkőművesség felé irányították figyelmét. Előbb a Magnanimitas-, majd az Első ártatlansághoz címzett páholy tagja lett. Az ott őt ért hatások és saját törekvései arra ösztönözték, hogy 1768-ban saját költségén elindítsa a Merkur von Ungarn című lapot, amely két évfolyamot ért meg, és háromezer forint veszteséget „hozott” Kovachichnak. Nem sokkal ez után még egyszer nekibuzdult, hogy felvilágosodásból táplálkozó nézeteit közölje, és megjelentette egyházpolitikai művét (Dissertatio de religione ut ea rei publicae curae esse debet), amely azonban nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot. Ekkor már negyvennégy éves, és még mindig nincs meg az a szellemi közeg vagy kör, ahol otthonosan érezhetné magát, kiteljesedhetne, sem az a téma, amivel – a felvilágosodás eszméinek szolgálatában – szívesen foglalkozna.1788-ban megpróbált engedélyt szerezni, hogy az ország levéltáraiba, könyvtáraiba beléphessen, és bár ez nem sikerült neki, 1790-ben mégis képes lett megjelentetni Vestigia comitiorum című forráskiadványát. Ennek jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni: a magyar országgyűlések fontosságát és egyáltalán létüket bizonyítja, arról nem is beszélve, hogy a magánkönyvtárak és – levéltárak felmérése után Kovachich megtalálta azt a területet, amelynek hátralévő életét szentelte. Ez pedig nem volt más, mint a történeti magyar közjog, amelynek kutatására több szabadkőműves társa is buzdította.
Anyagi körülményei folyamatosan romlanak, egész életében kishivatalnoki bért keres, minden forrásgyűjtést maga finanszírozott. Sajnos kétszer is kénytelen volt megválni másolatgyűjteményétől. Egyszer 6000 forintért vette meg tőle Széchényi Ferenc, majd 1809-ben József nádor vásárolta meg anyagait a Magyar Nemzeti Múzeum részére. A kamarai levéltárban huszonnégy évig dolgozott és nem sikerült előre lépnie, sőt 1808-ban az irattárába helyezték. Az évek során több helyre jelentkezett, mindenhová sikertelenül. Említett irattári „száműzetése” után úgy gondolja, valami mégiscsak állhat a háttérben, valami gyanúba keveredhetett. Az intrikákat elvetni nem lehet, de az újabb kutatások társadalmi helyzetét is okként említik abban, hogy nem tudott végzettsége alapján őt megillető karriert befutni. Még a család nemességét sem tudta igazolni, évekig tartó, kínosan hosszú folyamat lezárásaként végül 1798-ban József nádor közvetítésével, Széchényi Ferenc támogatása mellett kérelmet nyújtott be, és hivatali és tudományos érdemei elismeréseképpen új nemességet nyert.
A már említett Vestigia comitiorum mellett mindenképpen meg kell említenünk azt a nagyszabású tervet, amelyet kidolgozott: az Institutum diplomatico-historicum, egy történeti intézet monumentális tervét. Ezért a munkáért fel is jelentette Lendvay Márton, a kamarai levéltár vezetője, mondván, hogy Kovachich vétett a titoktartás kötelezettsége ellen, amikor kivonatosan közölt egy 1501. évi privilégiumot és említést tett egy 1444. évi törvény létezéséről. Ezeket a szerző másolatban és egy összefoglalóból ismerte ugyan, de már a feljelentés ténye rámutat, mennyire nem aratott sikert, ha valaki magyar közjoggal akart foglalkozni. Később is akadtak még problémái a politikával, kiváló monográfusa, V. Windisch Éva ezt részletesen feltárta Kovachich Márton György, a forráskutató című munkájában.
Kovachich több expedíciót is vezetett felföldi, délvidéki és erdélyi levéltárakba, ahová, ma azt mondanánk, hungarica-kutatási céllal tizenkét éves fiát József Miklóst is magával vitte.
Élete során összegyűjtötte és kiadta a Corpus Jurisból kimaradt régi törvényeket (a már említett Vestigia comitiorum. Pest, 1790; Supplementum ad vestigia... I–III. Buda, 1798–1801). Kiadta 14–15. századi formuláskönyveinket (Formulae solennes styli. Pest, 1799), valamint a tárnoki jogot és az ezt módosító jogszabályokat (Codex juris thavarnicalis. Buda, 1803), az egyháztörténet számos forrását (Codex juris decretalis ecclesiae Hungaricae. I–II. Pest, 1815), a koronázások történetére vonatkozó anyagot (Solennia inauguralia... Pest, 1790) és a magyar történet több elbeszélő forrását (Scriptores rerum Hungaricarum minores. I–II. Buda, 1798; Sammlung kleiner noch ungedruckter Stücke. I. Buda, 1805). Pénztörténeti gyűjteménye egy részét is kiadták (Catalogus numorum Hungariae. III. és Appendix. Pest, 1810) kéziratos másolataiból. Fia a törvények összegyűjtését és közlését fejezte be (Monnenta veteris legislationis Hungaricae. I–II. Kolozsvár, 1815; Lectiones variantes decretorum comitialium. Pest, 1816; Sylloge decretorum comitialium inclyti regni Hungariae. I–II. Pest, 1818).
Munkája nélkül valószínűleg sokkal-sokkal kevesebbet tudnánk középkori jogtörténetünkről.

Felhasznált irodalom:

  • Bónis György: A Mohács előtti magyar törvények kritikai kiadásáról. Levéltári Híradó, 10. (1960) 2. 45–49.
  • Poór János: Egy recenzió és recenziója. Kovachich Márton György a magyar alkotmányról és hadszervezetről. Levéltári Közlemények, 74. (2003) 1–2. 105–133.
  • Windisch Éva: Kovachich Márton György, a forráskutató. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 24.). Budapest, 1998.
  • Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyarországi levéltári anyag feltárása a XIX. század elején. Levéltári Közlemények, 37. (1966) 1. 63–112.
  • Windisch Éva: Kovachich Márton György és a magyar tudományszervezés első kísérletei. Századok, 102. (1968) 1–2. 90–144.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)

komment

Jézus eljövetele és a szibillák – Első rész

2021. november 28. 08:00 - nemzetikonyvtar

Advent első vasárnapja

1_kep_s_libica_aiiij_v_vagott_opti.jpgPhilippus Barberiis: Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517] 4. fol. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

„Ecce veniet dies, et illuminabit dominus condensa tenebrarum … desinent labia hominum cum viderint regem viventium.”
[„Íme, eljön a nap, és az Úr megvilágítja a sűrű sötétséget ... az emberek ajka majd elhallgat, amikor meglátják az élők királyát.”]

Philippus Barberiis, Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517] 4. fol. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára 

A líbiai Sibylla kezében futó írásszalagon olvasható jóslat elejét Philippus Barberiis (1426–1487) domonkos rendi szerzetes könyvéből, az Opusculum vaticaniis Sibillarum-ból idéztük.

2_kep_apponyi_terem1_opti.jpgAz Apponyi terem fényei. Fotó: A szerző

A mai és az elkövetkezendő adventi vasárnapokon Philippus Barberiis könyve lesz az útmutatónk, melyet a Régi Nyomtatványok Tára őriz. A Barberiis művében felsorakozó tizenkét szibillát és azoknak a Megváltóról szóló egy-egy jóslatát fogjuk megismertetni olvasóinkkal.

De kik is vajon a szibillák? Még mielőtt rátérnénk az Opusculum tizenkét jóslatára, erre a kérdésre válaszoljunk.
Amikor a Sibylla név vagy a szibillaság szóba kerül, a jóslás, jövőbelátás jut az eszünkbe.
A fent idézett Philippus Barberiis könyvének bevezetőjében az áll, hogy a Sibylla név nem egy női név, hanem egy hivatás elnevezése. Olyan asszonyok hivatásáé, akik képesek az isteni üzenet közvetítésére. Azt írja, hogy a görögök szerint a Sibylla szó a hosziosz (= szent, felszentelt) és a bulé (=akarat, elrendelés) szavakból lett megalkotva. Ezek alapján a szibilla az isteni minőség szócsöve, az isteni akaratot kimondó nő elnevezése.
Az antik leírásokban a szibilla miközben a numinózumot, az istenséget befogadó csatornává válik, teste reszket, vonaglik, hangja megváltozik, összeszedettsége darabokra hull. A görögök szibillái Zeusz és Apollón üzenetét közvetítették, a római szibillák pedig az Apolló-kultusz papnői voltak. Ezen pogány profétanők Barberiis könyvében viszont Krisztus eljöveteléről jövendölnek. Számos más kora újkori könyvben is lehet olvasni ezekről a nagy tiszteletben álló asszonyokról és a Megváltóról szóló jóslataikról, valamint ikonográfiai ábrázolásuk is széles körben ismeretes volt a középkorban és a kora újkorban.
Ezzel magyarázható, hogy a szibillák jelentős helyet foglalnak el a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján egymást váltva a bibliai prófétákkal. Az öt jósnőt, a delphoi, az erüthreai, a cumaei, a perzsa és a líbiai Sibyllát Michelangelo Buonarroti (1475–1564) gyönyörűen redőzött ruhákban ábrázolta, a líbiai Sibylla alakja pedig, amint a lábujjától a fejéig elfordulva nyúl a könyvéért, egyik korai iskolapéldája lett a figura serpentinata-nak, a megcsavarodó emberi test ábrázolásának.

De nemcsak a pápai miliőben voltak jelen a látnoknők, hanem Vitéz János (1408–1472) esztergomi érseknek, Mátyás király egykori nevelőjének, késő gótikus, kora reneszánsz esztergomi palotájában is. Vitéz Jánosról, akit „Lux Pannoniae”- ként, Pannónia Fényeként emlegettek Európa-szerte, ezeket a sorokat jegyezte le Antonio Bonfini (1427 v. 1434–1502), Mátyás király humanista történetírója:

„Tágas ebédlőtermet épített a várban, s az ebédlő mellett kifelé álló pompás emeletes erkélyfolyosót vörös márványból. Az ebédlő homlokzata előtt boltozatos és oromtetős szibillakápolnát állított, melyben az összes szibillák képei megvannak. Magában az ebédlőben nemcsak az összes magyar királyok láthatók történeti sorban, hanem a szkíta ősök is.”

Horváth István, Vukov Konstantin: Vitéz János esztergomi palotája: Újabb kutatások az esztergomi várban, Tata, Komárom M. Múz. Ig., (Tudományos Füzetek, Komárom Megyei Múzeumi Szervezet, 2–3.), 1986 [!1987], 16. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Esztergom a palotával együtt 1543-ban a törökök kezére került, így amikor 1573-ban a Dunán Konstantinápoly felé hajózva egy császári küldöttség megtekintette az esztergomi palotát, egy sokkal szomorúbb látvány tárult a szemük elé. A követség lelkésze, Stephan Gerlach így írt úti naplójában:

„Ezután egy előkelő török, a parancsnok utasítására, a várba vezetett minket, melyet a várossal együtt harminc évvel ezelőtt foglaltak el. Egykor erős, szép, pompás volt, most azonban minden romos. Valaha itt lakott az érsek, a Dunára néző terme most is látható, melyben Krisztus urunk a kereszten, a Boldogságos Szűz Mária és a szibillák festményei láthatók, de valamennyi arcát átszúrták.  Mellette nagy, széles terem, fent aranyozott mennyezettel, melyre a magyar királyokat festették, de az ő arcuk is át van szúrva.”

Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai, [ford., a bev. tanulmányt írta Kovács József László], [a jegyzeteket írta Fenyvesi László, Kovács József László], [Budapest], Szépirodalmi, 1986, 108. – Törzsgyűjtemény

Egy másik esztergomi érsekhez, Oláh Miklós (1493–1568) nevéhez is kapcsolhatunk szibillákat.
Gyűjteményünk őriz egy pergamenre nyomtatott, gazdagon díszített, vörössel, kékkel és arannyal rubrikált hóráskönyvet, melyet 1502-ben nyomtattak Párizsban. Címlapján egy bejegyzés olvasható: „Liber saeculo XV. impressus, qui olim  adlectus fuit Bibliothaecae Nicolai Olahi Archiepisc. Strigonien.” Azaz a bejegyző szerint egykor Oláh Miklós esztergomi érsek könyvtárába tartozott a XV. (!) században nyomtatott könyv.

5_olah_m_n_opti.jpgLiber horarum. Ce presentes heures a lusaige de Romme... [Paris], Philippe Pigouchet. Pour Simon Vostre, [1502?], 1. fol. r. Jelzet: Ant. 6979 – Régi Nyomtatványok Tára

A könyv három levelén Sibylla-ábrázolásokat fedezhetünk fel, a képek alatt a jósnők nevével és jóslatával.

Érdekes módon, bár ugyanazt a tizenkét szibillát sorakoztatja fel a hóráskönyv szerzője, mint Barberiis, a szibillák jóslatai a két könyvben csak néhány esetben egyeznek.
Egyezés áll fenn a két könyvben perzsa Sibylla (Sibylla Persica), esetén. Barberiis az ő bemutatásával és proféciájával nyitja meg a szibillák sorát, bár a bevezetőjében leírja, hogy a szibillák szerepeltetésének sorrendje az Opusculumban esetleges.
A hagyomány szerint az aranyos ruhájú és fehér fátylat viselő perzsa Sibylla Krisztusról megjósolta, hogy öt kenyérrel és két hallal ezer embert fog jóllakatni a pusztában, és a maradékkal tizenkét kosarat tudnak majd megtölteni. Egy másik jóslatában pedig a következőket mondta:

„Ecce bestia conculcaberis et gignetur dominus in orbem terrarum, et gremium virginis erit salus gentium, et pedes eius in valitudinem hominum, et invisibile verbum palpabitur.”
[„Íme, fenevad, lábbal fognak eltiporni, és az Úr megszületik a világra, és a szűz kebele lesz a nemzetek üdvössége, lábai pedig az emberek menedéke, és a láthatatlan ige megtestesül.”] 

Philippus Barberiis, Opusculum vaticaniis Sibillarum, Oppenheim, Jacobus Koebelius [ca. 1517] 4. fol. r. Jelzet: Inc. 979 (1) – Régi Nyomtatványok Tára

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

„Szekszárdon születtem…”

2021. november 26. 06:00 - nemzetikonyvtar

138 évvel ezelőtt született Babits Mihály

A költő halálának 80. évfordulójáról is idén emlékeztünk meg († 1941. augusztus 4.)

Babits Mihály és Tanner Ilona (1895–1955) 1921. január 15-én kötöttek házasságot Budapesten. A tisztviselőnőként dolgozó Tanner Ilona, írói nevén Török Sophie 1920 őszén verspróbálkozásaival kereste fel Babitsot, aki akkor már neves költő, az irodalmi élet központi személyisége, 1916-tól a Nyugat szerkesztője volt.
Közös életükről Török Sophie házasságuk során számos fényképet készített. Összeállításunkban a Babits-hagyaték gazdag fényképanyagából mutatunk meg néhányat, köztük a Török Sophie által az első közös szekszárdi útjukon készült felvételeket, amelyeket az írónő erre a látogatásra való visszaemlékezéseiből vett idézetekkel kísértünk.

042babits_torok_szophie_03_hub1_fondiii2315_opti.jpg

Babits Mihály és Török Sophie házasságkötése alkalmával készült kép. Budapest, 1921. január 15. Fotó: Székely Aladár. Jelzet: Fond III/2315/34 – Kézirattár

„1921. január vége felé – talán négy-öt napos házasok lehettünk – egyszerre csak azt mondja Mihály:
– Van nekem Szekszárdon egy öreg édesanyám! El kellene utaznunk hozzá, hogy megmutathassalak neki.
A sezlonon kuporogtunk mindketten, ő olvasott. Meghatóan keskeny arcán, két fájdalmas zárjel közt szelíden mosolygó szája úgy ejtette, hintázta a gyönyörű sorokat, édes, vad és nyugtalanító dallammal, mint különös, mosolygó varázsló. S úgy emelte és ejtette sötét nagy szemét is a könyvről reám, és vissza a könyvre, szorongó mosollyal, ámuló megtelepedéssel, mint aki egyszerre bűvölő és megbűvölt is. Pillantása és sápadt mosolya ugyanazzal az édesen mardosó ütemmel szállt és süllyedt körülöttem, mint ajkáról a versnek egyre ringó, ölelő és lebomló ritmusa.”

Török Sophie: Első szekszárdi utamról. In. „most én vagyok hang helyetted...”. Török Sophie Babits Mihályról, szerk.: Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000. 57. – Törzsgyűjtemény

Babits születésének körülményeit a költő édesanyja mesélte el Török Sophie-nak 1921-ben, első közös szekszárdi látogatásukkor.

„… délben eljött a bábaasszony, azt mondta, körülbelül még két hónapig tart az idő […] estefelé kezdtem rosszul érezni magam […] … az udvari szobában vacsoráztunk, a Cenci nagyanyival s testvérével, az Ujfalusy tántikával... én nagyon megkívántam a mustos tököt, s jó sokat ettem belőle ... még mondták is, hogy bajom lesz ... de hát fél óra múlva, esti hét órára már meg is született a Misi...
– Misi születésének hírére – mesélte tovább Anyika – Apikátok szaladva jött át a ház udvari részéből, s olyan büszke volt a fiára, hogy mindjárt fel is vitte az emeletre, hogy megmutassa őt a Cenci nagyanyinak ... aztán, ahogy jött vissza, lefelé a lépcsőn... valahogy megbotlott, s leejtette a gyereket!
Anyi arca most is csupa döbbenet, hogy a nagy ijedtséget elmeséli. De hát szerencsére semmi baj se lett, mert a pólya megvédte a kis újszülött fejecskéjét.” 

Török Sophie: Első szekszárdi utamról. In. „most én vagyok hang helyetted...”. Török Sophie Babits Mihályról, szerk.: Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000. 66, 67. – Törzsgyűjtemény

fond-iii-2252_0015_r_opti.jpgBabits Mihály. Zelesny Károly felvétele, Pécs, 1887. Jelzet: Fond III/2252/15. – Kézirattár

Gyermekkora első hat évét Babits Szekszárdon, a szülői házban tölti. Édesanyja emlékezete szerint:

„– Nagyon akaratos gyerek volt! – sóhajt Anyika. – Mindig meg kellett tenni, amit ő akart! Este például az volt a szokása, hogy vacsora után egész közel tolta a székét az enyémhez, s az ölembe hajtotta a fejét, így aludt el. Aztán meg úgy tett, hogy a csészét vagy tányért, amiből evett, mikor kész volt vele, csak szépen kieresztette a kezéből. Hiába kapott ki ezért, azt felelte: de hisz ez már nem kell, már üres! olyan, mint a dióhéj, ha már megettem a belét, el lehet dobni! – Hát annyi edényt tört, hogy zománcozottat kellett neki venni!”

Török Sophie: Első szekszárdi utamról. In. „most én vagyok hang helyetted...”. Török Sophie Babits Mihályról, szerk.: Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000., 67. – Törzsgyűjtemény

A gyermekkor helyszínei között fontos szerepet töltött be a család szőlője és a présház, ahova szintén ellátogatott az ifjú pár. Török Sophie ekkor is készített fényképeket. Az alábbi felvételen Babits mögött, kissé takarásban, az évi termésről vezetett több évtizedes adatok láthatók, köztük a legutolsó az 1921-es évjárat, a felvétel éve.

fond-iii-2290_0010_r-075_opti.jpg

Babits Mihály a szekszárdi présházban. Török Sophie felvétele, 1921. január 21. és 29. között. Jelzet: Fond III/2290/75. – Kézirattár

„Másnap délelőtt Mihály megindult velem, hogy gyermek- és diákkora legnagyobb boldogságának színhelyére, a szőlőhegyre vezessen. Ezt a szőlőt és présházat sok verséből ismertem már, később a Halálfiai fontos színtere is lett, ahol nagyanyja, Cenci néni, védte és ápolta a nemes tőkéket, hogy „mások mámora táplálja majd az ő gyermekeit!”

Török Sophie: Első szekszárdi utamról. In. „most én vagyok hang helyetted...”. Török Sophie Babits Mihályról, szerk.: Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000., 71. – Törzsgyűjtemény

fond-iii-2290_0016_v-126_opti.jpg

A kőkereszt Babitsék szekszárdi szőlőjénél. Török Sophie felvétele, 1921 –1924. Az albumlapon Török Sophie rájegyzése: A szekszárdi szöllő. Jelzet: Fond III/2290/126. – Kézirattár

„Lassan ritkuló házak után hirtelen megnyílt a táj, s a messzire nyújtózó dombok havas hullámai mosolyogtak felénk, itt már puha havon, fehér csillogásban meneteltünk, Mihály, mint királyi jogart, lóbálta büszkén kezében az óriási présházkulcsot. Az út most lejtőnek futott, s beértünk a szurdikba, el is merültünk benne, mint mennyezet nélküli alagútban. – Ez a szurdik gyermekkoromban még csak vállamig ért, s egész keskeny ösvény volt – mondta Mihály –, de minden évben mélyebb és szélesebb lesz, állandóan eszi a hegyet!
A szurdik végén már látszott Mihályék szőlője, sarkán a nagy kő Krisztussal, Cenci néni állíttatta a szőlő bejáratához, nagy tamariszk borul a Krisztus vállára. Ez a Krisztus már nem védi Cenci néni szőlejét, a család eladta, jó karaj földdel együtt.”

Török Sophie: Első szekszárdi utamról. In. „most én vagyok hang helyetted...”. Török Sophie Babits Mihályról, szerk.: Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000., 71. – Törzsgyűjtemény

Szülővárosához Babits haláláig szeretettel ragaszkodott és amikor tehette, hazalátogatott. A városba való első közös megérkezésük körülményeire így emlékezett vissza Török Sophie:

„A szekszárdi állomáson Mihály öccse várt ránk, s nem emlékszem még egy, az ünnepélyességében ennyire hiánytalanul boldog útra, mint amit most tettünk, a vasúttól a régi Babits-házig. A vármegye parádés hintója vitt minket, a bakon ünneplőbe öltözött hajdú feszített, s mi alig győztük a csodáló és mosolygó köszöntéseket viszonozni – én úgy éreztem magam férjem mellett, mint bevonuló királynő. S tudom, ő is a boldogságnak alig ismétlődő perceit élte, hiszen tudom, mennyire esengett szülővárosa elismeréséért! Dicsőség, hírnév, talán mindig csak azért érdekelte, vajon eljut-e fényéből valami hazáig? Ha nem is mondta, tudtam, titokban diákos szorongással várta, hogy egyszer majd nehezen lelkesedő szülővárosa büszke legyen rá!”

Török Sophie: Első szekszárdi utamról. In. „most én vagyok hang helyetted...”. Török Sophie Babits Mihályról, szerk.: Téglás János, Budapest, Palatinus, 2000., 62. – Törzsgyűjtemény

Kézirattárunk Babits-hagyatékában Török Sophie Szekszárdon készült fényképei között található az alábbi 1937-es felvétel is, amelyen lányuk, Babits Ildikó is szerepel.

fond-iii-2266_0013_r_opti.jpg

Szekszárd, pillanatkép járókelőkkel. Az utca kanyarulatában Babits Ildikó és Babits Mihály alakja, mögöttük a Babits család emeletes háza. Török Sophie felvétele, 1937. március 26. Jelzet: Fond III/2266/13. – Kézirattár

 M. J. (szerk.)

A költő halálának nyolcvanadik évfordulója alkalmából indult el kézirattári gyűjtőoldalunk, a Copia, amelyben Babits Mihály és felesége, Török Sophie monumentális hagyatékának levélanyagát publikáljuk. A Babits-projekt első ütemében a 6700 darabos levélhagyaték teljes körű feldolgozására és a közkincskörbe tartozó csaknem 2500 dokumentum online közreadására vállalkozott.

 

komment

A könyvtáros, filatelista és iparművészeti szakíró Czakó Elemér – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 16. rész

2021. november 23. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 68. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvannyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Czakó Elemért és gyűjteményét mutatja be.

Czakó Elemér (1876–1945) iparművészeti szakíró, könyvtáros Szolnokon született. Fiatal diákként a párizsi Sorbonne Egyetemen tanult, majd 1904-ben Budapesten szerzett jogi doktori oklevelet. Az olasz, a francia és a német nyelvet egyaránt jól beszélte. 1899-től lett az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum és Iskola könyvtárosa, a Magyar Iparművészeti Társulat rendes tagja. Belépett a Magyar Bibliophil Társaságba is.
A könyvművészet felől közelített az ex librisekhez, mint azt A könyvnyomtatás és könyvdíszítés iparművészete (1902) című kötete is mutatja. Nevéhez fűződik az első magyar ex libris kiállítás szervezése 1903-ban, ennek helyszíne az Iparművészeti Múzeum volt. A tárlat anyagáról katalógust is szerkesztett. A Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Rt. nyomtatásában megjelent, szép kiállítású kiadvány Radisics Jenő – az Iparművészeti Múzeum igazgatója – előszava, az ex libris műfaj rövid bemutatása után 772 kiállított könyvtárjegyet sorol fel. Több könyvjegy reprodukciója is szerepel a katalógusban.

1_kep-iparmuv_muz_ex_libris_kiallitas_kat_cimlap_ker_opti.jpgAz Orsz[ágos] Magyar Iparművészeti Muzeum ex libris kiállitásának katalogusa, készítette Czakó Elemér, Budapest, Franklin Ny., 1903. Belső címlap. Jelzet: II/148 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár segédkönyvtára

A kiállítás a 16–19. századból fennmaradt kb. 1000, jórészt heraldikus magyar ex librisből mutatott be a legtöbbet (300 darab), de modern magyar és külföldi ex libriseket is szerepeltetett. Köztük volt Czakó Elemér két ex librise, Csányi Károly és Nagy Sándor alkotása. Csányi Károly grafikus, építész, egyetemi tanár – sok éven át az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum munkatársa – műve 1901-ből címerpajzson nyitott könyvet ábrázol.

2_kep-czako_elemer_gr_csanyi_karoly_c_15_54x44_opti.jpgCsányi Károly grafikája (1901), Jelzet: Exl.C/15 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gödöllői művésztelep egyik alapítója, Nagy Sándor 1903 körül készült grafikáján a könyv és az olvasás motívuma áll a középpontban, körben dekoratív díszítőmotívumokkal.

3_kep_nagy_sandor_ip_muz_elt_92_227_opti.jpgNagy Sándor grafikája (1903 körül). Jelzet: ELT 92.227 – Iparművészeti Múzeum

Az 1903-as kiállítás látogatói közt számos korabeli egyesület megfordult, köztük a Magyarországi Könyvkereskedő-segédek Egyesülete, melynek tagjait Czakó kalauzolta.
Czakó 1905-ig volt az Iparművészeti Múzeum könyvtárosa, majd múzeumi őr lett. 1908-ban az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában a Könyvnyomdászok Szakkörével összefogva megszervezte a Nyomdászati Tanműhelyt. Az iskola igazgatója magát Czakót – aki hosszú éveken át foglalkozott a művészi grafikával – nevezte ki a tanműhely élére. Czakó, Helbing Ferenc rajztanár-művésszel egyetértőleg, egészen új alapokra helyezte a nyomdászok rajzoktatását, így a tanműhely fellendülést hozott a művészi nyomdászat terén. Ezt tanúsítják a Magyar Iparművészet című folyóirat korabeli számai is.

4_kep_-magyar_iparmuveszet_1909_j2_opti.jpgMagyar Iparművészet (1909)  – Elektronikus Periodika Archívum

Többirányú szerepvállalását mutatja, hogy Czakó igazgatósági tagja lett az 1909-ben megalakuló Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének, melynek grafikai szakosztálya sokat tett az ex libris hazai népszerűsítéséért.
Czakó maga is több ex librist készíttetett a nevére szólóan, Csányi Károly és Nagy Sándor korábban bemutatott művei mellett az angol festő, iparművész Walter Crane-nel is. Az angol művész változatos műfajokban alkotott, készített olajfestményeket, akvarelleket, mozaikokat és üvegfestményeket, tapétaterveket is, és nagyon sikeres könyvillusztrátor volt. Czakó számára készített ex librisén 1900-ból egy kihajtott papírtekercsre író nőalak látható khitónszerű ruhában. A grafika alatt olvasható írott betűs szöveg utal az ajándékozás mellett a Czakó és Crane közti baráti kapcsolatra: „To my friend dr. Elemér Czako from Walter Crane, Budapest”.

5_kep_-czako_elemer_gr_walter_crane_c_16_78x69_opti.jpgWalter Crane grafikája (1900). Jelzet: Exl.C/16 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Czakó Elemér 1911-től az iparművészeti iskola igazgatója, 1916-tól a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tanácsosa lett, 1925–1934 között az általa újjászervezett Egyetemi Nyomda főigazgatójává nevezték ki. Emellett a Magyar Néprajzi Társaság társelnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöke lett. Néprajzi-iparművészeti kutatásainak egy fontos dokumentuma a Györgyi Kálmánnal közösen írt A magyaros ízlés. Szemelvények a magyar háziipar, népművészet és iparművészet formakincséből (1930) című kötet.
Filatéliával is foglalkozott, a magyar filatelista irodalom úttörői közt tartják számon. E téren Adalékok az 1867-es postabélyegkiadáshoz, Adalékok az 1871-es kőnyomtatású bélyegeinkhez és A távírdabélyegek című, kéziratban maradt tanulmányai számos fontos adattal szolgálnak. Könyv alakban egy filatéliai tárgyú műve jelent meg A bélyeggyűjtés értelme címmel 1941-ben Budapesten, a Postavezérigazgatóság kiadásában.
Filatéliai könyvtárát, kéziratait és iratmásolatait a Bélyegmúzeumnak adományozta – így szerepelhet arcképe a múzeum donátorainak falán. Az 1903-as iparművészeti múzeumbeli ex libris kiállítás megszervezésével pedig örökre beírta nevét a magyar (és külföldi) ex libris történetébe.

6_kep_-czako_e_siremleke_bp_farkasreti_temeto_opti.jpgCzakó Elemér síremléke Budapesten, a Farkasréti temetőben. Forrás: Kósa Károly honlapja

Irodalom:

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész

komment

Mágnás Miska, Róth bácsi és az ugarandai kormányzó

2021. november 18. 06:00 - nemzetikonyvtar

140 éve született Rátkai Márton színművész

Születésének 140. évfordulója mellett idén emlékezünk meg az 1951. szeptember 18-án elhunyt Rátkai Márton Kossuth-díjas (1949), érdemes (1950) és kiváló művész halálának 70. évfordulójáról is.

„Kettecskén,
az élet édes álom kettecskén,
szerelemben összenőve, sülve-főve, kettecskén.
Kettecskén,
veszélyes üldögélni kettecskén,
bizseregve forr a vérem, furcsa, kérem, kettecskén.” 

Leányvásár: operette 3 felvonásban, zenéjét szerzette Jacobi Victor, írták Martos Ferenc és Bródy Miksa, Budapesten, Rózsavölgyi és Tsa, [é. n.], 9. Jelzet. Z 68.847/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Jacobi Viktor Leányvásár című operettjének kedves duettjét Rátkai Márton és Fedák Sári, szerepük szerint Fritz és Bessy, az 1911. november 15-ei premiertől kezdve csaknem kétszázszor énekelte a Király Színházban.

leanyvasar_opti.jpg

Fedák Sári (Bessy, szobalány), Rátkai Márton (Fritz Rottenberg), Petráss Sári (Lucy Harrison) és Latabár Árpád (Rottenberg gróf) a Leányvásárban. Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KA 3.669/5 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Rátkai Márton pályájára 1905-től 1945-ig felfűzhető a 20. század első fele budapesti operettjátszásának története, a legtöbb, klasszikussá lett operett táncoskomikus szerepét ő vitte sikerre. A Cigányprímás (Kálmán Imre) Gaston grófja, a Szibill (Jacobi Viktor) Poire impresszáriója, a Csárdáskirályné (Kálmán Imre) Bónija, Miska a Mágnás Miskában (Szirmai Albert), a Bajadér (Kálmán Imre) Napoleonja, a Luxemburg grófja (Lehár Ferenc) Bazil Bazilovicsa Rátkai komédiáskedvétől és fürge táncában kelt életre először Budapesten.

magnasmiska_opti.jpg

Rátkai Márton (Miska) és Fedák Sári (Marcsa) Szirmai Albert Mágnás Miska című operettjében, 1916, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KA 3.675/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1903-ban színművészeti akadémistaként a budapesti Magyar Színházban Émile Zola Thérese Raquin című színművének idegbeteg fiatalemberét alakította: a kritika méltatta tehetségét. Az 1903–04-es évad azonban nem Budapesten, hanem a miskolci társulatnál találta. A pesti szerződés nem váratott sokat magára: 1905 decemberében kapta első, említésre méltó szerepét, Zülfikár főeunuchot Huszka Jenő Gül Baba című operettjében, a Király Színházban. A táncoskomikus szerepkör királya volt.

„Rátkai Mártont ajánljuk a legkülönbözőbb szakkörök figyelmébe. Nézzék meg először is a műegyetemi hallgatók. Bámulni fognak, hogy Rátkai milyen a Newton-féle nehézkedési törvényből, amelyet tanulnak. Direkt nincsen súlya, a táncainál úgy lebeg a levegőben, mint egy pillangó, ha Nizsinszkinek képzeli magát. Nézzék meg továbbá az orvostanhallgatók, akik az emberi lábizmok átlagos erejével foglalkoznak, mert Rátkai lába, az veri az összes eddigi rikordokat.”

Szibill. In. Színházi Élet, 3. évf., 10. sz., 1914. márc. 8–15., 6–7. – Elektronikus Periodika Archívum

boni_opti.jpgRátkai Márton Bóniként a Csárdáskirálynéban, Király Színház, 1916, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KA 4.014/14 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Lehár Ferenc Rátkait hívatta meg Bazil Bazilovics ugarandai kormányzó szerepére (Marie Jeritza, Ossi Oswalda és Hubert Marischka partnereként), amikor 1929 szeptemberében a Theater an der Wienben a Luxemburg grófja ősbemutatójának 20. évfordulóját ünnepelték.
Bár a magyar színész küzdött a német nyelvvel, tánctudása és komikusi tehetsége lenyűgözte a bécsieket. A magánszínházi rendszer, mely a közönség megszokásaira, a színészek bejáratott népszerűségére is épített, mégsem láncolta teljesen az operetthez, és ez a bevétel- és sikerorientált budapesti színházi világban valójában ritka eset volt. Mialatt Rátkai Budapesten uralta a zenés színpadot, a Magyar Színházban olyan karakterszerepeket alakított, mint Metternich a Sasfiókban (Edmond Rostand, 1908), Róth bácsi a Hivatalnok urakban (Földes Imre, 1909), Pertics Jenő Csáth Géza drámájában, a Janikában (1911), Saint-Just a Danton halálában (Georg Büchner, 1928). Bár vidéki vendégjátékainak közönsége a felemelt helyárakért elsősorban táncoskomikusként kívánta látni, Rátkai szeretett erről az oldaláról is bemutatkozni. 1918-ban Szegedre a Csárdáskirálynő és a Sztambul rózsája mellé Friedrich Schiller Ármány és szerelem című tragédiáját is felvette vendégszereplésének műsorára, a szegedi társulattal Miller udvari zenészt játszotta el.
1917-ben a Színházi Élet így festette meg Rátkai színészi arcait.

„Rátkait a publikum operettkomikusnak ismeri. Annak is lehet ismerni, mert a színészetnek ebben a formájában utolérhetetlenül elsőrangú. […] A figurája, ez a hallatlanul fürge, ügyes és mozgékony figura, ideális eszköze a temperamentumos operettelevenségnek. […] Van a publikumnak egy másik része, amely Rátkait, a variétészínészt bálványozza. Ebben a nemben Rátkai szintén a legelső. Jobb a nálunk ismert angol és amerikai híres Knockaboutoknál. [Helyzetkomikumra épülő, harsány bohózatok.] […] Mi a harmadik Rátkait szeretjük és tiszteljük legjobban: a megragadó, nemes és nagy erejű drámai színészt. Néhány alakítása a mai színész generáció történetében egyenesen felejthetetlen. Élénken előttünk áll még a Hivatalnok urak című darab pazar jellemző erővel megjátszott Róth bácsija, amelyhez hasonlóan mély és értékes színészi alakítást nem sokat lehet találni.”

Rátkai Márton. In. Színházi Élet, 6. évf., 2. sz. 1917. jan. 7–14, 8. – Elektronikus Periodika Archívum

Hihetetlenül sokat dolgozott. 1907 és 1918 között Beöthy László színházaiban, a Magyar és a Király Színházban, 1925-ig az Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaság intézményeiben nőtt a színházi élet meghatározó egyéniségévé, 1925-től 1940-ig végigjátszotta és végigtáncolta a budapesti és – vendégként – a vidéki színpadokat. A pesti kabarék (Bonbonnière, Télikert, Andrássy úti Színház, Terézkörúti Színpad) szívesen látott fellépője volt, nyaranta a Budai Színkör, majd az Erzsébetvárosi Színház operettjeiben játszott.

szibill_dka_opti.jpg

Lábass Juci mint Sarah és Rátkai Márton mint Poire Jacobi Viktor Szibill című operettjében, Király Színház, 1914, Jelfy Gyula felvétele. In. Vasárnapi Újság, 1914/10, 187. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1921–22-ben az Egyesült Államokban turnézott, a Magyar Kultúrszínház nevű társulattal Molnár Ferenc Liliomát (a címszerepet is ő játszotta), Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosát, Vincze Zsigmond Cigánygrófné és Oscar Straus Legénybúcsú című operettjeit rendezte. Nem volt kirobbanó sikerük, a program akkor kezdett prosperálni, amikor Fedák Sári és vele a Bob herceg (Huszka Jenő) és a János vitéz (Kacsoh Pongrác) 1922 elején megérkeztek.
Rátkai sztár volt, és ezt tudta is, bár a szó ellen tiltakozott. Így nyilatkozott erről Egyed Zoltánnak 1925-ben:

„Mi az, hogy sztár? – kérdi elvillanva, mint a légköri elektromosság. – Gyűlölöm ezt a szót, hogy »sztár«. Nincs sztár, csak színészek vannak, akik bebizonyították, hogy egy darabot »vinni« tudnak. És ezeket a színészeket az igazgatók jobban fizetik meg, mint a többit, ennyi az egész. S amíg ilyen színeszek lesznek, akikben az igazgatók üzleteket látnak, addig az ilyen színésznek mindig nagy és legnagyobb gázsija lesz.

„A sztár élete sem fenékig tejfel”. In. A Reggel, 4. évf., 1925. jún. 27., 9. – Törzsgyűjtemény

jubileum_opti_1.jpg

A Rátkai Márton színpadra lépésének 30. évfordulója alkalmából rendezett est műsora – Színháztörténeti és Zeneműtár, színlapgyűjtemény

1939-ben ismét az Egyesült Államokban járt: emigrálni akart. Amerikában élő kollégája, Békássy István így idézte fel találkozásukat:

Találkoztunk és napokon keresztül együtt voltunk, és téptük egymás szájából a mondatokat, mert én kíváncsi voltam, hogy mi van Budapesten, ő meg kíváncsi volt, hogy hogyan tud elhelyezkedni New Yorkban. Nem mint színész, hanem mint egy elég koros, de még nem idős ember, aki életét a magyar színpadon töltötte, és most idegen világba csöppent. Ő előzőleg már turnézott Amerikában, de most alkalmazkodni kellett az amerikai élethez, mert a magyar politikai viszonyok miatt üldözöttnek érezte magát, és az is volt Magyarországon. Elég gyakran együtt voltunk pár hónapig. Két gyerekéhez jött, akik természetesen akklimatizálódtak, Marci viszont nem tudott elhelyezkedni. Mint ember, mint lélek, mint fizikum nem érezte magát otthon. Minden áron vissza akart jönni. Egy nap felhívott engem telefonon, és azt mondta, hogy van jegye a Queen Mary-re, és utazik vissza Magyarországra.”

Békássy István vallomása pályájáról: Leányfalu, 1990. október 18. In. Csiszár Mirella, Gajdó Tamás: Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához, 1920–1949, [Budapest], PIM–OSZMI, 2018, 38–39. – Törzsállomány

Rátkai Márton (születési nevén Fischer Mór) 1941-től származása miatt nem kapott szerződést. 1945-ben, 64 évesen, nem az operettszínpadra tért vissza, a Nemzeti Színház tagja lett. Továbbra is sokat dolgozott: fellépett Várkonyi Zoltán Művész Színházában és a Pesti Színházban, a Vígszínház kamaraszínházában is. A Művész Színházban Anouilh-t (az Apát az Euridikében), a Pestiben Schönthant játszott (Rettegi Fridolint a Szabin nők elrablásában). Az 1945 utáni, nemzeti színházi öt év adta Rátkai Mártonnak Sartoriust a Szerelmi házasságban (George Bernard Shaw, 1947), Harpagont a Fösvényben (Molière, 1948), a Polgármestert A revizorban (Nyikolaj Vasziljevics Gogol, 1950) és egy emlékezetes rádiószerepet: Iván Iljicset (Lev Tolsztoj–Székely Júlia: Iván Iljics halála, 1949).
Molnár Gál Péter így emlékezett Rátkai (és Gogol) Polgármesterére.

„És amikor a pétervári tisztviselőnek nézett ficsúr félelmében fenyegetőzik, mondván: Ahhoz maga kis ember. A Polgármester azonnal egyetért vele: Igenis, kérem! Az igenis torkot kaparó, mély rekedtséggel hördült belőle elő. Már nemcsak retteg a fővárosi fiútól, irigyelten imponál neki fölfeslő stricisége. Elismerően adózik füllentéseiért. Szakembere a hazugságnak. Hivatalból hazudik. Mesteri szinten, de vidéki hazug. Lenyűgözi a fővárosi nagyvonalú hazugság. Összeszedi magát, és kölcsönt ajánl fel a hamiskártyázástól likviditási zavarba került vendéglői sipistának. Ha esetleg szüksége lenne pénzre... – a »szüksége lenne« hosszas latolgatás után székrekedés erőlködésével hörgi, az esetleges visszautasítástól rettegően behunyt szemmel.
A fogadó pincérével előbúvik a Polgármester igazi énje. A leplezetlen. A hatalmaskodó. A parancsoláshoz szokott. Az idáig mutatott csak mesterien álcázott tettetésnek bizonyult. Helyre biccent valódi hangfekvése. Kaszárnyai, kiképző őrmesterek goromba recsegése. A nyusziból kibújt az ordas.”

Molnár Gál Péter: Rátkai Márton. In. Mozgó Világ, 32. évf., 9. sz. 2006. szept. – Elektronikus Periodika Archívum

Rátkai Márton előadását könyvtárunk Hangtár adatbázisában két felvétel őrzi.

Felhasznált irodalom:

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A felvilágosodás kori gyermekirodalom meghatározó alakja

2021. november 17. 17:00 - nemzetikonyvtar

245 évvel ezelőtt született Jakob Glatz

Jakob Glatz (1776–1831) evangélikus lelkész, egyházi tanácsos, kora gyermekirodalmának egyik legismertebb szerzője, 245 évvel ezelőtt született Poprádon, és 190 évvel ezelőtt hunyt el Pozsonyban.

jakob_glatz_opti.jpgW. Binder: Jakob Glatz. Őrzőhely: Osztrák Nemzeti Könyvtár, Bécs; Österreichische Nationalbibliothek, Wien. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

Közép- és felsőfokú tanulmányait előbb a késmárki gimnáziumban, majd a pozsonyi evangélikus líceumban végezte. 1796-tól a jénai egyetemen tanult, 1797-től hat éven keresztül Christian Gotthilf Salzmann (1744–1811) schnepfenthali intézetében dolgozott nevelőként, illetve a német és a latin nyelv tanáraként.

schnepfenthal_opti.jpg

A Salzmann Intézet a thüringiai Schnepfenthalban., 1843. A kép forrása: Bookloker

Salzmann az intézetét a filantropizmus jegyében szervezte meg, munkája során a tevékeny, a társadalom számára hasznos leendő polgár nevelését tűzte ki célul. A 18. század utolsó harmadában Németországban kibontakozó, felvilágosult nevelési irányzat eszménye az olyan erényes polgár nevelése volt, aki neveltetésének köszönhetően hivatásában képes volt helytállni. A filantropizmus elveit követő pedagógusok az angol és francia felvilágosodás motívumait is felhasználva az ember teljes kiművelését tették meg feladatukul, melynek része volt a praktikus ismeretek megtanítása, a modern nyelvek tanulása és a testi nevelés is. Az emberszeretet és a közhasznú tevékenységek eszménye képezte a nevelés alapját. A filantropisták bíztak abban, hogy a tanulók képesek az intézményes nevelés keretein belül a társadalom számára is hasznos erények elsajátítására.
1799-ben jelent meg név és kiadó feltüntetése nélkül a Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland Glatz tollából, amely szokatlanul kemény hangnemben bírálta a korabeli Magyar Királyság politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyait.
A mű megírása miatt Glatz Jakab nem térhetett vissza Magyarországra, és a Tessedik Sámuel szarvasi iskolájában felkínált tanári állást sem tudta elfoglalni.

bemerkungen_opti.jpg

Jakob Glatz: Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland. Auf einer Reise durch einige ungarische Provinzen, Teutschland [Gotha], [Karl Wilhelm Ettinger], 1799. Címlap. – Törzsgyűjtemény.  A kép forrása: Google Könyvek

Tessedik személyét, népnevelő munkásságát több német lapban is megörökítette, többek között a Der neue Teutsche Merkur közölte Glatznak a Tessedik Sámuelről szóló költeményét 1798-ban.
1804-től Jakob Glatzot az egyik bécsi evangélikus iskolában előbb tanítóként alkalmazták, később megválasztották az ottani evangélikus gyülekezet lelkészének, majd 1806-ban kinevezték egyházkerületi tanácsosnak. Glatz tevékenyen részt vett a bécsi evangélikus teológiai intézet újjászervezésében. Később megromlott egészségi állapota miatt lemondott lelkészi állásásról, és 1824-től családjával Pozsonyba költözött, ahol is néhány évnyi betegeskedés után elhunyt.
Jakob Glatz pedagógiai nézeteire, melyek a gyermek- és ifjúsági könyveiben is visszatükröződtek, meghatározóan hatottak a Schnepfenthalban eltöltött évek. Több tucat ifjúsági könyve jelent meg, ezek nagy része megtalálható a nemzeti könyvtár állományában.

glatzfrohek_opti.jpg

Jakob Glatz: Die frohen Kinder, oder Erzählungen und Bilder aus der Kinderwelt, Wien, Triest, Baden, Geistinger, [1806]. Metszet a könyvből. – Törzsgyűjtemény

Könyvtárunk Kézirattárában megtalálható Glatz Jakabnak Széchényi Ferenchez írt levele, amelyben megköszöni a könyvtáralapítónak a könyvgyűjteményéről készült katalógusát (Jelzet: Fol. Germ. 883. fol. 10.).

Szabóné Kozma Katalin (Retrospektív Feldolgozó Osztály)

komment

Egy elfeledett énekes színész

2021. november 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 évvel ezelőtt született Vidor Pál színész, színigazgató, énekes, színműíró, rendező

A budapesti Népszínház 1898-ban ifjabb Bokor József zeneszerző, színműíró Az édes című népszínművének bemutatójára színes plakátot nyomatott. A plakáton a főszereplők, Blaha Lujza és Vidor Pál csárdást táncolnak. Pörgéné–Blaha Lujza, „az édes”, arca mintha szomorkás lenne (talán az utolsót táncolja szerelmével Galamb Ferkó–Vidorral). A jelenet idilli, éppen olyan, ahogy azt Hevesi Sándor majdnem húsz évvel később, 1916-ban a Pesti Naplóban leírta.

az_edes_opti.jpg

Az édes című népszínmű plakátja, 1898. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színlapgyűjtemény

„A népszínműnek a falu, a paraszt, a lobogó ingujj és a színes szoknya csak ürügy volt arra, hogy a népet meleg szimpátiával vigye föl a színpadra s hogy a népművészet gyöngyeit – a mindenütt élő és mindenfelé szálló – magyar népdalt ragyogó színpadi foglalatban eleveníthesse meg. A régi népszínműben tehát nem dolgoznak, nem szenvednek, sanyarognak, nem kínlódnak és küszködnek a parasztok, nincsenek társadalmilag placirozva vagy éppen deplacirozva, hanem mint képzelt, de nem mindig valószínűtlen lények, szeretnek, búsulnak, drámáznak, mókáznak és énekelnek.”

Hevesi Sándor: A régi népszínmű és a magyar nóta. In. Uő.: Az igazi Shakespeare és egyéb kérdések, Budapest, Táltos, 1919, 124. – Törzsgyűjtemény

Hevesi ragyogó jellemzése nagyvonalúan egybemossa a mai fogalmaink szerinti népdalt és a népies műdalt, hiszen a régebbi (1840–50-es évek) és a régi (1870-es évektől) népszínművekben ez is, az is előfordult. Vidor Pál baritonján pedig mindkettő igen szépen szólt.

„Egyszerű, jó ember; kispap volt, aztán kedve kerekedett és színésszé lett. Nagyon szép a hangja, különösen a népdalokat énekli szépen.”

Blaha Lujza: Életem naplója, Budapest, Magyar Könyv- és Lapkiadó Rt., 1920, 82. – Törzsgyűjtemény

Bodonyi Kajtár Pál 1864-ben lett színész Demjén Károly kistársulatánál. 1865. október 15-én – Vidor Pálként – a frissen megnyitott debreceni színház színpadán a második harcos szerepét játszotta a Zrínyi, a költő című, énekkel, tánccal, harci és tömegjelenetekkel feldúsított történeti korrajz előadásában. Vidor ekkor epizodista és kardalos minden tekintetben és minden típusú színjátékban, s emellett ügyelő.
1874-ben, Kolozsváron, a jó hangú, törekvő fiatalember már Don Basiliót, a zenetanárt énekelhette a Sevillai borbélyban, 1876-ban pedig a Rossini-életműből Tell Vilmos és Figaro szerepében aratott sikert.

„»Sevillai borbély«-ban a címszerepet holnap Vidor fogja énekelni; Basilio helyette Török Károly lesz. Valóban nem lehet eléggé méltányolnunk a sokoldalúságot, mellyel Vidor hasznossá tudja tenni magát színházunknak. Nem kétkedünk abban, hogy amint Tell Vilmost sikerrel éneklé, Figaróval is becsületet fog vallani.”

Magyar Polgár, 10. évf., 1876. márc. 1. – Törzsgyűjtemény

Vidor Kolozsváron kapta első főszerepeit is népszínművekben 1875, illetve 1876 februárjában, Tóth Ede műveiben, A falu rosszában és A kintornás családban játszotta Göndör Sándort, illetve Bimbó Lacit. Ditrói Mór így emlékezett A falu rossza kolozsvári bemutatójára:

Tóth Edének, a kóbor vidéki színésznek a nevét se igen ismertük. Pályadíjnyertes népszínműve már az olvasópróbán lekötötte figyelmünket. Engem különösen megragadtak a darab költői szépségei. Mondottam is ezt Vidor Pálnak, aki csak épp most avanzsált népszínműénekessé. Eddig mint kardalos működött és játszott, velem együtt többnyire öreg szerepeket. Ez a darab meg is hozta a sikert Vidornak, ő meg a darabnak.”

Ditrói Mór: Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 56. – Törzsgyűjtemény 

A magyar színpadokon honos népszínmű az 1840-es évek első felében, egy sistergően politikus korszakban született, érzékeny társadalmi témákkal foglalkozott. 1849 után veszített közéletiségéből, a történetek főleg szerelmi szálakból szövődtek, a látószög szűkebb lett. A színész szerzők (elsősorban Szigeti József) ellenben ragyogó, hatásos szerepeket írtak maguknak és kollégáiknak.
A népszínművek ideális „első színésze”, drámai hőse az 1870-es években Tamássy József volt, az ő előadásmódja, éneklési stílusa fejezte ki legjobban azt, amilyennek a színpadon látni kívánták a magyar népi (falusi) hőst. Tamássy 1876-ban szerződött a budapesti Népszínházhoz, 1887-ig játszott ott.

tamassy_opti.jpg

Tamássy József mint Andris bojtár Szigligeti Ede Csikós című népszínművében, Nemzeti Színház, 1869, illetve Népszínház, 1876, Kassai Vidor fénykép után falemezre festett olajképe. Jelzet. SZT KE 3.438 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1875-től szerepelt a Népszínházban Blaha Lujza, kinek egyénisége szinte átitatta a népszínmű-primadonna szerepkörét. Kétségtelen, hogy formálta is e szerepeket, a szerzők rá szabták, köréje építették a műveket. Ahogy Bokor József is Az édest.
Vidor Pál 1878-ban érkezett a budapesti Népszínházba, Tamássy mellé szerződtették, és a népszínművek hős-, illetve naturburs (szeles siheder, ifjú) szerepeiben számítottak rá: Csepreghy Ferenc Sárga csikójában Csorba Laciként debütált, első emlékezetes sikerét mégis naturburs szerepben aratta, Kósza Gyurkaként A piros bugyellárisban (Csepreghy Ferenc). 1882-ben ő is írt magának egy sihederszerepet, Széll Matyit, művének A vörös sapka címet adta. Darabbeli párját, a pergő nyelvű Jucikát, Blaha Lujza játszotta.

blaha_vidor_opti.jpg

 Vidor Pál és Blaha Lujza A vörös sapkában, Népszínház, 1882, Strelisky felvétele Jelzet: SZT NSZ KB B 174 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Tamási után szerelmes társam: Vidor Pál. Hogy elévődtünk, hancúroztunk »A vörös sapka«, az »Ingyenélők« és még számtalan más népszínműben? Nem is csoda, ha a közönség igaznak vette a dolgot, mert úgy beleéltük magunkat a szerepeinkbe, mintha csakugyan Jucik, meg Matyik lettünk volna! Amikor aztán a darabnak vége volt, vége szakadt a bohóskodásnak is és kezet nyújtva, jó éjt kívánt egymásnak Vidor Pali és Blaha Lujza. A Juci, meg a Matyi ott marad az öltözőben!”

Blaha Lujza: Életem naplója, Budapest, Magyar Könyv- és Lapkiadó Rt., 1920, 214. – Törzsgyűjtemény

A vörös sapka siker lett, nemcsak a Népszínház tűzte műsorára időről időre két évtizeden keresztül (természetesen Vidorral és Blahánéval), de a vidéki társulatok is szívesen játszották, ahogy Vidor másik népszínművét, az 1889-es Ingyenélőket is. (Többi műve, A száraz malom, a Cifra Zsuzsi lakodalma, az Apja lánya nem váltak be különösebben.)
A Népszínház operát nem játszott, operettet azonban igen (Vidor Debrecenben, majd Kolozsvárott hangját operaszerepeken is gyakorolta, képezte), és ez legalább akkora helyet foglalt el a repertoáron, mint a népszínmű. Vidor tehát operetténekes is lett, súlyos partik eléneklése és szerepek megformálása fűződött népszínházi pályájához. 1882-ben Jacques Offenbach Hoffmann meséi című operáját Budapesten is a szokásos bemutatóknál izgatottabban várták, a vélemények végül megoszlottak a műről és az előadásról egyaránt.

„Az inkább érdekes, mint becses novitás a népszínházban a mű nehézségeihez mérten elég jó előadásban részesült; de egészen másként tűnt volna fel, ha teljesen megfelelően mutatják be. A népszínház tagjainak kissé nehéz dolguk volt vele. Ez leginkább feltűnt az énekben. A recitativek nagyon furcsán hangzottak, s több énekszám egészen komikus jelleget öltött. A legnagyobb, leghálásabb és legkedvesebb szerepet, illetőleg hármas szerepet: Olympiát, Antoniát és Stellát Hegyi Arankának juttatták. Kecses automata volt, s ép oly feltűnően játszott a többi szerepben is. […] Ily hármas szerepkör jutott Vidornak is: Lindorf, Coppélius és Miracle; az utóbbi alakban igen rémséges volt, miként azt e szerep igényli. Szé­pen játszott, de kevésbé boldogult az énekkel.”

Pesti Napló, 34, évf., 1883. ápr. 15. – Törzsgyűjtemény

hoffmann_opti_1.jpg

Vidor Pál mint Miracle doktor és Hegyi Aranka mint Antonia a Hoffmann meséiben, 1882, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KB XVII 60 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Robert Planquette operettjének, a Rip van Winklének 1883. december 28-i bemutatója sem aratott osztatlan elismerést, kivéve Vidor alakítását.

„Az előadás több tekintetben nem elégített ki. Vidor igen jó Rip volt; a könnyűvérű vadászt s a kincsszomjas embert jól ki tudta tüntetni. A hazatérő öreg ember ábrázolásában többször meglepte a közönséget az érzés jól eltalált hangjával. Dalait szépen, érzéssel énekelte. Megérdemlett tapsokban részesült.”

Fővárosi Lapok, 20. évf., 304. sz., 1883. dec. 29., 1946. – Törzsgyűjtemény 

Vidor Pált mégis inkább népszínműénekesként tartották számon. Halálakor, 1906-ban, a Borszem Jankó elegáns nekrológja így szólt:

„A menyországban.
Tamássy József. – Ejnye, ejnye, Pali! Miért csináltál ilyen bolondot?
Vidor Pál. – Nagyon sóvárgott a szívem jó népszínmű-előadás után, hát idejöttem hozzátok. Odalenn már a komédiából is tragédiát csinálnak.”

Borsszem Jankó, 1906. dec. 9., 49., 11. – Elektronikus Periodika Archívum

Vidor, aki 1904 tavasza óta színházának, a Népszínháznak bérlő-igazgatója volt, 1906. november 29-én öngyilkos lett. Kétségkívül az anyagi tönk szélén állt, ahogy igazgatásának két és fél éve alatt mindvégig ott egyensúlyozott. Elődjétől egy csőd szélén táncoló intézményt vett át, nagy ambíciókkal és reményekkel. A sikerhez fortélyosabb színházvezetői tudás és képességek kellettek volna. Főképpen pedig a változások megértése. Felismerése annak, hogy a népszínmű, azzal a stilizált világgal, amit Az édes plakátja oly jól kifejezett, a 20. század elején már nem volt elég vonzó. Helyén a játékrendben véglegesen ott áll a megújulni képes operett, de legfőképpen a népies daljáték (mint a János vitéz). A Népszínház helyén pedig a budapesti színházi világban ott állt a Király Színház.

„Elképzelhető azonban, hogy a régi népszínmű jelesebb darabjai újból feltámadhatnak a színpadon, bár semmi esetre sem abban a stílusban, amely az élethűségnek és a realitásnak a bélyegét akarná rásütni a fantáziának és a szeszélynek e kedves alkotására. […] Nem baj, ha e népszínművek parasztjairól nem tudjuk elhinni, hogy valaha is dolgoznak. Nem azért születtek, hogy dolgozzanak, hanem azért, hogy daloljanak nekünk és elbájoljanak bennünket, mint a régi pásztorjátékok kecses alakjai, akik selyem mezőkön gondosan fésült bárányokat őriznek.”

Hevesi Sándor: A régi népszínmű és a magyar nóta. In. Uő.: Az igazi Shakespeare és egyéb kérdések, Budapest, Táltos, 1919, 128., 130. – Törzsgyűjtemény

palmai_opti.jpg

Pálmay Ilka, a Népszínház primadonnája mint Manola Charles Lecocq Nap és hold című operettjében, 1882. Strelisky felvétele, Jelzet: SZT NSZ KB P 163 – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Felhasznált irodalom:

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

„Valami emberileg szép, nem kérdvén, kitől van az, élek vele s kivánom, hogy mennél többen éljenek azzal.”

2021. november 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

A magyar nyelv napja

A magyar államnyelv bevezetésének szűken vett folyamata közel hatvan évet ölelt fel. Ennek az időszaknak számos közismert fejezete és szereplője van az irodalmi, a politikai, a nemzetiségi vagy épp az egyházi részről. Dacára a kiterjedt kutatásoknak továbbra is vannak azonban olyan részletek, személyek, amelyekről vagy akiknek e területen kifejtett, jótékony munkásságáról még mindig keveset tudunk.

II. József 1784 májusában kelt rendelete elnémetesítette a törvényhozást, a központi és a helyi közigazgatást, a közép- és felsőfokú oktatást, továbbá a német nyelv ismeretéhez kötötte az országgyűlési követnek való megválasztást is. A birodalmi egység, a közszolgálat érdekében meghozott uralkodói döntés azonban erős ellenszenvet váltott ki a nemességben, amely ekkor még nem a magyar, hanem alkotmányos jogai védelméért, a latin nyelv érdekében lépett fel. Noha a „kalapos király” halála előtt, 1790 januárjában nyelvrendeletét is visszavonta, az mégis fontos szerepet játszott a magyar nemesség nemzeti ébredésében.
A magyar nyelv századvégi felfedezésében az abszolutizmus mellett a felvilágosodás hatása és az irodalmi munkásság szintén meghatározó volt. Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel már a századfordulón egyértelművé tették, hogy a magyar nyelv alkalmas a magasabb műveltség kifejezésére. Ezzel egy időben a nyelvkérdés az irodalmi térből átkerült a politika szférájába. Szinte az összes 1790 és 1844 közötti országgyűlésen a sérelmek és kívánalmak között ott található a magyar államnyelv ügye.

csokonai_a_tihanyi_ekhohoz_opti.jpg

Csokonai Vitéz Mihály: A Tihanyi Ekhóhoz. Kézirat. In. Vende Ernő (szerk.): A magyar irodalomtörténet képekben. 1. kötet, Budapest, Athenaeum, 1905, 61. – Magyar Elektronikus KönyvtárA kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-031180

Az első nyelvtörvény, az 1791: 16. törvénycikkely biztosította, hogy nem hoznak be az országba idegen nyelvet, illetve a magyar nyelv terjedése érdekében a gimnáziumokban, az akadémiákon és a magyar egyetemen magyar tanszéket fognak felállítani. Az 1792: 7. törvénycikkelynek köszönhetően pedig Magyarországon rendes, a kapcsolt részekben rendkívüli tantárgy lett a magyar nyelv tanítása. Dacára a Martinovics-féle összeesküvésnek a napóleoni háborúk alatt sikerült elérni, hogy latin és magyar nyelven szerkeszthessék az országgyűlési felterjesztéseket, valamint az udvari kancelláriához írt, törvényhatósági felterjesztéseket, illetve a helytartótanáccsal történő levelezés magyarul folyhatott, miként a törvényszéken a perekben is használhatták a magyart (1805: 4. törvénycikkely). Ezt követően azonban egészen a reformországgyűlésekig kellett várni a további politikai eredményekért. A művelődés terén ellenben jelentős előrelépés mutatkozott: az Országos Széchényi Könyvtár 1802. évi alapítását követően 1808-ban létrehozták a Ludovika-akadémiát és a Nemzeti Múzeumot (1808:7. és 8. törvénycikkelyek).
Az irodalomban Vörösmarty Mihály eposza, a Zalán futásának megjelenése (1825), a politikában Széchenyi István fellépése jelentette az új korszak kezdetét. 1825. november 3-án az országgyűlés kerületi ülésén hangzott el a fiatal gróf sokat idézett kijelentése:

„Nekem itt szavam nincs. Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok; és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá.”

Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. I. kötet, Genf, 1864, 178. – Törzsgyűjtemény; Mikó Imre: A magyar államnyelv bevezetése és a nemzetiségi kérdés. In. Uő: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmány a magyar közjog és politikai történet köréből, Kolozsvár, Minerva, 1944, 14. – Törzsgyűjtemény

szechenyi_magyar_tudos_tarsasag_opti.jpg[Széchényi István felajánlja egyévi jövedelmét egy „Tudós Társaság” felállítására]. Jókai Mór Örök emlékek: I. Az első alapkő c. írásának illusztrációja. In. Vasárnapi Ujság, 4. évf., 1. sz., 1857. január 4., 5. Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-044557

A Magyar Tudományos Akadémia megalapításával (1827:11. és 12. törvénycikkelyek) a magyar nyelvi törekvések kiléptek az országgyűlési keretek közül. Azt, hogy adott esetben mennyire egymásra találhattak a korszakban a magyar nyelv érdekében tett politikai, irodalmi és tudományos irányzatok, jól mutatja egy egyházi példa is. Az 1819 és 1824 között megjelenő, első magyar tudományos katolikus folyóirat, az Egyházi Értekezések és Tudósítások szerkesztője, a Zala megyei Csicsón jobbágy szülők gyermekeként napvilágot látott Horváth János veszprémi kanonok volt, aki káptalani követként részt vett az 1825–27. évi országgyűlésen. A kanonok az irodalom, a kultúra, a tudomány terjesztését célzó Tudományos Gyűjtemény mintájára hozta létre a felvilágosodás eszméire építő veszprémi kiadású egyházi periodikáját.
Vállalkozásának sikeréhez a katolikus pap nemcsupán a baráti körként működő Veszprémi Tudós Társaságot szervezte meg, de tanulmányokat közölt számos protestáns személy tollából is. Így a szerzők között volt található Ángyán János és Hrabovszky György evangélikus, valamint Sebestyén István református lelkész, továbbá a pozsonyi evangélikus líceum rektora, Rumy Károly György. Horváth kezdeményezése az első lépcsőfoknak tekinthető a magyar teológiai szaknyelv megteremtésének hosszú folyamatában is. Mindezeken túl a lap színvonalát emelte, hogy az első év fedőlapjainak díszítésében a reformkori irodalmi élet fő szervezője, Kisfaludy Károly vállalt szerepet. 1822-ben azonban a katolikus egyházon belül felmerült egy latin nyelvű folyóirat terve, amelyet Horváth az magyar nyelvű Értekezések elleni fellépésként értékelt.

Az 1830-ban (1830: 8. törvénycikkely) a körlevelek kivételével magyar nyelvű lett a helytartótanács levelezése és kötelezővé vált a Kúria számára, hogy a magyar nyelvű pereket magyar nyelven folytassa. Emellett a kerületi táblákhoz, a vármegyei és városi bíróságokhoz, továbbá bizonyos mértékben még a szentszékekhez is bevezették a magyar nyelvet. A közhivatalok betöltéséhez kötelező lett a nyelv ismerete. Négy évvel később pedig már az ügyvédi vizsgára való jelentkezéshez is szükséges volt a magyar nyelvtudás.
Az 1832–36. évi országgyűlésen folytatódtak az államnyelv bevezetéséért tett törekvések. A vitákban újdonságként merült fel a katolikus liturgia magyarosítása is. Ez ellenkezést váltott ki az egyházi oldalon, amelynek soraiban így a nemzetiségi (pl. horvát) képviselők támogatókra leltek saját céljaikhoz, jelen esetben a latin nyelv védelmezéséhez.
A politikai csatározások ellenére azonban az országgyűlésen résztvevő egyháziak körében továbbra is jelentős szereppel bírt a magyar nyelv ápolása. Így volt ezzel a vámoscsaládi malomban a molnármester fiaként született Guzmics Izidor, egykori bencés apát is, aki még 1824-ben írta Kazinczy Ferencnek: 

„Valami emberileg szép, nem kérdvén, kitől van az, élek vele s kivánom, hogy mennél többen éljenek azzal.”

Guzmics Izidor levele Kazinczy Ferenchez. S. l., 1824. ápr. 18. In. Kazinczy Ferenc összes művei. Levelezés XIX. k., Budapest, MTA, 1909, 113. – Törzsgyűjtemény

guzmics_izidor_opti.jpg

Guzmics Izidor. Acélmetszet Barabás Miklós rajza után. A kép forrása: Magyar művelődéstörténet, szerk.: Domanovszky Sándor [et al.]. Ötödik kötet: Az új Magyarország, szerk.: Miskolczy Gyula, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, [1942]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1832-ben indult folyóiratában, a Vallási és Egyházi Tárban pedig valóban kiemelt szerep jutott az esztétikumnak. Fontosnak vélte, hogy a magyarul megjelenő teológiai, egyházi téma egyúttal szépen is legyen megírva.
Ugyancsak 1832-ben indította magyar–latin–francia nyelvű Egyházi Folyóírását Kováts Mátyás pap, tanár, kanonok is, aki már a művelt közönségnek is szánta lapját. Saját megfogalmazása szerint az életre szolgáló tudományos (elsősorban egyháztörténeti) ismereteket és a lelki kultúra művelését tűzte ki célul. Az erkölcstannal kapcsolatban pedig külön megjegyezte, hogy „főleg a modern psychológiai véleményekre való tekintettel” kívánja közölni.
Az országgyűlést követően (1836: 3. törvénycikkely) a törvények két szerkezete közül a magyar vált eredetivé. Többek között bevezették a magyar nyelvet a királyi ítélőtábla és az udvari főtörvényszék ügykezelésébe. Elrendelték egyúttal a magyar nyelvű anyakönyvvezetést ott, ahol magyarul tartották a szentbeszédeket. Az 1839–40. évi diétán mindamellett, hogy háromszáz év óta először köszöntötték magyar nyelven az uralkodót, döntés született arról is, hogy a feliratok, valamint a törvényhatóságok felterjesztései csak magyar nyelven készülnek, az országos pénztárak számadásait pedig magyar nyelven folytatják. Magyar nyelvűek lettek a helytartótanácsi körlevelek, illetve az egyházi törvényhatóságoknak is magyarul kellett levelezni a világiakkal. Sőt, a szabályozás értelmében három éven belül minden anyakönyvet magyar nyelven kellett vezetni, a papságnak pedig el kellett sajátítani a nyelvet (1840: 6. törvénycikkely).
1844: 2. törvénycikkely zárult a folyamat, amelyet 1844. november 13-án szentesített V. Ferdinánd. Az országgyűlés ebben ugyanis arról határozott, hogy a leiratok és a törvények is magyar nyelven lesznek szerkesztve, valamint a diétán kizárólag a kapcsolt részek követei szólhatnak meg latinul. Ám ők is csak a következő hat évben tehetik ezt. Döntöttek arról is, hogy a magyar udvari kancellária és a helytartótanács minden leirata (utóbbinak a feliratai is) magyar nyelvű lesz, illetve hogy a kapcsolt részek fő- és középiskoláiban rendes tárgyként fogják tanítani a magyart, amely Magyarországon a közoktatás nyelve lesz.
Noha az igény a magyar nyelv diplomatikai uralmáért jogos volt, a törekvés azonban mértékét tévesztette a kizárólagos magyar nyelvű ügyintézés bevezetésével, amely nem vette figyelembe a más ajkú lakosság illetékességeit. Éppígy helytálló volt a gondolat, miszerint állami kötelesség gondoskodni arról, hogy a közigazgatás nyelvét „mindenki megtanulhassa”, ám a kivitelezésben itt is jelentkezett az arányvesztés. Az oktatás egészének magyarrá változtatása helyett, amellyel kötelezték a teljes lakosságot a magyar nyelv megtanulására, érdemes lett volna inkább a nyelv önkéntes elsajátítását célzó maximális lehetőségekben gondolkodni, azokat megteremteni.

Források:

Bárány Zsófia (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae,
ELKH 19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely)

komment

Goszleth István és fia, Goszleth Gyula fényképészetének története – A fényképészet úttörői. 18. rész

2021. november 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 67. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvannegyedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Goszleth István és fia, Goszleth Gyula munkásságát mutatja be.

A fénykép és a fényképezés a 19. század utolsó harmadára áthatotta az élet egész területét, a portréfényképészet szinte behálózta az egész országot, 1872-ben már több mint százhúsz mester dolgozott fényképészként az országban. A fővárosban többek között Uher Ödön, Koller Károly működtetett sikeres műtermet, Debrecenben Gondy (Károly) és Egey (Imre), Kolozsváron a Dunky fivérek tevékenykedtek. Ehhez a második generációs fotós nemzedékhez tartozott Goszleth István, aki 1850. február 13-án született Pesten. Ősei, a hagyomány szerint, még a 18. század végén kerültek Triesztből Magyarországra. A lecsúszott grófi család gyermeke szorgalmával, erejével és kitartásával egészen más területen alkotott maradandót, mint felmenői. Édesanyja, Giergl Sarolta, Györgyi (Giergl) Alajos festő nővére, apja, Goszleth Károly Pest városi tisztviselő volt. Goszleth fényképészeti kalandjai 1863-ban kezdődtek, amikor is tizennégy évesen került Doctor Albert (1818–1888) fényképész Kristóf téri műtermébe tanulónak. Kozmata Ferenc ekkor még Aradon dolgozott, Pestre költözve Doctor Alberttel társult, így 1868-ban megalakult a Doctor és Kozmata cég. Továbbfejlesztették a meglévő műhelyt, Goszleth lett az első segédjük, rajta kívül további húsz munkatársat is alkalmaztak. A műtermet később egy másik „fölvételi” teremmel bővítették, így egy időben két helyiségben tudtak fényképeket készíteni. 1868-ban a hamburgi fényképkiállításon együtt szerepeltek, 1871-ben a londoni nemzetközi kiállításon aranyéremmel jutalmazták a gyermekekről készült kabinetképekből összeállított albumukat. Kozmata Ferenc az 1870-es évektől önállósította magát.

Az 1871-ben létrejött Magyar Fényképészek Egyletének alapításában is részt vett Goszleth István. Az egylet alapszabályainak kidolgozásával rajta kívül Kecskeméthy Mihályt és Lamberg Mórt bízták meg. 1871 novemberében tartották meg az egylet bizottmányi ülését Lamberg vezetésével, melyen a nevesebb Pesten levő fényképészek jelentek meg. Goszleth felolvasta az alapszabályokat, ebből az első és legfontosabb szabály a következő volt:

„Az egylet célja, lehetőleg előmozdítani a fényképészet tökéletesítését, terjesztését és haladását.”

Fényképészeti Lapok, 1. évf., 1872. 1. sz., 4. – Törzsgyűjtemény

Az egylet alakuló ülése, hatvan fővel a Grand Hotel Hungáriában volt 1871. december 6-án. Ideiglenesen kinevezett elnökként Lamberg Mór nyitotta meg az ülést, majd Simonyi Antalt megválasztották elnökké, Kozmata Ferencet alelnökké, Goszleth Istvánt titkárrá és Kecskeméthy Mihályt pénztárnokká. A választmányi tagok között szerepelt többek között Weinwurm Antal is. 1872-ben Goszleth lett a pénztárnok, így lemondott titkári pozíciójáról. Sajnos az egylet rövid életű volt, még ebben az évben meg is szűnt.
Goszleth 1874-ben vette feleségül Muzsik Jozefát (Józsát) (1853–1929), esküvői tanúja Kozmata Ferenc volt. Házasságukból tizenhárom gyermek született, de csak hat (Géza, Gyula, Emma, István, Károly, Béla Norbert) érte meg a felnőttkort. Goszleth következő szakmai sikere a trieszti nemzetközi kiállításon volt, ahol 1882-ben még csak (Kozmata) munkatársaként nyert aranyérmet. Ám a következő évben átvette a fényképészeti üzlet tulajdonjogát, ez tekinthető karrierjében az egyik legfontosabb momentumnak. A 19. században fényképészeti szakiskola még nem volt, az utánpótlás a műtermekben történt, a tanuló fotográfusok mindig az akkor ismert és elismert művészeknél tanulták meg a mesterség alapjait. Nőger Frigyes szekszárdi udvari fényképész Goszlethnél tanulta meg a legfontosabb tudnivalókat. Goszlethtől kapott alapképzés után Bécsben, Berlinben, majd Münchenben tanult. Hazatérve átvette a Dunky fivérek császári és királyi udvari fényképészek sátoraljaújhelyi műtermét, amelyben a környékbeli mágnás családok mind megfordultak, itt fotografálta Ferenc József királyunkat is. A háború miatt be kellett szüntetnie tevékenységét, majd az 1910-es években került Szekszárdra, ahol a főparancsnokság fényképészeti osztályán helyezkedett el.  
Goszleth pályája meredeken ívelt felfelé, ekkor már a legjobb és a legelismertebb műteremtulajdonosok közé tartozott. A 19. században Pest város legforgalmasabb kereskedelmi utcájában, a Váci utcában működött Szent Kristófhoz címzett patika két ajtaja között volt Goszleth István fényképész kirakata, mivel a műterem bejárata a Rózsavölgyi és Társa zeneműbolt épületében, illetve annak emeleti részén volt, ezért ott kirakat nem állt rendelkezésére. Ezenkívül a Váci utca sarkán, a Sárkány J. S. norinbergi-díszműárus kirakatában is megtekinthette a közönség a fényképeit. Itt vehettek hozzá díszes, míves fényképalbumot is. Ez a kirakat a legfrekventáltabb helyen volt a városban, így sok fényképész versengett azért, hogy kiállíthassa képeit, a híres és ismert emberek (színészek, politikusok, főurak stb.) pedig gyűjtötték a korban. 1885-ben az Országos Kiállításon aranyérmet nyert, harmincöt évesen nyolc alkalmazottat foglalkoztató cég tulajdonosa volt. Mai Manó fotográfus vezetésével 1885-ben alakult meg a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete, mely az inasokat és segédeket fogta össze, és a szakma érdekképviseleteként is működött, többek között Veress Ferencet, Koller Károlyt és Goszleth Istvánt választotta tiszteletbeli tagnak.

klosz_gyorgy_fenykep_bibfot00002494_opti.jpg

Klösz György: Goszleth István kirakata. Leltári szám: bibFOT00002494 – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény

„Addig lássuk fővárosunk egy fiatal, tehetséges fényképészének Goszleth Istvánnak sikerült, jelmez-képeit, a Váci-utca sarkán lévő Sárkány műárus kirakataiban. Összesen mintegy 30 drb Makart alakú kép van, ismert nevű írónk Jókai Mór »Arany ember« című színművének személyzetéről, melyet a nemzeti színház jeles írónknak újévi meglepetésül készíttetett. A képek változatossága, a helyes kivitelű retouche a gondos kiállítás – s ha ide számítjuk még az állások meglepő mozdulatait – miben természetesen az illető művészeknek is érdemök van – hízelgés nélkül mondhatjuk el, hogy a kiállító rövid idő alatt oly eredményt mutat föl, mi szép reményekre jogosíthatja úgy őt, – mint minket, kik örömmel üdvözöljük pályánk minden ily előre törekvő emberét.”

Veress Ferenc: Fényképészeti Lapok, 4. évf., 1885. 1. sz. – Törzsgyűjtemény

Goszleth kiemelkedő volt a színházi fényképészet terén is, megörökítette a kor vezetői színészeit, színésznőit. Ismert vendégei voltak Prielle Kornélia, Jászai Mari, Márkus Emília. A többi művészhez hasonlóan a színház helyett ő is a műtermében ábrázolta a művészeket jelmezben, legfontosabbnak ítélt szerepeikben, legkifejezőbb pózokban, gesztusokkal és mimikával. Könyvtárunk Színháztörténeti Tára és Kézirattára is sok fényképet őriz az 1880-as évekből, többek között Jókai Mór Az arany ember című regényéből készült (Nemzeti Színház) színdarab képeit. A 19. század végén a lapokban megnövekedett a fényképek által elfoglalt felület, gyakoriak voltak a féloldalas, sőt az egész tüköroldalt elfoglaló illusztrációk is. A Vasárnapi Újság több oldalon keresztül közölte 1885-ben Az arany ember színpadi változatának szereplőit és színpadképeit megörökítő sorozatot is.

A 19. század végén, a 20. század elején a portrékészítés magas nívójú volt Budapesten. Ennek bizonyítéka az Ellinger testvérek és Zelesny Károly képei, valamint Goszleth István arcképei is.

Az Önkéntes Fényképészeti Szövetkezet tagjai, Strelisky Sándor, Weinwurm Antal, Mai és Szigeti, Mertens Ede és Társa, Koller Károly utódai Forché Román és Gálfy István, Klösz György, ifj. Divald Károly és Goszleth István fényképészek együttesen a kizárólagos fotografáló jogért 12 000 forintot biztosítottak hozzájárulásképpen a Millenniumi Kiállításon az 1895 és 1896 októbere között működött Sokszorosító Ipar pavilonjának felépítéséhez. Az általuk készített bemutató fényképeket a kiállítás csarnokairól és a kiállított tárgyakról a kiállítás egész területén árusították. Emellett a kiállítás igazgatósága megengedte a tagoknak, hogy pavilonjukban műtermet, a kiállítás területén pedig a gyorsfényképezéshez szükséges sátraikat elhelyezzék. Az esemény alkalmával nagy millenniumi érmet nyertek: ifj. Divald Károly új iparág meghonosításáért; Goszleth István jó munkáért; Klösz György kiváló működésért és elismerésre méltó versenyképességért. A Photographische Correspondenz fényképészeti folyóirat a Millenniumi Kiállításra küldött műbírálója Goszleth felvételeit tartotta a legjobbnak. A korszak fotósai az utókorra hagyták elődeink képmásait, a kor arculatának öltözetben, megjelenésben, magatartásban megmutatkozó jellegét. Goszleth a Millenniumi Kiállításon hatvan képet állított ki Küry Klára színésznőről. A századforduló ünnepelt sztárját 1894 és 1909 között a korszak neves fotográfusai közül Strelisky Sándor, Uher Ödön, Kossak József, Rozgonyi Dezső is fotografálta.
Váradi Antal érdekes írásban számolt be Goszleth műhelyéről az Ország-Világ 1888. november 10-i számában, ebből itt olvasható néhány részlet:

„El-elmentünk a Kristóf-térre, hol neki, Goszleth Istvánnak, fényes szalonja van, melyben a budapesti társaság legelőkelőbb s gazdagabb elemei, rang és vagyon különbségre való tekintet nélkül szoktak, többnyire egymást felváltva, megfordulni, mert mondanom sem kell, – hogy ő fotográfus. […]
István úr azután megvigasztal bennünket a nagy sárgaréz ágyúban végződő masina előtt, mely ráncos gyomrába szedi az ábrázatok ezreit s fényesen kinyalva adja ki azokat ismét, főleg ha Jelfy (Gyula) barátunk retoucheri művészetén is keresztülmennek. […]
Família. Nyolcan vannak. Tyúkkal, kaláccsal csalogatta össze az aprókat Goszleth. A legnagyobbiknak könyvet ad a kezébe, a legkisebbiket hintalóra ülteti. Az anya kérlel, az apa szid, a gyermekek lármáznak-egy-kettő-három! A masina kattant s aztán-vége. Kezdjük újra! Nem jól van. Kezdik vagy hatszor. […]
S akkor előáll Jelfy, a retoucher, előveszi a kis fekete ecsetet, a véneket fiatalítja, a ráncokat elsimítja...”

Ország-Világ, 9. évf., 1888. november 10. – Törzsgyűjtemény

A Goszleth István Kristóf tér 3. szám alatti műtermében készült, több kép hátoldalán is olvasható nyomtatott felirat szerint a mester »2 Disz oklevél, 5 Arany érem, 4 Kiállítási érem, 1 Nagy ezüst érem« tulajdonosaként végezte művészi tevékenységét.

A színészeken kívül több ismert emberről is készített fényképeket. A nemzeti könyvtár Kézirattárában és magángyűjteményben is maradt fenn néhány ezek közül.  

A Ludovika ünnepeiről és hétköznapjairól, történetéről Ellinger Ede, Klösz György, Uher Ödön mellett Goszleth István fényképeik tanúskodnak.

Fia és utódja, Goszleth Gyula (1878–1943) tizenhét évesen,1895-ben társult apja mellé és fokozatosan vette át tőle a munkát, ezen alkalomból Goszleth és Fia feliratú cégtáblát is kihelyeztek műtermük homlokzatán. A két mesternek 1902 és 1910 között a Csömöri út 28. szám alatt is volt műterme.

Goszleth rendszeresen hirdetett és reklámozta műhelyét a különböző napi- és hetilapokban, ezekkel is bővítette megrendelési körét. A fényképészet történetében ritka, hogy számlák maradtak fenn az utókorra, de a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteménye őriz két bizonylatot, az egyik Goszleth és Fia név alatt szerepel.

1906-ban lépett be Goszleth és fia a Magyar Fényképészek Országos Szövetségébe, mely később saját halottjának tekintette neves mesterüket. 1912-ben a Színházi Hét című újságban is hírül adták, hogy képei rendszeresen szerepelni fognak a lapban. A 32. számban a Tengerész Kató című színdarab montázsfelvételei jelentek meg.

szinhazihet_1912_32_pages11_opti.jpg

A Tengerész Kató című színdarab képei. In. Színházi Hét, 3. évf., 32. sz., 1912. szeptember 29 – október 6., 11. – Elektronikus Periodika Archívum

Színházi tematikájú képeik között is szerepel több olyan a könyvtár gyűjteményében, amely már a két fényképész neve alatt van bejegyezve.

A neves műterem-alapító művész képei a kor minden jelentősebb kiállításán szerepeltek és legtöbb alkalommal díjazták is fényképeit, mint például Triesztben, Teplitzben, Edinbourghban, Luzernen. Fényképei verzóján mindig feltüntette az aktuális sikereit és eredményeit.

Goszleth István 1913-ban bekövetkezett halálával szegényebb lett a fényképész nemzedék, de Gyula továbbra is igyekezett fenntartani a képek és a műterem színvonalát. Fia áthelyezte ötven éve működő műtermét a Kossuth Lajos u 7-be, ahol még másfél évtizedig, 1927-ig fényképezett, Kristóf téri műtermét pedig Uher Ödön vette meg és üzemeltette.

fiatal_bajuszos_ferfi_mellkepe_2007_197_1_opti.jpg

Fiatal bajuszos férfi mellképe. Budapest Kossuth Lajos utca 7. – Magángyűjtemény

Goszleth Gyula 1924-ben elnyerte a római pápa őszentségének udvari és kamarai fényképésze, a hercegprímás udvari szállítója rangot. Gyula 1941-es halála után a Goszleth név egy hosszabb szünet után még tovább élt a fényképészetben, mert unokája Goszleth Róbert a Műszaki Egyetem egyik tanszékének a fotósa lett, illetve a Pannon Filmstúdió laboránsa is volt.

4313134_00588_mormon_opti.jpg

Goszleth Gyula gyászjelentése. Gyászjelentés-gyűjtemény – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Források:

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész

komment

A művészet iránt fogékony hajdúböszörményi lakatos, Csernáth Gábor – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 15. rész

2021. november 09. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 66. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvanhatodik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Csernáth Gábort és gyűjteményét mutatja be.

A hajdúböszörményi Csernáth Gábor (1931–2010) tevékenysége jó példája annak, hogy rövid idő alatt miként válhat valaki nagy ex libris gyűjtővé. Foglalkozására nézve lakatos volt. A művészet iránt fogékony emberként járta a debreceni régiségvásárokat, hogy gyűjteményét – amely kiterjedt a bélyegre, éremre, minikönyvre, szabad grafikára, festményre egyaránt – gyarapítsa.

1_kep-szilagyi_imre_2001_x3-2_95x132_j_opti.jpgSzilágyi Imre linómetszete (2001). Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

2000-ben, már nyugdíjasként lépett be a Kisgrafika Barátok Köre országos szervezetébe. Bélyeggyűjtőként a Hajdúböszörmény Városi Bélyeggyűjtő Kör titkára lett. 2008-ban újraélesztette az 1978-tól az 1980-as évek végéig működő helyi kisgrafikakört, mely korábban a művelődési központban, ekkoriban a Kertész László Városi Könyvtárban kapott helyet.

2_kep_szilagyi_imre_varosi_muv_kozp_hajdub_x3_1978_165_83_j_opti.jpgSzilágyi Imre linómetszete (1978). Forrás: Kisgrafika, 2002/1. sz., 5. – Törzsgyűjtemény

Mindkét kör megalakulásában kiemelkedő szerepe volt Szilágyi Imre (1942–) grafikusművésznek, aki debreceni művészeti tanulmányok, majd az Egri Tanárképző Főiskola elvégzése után Hajdúnánáson, aztán Hajdúböszörményben tanított, utóbbi helyen több évtizedig. A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alapítója volt, számos kiállításon mutatta be munkáit hazánkban és külföldön, ex librisei rendszeresen szerepeltek a Kisgrafika című országos szaklapban, emellett egyéb folyóiratokban, külföldi újságokban is.
A hajdúböszörményi városi könyvtárban a havonkénti grafikai összejöveteleken előadások, kiállításokról beszámolók, műalkotások tanulmányozása volt napirenden. Sajnálatos módon a kör Csernáth Gábor halála (2010) után hamarosan széthullott.
Csernáth gyűjtőként rövid időn belül kb. hatvan művésztől négyezer körüli ex librisre, alkalmi grafikára tett szert. Az indulásban nagy segítségére volt Imolay dr. Lenkey István (1941–2019) könyvtáros, teológus, műgyűjtő, aki duplum példányai és grafikai mappái egy részével ajándékozta meg, emellett általános útmutatásokat is adott számára a gyűjtéshez. Csernáth a grafikákról rendszerezett jegyzéket készített. A grafikai szakmai ismeretek, a linó- és fametszet nyomtatási technikájának elsajátítása révén – saját nyomtatópréssel – maga is nyomtatott ex libriseket.
Nemzetközi hírű gyűjtővé vált, legkedveltebb grafikusai Szilágyi Imre, Józsa János, Tóth Rózsa, Burai István, Tamus István, Moskál Tibor, Nagy László Lázár; az erdélyi Imets László; a szlovéniai Salamon Árpád, az olasz Angelo Arrigoni, a spanyol Oriol M. Diví, az argentin Anteo Scordamaglia voltak. Többen névre szóló grafikát is alkottak a számára, például Szilágyi Imre, Tóth Rózsa, Salamon Árpád és Imets László. Utóbbi egyik fametszetén zenei motívum látható, fuvolázó nőalakkal.

3_kep_csernath_g_gr_imets_l_x2_2008_135x70_kisgraf_2008_3_opti.jpgImets László fametszete (2008). Forrás: Kisgrafika, 2008/3. sz., 15. – Törzsgyűjtemény

A főleg rézkarcokat és linómetszeteket készítő Szilágyi Imre grafikussal jó kapcsolatot épített ki, művészete különösen nagy hatással volt Csernáthra, tőle több grafikát rendelt magának és a családjának. Zenélő állatok teszik játékossá a következő ex musicis lapot.

4_kep_csernath_gabor_gr_szilagyi_imre_cs_124_100x98_opti.jpgSzilágyi Imre linómetszete (2009), Jelzet: Exl.Cs/124 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csernáth Gábor kedvelt témája volt még a magyar őstörténet, a lovas íjász motívuma több lapján is szerepel.

5_kep_csernath_csalad_gr_szilagyi_imre_cs_123_103x98_opti.jpgSzilágyi Imre linómetszete (2003), Jelzet: Exl.Cs/123 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

2007-re összeállította Szilágyi teljes kisgrafikai alkotásjegyzékét, majd 2008-ban minikönyvet is megjelentetett, melyben a művész 70 rézkarcát mutatta be, többségében könyvjegyeket, és néhány alkalmi lapot. A 90 oldalas minikönyv átfogóan ismerteti az akkor 40 éve kiállító Szilágyi Imre kisgrafikai munkásságát, többek között e szavakkal jellemezve őt:

„Szilágyi az elmúlt négy évtized alatt mintegy félezer szabadgrafikai alkotást és több mint kétszer annyi kisgrafikából álló életművet hozott létre […] »műveinek fontos jellemzője az átgondolt, precíz és dinamikus kivitelezés (...) sokrétű témaválasztása és anekdotázó készsége egyedülálló«”. 

Vitéz Ferenc: 70 rézkarc Szilágyi Imre kisgrafikáiból, Néző Pont, 2008 nyár, 383.

Csernáth Gábor ex librisei többször kiállításra kerültek, 2007-ben a hajdúböszörményi Kertész László Városi Könyvtárban, 2009-ben a Debreceni Egyetem Élettudományi Galériájában, a külföldi helyszínek közül például Argentínában.
Rá emlékezve nyílt tárlat Salamon Árpád képzőművész alkotásaiból Grafikai tárlat egy helyi gyűjtő emlékének adózva címmel 2013 áprilisában Hajdúböszörményben, a Hajdúsági Múzeumban. Az Országos Széchényi Könyvtár a nevére készült ex librisekkel őrzi a gyűjtő emlékét.

6_kep_csernath_g_gr_salamon_arpad_cs_122_77x80_opti.jpgSalamon Árpád grafikája, Jelzet: Exl.Cs/122 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész

komment
süti beállítások módosítása