Loyolai Ignác katonai páncélban. A Jezsuita rend militáns felépítésű, élén a generális áll. A kép forrása: Wikipédia

1521. május 20-án, pünkösdvasárnap V. Károly Német-Római császár és spanyol király I. Ferenc francia király ellen vívott háborúi során a francia tüzérség tűz alá vette a Navarrában található Pamplona várát. Ez egy „tucateseménynek” számított nemcsak a háborúkkal tűzdelt 16. században, de még a két említett király hatalmi csatározásai során is. Hadtörténeti szempontból nem volt különösebb jelentősége ennek az ostromnak. Ha esetleg valaki megemlíti, hogy egy spanyol szolgálatban álló, baszk származású katonatiszt ezen ostrom során súlyosan megsérült és további élete során ezzel kellett együtt élnie, akkor mondhatja erre a hadtörténelmet (és egyáltalán a történelmet) ismerő olvasó, hogy sajnos ez a történelemben megszámlálhatatlanul sokszor előfordult. Az „Idők Tengerének” hatalmas hullámai között akkor sincs különösebb jelentősége ennek a sérülésnek, ha ez a katona tartotta egyedül a vár védőiben a „lelket”. Amikor harcképtelenné vált, fel is adták a várvédők a további küzdelmet. Viszont ez a hadtörténészek szempontjából nézve nem igazán jelentős esemény mégis kihatással volt a világtörténelmi eseményekre. De mindenképpen hatással volt a Római Katolikus Egyház történetére. Azonban talán legnagyobb hatást az Istent kereső milliók és milliók lelki életére gyakorolt, illetve gyakorol napjainkban is.
Az olvasóban ennek hallatán rögvest felmerülhet a kérdés: vajon miért történt ez így? És egyáltalán ki volt ez a Zrínyi Miklóshoz, vagy Szondi Györgyhöz hasonlóan viselkedő katonatiszt? Mit tudunk róla? Eredeti neve Inigo Lopez de Loyola, közismertebben Loyolai (Szent) Ignác. A Shütz Antal által szerkesztett „Szentek élete” című életrajzi gyűjteményben a következőket olvashatjuk a fent említett ostromot megelőző előéletéről:

Hogy mi történt az ostrom során, az az idézet előtt olvasható. Ignácnak, vagy ahogy akkor hívták Inigo-nak egy ágyúgolyó eltalálta az egyik lábát súlyos és maradandó sérülést okozva ezzel. Ráadásul tetézte a dolgokat, hogy később törött lábán a csont rosszul forrt össze, minek következtében egy kiálló csontrészt le kellett fűrészelni. A gyógykezeléssel járó iszonyatos kínokat csak ökölbe szorított kezéből lehetett észrevenni a kezelést zokszó nélkül, néma csendben tűrő sebesültön. Lábadozásának idején olvasással kívánta múlatni unalmát és feledtetni fájdalmait. Mivel nagyon kedvelte az általa később „világias és hazug könyveket, melyeket lovagregényeknek szoktak nevezni” titulussal illetett irományokat, kérte környezetét hozzanak neki ilyesmit. Hogy ennek a kérésnek mi lett az eredménye, azt a titkára, Gonçalves da Câmara által papírra vetett, „Zarándok” címen megjelent visszaemlékezésiből olvashatjuk:

Út menti feszület – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Ezek a képzeletbeli játékok vezettek el az általa megalkotott imamódokhoz, melyek ma oly meghatározó jellemzői az ún. „jezsuita lelkiségnek”.  Miután felépült, elzarándokolt Monsterrat templomába, ahol előkelő lovagi öltözetét szegényes zarándokruhára cserélte. Innen a nem messze fekvő Manréza helységbe vonult, ahol egy barlangban, teljes magányban töltötte ideje nagy részét. Itt hatalmas lelki küzdelmek várták, ahol kísértéseinek és lelki vigasztalódásainak eredményeként dolgozta ki a könyv formában is megírt, ún. „lelkigyakorlatait”. De mit is értett Ignác „lelkigyakorlat” alatt? Erről könyvében a következőket olvashatjuk:

A Jezsuiták és követőik körében ma is gyakorolt lelkigyakorlatok sokfélévé váltak az idők folyamán. Az eredeti, Szent Ignác által kidolgozott módszer, melyről könyvében ír, a „klasszikus” 30 napos lelkigyakorlat. Ez nem egy hittankönyv, dogmatikai ismereteket sem tartalmaz, de regényként sem nagyon lehet olvasni. A könyv és a benne leírt lelkigyakorlat tartalmát mai, divatos szóhasználattal élve talán a következőképpen lehetne meghatározni: bibliai történetekkel és hitbeli témákkal, meditatív állapotban végzett egyfajta szerepjáték, melynek célja, hogy a lelkigyakorlatozó közelebb kerüljön Istenhez. A konkrét meditatív imák szisztematikus gyűjteményét négy hétre osztotta el a szerző. Megjegyzendő, a „hét” kifejezés nem a naptári hét napot jelöli, annál akár több, de akár kevesebb napból is állhat a lelkigyakorlatozó személyétől és lelki „fejlődésétől” függően. A lényeg, hogy az egész lelkigyakorlat tegyen ki harminc napot.

Loyolai Szent Ignác írásai ma is töretlen népszerűségnek örvendenek. A szerző felvétele.

A manrézai idők után 1523-ban Ignác a Szentföldre készült, de rá kellett jönnie, hogy megfelelő tudományos felkészültség nélkül semmire sem megy. Ezért felnőtt fejjel nyilvános tanulónak szegődött és gyerekekkel koptatta az iskolapadot Barcelonában, ahol két esztendő elteltével megszerezte a szükséges latin nyelvi ismereteket, majd az alcalai és a salamancai egyetemekre ment bölcseletet és hittudományt tanulni. Innen 1528-ban Párizsba ment folytatni tanulmányait, amiben komoly szerepet játszott, hogy lángoló hitbuzgalma összeütközésbe hozta az inkvizícióval. Párizsban ismerkedett meg azokkal a barátaival, akik később hitben és szellemiségben való munkatársai lettek. Köztük a vele együtt, 1622. március 12-én, XV. Gergely pápa által szentté avatott, későbbi távol keleti hittérítővel, Xavéri (Szent) Ferenccel. Heten 1534-ben a montmartrei Szent Dénes kápolna kriptájában tisztasági és önként vállalt szegénységi fogadalmat tettek és megállapodtak, hogy tanulmányaik végeztével Velencéből a Szentföldre indulnak. Azonban 1537-ben, mikor néhányan beváltották volna fogadalmuk második részét, akkor szembesültek azzal, hogy olyasmi történt, amire 38 éve nem volt példa. A török elleni háború miatt nem indult zarándokokat szállító hajó a Szentföldre. Miután Ignác előzőleg úgy döntött, hogy ha egy éven belül nem indul hajó, akkor –mondván más Isten akarata az életében- visszatér Rómába, így is tett. Róma előtt a La Storta-i kolostorban történt az a híres látomása, melyben Jézus arra kérte, legyen a társa neki a kereszthordozásban. Ez a látomás lett a szikrája a III. Pál pápa által, 1540. szeptember 27-én kelt, „Regimini Militantis Ecclesiae” című bullájának, melyben jóváhagyta a katonai fegyelemmel és titulusokkal működő „Jézus Társasága” szerzetesrend megalapítását. Talán mondhatjuk, egy új fejezet vette kezdetét nemcsak a Római Katolikus, de az egész kereszténység (beleértve a protestáns keresztyénséget is) történetében, miután a(z eredetileg gúnynak szánt, de ma már) közismert nevükön jezsuitáknak hívott szerzetesek megkezdték működésüket a világban.

A Jézus Társaságának társalapítója, a távol keleti misszió úttörője, az Ignáccal együtt, 1622. március 12-én, XV. Gergely pápa által szentté avatott Xavéri Szent Ferenc – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

A Szent Ignáci lelkiséget meghatározó imamódok és életviteli szabályok

A Lelkigyakorlatok könyvben is megfogalmazott imamódok és lelki fejlődést szolgáló módszerek lettek a meghatározó tényezői a mai napig mind a jezsuita szerzetesek, mind követőik lelki életének. Mik ezek a tényezők? Akik nem ismerik, vagy nem elég mélyen ismerik az ún. „Szent Ignáci”, vagy más néven jezsuita lelkiséget azokban joggal merül fel ez a kérdés. Mégis mik azok a „ravasz varázsrítusok”, melyeknek köszönhetően az egyesek által csodált, mások által vitatott jezsuiták azzá váltak a kereszténység történetében és a kereső hívők lelki életében, akik. Személyes tapasztalatból tudom, hogy bizonyos keresztény és keresztyén körökben a jezsuiták egyenesen a kegyetlen inkvizícióval egyenértékű, „fondorlelkű és ravasz”, egyházi- és világuralomra törekvő testület. Bizonyos protestáns körökben még csak ront a helyzetükön, hogy közülük egy 17. században élt, „protestáns hitét elhagyó renegát”, az esztergomi érsekké lett Pázmány Péter számukra érthetetlen módon, valamiféle ismeretlen módszer segítségével visszacsábított a protestánsok által követett, „igaz úton” járó embereket a katolikus „bálványimádó tévelygésbe”. Talán valamiféle démoni hipnotikus képességet, vagy érzelmi manipulációt alkalmazott Pázmány Péter a magyar protestáns hívek katolikussá visszatérítése során? Talán efféle módszert alkalmaznának ma is a jezsuiták? Tényleg fondorlelkű, ravasz praktikákat alkalmazó, az emberiség lelki üdve ellen szövetkezett, egyházi és világuralomra törekvő társaság lennének a Jézus Társaságának „katonái”? Talán e sorok íróját is manipulálták? Ezért hagyott fel évekkel ezelőtt a II. Helvét hitvallás követésével, és cserélte azt le a Katolikus Egyház Katekizmusával? Nem kétlem, hogy van, aki ezt ma is így gondolja. Azonban a valóság egészen másban keresendő. Az Istent komolyan keresők tömeges jezsuitákhoz való vonzódásában nagy mértékben szerepet játszanak az alább vázolt lelki fejlődést szolgáló tényezők, melyek a gyökerét vesztett modern kori társadalmunk lelki dzsungelében afféle „kősziklára épült házként” nyújthatnak biztos támpontot bárki számára. Ezek a köztudatban Szent Ignácnak tulajdonított imamódok gyökerükben egyáltalán nem voltak újak a 16. században. Emellett más imamódokat is ajánlott, egészen hagyományosakat, mint a litániák, vagy a rózsafüzér. Talán úgy is lehetne mondani, hogy Ignác merített az egyházi hagyomány nagyon gazdag, de sokszor elfelejtett lelkiségi tárából, és – saját ízlésének megfelelően átdolgozva – alkalmazta őket.

A „renegát protestáns”, a „nyakas kálomistából” római katolikussá vált, sőt esztergomi érsekké választott jezsuita, az ELTE jogelődjének alapítója, a magyar prózaírás megteremtője, Pázmány Péter – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

A Pesti Magyar Színház előadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Komlóssy Ida, aki Vörösmarty Mihály méltató szavait 16 évesen érdemelte ki, színészcsaládban született. Apja, Komlóssy Ferenc Dániel (1797–1860), a reformkori magyar színjátszás ismert és elismert színigazgatója társulataival sok más település mellett Balatonfüreden, Kassán, Miskolcon, Kolozsváron, Szegeden, Szabadkán játszott.
A vándorszínészet családias jellegű életforma volt, az élettársak, házaspárok együtt szerződtek, s velük vándoroltak a gyerekek is. Komlóssy Ferenc és Czégényi Erzsébet (1805–1855) lányai, Ida és Paulina (1820–?), korán színpadra léptek. Már 1827-ben gyerekszereplőként közölte nevüket a Komlóssy társulat Komáromban kiadott színházi zsebkönyve. A színtársulatokban a gyerek munkaerő volt, amint járni és beszélni tudott, fellépett, gyerekszerepeket játszott vagy gyerekelőadásokban (gyerekek által játszott produkciókban) szerepelt.
Déryné Széppataki Róza 1833 végén a Komlóssy családot a kassai színházi választmánynak így mutatta be:

Nem lett minden gyerekszereplőből színész, de ha a kedve és akarata megvolt, tizenöt-tizenhat éves korára megtanult szöveget memorizálni, azt visszamondani, illetve létezni a színpadon: társulatszervezési szempontból már nem gyerekszereplőnek, hanem színésznek számított.

A Komlóssy társulat balatonfüredi selyemszínlapja, 1836 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Komlóssy Ferenc 1838 őszén a Pesti Magyar Színház rendezője, családtagjai pedig a társulat tagjai lettek. A Komlóssy-hölgyek közül csak Idának volt sikere. Paulina opera-énekesnőként szeretett volna érvényesülni, erre azonban abban a pesti társulatban, ahol Schodelné Klein Rozália volt az operaprimadonna, nem sok esélye volt. Komlóssyné színpadra lépései egységesen kritikai rosszallást szültek.

A családtagok közül Komlóssyné és Paulina 1840 elején már Pécsett játszottak, a családfő és Ida pedig az év közepén hagyta el a pesti színpadot. Ennek oka volt az is, hogy Komlóssy Ferencet Szeged város tanácsa 1840 nyarán felkérte a szegedi társulat irányítására. Komlóssy Ida öt évet töltött apja társulatánál, s ez alatt az öt év alatt a Komlóssy társulatok csillaga és a vidéki színpadok (Szeged, Szabadka, Kolozsvár, Debrecen, Győr, Kassa, Miskolc) kedvelt színésznője lett. Repertoárján a korszak naivaszerepei és fiatal hősnői szerepeltek: Griseldis, a szénégető lánya (Friedrich Halm: Griseldis), Ophelia (William Shakespeare: Hamlet), Esmeralda (Victor Hugo–Charlotte Birch-Pfeiffer: A Notre-Dame-i toronyőr), Miller Lujza (Friedrich Schiller: Ármány és szerelem). Játékstílusa érzelmes volt, a szélsőségesebb, viharos indulatok és állapotok kifejezésével nehezen boldogult, ez tűnik ki szabadkai és szegedi kritikusainak, egymásnak néha ellentmondani látszó véleményéből.

Komlóssy Ida. Barabás Miklós rajza, Walzel Ágost Frigyes litográfiája, 1851 – Színháztörténeti és Zeneműtár SZT KD 324

Komlóssy Idát 1845-ben szerződtette a Nemzeti Színház. Komlóssy Ferenc társulatánál szerepkörében egyeduralkodó volt, a pesti színpadon Lendvay-Latkóczyné Hivatal Anikóval (1814–1891) kellett felvennie a versenyt, aki az 1830-as évek elejétől a naiva és fiatal hősnő szerepkörét és a közönség kegyeit egyaránt uralta.

Lendvayné Hivatal Anikó. Vidéky Károly acélmetszete, 1836 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az is kétségtelen, hogy Komlóssyt nem Lendvayné ellenében, hanem mellé, a szerepkör és társulat frissítése, fiatalítása érdekében szerződtették. Azonnal kritikai kereszttűzbe került. Különösen színpadi dikcióját, a hangsúlyozást és az intonációt kifogásolták. A vándorévek alatt a szavakat akár az értelmi hangsúly vagy a versritmus ellenében is elnyújtó, korai 19. századi színpadi beszédstílust tanulta meg, s ez feltűnő ellentétben állt a nyelv természetes zeneiségét, időmértékét kihasználó, az 1840-es évek végén normaként kezelt színpadi beszéddel.

Komlóssy Ida az 1850-es években a Nemzeti Színház elismert művészévé vált, annak ellenére, hogy szövegmondásának korai hibáit pályája végéig nem tudta tökéletesen korrigálni.

Ha az 1840-es években Lendvaynéval kellett megmérkőznie, akkor az 1850-es éveket Komlóssy Ida a Bulyovszky Gyuláné Szilágyi Lillával (1833–1909) vívott, a sajtó által is folyamatosan ébren tartott primadonnaháborúval töltötte.

Bulyovszkyné Szilágyi Lilla Vahot Imre Mária királynő című drámájának címszerepében. Barabás Miklós rajza, Rohn Alajos litográfiája, 1857 – Színháztörténeti és Zeneműtár SZT KD 3.120

Mindketten művelt, több nyelven beszélő és olvasó emberek voltak, szépirodalommal és drámafordítással is foglalkoztak. Az utóbbival természetesen – sok színészelődjükhöz hasonlóan – megfelelő, érdekes szerepet is kerestek maguknak. Bulyovszykné így talált rá Marguerite Gauthier-re (ifj. Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy) és A tücsökre (Charlotte Birch-Pfeiffer), Komlóssy Ida pedig (bár Hero szerepében nem lett igazán sikere) Franz Grillparzer A tenger és a szerelem hullámai című szomorújátékára és Eugène Scribe vígjátékára, A navarrai királyné regéire. Voltak azonos, felváltva játszott szerepeik is (Adrienne Lecouvreur – Eugène Scribe és Ernest Legouvé; Johanna – Friedrich Schiller: Az orléans-i szűz; Jane Eyre – Charlotte Brontë–Charlotte Birch-Pfeiffer: Lowoodi árva), ezekben nyújtott alakításiakat rendre összevetették, bár egyéniségük és részben szerepkörük mégsem egyezett.

A Pesti Napló (egyébként Komlóssy-párti) kritikusa így írta le alakításaikat egy azonos szerepben:

A Nemzeti Színház egyik Lowoodi árva-előadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT NSZ K1854 1854.03.10

Komlóssy Ida 1861-ben férjhez ment Kövér Lajos (1825–1863) íróhoz. Férje halála után, 1863-ban visszavonult a színpadtól. Az 1870-es években legkedvesebb szerepeiben még fellépett vendégként egy-egy vidéken játszó színtársulattal.

Felhasznált irodalom:

• Bartha Katalin Ágnes: Nézői emlékezetek és a századi színpadi játék: új s újabb természetesség, Hungarológiai Közlemények, 2021/4, 87–102.
• Dörgő Tibor: Regény a színpadon: a Jane Eyre drámaváltozatának magyar nyelvű előadásai, Napút online, 2019. március 13.
• Kerényi Ferenc: A régi magyar színpadon, Budapest, Magvető, 1981. (Elvek és utak)
• Komlóssy Paulina Anna adatai. In: FamilySearch
• Pécsi nemzeti játékszíni zsebkönyv 1840dik évre, Keresztessy Ambrus, Pécs, Lyc. ny., 1840.
• Pifkó Péter–Zachar Anna: Magyar színészet az esztergomi színpadokon (1816–1849). In: Esztergom évlapjai, Baják István et al., Esztergom, Esztergomi Balassi Bálint Társaság, 1983, 287–327.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1940. (Magyarország újabbkori történetének forrásai)
• Sándor János: A szegedi színjátszás krónikája: Theszpisz szekerén, 1800–1883, Szeged, Bába, 2007.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

1851 és 1854 között Székelyföldön az osztrák abszolutista, elnyomó uralom ellen szervezett felkelés, szabadságmozgalom robbant ki. A székelyföldi fegyveres felkelésnek a nemzeti függetlenség, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc folytatása és győzelemre vitele volt a célkitűzése. A mozgalmat az osztrák kormányzat elfojtotta és kivégzésekkel torolta meg. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten, valamint 1854. április 29-én a sepsiszentgyörgyi Őrkőnél az ellenállás szervezőit kivégezték. Az események és a kivégzett székely vértanúk emlékére a Székely Nemzeti Tanács 2012 januárjában döntött arról, hogy minden esztendő március 10-e legyen a székely szabadság napja, ami egyben a székelység összetartozásának szimbólumát is jelenti.

Kép a marosvásárhelyi Postarétről. In: Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, Sepsiszentgyörgy, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, 2013, 197. – Törzsgyűjtemény

Az emlékművet 1875-ben a marosvásárhelyi kivégzés színterén, a Postaréten avatták fel. Emlékbeszédet Orbán Balázs mondott, a feliratot Jókai Mór írta.
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése és a megtorlás Erdély Magyarországgal való uniójának meghiúsulását is jelentette. Tekintet nélkül közjogi hagyományaira, Erdélyt mint tartományt közvetlenül az osztrák birodalomba tagolták. Az osztrák önkényuralom katonai közigazgatást vezetett be, és állandósultak a hatósági igazoltatások, ítéletek és kivégzések. Ez az időszak volt az ún. „kötélkorszak”. A rémuralmat a birodalmi közigazgatási centralizáció kiépülése, növekvő adóterhek és megszorítások (hadisarc) követték. A német nyelv hivatalossá tétele a közigazgatásban és oktatásban fokozta a birodalom iránti ellenszenvet.
A terrorintézkedések ellenére a forradalom emléke, Kossuth Lajos és az emigráció óriási honi népszerűségnek örvendett. Az erdélyi magyar közvélemény hónapokkal a forradalom bukása után is hitte és várta a felszabadulást, a függetlenség kivívását.
A Bach-rendszer hozadékaként Erdélyben nagyszámú, idegen katonai csapatok állomásoztak. A birodalmi politikai rendőrség és osztrák államrendőrség hálózata Erdélyben is aktív volt, ami nem kedvezett egy újabb ellenállási szervezkedésnek, forradalmi megmozdulásnak. Hírek, információk tekintetében az osztrák titkosszolgálat fölényben volt. A forradalmi eszme viszont soha nem látott népszerűségnek örvendett. Kossuth Lajos és az emigráció is hitte, hogy a feltámadó, újabb elnyomás ismét ellenállást fog szülni, és az újabb forradalmi lendületnek nem lehetnek akadályai. A forradalmi erők vezérei (nemcsak Habsburg birodalmi szinten), Kossuth Lajos, Giuseppe Mazzini, Nicolae Bălcescu egy közeli európai háborúra felfűzött győztes forradalmi hullám eljövetelében reménykedtek, amiben Franciaországnak is szerepet szántak volna. Ebben Franciahon, Louis Napóleon császárságra való törekvése miatt viszont már nem lehetett partner. A Habsburg Birodalom népeinek forradalmi összefogási szándékából született meg a magyarok, szlávok, románok lakta közös Dunai Egyesült Államok megteremtésének gondolata.
Az emigrációban az ellenállási elképzelések konkrét tervvé alakulásában feltehetően nagy szerep jutott a világosi fegyverletétel után tovább bujkáló forradalmi katonák maradékának, akik a legkésőbb menekültek Törökországba, és akik egy újabb forradalom kirobbantására a helyzetet szintén megfelelőnek találták. A terv végrehajtásában és kivitelezésében Makk József tüzérségi honvédezredes személye került előtérbe. Makk József fegyveres ellenállás, összeesküvés-szövés terén a komáromi vár kapitulációjának megakadályozásában (1949 őszén, már a világosi fegyverletétel után) próbálta ki szervezőtudományát, ami azonban sikertelenül végződött, és ő maga is lelepleződött. Elfogatása után több helyen raboskodott. Miután Székelyföldre került börtönbe, onnan megszökött és bujkálásra adta fejét. A Habsburgok elleni harcról viszont nem volt hajlandó letenni, továbbra is fanatikusan hitt a forradalom ügyében. Személye önmagától kínálkozott a vezető szerepre. Kossuth pedig fel is hatalmazta, megbízva a feladat elvégzésére.
Makk feladata volt, hogy Giuseppe Mazzini konspirációs rendszerének segítségével létrehozza a felkelés kereteit, fegyvereket szerezzen be, illetve újjászervezze a fegyveres erőket (a Mazzini-féle, úgynevezett évszaki rendszer: Magyarország területét tizenkét hónapra = kerületre tagolták, melyből Erdélyre három kerület jutott. Székelyföld egy hónapnyi területi egység lett. A hónapok hetekre = megyékre, székekre, illetve napokra vagyis községekre tagolódott. Székelyföld négy hetet: Udvarhely, Maros, Háromszék és Csík székekre tett ki). Kossuth utasítása szerint a mozgalom elindítását elsősorban Háromszék területén kellett lehetővé tenni. A más nemzetiségi csoportokkal való együttműködés is a terv része volt. Az ellenállási mozgalom egyik központja volt Bukarest is, a román fejedelemség fővárosa. Az ellenállásra felszólító kiáltvány románok és magyarok összefogására is buzdított.
A szervezkedés Székelyföldön indult el és mutatott fel komolyabb sikereket. Horváth Károly fiatal háromszéki földbirtokos háza volt az egyik főhadiszállás. Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanár, aki a 48-as forradalom kirobbanásakor századosi rangban vett részt a marosvásárhelyi ifjúság katonai kiképzésében, volt a székelyföldi hónap főnöke. A szervezésbe Török János sógora, Gállfi Mihály ügyvéd is bekapcsolódott. A siker megalapozásához azonban nem voltak meg a reális alapok, feltételek. Nem valósult meg a népi tömegbázis megteremtése és hiányzott a pénzügyi, gazdasági bázis is. Az összeesküvés tagjai javarészt közép- és kisnemesekből, városi kispolgári és értelmiségiekből tevődött össze. Ennek a rétegnek a női tagjai is jelentős szerepet töltöttek be a mozgalom eszméinek terjesztésében, futárszolgálatban, a katonák ellátásban, a különböző nézeteltérések elsimításában és békítésekben. Az ellenállás azonban nem foglalkozott, a kiáltvány szintjén sem, a parasztság és a nemzetiségek valódi problémáival, sérelmeivel, szövegében nem fogalmazódtak meg az ezekkel kapcsolatos megoldások, jövőre vonatkozó ígéretek.
A mozgalom alakulásába és kibontakozásába árulás szólt közbe. Török János egyik legközelebbi munkatársa az osztrák kémhálózat beszervezettjeként 1851 őszére már jelentős bizonyítékokat szolgáltatott ki a hatóságoknak. Az osztrák rendőrség az ügy fokozatos felgöngyölítésében Bíró Mihálytól kapta a pontos értesítéseket, a felkelés 1852 tavaszára való kitűzésének időpontját is. A szervezkedés további időszakában a résztvevőknek azonban sejtése sem volt kiszolgáltatott helyzetükről, megfigyelésük mértékéről.
A hatóságok első lépése 1851. december 31-én Makk József Bukarestben való letartóztatási kísérlete volt. Makk elfogatása nem járt sikerrel, az ezredesnek ismét sikerült kijátszani a hatóságokat és kisiklani kezei közül. 1852. január 24-én azonban már a székelyföldi mozgalmárok lefülelése volt soron. Török Jánost, Gállfi Mihályt és Horváth Károlyt letartóztatták. Kétévi fogva tartásuk alatt Makk József a lehetetlent is megkísérelve próbálkozott kiszabadításuk megszervezésével. Havasalföldről Erdélybe küldte Várady József volt honvéd főhadnagyot, hogy alakítson ki egy mindenre elszánt szabadcsapatot a székely lakosságból. A közvetlen cél a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi osztrák helyőrség megrohanása, és az ottani állami pénztárak lefoglalható pénze segítségével a csapatának nagyobb hadsereggé szélesítése volt. A terv nem sikerült a székelyföldi önkéntesség hiánya és a székelyföldi parasztok közül kikerülő árulás miatt. Váradyt és társait parasztok jelentették fel, akik elfogatásukban is tevékeny részt vállaltak.
1854. március 10-én került sor a marosvásárhelyi Postaréten a kötél általi halálra ítélt Török János, Gállfi Mihály és Horváth Károly kivégzésére, amit április 29-én Sepsiszentgyörgyön Várady József és Bartalis Ferenc, május 27-én pedig Bertalan László és Benedek Dániel kivégzése követett.
A Habsburg-ellenes mozgalom több elfogott résztvevőjét (mintegy hatvanat) hosszú évekre vagy életfogytiglani börtönre ítéltek. Többsége 1857-ben a januári császári amnesztiának köszönhetően szabadult fogságából.

A székelység szabadságharca sajnos ma is létező politikai küzdelem. 1990 óta a Románián belüli magyar nemzeti önrendelkezés és kulturális, területi autonómia mellett töretlenül síkra szálló székelység, erdélyi magyarság politikai szervezetein keresztül mind a román parlamentben és kormányban, mind pedig a nemzetközi, európai uniós intézményi szinten harcol célja megvalósításáért. Az autonómia az a célkitűzés, amely hosszútávú biztosítékát jelentené a közösségi, nemzeti fennmaradásnak, és amelynek megvalósulási reményéről a magyarság nem akar és nem tud lemondani. Történelme folyamán a székelységnek mindig kiváltságos társadalmi státusza, önálló jogállása volt. A székely szabadságjogok, azaz az önigazgatás jogrendszere a falvaktól a városokig és székekig magában foglalta a székelyföldi intézmények egész hálózatát és szabályozta azok működését. Mai fogalmaink szerint ez területi autonómia volt, ami által a székelyek megőrizhették önazonosságukat és megtarthatták ősi szállásterületüket. Ugyanakkor a területi önrendelkezés a múltban sem a teljes függetlenséget jelentette. A történelemben nem létezett önálló székely állam (Erdélyi fejedelemség igen), az autonómia mindig egy nagyobb állami keretben, a Magyar Királyságon belül működött.
A székely szabadság napjának megünneplése, a történelem ezen eseményére való emlékezés a nemzeti közösségi építkezést, a székely–magyar önazonosság megőrzését és fennmaradását szolgálja, ami (remélhetőleg) a székelységnek is erkölcsi támogatást, szellemi muníciót nyújt célja, az autonómia békés eszközökkel való kivívásában.

Felhasznált irodalom:

• Bözödi György: Székely századok: történelmi tanulmányok, Csíkszereda, Pallas-Akadémiai, 2002.
• Erdély története: Három kötetben. Főszerkesztő: Köpeczi Béla, Budapest, Akadémiai, 1986.
• Kádár Gyula: Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, Sepsiszentgyörgy, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, 2013. 
• Károlyi Dénes: Székely vértanúk 1854, Bukarest, Kriterion, 2001.
• Székelyföld története, [közread. az] MTA BTK, EME, HRM, Budapest MTA BTK, Kolozsvár EME, Székelyudvarhely HRM, 2016.
• A két kevésbé ismert székely vértanúra emlékeztek. In: Civilhetes. Független közéleti magazin, 2015. május 31.

Varga Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményünk fontos részét képezik a családi fényképalbumok. Ilyen különlegességnek számít a Dráveczky (máskor Dráveczi, néha meg Dráveczki) család bőrkötéses, aranyozott lapszélű, félszáz 19. századi fényképet megörökítő albuma is. Kik voltak a Dráveczkyek, s kik néznek vissza ránk a családi albumból?

A Dráveczky család fényképalbuma – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A család gyökerei egészen I. László király uralkodásáig (1077–1095) nyúlnak vissza. Ekkoriban nyerte el Szkop János a csehországi Szigovitz várát. A későbbi évszázadokban Thluk néven is ismert család tagjai I. Ferdinánd uralkodónak tett szolgálataikért a magyar nemesi cím mellé megkapták a Szepes megyében található Dravecz községet, a szomszédos birtokokkal egyetemben. E község nevéből származik a család neve is. A családi legendárium és a későbbi genealógusok is megemlékeztek róla, hogy már a 17–18. században földeket bírtak az említett Szepes megyén kívül Zemplén, Ung és Bihar vármegyékben. Olyannyira, hogy a 19. század második feléből származó fényképfelvételeken kivétel nélkül Bihar megyei családtagokat azonosíthatunk be.

Oldalkép a Dráveczky család fényképalbumából – Történeti Fénykép- és Videótár, FAlbum 1218

A Csehországból származó, ősnemesi família gyorsan megtalálta helyét a magyar, illetve a Szepes megyei társadalomban. Miképp a család történetét feldolgozó historikus fogalmazott:

A család egyik, ha nem a leghíresebb tagja nem meglepő módon a katonai pályának köszönhette ismertségét. Dráveczky Gábor 1726-ban született, édesapja ezredesként szolgált. Katonai pályáját a 3. Esterházy-huszárezredben kezdte, harcolt a hétéves háborúban, majd a Magyar Nemesi Testőrség kötelékébe lépett. 1777-ben léptették elő alezredessé, két évvel később a Szent István Rend elnyerése révén a bárói főnemesi rangot is kiérdemelte. A Szent István Rendet ugyanakkor nem katonatisztek, hanem polgári szolgálatot teljesítők – mindenekelőtt hivatalnokok – kapták, a választ, hogy ti. miért mégis ezt az elismerést tudhatta magáénak Dráveczky Gábor, a kortárs narratív források adhatják meg.

A testőríró Báróczy Sándort idéző Szemethy Tamás szerint a családdal foglalkozó kutatók talán épp a katolizálás miatt (a család evangélikus volt) feledkeztek meg többször a bárói címet elnyerő alezredes sikereiről. Sőt, a kor viszonyaihoz képest a hadseregben történő felemelkedés inkább meritokratikus elvek alapján történt, a katonatisztek pedig a Mária Terézia Rendet kapták meg, így könnyen feltehető, hogy Dráveczky Gábor szűkén volt a katonai érdemeknek, s emiatt inkább az uralkodónővel való jó kapcsolatra és a Szent István Rend elnyerésére fókuszált.
Ahogy Dráveczky alezredes bárói címe és karrierje elhalványult a család emlékezetében az évtizedek során, úgy koptak ki a család tagjai a Szepes megyei címtárakból, sematizmusokból. A Dráveczky família a 19. századra elsősorban Bihar megye történetével forrt össze, Érmelléken Gálospetriben, Érolasziban, Köbölkúton és Székelyhídon voltak földbirtokaik, udvarházaik. Már ameddig, hiszen Dráveczky László ezredes, 1848-as szabadságharcos Gálospetriben található várkastélya megsemmisült az 1834. évi földrengésben. A jelentős anyagi károkat okozó földmozgás epicentruma éppen a település közelében volt, emberéletet nem követelt a katasztrófa, ugyanakkor a község református temploma is megsemmisült több lakóház és kúria mellett.

A Dráveczky-féle kúria Gálospetriben, 1890 k. In: Magyarország vármegyéi és városai. Bihar vármegye és Nagyvárad. Szerk. Borovszky Samu, Budapest, Országos Monografia Társaság, 1901. 82. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A nemesi kúria, igaz, nem a régi pompájában, de újjáépült a 19. század derekán, a családon belül előforduló foglalkozásokat, hivatásokat, valamint a házasodási szokásokat tekintve pedig jól látható, hogy a Dráveczky família – legalábbis annak Bihar vármegyei ága – nem egy szálon kapcsolódott a helyi nemesi társadalomhoz. Nézzük meg például a Székelyhídon letelepült családtagokat. Dráveczky Béla (született 1837-ben) a publikált források tanúsága szerint 1867-ben megyei esküdt, majd 1872-től a székelyhídi járás szolgabírója volt, szintén nemes szunyogi Szunyoghi Amáliával kötött házasságából hat gyermek született.
Amália és Etelka huszonévesen elhunytak, nem ismert, hogy megházasodtak volna. A legidősebb fiú, ifj. Dráveczky Béla a család katonai sikereit volt hivatott gyarapítani, az 1900-as évek elején a pécsi hadapródiskola, majd az I. világháborúban a szatmári 12. honvédgyalogezred századosaként szolgált, 1914. szeptember 8-án hunyt el a ravaruskai harctéren.

Vinnai és dráveczi Dráveczky Béla gyászjelentése, Újfehértó, 1915. április. Gyászjelentések, Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

Az elhunyt tiszt felesége Czibur Gabriella volt, az após – tán nem meglepő módon – szintén katonatiszt, Czibur László ny. vezérőrnagy. De a legfiatalabb gyermek, Zoltán is a katonai hivatást választotta.

Katonai sírok Wisniowczik község határában. Galícia, 1915. november, Kobek Béla ezredes felvétele – Történeti Fénykép- és Videótár, FVB 2123

Az 1874-ben született Teréz férje csokalyi Fényes Kálmán uradalmi intéző, gazdatiszt volt. A családtörténeti ismertetés körét itt le is zárhatjuk az összefonódó helyi nemesi társadalom jegyében, hiszen Dráveczky Lillát saját unokatestvére, az elszegényedett Szatmár megyei Olchváry család Zoltán nevű tagja (az 1920-as években a debreceni királyi tábla elnöke) kísérte oltárhoz.

Felhasznált irodalom:

• Doby Antal: Magyarország családai. Draveczi Draveczky. In: Nagy Iván családtörténeti értesítő czimerekkel és leszármazási táblákkal. I. kötet. Szerk. Dr. Komáromy András – Pettkó Béla. Budapest, 1899, 193–196.
• Egy régebbi földrengés. Napi hirek. Pesti Hírlap, 2. évf. 330. sz. 1880. november 29.
• Eőry Gabriella: Főszolgabírói mulatságok. Társasági élet és szórakozás Olchváry Pál naplójában. In: Aetas, 23. évf. 3. sz. 2008. 65–81.
• Gyászjelentések, Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára
• Magyarország tiszti cím- és névtára, 1873–1909. 1–28. évfolyam. Budapest.
• Magyarország vármegyéi és városai. Bihar vármegye és Nagyvárad. Szerk. Borovszky Samu, Budapest, Országos Monográfia Társaság, 1901.
• Makay Dezső: A dráveczi és vinnai Draveczky család. In: Turul, 18. kötet, 1900. 75–82, 136–142. 
• Szeidovitz Győző: Érmelléki földrengések. In: Magyar Geofizika, 41. évf. 2. sz. 2000. 75–84.
• Szemethy Tamás: Katonabárók és hivatalnok grófok. Új arisztokraták a 18. századi Magyarországon, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár – Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2020.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

A további részek itt olvashatók: Második rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hetvennegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Dorogi Mártont és gyűjteményét mutatja be.

Dorogi Márton portréja. Forrás: M. Szilvia: Dorogi Márton könyvei. In: Püspökladány anno honlap (Könyvespolc rovat)

Dorogi Márton (1911–1980) püspökladányi néptanító, tanulmányi felügyelő, önkéntes néprajzi gyűjtő, kutató 1932-ben kezdett el tanítani, ezzel párhuzamosan bontakozott ki néprajzi kutatói tevékenysége. Közel ötven esztendőn át, az 1930-as évektől az 1970-es évek végéig kutatta a Tiszántúl nagy részén, elsősorban a Nagysárréten, a Hajdúságban, a Nagykunságban és a Hortobágyon a hagyományos népi állattartási szokásokat, azon belül is legfőképpen az állati termékek hasznosítási módjait. Publikációi a bőrből készült ruházatról, a népi dohánytartók változatos elkészítéséről, a szaru népi feldolgozásáról, a belek, burkok, hólyagok, erek, inak kikészítéséről és felhasználásáról, valamint a csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya hasznosításáról szólnak, több évtizedes helyszíni gyűjtés eredményeként. A bőrruhák, a szűcsmunkák, a szűcshímzés témakörében több szócikke szerepel a Magyar Néprajzi Lexikonban. Tanulmányai jelentek meg az Ethnographia, a Jászkunság, a Néprajzi Közlemények című folyóiratokban, többek közt a bőrből készült népi dohánytartókról, a bunda kunsági viseletéről, a hajdúsági és nagykunsági állattartásról.

Nagy Árpád Dániel rézmetszete, Jelzet: Exl.D/182 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Többször részt vett a Néprajzi Múzeum pályázatain, 1957-ben elnyerte az az évi országos néprajzi gyűjtőpályázat nagydíját. 1958-ban lépett be a Magyar Néprajzi Társaságba, melynek 1978-tól érdemes tagja lett. Tanítói munkásságát is elismerték, megyei vezető szakfelügyelővé nevezték ki.
A népélet kutatása mellett vonzották a művészetek, az irodalom, a festészet és a grafika. Szenvedélyes könyvgyűjtőként a népi írókhoz fűzte szoros kapcsolat. A néprajzi gyűjtőmunka során maga is sokat rajzolt, színezett. A művészetek iránti érdeklődése vezette el a Kisgrafika Barátok Köréhez, 1960-ban csatlakozott a tagsághoz. Számos ex librisszel kapcsolatos kiadványt beszerzett. Jelentős ex libris gyűjteményt hozott létre, mely szintén elsősorban néprajzi érdeklődését tükrözte.

Kopasz Márta linómetszete, Jelzet: Exl.D/177 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Negyven körüli ex libris, alkalmi grafika készült a nevére, a grafikusok közt Gáborjáni Szabó Kálmán, Kopasz Márta, Perei Zoltán, Nagy Árpád Dániel, Karancsi Sándor, Nagy László Lázár, Szilágyi Imre, Vecserka Zsolt és Várkonyi Károly. Többükkel baráti kapcsolatot ápolt. Az ex libriseken jellemző a népies motívumok, népi eszközök és életképek szerepeltetése: szűcshímzés, békési szűrmotívum, hortobágyi csikós a lovával. Padon ülő, guzsallyal fonogató asszony és egy hímző nő látható a debreceni Gáborjáni Szabó Kálmán alkotásán. A guzsaly kézi fonóeszköz, melynek rúdjára felkötötték a fonásra szánt kendert, lent.

Gáborjáni Szabó Kálmán fametszete, Jelzet: Exl.D/176 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Dorogi Márton nevére szólóan neves szűrhímzőkre, Kaszalay Ferencre és Pásztor Jánosra emlékezve is készült egy-egy grafika. Az előbbi in memoriam lapon – a ceglédi Nagy László Lázár alkotásán – szűrminta látható Kaszalay Ferenc szűcslegény 1836-os, több mint 200 lapból álló, tollal és páccal rajzolt kéziratos mintakönyvéből.

Nagy László Lázár grafikája, In memoriam Kaszalay Ferenc, BUÉK Dorogi Márton (1979). Forrás: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018., 50.  – Törzsgyűjtemény

Némely grafika Dorogi tanítói foglalkozására utal, Karancsi Sándor következő alkotásán a humor is szerepet kap.

Karancsi Sándor linómetszete, Jelzet: Exl.D/184 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Dorogi Mártonra emlékezve Nagy László Lázár, Kopasz Márta is alkotott in memoriam lapot 1980-ban. A nevét vette fel a püspökladányi Dorogi Márton Városi Könyvtár és Művelődési Központ. Születésének 100. évfordulóján, 2011-ben néprajzkutatók és a család együttműködése eredményeként megjelent a Hasznos minden porcikája című kötet, mely a róla szóló megemlékezéseken túl kutatási eredményeinek, tanulmányainak, cikkeinek válogatott kiadását tartalmazza, köztük számos, eddig ismeretlen írással. A kiadványt Dorogi Márton rajzai és többségükben saját maga által készített fotói teszik még szemléletesebbé, a címlapjára és belső címoldalára Szűcs Sándor – Dorogi etnográfus barátja – készített ex libriseket „Dorogi Márton könyve” felirattal, méltó emlékállításul.

Hasznos minden porcikája, Püspökladány Város Önkormányzata, 2011. Címlap – Törzsgyűjtemény

Irodalom:

• Belépési nyilatkozat Dorogi Márton nevére, KBK Irattár, 1960.
• Dorogi Márton 1911–1980, Kisgrafika, 1980/3. sz., 30. (a szerkesztőség nekrológja)
• Dorogi Márton: Hasznos minden porcikája. Az állati termékek mellékesebb haszonvételi formái a Hortobágyon és a Nagykunságban, Püspökladány, Püspökladány Város Önkormányzata, 2011. 
• KBK cserelista 1970., Budapest, KBK, 1970., 9.
• Népi díszítőművészet a Hortobágyon (Dorogi Márton előadása, CKBK). In. A ceglédi KBK emlékkönyve, 1977. április 19.
• Ráczné Fekete Ibolya igazgató, Püspökladány, 2018. 01. 17., In. Unokáink is olvasni fogják (Kulturális, művészeti és hagyományőrző internetes magazin)
• Vasné Tóth Kornélia: Dorogi Márton (1911–1980), In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 47–48.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Úgy hihetnénk, Friebeisz István nevét az a rigmus őrizte meg, melyet szépirodalmi említései mellett számos, az 1850-es éveket tárgyaló zene- és irodalomtörténeti írás, valamint publicisztikák tömege idéz számtalan változatban. Az említők szabadon kezelik az évet, a nyomdát, a kiadót, de a naptárt mindig Friebeisz István szerkeszti. A versike az 1850-es években született, és a Kossuth-nóta szövegét helyettesítette, Müller Gyula népszerű nagy naptárának első kötete pedig – Friebeisz István szerkesztésében – 1852-ben jelent meg.

Müller Gyula nagy naptára az 1852dik szökő évre, Pest, Müller Gyula, 1852 – Törzsállomány

Friebeisz István Vácon született, apja Pest vármegye váci járásának al-, majd főszolgabírája volt. Fia a nemesi-rendi közigazgatás keretei között, pesti jogi tanulmányok után ugyanebben a közegben kezdte pályáját. A váci járásban lett esküdt, valószínűleg 1845-ben. Váci lakosként és Pest megyei nemesi család tagjaként az ezt követő pezsgő, társadalmi és politikai feszültségekkel és lendülettel teli években bekapcsolódott a vármegye közéletébe is. Fiatalkori szimpátiáiról nem sokat tudunk, de kapcsolatairól igen: 1847-ben, az országgyűlési követválasztások idején a váci járásban korteskedett Kossuth Lajos megválasztásáért a fiatal Podmaniczky Frigyes báró oldalán.

Kossuth Lajos kortesmenete a Nemzeti Múzeum előtt 1847-ben. A kép forrása: Wikipédia

Friebiesz István az 1840-es évek közepén nem vagy nem csak a megyei nemesség hagyományos, közigazgatási, jogi vagy gazdálkodói életpályájában gondolkodott: irodalommal, kultúrával, politikával foglalkozó véleményformálóként, esetleg ezen a terepen érvényesülő vállalkozóként képzelte el magát. Első próbálkozását az 1847–48-as országgyűlésre alapozta: Pozsonyba utazott, és az előző évtizedek diétai tudósítói hagyományait folytatva megindította kézzel sokszorosított, így csak csekély előfizetőnek szóló, postán, levélként terjesztett hírlevelét, az Országgyűlési Tudósításokat. Friebeisz, a „helyi tudósító”, vállalkozóként kissé elkésett, az 1840-es években a magyar napi sajtó rendszeresen tájékoztatott a pozsonyi eseményekről, ráadásul a cenzúra elvei és gyakorlata is enyhült a megelőző évtizedekhez képest.
Friebeisz 1847 júliusában már Harkányban sürgött-fogott a fürdővendégek között, ő a hangadó, a társasági élet élénkítője. Szuper Károly színigazgató szeretetteljesen kaján megjegyzése szerint:

Társasági szóvivő és publicista: ezekben a szerepekben Friebeisz István megtalálta feladatát. Jókai Mór így jellemezte a körülzárt Komárom családi vagy társasági vacsoráin, 1849 őszén kétségkívül lelkesítően szónokló fiatalembert.

Friebeisz 1849 tavaszán került Komáromba, „hadtörténeti jegyzőként”. A szabadságharc eseményeinek, az intézkedéseknek, tetteknek dokumentálását a külföldnek szóló híradások és a jövőben megírandó krónika szempontjából a politikai vezetés rendkívül fontosnak tartotta. Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. március 11-i felhívásában olyan írókat, publicistákat keresett, akik – a hagyományos és ekkor is működő, civil hírlapi levelezői hálózat mellett – vállalkoznának a hadszíntéren történtek feljegyzésére.

A jelentkezők közül kiválasztott hat krónikás a következő volt: Görgey Artúr táborában Lisznyai Kálmán, Bemnél, Erdélyben Kőváry László, Damjanich Szolnok melletti táborában Zalár József, Vécsey Károlynál, Aradon Dobrossy István, Perczel Mór seregénél Mészáros Károly, a komáromi várban, Klapka Györgynél Friebeisz István. Friebeisz az állást viszonylag könnyen megszerezhette, hiszen ekkor már ismerték államigazgatási körökben: 1848–49-ben a Belügyminisztérium alkalmazottjaként országgyűlésinapló-szerkesztő volt, az országgyűlésen elhangzott hozzászólásokat, szónoklatokat öntötte formába, vagyis hivatali feladatként folytatta azt, amit kéziratos tudósításaival magánosként elkezdett.
A korabeli jelentésekből és a későbbi visszaemlékezésekből úgy tűnik, a történeti jegyzők nem teljesítették feladatukat, legalábbis a megbízatásuk 4. pontjában foglalt elvárást, azt, hogy időről időre tudósítást küldjenek a Honvédelmi Bizottmánynak. Dobrossyn és Kőváryn kívül senki nem juttatott el sem a bizottmány, sem Kossuth kormányzó számára beszámolót. Friebeisz István sem, aki Komáromba érkezve nem történeti jegyzői tevékenységét kezdte le, hanem újságírói-szerkesztői tevékenységét folytatta: 1849 júliusában Rózsafi Mátyástól átvette a Komáromi Értesítő szerkesztését, és a körbezárt vár és város hírlapját Komáromi Lapok néven indította újra. A lap szállította a híreket és az álhíreket a várőrségnek és a lakosságnak, szépirodalommal, magyar történeti tárgyú szövegekkel buzdította a körülzárt várost.

A Komáromi Lapok bekapcsolódott Klapka és a kapitulációs tárgyalásokat ellenzők közti konfliktusba: Friebeisz szerkesztőként teret kívánt engedni minden véleménynek, ezzel szemben sajnálatos tény volt, hogy mindezt honvéd hadnagyként, tehát katonai fegyelem alatt tette, így Klapka a lapot egy hétre betiltotta, és a szerkesztőt 24 órára házi őrizetbe tetette.

Friebeisz a komáromi várőrséggel együtt tette le a fegyvert. Nem kerülte el azonban Alexander Bach belügyminisztériumának figyelmét: 1851-ben az 1848–49-es emigrációval fenntartott kapcsolatokra gyanakodva váci lakásán házkutatást tartottak. Elképzelését életpályájáról és érvényesülésének útjairól az 1847 és 1849 közötti sűrű és zaklatott évek után az 1850-es évtizedben, Pesten kezdte megvalósítani. Először Müller Gyula kiadónál állított össze kalendáriumot, majd 1853-ban Császár Ferenctől átvette a Divatcsarnok szerkesztését. Nem a politikai újságírás művelésében gondolkodott, hanem az irodalmi, illetve nőknek szóló folyóiratok és a könyvkiadás területére vetette rá magát (vagy erre kínálkozott lehetőség). 1854 végén bocsátotta szárnyra a Nefelejcset, 1855-ben a Délibábot, mindkettő elegáns, finom kivitelű irodalmi és divatlap volt, tehetős közönségnek szánta. Hazai beszély és regénytár és A magyar népkönyvtára címen indított szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő antológia sorozatot. A folyóiratokba, antológiákba szövegek kellettek, és Friebeisz mindenkit megszólított, akit lehetett: Arany Jánost, Lévay Józsefet, Tompa Mihályt, Gyulai Pált, Erdélyi Józsefet, Jókai Mórt, Czuczor Gergelyt… Ahogy Jókai írta, „nem volt az országban hírnevesség, akivel pertu ne lett volna”.

A Divatcsarnoktól a Délibábig ívelő két évben megszerezte ugyan azokat a kapcsolatokat, amelyekre – úgy vélte – kiadói terveit alapozhatja, Friebeisz István könyvkiadóként mégsem lett sikeres. A magyar művelődéstörténet úgy tartja számon, hogy ő volt az, aki megjelentette Tompa Mihály Virágregék című verseskötetét (1854), Czuczor Gergely népies költeményeit (1854), továbbá a népies költészet művelői közül Szelestey László költeményeit (1854), és ő gondozta Nagy Iván Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal című máig sokat forgatott családtörténeti munkájának első két kötetét (1857–58). 

Friebeisz Müller Gyula nagy naptárán kívül is írt és szerkesztett: községi adattárat (Községek könyve, 1853–56) és törvénymagyarázatot (Törvény-tanító a köznép használatára, 1846).
A kortársak magánlevelezése Friebeisz Istvánt mégis ígérgető és ígéreteit nem vagy csak részben teljesítő embernek mutatja, aki az 1850-es évek végén dicstelenül távozott irodalmi és történészi körökből.

Azt, hogy az 1850-es évek kortársaktól is érzékelt divatlap-túltermelése, a terjesztés, különösen a vidéki terjesztés nehézségei, melynek a Délibáb 1858-ban már áldozatul is esett, mennyire járultak hozzá Friebeisz fizetésképtelenségéhez, nem tudni. Mindenesetre nagy energiával és néha erőszakosan igyekezett szerkesztő-kiadó-vállalkozóként megvetni a lábát.

1858-ban Friebiesz már bukott vállalkozó, el is tűnik a színről. 1863-ban bukkan fel újra a Schmerling-provizórium Sürgöny című félhivatalos kormánylapja fordítójaként, és néhány hónap megszakítással ott dolgozik még 1865 végén is. E néhány hónap megszakítás alatt – 1965 januárjától szeptemberéig – feltehetően a kérészéletű, szintén félhivatalos kormánylap, a Bécsi Híradó munkatársa. 1863-ban tudósított az erdélyi országgyűlésről, miközben államrendőrségi konfidens, bizalmas levelező volt. 1864 végén, amikor Kecskeméthy Aurél a Bécsi Híradó szerkesztőségét szervezte, már felmerült benne, hogy lazítania kellene a kormánykörökhöz fűződő kapcsolatain.
A Bécsi Híradó szervezése kapcsán jegyezte fel:

Az 1860-as években fordításból élt. 1864-ben Molnár György Budai Népszínházának környékén tűnt fel, kis vígjátékokat szállított a darabhiánnyal küzdő igazgatónak, illetve ő állította össze 1868-ban a Bem hadjárata az oroszok ellen című nagy sikerű látványos harci játék szövegkönyvét.

A Bem színlapja 1868-ból – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT SZL BP Budai Népszínház 1868.08.24

Friebeisz István nevét a Komáromi Lapok és az 1850-es és 1860-as évek ámokfutása még nem feltétlenül őrizte volna meg az utókor számára, ha pályája nem kapcsolódott volna össze a magyar színháztörténet egyik fontos fordulatával. Két évvel a kiegyezés után, 1869-ben arról tudósított A Hon című napilap november 29-i száma, hogy Lenhardt Ede megnyitotta színházi ügynökségét. (Lenhardt kiléte, múltja, előző fő- vagy mellékfoglalkozása jelenlegi tudásunk szerint ismeretlen.) Színművek jutalék fejében történő közvetítésével és színészszerződtetések megszervezésével korábban is próbálkoztak Magyarországon, jellemzően a színházi súgók vállalkoztak erre a feladatra: Mártonffy Frigyes a Nemzeti Színházból, Babos Károly a Budai Népszínházból, majd ugyancsak a Nemzeti Színházból. Színházon kívüli vállalkozó nem akadt. A Lenhardt-féle Első Magyar Színházi Ügynökség nemcsak hirdetésekkel, felhívásokkal kutatta fel a lehetséges ügyfeleket, hanem szaklapot is indított, A Színpadot, illetve összegyűjtötte és kiadta a színészet névtárát: az első, teljességre törekvő országos színházi sematizmust.

A Színpad második évfolyamának címlapja – Törzsgyűjtemény

Szerencsés pillanat volt. A magyar vidéki színjátszás az 1860-as évek végére érezte úgy, hogy össze kell fognia, rendezni kell sorait, hogy változtatni tudjon addigi működési körülményein. Az Első Magyar Színházi Ügynökség folyóiratával az országban szerte utazgató társulattagok közötti információcseréhez szükséges csatorna jött létre, és 1869-től a színészet helyzetével foglalkozó cikkek özöne – színészektől, színigazgatóktól – árasztotta el az éppen útjára indult lapot.
Friebeisz már az első számtól csatlakozott, r. I.-vel jegyezte a belföldi és külföldi hírek rovatot. Ettől kezdve a nyilvánosság előtt nemesi előnevét használta: Rajkay (Rajkai) F. István. 1872 januárjától felelős szerkesztőként is ő jegyezte a folyóiratot. 1871 áprilisában részt vett a színészek első közgyűlésén, ahol a magyar nyelvű vidéki színjátszás viszonyainak rendezésére alakult bizottság tagja lett, s az 1880-as évekig rendkívül tevékeny szerepet vitt ezen az első kongresszuson megalakult Országos Színészegyesület (neve ekkor Magyar Színész-kebelzet) munkájában. Rajkay Friebeisz István ismét megtalálta „tóngéber szerepét”, irányította az ügynökséget és szervezte a magyar vidéki színjátszás működésének átalakítását. Rálátása is, beleszólása is volt mindebbe, mert A Színpad 1883-ig a színészegyesület hivatalos közlönyeként szerepelt. Rajkay központi szerepe akkor változott meg, és lapjával akkor sodródott a vidéki színjátszás ügyeiről szóló viták egyik hangadójából a színházi élet kijjebb futó köreire, amikor a színészegyesület 1883-ban megteremtette saját kommunikációs fórumát, a Színészek Lapját, és az 1880-as évek közepén létrehozta saját darabügynökségét, és felvállalta a szerződtetéseket is. A Színpad 1890-ig működött, folyamatosan vitázva a színészek egyesületével. Az Első Magyar Színházi Ügynökséget Rajkay Friebeisz István halála után Réti Lipót Pál (1862–1942) vitte tovább.

Felhasznált irodalom

• Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban: A–Gy, Budapest, Heraldika, 1998.
• Deák Ágnes: Suttogások és hallgatások: sajtó és sajtópolitika Magyarországon, 1861–1867, Budapest, Osiris, 2018.
• Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők”: államrendőrség Magyarországon, 1849–1867, Budapest, Osiris, 2015.
• Erdélyi János Levelezése, sajtó alá rend. T. Erdélyi Ilona, Budapest, Akadémiai, 1960–62.
• Gyulai Pál Levelezése 1843-tól 1867-ig, sajtó alá rend. Somogyi Sándor, Budapest, Akadémiai, 1961 (A magyar irodalomtörténetírás forrásai, 4.)
• Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban. In: Szószék és csatatér: politikusi naplók és visszaemlékezések 1848–1849, sajtó alá rend. Hermann Róbert, Budapest, Balassi, 2000, 9–34. 
• Kiss Erzsébet, F.: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok, Budapest, Akadémiai, 1987. (Magyar Országos Levéltár kiadványai. III., Hatóság- és hivataltörténet, 7.)
• Kossuth Lajos 1848/49-ben: Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai: 1849. ápr. 15. – aug. 15., sajtó alá rend. Barta István, Budapest, Akadémiai, 1953 (Kossuth Lajos összes munkái 14.; Magyarország újabb kori történetének forrásai)
• Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849-1859). In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1973, szerk. Németh Mária, Budapest, OSZK, 1976, 233–290.
• Mikszáth Kálmán Összes művei, Bisztray Gyula, Király István, Budapest, Akadémiai, 1956–
• A magyar sajtó története, II/1: 1848–1867, szerk. Kosáry Domokos, Németh G. Béla, Budapest, Akadémiai, 1985.
• Pajkossy Gábor: A reformkori Országgyűlési Tudósítások, Levéltári Közlemények, 1966/1–2., 121–136.
• Pajkossy Gábor: Újabb adatok a reformkori kéziratos országgyűlési tudósítások történetéhez. In: „Nem sűlyed az emberiség!”...Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, főszerk. Jankovics József, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007, 1063–1068.
• Pest megye archontológiája a kezdetektől 2016-ig, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára, 2016 –
• Tompa Mihály Levelezése, sajtó alá rend. Bisztray Gyula, Budapest, Akadémiai, 1964 (A magyar irodalomtörténetírás forrásai, 6–7.)
• Vác az előadóművészetekben, összeáll. Tragor Ignác, Vác, Váci Múzeum-Egyesület, 1934.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Téltemető. Fotó: A szerző

Egy szép szombat délelőtt családommal a Vadaskertben sétáltunk. Ki ne ismerné ezt a bájos részét a Budai-hegyeknek. A 11-es busz végállomásától mintegy tíz percre van, talán a legismertebb hely, az Árpád-kilátó tőszomszédságában, nevezetesen a híres Macis játszótérnél. A közelben, ha egyenesen tovább megyünk, a Vitorlázórepülő-térhez jutunk. Tőlünk balra a Nyéki-hegy, jobbkézre a Kecske-hegy és társai, jóval távolabb a Hármashatár-hegy emelkedik ki. A környéken régi, mohos, immár talán hangulatosnak is mondható katonai bunkerekkel. Szép erdei sétautakkal, útjelző táblákkal, padokkal kedvesen kialakított környék, nemcsak a kimondottan kirándulni, túrázni szeretőknek, hanem a családoknak, magányos természetjáróknak, vagy a lelkes, fiatal cserkészeknek egyaránt paradicsomi táj.
A négy-ötéves gyerekekkel a cseres-tölgyes elegyes ligeteket jártuk, a kisebb ösvényeken bóklásztunk, mondhatni egy lépésre a parkolótól, a játszótértől, a kis fahíd közelében.

Erdőrészlet. Fotó: A szerző

Az amúgy még eléggé kietlen, szürkésbarna, kifakult, még tavaly lehullott levéltakaróval borított talajon, a még teljességgel lombtalan fák sok szerelmes szívvel és névvel telekarcolt, megkérgesedett, szürkés törzsei között egyszerre egy színfolt tűnik fel. Majd egyre több sárga csoport, el-elszórva, néhol egy-egy eltévedtnek tűnő magányos, avagy csak néhány pontból álló sárga valami.
2022. február 19-e, Zsuzsanna nap volt.
Eszünkbe jut a költő egy-egy sora:

Téltemető. Fotó: A szerző

S hogy mi is ez, arra ráfelel a következő kis dalocska is:

Fusson is csak… bár amúgy jól tudjuk:

Téltemető. Fotó: A szerző

Ezt a legkorábban – februárban és március első felében – nyíló, kicsiny virágot legszebben és legjobban talán Pénzes Antal (1895–1984), a neves magyar botanikus és ökológus írta le, s ráadásul épp a budapestieknek:

Téltemető. Fotó: Kis Domokos Dániel

Korai virágzása miatt, régtől kedvelt, Magyarországon már a XVII. századtól ismert dísznövény. Védett, 1982 óta. Természetvédelmi értéke 5.000 Ft.

Eranthis hiemalis Salisbury. Winterblume. Nyomat. In: Flora von Deutschland, herausgegeben von D. F. L. von Schlechtendal, L. E. [i.e. C. E.] Langethal und Ernst Schenk. 5. Aufl., A nyomat a 200. és 201. oldal között. – Real Jardín Botánico Biblioteca Digital

Ennek a nyomatnak az érdekessége még, hogy megvan az eredeti metszete is, ahogy a fent említett kötet hivatkozik is rá, és 1842-ben, Jénában jelent meg:

A téltemető (Eranthis hiemalis) legrégebbi ábrázolása minden bizonnyal Gherardo Cibo (1512–1600) festő és botanikus csodálatos vízfestménye az 1564–1684 közötti évekből. A Pietro Andrea Matthioli (1501–1577) botanikai művéhez, a Discorsihoz készült képeket tartalmazó kéziratban található ez a darab is, mely a British Library egyik féltve őrzött kincse.

„Elleborina” (Eranthis hiemalis). Festette: Gherardo Cibo. In: ‘P. A. Matthiolo. Erbario. Tom. I.’ – British Library, MS 22332

Végezetül akár egy közelgő nap köszöntője is lehetne az alábbi néhány, témánkhoz is kapcsolódó verssor:

Téltemető. Fotó: Kis Domokos Dániel

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az évforduló alkalmából Vasné dr. Tóth Kornélia, könyvtárunk tudományos munkatársa a Magyar Grafika 2022/1. számában megjelent „Bodri Ferencre emlékezve. A kecskeméti grafikusművész illusztratív ex librisei” című cikkéből idézünk.

Bodri Ferenc fotója 2008-ból. Fotó: Bahget Iskander. A kép forrása: Wikipédia

Tavaly, 2021 júliusában távozott az élők sorából Bodri Ferenc (1943. február 28. – Kecskemét, 2021. július 25.) Pilinszky-díjas grafikus- és festőművész. A munkásságát övező nagy tiszteletet fejezte ki a még életében elnyert Kecskemét Közművelődéséért Díj (2013), halála után néhány hónappal, 2021 szeptemberében pedig életművét Kecskemét városa beemelte a települési értéktárba a kulturális örökségek közé, kifejezve, hogy alkotótevékenysége a képzőművészetet, az irodalmat szerető művelt nagyközönség számára is maradandó értéket képvisel.
A grafikus 79 éve, 1943. február 28-án született Kecskeméten. Tanárai már általános iskolásként felfigyeltek a tehetségére, a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba irányították, ahol 1961-ben nyomdagrafikus szakon érettségizett. 1961-től 1965-ig a budapesti Pannónia Rajzfilmstúdióban fázisrajzolóként dolgozott. 1971-ben diplomázott Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán, Fónyi Géza növendékeként. Ugyanezen évben visszaköltözött szülővárosába, Kecskemétre, ahol haláláig élt.

Komáromi Attila ex librise. Bodri Ferenc alkotása

Alkotói pályája elején táblaképeket festett, olvasó és fésülködő magányos nőalakokat, anya gyermekével kompozíciókat, csendéleteket. Az 1970-es évek közepétől irodalmi művekhez készített illusztrációival hívta fel magára a figyelmet. A József Attilával és költészetével való belső azonosulás végigkísérte egész pályáján: a Medáliák, a Kertész leszek, a „Költőnk és Kora”, az Eszmélet, a Karóval jöttél című versek, az És ámulok… című töredék témavilága, képisége hosszú ideig foglalkoztatta, az ezek nyomán készült képek a legismertebb, legérettebb alkotásai. Emellett készített illusztrációkat Katona József Bánk bánjához, Csukás István, Nagy László verseihez, és Bodri-illusztrációkkal jelent meg Beregszászi János Tűzből mentett versek (Kecskemét, 1990) című kötete is.
Életútját az állandó önmaga keresésének és megmutatásának vágya jellemezte. Ezt tükrözi több alkotói korszaka is, a grafikai periódus után 1989 körültől elmozdulás volt megfigyelhető a festészet irányába. Mindamellett több kritikusa szerint Bodri fő műfajának a grafika tekinthető, e téren Pintér Lajos egyenesen Reich Károly és Würtz Ádám nagyságához mérte tehetségét.

Pintér Lajos ex librise. Bodri Ferenc alkotása

Grafikai munkásságának eddig kevésbé ismert részét képezik az ex librisek (eredeti funkciójukban könyvjegyek), ezek a kisgrafikai alkotások, amelyeket főként kecskeméti ismerősei, barátai, tisztelői részére készített, köztük Sümegi György művészettörténész; Komáromi Attila tanár; Pintér Lajos költő; Heltai Nándor író, helytörténész, a népzenei találkozók atyja; Fogarasi Zsuzsa, a kecskeméti Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Múzeumának igazgatója számára. Több mint 40 ilyen alkotása maradt fenn, némely személy részére többféle ex librist is alkotott. Ezekből Kövesdi Mária – Bodri Ferenc gyámja és nagy tisztelője – jóvoltából 2021-ben egy-egy eredeti vagy másolati példány került az Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárába, a modern kori ex libris gyűjteménybe.

Az ex librisek részletes bemutatása, a képekkel illusztrált teljes cikk itt olvasható.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Devecseri Gábor fordításainak lektora, Szilágyi János György (1918–2016) klasszika-filológus szerint:

Balla Demeter: Devecseri Gábor. Fotó. In: Szép versek 1971, Budapest, Magvető, 1972. (A kép köteten belüli sorszáma: 13). A kép forrása: Wikipédia 

Csodagyerek

Devecseri Gábor 1917. február 27-én született Budapesten. Szülei Devecseri Emil bankhivatalnok és Devecseriné Guthi Erzsébet műfordító voltak, egy öccse volt, Devecseri Péter. A család baráti viszonyban volt Karinthyékkal, Kosztolányiékkal, a korszak más jelentős kulturális szereplőivel, így Devecseri Gábor együtt nőtt fel Karinthy Gáborral, Karinthy Ferenccel, Kertész Tamással, Kosztolányi Ádámmal. Rendkívül tehetségesnek tartották. Első, Karinthy Gáborral közös verseskötete már tizenöt éves korában megjelent, és Somlyó Zoltán írt hozzá előszót. Sárközi György Készülő költők című, a kötetről a Nyugatban megjelent méltatása szerint:

A Lónyay utcai Református Gimnázium 1890–1910 között. – Budapest Főváros Levéltára. A kép forrása: Hungaricana

Meghatározó volt számára a Lónyay utcai Református Gimnáziumban kialakult társaság, az önképző kör, ahol elindították a Hangszóró című lapot, amelynek állandó szerzője volt. Latintanára, Máthé Elek szintén nagy hatással volt rá.

A Stemma kör

Az egyetemre nem tudott beiratkozni anyagi okok miatt, az érettségi után egy évig tisztviselőként dolgozott. Devecseri barátja, Szilágyi Endre hallgatott klasszika-filológiát, ő került először kapcsolatba Kerényi Károllyal, akinek az előadásaira elhívta Devecseri Gábort is.

1938-ban lefordította és Kerényi Károly bevezetésével jelentette meg Catullus összes verseit, amely munkájáról a Catullust 1901-ben lefordító Csengery János komoly kritikát írt az Egyetemes Philologiai Közlönyben. Ebből érdemes idéznünk, ugyanis általában érinti Devecseri műfordítói módszerét.

Devecseri Gábor és Somlyó György költői versenye Balatonbogláron. 1940–1941. In. Borsodi Csaba, Tüskés Anna: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának története képekben 1635–2010, Budapest, ELTE BTK, 2010, 169.

Devecseri Gábor válaszolt a recenzióra. Válaszának csak utolsó, jellemző bekezdését idézzük:

Devecseri Gábor e vita után egy évvel, 1939-ben szerzett diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetem görög–latin szakán, miközben a Nyugatban és a Szép Szóban folyamatosan publikálta verseit. 1941-ben doktorált, disszertációjának címe: A művészi tudatosság Kallimachosz költészetében. Ugyanebben az évben feleségül vette Huszár Klára operarendező, dalszövegíró, műfordítót. A doktorátus megszerzése után nem alkalmazták az egyetemen, és két évvel korábban a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa lett. Erről Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni a következőképp írt naplójában:

Ez a keserű irigység persze saját helyzetükből adódott. A könyvtárosi fizetés egyfajta ösztöndíjat jelentett, ami megélhetésében sokat segített Devecseri Gábornak is. A vészkorszakot a svájci nagykövetségen élte túl családjával, Harald Feller, a svájci követség első titkára segítségével, tehát ő is „zsidó” maradt, hiába a pár évvel ezelőtti előnyös helyzetét hangsúlyozó kortárs értékelés. Egy, a huszadik század bizonytalanságát megrendítően magában hordozó anekdota Devecseri Gábor gyerekkorából, amit felesége mesélt el Karinthy Mártonnak:

A már említett Catullus-fordítás után Kerényi Károly javaslatára Devecseri Gábor Homérosz himnuszait is magyarította, majd sorra jelentek meg Plautus-, Platón-, Hérodotosz-, Arisztophanész-fordításai és 1945-ben publikálta Az élő Kosztolányi című esszékönyvét és az Állatkerti útmutató című, gyermekek számára írt verseskötetét.

Önkéntes határőr

1944 novemberében név szerint is megszólította Örkény István az Igaz Szó hasábjain, Levél a magyar írókhoz című írásában:

A háború után Devecseri Gábor belépett a Magyar Kommunista Pártba. A budapesti tudományegyetem görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet tanított. 1948–1954 között őrnagyi rangban oktatott irodalmat a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján, 1949–1951 között a Magyar Írószövetség főtitkára volt. 1953–1956 között a Néphadsereg Szabad Hazánkért című irodalmi és művészeti folyóiratának szerkesztője volt. Közben mestere, Kerényi Károly, akit a fasizmus szekértolójának tituláltak, az emigrációt választotta.

Kerényi Károly. A kép forrása: Wikipédia

A többéves hadifogságból hazatért Szilágyi János György Devecseri Önkéntes határőr című elbeszélő költeménye megírásához köti a fordulópontot, aminek megírása után egy évig nem jártak egy társaságba:

1947-ben jelent meg először az Odüsszeia-fordítása. Az Iliász 1952-re készült el, majd a teljes Homérosz egy kötetben, 1960-ban jelent meg. Ezért a munkájáért Devecseri Gábor 1953-ban Kossuth-díjat kapott. A forradalom mindent megváltoztatott, Devecseri Gábor kiadott egy nyilatkozatot 1956-ban, ami miatt a pártközpontba is behívatták és bár közéleti, kultúrpolitikai funkciói megszűntek ugyan, de továbbra is népszerű és exponált író, költő maradt.

Devecseri Gábor költő nyilatkozata 1956. október 27-én. – A Kisnyomtatványtár 1956-os különgyűjteménye

Eddigre már sokan eltávolodtak tőle. Szabó Magda, akinek esküvői tanúja volt, például csak 1971-ben látogatta meg, mert addig nem tudta neki megbocsátani, hogy kizárta Szobotka Tibort az Írószövetségből. Devecseri Gábor egy majdnem egy évig tartó, munkásságát tekintve termékeny küzdelem végén, 1971. július 31-én, 54 évesen elhunyt. Páratlan tehetségét soha senki nem vitatta. Halála előtt utolsó szavai – Karinthy Frigyest köszöntve – ezek voltak: „Szervusz, Frici bácsi.” Arról, hogy miért nem lett elmélyült tudós kutató, verse árulkodik, amelyből bejegyzésünk címét is kölcsönöztük:

Felhasznált források:

• Csengery János: Caius Valerius Catullus összes költeményei Devecseri Gábor fordításában, Kerényi Károly bevezetésével latinul és magyarul az Officina kiadásában. In: Egyetemes Philologiai Közlöny, 52. évf., 1938. 229–237.
• Devecseri Gábor: Válasz Csengery János bírálatára. In: Egyetemes Philologiai Közlöny, 62. évf., 402–405. 
• Egzisztenciális tudomány. Interjú Szilágyi János Györggyel I. rész. In: Enigma, 23. évf. 87. sz. (2016) 28–123. 50.
• Devecseri Gábor: Kígyó. In: Uő: Margitszigeti elégia, Budapest, Officina, 1945. 56.
• Tarján Tamás: Dupla Epepe (Két árnyrajz: Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc. In: Hévíz Művészeti Folyóirat, 26. évf., 1. sz., 2018, 67–77.
• Örkény István: Levél a magyar írókhoz. In: Igaz Szó. A magyar hadifoglyok lapja a Szovjetunióban, 3. évf., 46. sz. 1944. november 12., 4.
• Karinthy Márton: Ördöggörcs. Utazás Karinthyába. I. rész, Budapest, Ulpius-ház, 2013.
• Sárközi György Készülő költők. In: Nyugat, 25. évf. 12. sz., 1932. június 
• Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló I. 1935–1946, [sajtó alá rend. Ferencz Győző, Nagy Zsejke; a jegyzeteket és az utószót írta Ferencz Győző], Budapest, Jaffa, 2014.

• Szilágyi János György: Portrék. Devecseri Gábor (1917-1971). In: Uő: A tenger fölött. Írások ókori görög és itáliai kultúrákról, Budapest, Gondolat, 2011, 351–357.

Orsós Julianna (MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport)

A most következő néhány nap az idei farsang utolsó időszaka, utolsó hétvégéje. Jövő kedden húshagyó, szerdán hamvazószerda, a nagyböjti idő kezdete. Sok helyen tartanak ebben az időszakban bálokat, jelmezbálokat, s ilyenkor szokták megrendezni az idén február 24-től március 1-ig tartó mohácsi busójárást is, amely 2013-tól az UNESCO az Emberiség Szellemi Kulturális Öröksége reprezentatív listáján is szerepel.

Magyar Casino-bál 1878. február 16-án Korai, díszes magyar táncrend – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Egy ritkán látható fénykép: József Attila szoknyában, parókával (Hódmezővásárhely, 1929. február 10.) –  Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

[Farsangi sör], grafikai plakát, 1926 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár