Hét vidéki millenniumi emlékmű – Brassó

2020. május 28. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 8. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

„a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése céljából [… ] az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk hegyen.”

Részlet az 1896. évi VIII. törvénycikkből. Magyar törvénytár (Corpus juris Hungarici) 1836/1868–1948, Budapest, Franklin-Társulat, 1896–1949. – Törzsgyűjtemény

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Brassó, a Kárpát-kanyar belső ívében, a Keleti- és a Déli-Kárpátok találkozásánál fekvő település. A Magyarország délkeleti kapujában, a levantei kereskedelem útvonalában felépített város fejlődését és gazdagodását a Nagy Lajos királytól kapott árumegállító jog, és a későbbi királyi kiváltságok alapozták meg.

1_klap_p17_016_01.jpg

Brassó központja. Képeslap. Klap.P17/16 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

Bevallása szerint Thaly Kálmán, az erdélyrészi emlékmű kijelölésénél volt a legnagyobb gondban. Ha továbbra is követi Anonymus leírását, akkor a Kolozs vármegyei Nagyesküllőnél kellett volna felállíttatnia a millenniumi oszlopot. Udvarhely ugyancsak szorgalmazta, hogy a Csíki székely krónika alapján, a település határában található Budvár magaslatán állítsanak emléket a honfoglalás eseményének.
Thalynak ezzel szemben a Keresztényhavas északkeleti nyúlványára, a Brassóba mélyen benyúló Cenk-hegyre esett a választása. Döntésében az is közrejátszott, hogy az 1848–49-es szabadságharc leverését követően az osztrák önkényuralom az oroszok kérésére, ezen a helyen egy fém oroszlánt állított fel, a szobortalapzaton a következő szöveggel: Austria cum Russia unita – Rebellio devicta (Az egyesült Ausztria és Oroszország a lázadást leverte.) Az emlékművet 1861-ben egy villámcsapás elpusztította.

2_klap_p17_008_01.jpg

Brassó látképe a Cenkkel. Képeslap, 1910. Klap.P17/8 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

Thaly elképzelésének megfelelően, a 960 méter magas hegytetőn állították fel a dévényi emlékmű párját. A kerek talapzatból kinyúló dór oszlop tetején ugyanolyan honfoglalás kori vitéz vigyázta a Tömösi-szorost, Magyarország délkeleti kapuját, mint az északnyugatit a dévényi vár fokán. Ezt a szobrot is Jankovits Gyula készítette.

3_thaly_brasso.jpg

A brassói emlék a Czenken. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A fővárostól az ország legtávolabb eső városába már két nappal korábban, 1896. október 16-án éjjel 11 órakor elindult a különvonat. A meghívott vendégeket másnap koradélután Brassó vármegye határán, Apáca községben fogadta a vármegye és a város elöljáróinak küldöttsége. A fővárosi delegációt, a magyar kormány képviseletében Perczel Dezső belügyminiszter vezette. Az emlékmű felavatására a dévényi párjával azonos időpontban, október 18-án 11 órakor került sor.

4_meghivo_brasso.jpg

Perczel Dezső belügyminiszer meghívója Dániel Ernő kereskedelmi miniszternek – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az előző hat emlékműhöz képest ennek az emlékjelnek már a felállítása előtt is nehézségek adódtak. A város vezetésében túlsúlyban lévő szász polgárok egy része nem örült az állami emlékműállítás ötletének és a tanácsban többen ellene szavaztak. Az emlékmű avatásának napján a bolgárszegi (Brassó egyik városrésze) románok parádés felvonulást szerveztek a Szent Miklós-templom új papjának tiszteletére, ezzel is kifejezve elhatárolódásukat a millenniumi ünnepségtől.
Ahogy a dévényi esetében, úgy itt is egyértelműen megfogalmazódott, hogy az alkotás egy „Árpád korabeli közvitézt” ábrázol, ennek ellenére a köztudatban az emlékmű mégis Árpád-szoborként rögzült.

5_klap_kisnyomtatvanytar.jpg

Brassó- Árpád-szobor. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hét vidéki emlékmű sorából az is kiemeli és elkülöníti a brassóit, hogy még a trianoni döntés előtt elpusztult. 1913. szeptember 27-én dinamittal megpróbálták felrobbantani az emlékművet. A robbanás komoly kárt okozott a talapzatban, de az oszlop nem dőlt le. Az elkövetőket akkor nem sikerült elfogni, csak egy későbbi merénylet nyomán terelődött a gyanú két politikai kalandorra, Ilie Cătărăura és Timotei Kirilovra. Ennek ellenére a bűncselekményt nem tudták rájuk bizonyítani. A súlyosan megrongált emlékműnek még abban az évben megadta a kegyelemdöfést egy óriási vihar, amely december 30-áról 31-ére virradó éjszaka pusztított Brassóban. A Brassói Lapok szilveszteri számának tudósítása szerint:

„Aki ma reggel, a világosság első sugarainál a tiszta téli napfényben a Cenk felé tekintett, megdöbbenve látta, hogy a millenniumi emlékoszlopról eltűnt az Árpád korabeli harcost ábrázoló szobor.
A vizsgálat megejtése végett a hatósági kiküldöttek már a kora reggeli órákban felmentek a Cenkre és megállapították, hogy a szobrot csakis az éjjel pusztító szélvihar döntötte le, merényletről szó sem lehet.”

Brassói Lapok, 1913. december 31. – Törzsgyűjtemény

6_az_emlekmu_maradvanya_kovacs_s.jpg

Az emlékmű maradványa. Fotó Kovács Sándor gyűjteményéből

Az emlékmű újraállításának szándékát megakadályozta a világháború kitörése, sőt a megmaradt talapzatot az országba 1916 augusztusának végén betörő román katonák ismételten felrobbantották.
Az emlékműből mára csak néhány kő maradt egy félkörív részeként, és a hegyre felkapaszkodó, vagy a drótkötéllifttel felérkező turisták pihenőhelyéül szolgál.

7_emlekmu_brasso_ma.JPG

Az emlékmű helye ma – A szerző saját felvétele

A brassói millenniumi emlékmű szobordíszéből mindössze az Árpád-kori vitéz feje maradt meg. Ezt a brassói magyar evangélikus egyház parókiáján őrizték, és 2017. október 15-én a templom udvarán ünnepélyes keretek között újra felavatták.

8_arpad_fej.jpg

Az Árpád-kori vitéz feje. Fotó: Csiki Edy. In. Szamek Lili: Értékmentés Brassóban: az Árpád-szobor hazatért. Ünnepélyes keretek között újra felállították az Árpád-kori vitéz emlékművét Brassóban. A Petőfi program honlapja

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony

komment

Közért – Magyar márkák. 2. rész

2020. május 27. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 10. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizedik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának második folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. „Egyél halat, a legjobb falat” – hirdeti egy plakát. De egyben azt is hirdeti, hogy a halat a közértben lehet beszerezni.
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!

logo_b.jpg

A Közért – kissé megviselt – logója

Lemegyek a közértbe – mondjuk,  még ma is gyakran, ha vásárolni indulunk. Az elmúlt hetekben is gyakran elhangzott ez a mondat, amikor az egyébként hétköznapi vásárlás is kihívást jelentett. Kevesen tudják azonban, hogy valójában mit is jelent a közért szó? Sorozatunk második közleménye, a 20. század második felének egyik legismertebb magyar cégét mutatja be.

pkg_1949_221_b.jpg

Egyél halat, a legjobb falat. Grafikus: Fejes Gyula, Macskássy Gyula. Jelzet: PKG.1949/ 221 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Közért 1948 óta mind a mai napig – jóllehet néhány éve már nem létezik – az élelmiszerboltot jelenti a budapestieknek. Meglepő módon a Községi Élelmiszerkereskedelmi Rt. nevének a rövidítése. Ez a rövidítés vált idővel köznévvé, úgy, hogy még ma is használjuk, noha a cég már nem létezik.
Az alábbi plakát felirata szerint már 70 éve is létezett a megvásárolt termékek házhoz szállítása!

pkg_1950_318_b.jpg

Rendeljen – házhozszállítjuk. Jelzet: PKG:1950/318 Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Közért vállalat jogelődje a Budapest Székesfőváros Községi Élelmiszerárusító Üzeme volt, amely 1911 óta működött. Az élelmiszerüzem 50 egységből álló hálózatának boltjaiban forgalmazott árucikkek olcsóbbak voltak a konkurenciánál, így próbálta a törvényhatóság leszorítani az árakat. Az üzem 1948. május 15-éig működött, amíg a Közért létre nem jött.
Az alábbi plakát megörökítette a közértek jellegzetes mérlegét is. 

pkg_1957_111_b.jpg

Naponta friss zöldség és gyümölcs. Grafikus: Pál György. Jelzet: PKG 1957/111 Plakát- és Kisnyomtatványtár

Alapítólevele szerint a Községi Élelmiszerkereskedelmi Rt. elsődleges feladata a közellátás biztosítása volt. Alapításakor 358 budapesti és 31 vidéki bolttal rendelkezett. A vidéki boltokat rövidesen más kereskedelmi szervezetekhez csatolták, a budapesti üzletek száma viszont gyorsan emelkedett. A korszerű kereskedelmi formák alkalmazásában fontos dátum volt 1955 augusztusa, ekkor nyílt meg az ország első önkiszolgáló üzlete a fővárosban, a Mártírok útja (ma Margit körút) és a Bem József utca sarkán lévő Közértben. (Ma ruhabolt van a helyén.) Tíz év múlva a Közért üzleteinek nagyobbik fele már önkiszolgáló rendszerben működött.

Abban az időben még lehetett a közértben is cigarettát kapni és reklámozni. Az automata segítségével történő önkiszolgálás bevezetésére is volt példa.

pkg_1965_306_b.jpg

Apunak cigit, öcsinek csokit a közért automatáiból. Jelzet: PKG.1965/306 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1966–67-ben kezdődött meg a nagyobb alapterületű ABC áruházak kialakítása, melyekből 1975-ig több mint ötvenet adtak át a vásárlóknak. Az átalakítások a vállalat szervezetét is érintették: az addig kerületenként működő Közértekből 1969-ben 10 kerületi Közért vállalatot hoztak létre Budapesten, s ez a szám később 12-re növekedett.

pkg_1988_819_b.JPG

1948–1988. Közért. 40 éve a fővárosi vásárlókért. Jelzet: PKG.1988/819 Plakát- és Kisnyomtatványtár

A karcsúság titka? Az is a közértben volt megtalálható! Idővel a hidegkonyhai termékek is megjelentek a közértek kínálatában.

pkg_1962_507_b.jpg

 A karcsúság titka? Vacsorára Közért hidegkonyha! Jelzet: PKG.1962/507 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A rendszerváltáskor, a privatizáció idején a „kerületi Közérteknek” 1670 boltjuk volt, és további 24 üzlettel rendelkezett a Budapesti Közért Vállalat, ez később – többszöri átalakulással – a Spar-hálózat része lett. A Közért vállalat Rt-t 1994-ben végelszámolással, jogutód nélkül szüntették meg.

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

A Magyar márkák sorozat további részei: Stühmer

komment

Hét vidéki millenniumi emlékmű – Zimony

2020. május 26. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 7. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

„a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése céljából [… ] az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk hegyen.”

Részlet az 1896. évi VIII. törvénycikkből. Magyar törvénytár (Corpus juris Hungarici) 1836/1868–1948, Budapest, Franklin-Társulat, 1896–1949. –Törzsgyűjtemény

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Zimony, ma Belgrád egyik városrésze a Duna és a Száva összefolyásánál. A Monarchiában önálló város volt a Horvátországhoz tartozó Szerém vármegyében.
Nándorfehérvár védelmében 1456 júliusában ezen a területen zajlott a középkori Európa egyik legjelentősebb csatája, amely végül július 22-én Hunyadi János és a magyar sereg diadalával zárult.

1_vasuti_hid_a_szavan.jpg

Vasúti híd a Száván Zimony és Belgrád között. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Bevezető kötet, Budapest, M. Kir. Államny., 1887. – Digitális Képarchívum

1895 nyarán, a Thaly Kálmán által vezetett bizottság látogatásának célját előzetesen egyeztette a horvát bánnal, így Zimonyban szíves fogadtatásban részesültek. A város polgármestere engedélyt adott arra, hogy a Hunyadi-vár romjai között emlékművet állítsanak a millennium tiszteletére. A várfokról gyönyörű kilátás nyílt a két hatalmas folyó összeölelkezésére, az átellenben látható nándorfehérvári várra és a szerb fővárosra, valamint a két várost a folyók felett összekötő hatalmas vasúti hídra, amelyen a menetrendnek megfelelő időközönként az Orient expressz is átdübörgött.

2_thaly_zimony.jpg

A zimonyi emlék. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A hét vidéki emlékmű közül Thaly ezt tartotta a legimpozánsabbnak. A 37 méter magas donjon-szerű építmény két oldaltornya között oroszlánok őrizték Hungária ülőalakos szobrát, a mögötte magasló főtorony tetején kiterjesztett szárnyú bronzból készült turul vigyázta a vidéket. A kőszobrok Róna József alkotásai, míg a 4,5 méteres fesztávolságú turul – a munkácsi párja – Bezerédy Gyula munkája volt.

Az emlékmű 1896-ra elkészült, ünnepélyes felavatására szeptember 20-án került sor. A magyar kormányt Josipovich Imre horvát-szlavón-dalmátországi miniszter képviselte. A meghívott vendégeket a Keleti pályaudvarról és Zágrábból már az előző nap elinduló különvonatok szállították a helyszínre.

4_meghivo_zimony.jpg

Josipovich Imre horvát-szlavón-dalmát királyi miniszter meghívója Dániel Ernő kereskedelmi miniszternek – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Felavatását követően a köztudatban Hunyadi-toronyként, mint a törökverő hadvezér halálának helyét jelölő emlékmű vált ismertté. A szerbek Trianon után ezt a jellegét erősítették meg, a mai napig Szibinyanin Janko tornyaként emlegetik. Nagy valószínűséggel ezért maradhatott meg az épület, bár az első világháborúban több belövés is érte. 1924 pünkösd éjjelén szerb fiatalok a tornyot megfosztották minden díszétől. Leverték és összetörték a szobrokat, levésték a feliratot, leverték a középcímert. Ugyanakkor az üres címerpajzs fölött, a Szent Korona sziluettje még mindig jól kivehető.

5_bacsorszag_2000_ksz.jpg

Az első világháborús belövések. In: Bácsország. Vajdasági honismereti szemle. A Szabad Hét Nap havi melléklete, 2000. Millenniumi különszám –Törzsgyűjtemény

A nándorfehérvári csata 550. évfordulója kapcsán felmerült az emlékmű helyreállításának gondolata, de a kezdeményező szándék nem valósult meg. Ugyanakkor a tornyot felújították és jelenleg kilátóként és képzőművészeti alkotásoknak helyet adó galériaként működik.

6_zimonyi_emlekmu_ma.jpg

A zimonyi emlékmű ma. In: Vajdasági Magyar Értéktár  

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer

komment

Cseles Csele III.

2020. május 25. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 10. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
Szeretettel ajánljuk figyelmükbe hamarosan véget érő sorozatunk utolsó előtti részét.

orlai_perenyine.jpg

Orlai Petrich Soma: Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül). A kép forrása: Wikipédia

És fejezzük be a történetünket! A szombathelyi orvos páros, Nemes István és Tolvaj Balázs túlságosan is a 21. század szakorvosi szemével nézi a fél évezrede megtörtént halálesetet, így nem lehet olyan dolgokat számon kérni, hogy „Czettritz és Sárffy pedig sem orvosi, fogorvosi ismeretekkel, sem alapvető diagnosztikai eszközökkel nem rendelkezett”. Abszurdnak tartom azt az elvárást is, miszerint alapos dokumentációt kellett volna készíteni Sárffyéknak (haj, bőr, szőrzet, életkor becslése, testmagasság, hegek, testi hibák, alkat stb. leírása). Mint már említettem, Sárffy küldetése két fontos feladatból állt: megtalálni Lajos holttestét (gondoljunk csak arra, hogy Burgio is már szeptember első hetében a magyar király halálát valószínűsíti), s megnyugtatóan rendezni a haláleset körülményeit, nevezetesen meggyilkolták-e vagy nem. Sárffy mind a kettőt kielégítő módon teljesítette, Lajosnak megadták a végtisztességet és nem találtak arra utaló jelet, hogy meggyilkolták volna. Ugyanakkor teljes mértékben egyet lehet érteni a szombathelyi orvosok azon véleményével, miszerint a kérdés eldöntéséhez megkerülhetetlenül szükséges lenne II. Lajos földi maradványainak antropológiai vizsgálata. Sajnos ez nehéz küldetésnek tűnik a székesfehérvári királysírok tragikus története miatt. Mint köztudomású, az első magyar királyunkat követő uralkodókat máshol temették el: Orseolo Pétert Pécsett, Aba Sámuelt Sármonostoron, I. Andrást Tihanyban, testvérét, I. Bélát Szekszárdon, I. Gézát Vácott, míg Szent Lászlót Nagyváradon. Ezt a „tradíciót” Könyves Kálmán törte meg, ő a második Árpád-házi királyunk, aki itt lelt végső nyugodalmat. Ketten nyomtalanul eltűntek: I. András idősebbik fia Salamon, és I. Ulászló a vesztes várnai csata után. Kálmán példáját ugyanakkor többen követték, az Anjou- és Jagelló-uralkodók fontos jelképnek tekintették Székesfehérvárt mint temetkezőhelyet. A királysírok története (a keresztény zsoldosok és a török 16–17. századi pusztítása mellett) 1848 decemberében vett új fordulatot. Megtalálták ugyanis III. Béla és felesége, Chatillon Anna földi maradványait. Az 1870-es és 1880-as években ismeretlen okokból összekeverték a feltárt csontmaradványokat, majd 1938-ban (leplezve a történetet) a fehérvári vár egykori vizesárkát „szarkofággá” alakítva beszórták az összes csontot a tömegsírba. Majd 2000-ben több mint 200 fémládába átpakolták, ám azonosításuk azóta sem történt meg, mindmáig tisztázatlan, hogy az egyes maradványok kihez is tartoznak.
A két orvos viszonylag szélesre tárja az ajtót a királygyilkosságban és az összeesküvésekben hívők előtt azzal a kijelentésükkel, hogy:

„az a mondat pedig, amely Gyalókay könyvfejezetében olvasható, hogy a király halálát vízbe fúlás okozta, abszolút helytelen, ez csak egy lehetséges, nem kizárható variáció, mivel a halál oka külsérelmi nyom nélkül is lehet erőszakkal kivitelezett gyilkosság […] vagy éppen mérgezés, de lehet természetes kórfolyamat […] is, meghatározni azonban csak boncolással lehetséges”.

Nemes István, Tolvaj Balázs: II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása, Az 1926-ban írt igazságügyi orvos szakértői vélemény elemzése és újraértelmezése. In. Orvosi Hetilap, 2014, 12, 475–480. – Törzsgyűjtemény

A történész ennél biztosabban fogalmazhat – ameddig nem kerül elő például a gyilkosságot, vagy a holttest kicserélését pontosan leíró hiteles beszámoló –, mert az ismert források azt valószínűsítik, hogy II. Lajos menekülés közben belefulladt a mocsaras vízbe, majd eltemették Székesfehérvárott. Jelen pillanatban ugyanis a Burgio- és a Szapolyai-levelek, illetve a Sárffy- és a Boemo-jelentések állnak a rendelkezésünkre, amelyek – bár nem minden ponton, de – megerősítik a történeti szakirodalom álláspontját II. Lajos halálát illetően. Szükséges tehát olyan hiteles forrás, vagy inkább források, amelyek azt a változatot támogatják meg, miszerint nem a magyar király holttestét hantolták ki 1526. október közepén Mohács mellett. Érdemes kitérni arra a történelmi szálra, hogy egyes 16–17. századi forrásokban II. Lajost nem Szapolyai, hanem Szulejmán exhumáltatta ki a mocsárból és temettette el Székesfehérvárott a többi magyar király teste közé.
Időrendben erről Marc’Antonio Pigafetta beszámolójában olvashatunk először:

„A mohácsi vészről is megemlékezik és elmondja, hogy a király, midőn látta seregének vereségét, a szokott úton Buda felé menekült és belefulladt egy mocsárba, melyben nyolc ló fulladt már bele. Ez a mocsár a harctértől egy olasz mérföldre volt egy domb aljában, mely nincs messze a Dunától. Ezen domb és a Duna között, mely csak egy nyíllövésnyire van, még több mocsár is van, melyeken át egy keskeny fahíd vezetett. A király e hídon akart áthaladni, de az telve volt menekülő kocsikkal és emberekkel, a király eléjök akart kerülni és átugratott a híd melletti mocsáron, de lovastól együtt belebukott. A törökök azt beszélik, hogy holttestét két nap múlva megtalálták és Szolimán egy közeli templomban temettette el.”

Margalits Ede tartalmi kivonata. In. Uő: Horvát történelmi repertorium II, Budapest, MTA, 1902, 49. – Törzsgyűjtemény

orlai_discovery_of_the_body_of_king_louis_ii_1851.jpg

Orlai Petrich Soma: II. Lajos holttestének megtalálása (1851). A kép forrása: Wikipédia

Az úti beszámoló modern kiadásában Pigafetta arról tudósít, hogy Lajost abban a közeli templomban temették el, amelyet a csatamezőtől nem túl messze láttak a követség tagjai. Mivel Pigafetta utána közvetlenül felsorolja az utazás során érintett települések között Ete (Echi villa) és a dunaszekcsői Várhegyen álló, római alapokon nyugvó középkori erőd romjait (Zecchiù rocca) is, így feltételezhető, hogy itt a Mohács-legendáriumból már említett szekcsői templomról, vagyis az „Angyalok Kápolnájá”-ról beszél, ahol elföldelték volna a magyar királyt. Henrik Ottendorf (17. század) 1663-as leírásában lerajzolta a jobb állapotban lévő palánkvárat, illetve a Szerémit is megihlető régi romba dőlt kastélyt, vagy kolostort. Későbbi források közül Ibrahim Pecsevi pécsi születésű oszmán-török krónikaírónál ezt olvashatjuk:

„A magasságos Allah kegyelméből teljes vereséget szenvedtek, s mire a nap leszállt, a mezőn a hitetlenek közül senki sem maradt állva. Mikor a levert király a csatából elűzetvén menekülés közben a síkság szélén lévő és Királyhíd néven elhíresült mocsaras helyre ért, a menekülő hitetlenek oly sűrűségben torlódtak egymásra előtte, hogy közöttük nemhogy egy ember, egy kutya sem tudott volna átfurakodni. A mögöttük érkezők tömegétől számtalan hitetlen a mocsárba süllyedt, és csak a nemlét országába nyitott utat. A többi elsüllyedővel együtt a király is elmerült, és gonosz lelkét a pokol démonaira bízta. A boldogságos padisah hazatérése után a hitetlenek kiemelték, és Székesfehérvárra, a többi király temetkezési helyére vitték és eltemették.”

Ibrahim Pecsevi: Belekezdés a csata elbeszélésébe – 1640 k. (Részlet). In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 458. – Törzsgyűjtemény

Ezt erősítette meg jóval előbb, 1578-ban befejezett munkájában a már idézett Kjátib Mohammed Zaím is:

„Ekkor még nem lehetett tudni, hogy a király életben maradt-e, vagy meghalt; de egy hét múlva megtalálták a tévelygő király holttestét egy tóban megfulladva és levágott fejjel. A gyaurok a holttestet Usztulni-Belgirád [Székesfehérvár] várába vitték, – mely régtől fogva temető helye volt Magyarország királyainak – és ott eltemették.”

Kjátib Mohammed Záim: Történetek gyűjteménye, 1570-es évek (Részlet) Thúry József fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 238. Törzsgyűjtemény

Így könnyen lehet, hogy Marc’Antonio Pigafetta 16. századi históriájából – melyet talán Mohács környékén, törököktől és esetleg magyaroktól hallhatott elbeszélésekből, énekekből rakott össze – születhetett az a legendás történet, miszerint Szulejmán hantoltatta ki és temettette el tisztességgel a legyőzött magyar királyt Dunaszekcsőn, vagy egy másik változatban: Székesfehérvárott. Annyi igazságmagva lehetett a történetnek, hogy Szulejmán számára is szimbolikus dátummá vált augusztus 29-e, amit mi sem bizonyít jobban, hogy Székesfehérvár 1543-as elfoglalásakor az első muszlim szertartás alkalmával nemcsak a királysírokat szemlélte meg, hanem II. Lajos sírjára díszes selyemleplet teríttetett.
Összefoglalva mindezeket: a 16–17. században senkiben sem vetődött fel az, hogy nem a magyar király nyugszik a fehérvári sírban. Emellett meg kell azt jegyeznünk, hogy a neves itáliai utazó után két évtizeddel, a Mohácsot 1587-ben felkereső Reinhold Lubenau (1556–1631) königsbergi gyógyszerész – aki Bartholomäus Pezzen (†1605), II. Rudolf német-római császár és magyar király követének társaságában igyekezett Isztambulba – megemlítette az útinaplójában, hogy török vendéglátói megmutatták nekik azt a helyet egy malom mellett, ahol II. Lajos a mocsárba fulladt. Vagyis a 16. század második felében is élt erősen a környéken annak az emléke, hogy a magyar király milyen méltatlan körülmények között veszítette el az életét. Ugyanerről számolt be Salomon Schweigger (1551– 1622) német evangélikus lelkész is az utazása során 1577-ben.
Végignézve az elmúlt közel 500 év szövegeit először Grandpierre Endre 1989-es könyvében bukkantam arra az elméletre, miszerint nem II. Lajos feküdt a Czettritzék által megtalált sírhalom alatt. Természetesen nem zárom ki azt sem, hogy Grandpierre is olvasta (tehát nem kitalálta) ezt a történetet valamelyik korábbi feldolgozásban, csak a figyelmemet elkerülte ez a szöveg. De az is lehetséges, hogy Nemeskürty István egy odavetett megjegyzését („ha ugyan az ő [II. Lajos] teteme feküdt ott felravatalozva!”) gondolta tovább. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a népszerű író – sok más hajmeresztő állításával együtt – elképzelése a megtalált hulláról mindössze hipotézis, forrásokkal nem adatolható, illetve a Sárffy-jelentés Bartoniek Emma téves datálása (december 14-én kelt volna a győri várparancsnok levele) félreértelmezéséből fakadt. Még az összeesküvésekben gazdag Szerémi-krónikában is hangsúlyozta a szerző, hogy Lajost temették el Székesfehérvárott, pedig a dunaszekcsői mészárlásból akár egyenesen is következhetett volna, hogy a Szerémi György által igen gyűlölt erdélyi vajda eltüntetve a nyomokat kicseréli a holttestet a királygyilkosság után.
Ugyanakkor az inspiráló, új szemléletű kérdésfelvetésért mindenképpen hálásak lehetünk a két szombathelyi orvosnak, mert talán így lehetővé válik annak a problémának az újabb végiggondolása, miszerint a Sárffyék által megtalált holttest állapota és az azonosítása között létezik-e ellentmondás. Ahogyan ők fogalmaznak zárógondolatukban:

„ezúton hívjuk fel a magyar történészek figyelmét a szakvéleményünkre, ami […] új alapokra helyezheti a II. Lajos halála körüli események kutatását.”

Nemes István, Tolvaj Balázs: II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása, Az 1926-ban írt igazságügyi orvos szakértői vélemény elemzése és újraértelmezése. In. Orvosi Hetilap, 2014, 12, 475–480. – Törzsgyűjtemény

Fontosnak tartom továbbá, hogy a korszak (és a Mohács-kérdéskör) történészei állást foglaljanak abban a feltevésben, miszerint nem II. Lajost temették el 1526. november 9-én Székesfehérvárott. Ugyanis a szájsebész és a patológus története alapján olyan „kellemetlen” kérdéseket kellene feltenni, hogy mi történt valójában II. Lajossal, hol vannak a magyar király földi maradványai, kit és miért temettek el helyette, illetve mi volt ebben a szerepe Szapolyai Jánosnak, az özvegy Máriának, Ferdinándnak és az életben maradt magyar főuraknak. Mindemellett feltételezve, hogy a szombathelyi orvosoknak az a megállapítása helyes, miszerint valóban egy pár napos hullát exhumáltak ki október közepén Sárffyék, viszont Czettritzék egyértelműen azonosították a magyar királyt a holttestben, tovább bonyolódik a történet. Ugyanis mi van akkor, ha az említett hiteles források állítása, nevezetesen, hogy Szapolyai II. Lajost temette el 1526-ban, és az ő holttestét exhumálta Ferdinánd (Mária és Anna jelenlétében) 1527 novemberében Székesfehérvárott, igaznak bizonyul? Akkor hol volt a magyar király több mint egy hónapig a vesztett csata után, mielőtt rejtélyes körülmények között elhalálozott, és ismeretlenek elföldelték volna 1526. október elején? Azt hihetnénk, hogy a szándékoltan ironikus kérdésfeltevésen senki sem gondolkozhat el komolyan. Mégis egy hírportál „kerek” történettel állt elő 2015 nyarán, amiben szerepel a ruha- és fogolycsere, a vendégszerető, ám ravasz Szulejmán, illetve a tragikus végzet: a törökök számára értéktelen túszt, a szegény magyar királyt lefejezik és a fejét Isztambulba viszik hetekkel a mohácsi csata után.

Nekünk tényleg Mohács kell, és úgy tűnik (a szó legszebb értelmében), hogy megint megkaptuk.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése: Krúdy Gyula, Vámos Miklós. (Mindkét válasz jó.)

További szakirodalom:

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

 

komment

Gyarapítottam is, meg nem is

2020. május 23. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 9. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat kilencedik részében Szovák Márton, a Régi Nyomtatványok Tára munkatársa az ősnyomtatványok azonosítási folyamatát mutatja be konkrét példákon keresztül.

2020. március 16-án egy ősnyomtatvány négylevélnyi töredékével gazdagodott és ugyanennyivel szegényedett a magyarországi inkunábulum-állomány, konkrétan az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteménye.

a4_r.jpg

Az Inc. 1191 jelzetű töredék első levelének rectója – Régi Nyomtatványok Tára

Az OSZK Régi Nyomtatványok Tárában tervszerűen, folyamatosan zajlik az ősnyomtatvány-gyűjtemény feltárása és az online katalógustételek kiegészítése, amelyek a Magyarország területén található ősnyomtatványok jegyzéke (CIH) alapján készültek. A munka 2020 márciusában ért az Inc. 1191 jelzetű töredékekhez, amelyeknek feldolgozása e sorok szerzőjére hárult. A feladat váratlan meglepetést tartogatott, az ellenőrzés folyamán ugyanis a Tár munkatársai rendszerint csak a nyomtatványok megjelenési adatait írják át az eredeti írásmódot tükrözve, továbbá a példányok egyedi jellegzetességeit (kötés, díszítés, csonkaság, tulajdonosi bejegyzések) rögzítik az integrált könyvtári rendszerben. Az 1191-es számú ősnyomtatvány esetében viszont a nyomtatvány lényegét érintő módosításokat kellett eszközölni a katalógustételben.
A CIH 1422-es számú leírása szerint a töredékek Ulrich Zell kölni nyomdász munkájából származnak, aki Jean Gerson több művét adta ki 1468 körül: De simonia (A simóniáról), De probatione spirituum (A lelkiismeretvizsgálatról), De arte audiendi confessiones (A gyónás meghallgatásának módjáról) és De remediis contra recidivum peccati (A visszatérő bűnök elleni orvosságokról), a nyomtatványra a továbbiakban De simonia … címmel utalok. Az ősnyomtatványból csupán négy levél maradt meg, mivel pedig a leírás szerint a teljes nyomtatvány is pusztán harminc levél terjedelmű, érdemesnek tűnt a töredékek nyomtatványon belüli elhelyezkedését azonosítani. Mivel a CIH tanúsága szerint Magyarországon nem található másik példány a De simonia …-ból, csak digitális másolat segítségével lehetséges a behasonlítás és a levelek eredeti helyének azonosítása. Ehhez a munkához elengedhetetlen segítséget nyújt a Gesamtkatalog der Wiegendrucke (az ősnyomtatványok közös katalógusának) online felülete, amelynek szerkesztői összegyűjtötték az egyes nyomtatványok nyilvánosan elérhető digitális másolatait is. Így lehetségessé vált az összehasonlítás a düsseldorfi Egyetemi- és Tartományi Könyvtár De simonia … példányainak egyikéről készült képsorozattal.
Azonban a vizsgálat eredménytelennek bizonyult, nem sikerült a négy levél akár csak egyikével egyező felvételt sem találni.
A töredékek szövege alapján keresve viszont kiderült, hogy azok nem a De simonia …-ban szereplő művekhez tartoznak, hanem Jean Gerson egy másik művéből, a De sollicitudine ecclesiasticorumból származnak. Gerson, a 14–15. század fordulóján működő francia teológus, prédikátor volt, aki aktívan részt vett a konstanzi zsinat munkájában is. A De simonia … gyűjteményben szereplő Gerson-művek közül a legkorábbi a De arte audiendi confessiones, amely a szerző párizsi működésének idején, 1406 körül keletkezett. A fennmaradt kéziratok nagy számát tekintve ez a gyóntatóknak szóló írás már a szerző életében nagy népszerűségnek örvendett és jelentős hatást ért el. A De remediis contra recidivum peccati önállóan már nem szerepel Gerson műveinek listáján, de címét és elhelyezkedését tekintve a De arte audiendi confessiones függelékének tekinthető. A konstanzi zsinat keretében 1415 augusztusában Gerson a svéd szentek kanonizációjának kérdése kapcsán állította össze a De probatione spirituum című művét, melyben Szent Brigitta misztikus látomásaival kapcsolatos kételyeinek adott hangot. De simonia című traktátusát ugyanezen év októberében írta, ebben mérsékelten kritizálta az egyházi javadalmak adásvételének gyakorlatát. A zsinatot követően a szerző a 15. század eleji Franciaországot feldúló polgárháború miatt száműzetésbe kényszerült, ez idő alatt élénk kapcsolatban állt a karthauzi szerzetesekkel, nekik írta 1423-ban a De sollicitudine ecclesiasticorumot, amelyben általában a klerikusok, de közelebbről a kartauziak feladatairól és felelősségéről értekezett. Az említett művek első kiadásait a kölni Ulrich Zell nyomtatta 1468–1470 körül, a De sollicitudine ecclesiasticorumot önállóan, a másik négy műnél valamivel később. A töredékek szövege alapján tehát egyértelműen azonosíthatóvá vált az eredeti nyomtatvány, és mivel a De sollicitudine ecclesiasticorumból nincs Magyarországon példány, ismét digitális másolattal kellett elvégezni az összehasonlítást, amely megerősítette a feltételezést, hogy az Inc. 1191 töredékei a GW 10831-es számú nyomtatványból származnak, konkrétan az [a4–5] és [c4–5] levélpárok levelei.
A korábban feltételezett és a tényleges nyomtatvány készítőjének egyezése magyarázatot ad az eddigi téves azonosításra. Nem tudni, hogy ki és mikor azonosította a töredékeket a De simonia … részeként, de az 1970-ben megjelent CIH összeállítóinak nem álltak a rendelkezésére a mai könyvtárosok munkáját segítő digitális eszközök, csupán a töredék külső jellemzőire támaszkodhattak a kiadás azonosítása során. A munka során más katalógusok leírásaira, betűrepertóriumokra, jobb esetben a rendelkezésre álló mikrofilm- és xeroxmásolatokra támaszkodhattak. Külső jegyeikben a De simonia … és a De sollicitudine ecclesiasticorum megegyeznek: méretük (negyedrét), a sorok száma oldalanként (27) és a betűk típusa (az ősnyomtatványok betűrepertóriumában Type 1b:106/111G azonosítójú karakterkészlet). A korábbi könyvtárosok munkájának felbecsülhetetlen értékét és szakmai jártasságukat jelzi, hogy már ennyi jellemző alapján is be tudták azonosítani a nyomdászt és a szerzőt. A nyomtatvány feltételezett meghatározását az is alátámaszthatta, hogy a De simonia … oldalain több Gerson-mű is olvasható, így jó eséllyel tartozhattak volna ehhez a nyomtatványhoz a töredékek.

a4_v.jpg

A töredék első levelének versója, rajta a növedéki bélyegző – Régi Nyomtatványok Tára

Az Inc. 1191-es ősnyomtatvány-töredék, ahogy feljebb olvasható, négy különálló levél, tehát az eredetileg összetartozó levélpárok elváltak egymástól. Az ősnyomtatványt tulajdonosa egyszerűen, de gondosan díszíttette, a bekezdések elején hagyott helyekre kétsoros vörös iniciálékat íratott, és ugyancsak vörös paragrafusjelek és megerősítő vonalak beillesztéséről gondoskodott. A levelekre került modern bejegyzések:

  • 1191 – a töredék jelzete az [a4] rectóján
  • (1), (2) … – a töredék leveleinek számozása a négy levél rectóin
  • SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR – kerek bélyegző az [a4] rectóján és a [c5] versóján
  • SZÉCHÉNYI-KÖNYVTÁR B Növedéknapló 1953 év 735 sz. – négyszögeletes bélyegző az [a4] versóján

 

a5_r_b.jpg

A töredék második levelének versója, vörössel kiemelve a jellegzetes metszések – Régi Nyomtatványok Tára

A töredékeken a nyomtatott szöveg irányára merőleges középkori kézírásos nyomok és különböző sérülések láthatóak, amelyek a levelek szétválása után keletkeztek, ugyanis nem esnek levélpáronként egybe. Az [a5] levél két sarkában látható átlós irányú és az ellentétes oldalával párhuzamos teljesen egyenes bemetszések különösen jellegzetesek. Az elhasznált, szétszakadt nyomtatványok lapjait gyakran használták más könyvek tábláinak elkészítéséhez, az [a5] levélen ejtett bemetszések is akkor keletkezhettek, amikor az elkészült kötéstábla sarkainál a felesleges bőrt levágták, illetőleg a kötést és a könyvet összeillesztették. A töredékek ilyen felhasználása magyarázza a régies írásnyomokat is, amelyek a kötés egy másik alkotóeleméről, valamilyen kéziratos levélről nyomódhattak át. Tehát a lapokat másodlagosan egy jelenleg azonosítatlan könyv kötéstáblájának elkészítéséhez használták fel.
Soltész Zoltánnénak az ősnyomtatványgyűjteményről szóló ismertetője alapján annyit lehet tudni a töredékek provenienciájáról, hogy a kiskunhalasi gimnázium engedte át a nemzeti könyvtárnak, ezt a növedéki bélyegző és az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának ősnyomtatvány-állománynaplója is alátámasztja. Kiskunhalason a 17. század óta működik református iskola, amely 1760-tól kezdve rendelkezik könyvtárral, ennek történetéről és gyarapodásáról az iskolai évkönyvekben olvashatunk. A muzeális értékű gyűjteményben, a Nagykönyvtárban, amelyen felül a gimnáziumban működött külön diákkönyvtár és a kötelező olvasmányok könyvtára is, a 20. század elejére jelentős értékű állomány gyűlt össze (1923-ban 40.447 tétel 80 millió korona – ma több mint 5 milliárd forint – értékben, ez az 1940-es évekre tovább, kb. 43.000 példányra nőtt). A második világháborúban sajnálatos módon a Nagykönyvtár közel ötöde elpusztult, majd az iskolát államosították.
Az Inc. 1191 kapcsán érdemes még szót ejteni a korábban feltételezett és a most azonosított nyomtatvány gyakoriságáról, jelentőségéről. A GW szerint a De simonia …-ból a világon negyvenhat példány (levonva a CIH alapján itt feltüntetett Inc. 1191-et), a De sollicitudine ecclesiasticorumból ötvenkilenc maradt fent, tehát az OSZK töredéke a hatvanadik ismert példány. Magyarországon eddig De sollicitudine ecclesiasticorum nem volt, jelenleg másik De simonia …-ról nem tudni. A nyomtatványok piaci értékének hozzávetőleges megbecsüléséhez támpontul szolgálhat, hogy a De sollicitudine ecclesiasticorum egy díszítetlen kiadása a Christie’s árverésén New Yorkban 7.500 dollárért kelt el 2000-ben, a De simonia egy díszesebb példányáért pedig a bécsi Dorotheum aukciós házban 3.900 dollár értékű eurót adtak 2006-ban.
Ez a rövid esettanulmány is rámutat arra, hogy érdemes revideálni a 20. századi könyvtárszakma lehetőségei szerint készült katalógusokat, hiszen a rendelkezésre álló új eszközök és módszerek fontos eredményeket hozhatnak. Ugyancsak gyümölcsöző a különböző ősnyomtatvány-gyűjtemények folyamatos ellenőrzése is, különösen az olyan kollekciók esetében, mint az OSZK Régi Nyomtatványok Tárának inkunábulumai, ahol a kutatóknak lehetőségük nyílik az állomány igen értékes darabjainak körültekintő feldolgozására. A feltárás és a kutatómunka eredményeként ilyen kincsekkel gazdagodhat középkori, kora újkori könyvkultúránkról kialakított képünk.

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

Felhasznált irodalom:

  • Jean Gerson: Early Works, ford.: Brian Patrick McGuire, New York–Mahwah, Paulist Press, 1998.
  • Brian Patrick McGuire: A Companion to Jean Gerson, Leiden–Boston, Brill, 2006.
  • Brian Patrick McGuire: Jean Gerson and the last Medieval Reformation, University Park (PA), Pennsylvania State University Press, 2005.
  • A Kiskunhalasi Református Szilády Áron Gimnázium évkönyvei (1922–23, 1940–41, 1946–47).
  • Botos János: A fizetőeszköz inflációja az első világháború alatt és után 1914–1924, in: Múltunk (2015), no. 3, p. 114.

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

 

 

komment

Cseles Csele II.

2020. május 22. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 9. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

dorffmaister_the_death_of_louis_ii_of_hungary_1795-1796.jpg

Dorfmeister István: II. Lajos halála a mohácsi csatában (1795–1796). A kép forrása: Wikipédia

Folytassuk a történetünket! A másik neuralgikus pont, hogy milyen mélyen volt a hulla. A Sárffy Ferenc-féle beszámolóból ezt nem lehet egzakt módon meghatározni, bár az orvosok az általuk felvetett két lehetőség (30–60 cm és 120 cm) közül a koncepciójukba („a bomlást elősegítő tényező”) jobban illeszkedő kevesebbet, az alig fél métert választják. A latin szövegben csak friss sírdomb (sepulturam novam) szerepel, ez bármekkora lehetett, inkább nagyobb, mint kisebb, mivel „Czettritz rögtön elkezdte a földet lekaparni, mi is követtük a példáját mindnyájan”, tehát több mint egy tucat ember (vegyük figyelembe a Sárffy-jelentésben szereplő „Ulrikot és más hű szolgáit”, illetve a „tizenkét lovast bocsássak rendelkezésére” szövegrészeket) munkája kellett, hogy a hulla lába (!) előkerüljön. Tekintve, hogy elképzelésünk sincsen a sírhant méretéről, így nem tudhatjuk, hogy ez a „kaparászás” hogyan zajlott le. Azzal viszont számolnunk kell, hogy a 12 lovasból néhányan őrt is álltak az exhumálás során. Sárffyék nemcsak II. Lajos feltételezett földi maradványait, hanem a lova tetemét és a fegyvereit is megtalálták a helyszínen, így a halálnak ott kellett bekövetkeznie.
Ám elképzelhető egy másik kronológia is. A magyar király holtteste több hétig, akár október közepéig mélyen a hideg, mocsaras vízben feküdt, és a friss sírhant arra utalhatott, hogy valóban a Sárffy-féle expedíció előtt közvetlenül temették el a környékbeli jobbágyok Lajos előbukkanó hulláját. Ebben az esetben arra kellene választ kapni, hogy a közel hét hetes mély, hideg vízben lévő test milyen állapotban lehetett október közepén az exhumáláskor. A szerzőkkel ellentétben túl magas hőfokúnak ítélem meg a 20 fokos vizet („a Duna hőmérséklete augusztus végén, szeptember elején mintegy 20 °C”), könnyen lehetséges, hogy a szeptembertől fokozatosan lehűlő víz 18, később csak 14–15 (vagy annál is kevesebb) volt. Ahogyan a szerzők fogalmaznak: „A vízben való bomlást nagyban meghatározza a víz hőmérséklete, hideg vízben lassabb, melegben pedig gyorsabb a holttest feloszlási folyamata.” Itt is feltételezésre vagyunk utalva: Sárffynak nem illett megírni a kancellárnak (aki később Czettritz-cel együtt Máriának is beszámolt Lajos testének megtalálásáról) – kegyeleti okokból –, hogy Magyarország királyának földi maradványai erősen szaglottak, mikor vitték eltemetni Mohácsról Fehérvárra. Sárffy, a művelt, egyetemet végzett győri kanonok bizonyára visszanyúlt a középkori toposzhoz, gondoljunk csak a Szent László-legenda vonatkozó soraira, a karthauzi névtelen szavaival:

„Másod csoda. Mikoron a váradi monostorba el akarták temetni, monda néki, hogy az szent test dohos vóna, az tebb népek kedég nagy szép illatot éreznek vala, ottan hátra háta megé fordula álla annak, akinek dohosnak érzettetik vala.”

Szent László királnak legendája (Érdy-kódex). Részlet. In. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000–1530). Sermones Compilati – Eötvös Loránd Tudományegyetem Régi Magyar Irodalomtudományi Intézet

Vagyis a temetésen a holttest szagán csúfolódót elérte az isteni büntetés, míg meg nem bánta a bűnét, addig nézhette a háta közepét. Szerémi György egészen odáig ment a krónikájában, hogy: „testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre”. Érdekes és tanulságos a „fogszakorvosi vélemény kialakítása”. Egyértelmű, hogy Czettritz az, aki felismerte a királyt „azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak”, hiszen egy győri várkapitány nem feltétlenül ismerhette II. Lajost. De ennek a lehetőségét sem zárhatjuk ki.
Nem tudjuk, hogy milyen jegyek lehettek ezek, de az udvari ember számára közismertek voltak és egyértelművé tették az azonosítást. Ezt a szerzők vitatják. Szerintük nem lehetséges, hogy a 16. században egy gyakorlatlan ember ilyen állapotban lévő hullát pontosan „agnoszkáljon” a fogain (és tegyük hozzá: a lábán) található jegyek alapján. Véleményem szerint lehettek olyan különleges jegyei (születési rendellenesség, sérülések), amelyek egyértelművé teszik annak számára az azonosítást, aki mindennap látta az udvarban a magyar királyt. Lajos születése sem volt problémamentes, édesanyja a szülés után hamarosan elhunyt, ő pedig egy természetes (frissen leölt disznók gyomrából készített) inkubátorban élte túl a kritikus heteket. Bár csodálkoznak azon a szerzők, hogy a korabeli források – már ami megmaradt – nem írnak semmit sem Lajos esetleges deformitásáról, de ebben semmi különös nincsen és a trónörökösre (illetve az uralkodóra) nézve végzetes is lehetett, ha erről szóló hír terjed el Európában. Erre jó analógia III. Richárd angol király újonnan feltárt súlyos és eltitkolt gerincferdülése (scoliosis). Lehet, hogy olyan rejtett (vadászat vagy bajvívás során szerzett) sérülése volt a lábán, amit ruhája eltakart, s a fogai állapotát sem láthatták a budai udvarban megforduló követek. Ugyanakkor Lajos gyakran mutatkozott mezítelenül az udvaroncai előtt: „A kamarában bárki beléphet, aki akar, és amikor csak akar. Mindenki, a sok belépő előtt is, mezítelen testtel mutatkozik.” Tehát a király testével kapcsolatban nem sok minden maradhatott titokban a Budai Várban. Salamon Henrik fogorvos igyekezett alaposan megvizsgálni a kérdést, s arra jutott, hogy a Valois-ággal rokonságban lévő II. Lajos felső állcsontjának rendellenessége (retrognathia superior) lehetett az a jegy, ami alapján felismerhették a hulláját. Bár azt problematikusnak tartom, hogy ehhez – mivel más nem állt a rendelkezésére – II. Lajos festményeken, metszeteken és pénzérméken szereplő képeit használta fel. Antonio Boemo (16. század) velencei kém november 12-i (tehát Lajos eltemetése utáni) jelentésében azt olvashatjuk, hogy Czettritz:

„egy kis gyűrűt is talált; amit a királynő ajándékozott urának. A bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt; levágott szakállát egy kendőbe tette, és megmutatta a királynénak. A király testén nem talált sebet. A holttestet egy kátránnyal bevont ládába tették és Székesfehérvárra vitték. Antonio ott látta, a templom közepén.”

Antonio Boemo velencei kém jelentése, 1526. november 12. Erdősi Péter fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 118. – Törzsgyűjtemény

Bár a velencei kém rosszul idézte fel Czettritz és Sárffy beszámolóját, miszerint Lajost a vízben, fegyverei között találták meg, ő is a magyar királyként azonosította a Székesfehérváron később eltemetett holttestet. Nyilvánvalóan Velencét igen érdekelte volna, ha arról kap beszámolót, miszerint Szapolyai nem a magyar királyt temette el 1526 novemberében, viszont ezzel ellentétben Boemo is kiemeli, hogy Lajos testén nem volt seb. Semmi gyanús nincsen tehát abban, ha egy udvari ember pontosan azonosítja a magyar királyt olyan jegyekről, amelyekről nem maradt fenn 500 évvel ezelőtt írott forrásban említés. Ha hitelesnek fogadjuk el a velencei kém jelentését, akkor a testi jegyek (a fogazat, a jobb láb) mellett a szakálldarab és a gyűrű is segíthette az azonosítást. Ez a gondolatsor érdekes megvilágításba helyezi Szerémi szövegét is:

„[Lajos] nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével az ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre.”

Szerémi György: Magyarország romlásáról, Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László, a bevezetést és a jegyzeteket írta, Székely György, Budapest, Magyar Helikon, 1961 (Monumenta Hungarica, 5), 288. – Törzsgyűjtemény

Vagyis az 1527-ben visszaszolgáltatott gyűrű a királyi pecsétgyűrű volt (ezt nem lelték meg Sárffyék 1526 októberében), viszont a győri várkapitányék a megtalált jegygyűrű, és a szakálldarab (illetve a többi testi jegy) segítségével egyértelműen azonosították Lajos hulláját. A szerzők szerint a Sárffy-jelentésben leírtak nem támasztják alá a másfél hónapos, nedves földben heverő hulla állapotát (mosónőbőrszerű elváltozások, bűzös szag, rothadás, esetleg penészesedés, féreg, rovar és rágcsáló okozta sérülések jelei).

szekely_bertalan_ii_lajos_holttestenek_feltalalasa.jpg

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (1860). A kép forrása: Wikipédia

Véleményem szerint éppen az, hogy nem volt „undorító és ijesztő” Lajos hullája, magyarázat arra, hogy nem történt meg a rothadás, hanem hat hét után, a megfelelő környezet hatására kezdett kialakulni a hullaviasz (adipocire). Talán a hullaviaszosodással függhet össze, hogy Czettritz a király kezéről „a bőrt lenyúzva húzta le ujjáról a gyűrűt”. És már a hetedik hétben járunk, ami eltelt a mohácsi csata óta, mikor megtalálják Lajos földi maradványait. A rothadással – gondoljunk a jelentésben olvasható „ennyire épen maradt” szövegrészre – kapcsolatban maguk az orvosok állapítják meg Kenyeressel vitatkozva, hogy „Sárffy azonban semmiféle ráncosodásról nem számolt be”. Egy várkapitány munkájának velejárója a halál, ám az élet rendje szerint a holttesteket elföldelik, és igen ritkán történik meg egy párhetes hulla exhumálása. Tehát ez olvasható ki Sárffy megdöbbenésében, a friss hullák és emberi csontok között „félúton” tartó hullaviaszosodással nem találkozhatott még, ezért beszélt arról, hogy nem volt ijesztő és undorító. Sárffy arról írt, hogy a holttest nem volt feloszlóban. Nem patológus volt, hanem egy katona, így a rövid – nyilvánvalóan nem szakszerű – megjegyzését: „nem volt a legkisebb része sem feloszlóban”, értelmezhetjük úgy is, hogy szegény Lajos még egyben volt, nem hiányzott semmije sem. Ne felejtsük el azt sem, hogy a középkori magyar krónikakompozíció szövegeiben is szerepel már exhumált romlatlan királyi test: Aba Sámuel magyar király történeténél. Thuróczy János érzékletes leírásában olvashatjuk:

„Testét [Aba Sámuelét] abban az egyházban temették el, mely annak a falunak a közelében volt. De néhány év múlva, mikor kiásták sírjából, szemfedőjét és ruháit romlatlanul találták, és sebhelyeit begyógyulva.”

Thuróczy János: Chronica Hungarorum, Budapest, Európa, 1980, 109–110. – Törzsgyűjtemény

Tanulságos, hogy a – hitelességüket e tekintetben igencsak megkérdőjelezhető – későbbi forrásokban teljes volt a zűrzavar például a magyar király fejét illetően. Legjobb példa erre Stephan Gerlach (1546–1612) német teológus, aki Ungnád Dáviddal együtt járta meg Konstantinápolyt Habsburg-követségben 1573–1578 között. Meglehetősen bizarr történetben tudósított egy Sztambulban őrzött levágott fejről, amit II. Lajosénak tartottak:

„A szerájban őrzik Lajos magyar király fejét is, egy Indiából hozott fekete fadobozban, mely olyan illatos, mint a balzsam. A fej gyapottal és balzsammal tartósítva fekszik.”

Baranyai Decsi János: Török császárok krónikája – 1597. Kovács József László fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 447. – Törzsgyűjtemény

A Sárffy-jelentésnek két fontos üzenete volt: egyrészt meg kellett találni és azonosítani a magyar királyt (ezt egyébként megerősítette a székesfehérvári bíró is), hogy a következő uralkodót megválaszthassák, másrészt a már széltében-hosszában terjesztett gyilkosság vádját eloszlassák. Ezért emelhette ki a győri kapitány Brodaricsnak, hogy „nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán”.
Ezt tekinthetjük megszépítésnek, hiszen abban feltétlenül igazat kell adnom az orvos szerzőknek, hogy 1. szinte kizárt, hogy férgek, rovarok és rágcsálók nem fértek volna hozzá a holttesthez 2. egy ilyen állapotban lévő hullánál a lehetetlennel határos egy tűszúrást észrevenni. Ráadásul egy másik szövegváltozat szerint nem tűszúrásnyi, hanem egy aranyérme nagyságú seb volt Lajos holttestén. Talán innen jöhetett a Szerémi-legenda a három élű cseh kard által ejtett sérülésről:

„Itt már kedves olvasó uraim, jól figyeljetek írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról. Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve.”

Szerémi György: Magyarország romlásáról, Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László, a bevezetést és a jegyzeteket írta, Székely György, Budapest, Magyar Helikon, 1961 (Monumenta Hungarica, 5), 112. – Törzsgyűjtemény

Szerémi megemlékezik erről a Tatai-féle levelében is:

„[Szapolyai György] Megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a három élű cseh karddal.”

Szerémi György: Magyarország romlásáról, Erdélyi László fordítását átdolgozta Juhász László, a bevezetést és a jegyzeteket írta, Székely György, Budapest, Magyar Helikon, 1961 (Monumenta Hungarica, 5), 266. – Törzsgyűjtemény

De mit is mondott a patológus és a szájsebész korábban? „Mély, hideg vízben, illetve nedves-agyagos környezetben a (részben) hullaviaszosan átalakult holttest meglepően jó állapotban maradhat.” Ez a feltétel megállja a helyét, ha nem ragaszkodunk Gyalókay határidejéhez (miszerint legalább öt napig hevert Lajos holtteste a langyosnak mondott mocsaras vízben), ha a Sárffy-jelentés „ne lett volna undorító és ijesztő” illetve „nem volt a legkisebb része sem feloszlóban” megfogalmazása a hullaviaszosodásra utalt. Az orvosokkal ellentétben nem látom problémásnak azt, hogy „Sárffy nyilatkozata a holttest állapotáról és az, hogy a fogairól (tudniillik nem az arcáról) lehetett felismerni”. Ugyanis a hullaviaszosodás következtében Lajos arca a felismerhetetlenségig eltorzult, s csak a jellegzetes fogai és a lábán lévő egyedi jellegzetesség (ahogyan Sárffy fogalmazott: „felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt”) alapján lehetett beazonosítani. Ezt az azonosítást megtette a fehérvári bíró is: „Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne az urát, azután újra bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett”. De a november 9-i temetésen résztvevők, Szapolyai Jánossal az élen szintén felismerték Lajost. Teljesen hihetetlen – s ezt Sárffy is alátámasztja: „mindaz, amit Czettritz annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság” –, hogy ennyi ember eljátssza a temetést és évtizedekig eltitkolja, miszerint nem II. Lajos nyugszik Székesfehérvárott. A Sárffy-jelentés megállapításait megerősítette Szapolyai János Krzysztof Szydłowiecki (1467–1532) lengyel kancellárhoz írott levele is. Ahogyan ebben a levélben kihangsúlyozta:

„Iparkodtunk tehát eltemetni a felséges Lajos király úr földi maradványait, mivel a már régóta oszladozó tetemét nem lehetett tovább a föld színén tartani. A felség iránti hűségünk, tiszteletünk és őszinte igaz jóakaratunkból kifolyólag tehát a Szent Márton püspök és hitvalló ünnepe előtti pénteken a felség földi maradványait – amint az a királyok testéhez illik –, ünnepélyes szertartással, méltó temetési pompával, nagyszámú ember jelenlétében ősei sírboltjában helyeztük el.”

1526. november 11. Szapolyai János magyar király Krzysztof Szydłowiecki lengyel kancellárnak beszámol II. Lajos haláláról, november 9-én megrendezett ünnepélyes temetéséről, és saját királlyá választásáról, valamint koronázásáról. Szebelédi Zsolt fordítása. In. Uő: Rejtélyes holttest a Csele-patak közelében. In. Magyar Könyvszemle, 131. évf. 4. sz. (2015.) 423–424. – Elektronikus Periodika Archívum

Maga Szapolyai is kísérletet tett Lajos holttestének a felkutatására, elküldte Czibak Imre (†1534) volt temesi ispánt és Szerecsen János (†1532) dunántúli nemes urat a keresésre, de Czettritzék megelőzték őket.
Legkésőbb egy év múlva, 1527 novemberében a szegény magyar király újratemetésekor, immár Ferdinánd, Anna és Mária jelenlétében kiderülhetett volna a feltételezett csalás: a holttest kicserélése. A magyar királyné 1558-as végrendeletében kitért arra az arany szívre, amelyet Lajos a haláláig hordott és Mária azt csak a magyar király halála után akaszthatta a nyakába:

„A király, férjem halála óta aranyszívet hordtam magamon, melyet ő is élete végéig viselt volt.”

Idézi: Réthelyi Orsolya: „…Maria regina … nuda venerat ad Hungariam…” A királyné kincsei. In. Habsburg Mária, Mohács özvegye: a királyné és udvara, 1521–1531: Budapesti Történeti Múzeum, 2005. szeptember 30–2006. január 9. [a katalógust szerk. Réthelyi Orsolya et al.], Budapest, BTM, 2005, 107, VIII-17. Ortvay Tivadar fordítása. – Törzsgyűjtemény

Feltételezhetően ez a medál tűnik fel az 1526 utáni Mária-ábrázolásokon (festményeken, domborműveken, metszeteken és emlékérmeken). Caspar Ursinus Velius (1493–1539) sziléziai származású humanista pedig így tudósított az eseményről:

„Ezek után Lajos királynak nagyszabású temetési szertartást rendeztek, oly hatalmas pompával, hogy emberemlékezet óta egy királynak sem volt költségesebb, sem nagyobb szabású temetése.”

Velius, Caspar Ursinus: Tíz könyv a magyar háborúról, ford., jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Szebelédi Zsolt, Máriabesnyő, Attraktor, 2013 (Scriptores Rerum Hungaricarum, 7), 36. – Törzsgyűjtemény

Farkas Gábor Farkas

Heti kérdés: Ki írt és használta fel szépirodalmi munkájában Szerémi György II. Lajos meggyilkolásának rémhistóriáját?

További szakirodalom:

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

 

 

 

 

komment

Hét vidéki millenniumi emlékmű – Ópusztaszer

2020. május 21. 09:59 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 6. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.
 

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

„a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése céljából [… ] az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk hegyen.”

Részlet az 1896. évi VIII. törvénycikkből. Magyar törvénytár (Corpus juris Hungarici) 1836/1868–1948, Budapest, Franklin-Társulat, 1896–1949. – Törzsgyűjtemény

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

„A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét az ország egész dolgának.”

Árpád vezér győzelme. In. Anonymus: Gesta Hungarorum [A magyarok cselekedetei]. Részlet, fordító Pais Dezső, [Szentendre], Interpopulart, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szegedtől néhány kilométerre északra, a Tiszától nyugatra fekszik az a terület, ahol a hagyomány szerint Árpád az első szert (országgyűlést) tartotta. Az Árpád-házi királyok korában kiemelt fontosságú helyen a bencések a 12. században apátságot alapítottak, amely a tatárjárás után erődített kolostorként épült újjá. A kolostor épülete a török időkben elhagyatottá vált és pusztulásnak indult, akárcsak a közelben fekvő elnéptelenedett Szer falu. Azóta hívják ezt a területet Pusztaszernek. A 19. század végén még állt a kolostor egyik fala, ahogy ezt a Vasárnapi Újságban közölt képen is láthatjuk.

1_a_pusztaszeri_rom.jpg

A pusztaszeri rom. Greguss János rajza. In: Vasárnapi Újság, 30. évf. 1. sz. (1883. január 7.) 4. o. – DKA-055046. Digitális Képarchívum

Thay Kálmán ezen a történelmi nevezetességű területen, a monostor romjai mellett jelölte ki 1895-ben az emlékmű építési helyét. A földterület birtokosa, Pallavicini őrgróf az emlékhely kialakítása céljából átadott a birtokából 8 holdat, és ezt, az emlékmű felavatását követően, parkosíttatta. A millenniumi ünnepségek keretében 1896. június 27-én tartották meg az alapkőletételt. A MÁV aznap különvonatot indított Kistelek állomásra, amely délután már szállította is vissza a bőrig ázott résztvevőket, ugyanis a sajtóbeszámolók szerint az ünnepségen szakadt az eső. A magyar kormányt Darányi Ignác földművelésügyi miniszter képviselte.

2_meghivo.jpg

Meghívó – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az 1897-ben elkészült millenniumi emlékmű szintén eltér az eddig bemutatottaktól. Az építmény klasszicista stílusban épült kettős dór portikusz, tetején Árpád fejedelem dunaalmási kőből faragott szobrával, a kiugró párkányzaton két nyugvó oroszlánnal. A műalkotások Kallós Ede munkái.

3_thaly_pusztaszer.jpg

A pusztaszeri emlék. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. Törzsgyűjtemény 

A hét emlékmű közül ez az egyetlen, amely eredeti szépségében fennmaradt. Ugyanakkor ez az emlékmű sem kerülte el a változásokat, amelyek természetesen teljesen más szándékból és sokkal kíméletesebben érték. 1997-ben sor került az építmény felújítására. Száz év időjárási viszontagságai meglehetősen megviselték a szobrászati elemeket, ezért úgy döntöttek, hogy újrafaragják azokat. A most látható műalkotások Buzár Károly szobrász munkái. Az eredeti Árpád-szobor napjainkban fedett helyen, a Feszty-körképnek otthont adó csarnok előterében látható, az eredeti kőoroszlánok pedig az emlékműhöz vezető sétány két oldalán fogadják a látogatókat.

 

 

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma

komment

Stühmer – Magyar márkák. 1. rész

2020. május 20. 09:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 8. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat nyolcadik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának indító írását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. „Tudod, mit? Együnk fruttit” – gyerekkori emlékem ez a kifejezés. Édesanyámtól hallottam, amikor vásárlás közben sikerült kikönyörögnöm tőle, hogy vegyünk kedvenc édességemből. (Amit akkor lehetett kapni zacskóban is, de akár egy darabot is vehettünk!)
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!

 stuhmer_frigyes_b.jpg

Az alapító, Stühmer Frigyes portréja. In. MúzeumDigitár. (Őrzőhely: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Stühmer Frigyes (1843–1890) hamburgi cukrászmester 1866-ban telepedett le Magyarországon, és 1868-ban Pesten, az Ősz (ma Szentkirályi) utcában alapított cukorkagyárat. 1883-tól kezdett csokoládégyártással is foglalkozni, amikor gőzüzemű csokoládégyárat épített, s ezzel meghonosította Magyarországon a nagyüzemi csokoládégyártást. Nagy szerepet játszott abban, hogy a luxuscikknek számító csokoládé elindult a közszükségleti cikké válás útján. Kitűnő termékeivel hamarosan virágzásba hozta üzemét. Az ipar fejlesztésében kifejtett tevékenységéért Ferenc József 1885-ben érdemkereszttel tüntette ki, s az elsők között kapott engedélyt termékein a magyar címer használatára.

frutti_pkg_1935_0144_georg_1913-1942_b.jpg

Frutti. Grafikus Georg. Jelzet: PKG.1935/144 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1890-ben bekövetkezett halála után először felesége és sógora vette át a céget, majd másodszülött fia, dr. Stühmer Géza (1884–1978) vezette tovább a gyárat, mely 1928-ban egyéni cégből részvénytársasággá alakult. Folyamatosan fejlesztettek, és a kis, földszintes üzem helyére ötemeletes gyárépületet emeltek, 1941-ben pedig felépítették az ország legnagyobb, Európa egyik legmodernebb csokoládégyárát a Vágóhíd utcában, amely a tulajdonosváltásokat követően ma is működik.

 

tibi_csoki_pkg_1938_232_kiss_erno_1898-1989_b.JPG

Tibi nemcsak a Mama kedvence. Grafikus: Kiss Ernő.  Jelzet: PKG.1938/232 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer cég európai színvonalú kereskedelmi kultúrát képviselt, nemcsak termékei voltak vonzóak, de a cég fióküzleteit is a legnagyobb gonddal tervezték, legyen szó magyarországi vagy éppen párizsi, bécsi üzletekről. A 30-as években a cég széles körű reklámtevékenységet folytatott, a termékek csomagolását jeles iparművészekkel (Lukáts Kató, Jeges Ernő, Szirmai Ili) terveztették, és a Stühmer-dobozok messze földön híressé váltak. Olyan, máig népszerű termékek születtek ekkor, mint a Tibi csokoládé, a Frutti karamella, a Zizi drazsé, a Ropp ostyaszelet, a Bronhy, a Gripp cukorkák vagy az „E” kakaó a pöttyös dobozban.

e_kakao_pkg_1934_180_berger_b.JPG

E kakaó. Grafikus Berger. Jelzet: PKG.1934/180 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyárat 1948-ban államosították, és beolvasztották a Magyar Édesipari Vállalatba, később pedig az üzem felvette a Budapesti Csokoládégyár nevet. A privatizáció során, 1992-ben a gyár a Stollwerck Budapest Kft., majd a Bonbonetti Zrt. tulajdonába került. Korszerűsítették a termelést, egyes termékek gyártását beszüntették, de továbbra is készítik például a Tibi csokit, a konyakos meggyet, a Dunakavicsot, a francia drazsét, melyek eredetileg Stühmer-termékek voltak.

zizi_pkg_1947_182_lonkay_b.JPG

Zizi. Grafikus: Lonkay Antal. Jelzet: PKG.1947/182 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer márkanevet Csóll Péter egri vállalkozó a 2000-es évek közepén megvásárolta az akkori tulajdonosától, és újra minőségi Stühmer-termékek gyártásába kezdett. Az eredeti ízekhez az egyes termékek eredeti márkanevére is szükség volt, melyeket szintén vissza kellett vásárolni a jogutód Bonbonettitől. A fokozatos fejlesztéseknek is köszönhetően egyre sikeresebb cég visszaadta az eredeti rangját ennek a magyar márkanévnek.

ropp_ostyaszelet_pkg_en_169_b.jpg

Ropp mogyorós szelet. Grafikai plakát [ante 1945]. Jelzet: PKG.én/169 – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Magyar Digitális Képkönyvtár

2008-ban Novaj községben átadták a Stühmer Csokoládéüzemet. Itt gyártják úgynevezett nosztalgiatermékeiket, a Melódia szeletet, az Aranydesszertet, a Stühmer Rózsát, a Korfu szeletet és a Százszorszép desszertet. 2014 júliusában újabb, a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt gyártóüzemet adtak át Makláron. A cég márkaboltjaiban, Egerben, Gyöngyösön, Kecskeméten és Budapest három pontján is várják a vásárlókat!

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)


A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész
; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész

 

komment

Hét vidéki millenniumi emlékmű – Pannonhalma

2020. május 19. 09:00 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 5. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A határozat alapján emlékoszlopokat emelt:

„a honalapitás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökitése céljából [… ] az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk hegyen.”

Részlet az 1896. évi VIII. törvénycikkből. Magyar törvénytár (Corpus juris Hungarici) 1836/1868–1948, Budapest, Franklin-Társulat, 1896–1949. – Törzsgyűjtemény

Nem telt el egy emberöltő és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került.

Mivel a hét vidéki emlékmű a felállításuk gondolatától a megvalósításig egy egységet képez, ezért sorozatunkban – összetartozásukat meghagyva – bemutatjuk a trianoni Magyarország területén maradt két emlékhelyet is.

„…Árpád vezér meg nemesei, Szent Márton hegye tövében ütöttek tábort, s mind maguk, mind állataik ittak Szabária forrásából. Majd amikor a hegyre felhágtak, Pannónia földjének szépségét látva igen megörültek.”

Pannónia elpusztítása. In. Anonymus: Gesta Hungarorum [A magyarok cselekedetei]. Részlet, fordító Pais Dezső, [Szentendre], Interpopulart, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ugyanezen a hegyen száz évre rá, Szent István meghívására, a Szent Benedek-rendi szerzetesek létesítettek kolostort. Ez a két esemény vezette Thaly Kálmánt 1895-ben Pannonhalmára, hogy ezen a helyen jelölje ki a millenniumi emlékjelek egyikét. Kíséretével itt is alaposan bejárta a helyszínt, megszemlélve azt a három halmot, amelynek egyikére a főapátság épült, a másik a bencések temetkezési helyéül szolgált, és egy kápolna állt rajta, a harmadik kálváriadombként szintén szakrális funkcióval volt felruházva. Thaly meg tudta győzni a főapátot és a szerzeteseket, hogy ez utóbbi területen épüljön meg az emlékmű, amely keleti tájolással Bánhida felé nézzen, ezzel is emlékeztetve az utókort a honszerzést befejező utolsó nagy csatára.

1_klap_p_28_pannonhalma_b.jpg

Üdvözlet Pannonhalmáról! Képes levelezőlap, [s. l.], Wágner Géza, 1905. Jelzet: Klap.P28/109Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az előzőekben bemutatott millenniumi emlékművektől eltérően ide nem oszlopszerű építményt, hanem a terület történelmi és szakrális jellegét ötvözve, kegyhely jellegű épületet terveztek, amely a honfoglalás befejezését és a kereszténység felvételének tényét volt hivatott megörökíteni. Az épület egy 26 méter magas zárt kupolacsarnok volt, amelynek tetejére vörös rézből mintázva a Szent Koronát helyezték. A kupola belső falát Lotz Károly és tanítványainak freskói díszítették. Thaly javaslatára eredetileg a csarnokban tervezték elhelyezni az első pannonhalmi apát, Szent Asztrik szobrát is. Végül Jankovits Gyula alkotását a monostor udvarán állították fel. Az épület homlokzatából kiemelkedik a klasszicista stílusú négy ion oszlopos timpanon. A timpanon és a kapuzat fölötti boltív szobordíszei Bezerédy Gyula munkái.

2_thaly_pannonhalma_b.jpg

A pannonhalmi emlék. In: Thaly Kálmán: Az ezredévi országos hét emlékoszlop története, Pozsony, Wigand Ny., 1898. – Törzsgyűjtemény

A bánhidaiak nem törődtek bele abba, hogy területük kimaradt a hivatalos megemlékezések és emlékműavatások sorából és 1907-ben, a csata millenniumának évében, felavatták a Kő-hegyen a Kárpát-medence legnagyobb turulmadarát, amely ma is ott őrködik Tatabánya felett.
Pannonhalmán az országos ünnepélyt, amely ebben az esetben az alapkőletételt jelentette, 1896. augusztus 26-án rendezték. A magyar kormányt Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte. A programról tájékoztató szórólapot adtak ki.

Az épület 1897 nyarára elkészült. Sajnos a tetőszerkezethez használt gyenge minőségű anyag és a műszaki hibák sorozata oda vezetett, hogy az emlékhely állagromlása már tíz év elteltével elkezdődött. 1922-re súlyos, helyreállíthatatlan károk keletkeztek a faliképekben. A kupola olyan szerkezeti károkat szenvedett, hogy 1938-ban a lebontása mellett döntöttek. Az ekkor végzett átalakítások során nyerte el a mai, jóval szerényebb tetővel rendelkező formáját. Aba Novák Vilmost kérték fel, hogy a tönkrement faliképek helyett újakat fessen. Sajnos a művész 1941-ben bekövetkezett halála megakadályozta műve befejezésében.

4_millenniumi_emlekmu_pannonhalman_ma_b.jpg

Millenniumi emlékmű. (Országalbum). DKA-045800Digitális Képarhívum

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 6. Ópusztaszer

komment

Cseles Csele I.

2020. május 18. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 8. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

than_mor_mohacsi_csata.jpg

Than Mór: A mohácsi csata (1856). A kép forrása: Wikipédia

Nekünk tényleg Mohács kell, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy – leszámítva persze a 20. század napi politikával átitatott interpretációit –, egyedül a magyar őstörténet iránti érdeklődés zárkózhat fel az alig egy évtized múlva félévezredes fordulóját ünneplő kérdés mellé: mi is veszett ott tulajdonképpen 1526. augusztus 29-én? A kérdésre, mint annyi mindenre, a történelem iránt érdeklődő összes magyarnak van válasza, s ezek a válaszok a szokásnak megfelelően sokszínűek, egymással kibékíthetetlenül szembeállók a tudomány határán innen és túl (hasonlóan a magyarság eredetéhez kapcsolódó problémakörhöz). Lehet-e ennyi év, ennyi forráselemzés, régészeti feltárás, szakmai vita után bármi újat is mondani? Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire óhatatlanul rácsodálkozik a Mohács bűvöletében lassan harminc éve élő könyvtáros. 2014-ben ugyanis egy tanulmány jelent meg az Orvosi Hetilapban (később az index.hu portálon) Nemes István és Tolvaj Balázs, a két szombathelyi orvos klaviatúrájából. A szájsebész és a patológus nem hagynak semmi kétséget, egyértelműen fogalmaznak a 2014-es tanulmányukban:

„A Czettritzék által fellelt halott férfi véleményünk szerint – amennyiben Sárffy [Ferenc] szavai megfelelnek a valóságnak – nem 1526. augusztus 29-én, hanem a megtalálását [október közepét] megelőzően legfeljebb néhány nappal vesztette életét.” 

Nemes István, Tolvaj Balázs: II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása, Az 1926-ban írt igazságügyi orvos szakértői vélemény elemzése és újraértelmezése. In. Orvosi Hetilap, 2014, 12, 475–480. – Törzsgyűjtemény

Érezzük a dolog súlyát. Ha ez igaz, akkor két eset lehetséges, és mind a kettő alapjaiban változtatja meg a mohácsi csata utáni közvetlen eseményekről eddig alkotott feltételezéseinket. Vagy nem a mohácsi csatában, hanem utána legalább másfél hónappal halt meg szegény Lajos királyunk, vagy nem őt találták meg és temették el Székesfehérvárott 1526. november 9-én. Ez utóbbit tették egyértelművé a szerzők egy konferencia-előadásukban:

„Véleményünk szerint egyszerűen nem II. Lajos holttestét találták meg és a későbbiek során Szapolyai János által Székesfehérváron eltemetett tetem nem is volt a királyé!”

Nemes István és Tolvaj Balázs előadásának tartalmi kivonata. In. A Magyar Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Társaság XVIII. Nemzeti Kongresszusa 2014. október 2–4. Tapolca, Hunguest Hotel Pelion, Programfüzet, 25.

Ez esetben – ha jól értem a szerzők álláspontját – nem kell azzal foglalkoznunk, hogy hol lehetett a magyar király augusztus 29. és október közepe között, hiszen nem őt találták meg a mocsár melletti sírban Sárffyék, s ennek megfelelően nem tudjuk, hogy mi történt valójában Lajossal a vesztes csata után és hol került végső nyughelyére. És meg is érkeztünk Grandpierre K. Endre elhíresült teóriájához:

„egy szerencsétlen ifjú friss hullája feküdt [ott]; akárkié, de nem II. Lajos király három hónapja bomladozó hullája.”

Grandpierre K. Endre: Lajos király három halála és négy temetése, Budapest, Móra, 1989, 151; Uö: Királygyilkosságok: hogyan haltak meg a magyar királyok? Budapest, Titokfejtő, 1991 (Magyarok titkos története), 260–286. – Törzsgyűjtemény

A szombathelyi orvosok véleménye egybecsengene Burgio pápai nuncius beszámolójával, amelyet a királygyilkosságban hívők gyakran (de csak csonkán) idéznek:

„Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott, mint addig a patakig, amelybe a kamarás szerint belefulladt… […] de azért sokkal hihetőbb az előbbi magyarázat [tudniillik II. Lajos belefulladt a patakba], mert a csata napja óta már egy hét eltelt, s Őfelségéről még mindig nem hallani semmit.”

Antonio Giovanni da Burgio pápai követ levele Jacopo Sadoleto pápai titkárnak, Pozsony, 1526. szeptember 5. Bartoniek Emma fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 93. – Törzsgyűjtemény

A Mohács-legenda fontos – itt most nem részletezendő – elemei közé tartozik a Dunaszekcsőn eltemetett és kiásott két hulla már a 19. századtól, amelyeket az akkor széles körben megismert Szerémi György-féle rémtörténettel kötöttek össze. Így bizonyára az összeesküvésben hívők örömmel olvassák majd azt a híradást, miszerint nem II. Lajost temették el a többi magyar király közé – a másnap királlyá koronázott Szapolyai János jelenlétében – Székesfehérvárott, hanem valaki mást. Ez a történeti fonal tökéletesen beilleszthető az ismert, egészen korai hírlap tudósítása közé, amelyben a következőket olvashatjuk II. Lajosról:

„De senki sem tudja, mi lett vele. Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg.”

Német újságlap – 1526. Katona Tamás fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 133. – Törzsgyűjtemény

A kortárs törökök is elképesztőnek találták, hogy a magyarok hagyták vízbe fulladni az uralkodójukat:

„A pasa Łaskihoz: […] Bizony azt hittük, hogy a magyarok kiváló férfiak, de nem találtuk jó harcosoknak azokat, akik restek voltak megmenteni saját királyukat, nem tőlünk, hanem a sekély víztől. Mi bizony még a legutolsó emberünket sem hagynánk ilyen halállal meghalni.”

Két tárgyalás Sztambulban, Hyeronimus Łaski tárgyalása a töröknél János király nevében, Habardanecz János jelentése 1528. nyári sztambuli tárgyalásairól, [a kötetet összeáll. Barta Gábor], Budapest, Balassi, 1996 (Régi magyar könyvtár, Források, 5), 101. – Törzsgyűjtemény

Később Zrínyi Miklós is kitért erre a Vitéz hadnagy című munkájában:

„Másfelől nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hínáros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz.”

Zrínyi Miklós: Vitéz hadnagy. In. Zrínyi Miklós prózai munkái, sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Kulcsár Péter, Budapest, Akadémiai, 2004 (Zrínyi Miklós összes művei), 68. – Törzsgyűjtemény

Vagyis sokan érezték már régebben is, hogy valami nincs rendben a magyar király halálával kapcsolatban. Ezt megerősítették az olyan korabeli rémtörténetek és jóslatok, melyek később bekerültek a krónikairodalomba és a népmondákba. Ennek legismertebb példája Martin Fumée történetíró 16. századi francia és angol, 17. századi német, illetve 19. századi magyar nyelvű meséje II. Lajosról.

„Dunaszekcső alá érve, hirtelen egy vén cigányasszony ugrik eléje egy bokorból s merően rá nézve ezt kiáltja neki: »Nem tudom, ki vagy, de orcádon a halál jele! Eljöttél ide, de élve nem mégy el innen!« De mire a cigányasszonyt megfogni akarták, úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.”

Szendrey Zsigmond: Mohács a magyar folkloreban. In. Népélet, 1923/1924, 12. – Törzsgyűjtemény; Farkas Gábor Farkas, II. Lajos rejtélyes halála. In. Magyar Könyvszemle, 2001, 57–58. – Elektronikus Periodika Archívum

szekely_bertalan_a_mohacsi_csata.jpg

Székely Bertalan: A mohácsi csata (1866) Kép forrása: Wikipédia

A két kutatóorvos közleményében számos olyan kérdést tesz fel, amelyek megválaszolhatók a források ismeretében. Czettritz látta, hogy II. Lajos és Aczél István (†1526) pozsonyi várnagy is megfulladt, így – segíteni már úgysem tudott volna – folytatta a menekülését, mivel a vesztes csata után csak a lovasoknak volt esélyük az életben maradásra. A törökök és Kanizsai Dorottya Perényi Imre nádor felesége azért nem találták meg a magyar király holttestét, mert környékbeliek elrejtették a mocsaras területen, később pedig elföldelték. Szulejmánék október elején (legkésőbb 12-én) hagyták el az országot, így addig egyszerűen nem volt biztonságos a király holttestének a felkutatása egy háborús övezetben. Sárffy levele október 19-i keltezésű, tehát egy hét állt Mária királyné embereinek a rendelkezésére Lajos megtalálására. Ferdinánd számára is rendkívül fontos volt a holttest felkutatása, mivel október 23-án koronázzák cseh királlyá, tehát addig el kellett dőlnie a kérdésnek, hogy mi is történt valójában sógorával, a magyar-cseh királlyal. A bonyolult történet megértéséhez szükséges elolvasni Sárffy Ferenc jelentését:

„Ajánlom alázatos szolgálataimat, főtisztelendő úr, igen kegyes uram! A napokban a királyné őfelsége elküldte hozzám Czettritz Ulrikot és más hű szolgáit egy levelével, melyben megparancsolta nekem, hogy Czettritznek, ki boldog emlékezetű legkegyelmesebb urunk, a király őfelsége holttestének felkeresésére indult, tizenkét lovast bocsássanak rendelkezésére, és azokat vele arra a helyre elküldjem. Jóllehet ez a rendkívül fontos ügy Magyarország főuraira tartoznék, de azért én, ahogy köteles hűségem parancsolta, nem akartam őfelsége rendelkezésére csupán házam népét és szolgáimat bocsátani, hanem magam személyesen utaztam el Czettritz-cel e feladat teljesítésére. Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit Czettritz annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda sem értünk, már Czettritz ujjával mutatta meg azt a helyet. Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban, s mert Czettritz azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba, s ez alatt kereste a királyi hullát kísérőivel együtt. De nem találta meg, hanem csak a király fegyvereire akadt itt rá. Erre egy kicsit továbbmentünk, találtunk egy élettelen testet, melyben felismertük őfelsége udvarmesterének, Trepkának hulláját. Ezután még sok holttestet vizsgáltunk meg, de őfelsége testét nem találtuk meg ezek között. Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt – mintegy isteni útmutatásra – a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettritz rögtön elkezdte a földet kezével lekaparni, mi is követtük példáját mindnyájan: s először a lábak feletti részét bontottuk ki a sírnak. Czettritz megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta kétkalapnyi vízzel, s ekkor felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: »Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos!«, s térdre borulva, sírva megcsókolta. Minthogy így felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak. Egy gyékény is volt velünk, ezt szétgöngyölítettük, s a felség testét ráfektettük, és tiszta vízzel egész tisztára mostuk. Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán. Mindezt tehát a legnagyobb tisztelettel elvégezve, a királyi holttestet egy tiszta ingbe öltöztettük, melyet én külön erre a célra hoztam el Győrből, s aztán abba a koporsóba fektettük, amelyet szintúgy Győrből hoztam magammal. Ezután a jó Isten segedelmével útra keltünk, s mindenütt háborítatlanul utaztunk. Midőn Székesfehérvár elé értünk, Czettritz előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, hogy kit hozunk, s erre ezek, mint illett, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne urát, azután újra bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett. Minderről Czettritz, ki e levelemet viszi főtisztelendő uraságodnak, részletesebben fog beszámolni. Nagyon szerettem volna, hogy ő szent királynői felségének, a mi legkegyelmesebb úrnőnknek sokkal örvendetesebb ügyben lehettem volna szolgálatára.” (A győri várból, Lukács evangélista ünnepét követő pénteken [október 19].)

Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentése II. Lajos holtteste megtalálásáról Brodarics István kancellárnak és szerémi püspökne. Bartoniek Emma fordítása. In. Katona Tamás, Kiss Károly (szerk.): Mohács emlékezete, Budapest, Magyar Helikon, 1976, 96–98. – Törzsgyűjtemény

A két szombathelyi orvos tanulmánya gerincét Kenyeres Balázs 1926-os szakértői véleményének alapos kritikája adja. Kenyeres, a törvényszéki orvostan professzora Gyalókay Jenő hadtörténész kérésére próbálta feloldani a Sárffy-jelentésben olvasható látszólagos ellentmondást a 400. évfordulóra kiadott Mohács-kötetben: miszerint a több mint másfél hónapig földben heverő holttest miért nem volt oszlódó formában, ugyanakkor miért nem az arcáról ismerték fel a magyar királyt. Nemes és Tolvaj szigorú véleményt mond erről: „igen nehéz feladat még ma is egy több száz éve halott királyról – látatlanban és korabeli orvosi lelet nélkül – egyértelmű szakvéleményt kialakítani.” A kérdés az, hogy nekik sikerült-e. Milyen problémákról számolnak be? Nem látják bizonyítottnak, hogy Sárffyék a királyt valóban felismerték. A jelentésben nincs szó semmi olyan tünetről (ráncosodás, bűz), mely a rothadásra utalt volna. Vitatják azt a Kenyeres-féle megállapítást, miszerint a holttest állapota összefügg azzal, hogy hetekig vizes talajban, koporsó nélkül feküdt. Mivel a környékbeli jobbágyok a holttestet kiemelték a mocsaras vízből pár nappal Lajos halála után (ezt Gyalókay szeptember 3-ra teszi) – miután a törökök Buda felé vonultak és a kiáradt víz is leapadt –, így elindulhatott a bomlás az elföldelés után.
A szerzők kiemelik, hogy a hullaviasz kialakulásának feltétele a megfelelő nedves, agyagos talaj. Első jelei a halál után egy hónappal jelentkeznek, s 6–8 hónapig is eltarthat jellegzetes hullabűzt árasztva. Ilyen környezetben „átalakult holttest meglepően jó állapotban megmaradhat”. Ennek az egyik legfontosabb előfeltétele, hogy „a tetem a kezdetektől oda kerüljön, mert a már elkezdődött oszlás, rothadás vissza nem fordítható elváltozásokat okoz”. Tehát arra kell választ kapnunk, hogy mennyi idő telt el II. Lajos halála és az elföldelése között. A szerzők könnyedén elfogadják Gyalókay hipotézisét, miszerint legalább öt nap telt el, elvégre ez erősíti meg az elméletüket. Ezt semmi sem bizonyítja, hiszen nem tudjuk, hogy az áradás pontosan mikor és mennyire húzódott vissza, magát a helyet sem ismerjük, vagyis képtelenség ezt megbecsülni. Ha a megfulladt király végtagjai, a díszesen felszerszámozott lovának bizonyos testrészei már másnap is látszódtak a vízből, akkor alig 24 órán belül is elhantolhatták a jobbágyok, egyes forrásokban halászok a nedves, agyagos földbe:

„Lajos király az hadból megfutamik, ki csakugyan ottan Cselénél egy fogban a sárba vesze. (…) János vajda Fejérvárra mene, az Lajos király testét meghozatá az mohácsi mezeiről s sárból, kinek testit az halászok sárba benyomták vala, hogy az terek meg ne találja. János vajda az Lajos király testít Fejérvárott királyi módon temetteté.”

Verancsics Antal összes munkái, közli Szalay László, Wenzel Gusztáv, I–XII, Pest, Akadémia, 1857–1875 (Monumenta Hungariae Historica, Scriptores), II, 24–25. – Törzsgyűjtemény

Ennek fontosságát a király első eltemetői pontosan tudhatták, mivel 1527 nyaráig becsületesen megőrizték Lajos király pecsétgyűrűjét (ruházatával együtt) és visszaszolgáltatták. Ugyanannyi érvünk van – írott forrás hiányában – mellette és ellene.

Farkas Gábor Farkas 

Múlt heti rejtvényünk megfejtése: 1604-ben, ez az ún. Kepler-szupernóva. Jó válasz az 1868-as szupernóva is (bár ez nem volt vizuálisan érzékelhető, ellentétben a Kepler-félével).

További szakirodalom:


A sorozat további részei itt olvashatók:
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész

komment