Az Újszövetség harmadik evangéliumának, valamint az Apostolok cselekedeteinek szerzőjére, Szent Lukácsra emlékezünk.
Az angyali üdvözlet az evangélisták közül csak Szent Lukács könyvében olvasható.

Angyali üdvözlet. Szent Lukács evangélista. A szerző által készített montázs – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Emlékszem serdülő koromból a tanév végi hittanórák egyik programjára, amikor levetítettek az eszét már a rohamosan közelgő vakáción jártató ifjúság számára, figyelmüket lekötendő, egy világrekorder filmet. A világrekorder teljesítmény pedig abból állt, hogy ez volt a legtöbb más nyelvre lefordított angol nyelven készült filmalkotás. Hogy melyik filmet vetítették? Senki ne gondoljon az akkor már „futószalagon készült” valamelyik Disney-feldolgozásra, a Csillagok háborúja egyik epizódjára, esetleg valamiféle Harry Potter-szerű filmipari termékre. Vagy még csak nem is a nagy természettudós, David Attenborough valamelyik természetfilmje előtt rontottuk a szemünket a ’80-as évek képcsöves tévéinek egyike előtt ülve. Az Illés prófétáról szóló blogbejegyzésemben megemlítettem, hogy a világ mindenkori bestsellerlistájának első helyén a Biblia áll. Így nem meglepő, hogy az említett világrekorder film témája is ebből az alapműből merített, hiszen az 1979-ben készült Jézus élete című filmről van szó. A film narrátora, a sokak által az egri várkapitánnyal, Dobó Istvánnal azonosított Sinkovits Imre utánozhatatlan orgánumú hangján többek között a következőkkel vezeti be a cselekményt:

Egy korábbi, Szent Máté apostolról és evangélistáról szóló blogbejegyzésemben említettem, hogy:

Szent Lukács a Bibliában szereplő négy evangélista egyike, evangéliuma az Újszövetség harmadik könyve. Kétrészes életművének második fele, a Jézus földi ténykedését követő ősegyház időszakát, azon belül is elsősorban Szent Pál apostol megtérését és hittérítő útjait feldolgozó Apostolok cselekedetei a „kedves tanítvány”, János evangéliuma után következik, az Újszövetség ötödik könyveként. Mint mind a négy evangélistának, neki is van jelképe, ahogy a már említett Szent Mátéról szóló blogbejegyzésemben is írtam:

A római katolikus egyház három egymást ciklikusan követő liturgikus, advent első vasárnapjával kezdődő évet különböztet meg, melyeket A, B és C betűvel jelöl. Az A-évben az első evangélista, Szent Máté könyvéből merítik az, ún. „évközi vasárnapok” felolvasott evangéliumát. A B-év évközi vasárnapi evangéliumi olvasmányát Szent Márk könyve adja, de mivel ez a többihez képest nagyon rövid terjedelmű, ezért a nyári időszakban – Mátétól, Márktól és Lukácstól, vagyis az ún. „szinoptikusoktól” eltérő – Szent János evangéliuma is „besegít”. A liturgia során a C-évben kerül elő Szent Lukács evangéliuma. A következő C-év idén, 2024 advent első vasárnapjával kezdődik.

Az olvasó Lukács evangélista. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás) 

Szent Lukácsról tudjuk, hogy a szíriai Antiokheia városában született, de az időpontról nincs fennmaradt forrás. Foglalkozására nézve orvos volt, legalábbis erről tájékoztat a Kolossébeliekhez írott levél, ahol Pál apostol a következőket írja:

Emellett tudomásunk van más foglalkozásáról is, legalábbis a hagyomány szerint. Festő is volt, Rómában a Santa Maria Maggiore-bazilikában, és Loretóban olyan Szűz Mária képet őriznek, amelyet Lukács ecsetjének tulajdonítanak. Ezért a középkorban a festők védőszentjének fogadták, és sok városban a rokon művészeti ágakkal ún. Lukács-céheket alkottak. De ez a hagyomány napjainkban is él, hiszen ezen a napon van A magyar festészet napja. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában Lukács hazai kultuszáról a következőket írja:

„Lukács az orvosok és kórházak, fürdők jeles védőszentje. Hazánkban az ő nevét viseli a budai Lukács-fürdő és kórház, amelyet az irgalmasrend alapított”. A kép forrása: Wikipédia (magyar kiadás)

A festészet mellett Lukácsnak a retorika tudományában való jeleskedését is számon tartják, ezt két bibliai műve jól tükrözi. Evangéliuma kapcsán Herczeg Pál hittankönyve a következőket fogalmazta meg:

Továbbá – és ez számunkra különösen fontos – természetesen történetíró is volt. Szent Lukács – ahogy az idézetből is kiderült – Pál apostol révén kerül kapcsolatba a kereszténységgel. Eredetileg történeti művet szándékozott készíteni a világtörténelem „legnagyobb” eseményéről. Így került kapcsolatba a „véreskezű”, fanatikus keresztényüldöző, héber farizeus hittudós Saulból lett „13-ik apostollal”, Szent Pállal. Pál térítette meg őt, aki ezek után apostoli útjában nemcsak mint krónikás követte őt. Az Apostolok cselekedeteinek jó része is tulajdonképpen Pál missziós útjairól számol be. Pál halála után Lukács bejárta Itáliát, Galliát, Dalmáciát, Makedóniát. Egyes források szerint tanított Egyiptomban, Líbiában, Tébaiszban is. Hitéletét szigorú böjt és vezeklés jellemezte, végül a (Szent János kivételével) többi apostolhoz hasonlóan vértanúhalált halt az achájai Patrasban. De haláláról más hagyományok is szólnak. A Magyar katolikus lexikon szerint:

Lukács evangéliumának első oldala a Károli Gáspár fordította Vizsolyi Bibliában. – Digitális Könyvtár

Lukács evangéliuma

Ahogy említettem, Lukács szoros kapcsolatban állt Pál apostollal, azonban az evangéliumában nem sok szerepet játszott Pál hatása. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy az Apostolok cselekedeteinek eseményeivel ellentétben Pál nem volt szemtanúja Jézus életének, így arról legfeljebb csak közvetett információkkal szolgálhatott. Lukács egyértelműen felhasználta a két szemtanú evangélista, Máté és Márk szövegét. A másik két szinoptikustól, és a tőlük sok mindenben eltérő evangéliumot írt Jánostól abban is különbözik, hogy történeti keretbe foglalt írásának van egy címzettje, aki a Theofilus névre hallgat. Theofilus személyéről nincsenek adatok, lehetséges, hogy egy gazdag mecénása volt Lukácsnak, aki emellett esetleg még érdeklődött is a kibontakozó keresztény hit iránt. Lukács pallérozott irodalmi műveltsége egyértelműen a latin kultúrára épül, szemben a szintén „értelmiségiből” lett Máté apostollal, aki sokkal inkább a héber kulturális hagyományokból, elsősorban az Ószövetségből merít. Lukács pedig a latin-hellenista kultúra számára jobban érthető kifejezésekkel és gondolatokkal operál. Ebbe valószínűleg belejátszott, hogy ő, eltérően a többi bibliai szerzőtől, nem volt héber származású, és nyilván a számára megszokott világkép kifejezései kézenfekvők. „Pogány”, vagyis nem héber származása evangéliumának egyfajta sajátosságot is adott. Nála nagy hangsúly van az evangélium „univerzális” mivoltán, vagyis hogy Jézus nemcsak a zsidó nép, de az egész világ megváltója. A Jézus születését hírül adó angyal is arról beszél: „ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen” (Lk, 2:10) vagy a jeruzsálemi nagytemplomban lévő agg Simeon szavai szerint a kis Jézus „Világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izráelnek dicsőségére” (Lk, 2:32) született. A tizenkét (héber) apostol mellett egy hetven tanítványból álló szélesebb kört is megemlít. A zsidó nép által megvetett samaritánusok is többször példaként jelennek meg művében, így csak az ő evangéliumában található meg az „Irgalmas samaritánus” (Lk, 10:25-37) története, melyben a zsiványok által kirabolt és megvert áldozatot két, „kegyes” és a vallás terén köztiszteletben álló zsidó ember elkerüli, de egy pogánynak tartott, megvetett nép tagja segít rajta. A képet csak tovább árnyalja, hogy zsidó vallási elit, az írástudók, a farizeusok, a szaddaceusok tagjai közül kerülnek ki Jézus ellenfelei. Ők azok, akik halálra adják, Poncius Pilátus római helytartó is az ő hamis vádjaik miatt ítéli kereszthalálra Jézust.
De Lukácsnál Jézus a vallási elitet sokszor sarkosan szembeállítja a zsidó nép „perifériár került rétegeivel is, például a római birodalommal paktáló adószedőkkel (lásd Máté vagy Zakaeus), vagy a parázna nőkkel (Mária Magdolna). Jézus nagy hangsúlyt fektet az elveszettek megmentésére. Ahogy egy korábbi, Szent Máté apostolról szóló blogbejegyzésemben írtam:

De csak Lukácsnál található meg a Dürer ceruzája és Rembrandt ecsetje által kedvelt „Tékozló fiú története” (Lk 15:11-32) is, melyet Franco Zeffirelli Názáreti Jézus című filmdrámájában Jézus a megvetett vámszedő, a fényűző életet élő „aranyifjú”, a későbbi Szent Máté apostol és evangélista házában mesél el megrendítő módon az ott összegyűlt „bűnös és parázna” hallgatóságnak.  

A Dürer és Rembrandt művei által is ábrázolt „Tékozló fiú” története csak Lukács evangéliumában szerepel. A kép forrása: Dürer és Rembrandt műveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Amíg Szent János evangéliuma egy, a többihez képest bővített befejezést tartalmaz a második csodálatos halfogás eseményének bemutatásával, addig Szent Lukács az evangéliumi események kezdetét tárgyalja jóval bővebben mint a többiek. Csak ez az evangélium kezdődik Keresztelő János születésének előzményeivel, amikor Zakariásnak megjelenik Gábor arkangyal, hírül adva, hogy idős és meddő felesége, Erzsébet gyermeket szül majd, akit Jánosnak fognak elnevezni. Mivel a bemutatott áldozat egy tulok volt, így vált ez az állat Lukács attribútumává. De az egy korábbi blogbejegyzésemben már bemutatott, az „Üdvözlégy Mária” katolikus imának alapjául szolgáló Angyali üdvözletről is csak Lukácsnál olvashatunk. Csak a harmadik fejezetnél lesz valóban „szinoptikus”, közös eseményeket tárgyaló Mátéval és Márkkal. Ettől kezdve lényegében, némineműleg eltérő módon ugyan, de azonos eseményeket és tanításokat tárgyal az A és B liturgikus év evangélistáival. Az evangéliumának végén találhatunk még egy, csak itt szereplő, a művészeti ábrázolásokban kedvelt eseményt (Lk, 24:13-33). Jézus feltámadása után a Jeruzsálemből az egynapi járóföldre fekvő Emmaus nevű faluba vezető úton találkozik két tanítványával, akik elképzelhető, hogy abba a „szélesebb körű”, bizonyos hetven tanítvány közé tartozhattak. A Jézus halálán búsuló tanítványok csak akkor ismerték fel a hozzájuk csatlakozó jövevényben Jézust, amikor otthonukban vacsorához ültették, „de ő eltünt előlük.”
Robert Zünd ismert festményén azt a jelenetet ábrázolta, amikor Jézus feltámadása után a Jeruzsálemből az egynapi járóföldre fekvő Emmaus nevű faluba vezető úton találkozott két tanítványával.

Robert Zünd: Az emmausi út. A kép forrása: Wikipedia (német nyelvű kiadás)

Lukács evangéliumának vége tulajdonképpen egy afféle „folytatás következik” típusú „nyitott” befejezés, ez nem véletlen, hiszen az Apostolok cselekedetei valóban folytatja a történet „fonalát”. A C-liturgikus év evangéliuma e szavakkal zárul:

Apostolok cselekedetei

Az Apostolok cselekedeteinek első oldala a Károli Gáspár fordította Vizsolyi Bibliában – Digitális Könyvtár

A Lukács evangéliumának folytatása nem maradt el, ahogy annak bevezetőjében is olvashatjuk:

A Magyar katolikus lexikonban a következőket olvashatjuk erről a műről:

Herczeg Pál Bibliaismereti hittankönyve ezt a történeti elbeszélő műfajban íródott művet szintén két nagyobb részre osztja, de a 12. fejezet végét határozza meg választóvonalként:

A Károli Biblia és Káldi György-féle Neovulgáta alapján készült revideált fordításának szerkezete is inkább ez utóbbi felosztást indokolja.
A történeti szál az evangélium tömör összefoglalásával veszi fel a fonalat, majd a Jeruzsálemben várakozó tanítványoknak egy fontos feladatot kell megoldaniuk. A Jézust eláruló Iskarióti Júdás helyett egy új tanítványt kell választaniuk, hiszen a tizenkettes szám betöltése – Izrael 12 törzse miatt – nagyon fontossá vált. Sorsvetéssel egy József és Mátyás nevű tanítvány közül Mátyást választják. Róluk sem korábban, sem később nem olvashatunk. Egyes teológiai vélemények szerint ez a választás nem is tekinthető igazából „isteni akaratnak”, hiszen a Júdás helyét betöltő apostol majd a 9. fejezetben megtérő Szent Pál lesz. Más – Mátyás apostoli mivoltát elvenni nem akaró – vélemények Pált nemes egyszerűséggel a 13. apostolnak tartják.
A második fejezet írja le az aratási háladó ünnepen, vagyis pünkösdkor létrejött csodát, a Jézus által megígért Szentlélek kiáradását a tanítványokra és a korábban Jézus megfeszítését helyeslő, de az események hatására odasereglett és Péter prédikációját – nyelvi nehézségeket áthidaló módon – értő nép mintegy háromezer megtérő tagjára. A nyelvi nehézség áthidalása talán afféle anti-Bábel történetként is felfogható. A keresztény felekezetek ezt az eseményt tekintik az egyházuk kezdetének.
A tizenkét apostol közül többen feltűnnek, leginkább Péter. Jánossal együtt ő kerül a Jézus-hitet betiltani akaró zsidó Nagytanács elé, több tortúrát is elszenvedve. Működésük egy jézusi gyógyító csodával kezdődik, mely során Péter meggyógyít egy bénát (ApCsel 3: 1-89.) Az őskeresztény egyház üldöztetése egyre nagyobb méreteket ölt, a 6-7. fejezetben megjelenik az első vértanú, a diakónussá választott István. Nem mellesleg róla nevezték el első megkoronázott királyunkat is. István brutális megkövezésén jelen volt egy írástudó farizeus is, akit Saulnak hívtak. Ez a Saul annyira gyűlölte a keresztényeket, hogy a zsidó Nagytanács jóváhagyásával még Damaszkuszba is képes volt elmenni megkeresni és letartóztatni ennek a „szektának” a híveit. A kilencedik fejezetben meséli el Lukács a Caravaggio és Murillo ecsetje által is oly érzékletesen ábrázolt eseményt, mikor a lovon ülő Sault földre döntve megjelent Jézus. Ezután következett be a szó szerinti értelemben vett „pálfordulás”, vagyis a megtérő Saulból Szent Pál apostol vált.

Caravaggio: Szent Pál megtérése. A kép forrása: Wikipedia (angol nyelvű kiadás)

Mintegy betoldásként István megkövezése és Saul pálfordulása között olvashatunk Fülöp apostol (vagy esetleg az Istvánnal megválasztott diakónus) egy fontos, Samáriában lezajlott „kalandjáról”, mely id. Markó Károly ecsetjét is megihlette. Tulajdonképpen az afrikai misszió vette itt kezdetét, hiszen Fülöp az úton találkozott Kandakéval, Etiópia kincstartójával, aki – a kor szokása szerint – hangosan olvasta Izaiás (Ézsaiás) prófétát. A hozzá csatlakozó Fülöp az út végén megkeresztelte az etióp főembert. De fontos „betéttörténet” Kornéliusz, a római százados Péter általi megkeresztelkedése is, melyben Lukács ismét hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus megváltása nemcsak a zsidókra, hanem „minden népre” kiterjed, mondván:

A Jeruzsálemben zajló történeti szakaszt három jelentős esemény zárja: Heródes király kivégezteti Jakab apostolt, Pétert bebörtönzik, de a szigorú őrizet alól egy angyal kiszabadítja, illetve a gyűlölt Heródes Agrippa egy istenkáromlás miatt meghal. A fejezet végén feltűnik a második evangélista, Márk neve is, akiről kiderül, hogy Pál és Barnabás munkatársa:

Ők hárman indulnak el arra a misszióra, amelyet a kereszténység európai területen történő hittérítésének kezdeteként tart számon az egyháztörténet.
Szent Pálnak összesen négy hittérítő útjáról számol be Lukács, ebből csak az elsőben voltak útitársai Barnabás és Márk. Azt történt ugyanis, hogy:

Később Lisztrában Pálékhoz csatlakozik Timóteus is.
Pál és társai első három útjukat gyakorlatilag a hellenisztikus világban és Kis-Ázsiában (a mai Törökország területén) tették meg, ahol Lukács korábban említett „pogány”, vagyis nem zsidó mivoltából származó szemléletmódja jól tetten érhető. Leírása szerint ugyanis a helyi zsidóság ellenállása után általában végül mindig sikerrel hirdették az igét a „pogányoknak”. Pál első útja után került sor a heves véleménykülönbségek szülte csatározásoktól nem mentes Apostoli zsinatra, ahol Pál és – a Kornéliusz házanépét már megtérítő – Péter is kiállt amellett, hogy a pogányok számára nem előfeltétel, hogy „körülmetélkedjenek”, vagyis felvegyék a zsidó vallást és megtartsák annak szokásait, ha meg akarnak keresztelkedni.
Útjai során Pál eljutott több görög nagyvárosba: Antiochiába, Lisztrába, Theszalonikába, Athénbe; Korintusba, Efézusba. A Korintusban, Galátiában, Efézusban, Filippiben, Kolosszében, Tesszalonikában alapított gyülekezeteknek írott levelei a Biblia szerves részét képezik. Ezen levelekben Pál a címzett gyülekezeteket tanítja hitélet, a vallás gyakorlati megélése, az embertársakhoz való viszony terén. Legtöbbet emlegetett része ezen leveleknek a korintusi gyülekezet számára írott első levélben olvasható 13 fejezet, mely a Szeretet himnusza címen is ismeretes:

Szent Pál negyedik útja, mai szóhasználattal élve, nem volt „retúr” utazás. Ráadásul ezt az utat fogolyként tette meg Rómába, ahol hajótörésben és egyéb kalandokban volt része. A hagyomány szerint a Néró-féle keresztényüldözés vértanújává vált, ahogy Szent Péter is. Erről azonban Lukács az Apostolok cselekedeteiben már nem számol be. De talán kárpótolhat ezért a hiányért az egyik legszebb szépirodalmi – nem mellesleg Nobel-díjas – alkotás Henryk Sienkiewicz Quo vadis? című műve, amely ennek a vészterhes korszaknak a keresztényüldözéseiről szól, és a regényben Pál és Péter is szereplőként jelenik meg. Rómában Pál fogolyként írta meg több, már említett levelét (Efézus; Kolossé; Filippi; Filemonnak), azonban a Rómaiakhoz írott levelét nem ekkor, hanem korábban írta, mikor még nem került kapcsolatba ezzel a gyülekezettel. Nem mellesleg a 4-5. században élt Hippói püspök, Szent Ágoston ennek, a római gyülekezethez írt levélnek a hatására tért meg „aranyifjú” életéből.
Lukács szintén ott volt Rómában, amikor Péter és Pál vértanúhalált szenvedtek, de ezt túlélte, majd később – a legelfogadottabb hagyomány szerint – nyolcvannégy éves(?) korában követte őket ő is „ezen az úton”, vagyis halt meg ő is Krisztus vértanújaként Patrasban.

Szent Lukács miniatúra, VIII. sz. In: Sain Márton: Nincs királyi út! Matematikatörténet, Budapest, Gondolat, 1986. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom

• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. Július elsejétől november harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Bartha Tibor (szerk.): Keresztyén Biblia lexikon. K–Zs, Budapest, Kálvin Kiadó, 1995.
• Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. I. kötet. A–Bor, Budapest, Szent István Társulat, 1993.
• Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. VIII. kötet. Lone–Meszl, Budapest, Szent István Társulat, 2003.
• Diós István (szerk.): A szentek élete, Budapest, Szent István Társulat, 1984.
• Haag, Herbert (szerk.): Bibliai lexikon, Budapest, Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1989.
• Hamvai-Kovács Gábor: „…láta egy embert ülni a vámszedő helyen a kinek Máté volt a neve, és monda néki: Kövess engem!”. In: OSZK-blog, 2023.09.20.
• Herczeg Pál: „Érted is amit olvasol?”. Bibliaismereti hittankönyv a konfirmáció utáni korosztálynak. Második  kiadás, Budapest, Kálvin, 2000.
• Jézus élete. Filmdráma. John Krish, Peter Sykes, 1979, Warner Bros.
• Lukács evangélista. Wikipédia-szócikk (magyar kiadás)
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2012.
• Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára, Budapest, Pantheon, 1995.
• Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Budapest, Arcanum, 1995.
• Újszövetségi Szentírás. Második kiadás, Budapest, Szent István Társulat, 1985.

1922. október 15-én a Vígszínházban volt Anton Pavlovics Csehov Három nővér című színművének magyarországi ősbemutatója.

Varsányi Irén mint Olga, Gombaszögi Frida mint Mása és Makay Margit mint Irina Anton Pavlovics Csehov Három nővér című darabjában. Bemutató: Budapest, Vígszínház, 1922. október 15. Jelzet: SZT KB VII.136. – Színháztörténeti és Zeneműtár

1822 szeptemberében Rakovszky Iván, az akkori belügyminiszter a rendkívüli szegénység és munkanélküliség kezelésére Horthy István nevében, rendeletben indította el az Országos Ínségenyhítő Mozgalom megszervezését (az ilyen jellegű mozgalmak történetében nem ez volt az első és nem is az utolsó). Rakovszky felszólította a törvényhatóságokat mint a társadalmat képviselő intézményeket és azok tisztviselőit, hogy tegyenek eleget „emberbaráti és hazafias kötelességüknek” és támogassák a mozgalmat adományokkal.

Rakovszky Iván levele a Vígszínház igazgatóságához, Budapest, 1922. szeptember 5. – Színháztörténeti és Zeneműtár SZT Vígszínház irattára 374/21.

A Vígszínház igazgatósága szeptember 18-án írt levelet az ügyben a Székesfővárosi Tanácshoz, amelyben engedélyt kérnek arra, hogy Rakovszky felhívására egy matiné keretében, október 8-án Anton Pavlovics Csehov Három nővér című drámáját rendkívüli előadásként bemutathassák, úgy, hogy mellette a szokásos délutáni előadást is megtarthassák. Mivel a Tűzoltóság ehhez nem járult hozzá (nem tudták volna a megfelelő létszámot biztosítani), a színház módosította a kérvényt. Az előadás időpontja október 15-e lett, a bemutató mellé pedig a délutáni helyett egy (a Vígszínház korábbi újításaként bevezetett) éjjeli előadást terveztek aznapra. A Székesfővárosi Tanács elé némi személyes közbenjárás hatására ez az új kérvény került, a főváros így már megadta az engedélyt.
Ezek után még további adminisztrációs, illetve gazdasági nehézségeket kellett leküzdeni: a Vígszínház kérvényezte a Fővárosi Tanácstól, hogy a nemes célra való tekintettel a Három nővér esetében a bemutatók után fizetendő magasabb vigalmi adó csak a rendes előadások után kivetett 10% legyen, valamint azt is, hogy október 14-én a Három nővér nyilvános sajtófőpróbája mellett a délutáni és esti előadásokat is megtarthassák.

A Vígszínház színlapja 1922. október 14–23. – Színháztörténeti és Zeneműtár Színlapgyűjtemény

A belügyminiszter rendelete szerint az előadásból befolyó összeget a központi magyar királyi állampénztárba kérték utalni, a cél megjelölésével. A teljes (bruttó) bevételt, 325 ezer 300 koronát, amelyet a „rendkívüli irodalmi és művészi siker” hozott, a Vígszínház be is fizette, ezt Rakovszky levélben köszönte meg. Később arról tájékoztatták a Vígszínházat, hogy Horthy Miklós, aki jelen volt az előadáson, a magánpénztárából háromezer koronát fizetett a páholyjegyért.

• 
• 

A tervezett bemutatóról már szeptemberben elkezdtek cikkezni a lapok. Anton Pavlovics Csehov nem volt teljesen ismeretlen a Vígszínház közönsége számára, hiszen Jób Dániel rendezésében 1920. május 8-án bemutatták a Ványa bácsit, és a nézők a sajtóból azt is tudhatták, hogy A három nővért éppen nagy sikerrel játssza Berlinben Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij társulata. Bár a híradások megemlítették, hogy az előadás bevételét az Országos Ínségenyhítő Mozgalom javára fogják felajánlani, a színház vezetősége a közönséget a jótékonyság helyett inkább a magas művészi élmény lehetőségével igyekezett megnyerni, amelyhez minden feltételt biztosítottak. A magyar szöveg Kosztolányi Dezső munkája volt, aki Vladimir Czumikov 1902-ben megjelent német fordítását használta, a színvonalas előadásra pedig Jób Dániel mint rendező, Málnai Béla mint díszlettervező és a Vígszínház kiváló színészei voltak a garancia..

• 
• 

A szereposztás az előzőleg tervezetthez képest változott. Jób Dániel szerette volna Anfisza szerepére Rákosi Szidit felkérni, de a Nemzeti Színház nem járult ehhez hozzá, a következő választás Kész Rózsi volt, végül Kende Paula kapta meg a szerepet. Ezen kívül még Andrejt játszotta Dózsa István helyett Lukács Pál és Tuzenbachot Lukács Pál helyett Kertész Dezső.

A Három nővér a Vígszínház próbakönyvében. Jelzet: SZT Vígszínház irattára 374, Kötetes/105/4, Próbakönyvek 1922 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A végső szereposztás így a következő lett:

A bemutató egyben az irodalmi matinék bevezetésének kísérlete is volt.

A nyilvános sajtófőpróbát 1922. október 14-én tartották, amely nem sok jót jósolt a darabnak. Az inkább könnyed, szórakoztató előadásokhoz szokott közönség ugyanis nem volt felkészülve az irodalmilag jelentős, nehezen érthetőnek és értelmezhetőnek kikiáltott, a feltételezések szerint szomorúságot és mély filozófiát közvetítő darabra, illetve az ezt hangsúlyozó rendezői koncepcióra.

A tudósítások szerint a bemutatóra néhány óra alatt elkeltek a jegyek, és a főpróba utáni várakozásokkal ellentétben a bemutató közönsége sikerre vitte a darabot, ekkor azonban még főleg az arisztokrácia képviseltette magát.

 Mivel a bemutató közönségének összetétele merőben eltért a szokásostól, a Vígszínház törzsközönségét – és az azt (is) kiszolgálni vágyó repertoárt ismerő kritikusok nem vártak sokat a későbbiekre nézve.

Makay Margit mint Irina, Gombaszögi Frida mint Masa és Varsányi Irén mint Olga, Csehov: Három nővér című darabjában. In: Színházi Élet, 11. évf., 43. sz. (1922. október 22.), 13. – Elektronikus Periodika Archívum

A darab azonban műsoron maradt, összesen hatvanötször játszották, eleinte többször is teltházzal. Vagyis az egyébként könnyed szórakozást igénylő közönséget mégis sikerült megnyerni. Ebben egyrészt a bemutató arisztokrata közönségének reklámértéke játszhatott komoly szerepet, másrészt pedig a sajtó: a Jób Dániel művészi törekvéseit és az azt megvalósító színészek munkáját értő és értékelő kritikusok egyöntetű dicsérete.

A Három nővérnek az az interpretációja, amelyet a vígszínházbeli előadás alapján alakítottak ki, meghatározta a későbbi magyarországi színpadi feldolgozások értelmezési kereteit, ezekhez képest kellett a későbbi előadásoknak megfogalmazniuk saját koncepcióikat. Innentől öröklődött az a megközelítés, amely a Három nővér cselekményében elsősorban a specifikusan orosz érzékenységet bemutató, az elmúlásra és az elvágyódásra reflektáló lelki történéseket látott. A korabeli kritikák szerint ezt az egyedi, és ezért nehezen átadható világlátást sikerült a Vígszínház művészeinek megjeleníteniük a színpadon. Az elismerő kritikák így egyszerre szóltak a szerzőnek, a darabnak, a színészeknek, a fordítónak és a rendezőnek, de még a díszlettervezőnek is.

Kosztolányi Dezső. In: Az Érdekes Ujság dekameronja. Száz magyar író száz legjobb novellája, szerk. Kabos Ede, Budapest, Légrády, [1913–1916]. – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Jób Dániel, a Vígszínház művészeti igazgatója, a Három nővér rendezője. Jelzet: Fotógyűjtemény, SZT KA IX. 372. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Gömöri Imre: Málnai Béla, a Vígszínház ezermestere. In: Borsszem Jankó 59. évf. 3029. (15.) sz. (1926. május 16.), 11. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Varsányi Irén. Jelzet: Fotógyűjtemény, nsz: 1950/1713 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Gombaszögi Frida. Fotó: Angelo. Jelzet: Fotógyűjtemény, SZT KA XIV.41– Színháztörténeti és Zeneműtár

Makay Margit. Fotó: Áldor. Jelzet: Fotógyűjtemény, nsz: 1053/42/1992 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Lukács Pál. Fotó: Angelo. Jelzet: Fotógyűjtemény, SZT KA VII.234 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Lázár Mária. Jelzet: Fotógyűjtemény, SZT 4224/23 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Tanay Frigyes mint Kuligin Anton Pavlovics Csehov Három nővér című darabjában. Bemutató: Budapest, Vígszínház, 1922. október 15. Jelzet: Fotógyűjtemény, SZT KA 4.847/18 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Hegedűs Gyula. Fotó: Gárdonyi Testvérek 1914. Jelzet: Fotógyűjtemény SZT KA VII.69 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Kertész Dezső. Fotó: Angelo. Jelzet: Fotógyűjtemény SZT KA 4171/12 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Fenyvesi Emil mint Csebutikin Anton Pavlovics Csehov Három nővér című darabjában. Bemutató: Budapest, Vígszínház, 1922. október 15. In: Színházi Élet, 11. évf. 43. sz. (1922. október 22–28.), 11. – Elektronikus Periodika Archívum

Dénes György. In: Fotógyűjtemény, KB XII.261 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Szerémy Zoltán. Jelzet: Fotógyűjtemény, SZT KB IX.11– Színháztörténeti és Zeneműtár

Kende Paula. Képeslap 1905. Jelzet: Fotógyűjtemény, SZT KA 4170/2 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Három nővér sikere nem kizárólag a jótékonysági célnak volt köszönhető, hanem annak, hogy Jób Dániel az Ínségenyhítő Mozgalom politikai kezdeményezésében jó érzékkel látta meg a lehetőséget arra, hogy megmutassa, a Vígszínház a könnyed (egyesek szerint akár alantas) szórakoztatásnál jóval többre is képes. A nézőket nem csak a jótékonykodás, a hazafias cselekedet szándéka vitte be az előadásra, hanem a művészi élmény igénye is. Utóbbi a továbbiakban is megmaradt.

 Ez volt az a bemutató, amellyel Jób Dániel a maga huszonötéves igazgatói pályafutásáról beszélve igazi sikernek értékelt, amely visszaigazolta művészi törekvéseit.

A Három nővér magyarországi bemutatója több szempontból is fontos és érdekes. Egy olyan gazdasági-politikai döntéstől kapta a lehetőséget, amely nem közvetlenül kapcsolódik a kultúrához. A rendezői koncepció, amelyet a kritikusok és a nézők egyaránt elismeréssel fogadtak, megalapozta a dráma magyarországi értelmezési kereteit. Megmutatja azt a fajta lavírozást, amelyre a korszakot megelőzően és utána is több színház rákényszerült azért, hogy a magasabb kultúra közvetítésének feladatát is ellássa, ugyanakkor biztos bevételhez is jusson (amiből finanszírozni tudja az előbbit). Láthatóvá tette a közönség irányíthatóságát, fogékonyságát, a kritika erejét, és nem utolsó sorban a Vígszínház művészeinek és alkotóinak sokrétű tehetségét.

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Csehov Antal: Három nővér, fordította: Kosztolányi Dezső. In: Színházi Élet, 18. évf. 35. sz. (1928. augusztus 26 – szeptember 1.), 137–164.
• Berczeli A. Károlyné: A Vígszínház műsora: 1896–1949. Adattár, Budapest, Színháztudományi Intézet – Országos Színháztörténeti Múzeum, 1960, 479.
• Bognár László: A Három nővér játszmája. Kísérlet a Csehov-dráma cselekményének föltárására, Budapest, Lestár, 2005.
• Cs. Jónás Erzsébet – Székely Gábor: Hogyan fordította Kosztolányi Dezső a Három nővér-t? In: Filológiai Tanulmányok A. P. Csehov drámai műveiből II., Bessenyei György Tanárképző Főiskola, Nyíregyháza, 1987, 131–138.
• Hegedüs Gyula: Emlékezések a Vígszínház első huszonöt évére, [ill. Balázsffy Rezső], Budapest, Légrády, 1921.
• Hunyady Sándor: A Vígszínház negyven éve 1896–1936, [Budapest], [Athenaeum Ny.], [1936]. 
• Minden eltörölve? Csehov Három nővére magyar színpadon [... szerk. Sándor L. István], Budapest, Ellenfényért Bt., 2013.
• Nagy Balázs Vince: Veszprém város ínségakciói az 1930-as években. In: Veszprémi Szemle, 22. évf. 3. sz. (2020. szeptember), 9–26.
• Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz 1919–1944, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2015. 
• Umbrai Laura: A budapesti közkonyhák története az 1920-as években, avagy hogyan lesz fogékonysága „az államnak bizonyos szociális közszükségletek ellátására”. In: Múltunk. Politikatörténeti folyóirat, 65. évf. 1. sz. (2020), 115–144.

Gombóc tündér és Bródy Vera. Keleti Éva felvétele. Jelzet: SZT Album 369/123 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bródy Vera 1924. október 14-én Budapesten született. Fiatal korától művészi pályára készült: hegedűművésznek tanult, rajziskolába járt és növendéke volt Makay Margit színitanodájának is. Egy évet töltött el Várkonyi Zoltán Művész Színházában mint segédszínész, míg magával nem ragadta a bábművészet világa. 1951-ben – Szergej Obrazcov előadásának hatására – jelentkezett az akkor újonnan alakult Állami Bábszínházba. Eleinte bábokat készített, majd báb- és díszlettervező lett. A bábszínház társulata 1958-tól, Szilágyi Dezső igazgatása idején, igazi aranykort élt meg, hazai és világsikerű előadások születtek, amelyek már nemcsak a gyermekközönséghez, hanem a felnőttekhez is szóltak.
Bródy Vera 1968-ban férjével, Armand Beyerrel Párizsba költözött, de a budapesti bábszínháznak továbbra is tervezője maradt: a társulatnál több mint 160 bemutató fűződik a nevéhez.
Párizsban bábműhelyeket vezetett, könyveket készített, ifjúsági folyóiratok kézműves rovatát szerkesztette. A Magyar Televízió felkérésére számtalan bábfilm készítésében vett részt, többek között ő alkotta meg Mazsola figuráját is. Az ötlet születését az író, Bálint Ágnes így meséli el:

Bródy Vera könyvillusztrációja Bálint Ágnes Mazsola és Tádé című kötetéhez. Jelzet: SZT Fond 48/5. 20. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bródy Vera csaknem teljes tervezői életművét könyvtárunknak adományozta. A közel 4000 lapot számláló báb- és díszletterv-együttes a Színháztörténeti és Zeneműtár grafikai gyűjteményét gazdagítja.
2021. január 5-én, 96 éves korában, Párizsban hunyt el.
2016-ban az Országos Széchényi Könyvtár a Móra Ferenc Kiadóval közösen jelentette meg a Bródy Vera életművét bemutató kötetet – A bábtervező mesél címmel –, Somorjai Olga szerkesztésében.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kovács-Burda Zita (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Balra: Szilágyi Sándor. Arckép. Ellinger Ede fényképe után. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf. 36. sz. (1897. szeptember 8.), 584. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum.
Jobbra: Jókai Mór. Fotó: Prof. Koller és Borsos J. Jelzet: KA 5.292/7 – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény

Előttünk áll egy tizenéves lelkes fiúcska, aki áhítattal tartja kezében s olvassa Jókai bácsi gömbölyű gyöngybetűkkel, lila tintával írt kis, különös, néhol majdnem érthetetlen levelét, melyet Sándor bácsihoz, vagyis Szilágyi Sándorhoz írt, a már rég elhunyt nagyapa keresztapjához…

Jókai Mór Szilágyi Sándornak, Budapest, 1887. március 18. Levelestár. Növedéki napló: Sz. 414/91/1982 – Kézirattár

Szádeczky Lajos (1914-től Szádeczky-Kardoss Lajos) történész, aki előbb kolozsvári, majd Trianon után szegedi egyetemi tanár, nemzetgyűlési képviselő, egyik mestere pedig – Salamon Ferenc mellett – a budapesti egyetemi könyvtár igazgatója, Szilágyi Sándor történész (Kolozsvár, 1827. augusztus 30. – Budapest, 1899. január 12.) volt. Később Szilágyi Sándor lett az 1886-ban született Lajos fia keresztapja is. Az egyetemi könyvtárban Szilágyi közvetlen munkatársai, barátai és tisztelői az 1880-as évektől Sándor napon ünnepséget szerveztek, s tréfás kiadványokkal is kedveskedtek az idősödő tudósnak. Egy ilyen alkalomra írta Jókai az imént említett kis köszöntő levelet, melyet ki is adtak, az akkori technikával facsimilében. Mivel Szádeczky volt a szerkesztő, a kiadás java részét, a köszöntő írások összegyűjtését is ő szervezte meg, így került hozzá ez a levél, majd vált valamiféle családi ereklyévé.

Szádeczky Lajos arcképe. Igazolványkép, sajátkezű aláírásával. Ferenczy és Társa, Kolozsvár. – Magántulajdon

A levél alján, melyet eredetiben, s a már említett hasonmásban is bemutatunk, ott szerepel a szerkesztő – Szádeczky – megjegyzése:

A szerkesztő, Szádeczky Lajos megjegyzése a levél alsó részén. – Jókai Mór Szilágyi Sándorhoz. Budapest, 1887. március 18. – Kézirattár, Levelestár

A levél végül Vörös Károlyné Windisch Éva, a Kézirattár akkori osztályvezetője baráti rábeszélése révén került eladás útján a Kézirattárba még 1982-ben. Most ez a levél ott árválkodik a Jókai-fondtól külön, egyes-egyedül, a Levelestárban.
Szilágyi Sándor halálának 125. és Jókai Mór közelgő 200. születésnapján jó volt ismét kézbe venni ezt a kis köszöntő levelet. – S igaz ugyan, hogy már 1887-ben megjelent – érdekes, hogy az eredeti levélhez képest kicsit más elrendezésben –, majd 2008-ban Szilágyi Sándor történész körét bemutatva a Valóság című folyóirat hasábjain is, de így teljességében végre most mutatjuk be a nagyközönségnek.
További alkalmi füzetek jelentek meg az egyes névnapokra, ünnepségekre, tréfás tartalommal és szép illusztrációkkal. Az 1887. évi névnapra egy rendkívüli Magyar Történelmi Életrajzok füzetet szerkesztett Szádeczky, melynek belső címe így hangzott: Sándor-napi Napló, Ét- és Emlék-Lap, írták az olvasók, olvassák az írók. Jókai nyitotta a sort, kedves hangvételű levelével.

Szilágyi Sándornak. Jókai 1887. március 18-án kelt levelének facsimile-kiadása. In: Magyar Történelmi Életrajzok. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottságának segélyezésével kiadja a Magyar Történelmi Társulat, most szerkesztik Szilágyi Sándor nevenapjára. 1887. márc. 18. 59. évf. Bp. 1887. 4. – Törzsgyűjtemény

S most lássuk a ritkaságszámba menő kiadvány néhány további oldalát is.

• 
• 

A levélben szerepel egy különös, régi magyar szó a monnó, amely először talán a Jókai-kódexben bukkan fel írott változatban. Jelentése mindkettő, mind a kettő. A levélben tehát mindketten; mind a ketten.
Jókai tudatosan kezdett régi magyar szavakat használni egyes regényeiben, ez a szó a Szabadság a hó alatt, vagy a zöld könyv (1879), majd A kiskirályok című regényben, (1886), és a Levente. Történelmi drámai költeményében (1897) is szerepel: (Jókai ez utóbbi műve 1898-ban jelent meg, e kiadás részletes utószava végén neve mellett 1897. Aratás hó [július] 18-át írt.)

Jókainak a „monnóra” szóhoz fűzött lábjegyzete szerint:

Jókai kiegészítő megjegyzése – példamondata – utalás a Müncheni kódex két helyére:

Vagy akár ezt is idézhette volna:

A Levente már előbb idézett példányában, vagyis az eredeti nyomdai kefelenyomaton Jókai sajátkezű javításai, bejegyzései olvashatók. Ez a példány egy teljesen szabályos Jókai-korrektúra, mely közben szövegkönyvvé vált. Előbb jellegzetes lila tintával, majd vörössel írt bele a korrektúrapéldányba. Mindjárt az elején, olvassuk:
Jókainak ezt a művét végül nem mutatták be.
A címlap margóján szintén Jókai megjegyzése olvasható: „Az egész első szakasz színpadi előadásra nem való. Jm” [Jókai Mór]

Jókai Mór: Levente. A Jókai Mór: Levente. Tündérjáték a honfoglalás köréből 4 képben. Zenéjét szerezte Sárosi Ferenc. Szövegkönyv. Címlap. Jelzet: NSz J 134/2. – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény

A piros tintával írt megjegyzések a második korrektúra jelzésére szolgálhattak, ahogy a nyomdai levonat végén maga Jókai írta rá:

Jókai Mór: Levente. A szövegkönyv címlapja. Jókai megjegyzésével a margón: „Az egész első szakasz színpadi előadásra nem való. Jm” [Jókai Mór]

A monnóra szó is megjegyzetelve, Jókai számozásával.

A szövegkönyvben a monnóra szó. – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény NSz J 134/2. 17.

Az egész szöveg végén pedig az utolsó, befejező rész Jókai sajátkezű betoldásával szerepel:

• 
• 

Végül a nyomtatásban megjelent szöveg szerint:

E kis „nyelvészeti” – irodalomtörténeti – kalandozásból visszatérve, az iménti, 1887-ben kelt Jókai-levél után Szilágyi Sándor és Jókai barátságának emlékére álljon itt még egy Jókaitól Szilágyinak címzett talán utolsó levél, mely a bemutatott levél után tíz évvel később íródott:

Jókai Mór Szilágyi Sándorhoz. Svábhegy, 1897. június 21. Jelzet: Fond IX/293 Fol. 6 – Kézirattár

A megint csak kedélyes hangvételű sorok abból az alkalomból íródtak, hogy Szilágyi Sándor 70. születésnapja alkalmából tisztelői bronz emlékplakettet készíttettek, melyet a Magyar Történelmi Társulat június 21-i gyűlésén ünnepélyesen nyújtottak át neki. A plakett Anton Scharff ismert osztrák éremszobrász alkotása volt.

AET. LXX. ALEXANDER SZILÁGYI, 1890. Fotó: Kis Domokos Dániel, 2024. – Magántulajdon

Sajnos a magyarokat nem éppen mindig jó színben bemutató, bár máig elismert, nagy történettudós Alfred Ritter von Arneth emlékére is hasonló plakettet nyomtak Bécsben, talán az ötletet is innen vették. A plakett elülső oldalán bajuszos mellképe, hátlapján az általa kutatott történelmi személyek, Maria Terézia és mások láthatók.

Scharff Anton: Szilágyi Sándor-plakett. RERVM HVNGARICARVM AC TRANSSYLVANICARVM INDAGATORI INDEFESSO 1897. Fotó: Kis Domokos Dániel, 2024.

Jókai pedig az említett messze múltra visszatekintve így emlékezik meg Szilágyi Sándorról:

Magyar Emléklapok 1848. és 49-ből. Szerkeszti Szilágyi Sándor. I. kötet. Pest, Landerer és Heckenest, 1850. Címlap – Törzsgyűjtemény

Az 1850-ben megjelent Magyar Emléklapok 1848. és 49-ből című kötet egyik hosszabb írását mindjárt Sajó, vagyis Jókai jegyzi A gyémántos minister. (Egy skizze a forradalomból) című írásával (5–35.)

• 
• 

A blogbejegyzés elejét olvasva ki gondolta volna, hogy egy apró levél, mely a Cliótól ihletett két jeles hazánkfiát, a történetírót és a regényírót köti össze, kik ifjan még „monnó fenegyerekek” voltak, valójában ennyi érdekes emléket idéz föl – 1848–49-től 1897-ig… s egészen napjainkig.

Jókai Mór. Fotó: Kurzweil, Budapest és B. Füred, Budapest, 1899. – A színész Csóka Sándornak dedikálva. Jelzet: KB 22.991 – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár,
színháztörténeti gyűjtemény)

Irodalom

• [--]: Szilágyi Sándor. [70. születésnapja alkalmából.]. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf. 26. sz. (1897. június 27.), 413–414.
• Kis Domokos Dániel: Sándor-napi mulatságok Szilágyi Sándor történész körében (Szellemi elit és értelmiségi kapcsolatrendszerek a dualizmus idején). In: Valóság, 2008. 12. sz., 31–42.
• Magyar Történelmi Életrajzok. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottságának segélyezésével kiadja a Magyar Történelmi Társulat, most szerkesztik Szilágyi Sándor nevenapjára. 1887. márc. 18. 59. évf. Budapest, 1887, 4.
• Történelmi Tár. Életrajzi forgácsok, hősköltemények, oklevelek, jó és rossz viccek. (42 képpel és 2 melléklettel), Budapest, Athenaeum, 1888. március 18.
• Magyar Emléklapok 1848. és 49-ből. Szerkeszti Szilágyi Sándor. I. kötet. Pest, Landerer és Heckenest, 1850.
• Kis Domokos Dániel: Arany János „bizodalmas köre” és hatása a történettudományra. Szilágyi Sándor, Salamon Ferenc és Szabó Károly. In. Volt a hazának egy-két énekem”. Arany 200. Szerk. Boka László és Rózsafalvi Zsuzsanna. Bibliotheca scientiae et artis 10. Bibliotheca Nationalis Hungariae, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó, 2018, 54–66.
• Kis Domokos Dániel: A Szádeczky-Kardoss család – Szádeczky-Kardoss Lajos és családja: Családi kötődések és kapcsolatrendszerek – a tehetség kibontakozása és az érvényesülés lehetőségei. In: Kis Domokos Dániel (szerk.): A tudomány szolgálatában két nemzedéken át: A Szádeczky-Kardossok, Budapest, Unicus Műhely, 2022, 40–63.
• Jókai Mór: Levente, Budapest, Révai Testvérek, 1898.
• Jókai Mór: Levente. (1897). In. Uő: Drámák IV. (1897–1904). Sajtó alá rendezte Mályuszné Császár Edit, Budapest, Akadémiai (Jókai Mór összes művei), 1987, 5–178.
• Jókai Mór: A sajtó és a cenzúra Magyarországon. (1866) VI. rész. A históriai tarokkparti. Más hátrahagyott írásokkal. Szerk. Lukácsy Sándor, Budapest, Unikornis (Jókai Mór összes művei), 1996. 41–72.
• Tolnai Vilmos: Jókai és a magyar nyelv. In: Magyar Nyelv, 21. évf. 5–6. sz. (1925), 85–100.
• Juhász Jenő: Monnó. In: Magyar Nyelv, 44. kötet. 1. sz. (1948. március), 60–62.
• Jókai-Kódex. XIV–XV. század. A nyelvemlék betűhív olvasata és latin megfelelője. Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva közzéteszi P. Balázs János. Codices Hungarici VIII., Budapest, Akadémiai, 1981.
• Müncheni Kódex [1466]. A négy evangélium szövege és szótára. Décsy Gyula olvasat alapján a szöveget sajtó alá rendezte és a szótári részt készítette Szabó T. Ádám. A kötetet szakmai szempontból Draskóczy Piroska, A. Molnár Ferenc és Tatai István nézte át. Az előszót Király László írta, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985.

Keresztury Dezső születésének 120. évfordulója alkalmából A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Országos Széchényi Könyvtár (MNMKK OSZK) és az Eötvös Collegium 2024. szeptember 5-én rendezte meg a Keresztury 120 konferenciát. Az évforduló alkalmából idén elkezdődött az OSZK Kézirattárában fellelhető Keresztury-hagyaték digitális feldolgozása és közreadása. Előadásomban a Keresztury-fond feldolgozásának és kutatásának digitális filológiai lehetőségeit mutattam be.

Varga Emese A digitális filológia lehetőségei a Keresztury-fond kutatásában című előadása a Keresztury 120 konferencián. Fotó: Visky Ákos

Tavaly ősszel kezdtem el a fond feltérképezését, amelyből elsőként a levelezéskorpusz feldolgozása került fókuszba. Keresztury Dezső hagyatéka az OSZK Kézirattárának a legterjedelmesebb levelezésanyagát képezi. A hagyaték 1976-ban került a nemzeti könyvtár gyűjteményébe, Keresztury egész életművét adományozta a könyvtárnak, és 1996-ban bekövetkezett haláláig a gyűjtemény folyamatosan gyarapodott. Ez mintegy háromszáz doboznyi örökséget jelent (kéziratok, levelek, okmányok), amelyből a teljes levelezés több mint 4400 leltári tételből áll. Egy-egy tételt jelző pallium esetenként több száz levelet foglal magába. A folyamatos gyarapodás miatt egyes levelezőpartnerek levelei több külön tételben vannak feltüntetve. Ezt a széttagoltságot a digitális tartalomszolgáltató eszközök képesek áthidalni, levelezőpartnerenként algyűjteményekbe fogva össze a leveleket.
A gyűjteményben a szakmai, személyes és családi levelezés is fellelhető. A feldolgozás és közreadás során mi elsősorban a szakmai levelezőkapcsolatokra fókuszálunk. A korpuszban fellelhetőek a 20. század jelentős íróinak, irodalomtörténészeinek, képzőművészeinek, tudósainak levelei. Egyes személyekkel folytatott levelezésből egész életpályák olvashatók ki, beleláthatunk alkotási folyamatokba, egy-egy levelezőpartnerrel való kapcsolat alakulásába.
Bár a kéziratok nagyobb részét a Kereszturynak címzett levelek alkotják, a sokszor baráti hangvételű levelekből kirajzolódik a címzett munkássága is. A hagyatékban lévő Keresztury-levelek főképp gépelt levélmásolatok, csak töredékük autográf levél.  A legkorábbi levelek a 20-as években íródtak, a gyűjtemény tehát az alkotó közel 70 évnyi munkásságát foglalja magába, az olvasó elé tárva a magyar kulturális, társadalmi és politikai élet ezen időszakát.

A levelezéskorpusz digitális közzététele 

A levelezésválogatást több különböző módon dolgozzuk fel. A folyamatosan közzétett leveleket a könyvtár két online platformján, a Copián és a dHUplán tesszük közzé, a levelezési adatokból pedig statisztikai alapú adatvizualizációkat készítünk.
A Copia a kézirattár digitalizált dokumentumait teszi online hozzáférhetővé egyetlen nagy virtuális gyűjteményben, ahol megtekinthetőek a digitalizált kéziratok képei és a hozzátartozó metaadatok. A Keresztury-gyűjteményből elsőként Egry József leveleit tettük közzé, ami már elérhető a felületen.

Egry József Keresztury Dezsőhöz. Badacsonytomaj, 1932. január 21. Levelezőlap. Autográf. Jelzet: Fond 177/968/2 – Kézirattár. A kép forrása: Copia

A dHUpla a nemzeti könyvtár Digitális Bölcsészeti Központjának digitális filológiai platformja. Egyik fő célja a kéziratos források digitális feldolgozása és elérhetővé tétele. A platformon digitális szövegkiadásokat (digitális forráskiadás, kritikai kiadás, népszerűsítő kiadás) teszünk közzé, ahol már nemcsak a kéziratképek és a metaadatok, hanem az átírt, adatgazdagított szövegek is böngészhetőek. A kiadás alapját TEI XML formátumban kódolt szövegek képezik, amelynek előnye, hogy a kiadás egyben adatbázisként is funkciónál, vagyis a metaadatok és a szövegben címkézett adatok könnyen kereshetőek, szűrhetőek, kinyerhetőek, strukturált adathalmazzá konvertálhatóak, amin többféle művelet végezhető el. Ezek az adathalmazok képezik az adatvizualizációk alapját is.
Az Egry–Keresztury-levélkorpusz már elérhető a dHUplán digitális forráskiadásként, amelyet Tóth Károly művészettörténésszel együttműködésben készítettünk el.

Egry József Keresztury Dezsőhöz. Badacsonytomaj, 1931. szeptember 27. Levelezőlap. Autográf. Jelzet: Fond 177/968/1. – Kézirattár. A kép forrása: dHUpla

A digitális forráskiadás a lehetséges mértékig betűhív szövegközlésre törekszik, magyarázó jegyzetekkel van ellátva, és textológiai annotációkkal van jelölve: törlés, betoldás, rövidítés, feloldás stb. A digitális facsimile-t és a hozzá tartozó átiratot egyszerre vizsgálhatjuk a felületen, többféle módon. A szövegolvasást és kontextust közbeékelt, magyarázó jegyzetek segítik. Az Egry-levelekben jelöltük a szövegben az említett személy-, hely- és intézményneveket, amelyeket külső névterekkel kötöttünk össze. Az entitások fölött megjelenő buborékból ugróponttal a külső névtér oldalára jutunk. A levélírókat és címzetteket a dHUpla entitástárral is összekötöttük, ahol a személy adatlapja az alapadatok mellett gyűjteményspecifikus jegyzetekkel is kiegészíthető. Itt feltárhatóak például az Egry és Keresztury kapcsolatához fűződő kutatási adatok.

Vizualizációs lehetőségek

A szövegkiadás mellett a TEI XML fájlokból automatikusan kinyerhetőek a metaadatok egy strukturált adathalmazba, majd különböző eszközökkel ezek az adatok vizuálisan megjeleníthetőek, átláthatóvá tehetőek.
A Keresztury-korpuszon két vizualizációs módszert tervezünk alkalmazni: az egyik a gráf alapú kapcsolatháló, amely a személyek kapcsolati rendszerét tárja fel a számszerűsített adatok tükrében. A másik a térképes vizualizáció, amely lehetővé teszi, hogy egyszerre láthassuk egy levelezéskorpusz küldési és átvételi helyszíneit, és a közöttük lévő kapcsolatokat. A számszerűsített adatokon alapuló vizualizációk új kérdéseket, nézőpontokat vethetnek fel vagy fontos adatékként szolgálhatnak a művelődéstörténeti, irodalomelméleti kutatásokhoz.

Kapcsolati vizualizációk

A dHUpla Kreatív fülén több kapcsolati vizualizációra találunk példát, amelyek egy-egy személyt helyeznek fókuszba a levelezési adatok tükrében. Az, hogy mit mutat meg egy vizualizáció, függ a korpusztól és a feldolgozottság szintjétől, ezért minden vizualizáció egy kicsit különbözik egymástól. Kiss József levelezőkapcsolatainak vizualizációján a levelezőpartnert jelölő csomópontok színe és elrendezése mutatja a kapcsolat jellegét, pl. személyes, családi, szakmai. Ezek a kategóriák tovább oszlanak kisebb alcsoportokra a levélírók neme és típusa szerint. A kapcsolat gyakoriságát a csomópontok mérete jelzi – minél nagyobb egy csomópont, annál több levélváltás történt.

Kiss József kapcsolati hálója a levelezési adatok tükrében. A kép forrása: dHUpla

Széchényi Ferenc kapcsolatainak vizualizációján a csomópontok színe a címzettek típusát jelöli. Erre a kategóriára külön rá is szűrhetünk: a címzett lehet személy, intézmény, város, vármegye stb. A csomópontokat összekötő élek a levél nyelvét jelzik. Ha megfigyeljük a vizualizációt, rögtön látszik, hogy a zölddel jelzett, latin nyelvű levelek többségben vannak a sárgával jelzett magyar nyelvű levelekhez képest. Viszont az is megfigyelhető, hogy míg a városvezetéssel, illetve a személyek nagy részével latinul, addig a vármegyék vezetőivel már magyar nyelven folyt az írásos kommunikáció.
Móricz Zsigmond kapcsolatainak vizualizációján egy-egy levelezőpartnert jelölő pontra kattintva egy adatlap jelenik meg, ahol a levélváltások száma és a levelekre vezető link érhető el, valamint egy jegyzet olvasható a levelezőpartner és Móricz kapcsolatáról. Az író korai levelezésén alapuló vizualizáció megmutatja, hogy kik játszottak fontos szerepet Móricz pályakezdésének alakulásában, és hogy idővel hogyan változott, bővült a kapcsolatrendszere.
Keresztury intenzív szakmai működése és kiterjedt kapcsolathálója a levelezésében is megmutatkozik, ezért az ő kapcsolatainak feltárásával nemcsak az írót szeretnénk fókuszba állítani. Mivel ez a korpusz felsorakoztatja a huszadik századi értelmiség kiemelkedő alakjait, célunk egy összevont kapcsolati hálózat létrehozása, amit elsőként a Vas István-levelezés adataival kötnénk össze. Ez már komplexebb módon mutatná meg, hogy ki kivel állt kapcsolatban. Ha sikerül több levelezésgyűjtemény adatával bővíteni az adatbázist, akkor egy korszak kapcsolati hálózata tárulna fel, ami fontos adalék lehet a 20. századi értelmiség kapcsolatrendszerének kutatásához.

Írói levélváltások térben és időben. A kép forrása: dHUpla. Interaktív térképes vizualizáció (OSZK DBK – SZTAKI)

A dHUpla map a SZTAKI és az OSZK DBK közös fejlesztéseként jött létre. Jelenleg a Móricz Zsigmond-, Kiss József- és Petőfi Sándor-levelezések adatai vannak betöltve a felületre, de a korpusz folyamatosan bővül. Különböző szűrési funkciókkal kiválaszthatjuk a gyűjteményt és a helyszínt, amelyre keresni szeretnénk, valamint meghatározott időintervallum szerint szűkíthetjük a keresést. Ugyanakkor a térképről is elindíthatjuk a böngészést egy-egy helyszín kiválasztásával. Az így kilistázott levelek adatlapjain elérhetőek a kapcsolódó adatok (levélíró, címzett, feladási és átvételi helyszín, időpont), valamint ugróponttal átléphetünk a dHUpla oldalára, a levélszövegekre.
Tervünk, hogy a Keresztury-levelezés adatait betöltsük a térképes vizualizációba, így több különböző gyűjtemény adataival egyszerre és külön is vizsgálhatjuk a helyszínek közötti kommunikációs kapcsolatokat és azonosíthatjuk, hogy mely városok, régiók vagy országok adták meg egy adott kulturális kör vagy társadalmi szegmens írásos kommunikációjának jellemző színterét.

Varga Emese (Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai Osztály)

Irodalom:

• Monostory Klára: Keresztury Dezső fondja az Országos Széchényi Könyvtárban. In: Magyar Könyvszemle, 109. évf. 1. sz. (1993), 73–87.
• Monostory Klára: Amiről a kéziratok beszélnek. Keresztury Dezső fondja az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. In: Irodalomtörténet, 25/75. évf. 3. sz. (1994), 395–411.
• Varga Emese: Digitális szövegkiadások és kutatástámogatás a bölcsészettudományokban. A dHUpla platform bemutatása. In: CeLISR, 1. évf. 2. sz. (2024), 134–143.                 

2024. szeptember 12-én és 13-án kétnapos konferenciát tartottak az egyetlen magyar alapítású és máig létező szerzetesrend, a Magyar Pálos Rend történetéről és jelenéről Budapesten, a D50 Hotel és Rendezvényközpontban. A Pálosok nyomában – múlt, jelen és jövő című rendezvény egy 2019-ben indult sorozat része, amelynek célja, hogy időről időre bemutassa az új kutatási eredményeket, a renddel kapcsolatos fejlesztéseket, valamint a kulturális és idegenforgalmi újdonságokat. Az ingyenes, de regisztrációhoz kötött rendezvény mindkét napjára több mint 150 fő jelentkezett.

Résztvevők a A Pálosok nyomában – múlt, jelen és jövő című konferencia első napján. Fotó: Madarász Tímea, MNMKK OSZK

A konferencián a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ több kutatója is részt vett, köztük az OSZK két munkatársa is, Sarbak Gábor irodalomtörténész, kodikológus, az első nap délelőttjének levezető elnöke, illetve Sudár Annamária irodalmi szerkesztő, aki a második napon tartotta meg „Nem késő azt tanulnunk, mit oly sokáig nem tudtunk…” – A pálos rendtörténet és a közoktatás. Gondolatok a Pálos olvasókönyv kapcsán című előadását.

Sarbak Gábor, az első nap levezető elnöke. Fotó: Madarász Tímea, MNMKK OSZK

A pálos rend múltjának a kutatása, feltárása és bemutatása nemcsak a pálos szerzetesek és a szűkebb tudományosság számára fontos, hanem része a magyar kulturális emlékezetnek is, számos ponton kapcsolódva az ország történetéhez, irodalmához, művelődéstörténetéhez, építészeti és régészeti örökségéhez. A rend fontos törekvése az is, hogy jó kapcsolatot ápoljon a pálos történelmi és épített örökséget őrző településekkel, támogatva a pálos múlt megőrzésére és élővé tételére irányuló erőfeszítéseiket, mert a történelmi múlt – megfelelő tolmácsolásban – közösségteremtő erő és a jövőbe mutató erőforrássá is válhat. Ezért a konferencia régészeti, történettudományi és vallástörténeti tudományos előadásai mellett fontos szerepet kaptak az építészeti előadások, valamint az idegenforgalmi jó gyakorlatok bemutatásai – köztük a pálos vonatkozású helyszíneket üzemeltető tulajdonosok megszólalásai.

A Pálosok nyomában – múlt, jelen és jövő című konferencia szekciónként összesített programja

A Magyar Kultúráért Alapítvány támogatásával megvalósult konferencia fővédnöke Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár volt. Az első napon Fürjes Zoltán egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár köszöntötte a résztvevőket, a második napon pedig Nacsa Lőrinc miniszteri biztos (Miniszterelnökség, Magyar Országgyűlés) A vallásturisztika aktuális fejlesztései és lehetőségei címmel tartotta meg a nyitó előadást.

Puskás Antal OSPPE. Fotó: Matiné

Puskás Antal pálos tartományfőnök nemcsak a konferencia elején köszöntötte a vendégeket, hanem a második nap kora estéjén, reflektálva az elhangzott előadásokra, A pálosok jelene címmel összegző beszédet is mondott, kiemelve a pálos rend körül működő közösségek jelentős szerepét, amelyek a viszonylag kis létszámú szerzetesközösség mellett működve erősítik a rend társadalmi hatását. Példaként említette a PÁLOS70 néven működő zarándoklat, kirándulás és teljesítménytúra szerepét, amelyet 2024 őszén immár tizennegyedszer rendeznek meg, illetve a Pálos utak egyre fejlődő hálózatát, amely „Természetben a Természetfelettivel” mottójával, egykori és mai pálos helyek bejárására, elmélkedésre, a lélek útjainak keresésére hívja az embereket a Pilisbe, s nemsokára a Mecsek, illetve Pécs városának útjaira is. (A pálos tematikus utakról a második nap délutánján Gadácsi Péter turisztikai fejlesztési szakközgazdász tartott előadást.)
A rendezvény első napján Bátor Botond atya, hargitafürdői perjel, korábbi tartományfőnök (2008–2014) is részt vett; s Maczalik Arnold (Mossfern építészműhely), a hargitafürdői új kolostor tervezőépítésze átütő, szenvedélyes előadásából az is kiderült, hogy a tervezés és az építkezés során milyen fontos szerepet játszottak a Botond atyával való inspiráló egyeztetések és viták, valamint a rend elfogadó és befogadó magatartása.

A Pálosok nyomában – múlt, jelen és jövő című konferencia első napjának közönsége, köztük (jobb oldalon) Sudár Annamária. Fotó: Madarász Tímea, MNMKK OSZK

A két nap alatt a fentiekben idézettekkel együtt mintegy harminc előadás hangzott el. A teljesség igénye nélkül válogatva:

Romhányi Beatrix történész, egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem BTK Medievisztika) a pálos rend középkori kolostorairól tartott átfogó előadást, érzékletesen bemutatva a rend társadalmi támogatásának változásait, illetve gazdasági és gazdálkodó tevékenységét, kiemelve, hogy a korszak végén a rend adómentességet élvezett, mivel a rendtagok – miként a ferencesek is – részt vettek a törökellenes küzdelmekben. Bojtos Anita történész (MNMKK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum) a rend barokk kori történetét foglalta össze. Előadását a pálosok 1644-ben, azaz 380 évvel ezelőtt elfogadott, megújított konstitúcójának említésével indította, majd a korszak rendtartományának helyszíneit és a rendtagok származását (nemzetiség és tárdalami rétegek) elemezte. Előadásában kiemelte, hogy számos jelentős család (pl. Széchényi, Nádasdy, Esterházy) adott pálos szerzeteseket a korszakban, amelynek nyomán a rend tárdalami befolyása is megnövekedett.

Benei Bernadett (HUN-REN BTK Történettudományi Intézet, Főegyházmegyei Levéltár, Eger) Csepellényi György, 17. századi pálos vértanú kapcsán tartott előadást. A kortárs szemtanúk beszámolóit kutató történész tagja annak a három fős történész munkacsoportnak, amely Csepellényi ismét elindított boldoggá avatási eljárása kapcsán készíti elő a háttéranyagokat. Pető Zsuzsa Eszter régész, szakmuzeológus (MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum) a 19. századi elődök, Rómer Flóris, Ádám Iván, illetve a 20. századi építész, Guzsik Tamás munkásságát is megemlítve az elmúlt évek általa is végzett régészeti ásatásai kapcsán a közösségi régészet bekapcsolásáról, és a települések lakosságával való kapcsolat fontosságáról beszélt.

A második napon többek között a már korábban helyreállított egykori pálos kolostor épületében jelenleg működő Sopronbánfalvi Kolostor Hotel és Étterem működéséről beszélt Tama István divízióvezető, megemlítve, hogy terveik között szerepel az egykori kálvária helyreállítása is. A zalamerenyei Pálos Malom megmentéséről és fejlesztéséről hallhattunk Szabadics Attila tulajdonostól, illetve a zalacsányi vendégház kapcsán Badacsonyi Tamás említette az egykori örvényeshegyi pálos kolostort is, amelynek csak a helyét látták a tulajdoni lapon, amikor birtokukba került a terület.

Sudár Annamária előadása A Pálosok nyomában – múlt, jelen és jövő című konferencián. Fotó: Matiné

Sudár Annamária az előadása címében is idézett (majd az előadásban kiegészített) Virág Benedek-idézet – „Nem késő azt tanulnunk, amit oly sokáig nem tudtunk, mert senki által nem taníttattunk. Most érezzük kártékonyságát a tudatlanságnak.” – nyomán arra mutatott példákat, hogy a közoktásban hogyan jelenhet meg a pálosok múltja és öröksége, hogyan lehet „bevarrogatni” az egyes részleteket, a rendtörténet eseményeit, a rendtagok munkásságát a történelem- és az irodalomtanításba, illetve a rendelkezésre álló különböző tankönyvekbe.

Sudár Annamária előadása A Pálosok nyomában – múlt, jelen és jövő című konferencián. Fotó: Matiné

Számos kézenfekvő példa mellett (pl. II. József kalapos király megnevezése kapcsán a vonatkozó Ányos-vers részletének idézése) megemlítette az 1528-ban nyomtatott első magyar térképet, a Tabula Hungariae-t, amelyen a mohácsi csatát is ábrázolták, de látható a rend középkori központja, a jelentős búcsújáróhely, Budaszentlőrinc is, ahol Remete Szent Pál ereklyéjét őrizték a pálosok. Ezt mutatja a térképen szereplő S. Paulus megnevezés is. A tankönyvek szövegébe bizonyos helyeken beékelt mondatok, bekezdések, illetve képek és képaláírások lehetőséget adhatnak arra, hogy a pálosok múltjának ismerete természetes módon váljék az általános műveltség részévé. Az előadás utalt arra is, hogy a 2023 végén megjelent Pálos olvasókönyv című irodalmi antológia példányai örvendetes módon elfogytak. A reménybeli, képekkel kiegészített második kiadás várhatóan 2026-ban jelenik meg.

Petrás Mária népdalénekes. Fotó: Matiné

Mindkét napot zenei program zárta, amelyekben közreműködött – többek között – az Anima Musicae kamarazenekar tagjaiból alakult vonósötös, illetve Petrás Mária népdalénekes.

Sudár Annamária (Főigazgatói Kabinet)

„szép ami tetszik, ami vágyunknak jól esik”

Madách Imre

Madách Imre. Fotó: Simonyi, Pest, 1861. Jelzet: KA 4271/2 – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény

Madách írja Pajor Istvánnak, Alsósztregován, 1864. február 11-én kelt levelében, melyben barátja neki küldött „szellemdús verseit” méltatja – Kant után szabadon:

Madách nagy műve, „mely ember! végzeted árnyát borítja rád;”, vagyis Az ember tragédiája ma is a magyar s a világirodalom egyik kiemelkedő alkotása.
A „hű emlékezet” elsősorban ennek révén tartja számon. S a felejthetetlen olvasási élményen túl 1883. szeptember 21-e óta a teátrumok is rendszeresen tűzik műsorukra színpadi változatát, újra- és újraértelmezve a mű mondanivalóját.
Paulay Ede, a Nemzeti Szinház rendezője és igazgatója vette a bátorságot, A Csongor és Tünde sikeres átdolgozásán felbuzdulva, hogy ezt az eredetileg semmiképp sem valódi színpadra íródott „drámai költeményt” színpadra alkalmazza. Bontás és újraépítkezés – vagyis az eredeti mű alapos átalakítására, egyes részek elhagyására, olykor máshova betoldására volt szükség, hogy valamiképp elő lehessen adni, s be lehessen fogadni a színházlátogató közönségnek. Ennek a hősies munkának egyik legjobb példája a londoni, vagyis a tizenegyedik szín.

• 
• 

A tavalyi Madách-évforduló, születése kétszázadik évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár kiállítással, konferenciával és külön előadással emlékezett meg Az ember tragédiájáról, külön kiemelve a színpadi megvalósulásokat, s ennek révén Paulay Ede eredeti, sajátkezűleg írt rendezőpéldányát is digitalizálták, az érdeklődők így a kiállítás alatt könnyedén belelapozhattak az eredeti szövegkönyvbe, láthatták, hogyan illesztett össze Paulay egyes részeket, hogy fel se tűnjön nagyon egy-egy hosszabb-rövidebb kihagyott, vagy áthelyezett szövegrész.

• 
• 

Ennek a színpadi értelmezésnek – a kezdeti fanyalgás után – oly kirobbanó sikere volt, hogy hosszú ideig érdemben nem is mertek hozzányúlni, változtatni a szövegkönyvön és az egész felfogáson. Csak a XIX. század elején, vagy inkább az első harmadában történt változás. Az első újító a Nemzeti Színház új igazgatója, Hevesi Sándor volt 1923-ban, majd 1926-ban ismét megrendezte a Tragédiát.

• 
• 

Eközben Sebestyén Géza, szintén 1926-ban a Városi Színházban vitte színre.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Egyiptomi szín. Díszletterv: Baja Benedek. Jelzet: KD 2647 – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény

Majd következett Németh Antal korszaka, ki 1935-ben még egy rádiójátékot is készített, majd 1937-ben, 1939-ben és 1941-be is bemutatta, mindannyiszor egészen új megvilágításban.

• 
• 

Közben, 1934-be a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében is bemutatták, óriási apparátussal, s először alkalmazva sikerrel vetített háttérképeket.

• 
• 
• 
• 
• 

Máig sok vita folyik a helyes értelmezésről, a mondanivaló minél tökéletesebb közvetítéséről, s mivel ezt a monumentális színpadi alkotást talán teljesen tökéletesen sohasem sikerül bemutatni, a mindenkori rendező ennek a kihívásnak nehezen tud ellenállni, mindig újra és újra megpróbálkozik vele, így a közönség is szükségét érzi, hogy időközönként ismét megnézze, közben pedig újraolvassa.
Ez a szándék, hogy Madách gondolatai a szélesebb közönséghez is eljussanak, vezérelte Németh Antalt, a Nemzeti Színház igazgatóját is; három rendezése közben 1938-ban arra vállalkozott, hogy az egész művet lemezre felvetesse. A lemezfelvétel 30 lemezen ma is megvan, s bár azóta több változatban is megörökítették, ez év első felében egy teljesen épen megőrzött lemezalbum került elő. Ez a teljes, igen jó minőségű felvétel – Solymosi Ákos hangmérnök kollégánk jóvoltából – digitalizálva várja, hogy végre a szélesebb közönség is hallja, Farkas Ferenc kísérőzenéjével és magának Németh Antalnak a bevezetőjével, természetesen parádés szereposztással.

Madách Imre: Az ember tragédiája hanglemezeken. Odeon. Madách Imre drámai költeménye 14 hangképben. Rádiószínpadra alkalmazta és rendezi: Németh Antal dr. Társrendezők: Kiszely Gyula, Both Béla és Barsi Ödön. Az előadás zenéjét szerezte és vezényli: Farkas Ferenc. Közreműködik a Budapesti Hangverseny Zenekar, a Budapesti Opera- és Hangversenykórus Káldy László karigazgató vezényletével. Főszereplők: Ádám: Abonyi Géza; Éva:  N. Tasnádi Ilona; Lucifer: Uray Tivadar. Díszdoboz. Jelzet: HN 49.196/1-30. – Színháztörténeti és Zeneműtár, Zenetörténeti gyűjtemény

Madách Imre többi, valóban színpadi művének – a Mózes, A civilizátor „Komédia Arisztophanész modorában”, és a Csák végnapjai – története már nem volt ilyen sikeres.
Reményeink szerint hamarosan elkészül a Mózes kritikai kiadása. Ezzel azonban még nem jutottunk sokkal közelebb a színpadhoz. De ez a vállalkozás, a Mózes színházi bemutatója már messzire tekint vissza. Ősbemutatója 1888. február 20-án volt, Kolozsvárott, majd 1925-ben a pesti Nemzeti Színházban. Igazi sikert nem aratott. Végül a veszprémi színház megbízásából Keresztury Dezső „restaurálta” a darabot. A Turián György rendezésében Veszprémben 1966. március 4-én bemutatott Mózest Marton Endre is átvette a budapesti Nemzeti Színházban.

Madách Imre: Mózes. Drámai költemény 2 részben. Élő színpadra alkalmazta: Keresztury Dezső. Nemzeti Színház, 1967. október 27. Színlap. – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény, színlapgyűjtemény

A Mózes, majd Csák végnapjai – tehát e két Madách színmű „ügyes” átdolgozása is – Keresztury Dezső munkája.
Keresztury Dezső színházi, mondhatni dramaturgiai tevékenységéről, Madách Mózeséről ekképp vallott:

Halász Gábor: Keresztury Dezső Madách-átdolgozásának dokumentuma. In: Madách Imre: Mózes. Madách Imre összes művei. 1 kötet. Sajtó alá rendezte, bevezette és a jegyzeteket írta Halász Gábor, Budapest, Révai, 1942. – Törzsgyűjtemény

Keresztury saját kezű bejegyzése szerint:

• 
• 

• 
• 
• 

Ezzel a személyes vallomásával a Mózest és a Csák végnapjait is átdolgozó poeta doctusra, az Országos Széchényi Könyvtár 75. évfordulóját ünneplő Színháztörténeti Osztály/Tár Dénes Tibort követő második osztályvezetőjére is emlékezünk, születése 120. évfordulója alkalmából.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár,
színháztörténeti gyűjtemény)

Irodalom:

• Abafi Lajos [Aigner Lajos]: Pajor István viszonya Szemere Miklóshoz és Madách Imréhez. In: Figyelő, 1889. 26. köt. 351–358.
• Madách Imre: Mózes. Madách Imre összes művei. 1–2. Sajtó alá rendezte, bevezette és a jegyzeteket írta Halász Gábor, Budapest, Révai Irodalmi Intézet, 1942. 1. kötet, 701–815.
• Madách Imre: Mózes. Drámai költemény. Színpadra alkalmazta [és az utószót írta] Keresztury Dezső, [ill.] Kass János, Budapest, Magvető, 1966.
• Madách Imre: Csák végnapjai. Dráma három részben. Újraformálta [az utószót írta] Keresztury Dezső, Budapest, Magvető, 1969.
• Kis Domokos Dániel: Az ember tragédiája a színpadon. Színpadi újítások a tervezéstől a megvalósulásig. 1926, (1932), 1934, 1939. In: Windhager, Károly Ákos (szerk.): Cantus vitae. Tanulmányok Az ember tragédiájáról, Budapest, MMA Kiadó, 2023, 43–121.
• Kis Domokos Dániel: Keresztury Dezső, a poeta doctus az Országos Széchényi Könyvtárban. Elhangzott a Keresztury 120. konferencián 2024. szeptember 5-én. In: Az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár honlapja, augusztus 29.
• Kiss Gábor: Keresztury Dezső szerepe Madách Imre drámáinak színpadra állításában. Elhangzott a Keresztury 120. konferencián 2024. szeptember 5-én. In: Az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár honlapja, augusztus 29.
• Beszélgetés Keresztury Dezsővel. Németh G. Béla televízió-interjúja. Televízió-interjú, portréfilm. In: Jelenkor, 18. évf. 1. sz. (1975. január), 3–19.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 118. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Kundermann Jenőt és gyűjteményét mutatja be. 

Bagarus Zoltán grafikája Kundermann Jenő portréjával, rézkarc-aquatinta (1991). A kép forrása: magángyűjtemény

Kundermann Jenő (1937–2017) Tósokberénden (ma Ajka része) született 1937-ben, az általános iskolát is itt végezte. Középiskolai tanulmányokat 1951 és 1955 között Pannonhalmán, a bencés gimnáziumban folytatott.

Petry Béla grafikája. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Ezek befejeztével – a családi hagyományt követve – a kereskedelemben helyezkedett el, különböző beosztásokban dolgozott 1996-os nyugdíjazásáig. Bolti eladóként kezdett, közben elvégezte a Veszprémi Közgazdasági Technikumot, ezután a Pannonker Kereskedelmi Vállalat kirendeltségvezetője, ellenőr, területi instruktor lett.
Az 1990-es évektől tagja, 1994-től sok éven át világi elnöke volt a tósokberéndi katolikus egyházközség képviselőtestületének, e minőségében intézte a templomrenoválásokat, szorgalmazta a templomtorony megújítását, a köztéri keresztek felújítását.
Tagja volt számos szervezetnek, köztük a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének, a Kisgrafika Barátok Körének, a Magyar Éremgyűjtők Országos Szövetsége pápai csoportjának, a Képeslevelezőlap-gyűjtők Egyesületének és a Bencés Diákok Veszprém Megyei Egyesületének.
Többféle gyűjteményt (képeslap, fotó, bélyeg, numizmatika, festmény, grafika, könyv stb.) hozott létre. 1985-ben lépett be a Kisgrafika Barátok Körébe, nagy szerepe volt az ajkai kör működésében. Rengeteget levelezett, aktívan cserélt. Tízezret meghaladó ex libris, kisgrafikai gyűjteménnyel, és benne 130 különféle saját névre szóló lappal rendelkezett, hozzávetőleg 40 művésztől, még Japánból, az USA-ból is. Ezek közül legértékesebbek voltak számára a rézmetszetek, Müller Árpád és Vén Zoltán alkotásai.
Számos ex librisén megjelenik kedvelt költője, Petőfi Sándor alakja. Az 1847 őszén íródott Szeptember végén című Petőfi-verset idéző kisgrafikákra több példát találunk a Kundermann nevére szóló lapok közt, például Bagarus Zoltán, ifj. Feszt László, László Anna, Józsa János, Kazinczy Gábor, Vén Zoltán és Petry Béla grafikusművészek alkotásait. A vers születésének 140. évfordulójára készült ifjabb Feszt László alábbi ex librise az őszre utaló motívumkinccsel és kopjafával.

Ifj. Feszt László rézkarca (1987). Jelzet: Exl.K/1022 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Petőfi Sándor portréja a vers szállóigévé vált sorával: „Elhull a virág, eliramlik az élet…” jelenik meg Fery Antal kisgrafikáján, szintén 1987-ből.

Fery Antal fametszete (1987). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Vén Zoltán illusztratív grafikája a temetőkertben sírjából előtűnő Petőfi Sándor alakját mutatja be, a Szeptember végén című vers alábbi sorai nyomán:

Vén Zoltán rézmetszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Kundermann Jenőnek a Somló hegyen volt szőlőbirtoka. Szőlősgazda lévén ex libriseinek motívumvilágában gyakoriak a szőlős-boros témájú, részint somlói és badacsonyi vonatkozású grafikák. Ürmös Péter ex vinis lapjának helyszíne egy Somló vidéki borospince, ahol az istenek hírnöke, Mercurius borozgat egy szőlősgazda társaságában.

Ürmös Péter linómetszete (1989). A kép forrása: Vasné dr. Tóth Kornélia: Ürmös Péter kisgrafikai világa, Budapest, KBK, 2016, 21. – Törzsgyűjtemény

Várkonyi Károly debreceni grafikus a hollandiai Utrechtben rendezett XXI. Nemzetközi Ex libris Kongresszusra (1986) készített munkáján művészcímerből kinövő, hírnökbot köré tekeredő szőlővesszők láthatók szőlőfürtökkel.

Várkonyi Károly fametszete (1986). Jelzet: Exl.K/879 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A pannonhalmi egyházi neveltetés Kundermann Jenő egész életében meghatározó nyomot hagyott. A bencés apátság látképe, az előtérben a rendalapító Szent Benedek portréjával szerepel Kékesi László linómetszetén.

Kékesi László linómetszete (1986). Jelzet: Exl.K/1042 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Kundermann Jenő nevére szóló, egyházi épületeket bemutató ex libris sorozatok közül kiemelkedik a keszthelyi Sólyom Sándor grafikus több alkotása, köztük Csaroda, Gyöngyöspata, Velemér, Csempeszkopács és Öskü templomaival. Csaroda a késő román kori falusi templomok egyik legszebb példája.

Sólyom Sándor grafikája (1993). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Somogyi Győző grafikai sorozata a körösfői református templom mellett a jáki templomot, a gyulafehérvári székesegyházat, a kolozsvári Szent Mihály- és a bártfai Szent Egyed-templomot örökíti meg.
Moskál Tibor ex librisei a műemléki jellegű zsámbéki és hollókői templomot, az egri és az esztergomi bazilikát jelenítik meg.

Moskál Tibor fametszete (1989). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Bibliai jelenetet, Jézus és a kufárok történetét mutatja be Vén Zoltán aprólékosan kidolgozott rézmetszete, amint Jézus ostorral kiűzi az árusokat és a pénzváltókat a templomból.

Vén Zoltán rézmetszete (1994). A kép forrása: magángyűjtemény

Kundermann Jenő képeslap-kollekcióját és ex libris gyűjteménye legszebb darabjait (kiemelten az irodalmi és egyházi vonatkozásúakat) Ajkán, Pápán, Devecseren és Sümegen többször is bemutatta egyéni és csoportos kisgrafikai kiállításokon. Ex libriseiből több közgyűjteménynek ajándékozott, köztük az Iparművészeti Múzeumnak (Budapest) és a pápai Jókai Mór Városi Könyvtárnak.
Halála évében Baranyai Ferenc ajkai grafikus készített a nevére in memoriam lapot.

Baranyai Ferenc alkotása, mezzotinta (2017). A kép forrása: magángyűjtemény

Irodalom:

• „Ajándék ez a szó”, szerk. Krajcsi Tiborné, Pápa, 2016. (katalógus)
• Belépési nyilatkozat Kundermann Jenő nevére, 1985. november, Kisgrafika Barátok Köre (KBK) Irattára
• Ex libris kisgrafikai kiállítás. Válogatás Kundermann Jenő és Krajcsi Tiborné gyűjteményéből, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, [2009], 9.
• Padné Szabó Mária: Kisgrafikai kiállítások megnyitói (2009–2014), Ajka–Pápa, Pápa, [Jókai Mór Városi Könyvtár], 2014.
• Padné Szabó Mária: Kundermann Jenő kiállítása, Kisgrafika, 2014/1. sz., 7–8.
• Színek és fények. Válogatás Kundermann Jenő nagygrafikai, Krajcsi Tiborné és Kundermann Jenő ex libris gyűjteményéből, Pápa, 2010. (kiállítási katalógus)
• Tilhof Endre: Ajkai Kisgrafika Barátok Köre vázlatos eseménynaptára, Kisgrafika, 2013/2. sz., 11.
• Tilhof Endre: Fogyatkozunk, Kisgrafika, 2017/2. sz., 6–7. (nekrológ)
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Kundermann Jenő (1937–2017). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 105–107.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész

Szent Jeromos a négy nagy nyugati egyházatya (Szent Ambrus, Szent Ágoston, Szent Jeromos, Nagy Szent Gergely) egyike. Nevének (Ἱερώνυμος, Hieronymos) szó szerinti jelentése: szent név (nomen sacrum). E név második tagját régtől fogva az ógörög némosz (νέμος), liget, erdő szóval is azonosítják. További jelentése tehát szent liget, a szintén ógörög nomé (νομή), törvény szóból eredeztetve pedig szent törvény. Mindhárom névmagyarázat illik Jeromosra, hiszen Isten kedves szentje volt, illetve egyházi ember (vir ecclesiasticus), áldozópap, az Isten szolgálatára szentelt edény. A szent liget név megilleti azért, mert egy ideig erdőben, ligetben élt, a „szent törvény” pedig a remeteség és a szerzetesi fegyelem miatt illik rá, amelyben ő maga is élt, és nevelte rá a szerzeteseket. Nem utolsósorban pedig azért, mert a Bibliát, az Úr Törvényét tanulmányozta, fordította és magyarázta nagy buzgósággal. A Hieronymos nevet a szépség látásának vagy a beszédeket megítélőnek is interpretálják. Többféle szépség létezik ugyanis: az első a lélek szépsége (pulchritudo animae); a második az erkölcsi (pulchritudo morum), amely az erkölcsök tisztességén alapszik; a harmadik a szellemi (pulchritudo spiritualis), amely az angyalok, az igaz Istenhez hűséges tisztán szellemi létezők szépsége; a negyedik a természetfölötti (pulchritudo supernaturalis), amely az Isten szépsége; az ötödik az égi (pulchritudo coelestis), amely a mennyei Jeruzsálemben, a szentek otthonában van. Ezt az ötféle szépséget szemlélte, illetve hordozta magában Jeromos: lelki szépsége sokféle erényében mutatkozott meg, erkölcsi szépsége becsületes, a világ hiúságával szembeforduló életében, szellemi szépsége páratlan tisztaságában, természetfölötti szépsége hősies szeretetében és alázatában, az égi szépség iránti vonzalma pedig az örökkévaló dolgok, az igaz Isten iránt lobogó szeretetében és kivételes buzgóságában. Rendelkezett a minden keresztény hívő számára alapvetően fontos képességgel a lelkek megkülönböztetésére (discretio spirituum – 1 Cor. 12. v. 10.). Megítélte a beszédeket: a sajátját éppúgy, mint a másokét. A magáét megfontoltan adta elő, a mások beszédéből az igazat megerősítette, a tévelygést megcáfolta, a szabadon vitatható dolgokat világosabban kifejtette.

Szent Jeromos 18. századi papi ornátusban. Rézmetszet. In: Sancti Hieronymi Presbyteri Epistolae selectae... et ad Petro Canisio... Argumentis, et uberrimo rerum, et verborum indice locupletatae... Tyrnaviae, Typis Collegii Academici Soc. Jesu, 1762 – Törzsgyűjtemény 

Családja, gyermekkora

Jeromos, a jómódú nemesember, Eusebius fia, 347 körül született a hagyomány szerint Dalmácia és Pannónia határánál fekvő Stridon városában. Régészeti leletek nem támasztják alá, hogy Stridon (Strido Dalmatiae) valóban a fentebb említett két római provincia határánál lett volna, tehát jelenleg csak annyit vehetünk biztosra, hogy Dalmácia területén feküdt. Mindkét szülője keresztény volt, de őt nem keresztelték meg gyerekkorában. Az elemi iskolát szülővárosában kezdte meg, a korabeli jogszokás szerint valószínűleg hat–hét éves korában. Itt írni-olvasni és számolni tanult, rövidebb szövegek memorizálására és felmondására oktatták. Nagyon valószínű ezek szerint, hogy később legendás hírű emlékezőtehetségének pallérozását szintén itt kezdte meg. Jó eszű, tehetséges, ugyanakkor fennhéjázó, makrancos, nehezen irányítható gyerek volt. Apja világi karriert szánt a tűzről pattant, okos fiúnak: valamelyik római közhivatal magas székében szerette volna őt látni.

Római tanulmányai 

Innen még egész fiatalon, körülbelül tizenkét éves korában Milánóba, majd Rómába küldte az apja retorikát és filozófiát tanulni. Apjának vele kapcsolatos nagyra törő terveit és saját ambícióit követve Jeromos Rómában nem egy közönséges középiskolába iratkozott be, hanem az akkori idők leghíresebb római iskolamestere, Aelius Donatus által vezetett tanintézménybe. Donatus volt az, aki századokig ható, rendkívüli aprólékossággal dolgozta ki a beszédrészeket (szófajokat) bemutató alapvető latin nyelvtanát (De octo partibus orationis) és egy ehhez kapcsolódó, haladó diákok számára írt nyelvtani kézikönyvet, amely stíluspéldák gazdag tárházát is magában foglalja, illetve a gyakoribb stílushibák, barbarizmusok ismertetését. Donatus nyelvtankönyvei még a 18. században is használatban voltak Európa-szerte. Ő volt a szerzője a Terentius vígjátékairól és Vergilius költeményeiről írt szövegmagyarázatoknak is, amelyek egyes európai felsőoktatási intézményekben tananyagként szolgáltak még a 19. században is. A római oktatási rendszer gerince ebben az időben a nyelvtan volt, azaz a nyelvtani elemzés és a helyes nyelvhasználat elsajátítása, illetve a klasszikus irodalom. A „helyes nyelvhasználat” a latin nyelv oktatásában jellemző módon nem a kor élő nyelvének, a vulgáris latinnak az elsajátítását jelentette valamiféle nyelvművelő módszertan útján. Egy ilyen ötletet a birodalom egész latinul beszélő, művelt közössége idegenkedéssel, elutasítással fogadott volna. Az iskolai nyelvoktatás célja a változatlan, klasszikus latinság magas fokon való elsajátítása volt, éppúgy, mint ahogy a Keletrómai Birodalomban a klasszikus görög nyelv elsajátítása.
A grammatikában tehát Donatus volt a mestere, a retorikában egyes életrajzírói (pl. Jacobus de Voragine, a Legenda aurea szerzője) szerint Donatus mellett a kiváló szónok és neoplatonikus gondolkodó, Marius Victorinus. Azonban Jeromos írásaiban csak Donatust említi római tanáraként, Victorinust nem. Római tanulmányai során éjjel-nappal, nagy mohósággal olvasta a klasszikus szerzőket, főként Cicerót és Platónt. Sok pénzt költött ezekben az években könyvekre, ezen felül sajátkezűleg is számos könyvet lemásolt magának, hogy tudásszomját csillapítsa. A Szentírást szintén nagy buzgalommal tanulmányozta, ám a klasszikus latinságon nevelődött ízlésének nem tetszett a Tóra és a prófétai könyvek számos helyen hétköznapi stílusú, bárdolatlan nyelvezete. Ebben az időben egyszer nagyböjt közepén hirtelen heves láz tört ki rajta. Betegségében hosszan tartó elragadtatásba esett, a lelke elhagyta a testét. Egész teste kihűlt, az életmeleg már csak a szívében pislákolt. Megkezdődtek az előkészületek a temetésével kapcsolatban. A lelkét mindeközben bírói szék elé vitték, és ott a legfőbb Bíró kérdésére, hogy kinek a követője ő tulajdonképpen, kereszténynek vallotta magát. A bíró erre azt felelte: „Hazudsz! Ciceró követője (ciceronianus) vagy te, nem pedig Krisztus követője (christianus). Mert ahol a kincsed vagyon, ott vagyon a szíved is. (Matth. 6. v. 21.)” Jeromos döbbenten elnémult, a bíró pedig keményen megkorbácsoltatta. Ekkor keservesen felkiáltott és így szólt: „Irgalmazz nekem, Uram, irgalmazz nekem!” A jelenlévő tiszta lelkek kérlelni kezdték a bírót, hogy kegyelmezzen meg az ifjúnak. Jeromos pedig esküdözve mondta: „Uram, ha valaha is világi könyveket veszek a kezembe és olvasom őket, téged tagadlak meg azzal.” Erre szabadon engedték, a lelke visszatért a testébe. Könnyes arccal tért magához, a háta pedig tele volt kék foltokkal, a bírói emelvény előtt kapott korbácsütések nyomaival.

Biblia Sacra Vulgatae Editionis, Sixti V. et Clem[entis] VIII. auctoritate recognita... Venetiis, Apud Nicolaum Pezzana, 1742 – Törzsgyűjtemény

Aquileiában és a kalkhiszi sivatagban

Rómában életre szóló barátságot kötött Bonosiusszal, majd Aquileiában Rufinusszal, akikkel együtt többször meglátogatta a katakombákat, az első vértanúk sírhelyeit. 366 körül, nem sokkal megkeresztelkedése után Aquileiában monasztikus életet kezdett, belépett egy kis szerzetesközösségbe, Chromatius szerzetes vezetése alatt. E közösség lelki életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Itt később Rufinus is szemére vetette, hogy Rómában nagyobb kedvvel tanulmányozta a klasszikus szerzőket, mint az Isten könyvét. Visszaemlékezései arról is árulkodnak, hogy a világvárosi atmoszférájú Rómában a komoly, megfeszített tanulás mellett még a világi szórakozásokba is belefeledkezett olykor. Az Antiochiától délnyugatra elterülő kalkhiszi sivatagban töltött évei során (374–379) kemény vezeklésbe fogott. Testét csontsoványságig, a fizikai halál küszöbéig gyötörte. Mindennap könnyhullatás, sóhajtozás közt, mellét verve, szőrzsákba öltözve, gyakran hetekig tartó szigorú böjtben kérte az igazságosan haragvó Istentől bűnei bocsánatát. De a legszigorúbb vezekléssel sem tudott fiatalabb kori kicsapongásainak szomorú következményeitől, a tisztátalan képzetektől, a testi vágyaktól megszabadulni. Jó barátjához, Szent Ágostonhoz hasonlóan őt is örökösen gyötörték az ifjúkorban belé égett testi gyönyör emlékképei, és mint barátja, ő is bizonytalan volt abban egész élete végéig, hogy az igaz Szépséghez, az Istenhez való térést, az Isten ügyében való buzgólkodást nem kezdte-e túl későn:

A sivatagba is magával vitte egyre bővülő könyvtárát, tehát ez a sivatagi barlang jóval tágasabb lehetett, mint egy olyan egyszerű remetelak, amely épp csak az időjárás viszontagságaival szemben nyújt valami védelmet. Itteni remeteélete nem jelentett teljes magányt. Egyik barátja, Evagrius mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn vele ezekben az években, és Antiochiából kikocsizva, szabályos időközönként vitte-hozta Jeromos postáját. Jeromos ekkori leveleiben azon kesereg, hogy a bánat, amelyet barátja távozásakor érez, ugyanakkora, mint a megérkezése feletti öröm. A szigorú vezeklés mellett olvasással, a Biblia tanulmányozásával és könyvmásolással foglalkozott itt, továbbá itt kezdett el héberül és szír nyelven tanulni. Florentinust, a Jeruzsálemben letelepedett latin szerzetest arra kérte egyik levelében, hogy küldje el neki Reticiusnak, Augustodunum (Autun) püspökének az Énekek énekéhez írt ékesszóló kommentárjait. Cserébe azt ajánlja, hogy elküldi neki bármelyik könyvét, főleg a Bibliával kapcsolatosakat. Florentinusnak nem kell félnie, hogy ez a vállalkozás nehézségekbe ütközik, mert Jeromos nagyon gazdag gyűjteménnyel rendelkezik, ezen felül pedig a szolgálatára állnak fiatal tanítványok és segítők, akik kiválóan gyakorolják magukat a kéziratmásolás mesterségében.

Antiochiában és Konstantinápolyban. Pappá szentelése 

Körülbelül négy év sivatagi élet után Antiochiába ment. Paulinus, a város püspöke örömmel fogadta, és pappá szentelését indítványozta. Jeromos azzal a feltétellel fogadta ezt el, ha megmaradhat szerzetesi hivatása gyakorlásában és nem kell egy helyben maradnia. Pappá szentelése után nem sokkal ismét útra kelt: 380–381-ben Konstantinápolyban lakott és a város könyvtárában dolgozott, tanult. Nagy hatással volt rá Nazianzi Szent Gergely, aki kezébe adta Origenész műveit. Le is fordította Origenész huszonnyolc szentbeszédét, azonban körülbelül egy évtized múltán Origenész eretnekség vádja alá került, és a személye körül kibontakozott viták során Jeromos is szembefordult vele.

Rómában. I. Damasus pápa titkára

Időközben I. Damasus pápa Rómában 382-re egyetemes zsinatot hívott össze. A zsinat elsődleges célja a katolikus bibliakánon véglegesítése volt. Paulinus püspököt Jeromos is elkísérte a zsinatra. A zsinat végeztével könyvtárát és kéziratait is Rómába vitte, ahol Damasus pápa megbízásából történelmi jelentőségű feladatok vártak rá. A pápa titkárává nevezte ki, azaz bevonta legközelebbi munkatársainak körébe. Az öregedő, nyolcvanadik éve felé közeledő pápa és Jeromos közt néhány hónap alatt igen szoros és szeretetteljes viszony alakult ki. Damasust csodálkozásra és elismerésre késztette a még viszonylag fiatal, harmincöt éves szerzetes tekintélye, amellyel ekkor már exegétaként és bibliatudósként rendelkezett, mint aki az Ószövetség könyveit eredeti héber nyelven ismeri. Ránk maradt egy kötegnyi érdekes levelezés, amelyben a rafinált, jó emberismerő, kiváló gyakorlati érzékkel bíró pápa értelmezési nehézségeket rejtő bibliai szövegeket küldött Jeromosnak. Ezekre Jeromos dióhéjban megfogalmazott értekezésekkel válaszolt. Ezek a kérdések valószínűleg Ambrosiaster bibliakommentárjai alapján fogalmazódtak meg Damasus pápában, aki nem volt elégedett a később Rotterdami Erasmus által Pseudo-Ambrosiusnak is nevezett római bibliatudor magyarázataival. Válaszaiban Jeromos kiválóan alkalmazta bibliai héber tudását, a régebbi kommentátorok igen alapos ismeretéről tett bizonyságot: szabadon bírálta is a régi auktorokat, amikor helyénvalónak találta, illetve rabbinikus értelmezéseket is belefoglalt magyarázataiba.

Ábrahám áldozata (Genes. 22.) Fametszet. In: Biblia Sacra Vulgatae Editionis, Sixti V. et Clem[entis] VIII. auctoritate recognita... Venetiis, Apud Nicolaum Pezzana, 1742 – Törzsgyűjtemény

Vulgata. Vulgata Clementina

Mindezek nyomán a pápa még a zsinat évében, 382-ben az evangéliumok latin fordításainak revíziójával bízta meg Jeromost. Ez a megbízás csupán a kezdet kezdete volt. A munka idővel kiterjedt az egész Szentírásra, és a régi latin bibliafordítás, a Vetus Itala helyett Jeromos egy teljesen újat készített körülbelül húsz év alatt, amely a 13. századtól váltotta fel egészen a korábbi latin fordítást a nyugati egyházban, és Vulgata versio (közönségesen használt verzió) néven vált ismertté. A trentói zsinat (1545–1563) nyilvánította Szent Jeromos fordítását a katolikus egyház hivatalos latin Bibliájává. Az évszázadokon át kéziratban terjedő, számos helyen kisebb szövegromlásokat tartalmazó szentírási szöveg a 16. századra javításra szorult. V. Sixtus pápa megbízása alapján 1586-ban kezdte meg egy munkabizottság a revíziót az abban az időben föllelhető legrégebbi kéziratok összevetése alapján. Az így korrektúrázott szöveg szintén V. Sixtus joghatósága alatt jelent meg 1590-ben. Ez volt a Vulgata első hivatalos kiadása, amelyet pápai jóváhagyással tettek közzé. Három hónappal később, 1590 augusztusában V. Sixtus pápa elhunyt. Kilenc nappal a pápa halálát követően az összeült bíborosi kollégium úgy találta, hogy még ebben a javított kiadásban is vannak hibák, ezért a példányok további árusítását felfüggesztette, később elrendelte megsemmisítésüket. 1592-ben az új pápa, VIII. Kelemen, szintén a megmaradt szöveghibákra hivatkozva, a már forgalomban levő példányok lehetőség szerinti visszavonását is elrendelte. Az ő megbízásából időközben tovább javított szöveg ez év novemberében jelent meg először. Vulgata Clementina néven emlegetve ez a szövegváltozat volt a katolikus egyház hivatalos latin Bibliája egészen a II. vatikáni zsinatig. Magyarországon egyszer jelent meg nyomtatásban a Vulgata, a budai egyetemi nyomda kiadásában, összesen nyolc kötetben, 1824 és 1827 között. A kiadvány lapjain magát meg nem nevező szerkesztőbizottság által gondozott szövegkiadás bőséges magyarázó jegyzeteket tartalmaz, amelyek terjedelme például Mózes öt könyve, a Pentateuchus esetében megközelíti a bibliai szöveg terjedelmét. Egyes könyvekhez, mint az ószövetségi rész harmadik kötetében levő Zsoltárok könyvéhez a magyarázó jegyzeteken kívül az eredeti bibliai szöveggel párhuzamos oszlopban futó, parafrázisjellegű magyarázat is társul. E zsoltárparafrázisok ihletője, fő forrása Bartholomäus Münch (1745–1808) Brevis ac solida dilucidatio psalmorum et canticorum in Breviario Romano contentorum... (Augsburg, 1790) című könyve volt. Más forrásokat nem sikerült ilyen pontosan beazonosítani. Valószínűsíthető még például a Johann Jakob Scheuchzer (1672–1733) Physica sacra című, 1731–1735 közt négy fólió kötetben, Augsburgban megjelent művében olvasható számos szabadon idézett bibliai textus hatása.

A napba öltözött asszony (Apoc.12. v. 1.) Fametszet. In: Biblia Sacra Vulgatae Editionis, Sixti V. et Clem[entis] VIII. auctoritate recognita... Venetiis, Apud Nicolaum Pezzana, 1742 – Törzsgyűjtemény

A Vulgata stílusa. A fordítás pontossága

A Vulgata szövegén számos helyen látszik Szent Jeromos klasszikus latin szerzőkön nevelődött, kiváló stílusérzéke. Így például Mózes első könyve 24. fejezetében (Ábrahám szolgája, Eliézer Mezopotámiába, Nákhor városába utazik és megkéri Rebekka kezét Izsák számára), a Bölcsesség könyvében vagy Szent János evangéliumának prológusában és Szent Pál apostol leveleiben. Fontos megemlítenünk ugyanakkor, hogy ahol az eredeti bibliai szöveg egyszerű, hétköznapi stílusban szól, ott Jeromos is megőrizte ezt a stílust, ezt a nyelvi regisztert. Hogy csak egy példát említsünk, Mózes első könyve 21. fejezetében, Ábrahám áldozatának történetében az apa és fiú utazásának leírása ilyen egyszerű, hétköznapi nyelven van megfogalmazva. Káldi György bibliafordításában ezt az egyszerű stílust igyekezett visszaadni. Károli Gáspár vizsolyi bibliafordító munkaközössége valószínűleg a Szentíráshoz méltatlannak találta ezt az egészen hétköznapi stílusregisztert, ezért a Vizsolyi Bibliában ez a szöveghely egy kissé átstilizálva, emelkedettebb stílusban olvasható. A latin szöveg a legtömörebb, a magyar nyelv agglutináló, ragozó jellegének köszönhetően Káldi fordítása egy kissé hosszabb, az átstilizálás miatt pedig a Vizsolyi Biblia szövege a leghosszabb:

Szent Jeromos bibliafordításának már a 19. század óta vannak vitatott szöveghelyei a pontosság tekintetében. Ilyen például a 18. zsoltár 6ؘ–7. verse:

Szent Jeromos Breviarium in Psalmos című kommentárjában a 6. vers kezdetéről ezt írja:

Mint látjuk, arról van szó, hogy Jeromos itt nem betű szerinti fordításra törekedett, hanem az eredeti szöveg értelmének a tolmácsolására. Nem utolsósorban meg kell említenünk azt is, hogy a kora újkori Európában ez a Vulgata-szöveghely egy egész keresztény természetfilozófiai eszmerendszer alapjául szolgált. Ennek a természetfilozófiának az alapvonalait találjuk meg például Bellarmin Szent Róbert (Roberto Bellarmino) De Ascensione Mentis in Devm per Scalas Rervm creatarvm című könyvében (Lugduni, Sumpt[ibus] Horatii Cardon, 1615, 149–152 et seq.) Ezt a keresztény természetfilozófiát írta, fejlesztette tovább kicsit később Robert Fludd is, Philosophia Moysaica című könyvében (Govdae, Excudebat Petrus Rammazenius, Bibliopola, 1638, Proemivm, fol. 10^v et seq.), illetve Athanasius Kircher Ars Magna Lvcis et Vmbrae című művében (Romae, Sumptibus Hermanni Scheus, 1646, p. 921 et seq.)
Kiváló bibliaismeretéért és szinte páratlan buzgalmáért, amellyel a Szentírás legnagyobb részét, a Szentlélek megvilágosító kegyelmének engedve, igaz áhítattal, szent félelemmel és szeretettel kommentálta, szentté avatása mellett az Egyház az egyházdoktorok sorába is beiktatta Jeromost. Damasus pápával való bensőséges, bizalmas viszonya idején közel állt ahhoz is, hogy a pápai széket elnyerje. Ám Jeromos nem is pályázott erre a dicsőségre. Elérte végül a legnagyobbat, amit ember érhet el. Saját magára is érvényesek méltató sorai, amelyeket Római Szent Paula (347–404) halálakor, búcsúztatására írt:

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Klapka és Haynau találkozása. A kép Forrása: Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek. Budapest, Franklin, 1898. 353. – Törzsgyűjtemény

A magyar honvédelem napjára készített blogbejegyzésem végén az összegzésben a következőket írtam:

Talán napjainkban sincs olyan iskolás gyerek, aki ne ismerné a Fel-fel vitézek a csatára című hazafias dalt, ha nem is az egész szövegét, de legalább részleteket belőle. Nagy valószínűség szerint Klapka György neve és az általa 1849-ben védett komáromi vár is leginkább ennek a dalnak köszönhetően került be a köztudatba. Hiszen a legtöbb laikus ezen katonai erősség nevének hallatán rögvest a dal témájául szolgáló eseményre gondol, vagyis Komárom az 1848–49-es szabadságharcban betöltött komoly katonai szerepére. Azon belül is a várvédők világosi fegyverletétel utáni hősies helytállására. Ez volt a „bevehetetlen erőd”, amit végsőkig védtek a magyar szabadságharcosok, és nem is tudták elfoglalni a Habsburgok. Komárom történelmi szerepe a legtöbb laikus számára nagyjából ehhez az eseményhez köthető. Pedig ez a vár már egy nagyon komoly történelmi múlttal rendelkezett a szabadságharc idején. A török kori Budáról írt blogbejegyzésemben már utaltam rá, hogy Budán „a vízi támadás veszélye – a Duna partján fekvő Komárom és egyéb hosszabb-rövidebb életű keresztény erősségek miatt – állandóan fenyegetett, így nem meglepő, hogy – az utolsó sikertelen, 1684-es keresztény ostrom után – 1685-ben is folytak a Duna és a várfalak közötti területen építési munkálatok.”. A 16-17. században Komárom azt jelentette a magyarok számára, amit ekkor Buda jelentett a törököknek. Vagyis egy folyami haderőt állomásoztató végvári központot, méghozzá a legfontosabb dunai hadikikötő szerepét betöltő támaszpontot. A török korban katonai kulcsszerepet betöltő Komárom „bevehetetlensége” már megmutatkozott. Már a Római Birodalom idején katonai erőd állt itt Celementia néven. A népvándorlás idején, a 6. században avar törzsek vették birtokba az egykori római települést, majd a magyar honfoglalás után Árpád Ketel nemzetségfőnek adományozta a területet, akinek fia földvárat építtetett itt. A Szent István király által kiépített vármegyerendszerben fontos szerep jutott ennek az erősségnek, Komárom vármegye székhelye lett. A vármegyeszékhely földvárát a tatárjárás utáni várépítési hullám során IV. Béla 1265-ben kővárrá építette át. Hunyadi Mátyás regnálása idejére a város óriásit fejlődött, regionális kereskedelmi, gazdasági és katonai központtá vált.
Komárom vára már a török hódoltság idején fontos szerepet töltött be a magyar hadtörténelemben.

Komáromi erődrendszer. A kép forrása: Wikipédia

A török elleni harcok új korszakot jelentettek a vár életében. Buda 1541-es elestével I. Ferdinánd király Bécs védelme érdekében elrendelte a vár korszerűsítését és megerősítését. Az olasz hadmérnök, Pietro Ferrabosco tervei alapján a 16. század második felében felépült vár komoly erősséggé vált a törökök elleni harcokban. Szerepét már korábban említettem. Hogy a hadi utat képező Dunát teljesen uralni tudja, és hogy a zavartalan átkelést biztosítsák, 1585-ben a Vág torkolatánál és a Duna túlsó partján egy-egy cölöphídfőerődöt építettek. Ezzel vette kezdetét az erődrendszer kialakítása. A vár a tűzkeresztségen a 15 éves háború idején esett át, 1594-ben Szinán pasa kemény ostrommal sem tudta elfoglalni. 1663-ban tovább folytak a vár korszerűsítési munkálatai a vár a város felől elterülő nyugati része ún. koronaművet kapott, innentől létezik az Öreg- és Újvár fogalma, hiszen ezen újonnan épült védművel két várrész alakult ki. Emellett a Vág torkolatánál és a Duna túlpartján lévő hídfőerődöket is megerősítették. A török kiűzése után a vár komoly katonai funkcióját egy időre olyannyira elvesztette, hogy a Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok még a lerombolását is tervbe vették. A „boldog békeidőket” hozó 18. században nem katonai ostrom, hanem az 1763-as és az 1783-as földrengés okozott komoly károkat a „szebb időket látott” várban.
Hogy Komárom katonai szerepe nem szűnt meg teljesen, az a napóleoni háborúknak „köszönhető”. Miután Napóleon seregei 1809-ben Bécset is elfoglalták, I. Ferenc császár udvartartásával ide menekült. Ekkor dőlt el véglegesen, hogy a korábban lerombolásra szánt Komáromot a Habsburg Birodalom legerősebb katonai erődrendszerévé kell kiépíteni, ahol akár 200.000 fős sereg is elhelyezésre kerülhet. Johann Gabriel von Chasteler táborszernagy vezetésével korszerűsítették az Öreg- és Újvárat, elkezdődtek a várost nyugatról védő Nádor-vonal és a keletről védő Vág-vonal építési munkálatai. A Duna túlparti megerősítését is folytatták, az ott álló hídfőerőd (Szent Péter-palánk, később Csillagerőd) mellé még két másik védművet is terveztek. A koppánymonostori homokdombon épül majd meg a Monostori erőd, a Nagyigmánd felé vezető úton pedig az Igmándi erőd. Ezt az építési folyamatot szakította meg a közben kirobbant 1848–49-es szabadságharc, ahol az újjáépülő védmű ismét átesett a „tűzkeresztségen”. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ennek során tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, ha nem is egészen oly módon, ahogy a Habsburg-hadvezetés szerette volna.
A komáromi vár szerepe a szabadságharc során mind katonailag, mind politikailag kiemelkedő jelentőséggel bírt. Az 1848 decemberétől ostromlott vár egészen szeptember 27-ig kitartott, és nemcsak a magyar szabadságharc, de az európai forradalom és szabadságharchullám végső helyszíne volt, ahol letették a fegyvert.

A Kőszűz az Újvár sarokbástyáján a vár bevehetetlenségének jelképe. A kép forrása: Wikipédia 

A szabadságharc kitörésekor a hatalmas és korszerű erőd parancsnoka a császárhű Wilhelm Mertz volt három zászlóaljnyi gyalogsággal és ötven tüzérrel. A város forradalmi hangulata miatt képtelen volt a rendelkezésre álló katonákkal a várat megvédeni. Az udvartól kért segítséget, melyet Magyarország katonai parancsnoka, a Pesten tüntető civilek szétverése miatt a Pesti Törvényszék által körözött, majd a Csillagerődben elrejtőzött Ignaz Lederer tábornok közvetítette számára, de V. Ferdinánd nem válaszolt. Sőt a király június 13-án kelt levelében elrendelte az engedelmességet a Magyar Forradalmi Kormány parancsának. Azonban a kedélyek nem nagyon javultak, egyrészt a parancsnok a vár ágyúit a városra irányította, másrészt a magyarellenes beállítottságú horvátokból álló várkatonaság kivívta a város lakosságának ellenszenvét. Ez utóbbiakat Bécsbe vezényelték és egy olasz zászlóalj (3 század) érkezett helyükre. Az elszabadult indulatok lecsillapítására és a várvédők nemzetiségi összetételének magyarság számára kedvezőbbé tétele érdekében augusztus 10-én Batthyány Lajos miniszterelnök elrendelte, hogy a városban tartózkodó 1200 komáromi nemzetőr mellé Esztergomból ugyanekkora létszámú nemzetőrség érkezzen a vár őrizetére. A Besze János és Kosztolányi Mór őrnagyok vezényletével Esztergomból érkező nemzetőröket azonban Mertz tíz napig nem engedte be a várba, hanem a Nádor-vonal bástyáiba irányította őket. A pattanásig feszült helyzetet tovább mérgesítette, hogy Mertz szeptember 10-én, a Majthényi István alezredes vezette újabb esztergomi nemzetőröket annak ellenére nem bocsájtotta be a várba, hogy azok Batthyány írásbeli parancsával érkeztek, amely a vár parancsnokságának átadására szólította fel a császárhű várkapitányt. Mertz olyannyira nem akart engedelmeskedni, hogy szeptember 15-én a Gönyűn állomásozó császárhű csapatokat rendelte Komárom védelmére, de terve kitudódott. A város polgármestere, Amtman Jenő, meghiúsítandó a csapatok Dunán való átkelését, szétszedette a hajóhidat. Terve sikerrel járt, a Mertz által hívott zászlóalj nem jutott be a várba. A város szerencsétlenségét csak tetézte, hogy 17-én tűzvész pusztított, amit a lakosság a várban állomásozó császári katonák rovására írt.
Végül szeptember 29-én Mertz-et és a császárhű várvezetést sikerült távozásra bírni, az új várparancsnok Majthényi István lett. Az ittmaradt várkatonaság pedig letette az esküt az új magyar alkotmányra. Szeptember végétől a későbbi legendás várparancsnok, Klapka György, ekkor kinevezett erődítési- és tüzérparancsnok felügyeletével tovább folytak a félbeszakadt erődítési munkálatok. Ennek keretén belül kezdték meg a koppánymonostori homokhegyet földsáncokkal megerősíteni. A Csillagerődöt egy zászlóaljnyi legénységgel és 90 tüzérrel látták el. 1848 végén a legénység több mint tízezer főt számlált.
A vár ostroma 1848 végén kezdődött el, a decemberben megindult osztrák támadás során a II. osztrák hadtest 30-án ért Komárom falai alá. Ramberg és Neustadler tábornokok ostromgyűrűt vontak a vár köré, a védőket felszólították a vár átadására. Közben érkezett a hír Buda várának január 7-i elfoglalásáról. Majhényi tábornok a vár feladása mellett érvelt, de a honvéd tisztikar mély felháborodással fogadta javaslatát. Ellenállásuk a szabadságharc további eseményire döntő hatással volt. Majthényi lemondott, utódja január 28-tól a későbbi aradi vértanúk egyike, Török Ignác ezen tisztségében a magyar kormány által frissen kinevezett tábornok lett. Közben január 13-án megtörtént az ostrom első összecsapása Nyárasdnál, ahol a várvédők megfutamították az ostromló erőket. Úgy tűnik, a természet is kegyes volt a várvédőkhöz, ugyanis január 22-én jeges ár öntötte el a Vág és Duna közötti laposan fekvő sík területeket. Ennek köszönhetően a vár észak és kelet felől megközelíthetetlenné vált.

Klapka György szobra Komáromban. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Márciusra a helyzet odáig fajult, hogy a bezárult az ostromgyűrűben több mint 14 ezer osztrák katona nézett farkasszemet a várvédőkkel az Ácson berendezkedett Balthasar Simunich altábornagy parancsnoksága alatt. Az általa elfoglalt monostori Homokhegyen tüzelőállást rendezett be, és március 20-án megkezdődött a vár helyett a város egy hónapig tartó bombázása. A Pestet szétbombázó császári tábornok Hentzi tettéhez hasonló aljas cselekedet indítéka a város lakosságának a vár védőivel való szembefordítása volt. Célját nem tudta elérni, a lakosság kitartott. Szállóigévé vált: „Lőhetsz német, de be nem jössz!”
Az ostromló sereg parancsnokságát március végén Welden táborszernagy vette át. Március 31-én egy újabb rohamban a dunai Vág-torkolat felől próbálta meg elfoglalni a várat, de a várvédők a hídfőállásból olyan kereszttűz alá vonták az ostromlókat, hogy azok kénytelenek voltak meghátrálni, miközben egy másik csatamezőn, az Apáli-szigetnél is sikerült a Habsburg-haderőket megfutamítani. Április elején a természet ismét kegyes volt a magyarokhoz, a Duna tavaszi áradásával a vár védhetősége jelentősen javult, ráadásul hír érkezett a felmentő sereg érkezéséről is. Ennek hatására kezdték meg a korábban lebontott hajóhíd visszaépítését, hogy az Öregvár és Csillagerőd közötti kapcsolat létrejöhessen. A folyamatos tűzérségi támadással nehezített munkával épülő híd április 7-re sikeresen elkészült. Az összeköttetés létrejötte után az osztrákok újabb célpontja a Csillagerőd lett, de elfoglalására tett kísérleteik sorra meghiúsultak.
A vár parancsnokságával megbízott emberek ekkoriban sűrűn váltották egymást, április 10-én a városba érkező Lenkey János állt a bevehetetlen erősség élére, majd őt az április 20-án egy huszárcsapat élén érkezett Guyon Richárd váltotta fel. Guyon érkeztéről Jókai Mór kalandos írásában a következőképpen számol be:

Guyon ezután Jókai történetében másnap meginvitálja az égő város oltásában egyáltalán nem jeleskedő katonatiszteket és polgári előkelőségeket egy tavaszi hangulattól átitatott, szabad ég alatt eltöltendő ebédre. Mindezt a vár legjobban lövetett falszakaszán.

Komárom ostroma. In: Benedek Elek: Hazánk története, Budapest, Athenaum, 1914. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A várvédők számára a kegyetlen ostromállapot április 22-ével véget ért, ugyanis Klapka György és Damjanich János a felmentő sereggel ekkor érkezett meg a szétrombolt városba, és időt nem vesztegetve érkeztük után azonnal nekikezdtek a várospusztító ostromgyűrű szétzúzásának. Ezen művelet során a magyar honvéd tüzérek ágyúkkal lőtték Szőnyt, ugyanis az osztrák haderők a katolikus templom tornyában rendeztek be egy megfigyelőállást. Miután az osztrákok felszámolták megfigyelőállást, a Csallóközben állomásozó császári katonák ellen intéztek támadást, melynek eredményeként sikerült szétrombolni az ostromlók Lovadnál épített Duna-hídját. Április 26-án, nemcsak az osztrák ágyúállásoknak oly kedvező monostori Homokhegyet sikerült visszafoglalni, de még Újszőnyből is kiverték a támadókat. Görgei és Damjanich vezérletével a magyar honvédek a magyarság számára gyászos emlékű Mohácsig szorították az ellenséget.
Miután az ostromlott vár „fellélegezhetett” a Habsburg-haderők képezte ostromgyűrű szorítása alól, a Magyar Honvédség nemcsak a károk helyrehozatalának, de a védelmi rendszer tökéletesebbé tételének is nekilátott. A herkulesi munka egy nappal a budai vár visszafoglalása előtt készült el, vagyis május 20-ra kiépítették a vár körvédelmét. Mindeközben a komáromi honvédek egy része részt vett Buda felszabadításában. A monostori Homokhegytől a Csillagerődig sáncsort vontak, ezt tíz helyen ún. kiserődökkel erősítették meg. Emellett a Duna felől is biztosították a várat, körsáncokat húztak fel az Erzsébet- és az Apáli-szigeten is. Buda visszafoglalása után, május 28-án a kormány kinevezte Klapka Györgyöt abba a tisztségbe, melyben világhíressé vált: Komárom várparancsnokává. Klapka, hogy az erődítési munkálatokat megkoronázza, megbízta Thaly Zsigmondot a Monostori erőd megépítésével. A munkálatok befejeztével 292 ágyúval védte a várőrség az 1848–49-es magyar szabadságharc és az európai szabadságharchullám utolsó „stációjának” számító – a szó szerinti értelemeben véve – bevehetetlen komáromi várat.
Az erődítési munkálatok gyümölcse megmutatkozott a további hadi események során. 1849 júniusában a cári orosz intervenció nyomán egy cári sereggel megtámogatott osztrák sereg támadt újfent a várban állomásozó honvéd erők ellen. Haynau vezetésével azonban kudarcot vallottak, július 2-án a komáromi csatában nem sikerült bevenni a várat. Sajnos nem alakult ilyen kedvezően az ún. második komáromi csata, melynek során a felvidéki zászlóaljakkal bővült magyar sereg megkísérelte dél felé az ostromgyűrűből való kitörést, hogy a Maros-Tisza térségébe vonuljanak. A hadtörténészek ezt tartják a szabadságharc legvéresebb csatájának. Azonban július 12-én Görgei Artúrnak csapataival sikerült elhagynia Komáromot a Duna bal partján vonulva, így Klapka György teljhatalmat kapott a vár és a város felett. Két hadtest, a II. és VII. (egy hadtest 2-4 dandárból; 1 dandár 3-4 zászlóaljból áll), 24 zászlóalj és 12 lovasszázad fölött rendelkezett, több mint 18 ezer várvédő honvéd parancsnoka volt. Ezzel szemben az ostromló Csorich altábornagy vezénylete 12 ezer katonára, 16 zászlóalj gyalogosra és 6 lovassági századra terjedt ki. Július 14-én ostromállapotot hirdetett ki, melynek következtében a környező falvakból rekvirálással feltöltötte a vár élelmiszer-tartalékait, szükségpénzt vezetett be és az összes idegent kiutasította a városból.

Komárom békeidőben. In: Vasárnapi Ujság, 14. évf. 26. sz. (1867. június 30.), 325. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Közben hadműveleti tevékenység is folyt a várvédők részéről, rajtaütöttek az ostromlók tatai élelmiszerraktárán, melynek során száz hadifoglyot sikerült ejteniük, és hozzájutottak az ostromló sereg hadrendjéhez. Július 30-án egy diverziót is végrehajtottak Mátyusföld irányában, mellyel az ellenség figyelmét akarták elterelni. Augusztus 3-án – a hajdani végvári időket idéző módon – a várból kitörő honvédek több helyen, Almácson, Mocsán és Igmándon rajtaütöttek az ellenségen, ahonnét gazdag zsákmánnyal ezer hadifogoly mellett 30 ágyúval, 35 szállító hajóval és az élelmezésre szánt vágóállatok ezreivel tértek vissza. A sikeres portyaszerű rajtaütésnek a gazdag zsákmányon kívül morális eredménye is lett, néhány nap alatt mintegy hatezer újonc jelentkezett a várőrségbe.
1849. augusztus 13-án, Világosnál a Görgei Artúr vezette magyar honvédsereg letette a fegyvert Rüdiger tábornok előtt és a Bohus-kastélyban aláírták a megadási okmányt. Ezután Komárom gyakorlatilag egy elszigetelt gócpontja maradt a magyar szabadságharcnak. Ezt a gócpontot természetesen az osztrák hadvezetés nem nézte jó szemmel, augusztus 20-ára ismét ostromgyűrűt vontak a város és a vár köré. A Klapka György közel húszezer fős serege által védett Komáromot egy negyvenezer katonából álló császári sereg próbálta meg bevenni. Klapka időközben kiküldött kémei által hírt kapott a szabadságharc bukásáról, vagyis hogy mindössze Komárom az egyetlen „talpalatnyi föld”, ahol a magyar szabadságharc lobogóját lengeti még a szél. Ennek hatására az elszánt várőrség két pártra szakadt, az egyik párt az utolsó vérig való küzdelem híve volt, a másik fele az elszánt szabadságharcosoknak a józanabb megfontolás jegyében a várvédők számára szóló teljes amnesztia fejében hajlandó volt a vár feladására. Közben az osztrák–orosz csapatok parancsnokai (Csorich altábornagy; Alcaini alezredes; Paszkievics tábornagy) sorra küldték a vár megadására való felszólításaikat, az utolsót Haynau 1849 augusztusában. A körülmények szülte kényszerhelyzet következtében a vár védői végül rászánták magukat a vár átadásáról szóló tárgyalásokra, melyek szeptember 1-étől kezdődtek meg. A magyar feltételek eleinte irreális jellegű részeket is tartalmaztak, például: „Adassék általános közbocsánat az országnak, s az összes magyar hadseregnek, a magyar bankjegyek értékesíttessenek, s mindazon hazafiak, kik külföldre akarnak utazni, útlevéllel láttassanak el”. Miután az osztrák hadvezetés elutasította ezeket a radikális kéréseket, kiújultak a harcok. Úgy tűnik, a várvédők között sem volt mindenki eltökélt, mert szeptember elején 15 katonaszökevényt ki kellett végezni. A szeptemberi ostrom alatt Jókai Mór tollához illő esemény is történt, egy osztrák kémet fogtak el és végeztek ki, akit egyenesen Klapka György meggyilkolására küldtek a várba. Szeptember 25-én Ószőnynél sor került a szabadságharc utolsó csatájára.

Komárom végső tusái. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898, 351. – Törzsgyűjtemény

Nem tudjuk, a várvédők meddig tudták volna még a várat tartani, de az a tény, hogy a szeptember 27-én Haynau Herkálypusztán berendezett főhadiszállásán átadott, a vár feladásának feltételeit tartalmazó okmány sok tekintetben radikális pontjait a Habsburg-hadvezetés elfogadta, az azt sejteti, hogy hosszú és kegyetlen, sok véráldozattal járó ostrommal számolhatott a Habsburg-hadvezetés. Persze a világpolitikában lezajlott reakciók Ausztria számára kedvezőtlen hatása is belejátszhatott az országos amnesztia helyett már „csak” a várvédők számára kegyelmet kérő dokumentum elfogadásába. A dokumentum szövege a következő:

A várátadási szerződés értelmében a helyőrség tagjai minden további üldöztetést megelőzendő menlevelet (Geleitschein) kaptak. Hogy a város valamennyi polgári tisztviselője részesüljön a kegyelemből, Klapka őket is besorolta a katonai állományba. Megközelítőleg harmincezer ember menekült így meg az osztrák megtorlás elől, köztük volt Jókai Mór is, akinek neve felesége, Laborfalvi Róza közbenjárására került fel a várvédők listájára. Október 1. és 4. között megtörtént a vár átadása, ezzel lezárult a magyar szabadságharc. Klapka György utolsó szemléjét október 2-án tartotta a Csillagerődben.

Klapka György. In: Vasárnapi Ujság, 14. évf. 26. sz. (1867. június 30.), 321. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Ahogy említettem, a komáromi vár megerősítése tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, még ha nem is egészen olyan módon, ahogy a Habsburgok szerették volna. Gárdonyi Géza halhatatlan regényében, az Egri csillagokban olvashatjuk, hogy Dobó István várkapitány inkább a védők erejében bízott, semmint a falakban. A történelem során számtalan eset bizonyította, hogy egy bármennyire is korszerű vár megvédésében oroszlánrészt kell vállalnia a védőknek is. Így volt ez Komárom ostrománál is.
A továbbiakban essék néhány szó arról az emberről, akinek a nevéhez a szabadságharc utolsó nagy csatája párosul.
Klapka György egy cseh–morva származású, német anyanyelvű kisnemesi család sarjaként látta meg a napvilágot 1820. április 7-én. Nagyapja, a tábori főgyógyszerészként szintén katonai pályát befutó Klapka Károly az 1780-as években költözött Magyarországra. Apja Temesvár polgármesteri tisztét töltötte be 1819 és 1833 között, a művelődést támogatandó könyvtárat alapított, illetve nyomdát üzemeltetett. Édesanyja, Kehler Julianna György négyéves korában eltávozott az élők sorából. A félárva fiút a császári és királyi huszár főhadnagyként szolgáló nagybátyja, Klapka Frigyes és felesége vették magukhoz. Györgyöt hazafias szellemben nevelték, tanulmányait piarista iskolákban Temesváron, Kecskeméten és Szegeden végezte. Tizennyolc évesen Karánsebesre került katonai iskolába. 1838 májusában hadapródként szolgált az 5. Bervaldo Tüzérezredben. 1842-ben, családi befolyásra bekerült a hadnagyi rangfokozatú „közlegényekből” álló Magyar Királyi Nemesi Testőrségbe. Innen a Bécsi Gárda a következő állomás, ahol főhadnaggyá léptették elő. Bécsben ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot a szabadságharc majdani legendás hadvezérével, Görgei Artúrral. 1847-ben, főhadnagyi rangja megtartása mellett leszerelt.
De nem tartott sokáig számára a civil élet, hiszen a következő évben kirobbant a szabadságharc, ahol ismét magára öltötte a tiszti mundért. Első megbízatásaként 1848. május 19-én azt a feladatot kapta a Magyar Kormánytól, hogy Hajnik Károllyal és Gál Sándorral székely katonaság mozgósítására utazzanak Erdélybe. Június 13-ától a 6. Honvédzászlóalj századosaként Délvidéken harcolt a rácok ellen. Szeptember 26-án került először kapcsolatba Komárommal, a miniszterelnök Batthyány Lajos kinevezte a vár erődítési és tüzérparancsnokának. Az ebbéli munkája és az Erdélyben elért sikerek hatására vezérkari őrnagynak nevezték ki. Novemberben Pozsony és környékének megerősítési munkálataival is megbízták. Windisch Grätz betörésekor bánsági hadtest vezérkari főnöke, ebbéli tisztségében készítette el a szerbek elleni támadás tervét. A hadi helyzet következtében Pestre rendelték, a Hadügyminisztérium Vezérkari Osztályának vezetője lett. Január 9-én ezredessé léptették elő, és átvette a Schlick által katasztrofális vereséget szenvedő Felső-tiszai Hadsereg parancsnokságát Mészáros Lázártól. Klapka újjászervezte a szétzilált hadsereget, majd január 22-én a tarcali ütközetben, 23-án a bodrogkeresztúri ütközetben, majd 31-én a tokaji ütközetben legyőzte Schlick tábornok hadtestét. Azonban február 8-án, Hidasnémetinél egy újabb győztes csata után nem sikerült bekerítenie a császári csapatokat. A február 26–27-én zajlott kápolnai csatában is részt vett. Görgei Artúr nemcsak barátja, de példaképe is volt. A Dembinszky Henrikkel szembeni általános elégedetlenség hatására március 3-án kitört tiszafüredi zendülésben is Görgeit támogatta, amikor megtagadták az engedelmességet a Kossuth Lajos által kinevezett lengyel származású főparancsnoknak. Márciusban megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. E hónap végén Kossuth tábornokká léptette elő, és kinevezte a hadsereg ideiglenes vezérkari főnökének. A dicsőséges tavaszi hadjárat első szakaszának hadműveleti terveit ő dolgozta ki, melyben az I. Hadtest parancsnokaként vett részt. Az április 4-i tápibicskei és az április 6-i isaszegi csatában nem pártolt mellé a hadiszerencse, Tápióbicskén Damjanich János III. hadtestének megjelenése miatt fordult a helyzet győzelemmé, Isaszegen pedig hátráló katonáit csak Görgei Artúr – Klapkának tett szemrehányásoktól kísért – személyes megjelenése állította meg. A tavaszi hadjáratban szerzett érdemeiért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. Az április 19-i nagysallói ütközet győzelmében hadteste fontos szerepet játszott. Komárom ostrománál szó esett róla, hogy április 26-án részt vett a vár felszabadításában. Április 30-án Görgei helyettesévé vált, s átvette a hadügyminisztérium irányítását, s ezt a tisztséget május 26-ig töltötte be. Május 21-én került a komáromi vár és várőrség parancsnoki pozíciójába, ebbéli tisztségében betöltött – őt szimbólummá tevő – szerepét az ostrom leírásánál már említettem.
Than Mór festményén az isaszegi csatában Görgei Artúr megállítja Klapka visszavonuló honvédeit, ezzel döntő fordulatot adva az ütközetnek.

Than Mór: Az isaszegi csata (1849). A kép forrása: In: Wikipédia

Komárom kapitulációja után Klapka az emigrációt választotta. Élt Londonban, Párizsban, Lipcsében is, de végül Genfben telepedett le. Miután megkapta a svájci állampolgárságot, az 1850-es évektől politikai szerepet is vállalt. Amellett, hogy a genfi képviselőház tagja volt, tevékenyen részt vett a 48-as magyar emigráció szervezkedéseiben. A szárd–francia–osztrák háború szülte kedvező nemzetközi politikai lehetőségeket kihasználva 1859. május 6-án Párizsban Kossuth Lajossal és Teleki Lászlóval megalakította az emigráns magyar kormány szerepét betöltő Magyar Nemzeti Igazgatóságot. A háború során megszervezte az Itáliai Magyar Légiót. A magyar szabadság ügyében eredményt nem hozó háborút lezáró villafrancai béke tárgyalásai során lemondott a Magyar Nemzeti Igazgatóságban viselt tisztségéről. A politikai életben kedvezőtlenül alakult események után, úgy tűnik, a magánéletében jóval nagyobb sikereket könyvelhetett el ebben az időben. Ha a magyar szabadság ügyében politikusként vagy katonaként nem akadt lehetőség számára a diplomáciai vagy a szó szerinti értelemben vett csatamezőn hódítani, annál inkább akadt erre lehetősége a magánéletben, azon a csatamezőn, melyen a két nem képviselői szállnak síkra időtlen idők óta. Sikeres hódítása eredményeként 1864-ben bekötötte a fejét  egy letelepedett angol kereskedő lányának, vagyis feleségül Inés Martha d’Arbouin-t. Házasságuk áldásaként három gyermekük született, György, Ernő és Márta.
Az 1866-ban kirobbant porosz–osztrák háború újabb reménysugarat csillantott fel a magyar emigráció számára. A helyzet annyira komollyá vált, hogy Klapka egy volt honvédezredes, Nemeskéri Kiss Miklós közvetítésével megállapodott a poroszok vezéralakjával, Otto von Bismarck kancellárral egy újabb magyar légió felállításáról, mely a Klapka-légió nevet kapta. Azonban ezeket a törekvéseket sem koronázta siker magyar részről. Már a kezdeti szakaszban nehézségek adódtak, a tervezett háromezer fő helyett alig tudtak kiállítani ezerötszáz katonát. Klapka a parancsnokságot július 26-án vette át, amikor a háború lényegében már véget ért. Augusztus 3-án ugyan behatoltak Magyarország területére a Morvaországgal határos Jablunka-hágón keresztül, de néhány nap múlva lényeges eredmény nélkül visszatértek porosz területre. Ezután Klapka lemondott a parancsnokságról. A Klapka-légió kudarcba fulladt vállalkozásáról Hajdúfy Miklós 1983-ban Klapka légió címmel játékfilmet készített. Az inkább lélektani, mint akciójelenetekre fókuszáló film meglehetősen árnyalt módon mutatja be a kiegyezést váró –mindamellett Klapka személyét mélyen tisztelő – magyar társadalom elutasítását egy újabb potenciális, vélhetőleg nagy véráldozatokkal járó szabadságharccal szemben.
A kiegyezést követően hazatért Magyarországra. Katonai pályát – a Klapka-légió miatt – nem vállalhatott, így a politikai életbe vetette magát. A Deák-párt tagjaként Illava, majd Temesvár országgyűlési képviselője volt. Ugyan I. Ferenc József eltiltotta a további katonai pályától, azonban dicső múltja miatt 1868-ban megválasztották a honvédegyletek elnökévé. Szabadkőművesként is tevékenykedett, Türr Istvánnal és Andrássy Gyulával a magyarországi Nagy Oriens szabadkőműves nagypáholy alapító tagja volt. 1892. május 17-én hunyt el a magyar szabadságharc és, nyugodtan állíthatjuk, a magyar hadtörténelem egyik leghíresebb tábornoka, akinek nevét már az óvodáskorú gyerekek is ismerik a népszerű katonadal sorait énekelve:

A magyar szabadságharcot és az európai szabadságharchullámot lezáró végső aktus: Komárom kapitulációja. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898, 354. – Törzsgyűjtemény

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom és dokumentumok

• Komáromi kapituláció. In: Pallas nagy lexikona, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1893–1897.
• Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848–49. Bőv., jav kiad., Budapest, Zrínyi, 1987.
• Ezernyolczszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898.
• Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, Görgey Artúr ; [Görgey István fordítását átd., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás], Budapest, Európa, 1988.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán trikolór lobogott.” In: OSZK blog, 2022. május 21.
• Hermann Róbert (szerk.): Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, Budapest, Osiris, 2022.
• Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc és forradalom története, Budapest, Videopont, 1996.
• Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete, Budapest, Korona, 2001.
• Hermann Róbert: Forradalom és szabadságharc 1848–1849, Budapest, Kossuth (Magyarország története, 14.), 2009. 
• Jókai Mór: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1994.
• Komáromi erődrendszer. In: Wikipédia-szócikk
• A kompromisszumok embere. Tanulmányok Klapka György tábornok (1820–1892) életéről, Bukarest–Kolozsvár, Kriterion, 2000.
• Klapka György (tábornok). In: Wikipédia-szócikk
• Komárom ostroma. In: Wikipédia-szócikk
• Szénássy Zoltán: Klapka György. Megjelent a szabadságharcos tábornok halálának 100. évfordulójára, Pozsony, Madách, 1992.
• Tarján M. Tamás: május 21. Budavár visszafoglalása. In: Rubicon online