A Madarak és fák napa alkalmából Schmidt Egon Ezer ágán ezer fészek című könyvét mutatjuk be.

Schmidt Egon „Ezer ágán ezer fészek” című könyve első és második kiadásának borítója

A 2022. évi Madarak és fák napja alkalmából írt blogbejegyzésemben az „utolsó magyar polihisztor” Herman Ottó, először 1901-ben megjelent, több mint egy tucatnyi kiadást megélt halhatatlan művét igyekeztem megkedveltetni kedves Olvasóinkkal, melynek címe: A madarak hasznáról és káráról. Az utolsó nagy polihisztor könyve – Chernel István Magyarország madarai…  című örökzöld alkotása mellett – igen becses darabja a hivatásos ornitológusok, a madárbarátok és a (Gerald Durell szavaival élve) „amatőr természetbúvárok” könyvtárának. Ezek mellett persze –örömteli módon – egyéb magyar szerző tollából született művek is akadnak, melyek kötetei afféle „sarkalatos alapműként” méltán foglalják el egy természetbarát otthonának könyvespolcait. Az általam bemutatni kívánt könyv, úgy vélem, mindenképpen ezek sorába tartozik. A tavalyi blogbejegyzésem elején – egy korábbi személyes élményem kapcsán – említést tettem egy 20. század vége felé született emblematikus, természetbúvárok számára készült műről is:

Schmidt Egon. A kép forrása: Wikipédia

Vannak nevek, amelyeket, úgy vélem, nem kell bemutatni. Legalábbis bizonyos körökben nem. A madár- és természetbarátok körében az idén elhunyt Schmidt Egon németesen hangzó neve bizonyára ebbe a kategóriába tartozik. Ha könyvtárunk online katalógusának „név kulcsszó” keresőmezőjébe beírjuk Schmidt Egon nevét, akkor pontosan 177 találatot kapunk. Számos természetvédelmi ismeretterjesztő könyvet írt, leginkább a madármegfigyelés, madárvédelem témakörökben. Miután éveken át kutatta a hazánkban élő bagolyfélék táplálkozását, ezek köpeteinek elemzése alapján, számos publikációt készített erről.  A hazai rigófélék szakértőjeként a nemzetközileg elismert német Die Neue Brehmbücherei monográfiasorozatban ő írta a kékbegyet, a karvalyposzátát és – Farkas Tiborral közösen – a kövirigót bemutató köteteket. Elbűvölően varázslatos világot tárnak elénk kirándulásainak leírásai, melyek az ismert hazai madárparadicsomok mellett olyan közismert élőhelyeket is bemutatnak, mint a Kikunság, a Dunakanyar, a Kis-Balaton, vagy a főváros ékességének számító Gellért-hegy és Margit-sziget. Schmidt Egon gyermekkorától kezdve érdeklődött a madarak iránt. A madarak megfigyeléséről írt gyerekkori naplójának nyoma veszett, mikor családját – német származása miatt – a kommunista rendszerben kitelepítették. Emiatt egyébként egyetemre sem mehetett, hatalmas tudása autodidakta módon alakult ki. A Fővárosi Állat- és Növénykert munkatársaként is dolgozott 1954 és 1955 között, majd a Madártani Intézet munkatársaként 1956 és 1979 között többek között a madárgyűrűzést vezette. 1980-tól pedig az Állatvilág magazin szaklektora volt. Emellett rendszeresen publikált még a Természetbúvár, az Élet és Tudomány, a Halászat, a Nimród, a Vadász-lap, és a Horgászújság kiadványokban. A Kisdobos  gyermekmagazinban Kedvenceink a lakásban, Nézz a lábad elé! címekkel állandó rovata volt. A Magyar Rádió Oxigén című műsorának készített Balogh Istvánnal madárhangfelvételeket. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alelnöki tisztjét is betöltötte. Munkája elismerése végett többek között megkapta a Kossuth-díjat (2009) és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (2004).
Schmidt Egon több mint 3600 tudományos ismeretterjesztő írás, novella szerzője volt. Ezek bemutatása egy cikkben körülbelül olyasféle vállalkozás lenne, mintha a Dunában folyó vízmennyiséget akarnánk egy úszómedencébe belemerni. Talán ezért megbocsájt a kedves Olvasó, ha nem is vállalkozom erre. Azonban az mégsem lehet, hogy az idei Madarak és fák napján egyetlen Schmidt Egon-kötetet se mutassak be. Kompromisszumos megoldásként ezért álljon itt az a mű, melynek hátlapján a következő mondatok csábítják a potenciális olvasót egy kényelmes fotelből való természetjárásra:

Békászó sas fotózása a magasból. A kép forrása: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981. – Törzsgyűjtemény

Amikor általános iskolásként a tanórák közötti szünetekben kézbe véve belelapoztam a Schmidt Egon olvasmányos szövegével kísért, „Ezer ágán ezer fészek” című könyvbe, akkor annak lapjai szinte mágnesként vonták magukra a figyelmemet. Pillanatok alatt úgy elvarázsolva éreztem magam, mintha egy lombos fáktól zöldellő erdőbe, egy sűrű nádrengeteg borította vízpartra, vagy egy tarka virágoktól pompázó rétre kerültem volna. Hiába volt az óriási gyerekzsivaj az iskola folyósóján, én akkor is hallani véltem a fák leveleinek susogásával vegyült énekesmadarakat, a víz hullámzásától imbolygó nádrengeteg békáinak brekegésével vegyült nádirigó jellegzetes „énekét”, vagy a réten ciripelő ezernyi rovarfélét. Valóságos tíz percbe sűrített örökkévalóság volt egy-egy órák közötti szünetben tett kalandozásom a könyv lapjain megelevenedett természetben.
Napjainkban olvasva a könyv egyébként remek kordokumentumként is szolgálhat, hiszen több szempontból is egy letűnt világ képét eleveníti meg az olvasóban. A múlt század nyolcvanas éveire jellemző tudásszomjas „amatőr természetbúvárok” – éppúgy mint napjainkban – kíváncsiak voltak arra, mit láthatnak egy erdei vagy vízparti túrázás során, hogyan viselkedjenek egy-egy ritkán látható állatfaj közelében, vagy hogy melyek egy adott vidék sajátosságai. De érdeklődést váltott ki például az is, hogyan néz ki a rétisas élőhelye, a vízparti kopár fára települt kormorán-fészektelep, vagy hogy milyen egy madárfotós lessátor kívülről-belülről. Emellett igény volt egyszerűen csak a természetben eltöltött idő hangulatának-varázsának felidézésére, „négy fal közé” való becsempészésére is. Az efféle igények kielégítésére szolgáló, vizuálisan is bemutatott információkat akkoriban múzeumok és mozifilmek mellett leginkább könyvekből ismerhettük meg, hiszen nemhogy az internet-, de még a VHS-rendszerű videókorszak sem kezdődött el, sőt otthonainkban is javarészt fekete-fehér tévén nézhettük az adást. Az olvasmányos és lebilincselően érdekes, kéthasábban szedett szöveg, hozzá a művészi értékű, látványos képek ennek a világnak az igényeihez igazodtak, ahol az egyre növekvő tudásvágyat valahogy ki kellett elégíteni. A napjainkban sok helyütt népszerű, akár a tényszerűség rovására is történő „művészi elhajlások”, líraian megfogalmazott elvont filozofikus gondolatmenetek éppúgy, mint a laikusok számára nehezen érthető száraz szakszövegek nyomokban sem lelhetők fel ebben a műben. Emellett a bemutatott természetfotók informálisan is sokatmondók és életszerű helyzeteket tárnak elénk.
A sokak számára szinte követhetetlen technikai fejlődés káros következményei okozta „pusztuló világ” mellett örvendetes változásokra is felfigyelhetünk, ha négy évtized eltelte után feltekintünk a könyv lapjairól és szétnézünk környezetünkben. Ahogy a könyv fülszövegén olvashatjuk: „Bécsy László, kitűnő madárfotósunk, szinte az utolsó pillanatban örökítette meg lencséjével ezt a pusztulóban lévő világot.” Az idézett mondatból mára az maradt igaz, hogy Bécsy László kitűnő madárfotósunk. A „pusztulóban lévő világ” viszont már, igaz, kis mértékben, de a különféle tudatos környezetvédelmi intézkedéseknek köszönhetően elkezdte a rekultiváció útját járni. Példának okáért hadd említsem meg, hogy az egyik legszebb madarunkról, a réti sasról a könyvben még ezt olvashatjuk: „Már legfeljebb csak négy-öt pár él Magyarországon és azok is csak elvétve nevelnek fiókákat”. Ezzel szemben napjainkban évente 750-900 példányt számolnak meg a Magyar Madártani Egyesület munkatársai. Nem oly örvendetes változás viszont a pénz évek múltával való romlása, így meghökkenhetünk, amikor a könyv vége felé azt olvassuk, hogy a réti sas eszmei értéke – a nagykócsaggal, a túzokkal és a kerecsensólyommal együtt – „mindössze” 50 ezer forint. Ez napjainkban, mikor egy családi állatkert-látogatás ára több tízezer forintban mérhető, szinte bagatell összegnek tűnik. Pedig ez a summa akkoriban egy átlagdolgozó megközelítőleg félévi jövedelmét tette ki!
Az ehhez hasonló örvendetes és kevésbé örvendetes változásokat leszámítva a könyvben felsorakoztatott tények legnagyobb része azonban mindenféle változás nélkül vészelte át az idők tengerének négy évtizednyi hullámzását. Hiszen az alábbi idézet akár ma is elhangozhatna:

 

„Az árnyas erdei ösvényeken már egy ötletszerű séta is ezerféle látnivalót kínál”. A kép forrása: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Ezekkel a sorokkal kezdődik a könyv első, „Hegyek, erdők, ligetek” című része. A könyv összesen három olyan jellegzetes tájegységgel foglalkozik, melyekre hazánkban leginkább használjuk a „természet” megnevezést. Az erdő sokak számára egy olyan varázslatos hely, amelyről néminemű túlzással azt mondhatjuk, hogy azért mennek oda a „rajongói”, a túrázók, hogy ott „elveszítsék az eszüket és megtalálják a lelküket”. Kevés olyan ember van, akit ne ejtett volna még egyszer sem rabul – a Richard Wagner által is megzenésített – erdőzsongás. Ahogy a könyv egészében, így ebben a részben is helyet kapnak a tollas lakók „társbérlői”, vagyis olyan egyéb osztályokba sorolható állatfajok is, akik osztozkodnak madaraink élőhelyén. Példának okául rögtön az elején betekintést nyerhetünk egy sokak által „nem szeretem”-kategóriába tartozó állatnak a „szerelmi életébe”. Valahányszor véletlenszerűen „kinyílik” kezemben a könyv, mindig a párosodó barna varangyokat ábrázoló képeknél történik ez. A rücskös bőrű kétéltűt bemutató szövegrésznél eszembe jut Herman Ottó könyvének a varjakról szóló fejezete. Ugyanis, ahogy a nagy magyar polihisztor rehabilitálta a károgó énekesmadarakat, hogy tessék tudomásul venni az olvasónak, hogy azok igenis hasznos madarak, úgy Schmidt Egon is pártfogásába veszi a sokak által félelmetesnek tartott és pusztításra ítélt püffedt testű, lomha kétéltűt, mely a kertészkedők egyik leghasznosabb segítőtársa, kukac-, giliszta- és mindenféle kártevő rovar pusztítása miatt. Tersánszky Józsi Jenő mesehőse, Misi Mókus fajtársai sem hiányozhatnak, hiszen ők nemcsak abban hasonlítanak a madarakra, hogy fákon élnek, de otthonuk is ágakból épített, finom hánccsal bélelt fészek. A mesék másik kedvelt állata, a sün is helyet kapott a könyv lapjain, ahogy a házak padlásait látogató nyest is. A nyest otthonunkban való jelenlétét, „elsősorban a padlásról lehallatszó különös, babonás emberek számára talán ijesztő zörejek” árulják el. „Mintha sokan szaladgálnának odafent, s közben golyókat is gurigálnának ide-oda. Pedig csak egy nyestcsalád hancúrozik, mi tagadás, elég hangosan.” A sziklákon sütkérező smaragdzöld gyík látványa nélkül egy-egy napsütéses tavaszi vagy nyári túra el sem képzelhető, ezért természetesen a könyv lapjairól sem hiányozhat ez a miniatűr sárkány. Az egzotikus állatok kedvelői sem maradnak „éhkoppon”, hiszen a fekete-sárga színekben pompázó foltos szalamandra éppolyan vonzó egy magára valamit adó kétéltű-, és hüllőrajongó számára, mint bármely trópusokon élő rokona.

A mókusok nemcsak abban hasonlítanak a madarakra, hogy fákon élnek, de otthonuk is ágakból épített, finom hánccsal bélelt fészek. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Azonban a főszerep mégiscsak a madaraké. A falusi kémények háztetőin fészkelő fehér gólya és a kifejezetten emberkerülő, sűrű, áthatolhatatlan erdőlakó, „sötét öltönyös” testvére, a fekete gólya mellett olvashatunk a madárvilág „fejedelmeinek” hazai képviselőiről is. A már említett réti sasról megtudhatjuk, hogy – ellentétben a parlagi sassal – nem tartozik a sasfélék családjába, hanem „rövidnadrágos öltözete”, vagyis félig tollatlan csüdje miatt a réti sasfélék képviselője. Azonban mindkét ragadozó állatfaj egyedeinek vigyáznia kell a fészkére, mert a náluk jóval kisebb termetű, „ősmagyar totemállatot”, a turulmadarat mintázó kerecsensólyom képes őket elűzni onnan(!), ha nem talál elhagyatott hollófészket magának. Királyi címerállatunknál örömmel konstatálhatjuk, hogy a könyv írásakor ritkaságszámba menő hollók sok hazai erdőben azóta ismét elszaporodtak. Az erdei fülesbagolyról szintén azt olvassuk, hogy nagy fészekfoglaló és a varjak nem érezhetik magukat tőlük biztonságban, hiszen, ha kell, erővel is elűzik a károgó énekesmadarakat. De mielőtt „pálcát törnénk” eme „tudós kinézetű” madár felett, el kell mondani, hogy ez is nagyon hasznos faj. Nem tökéletes emésztőrendszerének köszönhetően gyakran öklendezi vissza a táplálék egy részét, és ezekből a bagolyköpetekből megállapíthatjuk, hogy rengeteg rágcsálót elfogyaszt. Az viszont csak mítosz, hogy a bagolyfélék a legokosabb madarak lennének. Ehhez a mítoszhoz nem kis mértékben járult hozzá az ókori Pallas Athéné (Minerva) istennő, akinek attribútuma egy később bemutatott bagolyféle, a kuvik volt, valamint a „rímhányó” becenévvel illetett Romhányi József, akinek mesehőse, Dr. Bubó egy uhu, aki tudós doktorként várja a pácienseit. Ma már minden madárbarát tudja, hogy a legintelligensebb madarakat a varjúfélék között kell keresnünk. Ahogy Schmidt Egon is írja egyik képviselőjükről, a hollóról: „alig törődik a zajosan érkező erdei munkásokkal, de azonnal gyanút fog a csendesen lopakodó ember láttán.” Erről nekem a tabáni dolmányos varjak jutnak eszembe, melyek már rég észre véve közeledésemet úgy tesznek, mintha tovább csipegetnék a földet, de azért kerülőmozdulatokkal úgy szökdécselnek körbe, hogy „véletlenül” mégis csak odapillanthatnak arra, aki érkezett.

Nem maradhat ki a könyv lapjairól a „turulmadár”, vagyis a fészkelőhelyért még a réti sast is elüldözni képes kerecsensólyom sem. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Nem hiányozhat egy erdőből a fák törzsein kapaszkodó harkályok kopácsolása éppúgy, mint a fák lombjainak susogásán keresztül hallatszó énekesmadarak dala sem. Ezért természetesen a nagy fakopáncs, a sárgarigó, a meggyvágó, a vörösbegy, vagy a barátka is helyett kapott a könyvben. De – mint említettem – helyet kapott az erdőn kívül két másféle természetes élőhely és lakói is.
A második rész címe: „Folyók, tavak, mocsarak”. Magyarország és a Kárpát-medence elképzelhetetlen folyók, tavak, mocsarak nélkül. Ahogy az erdő, úgy a nádrengeteggel körbevett vízpart is óriási vonzerővel bír a természetbarát számára. Gondoljuk csak el, mekkora sikert aratott Fekete István Tüskevár című műve, melynek örökérvényű mivoltát mi sem jelzi jobban, minthogy az 1960-as években forgatott klasszikus tévésorozat után 2012-ben moziváltozata is készült. Bár elismerésre méltó Seregi Zoltán, Bánhídi László vagy Eperjes Károly filmbeli alakítása, ennek a történetnek az igazi főszereplője, úgy vélem, mégiscsak a mesésen varázslatos vízparti természet volt. Ahogy a könyv második részének bevezetőjében olvashatjuk:

A vizes-mocsaras tájegységek egyébként hazánk meghatározó képét alkották a 19. század utolsó harmadáig, az alföldi mocsárlecsapolások és folyamszabályozások előtti időkig. A Kis- és Nagy Sárrét, az Ecsedi-láp, a Duna árterülete megannyi összefüggő vízréteg borította táj, mely egy maitól gyökeresen eltérő világot jelentett. Nemcsak a szántóföldek borította Alföld, de például a hortobágyi tengernyi puszta is már egy olyan ember alkotta kultúrtáj, melynek helyén évszázadokon keresztül a Kis-Balatonhoz, a Velencei-tóhoz, vagy a – már emberkéz alkotta – Tisza-tóhoz hasonló látvány fogadta az arra tévedőket. Szűts Sándor A régi Sárrét világa című könyvben megemlíti, hogy voltak olyan, ma „csontszáraz” helyen álló alföldi települések, melyek között hajdanán ladikkal jártak-keltek áradások idején a lakosok. Hogy milyen gazdag élővilága lehetett a letűnt idők vizes-mocsaras tájegységeinek? Erről a könyv második része nyújt néminemű ízelítőt.

A kanalasgém, a valódi gémféléktől eltérően nem S-alakban tartott, hanem nyújtott nyakkal szeli a levegőt. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981. – Törzsgyűjtemény

A madárvilág „arisztokratái”, a nagy kócsag, a kis kócsag, a szürkegém, a vörösgém és a kanalasgém ezen vidék lakója. Bár ez utóbbi madárfaj csak a nevében gém, hiszen valójában az íbiszfélékkel és a gólyákkal áll rokonságban. Ezt megállapíthatjuk, amikor például repülni látjuk. Ugyanis a kanalasgém, akárcsak a gólyák, nyújtott nyakkal szeli a levegőt. A gémfélék, köztük annak „legelőkelőbb” tagja, a nagy kócsag reptében nyakát S-alakúra görbítve tartja. Távolról így nagyon könnyen meg lehet különböztetni ezeket a madárfajokat. Nem maradhatnak el a nádas világából az énekesmadarak sem, a színpompás kékbegy, a mesteri fészket készítő függőcinege, vagy egy újabb „hamis” név birtokosa, a nádiposzáták közé tartozó nádirigó. Bár ennek a „csik-csik-csik, kara-kara-kara” hangzású „éneke” nem annyira a szépségéről ismert, mint inkább arról, hogy vízivilág elválaszthatatlan „hangeffektusa”. A második kiadás borítóján díszelgő jégmadár is itt kerül bemutatásra, melynek bravúros, zuhanórepülésben véghez vitt halászati módszerét a legjobb vadászpilóták is megirigyelhetik. De megirigyelhetik az egyetlen nádaslakó ragadozómadár, a barna rétihéja nászrepülését is, mely a legszebb természetben megfigyelhető látványok egyike. Míg a réti sasok egy magas, nehezen mászható fára épített fészekkel védik csemetéiket, addig a barna rétihéja nehezen járható nádasok mélyén teszi ezt, néha méternyire, máskor alacsonyabban a víz felett. De a nádasok szegélyezte vízparti környezet nemcsak a madarak élőhelye, ezért két „nemszeretem” állat képviselője is bemutatásra kerül. Bár ebből az egyiket, a zöld levelibékát még azok is sokszor csinosnak találják, akik irtóznak a békáktól. Ez az egyetlen hazai békafaj, amely fák és bokrok ágain, vagy vízparti nádszálakon él. A másik faj a hazánkban legelterjedtebb kecskebéka, amely gyakorlatilag a legtöbb ember számára a mesékben is szereplő, a gólyával állandóan hadban álló béka „prototípusa”.
A második fejezetben bemutatott víz borította táj a folyamszabályozások és mocsárlecsapolások következtében jelentősen átalakult. Erről az átalakított tájról és lakóiról szól a harmadik rész, „Mezők, rétek, házak tája” címmel.

Gyermekkoromat a 19. században élt és tevékenykedett Fényes Elek által „Európa legnagyobb falujának” titulált,  a vasút építése által vármegyeszékhellyé lett Békéscsabán éltem le. A katedrális méretű templommal rendelkező „szörnyű nagy falu” környékén a Körösök és mellékcsatornáik vidékét, valamint néhány tölgyes erdőt leszámítva, leginkább a könyvben harmadikként bemutatott tájegységgel kerülhet kapcsolatba a természetbe vágyó. Így voltam ezzel annak idején én is, amikor a könyvtár polcáról levéve, először kezembe került ez a mű. Lakóhelyünk mellett egy ligetes-erdősztyepp jellegű öntözött rét terült el, amely táj elbűvölő szépsége oly mértékben képes volt „kiragadni a lelkemet”, hogy amikor arra jártam, legtöbbször csak akkor vettem észre az ott élő madarakat, nyulakat, vagy őzeket, amikor – már egészen a közelükbe érve – azok fejvesztve menekültek előlem. Ez a rét lelkemben szinte eggyé vált a könyvben bemutatott természet csodáival. Nagyszüleimnél pedig a tanyavilág és az azokat övező szántóföldek és legelők végtelen világa kínálta a kifogyhatatlan természetjáró kalandokat. Így érthető, hogy ennek a résznek az olvasása során éreztem és érzem a leginkább „otthon” magam.

„A fecskék eredetileg sziklafalakon építettek fészket, és amikor megjelentek a házak eresze alatt, olyan sík vidéki, alföldi területeket hódítottak meg, ahol korábban nem éltek”. In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Magyar Alföld, Békés vármegye. Ha ennek a tájegységnek a madárvilágára gondolunk, akkor sokunknak a Madártani Egyesület szimbóluma, a „magyar struccnak” is nevezett túzok jut eszünkbe. Ezért nem is hiányozhat a könyv lapjairól jellegzetes madáróriásunk sem. A nagy füves puszták, legelők, repceföldek nagy testű madara a korábbi évszázadok mértéktelen vadászata miatt már a múlt század nyolcvanas éveiben védelemre szorult. A puszta másik jellegzetes lakója a naplemente táján „krüiit” hangot adó, örvös galamb nagyságú ugartyúk, amely az alföldi homokterületeket, a borókásokat és a közéjük ékelt szőlővidékeket is szereti. A tanyák, kertes házak kedves „bérlője” – a partifecskével ellentétben – a házak táját kereső füstifecske, amely a tornácok mennyezeti szögleteiben, istállók gerendáin készíti remekműszámba menő fészkét. E madarak alacsony repülése jelezte a régi öregeknek az eső közeledtét. Ugyanis röptében kapják el a repülő rovarokat, melyek rossz időben alacsonyan szállnak. De még olvashatunk bőven emberi környezetet kedvelő madarakról, hiszen például „Budapesten az Országház, a Bazilika, az Iparművészeti Múzeum és más szépen cifrázott, nagy épületek környékén lehet tavasszal és nyár elején rendszeresen találkozni a vörös vércsével”. Úgy tűnik, ennek a ragadozó madarunknak meglehetősen kifinomult az esztétikai ízlése. A kísértethistóriák és rémtörténetek jellegzetes szereplője a gyöngybagoly, melynek furcsán fújó, szörtyögő hangját, és nesztelen repülésének susogását a régi babonás világban kísértetjárással azonosították. De Minerva „szent állata”, a „halálmadárnak” titulált kuvik sem járt jobban, ugyanis éjjelente gyakran felkereste a kivilágított ablakokat, rovarokat keresve. Mivel éjjel legtöbbször betegek, vagy haldoklók szobája volt kivilágítva, a köztudatban kialakult az a kényszerképzet, hogy a nevére alliteráló hangjával a „halált hozta el”. Pedig társaikkal együtt ezek a bagolyfélék is rendkívül hasznosak, ezért is szorultak rá a szerző „rehabilitációjára”.

A feltűntetett, ötvenezer forintos bírság a múlt század nyolcvanas éveinek elején egy átlagdolgozó megközelítőleg félévi jövedelmét tette ki! In: Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

Bevallom, azt nem tudom hová tenni, hogy ennek a résznek a végére miért kerültek olyan erdőben élő madarak, mint a fenyőpinty vagy a hóbagoly. Ráadásul még egy bükki, meg egy pilisi (egyébként gyönyörű szép) erdőrészlet fotója is ott díszeleg, amely, úgy tűnik, nincsen igazán szinkronban a bemutatott élőhellyel. De ettől számomra a könyv semmit nem veszít értékéből. Utolsó lapjain a tojásfélék bemutatása után következnek a védett madarak már említett eszmei értékei, 1000 forinttól ötvenezer forintig. Természetesen ezeket az összegeket, ahogy írtam, a múlt század nyolcvanas éveinek pénztárcájához kell viszonyítanunk. Viszont a könyv tartalmának nagy része egy „időtlen” világot mutat be, melynek köszönhetően, azt hiszem – Herman Ottó és Chernel István műveihez hasonlóan – az Ezer ágán ezer fészek című könyvet még évszázadok múlva is kurrens olvasmányként forgatják a természetbarátok körében.

Az ötforintos áremelkedés és az eltérő borítón található fotók kivételével a két kiadásnak nemcsak a tartalma, de még a tördelése is teljesen megegyezik.

Köszönjük Bécsy László fotóművész úrnak, hogy engedélyezte a könyvben megjelent képek közzétételét!

Felhasznált irodalom

• Bécsy László honlapja
• Elkészült a magyarországi sasleltár. In: Origo hírportál, 2016. január 27.
• Hamvai-Kovács Gábor: „ennek a kis könyvnek a legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen.” In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. május 10.
• Herman Ottó: Madarak hasznáról és káráról, Budapest, Természettudományi Könyvkiadó, 1901.
• Magyarország madarai. In: A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja
• -BD-: Megszámolták a magyar sasokat. In: Index hírportál, 2018. február, 1.
• Rétisas. In: Wikipedia-szócikk
• Schmidt Egon. In: Wikipedia-szócikk
• Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1981.
• Schmidt Egon – Bécsy László: Ezer ágán ezer fészek, Budapest, Móra, 1986. (2. kiadás)

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat századik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Hegedűs Ibolyát és gyűjteményét mutatja be.

Hegedűs Ibolya (1948–2008) mindszenti születésű könyvelő, tervező és statisztikus, műgyűjtő. Hódmezővásárhelyen a HODIKÖT-nél, majd a mindszenti ÁFÉSZ-nél helyezkedett el. Aktív közéleti tevékenységet folytatott, a település kulturális életében meghatározó személyiség volt. Több kiállítást, vetélkedőt, kulturális programot szervezett. Művészi érdeklődése már gyermekkorában kirajzolódott, tagja lett a Kasznár Tóth Emma rajztanárnő vezetésével 1967-ben megalakult rajz- és honismereti szakkörnek. Később tágult a horizontja, betekintést nyerhetett a hódmezővásárhelyi művészvilág életébe is.
Már középiskolás korában közelebbről megérintette a kisgrafika, az ex libris világa. 1979-ben lépett be a Kisgrafika Barátok Körébe. Kisgrafikai gyűjteménye létrehozásának, a nevére szóló ex librisek készíttetésének a hátterében a művészetpártolás szándéka, a művészet szeretete állt. Lakóhelye, Mindszent a Tisza bal partján fekszik, erre utal Petőfi Sándor A Tisza című versét idéző ábrázolás a ceglédi Nagy László Lázár egy rézkarcán, a neves költő portréjával. Ez az egyik legszebb, Hegedűs Ibolya nevére szóló grafika, melynek az idei évre szóló aktualitását a Petőfi-bicentenárium adja.

Nagy László Lázár rézkarca (1983). A kép forrása: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 143. – Törzsgyűjtemény

Mindszent város katolikus templomát többször újjáépítették, valamennyi alkalommal a mindenszenteknek ajánlották – innen ered a település elnevezése.

Mindszent, római katolikus templom. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csiby Mihály grafikáján a templom épülete a mindszenti városházával és a város címerével szerepel. Az 1772-ből eredeztethető címerben a két hal és a szigony – a települést alapító hét halászcsaládra is utalóan – az ősi halászatot jelképezi.

Csiby Mihály linómetszete (1982). Jelzet: Exl.H/153 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Hegedűs Ibolya azokat a művészeket – köztük Fery Antalt, Kopasz Mártát, König Róbertet, Csiby Mihályt, Nagy László Lázárt, Andruskó Károlyt – kérte fel ex librisei elkészítésére, akik azonosulni tudtak az ő világlátásával, szemléletmódjával. Erről így vallott:

A gyűjtő a példaként említett Tóth Árpád-emlékgrafika mellett számos in memoriam lapot készíttetett, költőink-íróink közül például még Kosztolányi Dezső és Fekete István tiszteletére.
A mindszenti születésű dr. Bene Ferenc (1775–1858) orvos, a himlőoltás magyarországi bevezetője helyi kötődése miatt is megörökítést nyer egy grafikán. Ezen a portré kiegészítő elemeként, a gyógyításra utaló jelképként kígyós bot szerepel.

Csiby Mihály linómetszete (1980). Jelzet: Csiby/94 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Kovács Margit (1902–1977) keramikus, szobrász portréja szobraival, keresztekkel kap megjelenítést az egyházművészeti munkásságáról sokak által ismert Csiby Mihály alkotásán.

Csiby Mihály linómetszete (1980). Jelzet: Csiby/297 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A grafika hitelesen idézi fel a modern magyar kerámiaművészet megteremtőjét, aki így nyilatkozott művészetéről:

Medgyessy Ferenc (1881–1958) szobrászművész születésének centenáriumára szintén Csiby Mihály alkotott emlékgrafikát 1981-ben.

Csiby Mihály linómetszete (1981). Jelzet: Exl.H/149 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ugyancsak centenáriumra készült a Pablo Ruiz Picasso (1881–1973) születésére emlékező lap Picasso portréjával és jellemző motívumaival, a spanyol művészt idéző kubista stílusban.

Csiby Mihály linómetszete (1981). Jelzet: Csiby/111 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A híres személyek munkássága előtti tiszteletadás mellett Hegedűs Ibolya ex librisein gyakori téma a természet-, kiemelten a virágábrázolás. Nagy László Lázár alábbi grafikája azért különleges, mert a rajta látható hegedű és ibolya révén a gyűjtő vezeték- és keresztnevére is utaló, ún. beszélő ex libris.

Nagy László Lázár fametszete (1982). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A Hegedűs Ibolya ex libris kollekciójából fennmaradt, elsősorban irodalmi, képzőművészeti és helytörténeti kötődést mutató lapok az utókor számára is számos adalékkal szolgálnak a gyűjtő sokoldalú egyéniségére, érdeklődési köreire vonatkozóan; mindeközben a grafikák alkotóiról is sokat elárulnak.

Nagy László Lázár fametszete (1982). Jelzet: Exl.H/151 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Irodalom:

• Belépési nyilatkozat Hegedűs Ibolya nevére, 1979., KBK Irattár
• Benák Katalin: Hegedűs Ibolya (1948–2008). In: Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület jubileumi évkönyve, 1959–2009, Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2009, 64–67.
• Vasné Tóth Kornélia: Csiby Mihály kisgrafikai életműve (Ex librisek, alkalmi grafikák, szabad grafikák), Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2012., 27–31.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Hegedűs Ibolya (1948–2008). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 74.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018., 55–58.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész

Munkatársunk, Deák-Sárosi László A háromszólamú vers – Új magyar verstan (Budapest, Üveghegy Kiadó, 2023) című kötetének kísérőkiadványa, a hangzó Példatár hangfelvételei könyvtárunk támogatásával hangstúdiónkban, a versvideók pedig Interjútárunkban készültek. Az alábbiakban Deák-Sárosi László a hangzó Példatár elkészítésében előadóként részt vett Havas Judit előadóművésszel, irodalomtörténésszel készített interjúját közöljük.
A kötet bemutatója 2023. május 18-án, csütörtökön 16:30 órai kezdettel volt könyvtárunk Ars Librorum terében.

Havas Judit előadóművész, irodalomtörténész könyvtárunk hangstúdiójában

Havas Judit előadóművész, irodalomtörténész felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–könyvtár szakon végezte. 1975 óta előadóművész, azóta folyamatosan szerkeszt és ad elő irodalmi műsorokat versekből, prózákból Magyarországon, a Kárpát-medencében, Európában, Izraelben, Kanadában, Észak- és Dél-Amerikában. Számos hanglemeze, hangoskönyve jelent már meg versekkel, mesékkel, prózákkal. 2003-ban PhD-fokozatot szerzett az ELTE Irodalomtörténeti Intézetében, de már korábban olyan mesterektől tanult beszédtechnikát, művészi beszédet és versmondást, mint Cserés Miklós dr., Latinovits Zoltán, Wacha Imre, Montágh Imre, Török Tamás, Jancsó Adrienne és Ardó Mária. A beszédtechnikát, a művészi beszédet és versmondást maga is tanította és tanítja. Évtizedekig az ELTE BTK-n oktatott, később és jelenleg is, a KRE Pedagógia Karán. Kapcsolódó szakkönyve: Csodaváró hangszer – A művészi beszéd oktatása a mindennapi élet színterein, Budapest, 2018. Verses és mesés lemezein generációk nőttek fel. Jelzésértékű, hogy számos jelentős művészeti és társadalmi elismerése mellett, mint például a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, tavaly, 2022-ben Artisjus-díjban részesült.

Mit jelent Önnek előadóművészként a vers, miért ad elő közreműködőként vagy önálló esteken verseket?

Hogyan fogadta a felkérést, hogy recitáljon el verseket a Deák-Sárosi László által szerkesztett verstani hangzó Példatárban?

Lát-e valamilyen ellentmondást a dallamhangsúlyos nyomatékképzés és korábbi beszédtechnikai, versmegszólaltatási gyakorlata között, vagy ezeket könnyen össze tudta egyeztetni?

Ön szerint akadályozza-e a dallamhangsúly az egyéb művészi előadói eszközöket?

Miben látja ennek az új módszernek a hasznát, alkalmazhatóságát? Kiknek ajánlja?

Milyen irodalmi műsorban vagy önálló verses esteken fog fellépni a közeljövőben?

Deák-Sárosi László interjúja Havas Judit előadóművésszel, irodalomtörténésszel

Versvideó: Vörösmarty Mihály Szózat című verse Havas Judit recitálásában.

A sorozat további részei: Első rész (Jónás Gabriella); Harmadik rész (Lázár Csaba); Negyedik rész (Szemerédi Bernadett); Ötödik rész (Lázár Balázs); Hatodik rész (Simon Péter); Hetedik rész (Széplaky Géza); Nyolcadik rész (Dóczy Péter); Kilencedik rész (Jantyik Csaba); Tizedik rész (Dánielfy Gergely); Tizenegyedik rész

60 Első, három évig tartó indiai utazása során Baktay Ervin Keleti Levelek címmel rendszeresen küldött tudósításokat, útibeszámolókat a magyar napilapok számára, mert ott tartózkodását részben az ebből kapott honoráriumokra, részben festői kvalitásai kamatoztatására kívánta alapozni.

Baktay Ervin Indiában. Siváról készült festménye. In: Tolnai Világlapja, 26. évf., 40. sz. (1926. szeptember 29.), 9. – Törzsgyűjtemény

Először a Magyarságban, majd a Századunkban, a Pesti Hírlapban és az Újságban jelentek meg a cikkei és képes beszámolói.

Indiai képek, Delhi kövei. In: A Magyarság Képes Melléklete, 30. sz. (1927. december 1.), 11. – Törzsgyűjtemény

Egy-egy tudósítását erdélyi napilapok is közölték. A Simlában, India igazi fővárosában című cikkét, amely a Magyarságban jelent meg (1926. szeptember 19., 6.), a Brassói Lapok két részletben adta közre (1926. október 10. 11; október 24., 11–12.). 1927-ben a sepsiszentgyörgyi Székely Népben jelent meg A dhóbi, avagy az indiai háziasszonyok öröme című írása (1927. március 10., 1–2.). Gandhinál tett látogatásáról Baktay 1928-ban a Pesti Hírlapban írt részletesen (Látogatás Mahátma Gándhinál. In: Pesti Hírlap, 1928. július, 29., 48.), pár nappal később a cikk egy részlete az Aradi Közlönyben is napvilágot látott (Az első magyar tudós látogatása Gandhinál. In: Aradi Közlöny, 1928. augusztus 2., 8.). Nyugat-tibeti útjáról is megjelent egy rövid tudósítás, ahová minden támogatás nélkül, saját költségén felszerelt expedíciójával indult el.

Ugyanezt a hírt átvette a kolozsvári Ellenzék is (Tudományos expedíció Kőrösi Csoma Sándor nyomában. 1928. december 2., 5.). 1929 februárjában pedig a kolozsvári Ellenőrben a Pesti Hírlap cikke alapján közölték Baktay Kőrösi Csoma nyomában című cikkét is (Keleti levél. Kőrösi Csoma Sándor nyomában, 1929. február 3., 21–23.). Justh Zsigmondról írt beszámolója 1928. december 30-án jelent meg a Pesti Hírlapban, de pár nap késéssel az Aradi Közlöny és a Temesvári Hírlap olvasóihoz is eljutott a hír. (Egy ismeretlen részlet Justh Zsigmond életéből. In: Aradi Közlöny, 1929. január 4., 5.; Keleti levelek. Magyar író Indiában. Egy angol tábornok följegyzései Justh Zsigmondról. In: Temesvári Hírlap, 1929. január 5., 6.) 
Baktay 1929-ben tért vissza Indiából. 

Baktay Ervin Indiából hozott műkincsei között. In: Képes Pesti Hírlap, 1929. október 5. [2.] – Törzsgyűjtemény

Hazaérkezése után két évvel, 1931-ben a Brassói Lapokban és a Bukaresti Lapokban kezdték el közölni Keleti levelek címmel sorozatát, de itt egy szóval sem utaltak a korábbi, Indiából küldött, Budapesten ugyanezzel a címmel megjelent tudósításaira. A Bukaresti Lapok legtöbb anyagát a Brassói Lapokból vette át, bár kezdetben külön szerkesztőséggel dolgoztak, később azonban Bukarestben már csak egy fiókszerkesztőség maradt, mert a lapot valójában Brassóban készítették. Ezért az önálló anyagok száma egyre csökkent, s végül már csak a fejlécet cserélték rajta.
A Keleti levelek sorozat beharangozóját A modern Kőrösi Csoma Sándor mesél Indiáról a B. L. olvasóinak címmel vezették be.

A lap szerint Baktay nem szorult részletes bemutatásra, hiszen a világszerte ismert orientalista és India-kutató, „a modern, a rádió és repülőgép korabeli Körösi Csoma Sándor”, „a magyar Sven Hedin” rádióban tartott lebilincselően izgalmas előadásairól mindenki hallott. Ezt a meglehetősen túlzó, figyelemfelkeltésnek szánt leírást még meg is toldották a következő szavakkal: „A világ tetején Kőrösi Csoma Sándor nyomában cím alatt megjelent hatalmas útleíró műve olyan feltűnést keltett világszerte, hogy rögtön kiadták angolul és több más nyelven is.” A kötet csak magyarul jelent meg, igaz három kiadást is megért. Minden bizonnyal a lap közönsége e hangzatosra sikerült beköszöntőtől függetlenül is olvasta és követte volna a sorozatot, amelyet a rákövetkező vasárnaptól kezdve naponként közölt a lap.
A Brassói és a Bukaresti Lapokban megjelent Keleti Levelek sorozata nem követte a pesti lapok számára küldött indiai tudósítások sorrendjét, a cikkeket gyakran két részben, vagy nem teljesen azonos címmel adták közre. Az első közlemény 1931. június 7-én jelent meg Bombay címmel (Brassói Lapok, 1931. június 7., 8.), míg az utolsó, az Ahol Buddha megvilágosult s ahol meghalt címet viselő 77. számú levél szeptember 9-én (Brassói Lapok, 1931. szeptember 9., 8.). Találhatunk azonban olyan levelet is az erdélyi sorozatban, amelynek nincs előzménye a pesti lapokban. Ilyen a Brassói Lapok Keleti levelek sorozatának kétrészes beszámolója Jézus állítólagos, Indiában található sírjáról (Keleti levelek 29., 30. „Jézus sírja” Indiában. In: Brassói Lapok, 1931. július 12., 10.; Brassói Lapok, 1931. július 13., 6.). A pesti lapokban nyugat-tibeti útjáról Baktay a Keleti levelek sorozatán belül önálló sorozatban számolt be, Kőrösi Csoma Sándor nyomában / nyomain címmel. Az önálló sorozat számozása azonban következetlen, nem pontosan követte Baktay útját, de az is lehet, hogy az egyes levelek késve érkeztek a Pesti Hírlaphoz és ezért cserélődött fel a sorrend. Mindenesetre ebben a lapban nem jelent meg cikke „Jézus sírjáról”.
A Brassói Lapokban közreadott Keleti Levelek sorozatában Baktay azt írta, hogy Nyugat-Tibetben járva nem mulaszthatta el, hogy az úgynevezett „Ismeretlen Evangélium” felől tudakozódjon.

Notovics szenzációs felfedezéséről, de leginkább annak cáfolatáról, a korabeli magyar lapok is hírt adtak. Műve eredetileg franciául jelent meg, de hamarosan németre is lefordították Die Lücke im Leben Jesu („Hézag Jézus életében”) címmel. Notovics állítása szerint azokra a hiányzó évekre talált magyarázatot a himiszi kolostorban általa felfedezett kéziratok alapján, amelyről az evangéliumok nem írtak, vagyis Jézus tizenkét és harminc éves kora közötti életéről, és kijelentette, hogy akkoriban minden kétséget kizárva Indiában élt. Miklós Géza szerint:

Notovics könyvéről Giesswein Sándor közölt kritikát a Budapesti Hírlapban melyet a következő szavakkal fejezett be:

Pekár Gyula azonban az Athenaeumban megjelent háromrészes (1897. 2. sz., 329–336.; 3. sz., 518–528.; 4. sz. 720–732.) írásában elismerően szólt Notovicsról, akit szerinte dicsőség illet csodálatos és érdekes fölfedezéséért. 

Balogh Elemér – vele ellentétben – inkább a filológusok „száraz”, de jogos érveire támaszkodott a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain, amikor Notovics kijelentéseivel szemben Max Müller, Theodor Nöldeke, Julius Wellhausen és Edouard Schüré állításait sorakoztatta fel (1898. 11. sz., 166–168.; 12. sz., 182–184). 
Nem sokkal a felfedezés után, 1895-ben L. A. Douglas, az ágrai Government College professzora is elutazott Tibetbe, hogy utána járjon a dolognak, de kérdésére a lámakolostor apátja cáfolta, hogy Notovics bármiféle Jézusra vonatkozó kéziratot talált volna a kolostorban. A cáfolat ellenére a szenzációs felfedezés híre nem akart lankadni, időről időre újra szárnyra kapott. 1913-ban egy olasz tudós, F. de Filippi is foglalkozott a kérdéssel, és megállapította, hogy a mű nem egyéb irodalmi szélhámosságnál. Baktay így írt erről a Brassói Lapokban megjelent cikkében.

György János 1914-ben fordította le Notovics könyvét a francia kiadás alapján, a kötet Aradon jelent meg, címlapján a következő szöveggel:

Csak a kötet végén található hirdetésben olvasható a neve, mert a művet 2,50 koronáért tőle lehetett megvásárolni. A szerény szerzőt számos jelzővel tisztelték meg a lapok. A Világ a könyvéről A zsákhordó evangélista címmel közölt kritikát (1914. május 26., 16.). A Székely Népben az Ismeretlen evangéliumról szóló kritika címében a székely Tolsztojként említették György Jánost, aki:

1922-ben a „kolozsvári tolsztojánus” az Ellenzéknek nyilatkozva kifejtette, hogy „az eszmék tisztaságát nem akarja elhomályosítani nevének kiírásával (György János prófétizál. In: Ellenzék, 1922. február 4., 4.). György Jánost egy fényképen is megörökítették, amely Rabindranath Tagore 1926-os budapesti látogatása során készült, a képen másokkal együtt látható, amint a Költőt várja mezítláb ácsorogva az utcán.

György János mezítlábas apostol. In. Pesti Napló, 77. évf., 245. sz. (1926. október 28.), 9. – Törzsgyűjtemény

1926-ban újból írtak a lapok a Notovics-féle kézirat létezéséről. Ekkor Nicholas Roerich expedíciójával kapcsolatban merült fel a hír, aki 1924-ben Ladakhban is járt és állítólag látta a himiszi kolostorban a kéziratot.

Nicolas Roerich. In: Amerikai Magyar Népszava, 37. évf., 39. sz. (1936. február 8.), 1. – Törzsgyűjtemény

A szenzációs felfedezésről szóló hír az erdélyi lapokban is megjelent. Az Aradi Közlönyben Megtalálták Jézus Krisztus vándornaplóját címmel jelent meg tudósítás a három esztendeje Indiában tartózkodó angol Roerich professzor kutatásáról és az általa fellelt szövegek folyamatban lévő fordításáról, amelyek korát a Krisztus születése utáni első századra datálták (Aradi Közlöny, 1926. június 12., 2.). A Temesvári Hírlap Egy új Megváltó-legenda. Jézus Krisztus Indiában járt címmel adta közre, hogy „Roerich Miklós” archaeológus egy tibeti kolostorban páli nyelvű kéziratokra bukkant, amelyek megfejtésén fáradozik (Temesvári Hírlap, 1916. június 13., 4.). Nicholas Roerich, azaz Nyikolaj Konsztatinovics Rerih (1874–1947) nem angol tudós volt, ahogy a cikkekben említették, hanem orosz festőművész, aki 1923-ban indult Ázsiába több évig tartó expedíciójára, beutazta Kasmírt, Tibetet, utazása befejeztével pedig a himálajai Kullu völgyben telepedett le. Indiában behatóan kezdett foglalkozni az indiai és kínai filozófiai-vallási tanításokkal és csodálatos, színgazdag tájképeket festett. A Magyar Minervában magyarul is megjelent egy cikke Képek a lámák birodalmából címmel (Magyar Minerva, 1931, 313–315.) Korábban Párizsban jelmezterveket, szüzséket is készített, pl. a Gyagilev-társulat részére Igor Sztravinszkij Le Sacre du Printemps című művéhez, vagy Borogyin Igor herceg című operájához.
Baktay az „Ismeretlen Evangélium”-mal és Jézus állítólagos indiai sírjával a Brassói Lapokban megjelent cikkén kívül két kötetében is foglalkozott. A világ tetején: Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain a nyugati Tibetbe című művének XVII. fejezetében ejtett szót erről (A világ tetején: Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain a nyugati Tibetbe, Budapest, Lampel, [1930] (A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára). A boldog völgy országa: barangolások Kasmírban címmel megjelent kötetében pedig nemcsak írt róla, hanem egy fényképet is közölt a sírról:

Jézus sírja Indiában. In: Baktay Ervin: A boldog völgy országa: barangolások Kasmírban, Budapest, Franklin (A Magyar Földrajzi Társaság könyvtára), [1934], 131. – Törzsgyűjtemény

Ahogy A világ tetején című művében említette, nyugat-tibeti utazása során betegsége és az idő hiánya miatt nem sikerült eljutnia a himiszi kolostorba. De Lehben utánajárt az „Ismeretlen Evangélium”-ra vonatkozó adatoknak. Sikerült megismerkednie egy leh-i főtisztviselővel, Gulám Mohameddel, aki egy elég hihetetlen történetet adott elő neki. A Brassói Lapokban erről a következőket írta:

De ha a könyv valóban elveszett 1910-ben, akkor Nicholas Roerich sem láthatta ott azt 1924-ben. Baktaynak végül sikerült megoldania a rejtélyt, hogy mi lehetett az ismeretlen evangélium körüli hit alapja. Gulám Mohameden keresztül megismerkedett azzal a szektával, amelynek ő is a tagja volt.

A cikk folytatásában, a második részben a szekta alapításáról és elterjedéséről írt bővebben Baktay. A szektát 1891-ban alapította Kadianban egy Mirza Gulám-i-Ahmed nevű muzulmán, aki magát, mint Jézus földi helytartója proklamálta:

• 
• 
• 

A himiszi kolostorba nem jutott el Baktay, de Srínagarban járva nem mulasztotta el felkeresni Jézus állítólagos sírját, amelyet a kadiani szekta hívei nagy tiszteletben tartottak, erről nemcsak a friss virágok, hanem az ablakrácsokra kötözött színes szalagok, fogadalmi emlékek is tanúskodtak.

Baktay könyveiről az erdélyi folyóiratok is közöltek kritikát. 1930-ban A világ tetején című kötetéről Tulogdy János számolt be a Pásztortűz hasábjain:

Baktay Kőrösi Csoma nyomában tett expedíciójáról pedig azt írta, hogy „tette a legszebb emlék, amit magyar ember állíthatott e férfiú haló porai fölé.” Erdélyben Baktay nevét szorosan összekapcsolták Kőrösi Csoma Sándoréval, hiszen, ahogy a Keleti Levelekben is írta, ő volt az első magyar, aki először járt Csoma nyomdokain.

Baktay Ervin: Kőrösi Csoma Sándor a tibeti lámák közt. In: Pásztortűz, 16. évf., 21. sz. (1930. január 19.), 479. – Törzsgyűjtemény

Így érthető, hogy Baktayt kérték fel Csoma születésének 150. évfordulóján a Keleti Ujság ünnepi cikkének megírására. (Százötven évvel ezelőtt született Kőrösi Csoma Sándor. Baktay Ervin, aki néhány évvel ezelőtt megismételte a Kőrösi Csoma útját Ázsiában, írta a Keleti Újság ünnepi cikkét. In: Keleti Ujság, 1934. április 4., 5–6.). 1938-ban is büszkén említette ezt a tényt a Keleti Ujságban Szefeddin Sefket Beynek:

1942-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kőrösi Csoma Sándor-emlékkiállítást rendezett, amelynek kurátora a kolozsvári egyetem professzora, Felvinczi Takáts Zoltán volt. A kiállításhoz kapcsolódóan Baktay vetítettképes előadást tartott nyugat-tibeti expedíciójáról, melyet a következő szavakkal ajánlották a Keleti Ujság olvasói figyelmébe:

A lelkes közönség a helyszíni beszámoló szerint az előadást tapsorkánnal köszönte meg.

Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Gizella királyné a magyar koronázási palást Kapisztrán téri bronzmásolatán. A kép forrása: Wikipédia

Az első magyar királyné, a kora középkor Európájában vezető dinasztiának számító Liudolf-házból származó Boldog Gizella megítélése a történeti kutatásoknak köszönhetően sokat változott. Az elbeszélő források egy része mostohán bánt vele. Az ezekre is épülő, többek között az István a király című rockoperából is jól ismert képet, amely szerint Gizella „unta a politikát” és úgy vélte, Istvánt „ráncba kell szedni, hogy beérje Europapát”, a kutatásnak sikerült megcáfolnia.

Élete, családja

Gizella 984 körül született. Ekkor még apja az Enns háborúban állt későbbi apósával, Géza magyar fejedelemmel, aki miután 972-ben békekövetséget küldött a császárhoz, kiváló politikai és diplomáciai érzékkel 995-ben a legerősebb nyugati dinasztiából kért feleséget fia számára.
A kiszemelt ara a Liudolf-ház utolsó tagja volt. A családból összesen négy német-római császár került ki, köztük a birodalom megszervezője I. (Nagy) Ottó, aki Gizella nagyapjának egyik bátyja volt. Ő győzte le a magyarokat 955-ben Augsburg mellett, és hozzá küldött követeket Géza fejedelem előbb 971-ben, papokat kérve, hogy a keresztény missziót véghez vigyék, majd két évvel később is, a quedlinburgi birodalmi gyűlésre is, ahol békét ajánlott és lemondott az Ennsen túli területekről. Gizella fivére II. (Szent) Henrik német-római császár volt.
Az esküvő után a királyné kíséretével érkezett az újonnan alakuló magyar államba, ahol tovább folytatódott a keresztény berendezkedés kiépítése, megszilárdítása. Ennek fontos momentuma volt a Koppány vezette lázadás leverése, amelyben a Gizellával érkezett bajor kíséret és sereg is segítette a magyar uralkodót.

A bajor származású Vencellin lefejezi Koppányt a Képes Krónika miniatúráján. A kép forrása: Wikipédia 

A dinasztikus kapcsolatnak és István diplomáciájának, belső rendelkezéseinek köszönhetően Magyarország helyzete egyre jobban megszilárdult Európában.
Gizella kísérete mellett telepesek is érkeztek az országba, erre a legszembetűnőbb példa a Beszterce melletti Királynémeti, amelyet a 12. században villa Bavarica, vagyis „bajor falu” néven ismertek, de a szatmárnémeti telepesek 1230-ból ismert hagyománya is megemlítendő, e szerint őseik Gizella királyné idején költöztek Magyarországra.
Nagyon érdekes vita alakult ki arról, hogy vajon megkoronázták-e Gizella királynét, vagy sem. István koronázási szertartásából nem egyértelmű e tény. István nagyobb legendája szerint az uralkodó:

Gizella azonban kétséget kizáróan rendelkezett koronával, esetleg többel is, hiszen az első magyar királynét koronával a fején ábrázolja két egykorú tárgyi emlék. Az egyik az István által a székesfehérvári egyháznak 1031-ben adományozott miseruha, melyet utóbb átalakítottak és évszázadokon át a magyar királyok koronázási palástjaként szolgált.

Gizella a koronázási paláston, kezében a székesfehérvári bazilika kicsinyített másával. Forrás: Wikipédia 

A másik tárgy az úgynevezett Gizella-kereszt, amelyet a királyné 1006-ban elhunyt édesanyja niedermünsteri sírjára készíttetett. Gizella koronájáról írott forrás is szól: ezt 1217-ig a veszprémi egyházban őrizték, míg a szentföldi hadjáratra induló II. András király magával nem vitte és pénzzé nem tette Palesztinában. Ha tehát a legenda szövege a valóságnak megfelelően közli a Gizella királynévá avatásán történteket, akkor okkal gondolhatjuk, hogy Gizellának nem helyeztek diadémot a fejére, hanem a hozzá köthető korona (vagy koronák) csak fejék(ek) lehettek.

Gizella-kereszt, Residenzmuseum, Schatzkammer (München). A kép forrása: Wikipédia 

Istvánnak és Gizellának két gyermeke biztosan született, közülük Ottó herceg nem érte meg a felnőttkort, Szent Imre herceg pedig egy vadászbalesetben halt meg, 1031-ben. Miután István 1038. augusztus 15-én elhunyt, örököseként Orseolo Péter, majd harcok során Aba Sámuel szerezte meg a trónt. Magyarországon az Árpád-korban a gyermektelen özvegykirálynék elűzése nem volt szokásban, és a Szent István halálakor gyermektelen Gizella úgy döntött, hogy itt marad. A róla elterjedt negatív kép kulcsmomentuma az az Imre herceg halála utáni epizód, miszerint Gizella Szent István akaratával szemben, aki Vazult akarta megtenni utódjául, Orseolo Pétert támogatta, hogy német iga alá hajthassa az országot, sőt Vazul megcsonkításához is köze volt.

Ezt a képet a krónikák egy része erősítette csak, és későbbi művekben maradt meg. Sokkal biztosabb, hogy I. István utódát reálpolitikai megfontolásból jelölte ki. A 11. századi magyar uralkodókról, köztük Orseolo Péterről meghallgathatnak egy beszélgetést ezen a linken.
Az első magyar királyné 1044-ben Passauban telepedett le, belépett a helyi bencés apácakolostorba, melynek később főnökasszonya lett, egészen 1065-ben bekövetkező haláláig. Sírja ma is népszerű zarándokhely. Gizellát 1911-ben avatták boldoggá.

Magyarországi Boldog Gizella sírja a passaui Niedernburg bencés kolostorban. A kép forrása: Wikipédia 

Oklevélkiadás, alapítások, adományok

A magyar királynék oklevéladása a hazai latin nyelvű írásbeliséggel egyidős. Erre a bakonybéli apátság javainak 15. századi jegyzéke szolgál bizonyítékul, amely Gizella királyné az apátság számára tett adományait is tartalmazza. Bár a királyné oklevelét szó szerint nem említi, a szöveg egyes szám első személyű névmást és igealakokat használ, vagyis a jegyzék írója valószínűleg Gizella királyné oklevelének felhasználásával dolgozott. Ezt a feltételezést erősíti, hogy 1508-ban még a bakonybéli monostor birtokában volt egy Gizella királyné által adományozott imakönyv, amely a monostor kiváltságleveleit is tartalmazta. Gizella oklevele után azonban az első eredetiben is fennmaradt királynéi oklevél csak 1224-ből ismert.

Szent István és Gizella királyné szobra Veszprémben. Ispánki József alkotása (1938). A kép forrása: Wikipédia

A veszprémi egyház alapítását Gizellának, a magyarországi püspökségek létrehozását viszont férjének, Szent Istvánnak tulajdonítja a hagyomány. Gizella királyné bőkezűen hozzájárult a veszprémi egyház felszereléséhez, és kétségtelen, hogy alapításában való közreműködése révén jött létre a veszprémi egyház és a magyar királynék bensőséges kapcsolata. A veszprémi egyház feletti királynéi kegyuraság közismert volta szolgált az alapjául annak a hagyománynak, mely sírját Veszprémbe helyezte. Jóllehet Veszprémből egyetlen királynéi temetkezésről sincs minden kétséget kizáró hitelességű adatunk, mégis a 14. század végén a veszprémi egyházat a magyar királynék szokásos temetkezőhelyeként említik. Szent István és Gizella közös alapítása az óbudai Péter és Pál-templom is, amelyet a Képes Krónika is megörökített.

Szent István és Gizella a Képes Krónikában az óbudai templom alapításakor. A kép forrása: Wikipédia

Az első magyar királyné méltó társa volt államalapítónknak, és bár uralkodói tevékenységéről kevés írott forrás maradt fenn, talán nem túlzás társállamalapítónak nevezni, aki férje politikai elképzeléseit kíséretével együtt mindenben támogatta.

Felhasznált irodalom források:

• Csákó Judit: Kegyes királyné vagy rosszakarat mérgével teli vipera? In: Századok, 152 (3). 2018. 543-590.
• Képes Krónika. Ford. Bollók János. Az utószót írta, a függeléket és az irodalomjegyzéket összeáll. Szovák Kornél, a jegyzeteket kész.: Szovák Kornél, Veszprémy László, Budapest, Osiris (Millenniumi magyar történelem. Források), 2004.
• Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik: a királynéi intézmény az Árpádok korában, Budapest, MTA Történettudományi Intézet (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok), 2005.

Orsós Julianna (ELKH-OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport)

Szentgyörgyi Albert (1893–1986) így vall a sportról:

A Nobel-díjas magyar tudós gyönyörű szavait a sportról ma már nem mindig érezzük aktuálisnak. Sajnos, a pénz hatalma mindenféle formában (bunda és doppingügyek, az üzlet és a sport összefonódása stb.) gyakran aláássa a sportban rejlő pozitív lehetőségeket. Mégis, a sport világszerte hatalmas népszerűségnek örvend, és a szurkolók, ha nem is ismerik a fenti sorokat, ezt várják a sporteseményeken látható versenyektől, versenyzőktől: komolyan vett játékot, tiszta küzdelmet, a munka és a kitartás győzelmét.
Magyarországon mindig is nagyon népszerű volt a sport, elmondhatjuk, hogy sportszerető nemzet vagyunk. Ez vált „hivatalossá” akkor, amikor az Országgyűlés 2000-ben elfogadta a CXLV. törvényt a sportról, melynek 14. paragrafusa így fogalmaz: „A Magyar Sport Napja minden év május 6-a”.
Miért éppen erre a napra esett a választás?
Gróf Esterházy Miksa (1837–1883) kezdeményezésére a kontinens első sportegyesületeként 1875-ben alakult meg a Magyar Athletikai Club. Alapítóként ő volt a klub első elnöke is. Könyvtárunk Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában megtalálható a MAC első alapszabálya, melyben két fontos dolgot fogalmaznak meg a Club feladataként: „Magyarországon az athletika terjesztése és szervezése”, illetve athletikai viadalok szervezése országszerte. Érdekesség az alapszabályban az alapító tagok névsora is. A név mellett szereplő összeg az az összeg, amelyet az egyes alapító tagok „az egylet czéljaira egyszer s mindenkorra” befizettek.

• 
• 
• 

A MAC 1875. május 6-án rendezte meg első nyilvános, szabadtéri atlétikai sportviadalát, mely első volt a kontinensen is. (Ezt megelőzően Oxfordban tartották 1850-ben az első nyilvános atlétikai versenyt.) A nagyszabású versenyt a lipótvárosi Újépület kaszárnya udvarán rendezték meg, mely a mai Szabadság téren állt. A versenyszámok: sík- és gátfutás, súlylökés, távolugrás és magasugrás, valamint ökölvívás voltak. Ekkor még nem avattak minden számban bajnokot, hanem kijelöltek egy versenyszámot, melynek győztese elnyeri a verseny bajnoki címét. Ezen a versenyen a 2 mérföldes (valamivel több, mint 3 km) futás lett ez a szám. A bajnoki címet Porzsolt Ernő nyerte el 12 perc 36 másodperces eredménnyel. Összehasonlításul: a mai 3000 méteres szabadtéri síkfutás világcsúcsa egy közel 25 éves rekord: 7:20:67, a magyar csúcs pedig 7:47:4, amelyet 1983-ban futott K. Szabó Gábor.

• 
• 

A magyar sport napja minden sportág ünnepe, de mivel egy atlétikai verseny kapcsán választották ki, foglalkozzunk továbbra is az atlétikával. Az 1875-ös versenyt követően a sportág egyre népszerűbb lett Magyarországon. Az évek, évtizedek során folyamatosan alakultak egyesületek, épültek atlétikai pályák és rendeztek számtalan versenyt.

• 
• 
• 
• 

Mi lehet az oka az atlétika népszerűségének? Az atlétika a természetes mozgásformákon alapul: járás, futás, ugrás, dobás – a hétköznapi életünknek is része és minden sportág alapja. Ezeket a mozgásformákat tudjuk a legkönnyebben elvégezni, felszerelés sem nagyon kell hozzá. A futás amatőr szinten is az egyik legnépszerűbb sportnak számít. Az atlétika továbbá azért is népszerű, mert ebben a sportban a legkevesebb a bírói tévedés esélye. Itt nem pontok, hanem másodpercek és centiméterek döntenek, ha valaki előbb ér célba, nagyobbat ugrik vagy dob, egyértelmű az elsősége.
Már az ókori olimpia első versenyszáma is atlétikai verseny volt, a stadionfutás, és az első újkori olimpiától, 1896-tól kezdve minden olimpiai játékon szerepelt az atlétika valamelyik versenyszáma. Érdekes, hogy az első szabadtéri világbajnokságot a sportágban csak 1983-ban rendezték meg Helsinkiben, az első fedettpályás világbajnokságot pedig 1987-ben Indianapolisban. A magyar sportolók atlétikában is nagy sikereket értek el. Az olimpiák során 10 aranyérem született ebben a sportágban, elsősorban dobószámokban. Álljon itt a győztesek névsora: 1900. Párizs – Buer Rudolf diszkoszvetés, 1936. Berlin – Csák Ibolya magasugrás, 1948. London – Németh Imre kalapácsvetés, Gyarmati Olga távolugrás, 1952. Helsinki – Csermák József kalapácsvetés, 1968. Mexikóváros – Zsivotzky Gyula kalapácsvetés, Németh Angéla gerelyhajítás, 1976. Montreál – Német Miklós gerelyhajítás, 1996. Atlanta – Kiss Balázs kalapácsvetés, 2012. London – Pars Krisztián kalapácsvetés. A világbajnokságok során eddig egy magyar elsőség született, 2018-ban a birminghami fedett pályás világbajnokságon lett világbajnok Márton Anita, ő a magyar atlétika első világbajnoka.

• 
• 
• 

Ugorjunk egy nagyot az időben! Ha már az atlétikáról volt szó, nem lehet nem megemlíteni, hogy ebben az évben a szabadtéri atlétikai világbajnokságot, amely az olimpia és a labdarúgó világbajnokság után a harmadik legnagyobb sportesemény a világon, Budapesten rendezik!

• 
• 

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Telekes Béla vasúti igazolványképe. Budapest, 1908. – Petőfi Irodalmi Múzeum. Jelzet: PIM F.219

Egy különleges, színháztörténeti új szerzemény, Telekes Béla Fekete gályán című verseskötete alkalmul szolgálhat arra, hogy bemutassuk ezt a mára már kissé elfeledett költőt, műfordítót, ahogy már a kortársai is nevezték, a Nyugat első nemzedékének legöregebb költőjét. Ezt az újonnan beszerzett kötetet az teszi egyedivé, hogy benne több helyen a szerző saját kezű javítása, kiegészítése is megtalálható.

Telekes Béla: Fekete gályán. Versek és Rákóczi. Drámai költemény, Budapest, A szerző kiadása, Kellner Albert könyvnyomdája, 1936. Címlap Telekes Béla ajánlásával – Színháztörténeti és Zeneműtár

S valóban, a Szabad Nép híradása szerint (62. sz., 1947. március 15.) a Rádió Budapest II. műsorán 1947. március 15-én 19 órakor: „Telekes Béla verseiből előad Bartos Gyula.”

Bartos Gyula. 1947 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KA 3677/9

A kötetben szereplő ötfelvonásos drámai költeményét, a Rákóczit már 1906-ban, a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulója és Rákóczi és bujdosótársai hamvainak hazahozatalának évében leközölte karácsonyi mellékletében a Vasárnapi Ujság (53. évf. 52. sz. 1906, 34–47.)
II. Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulója alkalmából, a fejedelem halálának napján, 1935. április 8-án hangjátékként is sugározta a Magyar Rádió.

Rákóczi. Történelmi dráma öt felvonásban. Az előadás időpontja és a szereposztás, 20. In: Rádióélet, 7. évf. 15. sz. 1935. – Törzsgyűjtmény

Már az előbb említettek alapján is sejthetjük, hogy a szerző nem áll távol a színpadtól…
De ki is volt Telekes Béla, költő, színdarabíró, műfordító?
Telekes Lajos, eredetileg Klein, „M. Kir. pénzügyi számtanácsos”, illetve bányatiszt és Menzel Kornélia fia Felsőtelekesen született, Abaújban, magyarosított nevét is innen vette. Felesége Soós Erzsébet volt. Házasságukból hat gyermekük született.
Már a selmecbányai líceum diákjaként is ír verseket. A nála négy évvel fiatalabb Ady, akit igazi költővé az Új versek című kötete (1906) avatott, ugyanebben az évben számolt be költőtársa új verseskötetéről:

Telekes Béla alkotói sokszínűségét mutatja többek között az is, hogy operettszöveget írt Jókai A Damokosok című regénye nyomán. A Cserkeszleány (zenéjét szerezte Metz Albert) bemutatója a Népszínházban volt 1907. március 7-én.

Cserkeszleány. Operette 3 felv. Szövegét írta Telekes Béla. Zenéjét szerzé Metz Albert. Zipser és Fia, [1907.] Kottacímlap – Színháztörténeti és Zeneműtár

Komoly klasszikusok avatott tolmácsolója volt Shakespeare-től Molière-en át Ibsen Hedda Gabler című színművéig. De Maurice Maeterlinck Kék madarát, ezt a „tündéries színjátékot” is ő fordította le, melynek a fordító jellegzetes apró gyöngybetűit őrző eredeti szövegkönyvét Színháztörténeti és Zeneműtárunk őrzi. Edmond Rostand A regényesek vígjátéka mellett A samárjai asszonyt fordította le. Ez utóbbi 1907-ben meg is jelent. Eredeti kéziratát Színháztörténeti és Zeneműtárunk őrzi.

• 
• 
• 
• 

Vallásos tárgyú színpadi műve mellett ki kell emelni egy különleges vállalkozását, mellyel sok-sok év alatt készült csak el. Ez Dávid 150 zsoltárának újrafordítása, amely egyúttal a mélyen vallásos evangélikus költő igazi csendes, őszinte hitvallásának is tekinthető. A nála jóval fiatalabb, kálvinista gyökerű Szabó Lőrinc is lelkesen fogadta és ismertette ezt a hatalmas munkát:

Visszatérve drámafordításaihoz, Shakespeare-től a Rómeó és Juliát és a Hamletet fordította le 1902 és 1903 körül.

Nádasdy Ádám, a nyelvész, angol-amerikanisztika professzor, aki szintén lefordította a Hamletet, egy egész tanulmányt szentelt a dráma magyar fordításai összevetésének. Ennél a résznél így vélekedik:

Nem is beszélve Hamlet utolsó szavairól: „Holtnak hallgatás!” Arany János ismert, és máig elfogadott „A többi, néma csend.” megoldása helyett.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az akkor még fiatal költőnek nem okozott komoly gondot, és lelkiismereti kérdést is, hogy majd ő jobbat fordít Aranynál, de a kecsegtető ajánlatnak, a kiadó részéről történő felkérésnek nem tudott ellenállni, s egyes részei valóban – legalábbis irodalomtörténeti, fordítástörténeti szempontból, ha létezik ilyen egyáltalán – elgondolkodtatók.
Állítólag a Hamlet Magyar Színházban történő felújításakor, 1930. március 7-én Beregi Oszkár a dán királyfi utolsó szavait a Telekes-féle megoldással fejezte be…
S amíg Ady Telekes verseit dicsérte, Kosztolányi – már talán latolgatva saját Rómeó és Júlia-fordítását, azon méltatlankodik, hogy a színházak:

Molière Mizantróp című színműve fordítása ürügyén Telekes Béla magáról a fordításról is vall:

Érdemes Telekes Béla fordítói tehetségének megítélésére elolvasni a magyar közönség számára oly jól ismert Edgar Allen Poe-verset, A hollót az ő változatában, melyet – szinte egymással versengve – oly sok kiváló költőnk fordított le.

De az emlékek közt kutatva keserédesen mondja a költő:

Ehhez a múltidéző, furcsa képhez, hangulathoz kapcsolódik Telekes Béla és dr. Mikler Gusztáv időskori barátsága történetének felidézése. Telekes Béla e blogbejegyzés címéül választott Naphegyre Éjvölgyből című versét barátjának ajánlotta.
Mikler Gusztáv és Telekes Béla A Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetemen almanachja, 1882–1893. tanúsága szerint ugyanakkor jártak a budapesti egyeteme. A régi-új barát, költői álnevén Mikolth, azaz dr. Mikler Gusztáv ügyvéd, városi főügyész Trianon után Zólyomból kényszerült Magyarországra áttelepülni. Drottner Arankával kötött házasságából két leány született, Edit és Aranka.
A vers keletkezése idején, azaz 1928-ban is Telekesék Rákosligeten, a XIX. utca 2. szám alatti kis kertes házban laktak.

Dr. Mikler Gusztáv – Magántulajdon

S bár Mikolth egy időre kissé elszakadt az irodalomtól, írói, műfordítói vénáját nyilván édesapjától, Mikler Sámuel besztercebányai evangélikus lelkésztől is örökölte, aki a prédikációírás mellett megírta temploma történetét, de még jóval korábban elsőként fordította le a Gudrun-eposzt. Kéziratát Kézirattárunk őrzi.

Telekes Béla kezében Válogatott verseivel, Budapest, 1958. – Petőfi Irodalmi Múzeum. Jelzet: PIM F.230

De szóljon maga az idős költő a Bartos Gyulával való barátság mellett erről a másik, szintén több mint fél évszázados barátságról, a mindkettőjük „sok évtizeden túl külön utakon ugyanegy sorsúvá testvériesedett életéről” Mikolth Gusztáb tervezett verseskötetének előszavából. A kézirat e sorok írójának tulajdona. A tervezett verseskötet sajnos nyomtatásban nem jelent meg.

Telekes Béla: Sírig – Síron túl. Mikolth – Dr. Mikler Gusztáv – versei. Kézirat – Magántulajdon

Telekes Béla emlékét szülőhelyén, Felsőtelekesen ma is ápolják. Emléktábla áll a művelődési ház falán, az általános iskola és az egyik utca is az ő nevét viseli.
Budán pedig, utolsó lakhelyén, a Vízivárosban, a Csalogány utca 41-ben lévő ház falán emléktábla áll, egy tőle származó idézettel: „Amig szívünkben hő élet lobog még, / Be tudjuk várni, hogy kihajnalodjék”.

• 
• 

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

„Fülep, a maga honfitársa azt mondja, hogy maga egy csodálatos színházművész.” („Fülep, your countryman, tells me you are a wonderful theatre artist.”) Ezekkel a szavakkal vezette be Hevesi Sándorhoz intézett kérését 1908 februárjában írt levelében Edward Gordon Craig, színész, rendező, grafikus és színpadi tervező, aki emellett a 20. század első felének egyik meghatározó színházelmélet-alkotója is volt. Arra kérte Hevesit, legyen az ekkor induló The Mask című folyóirat munkatársa, magyarországi, valójában inkább budapesti kapcsolata.

Jelenlegi tudásunk szerint – kisebb megszakításokkal – 1933-ig igen élénken leveleztek. Bár Hevesi nem lett a The Mask háziszerzője, a folyóiratban egyetlen tanulmányán kívül (Shakespeare as scenographer, 1909. júl.) csak egy hosszabb, az európai Nemzeti Színházakról feltett körkérdésre adott válasza jelent meg (1909. okt.), de a Craig szerkesztette és nagyrészt saját maga írta lap gyakran említi Hevesit a kortárs színházművészet elismert alkotójaként.

Edward Gordon Craig (1872–1966) az 1900-as évek elején. A kép forrása: Wikimédia

Ismeretségüket Fülep Lajos, művészettörténész, művészetfilozófus, református lelkész közvetítette, aki Gordon Craiggel Firenzében találkozott, Hevesit pedig a Magyar Szemle című katolikus társadalmi-irodalmi folyóirat írói-szerkesztői köréből ismerte.
A Nagykanizsáról induló Hevesi-Hoffmann Sándor a budapesti egyetem jogi, majd bölcsészettudományi karán tanult (ez utóbbin filozófiát), miközben 1891-től tíz éven át a Magyar Szemle művészet- és színikritikusa, 1906-ig belső munkatársa volt. Az, hogy hivatalból figyelemmel kísérte a budapesti színházi életet, eleven vonzódását az irodalomhoz, filozófiához, esztétikához megtoldotta a dráma és a színjátszás elméleti kérdései iránti érdeklődéssel. A Magyar Szemle (és a Szemlén kívül jó néhány folyóirat) nemcsak színházi bírálatainak adott teret: Hevesi írt tanulmányt a modern irodalomról (1893), a népszínműről (1891), Szophoklész Oidipusz-trilógiájáról (1891), a színpadi realizmusról (1892), Meghasonlott lelkek címmel drámaelemzés-sorozatot közölt (1897), melyben Christopher Marlowe az 1590-es évek elején született Doktor Faustusa éppúgy helyet kapott, mint Henrik Ibsen 1886-os Rosmersholmja. Drámaíró papok című sorozatában (1899) pedig portrékat rajzolt Gandersheimi Hrotsvitháról és a spanyol 16–17. század íróiról. 1896-ban jelent meg első tanulmánykötete, a Dráma és színpad (Bp., Singer és Wolfner, 1896.). Az 1890-es években már próbálkozott drámaírással is. Elsőként A kandalló mellett című dialógusa látott napvilágot: a 19. században divatos, kétszereplős kis jelenetben a Marquis és a Marquise elképzelt gyermekükről folytatott házastársi vitát. (Magyar Géniusz, 1893/44., 45., 285–286., 298–299.)
Fiatalkori, sokrétű kíváncsisága, a színház- és drámaelmélet-ismerete, a filozófiai, esztétikai, művészeti, irodalmi tájékozottság, az íráskészség élete végéig elkísérte. Hevesi Sándor a róla fennmaradt fényképek jó részén íróasztalnál ülve vagy állva, esetleg könyvet lapozgatva, könyvespolc előtt látható, „tanult” színházcsinálóként, színházi szakemberként.

Hevesi Sándor az 1930-as években. In: Színházi Élet, 1935/43. sz., 85. – Elektronikus Periodika Archívum

A Magyar Szemle, a Magyar Géniusz, a Magyar Szalon, a Művészet újságírói-szerkesztőségi körei kapcsolták be Hevesit abba a szellemi körbe, amely 1903-ban elindította a Thália Társaságot (Benedek Marcell, Bánóczi László, Lukács György, Márkus László), 1906-ban a Szerda című tudományos és művészeti lapot (szerzői körében Bíró Lajossal, Jób Dániellel, Kaffka Margittal, Fenyő Miksával, Lukács Györggyel, Hevesi Sándorral, Ady Endrével, Ambrus Zoltánnal), 1908-ban a Nyugatot. 1911-ben A szellem című filozófiai folyóiratot Hevesi együtt szervezte és szerkesztette Fülep Lajossal és Lukács Györggyel.

Hevesi színjátszáshoz kapcsolódó pályáján 1902 volt az első fordulópont: a Nemzeti Színház rendezője lett, igaz nem foglalkoztatták túl sokat, így maradt ideje másféle ügyekre is.
Benedek Marcell 1934-ben a Thália Társaság születéséről a következőket írta:

A modern színházi együttes és játékstílus kialakításában és továbbörökítésében a Tháliának meghatározó szerepe volt, hangsúlyozott egységes stílusa elsősorban Hevesi Sándornak köszönhető, és annak, hogy a társaság színészei elfogadták Hevesi irányítását, és alávetették magukat a modern értelemben vett rendező fegyelmének. Hevesi elve a stílusok sokfélesége, sokszínűsége volt, de egy műalkotáson, egy előadáson belül egységes formanyelvet követelt. Az, ami a Thália produkcióiban legfeltűnőbb volt, amit a kritika legtöbbször említett, az az egyes, természetes átéléssel megoldott alakítások harmonikusan összehangolt együttese. 

Ignotus leírásából André Antoine-nak, a párizsi Théâtre Libre vezetőjének gondolatai köszönnének vissza (a színpadon a mindennapi életet kell láttatni, ahogy zajlik), ha nem venné észre azt, aminek mestere a moszkvai Művész Színházban Konsztantyin Sztanyiszlavszkij volt: a „mindennapi élet” ebben az esetben a drámai alak belső élete, a színész ezt teremti meg, és ezt közvetíti a színpadról.

Forgács Rózsi mint Klára Friedrich Hebbel Mária Magdolna című drámájában. Thália Társaság, 1905. ápr. 12. Pejtsik Károly felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár, ltsz. 1955/4486

A színészi játék megújításában az 1900-as években eddig jutott a Thália, e téren pályája során Hevesi elképzelései árnyaltabbak lettek, kísérletező kedve nem lanyhult, de amikor a 20. század első felének színházmegújító elméleteiről gondolkodott, a színészi játékkal kapcsolatban mindvégig Sztanyiszlavszkijét vélte legközelebb állónak saját elgondolásaihoz.

Az előadás magva a dráma, vallotta Hevesi, természetesen hozzátéve: a szerzői írott szöveget használó színház megszületése óta. Ennek mentén húzta meg a vonalat Craig rendkívüli hatásúnak tartott teóriája és saját színházi világa, illetve gyakorlata között.

Craig színpadi „forradalma” mindenképpen erősen hatott Hevesire, bár fenntartásai már az 1900-as években is voltak.

Mindenesetre Craig 1908-ban Hevesi Sándornak ajánlotta az eszményi színészről szóló Übermarionett-elméletét, On the Art of the Theatre című könyvének második kiadása pedig Hevesi Sándor előszavával jelent meg 1911-ben.
A „sokféle stíl” a műből kiinduló előadásmód megtalálását jelenti. Hevesi 1912 és 1914 között az Operaház főrendezője volt, és ennek a törekvésnek a jegyében állította színpadra Bánffy Miklós intendánssal, tervezővel együtt Mozart két operáját, a Varázsfuvolát (1913) és a Szöktetés a szerájbólt (1913): rokokó jelmezekkel és díszletekkel.

• 
• 

A stíluskérdés és a színész játékkal való kísérletezés vezette Hevesit akkor is, amikor a Nemzeti Színházban klasszikus vígjátéksorozatot rendezett, melynek keretében színre vitte Ludovico Riccoboni (1676–1753) olasz színész, 1716 és 1731 között a párizsi Comédie-Italienne igazgatója, A bizalmatlan (Le Défiant) című commedia dell’arte szcenáriumát.

Váradi Aranka mint Flaminia és Mészáros Alajos mint Mario A bizalmatlan című commedia dell’artéban. Nemzeti Színház, 1912. máj. 1., Goszleth felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár, Jelzet: KA 4052/5

William Shakespeare drámáinak, a Shakespeare korabeli színpadnak, a shakespeare-i dramaturgiának a tanulmányozása vezérfonal volt Hevesi Sándor egész színigazgatói és rendezői pályáján. 1902-ben Beöthy László, a Nemzeti Színház fiatal és reformer igazgatója három klasszikus, Shakespeare Cymbeline-je és Antonius és Cleopatrája, valamint Molière Úrhatnám polgára új szcenáriumának elkészítésével bízta meg, a Sok hűhó semmiértet Hevesi maga választotta. Azonnal beleütközött a Shakespeare-művek korabeli játékhagyományába, amely a sokjelenetes drámák színpadi miliőjét számtalan függönyleeresztés mögötti átdíszletezéssel akarta minél élményszerűbbé tenni. A Sok hűhó semmiértet addig öt felvonásban, tizenhét színtérváltozással adták elő, Hevesi három díszletben játszódó négy felvonásra vonta össze a helyszíneket. A 19. századi Shakespeare-játszás és a shakespeare-i dráma dramaturgiája között tapasztalt ellentmondást 1911-ben, a Nemzeti Színház Hamlet-felújításában a Shakespeare-színpad (részleges) rekonstruálásával oldotta fel.

Újváry Ignác színpadvázlata a Hamlethez. Nemzeti Színház, 1911. máj. 5. In: Magyar Iparművészet, 1913/4., 36. – Elektronikus Periodika Archívum

Hevesi újra- és újra színpadra állított Shakespeare-műveket újrafogalmazási szándékból is, de 1922 és 1933 között, a Nemzeti Színház igazgatójaként műsorpolitikájának egyik alapja a klasszikusok műsoron tartása volt, ciklusokat, sorozatokat játszatott Shakespeare (1923, 1926, 1931), Molière (1926–27) és Henrik Ibsen (1928) drámáiból.
Madách Imre Az ember tragédiáját többször színpadra állította, először 1908-ban, a Népszínház-Vígopera főrendezőjeként, majd a Nemzeti Színház igazgatójaként, 1923-ban, 1926-ban és 1929-ben. Az 1923-as előadás színek színjátéka volt, ahol minden Tragédia-színbeli vízió látványának alaptónusát egy-egy szín (például Egyiptomban – sárga és kék, Athénban fehér) határozta meg. Az 1926-os Tragédia-előadás Úr és Lucifer küzdelmeként értelmezte a művet, misztériumjátékként, hármas tagolású, középkori misztériumszínpad keretében.
Úgy tűnik, Hevesi mindent „kihozott” a századelőtől bontakozó új színházi gondolkodásból, amit a Nemzeti Színházat kötő műsorpolitikai kényszerek és egy színházi nagyüzem mindennapi működése megengedtek. 1924-ben Sebestyén Károly így jellemezte a „modern magyar Shakespeare-színpadot”.

Hevesi Sándor 1902-től harminc évet töltött a Nemzeti Színházban. 1932-ben – gyilkos és méltatlan, antiszemita felhangoktól sem mentes parlamenti interpellációk, sajtótámadások és minisztériumi vizsgálat után – mondatták le igazgatói tisztéről. Utolsó éveiben a budapesti Magyar Színház főrendezője volt, nevéhez a színház két legendás sikere fűződik: Shakespeare III. Richárdja (1937) és Heltai Jenő A néma leventéje (1936).

Heltai Jenő vígjátéka 100. előadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT SZL MagyarSz 1936.06.27

Hihetetlen munkabírása volt. Színházigazgatói, rendezői, dramaturgi munkája mellett számtalan kis jelenetet és kabarédarabot, valamint táncjátéklibrettókat készített (Ámor játékai, 1913). Első többfelvonásos színművét, Az apja fia című vígjátékot, 1911-ben mutatta be a budapesti Magyar Színház, 1938-ig még nyolc drámája született. Jókai összes regényét ugyan nem dramatizálta, de színpadi változatot készített az Egy magyar nábobból (1916), a Kárpáthy Zoltánból (1916), Az új földesúrból (1913), A kőszívű ember fiaiból (1918), a Fekete gyémántokból (1923), a Szegény gazdagokból (1924). Forgatókönyvírója volt 1916-ban a Jókai Mór regényéből készült Mire megvénülünknek, Deésy Alfréd 1922-es, a centenáriumra forgatott Petőfi-filmjének, 1936-ban Gaál Béla Az aranyemberének. Német, francia és angol színműveket fordított magyarra és átdolgozott régi munkákat is. 1910-től George Bernard Shaw drámáinak kizárólagos magyar fordítója volt. Mindeközben, 1891 és 1939 között több száz publicisztikája, (színi- és művészetkritikája, elméleti jellegű írása, színészportréja) jelent meg.

Felhasznált irodalom:

• Bécsy Tamás: Dráma- és színházelmélet a századelőn. In: Magyar színháztörténet: : 1873–1920, főszerk. Székely György, Budapest, Magyar Könyvklub, 2000.
• Bécsy Tamás–Székely György: Történeti és elméleti munkák drámáról, színházról. In: Magyar színháztörténet: III: 1920–1949, főszerk. Bécsy Tamás, Székely György, Budapest, Magyar Könyvklub, [2005], 108–167.
• Edward Gordon Craig és Hevesi Sándor levelezése, 1908–1933, s, ford., jegyzetek és zárótanulmány: Székely György. Budapest, OSZMI, 1991, 13–14.
• Fülep Lajos levelezése, I.: 1904–1919, szerk., jegyz. és a mutatók F. Csanak Dóra, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1990.
• Kékesi Kun Árpád: Innovatív törekvések az európai színházban. In: Magyar színháztörténet: III: 1920–1949, főszerk. Bécsy Tamás, Székely György, Budapest, Magyar Könyvklub, [2005], 15–72.
• László Anna: Hevesi Sándor, 2. átd. kiad., Budapest, Gondolat, 1973.
• Mask, The, Vol. 1–15. (March 1908 – October 1929)
• Pók Lajos: A Nyugat előzményei: négy folyóirat. In: Irodalomtörténet, 1957/3., 285–303.
• Staud Géza: Bernard Shaw és Hevesi Sándor levelezése. In: Világirodalmi Figyelő, 1960/2., 169–180.
• Staud Géza: Hevesi Sándor és Az ember tragédiája. In: Madách-tanulmányok, szerk. Horváth Károly, Budapest, Akadémiai, 1978, 349–365.
• Staud Géza: Hevesi Sándor rendezései. Adattár, Budapest, Színháztudományi és Filmtudományi Intézet – Országos Színháztörténeti Múzeum, 1957 (Színháztörténeti füzetek, 3.)
• Székely György: A Nemzeti Színház. In: Magyar színháztörténet: 1920–1949, főszerk. Bécsy Tamás, Székely György, Budapest, Magyar Könyvklub, [2005], 215–312. 
• Színháztörténet nagyítóval. Források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához 1920–1949, összeáll. és jegyz. Csiszár Mirella, Gajdó Tamás, Budapest, PIM–OSZMI, 2018. 

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Magyarországon az első nagyobb szabású május elsejei megmozdulásra, melyet a II. Internacionálé felhívása nyomán szerveztek meg, 1890-ben került sor. Az ezt követő években is folyamatosan rendeztek felvonulásokat, munkabeszüntetéseket, tüntetéseket. Az első világháború idején, bár betiltottak minden politikai gyűlést, május elsején zártkörű megemlékezéseket tartottak. A háború elhúzódásával a kormányzat egyre jobban tartott az ilyen jellegű megmozdulásoktól, ezért 1917-ben május 1-jét munkaszüneti nappá nyilvánították.

• 
• 

1919-ben május 1. a Magyarországi Tanácsköztársaság számára kiemelt jelentőséggel bírt. Az új berendezkedés nem rendelkezett széles társadalmi támogatottsággal, intézkedéseik, a rekvirálások, az egyházellenesség és az erőszak nyílt alkalmazása csak fokozta a vele szembeni ellenszenvet. Mindemellett április közepén először a román, majd április végén a csehszlovák hadsereg is támadásba lendült. A hatalomnak szüksége volt egy impozáns reprezentációs aktusra.

Szamuely Tibor: A május elsejei ünnepélyt rendező bizottságok figyelmébe! Aprónyomtatvány. Jelzet: Kny.D1918-20/523 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ünnep előkészítésével Falus Eleket és Bíró Mihályt bízták meg. Bíró Mihály a politikai plakát műfajának első magas szintű képviselője volt Magyarországon. Féltestvére (Bíró Dezső, a Népszava szerkesztője) révén a Magyarországi Szociáldemokrata Párt grafikusa lett. Művészetének fontos eleme volt a jelteremtés, plakátjai transzparensként a szociáldemokrata tüntetések részévé váltak. Az ellenségre lesújtó vörös kalapácsos ember alakját, amely a szociáldemokraták és a munkásmozgalom kedvelt szimbólumává vált, 1912-ben alkotta meg egy Népszavát hirdető plakáton. A szimbólumot mind az őszirózsás forradalom, mind a Tanácsköztársaság idején előszeretettel alkalmazta. Plakátjainak jellemzője a monumentalitás, a szuggesztivitás, amelyet – a mindenki számára könnyen érthető szimbólumok mellett – kevés, de erőteljes színek használatával ért el. A Tanácsköztársaságban komoly szerepet vállaló művész annak bukása után Bécsbe menekült.

Bíró Mihály: 1919. május 1. Grafikai plakát. Jelzet: PKG.1919/TK/17/a – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Május elsejére egész Budapestet elárasztották a kommunizmus szimbólumai, a példaképek szobrai:

• 
• 
• 

A propagandát csúcsra járatták az ünnepségekről megjelenő tudósításokban is:

Pásztor Gábor: 1919, az első szabad május 1. Metszet. Jelzet: Metszet1967/491 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Mi a film? Hol van a helye a filmnek a művészetek között? Mi a szerepe a filmnek? Szórakoztasson? Tájékoztasson? Neveljen? Ezek a kérdések a film megszületésétől kezdve foglalkoztatták a művészeket, esztétákat, teoretikusokat. Az első világháborúval nyilvánvalóvá vált, mennyire fontos szerepe van a filmnek, mint technikai eszköznek a tömegek tájékoztatásban. A második világháború idejére már meghatározóvá vált a tömegek vélemények befolyásolásában játszott szerepe is. Komoly viták indultak alkotói, forgalmazói, állami döntéshozói szempontokból. Blogbejegyzésemben röviden szeretném áttekinteni ezeket az álláspontokat, amelyekben a közös pont a magyar filmművészet megújításának, újrapozícionálásnak igénye volt.
Wlassics Gyula, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára, az Országos Nemzeti Filmbizottság elnöke a 200. magyar hangos film elkészültének alkalmából a Magyar Film című folyóirat hasábjain értekezett a játékfilmek szerepéről A filmalkotás felelőssége című cikkében. Wlassics szerint fontos, hogy a hatalom (amit ő „központosított szellemi vezetésként” aposztrofál) ne csak technikai és művészi szempontból foglalkozzon a filmmel, hanem „szellemi” aspektusból is, ezáltal őrködve a magyar értékek reprezentációja fölött.  Úgy gondolta: az „egyéni szabadság csak olyan fokban érvényesülhet, amennyiben nem káros a közösségre.” Tehát álláspontja szerint művészi szabadság nem helyezhető a nemzet érdekei elé, hogy a filmművészet képes legyen a háború idején a nemzeti szellemi egység alapja lenni.

Muskovszky László: A harmincadik. Grafikai plakát – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1942/122

A filmszakma egy része is a nemzetnevelés eszközeként tekintett magára. A Magyar Film hasábjain így írtak erről:

Ezt a „limonádé-filmek”, azaz a szerelmes vígjátékok mellőzésével képzelték el, a történelmi filmeken keresztül, amelyekkel főként az alsóbb társadalmi csoportokat kívánták megcélozni.

Estélyi ruha kötelező. Grafikai plakát – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1942/30 

1939. június 3. és 11. között rendezték meg az első Nemzeti Filmhetet Lillafüreden, amelynek célja a magyar filmgyártás problémáiról, lehetőségeiről való eszmecsere volt, több oldalról, alkotói, gyártói, forgalmazói és döntéshozói szempontokból megközelítve. A magyar film egyik legfőbb problémájának a kis magyar nyelvterületet látták: Jugoszlávia, Románia és Csehszlovákia nem vásárolt filmeket, majd a trianoni békeszerződéssel elveszített területek visszacsatolása filmes gazdasági szempontból nem hozta meg a várt fordulatot, nem indult be növekedés a forgalmazásban (kb. 7–8%-os növekedés volt megfigyelhető, legfőképpen amiatt, hogy ezeken a területeken a legtöbb mozi használhatatlan állapotba került).
Az első lillafüredi Nemzeti Filmhéten Bánáss József, a honvédség századosa Film és a honvédség címmel tartott előadást a filmnek a hadsereg szolgálatába állításáról. A honvédség számára három területen bizonyult hasznos eszköznek a film: egyrészt általános jellegű katonai oktató és ismeretterjesztő filmek készültek (ezek egyes fegyvernemeket és szolgálati ágakat mutattak be, másrészt szakoktató filmeket forgattak a kiképzés leegyszerűsítésére, harmadrészt pedig a hadsereg is a propaganda szolgálatába állította a filmet. Ez utóbbi területen tevékenykedett Bánáss József is, nevéhez fűződik a Kelet felé című dokumentumfilm, amely Észak-Erdély visszatéréséről készült, valamit a Zúgnak a szirénák című film, amelynek a célja a polgári lakosság számára légoltalmi ismeretek közvetítése volt.

Bánáss úgy véli, hogy az első világháború előtt csak valamilyen újszerű szórakoztató eszközt láttak a filmben, és:

Bingert János, a Hunnia Filmgyár vezérigazgatója, a második Nemzeti Filmhéten (1940. június 22. – július 1.) a Nő és nemzetvédelem című előadásában (Magyar Film, 2 (1940) 26. sz., 6–7.) beszélt a propagandisztikus filmek szerepéről. Bingert úgy vélte, a direkt oktató, nevelő célzattal készült filmek túlzottan didaktikusak, ezért nem is rejtik el, hogy befolyásolni akarnak, ez taszítja az embereket. Így nem is lehet úgy a közönség elé vinni bizonyos témákat, hogy mindenki szeresse. Ellenben Bingert véleménye szerint nem a direkt propagandában van az átható és maradandó erő, hanem a játékfilmekben, szórakoztató alkotásokban. Egy új magyar filmstílus megteremtésének lehetőségét vázolja fel, itt példaként állítja a Bors Istvánt (amely a parasztok társadalmi problémáit vitte filmvászonra) és a Földindulást (a filmben az egykekérdés jelenik meg hangsúlyosan). Bingert úgy gondolta, hogy filmeken keresztül kell mementót állítani a magyar társadalom problémáinak.

• 
• 

Az országgyűlés képviselőházában is több alkalommal értekeztek a filmekről, a filmek szerepéről. 1943-ban Közi Horváth József római katolikus pap felszólalásban arról beszélt, hogy a magyar filmgyártás fejlődése az elkészült alkotások mennyiségében mérhető, és ez éppen annak köszönhető, hogy az amerikai és az angol filmek behozatala lehetetlenné vált. Mindezek ellenére azonban mégis úgy gondolja, hogy a magyar filmgyártás művészi szempontból, főként a magyar kultúra terjesztése, valamint a „keresztény erkölcs megbecsülésének és propagálásának” szempontjából keveset fejlődött. Szerinte a városokban kisebb veszélyt rejtenek magukban a filmek, mint vidéken, mivel vidéken az emberek hajlamosak elhagyni a hagyományos szokásaikat: „A magyar falu, éppen azért, mert először találkozott a filmmel, úgy fogadja azt, mint egy magasabb rendű kultúrának, mint egy úri világnézetnek a megnyilatkozását.” A falusi ember egyes vígjátékokat látva azt érezheti, az egész város rajuk nevet és a bemutatott filmek többségének mondanivalója ellent mond a kormány törekvéseinek: a falusiak filmslágereket énekelnek népdalok helyett, olyan frizurát szeretnének, mint amilyet a filmekben hordanak. A képviselő azt szeretné elérni, hogy csak a „hazafias és erkölcsös” filmek juthassanak el vidékre.
Szőts István filmrendező Budapest ostroma alatt írta meg a Röpirat a magyar filmművészet ügyében című kiáltványát. A 15 pontból álló tervezetben az alapoktól kezdve (filmes szakemberek képzése) szerette volna megreformálni a filmgyártás és -forgalmazás menetét Magyarországon.

Kiss Pál: Emberek a havason. Grafikai plakát – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1942/78

A röpirat alaphangjából kiérződik Szőts elkeseredettsége, amelyet a filmes intézményrendszerben megélt kudarcai tápláltak benne. Mottóként egy Chaplin-idézetet választott, mely a filmművészet véleményformáló erejére hívja fel a figyelmet:

A legégetőbb problémának a filmipar profitorientáltságát tartotta, melyet a művészi értékek háttérbe szorulásával tett egyenlővé. A megoldás kulcsa szerinte egy filmakadémia felállítása lenne, ahol a filmkészítés technikai alapjait el lehetne sajátítani. A megfelelő szakemberek által készített alkotások bemutatására egyre több mozit kellene létrehozni, ahol kötelező lenne a magyar filmek vetítése. Szőts külön kitért a politikai pártok kezelésében lévő mozik kérdésére is. Szerinte ez művészi szempontból nem a legideálisabb megoldás, mivel a saját politikai céljaik vezérlik őket a műsor összeállításában, és ez nem a magyar filmművészetet fejleszti. Magasabb állami támogatást tartott szükségesnek ahhoz, hogy a világháború után is évente 10-15 nagyjátékfilm készülhessen, de semmiképpen nem államosítás formájában képzelte ezt el, mivel az szerinte kizárólag a propaganda szolgálatába állítaná a nagyjátékfilmet. Olyan támogatási rendszert javasolt, ahol az elkészült filmek a minőségük és a fogadtatásuk alapján teljes vagy részleges adókedvezményt kapnának (1947-ben egy ehhez hasonló rendszert hoztak létre). Magyarországon a filmszakma sarkalatos intézménye volt a köznyelvben csak cenzúrabizottságként emlegetett Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság. Mivel tagjai nem a filmnek mint művészeti ágnak a területén jártas emberek voltak, hanem különböző minisztériumok által delegált hivatalnokok, ezért különösen sérelmes volt az alkotók számára az általuk lefolytatott ellenőrzési eljárás. Szőts is ennek ad hangot írásában és egy legfeljebb három, hozzáértő emberből álló bizottságot tartana elfogadhatónak, akik a korábbi gyakorlattal ellentétben maximum kétszer (a forgatókönyvet és az elkészült filmet) véleményeznének.

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár)