„…a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”

2025. március 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

A magyar zászló és címer napja

Izsó Miklós címerdomborműve az MTA épületén. In: Róna József: Egy magyar művész élete, Budapest, Szerző, 1929 – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

„Magyarország címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szent Korona nyugszik.
Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér és zöld színű, vízszintes sávból áll, amelyben a piros szín az erő, a fehér szín a hűség, a zöld szín a remény jelképe.”

Magyarország alaptörvénye. Budapest, Patronomicum, 2023, 9. – Törzsgyűjtemény

Magyarország alaptörvényében az állami és nemzeti identitásunkat meghatározó magyar zászló és címer szakszerűen megfogalmazott leírását olvashatjuk. A – nyilván szükségszerűen – tárgyilagos szakszöveg ridegségét némiképp oldja a végén megfogalmazott, 19. században keletkezett, romantikus jellegű magyarázat, mely a trikolórban található színeket dekódolja. Személy szerint úgy vélem, az efféle romantikus elképzelések szülte dekódolásokra nagy szükség van. Szükség van még akkor is, ha a heraldika tudós szakemberei emiatt csóválják a fejüket, hiszen az „köztudott”, hogy a piros-fehér-zöld trikolór zászlónk színei a – heraldika szabályaitól csak egy elemben eltérő – magyar címerből származnak. De mégis ragaszkodunk a romantikus elképzelésekhez. Hogy miért? Talán választ ad erre a kérdésre a Gellért-hegyet megkoronázó egykori citadella várbörtön masszív tömbje – a magyarság elnyomásának egyik hajdani szimbóluma – felett lobogó, hatalmas méretű piros-fehér-zöld zászló, amely valamilyen szinten mégis elégtételt szolgáltat sok mindenért. Hiszen az erő, a hűség és a remény segítségével akár a legerősebb elnyomás is túlélhető. Az óriási méretű, masszív acélrúdra húzott, nemzeti identitásunkat kifejező trikolór szeles időben lobogva jól látható a város különböző, egymástól távoli pontjairól is.

„A történelem nagy és kevésbé jelentős hadjáratait magasztos eszmék szentesítik, amelyek gyakran vallási természetűek. A hadba vonulók a nemes cél érdekében akár életüket is hajlandók feláldozni. A közös mozgósító eszmét a szimbólumok sokasága fejezi ki, jeleníti meg. A katonai egységgel való azonosulás egyik leggyakoribb formája a zászló, amely jelképezi a célt, az együvé tartozást, amely erőforrás, segítség a veszedelemben, bajban, keblet tágító látvány diadal esetén.”

Biró Aurél - Seremetyeff-Papp János: Szűz-Mária-ábrázolású katonai zászlók, 1508–1945, Budapest, Pápa, HM Hadtörténeti Múzeum és Intézet, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2015, 7. – Törzsgyűjtemény

1848-49-es zászló és címervariációk. Somogyi Győző képeiből a szerző által készített montázs

És hogy az idézet utolsó mondata mennyire nem túlzó, arra hadd hozzak fel két történelmi példát. Kisiskolás koromban édesapámtól kaptam egy kifestőkönyvet, melynek címe A déli harangszó volt. A Dugovics Titusz nevű legendás hősről ekkor olvastam először. Már akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a zászló milyen fontos szerepet tölt be egy csatát vívó hadsereg számára. Hiszen a Wagner Sándor festményén is megörökített tett jelentősége az ellenséges zászló kitűzésének megakadályozása volt. De Buda várának 1686-os visszafoglalásakor is jelentős hadi eseménynek számított, mikor egy győri hajdú július 27-én kitűzte a Szűz Máriás magyar lobogót a vár falára. Nagy haditettnek minősült ez még annak ellenére is, hogy ez a roham nem járt sikerrel a vár visszafoglalása terén. Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című ifjúsági regényében kiemelten fontos volt a zászló birtoklása.

Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1859). Magyar Nemzeti Galéria. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

A zászló kitüntetetten fontos szerepét támasztja alá, hogy a csatában legyőzött sereg annak letételével fejezi ki, hogy behódol a győzteseknek. Ezt láthatjuk például az 1848–49-es szabadságharcunkat lezáró világosi fegyverletételt ábrázoló képeken, vagy a Benczúr Gyula gigantikus méretű Buda visszafoglalása című festményén is, ahol az utolsó budai pasa, Ali Abdurrahman holteste mellett ott hevernek az Oszmán Birodalom budai vár falán lobogott zászlai. A zászló fontos szerepét tükrözi az a történelmi tény is, hogy a világtengerek rettegett kalózait – akik nem tartoztak egyetlen ország lobogója alá sem – azonnal felkötötték, ha elkapták őket. Nem tehettek viszont így az ún. korzár vagy más néven privátér hajók legénységével, akik háborúban gyakorlatilag kalóztevékenységüket egy adott ország zászlaja alatt végezték, az ellenséges hajók megtámadásával. A zászló funkciójával való visszaélést súlyosan bűntették, ezt láthatjuk is a Gregory Peck főszereplésével bemutatott Őfelsége kapitánya (Capitan Horatio Hormblower) című „örökzöld” filmalkotásban is, melyben a főhős kapitányt – a hadijoggal összhangban – azért akarták kivégezni, mert az ellenség zászlaja alatt hajózott be sértetlenül egy tengerparti erőd által védett öbölbe, iszonyú károkat okozva az ott horgonyzó hadihajókon.

Benczúr Gyula: Budavár visszavétele 1896. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

De a zászló cseréjének nem csak efféle, háború esetén az ellenségben jogosan haragot keltő módja létezett. Hazánkban és a nagyvilágban a történelem során a zászlók számtalan módon váltották egymást. Történelmünk hajnalán a fejedelmek és királyok zászlói véres csatákban lobogtak az emberi civilizációt úgy tűnik elválaszthatatlanul és szomorú módon kísérő háborúk során. Eleinte a zászló szerepe a csatákban az azonos sereghez tartozás jelzése, később egy adott közösség összetartozásának és identitásának a jelképévé vált. Napjainkban a zászló már elválaszthatatlanul hozzátartozik az országok, nemzetek, politikai pártok, társadalmi csoportok, sportegyesületek stb. létéhez. A zászló fogalma mára egészen áthatotta lelkünket. Ezt bizonyítják azok az átvitt értelmű kifejezések, hogy valaki valamilyen eszmét, vagy jelmondatott „tűz szászlajára”, „zászlaja alá áll valaminek”, „zászlót bont valami mellett”, vagy „elhagyja a zászlót”, sőt „elárulja a zászlót”.
Azt hiszem ennek tükrében érthető az alábbi jogszabály megszületése:

„Az Országgyűlés, fejet hajtva mindazon emberek, közösségek és emlékük előtt, akik e zászló és címer alatt harcolva életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, vagy e zászló és címer tisztelete miatt szenvedtek bármilyen sérelmet vagy hátrányt, Magyarország zászlaja és címere iránti tisztelettől vezérelve, megbecsülésének kifejezése érdekében a nemzeti színről és ország címeréről szóló 1848. évi XXI. törvénycikk elfogadásának emlékére, március 16. napját a magyar zászló és címer napjává nyilvánítja.”

Az Országgyűlés 45/2014. (XII. 17.) OGY határozata. In: 178. sz. (2014. december 17.)

Árpád-kori vörös-ezüst sávos és kettőskeresztes hadi lobogók, valamint Hunyadi Mátyás hadiflottájának lobogója. Somogyi Győző képeiből a szerző által készített montázs

De nézzük meg, hogyan is változott, fejlődött az a zászló és címer a kezdetektől az alkotmányban megfogalmazott formáig, mely alatt harcolva nagyon sokan életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, amelynek tisztelete miatt szenvedtek sérelmet vagy hátrányt. A Pallas nagy lexikona a következőképpen foglalja össze nemzeti jelképünk születését:

„Hazánk zászlója s illetőleg színeire nézve, épp ugy mint címerére régibb törvényeink határozott intézkedést nem tartalmaznak. A bécsi Képes Krónikában több helyen a magyar sereg vörös zászló alatt harcol, melyen fekete karvaly (turul) madár képe látható. De ugyancsak a Képes krónikában egy helyen vörös-fehér csíkos zászló fordul elő. Nagy Lajos fegyverzetében szintén a vörös-fehér szin fordul elő. II. Endrének egy 1222. kelt okmányán a pecsét vörös-fehér-zöld selyemzsinóron függ. Ilyen szinü zsinórt még számos más hivatalos személyek által kiadott okmányon találunk, ugy a vegyes, mint a Habsburg-házból származó királyok alatt. Magyarország színei gyanánt tehát a vörös-fehér-zöld szerepelt. Az 1848. XXI. t.-c. 1. §-a pedig elrendelé, hogy a nemzeti szin ősi jogaiba visszaállíttatik, s a háromszinü rózsa polgári jelképül fölvétetik s minden középület s közintézetnél nyilvános ünnepek alkalmával s a magyar hajókon a magyar nemzeti lobogó és országos címer használtatik. Hogy a magyar zászló szinei a címer színeivel megegyeznek, az jele annak, hogy ez utóbbiból vétettek, s mint már ezt Schwertner is megjegyezte volt. (Statistik des Königreichs Ungarn II. 59-60.) V. ö. Ivánfi Ede. A magyar birodalom címerei és szinei (Budapest 1874).”

Bokor József (szerk.): A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. Budapest, Arcanum, FolioNET Kft., 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Honfoglalás és Árpád-kori zászlók. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók. Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011, 12–13. – Törzsgyűjtemény

„A bécsi Képes Krónikában több helyen a magyar sereg vörös zászló alatt harcol, melyen fekete karvaly (turul) madár képe látható. De ugyancsak a Képes krónikában egy helyen vörös-fehér csíkos zászló fordul elő.”

Bokor József (szerk.): A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. Budapest, Arcanum, FolioNET Kft., 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ahogy az idézetből is kiderül, a középkorban még nem létezett a piros-fehér-zöld trikolór a mai formájában zászlónkon. A zászlók, vagy vörös vagy vörös-fehér (ezüst) ún. „Árpád-sávos” zászlóvariánsok voltak, melyen az adott uralkodó címerét, vagy címerének jelképeit is feltűntették, például a vörös-fehér, ún. Árpád-sávok mellett az Anjou uralkodók kék alapon az arany liliomot, Luxemburgi Zsigmond a sast és az oroszlánt, Hunyadi Mátyás pedig a 13. században megjelent halmon álló kettőskereszt és az oroszlán mellett a hollós címert. A háromrészre szakadt ország idejében a török hódoltság területén értelemszerűen nem használtak semmiféle magyar államiságra utaló zászlót. Az Erdélyi Fejedelemségben pedig – akárcsak a középkori magyar királyok – a hatalmon lévő fejedelmek címerével kiegészített zászlót használták. Például Bethlen Gábor regnálása idején aranyszínű szegéllyel ellátott lángnyelvekkel tarkított vörös zászlót, melyen barokk jellegű címerpajzsban az iktári Bethlen család nyíllal átlőtt nyakú hattyúkat ábrázoló címerét az erdélyi nemzeteket szimbolizáló ábrázolások övezték. A Királyi Magyarország katonai alakulatai számára népszerűek voltak a Szűz Máriát ábrázoló katonai zászlók, mint említettem a győri hajdú is ilyen zászlót tűzött ki 1686. július 27-én a budai vár falára.

A török korban a Királyi Magyarország katonai alakulatai számára népszerűek voltak a Szűz Máriát ábrázoló katonai zászlók, az Erdélyi Fejedelemségben pedig a fejedelem címerével kiegészített zászlót használtak. Somogyi Győző képei alapján a szerző által készített montázs

Mária Terézia uralkodásának idejében már hivatalosan is felbukkan a piros-fehér-zöld színkombináció. Uralkodásának első éveiben ezen három színű fonállal kötötték be a kancellária iratait, majd egy 1743-ban kiadott rendelkezése értelmében a katonai törzszászlók színeit pirosból, fehérből és zöldből állították össze. A világtörténelem leginkább ellentmondásokat hordozó eseménye, a francia forradalom 1794-ben eltörölte az akkori Francia Királyság royalista zászlóját és a kék-fehér-piros nemzeti lobogót tette meg az új állam nemzeti jelképévé. A francia trikolór hatása a magyar reformkor gondolkodásában is szerepet játszott, így nem véletlen az idézetben szereplő 1848. XXI. t.-c. 1. §-ának megszületése, mely gyakorlatilag azt a zászlót teremtette meg, mely két önkényuralmi időszakot (a szabadságharc leverését követő Habsburg-önkényuralmat 1849–1867-ig és az 1919-es Tanácsköztársaságot) leszámítva a mai napig a mindenkori magyar állam hivatalos zászlójának az alapját jelentik. Alapja alatt azt értem, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején majd – a Tanácsköztársaság által okozott lközjátéktó eltekintve – egészen 1956-ig, az ún. Rákosi-címertől megfosztott, forradalmi lyukas zászlóig a mindenkori magyar állam címere szerepelt a zászlóban. A forradalmi lyukas zászlót követően címer nélkül a piros-fehér-zöld magyar állami zászló kerül használatba. Jelenleg a 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szabályozza a magyar államiság jelképeink használatát. A Nemzeti Címerbizottság javaslatára a hivatalos állami zászlóra vissza kellene helyezni az állami címert, hogy megkülönböztethető legyen a nemezti zászlótól, így a határainkon túl élő magyarság is szabadon használhassa ünnepek alkalmából azon vád nélkül, hogy „idegen állam” zászlóját tűzik ki.

1848–49-es honvéd zászlók. Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

A magyar zászló kapcsán szó esett a címerünkkel való kapcsolatáról. A romantikus korból származó színmagyarázatokon fejüket csóváló heraldikusok szerint nemcsak a történelmi, trikolór előtti zászlóink (mint az ún. Árpád-sávos variációk, a hármas halmon kettőskeresztet ábrázoló), de a jelenleg is használatos lobogónk színei is a magyar címerből származnak. Azonban, ha a magyar címer történetéről szeretnénk ismereteket gyűjteni, akkor hamar rájövünk, hogy az sem egyszerű. Ezt a kesze-kusza helyzetet Bertényi Iván történész professzor a következőképpen fogalmazta meg:

„A címerek magyarországi megjelenése idején, a XII-XIII. század fordulóján a király volt az államhatalom megtestesítője, a kormányzás gyakorlója. Természetesen figyelembe kellett vennie az ország előkelőinek, a legfontosabb nagybirtokosoknak a tanácsát, de -formailag- maga hozta a rendelkezéseit, ő élvezte a királyi birtokokból és adókból származó bevételeket. Érthető, hogy ilyen körülmények között a szó későbbi értelmében vett államcímerről nem beszélhetünk, csak a királynak lehetett címere, s minthogy az uralkodónak mint államfőnek a későbbi szerepe később, az államfogalom kialakulása után is megmaradt, ő viselte az ország koronáját, címere is azonos maradt az ország felségjelvényével.”

Bertényi Iván: Magyar címertan, Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 62. – Törzsgyűjtemény

1848–49-es honvéd címeres zászlók. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

De mielőtt magával a magyar címerrel és annak történelmi változásaival, ha úgy tetszik fejlődésével foglalkoznánk, nézzük meg tulajdonképpen maga a címer és annak használata, mint a hatalmat reprezentáló szimbólum hogyan alakult ki (főként Nyugat) Európában. Bertényi Iván eme hatalmi jelkép keletkezésének körülményeiről így fogalmaz:

„Az mindenképpen bizonyosnak látszik, hogy a címerek megjelenésének elsősorban katonai okai lehettek: a fegyverzet fejlődése és különösen az arcot felismerhetetlenné tevő siskatípus megjelenése azt hozta magával, hogy a harcosoknak azonosíthatóvá kellett tenniük magukat a csatamezőn. Erre nagyon használható segédeszköznek bizonyult a pajzs. Viszonylag nagy és szabad felületre különböző mértani ábrázolásokat lehetett alkalmazni, állati, növényi, vagy egyéb képeket festeni, rádolgozni. Kissé leegyszerűsítve, voltaképp nem történt más, mint napjainkban, amikor egy csapat játékosai azonos színű szerelésben futnak ki a sportpályára vagy amikor egy harckocsira, vagy űrrakétára felségjelet festenek. A címerek kialakulásának vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy a korabeli társadalom -az egyházi személyeket leszámítva- gyakorlatilag írástudatlan volt. A körülmények alapján érthető, hogy az egyes személyeket reprezentáló vagy földbirtokosokat megjelenítő szimbolikus jeleknek sokkal nagyobb jelentőségük volt a mindennapi életben, mint napjainkban”

Bertényi Iván: Magyar címertan, Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 16. – Törzsgyűjtemény

Az Alkotmányban szereplő, a cikk elején idézett tárgyilagos megfogalmazás átvétel az 1990. évi XLIV. törvényből. Az itt leírt, ma is használt államcímerünk alapelemei (Árpád-sávok; hármashalmon koronából kinővő kettőskereszt; Szent Korona sisakdíszként) a 16. század elején rögzülhettek. Ezek az alapelemek ekkor kapták meg azt a sajátos értelmezésüket, amely a mai napig él a köztudatban. Eszerint a hétszer vágott mező négy nagy folyóra utal, ezek a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva. Bár ez utóbbi folyó Horvátországban található, így – annak ellenére, hogy a Magyar Szent korona országa volt – nem tartozott a szorosan vett Magyarországhoz. Az Árpád-korban azonban a Dráva–Száva keleti fele, a Szerémségnek nevezett tájegység még részben Somogy, részben Baranya vármegyéhez tartozott, így a szoros értelemben vett Magyarország részét képezte. A vörös-ezüst, hétszer vágott pajzsmező egyes vélemények szerint a 13. században jelenhetett meg először, innen származik az Árpád-sávos fogalom. Az Árpád-sávok korábbi eredetét vélik mások felfedezni Szent István király Lancea Regis dénárján, melyen egy jól láthatóan sávozott zászlóábrázolás szerepel. Imre király egy 1202-es pecsétjén, és a II. András 1222-ben kiadott Aranybullájának pecsétjén már egyértelműen megtaláljuk az Árpád-sávokat egy-egy címerpajzson. A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy Imre címere kilenc, András címere hét oroszlánt is ábrázolt a vörös sávokon. Az Anjou-házból származó két királyunk, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos leányágon voltak Árpád-sarjak. De hogy hangsúlyozzák örökösödési jogukat, Anjou-liliomos címerüket az Árpád-sávokkal együtt használták egy osztott pajzson. Ezt a mintát több vegyesházi uralkodó is gyakorolta a későbbiekben.
A kettős kereszt (crux gemina) a legelfogadottabb álláspont szerint az apostoli királyságra utal, ugyanis első királyunk, Szent István „apostoli királyságát” jelöli, utalva arra, hogy István – a 12 apostolhoz hasonlóan – előzmények nélkül, de az Apostoli Szentszékkel együttműködve építette ki országában az egyházi szervezetet. A feltehetően bizánci származású kettőskeresztről mint a keresztény királyi hatalom jelképéről a 13. századból valók a legkorábbi források. Egy korábban III. Béla idejére datált, később IV. Béla és a tatárjárás korszakához kötött pénzérmén látható ez a jelkép. A hármas halom a közértelmezés szerint a Tátra, a Fátra és a Mátra hegységek. A precíz heraldikusok persze ezen a közismert magyarázaton ismét csóválják a fejüket. A szakszerű magyarázat szerint ugyanis a magyar heraldika nem kedvelte a „lebegő ábrázolásokat” és így kerültek a halmok az apostoli jelkép alá. Egyébként a hármas halom ábrázolásnak egy másik értelmezése a királyi központot jelenti: középen a királyi vár (Akarat); két oldalt pedig az egyház (Hit) és a katonaság (Erő) álltak. A hármashalom V. István pecsétjén még „lóhere” formaként látható, a reneszánsz korban válik kerek, majd a barokk korban parabolikus hegycsoporttá. Az egyetlen – fémszínt fémszínnel érintkezni nem engedő – heraldikai szabályra fittyet hányó elem az ezüst (vagyis fémszínű) kereszt alatti arany (vagyis szintén fémszínű) koronaábrázolás a 15. században kerül fel. A két pajzsmező egyesítésére már a 14. századból vannak példák, de majd csak a 16. század második felében, Rudolf császár idejében válik véglegessé. A Szent Koronával mint heraldikai sisakdísszel kiegészített címer a 16. század elején rögzült.

Az 1848–49-es szabadságharc alatt használt címerek. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

Az így kialakult magyar címer első jelentősebb változtatása az 1848–49-es szabadságharc idején esett meg. Kossuth Lajoshoz köthető a Szent Korona nélküli, cikornyásabb pajzsformán ábrázolt államcímer, melyet a köznyelv hazánk 1849-ben megválasztott kormányzó elnökének nevével összefüggésbe hozva, nemes egyszerűséggel Kossuth-címernek titulál. Bertényi Iván a következőképpen foglalta össze ennek történetét:

„Az »igazi« Kossuth-címert 1479-ben az 1849-es kormányzó őse, Kossuth Miklós kapta I. Mátyás királytól, a közfelfogás azonban a Szent Korona nélküli kiscímert illeti e névvel. Ez utóbbi díszítő elemként már a 16. század óta gyakran szerepel, államcímer rangjára azonban csak három alkalommal (1849, 1918–19 és 1946–1949) emelkedett egy rövid időre. Sokan tévesen a koronátlan kiscímert a köztársaság, a koronásat pedig a királyság mint államforma szimbólumának tartják. A korona inkább szuverenitás jelkép, s nélküle ábrázolt államcímerünket kevésbé szerencsés Kossuth Lajoshoz kapcsolni.”

Bertényi Iván történész előadása az ELTE Eötvös Collegium Szabadon szolgál a Szellem című sorozata keretében. In: Az ELTE honlapja

A valóság az, hogy a magyar alkotmányosság, államiság és függetlenség jelképét jelentő Szent Koronát nem Kossuth Lajos rendelkezésére tűnették el a címerünkből. Nemzeti függetlenségünk materiális kifejező jelképének eltűntetése éppen „ellenkező előjelű”. Ugyanis ahhoz köthető, hogy az újonnan trónra lépett Ferenc József az 1849-es olmützi alkotmánnyal Magyarországot a tartományok rangjára süllyesztette, s ezt jelezte a Szent Korona eltűntetése. Bár a magyar republikánus körök a korona levételével azt kívánták hangsúlyozni, hogy nem ismerik el a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül trónra lépő Ferenc Józsefet Magyarország királyának. Megjegyzendő, hogy Buda 1849. május 21-i visszafoglalása után a Nemzeti színház színlapjáról eltűnt a koronás címer és Kossuth-címer került helyére. Egészen július 8-ig így néztek ki a színlapok, majd július 15-ig címer nélkül jelentek meg, ugyanis gyakorlatilag letépték a papír azon részét, ahol a címer volt található. Ezután ismét koronás címerrel jelentek meg a színlapok.

A Nemzeti Színház Kossuth-címerrel és koronás címerrel ellátott színlapja. A szerző által készített montázs – Színháztörténeti és Zeneműtár. A képek forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Ennek ellenére azonban a Szent Korona a független Magyar Királyság jelképeként került le a címerről és nem azért, mert Kossuth így rendelkezett volna. Hiszen a Függetlenségi Nyilatkozatot követő, 1849. április 14-én kimondott trónfosztás a Habsburg-háznak és jelképeinek szólt, és nem egy esetleges független Magyar Királyság létének. Nem található olyan dokumentum, amely bizonyítaná, hogy Kossuth Lajos kézjegyével szentesítve elrendelte volna a Szent Korona levételét címerünkről. Bár megjegyzendő, hogy létezik Kossuth Lajosnak egy 1823-ban kelt ügyvédi levele, ahol koronátlan kiscímer-ábrázolás látható, de ez valószínűleg díszitőelemként – és nem egy köztárasaság létrehozására való burkolt igényként – került oda, hiszen az ilyenforma ábrázolás a képzőművészetben már évszázadokkal a kelt levél előtt létezett. 1849-ben néhány címerábrázolásban láthatunk nemcsak sisakdíszként, de a kettős kereszt alól is hiányzó korona nélküli ábrázolást, ennek ellenére az 1848–49-es szabadságharc honvéd zászlóinak többsége koronás címert ábrázolt.

Az 1915. november 6-i rendelettel megállapított Osztrák–Magyar középcímer. A kép forrása: Wikimedia

Az 1867-es kiegyezést követően háromféle hivatalos magyar címer létezett. A már bemutatott, ma is használt címer a „kiscímer” titulust kapta. Emellett létezett egy közép- és egy nagycímer is. A Szent Koronával és két angyal pajzstartóval (a hagyomány szerint Szent Mihály és Szent Gábor arkangyalokkal) ábrázolt középcímerben a társországok címereire került rá a kiscímer pajzsa, úgy, hogy részben takarja azokat. A középcímer heraldikai jobb felső részén látható Dalmácia címere, kék alapon három oroszlánfejet ábrázol, mely a három dalmát város Raguza, Spalato és Zára (ma Dubrovnik, Split és Zadar) jelképe. A bal felső rész a sakktáblaszerűen ezüst–vörös elrendezésű horvát címer. Balra lent Erdély címere látható a három nemzetet ábrázoló sassal (magyarok), égitestekkel (székelyek) és hét vártoronnyal (szászok), jobbra lent pedig Szlavónia címere ezüsttel szegélyezett, kék alapon arany csillaggal, alatta vörös pólyában lévő nyesttel. A címerpajzs alján a korsón álló kétfejű sas Fiume (Rijeka) szabad királyi város címere, mely mellé jobb oldalra 1915-től Bosznia felhőből kinyúló, kardot tartó kart ábrázoló címerét is megjelenítették. A nagycímer annyiban különbözött a középcímertől, hogy azon középen a Habsburg-ház kétfejű sast ábrázoló címere is megjelent, a kiscímer közepét betakarva. Egy 1915. november 6-i királyi rendelettel létrejött egy közös osztrák–magyar államcímer is, mely két pajzson a két egyenrangú állam címerét jelenítette meg. A heraldikai bal oldalon lévő magyar középcímer pajzsát egy angyal, Ausztria császári korona sisakdísszel ellátott, társországokkal kiegészített címerpajzsát egy (griffmadárra emlékeztető) ún. heraldiaki párduc tartja. A két címerpajzsot egy harmadik, kisebb címerpajzs kötötte össze, mely a Habsburg-uralkodóház címerét ábrázolta. A címerek alatt szalagon az „Indivisibiliter et Inseparabiliter” (elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul) felirat olvasható. A magyar intézmények a kiscímert használták, melynek két oldalán vagy két pajzstartó angyal állt, vagy jobbról cserfa-, balról olajfaág övezte.
Az I. világháborút követően, a Monarchia felbomlásával az 1918. november 16-tól 1919. március 21-ig fennálló köztársaság az ún. Kossuth-címert tekintette hivatalos államcímernek. Ezt még a Tanácsköztársaság is megtartotta, de a kommunista rémuralom idején gyakran használtak ötágú csillagot hivatalos dokumentumok pecsétjeként. A Tanácsköztársaság bukása után a magyar államforma ismét királyság lett, élén a kormányzóval. A két világháború közötti időszakot a történelmi szakzsargon összefoglalóan a Monarchia egykori ellentengernagyának, a király nélküli királyság kormányzójának, nagybányai Horthy Miklósnak a nevéből származtatva Horthy-korszaknak nevezi. Horthy Miklós Magyarországa visszatért a koronás kiscímer használatához, sőt 1939-től – a Trianonban elveszített területek visszacsatolásával – a középcímer reprezentálta hazánkat egészen 1945. január 1-ig. Ekkor ugyanis az uralkodó nyilas párthatalom az ún. Szálasi-címert, vagy más néven hungarista címert vezette be. Ez lényegében a koronás kiscímer, mely alatt egy nagy H-betűt és a Hungarista Mozgalom jelvényét, a nyilaskeresztet jelenítették meg.
Az 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság – 1849 politikai örökségéhez és az 1918–19-es hagyományokhoz nyúlva – a koronátlan kiscímert, vagyis a Kossuth-címert használta, azonban nem sokáig, mert a kezdődő kommunista diktatúra alatt az 1949. évi XX. törvény alapján létrehozták a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett ún. Rákosi-címert, mely nemcsak esztétikai torzszülött, de a címerkészítés szabályait is megerőszakolta, ezért heraldikailag nem is tekinthető igazi címernek. Hiszen annak még a legalapvetőbb eleme, a pajzs is hiányzik. De ez az akkor uralkodó diktatúra képviselőit nem is nagyon érdekelte. 1956-ban ezt a címert mint a zsarnokság szimbólumát kivágták a zászlóból. A forradalom szintén a Kossuth-címert tekintette a magyar államiság címerének. Az 1956-ot követő kádári restauráció 1957-ben egy új címert alkotott meg, Légrády Sándor grafikusművésznek jutott a „megtisztelő” feladat (egy leszármazottja elmondása szerint az államhatalom kegyetlen nyomásnak vetette alá ez ügyben a művészt), hogy – az akkori államhatalom fejének, Kádár Jánosnak a nevével fémjelzett – Kádár-címert megtervezze. A címer esztétikájában és heraldikai jegyeiben is jelentős fejlődést mutatott a Rákosi-címerhez képest, hiszen a nemzeti és vörös zászlókkal átfont búzakalász heraldikailag összhangban van a középen lévő, Kossuth-címer pajzsára emlékeztető piros-fehér-zöld mezőket ábrázoló pajzzsal. (Légrády eredetileg a Kossuth-címert akarta a pajzsra festeni, de ezt nem engedték meg neki). A Rákosi-címerből származó, heraldiakilag teljesen szabálytalanul ábrázolt kék mezőn vörös csillagból áradó fénysugár viszont nagyot ront az összképen.
Az 1980-as évek végén, a rendszerváltás közeledtével nyilvánvalóvá vált, hogy a jövendőbeli köztársasági államforma számára a Kádár-címer elfogadhatatlan. A rendszerváltás bekövetkeztével az első komolyabb parlamenti vitát az új, köztársasági államforma címerhasználata váltotta ki. A két potenciális címer a koronás kiscímer és a Kossuth-címer voltak. Az előbbi használatát az ezeréves államiságunk hagyománya, az utóbbit a forradalmi-demokratikus hagyományok indokolták. Az országgyűlés többsége az akkori kormánypárt, az MDF vezérletével az előbbit szavazta meg, melyet a már említett 1990. évi XLIV. törvényben szentesítettek, és ez a jogfolytonos alapja mai címerhasználatunknak.

A Magyar Királyság nagycímere angyalos pajzstartókkal a budai vár falán. A kép forrása: Wikipédia

Köszönjük Somogyi Győző festőművész úrnak a képei közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

Bertényi Iván: Államcímerünk pajzson kívüli alkotóelemei. In: Pázmány Law Working Papers, 2. évf. 15. sz. (2011) https://plwp.eu/docs/wp/2012/2011-15.pdf
Bertényi Iván: Magyar címertan, Budapest, Osiris Kiadó, 2003. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1062171
Bertényi Iván (szerk.): A történelem segédtudományai, Budapest, Pannonica – Osiris, 1998. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/334838
Biró Aurél – Seremetyeff – Papp János: Szűz-Mária-ábrázolású katonai zászlók, 1508–1945, Budapest, Pápa, HM Hadtörténeti Múzeum és Intézet, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2015. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3625604
Bokor József (szerk.): A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben, Budapest, Arcanum, FolioNET Kft., 1998. https://mek.oszk.hu/00000/00060/
Kottra Györgyi: Magyar zászlók a honfoglalástól napjainkig, Budapest, Kossuth – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3292635
Ivánfi (Jancsik) Ede: A magyar birodalom vagy Magyarország s részeinek címerei, Budapest, AKV-Maecenas, 1989. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/741308
A 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100202.tv
Magyarország alaptörvénye, Budapest, Patronomicum, 2023. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3929264
Nyulásziné Straub Éva: Magyarország címerkönyve. A heraldika alapjai, Budapest, CEBA Kiadó, 2001. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/806586
Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3279009

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

„Föl volt téve a tűzre/A forradalom fazeka.” – avagy nemcsak bableves

2025. március 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

„Ahány ház, annyi Jókai”

Jókai 200 logó

1999-ban, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának esztendejében jelent meg az akkor huszonkét éves Varró Dániel tollából a derűs és bravúros tartalmi, formai remeklés, a Petőfi Sándor című háromrészes költemény. A helység kalapácsa című komikus eposzt mintázó harmadik részben 1848. március 15., „Petőfi napjának” reggele a márciusi ifjak négyesfogatának megidézésével elevenedik meg.

„Lássuk e négy ifiút hát!
Ott vala mindjük előtt a hőse e versnek,
Aki nem vala más,
Mint minden múzsafiak lánglelkü vezére Petőfi,
És akit magával cipelendett,
Az ifju Bulyovszki,
Kit bámulatos leleményü korunk
Méltatlanul elfeledett,
Ott futkosa még föl-alá
Az izgága kezű Vasvári,
Hősünk szuronyos botjával izgága kezében,
S ott vala Jókai Mór is,
A bableves elnevezője.
Föl volt téve a tűzre
A forradalom fazeka.”

Varró Dániel: Petőfi Sándor. III. In: Uő: Bögre azúr, Budapest, Magvető, 1999, 75. – Törzsgyűjtemény

Az eposzi szabályoknak megfelelően állandó jelzők (epiteton ornans) kísérik a nap hőseit. Petőfi mindvégig „minden múzsafiak lánglelkü vezére”, Jókai Mór pedig mint a „bableves elnevezője” szerepel.
De miért épp a bableves azonosítja a költeményben „a mesék országának koronázatlan királyát” (Kosztolányi)? Mert valószínűleg nincs magyar ember, aki ne ismerné ezt a „sokízű finomságot” – ahogy Gundel Károly szakácskönyve minősíti az ételt (lásd még alább is) –, s az is biztosra vehető, hogy sokkal többen kóstolták a leves valamelyik változatát az elmúlt évtizedekben, mint ahányan vissza-visszatérő olvasói Jókainak napjainkban.
Az emlékévek éles fénnyel világítják meg az adott személy életművének és életének minden részletét, így Jókai Mór 200. születésnapjának évében az író nevét viselő bableves és az első felesége, Laborfalvi Róza (1817–1886) színésznő által évtizedeken át vezetett híres-remek konyha is reflektorfénybe került.

Laborfalvi Róza mint Gertrudis, Barabás Miklós metszete, 1846 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A legenda szerint március 15. estéjén ismerkedett meg egymással a pár a műsorváltozásként színpadra került mű, Katona József Bánk bánja előadásán, amelyben Laborfalvi Róza Gertrudist játszotta. A gesztus is legendás: a művésznő saját kokárdáját tűzte az ifjú Jókai mellére, amikor az a márciusi ifjak egyikeként felment a színpadra beszédet tartani. Mikszáth Kálmán így beszéli el a jelenetet:

„Ekkor Jókainak az az ötlete támadt, hogy fölszalad a színpadra és onnan szól a néphez.
Úgy amint volt, rohant fel karbonari köpönyegében s erősen behorpadt cilinder kalapja mellett egy óriási veres tollal, de egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett.
Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon.
Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.
Hogy mondott-e Laborfalvi Róza e kokárda kitűzésekor valamit, sohase emlékezett rá többé. Hogy ő mit mondott a közönségnek a proszcéniumból, arra még kevésbé emlékezett. Minden összefolyt előtte, mint egy álom.”

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Első kötet. Tizedik fejezet. A nagy nap (Mikszáth Kálmán összes művei, 18.), s. a. r.: Rejtő István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960. (Arcanum-kiadás) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Valójában már korábbról ismerhették egymást, s mint köztudott, Petőfi és a Jókai család rosszallása ellenére házasodtak össze. (Lásd erről korábbi blogbejegyzésünket!)

Jókai Mór és Laborfalvi Róza, fénykép, a verzón olvasható bejegyzés szerint: „1873 aug. 29.”. Jelzet: Arckép 1126. – Kézirattár A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Az író és a színésznő csaknem négy évtizedig tartó kapcsolatának egyik biztos alapja volt, hogy Laborfalvi Róza híresen jól főzött és odaadóan gondoskodott férjéről. Jókay Jolán (1849–1922), Jókai Mór bátyjának, ásvai Jókay Károlynak a leánya így ír visszaemlékezésében:

„[…] kárpótolt minden fáradságot a jó pörkölt szalonna, azt Móric bácsi nagyon szerette kávé után. Meg a malackörmöt, babba főzve, a babfőzelék volt a kedves étele, ugy nevezte: »görög olvasó angyalbakkanccsal« (melyet a »Kőszívű ember fiai«-ban külön megénekelt), de jól is készítette azt Róza néni! Különösen szerette az apró fehér gömbölyű babot, annak hártyaforma héja van, olyan omlós, mint a gesztenye, ugy is neveztük: Jókay-bab, mert a magja még nagyanyám kertjéből származik. Móric bácsi nem szerette a francia konyhát, csak a magyar ételeket, de oly jól főzni, mint Róza néni főzött, csak nagyanyám házánál tudtak még. Mily gonddal készít ette Móric bácsi kedveit ételeit! A paprikás halászlevest, a balatoni fogast, meg a gardát (nyársra húzva), a turósbélest!”

Hegedüs Sándorné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza. Hegedüs Sándorné Jókay Jolán emlékiratai, Budapest, Singer–Wolfner, 1927, 89–90. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A fentiek szerint eredendően tán a babot nevezték „Jókay-babnak”, s ez, illetve Jókainak az ebből főzött ételhez fűződő viszonya híresült el… Nem tudni biztosan. Ami tudható: hogy Jókai gourmet, azaz ínyenc volt, hogy Laborfalvi Róza híres konyhát vitt, és a babba főzött malacköröm Jókai kedvence volt; valamint az, hogy a bableves variációi több Jókai-műben is megjelennek. A mi lengyelünk című regényben több fogás között csipetkével (csipedettel) és disznókörömmel szerepel:

„A férfiak számára már meg voltak nevezve a fogások. Bableves disznókörömmel, csipedettel; hajdúkáposzta; malacpörkölt uborkasalátával; túrós, kapros lepény, gyönge csöves kukorica, végül borkorcsolya. De a finomabb ínyek számára csirkebecsináltat kellett készíteni, karfiollal, citromos kókot, töltött galambot és befőttet.”

Jókai Mór: A mi lengyelünk. Harmadik szakasz. 5. A festett képek (Arcanum-kiadás) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Öreg ember, nem vén ember című regényben „Az a drága jó bableves disznókörömmel” ismét megjelenik, s „a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik” mondja Az arany emberben az író. A Jókay Jolán által is emlegetett híres részletben pedig, A kőszívű ember fiai elején Baradlay Richárd és Pál úr párbeszédében olvassuk:

„– Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? – kérdi a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyvergyűjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.
Pál úr tudni illik, hogy szakács is.
– Hát „görög olvasó” – felel Pál úr karakán flegmával.
– Az jó lehet – szólt a kapitány –, s mi főtt bele?
– „Angyalbakancs.”
– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?
Pál úr végigméri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.
– Hát ma megint itthon ebédelünk?
– Ha kapunk valamit, Pál úr.
– Meglészen – szól Pár úr, s hozzáfog a terítéshez, ami annyiból áll, hogy az asztalon levő kék virágos, veres abrosz megfordíttatik, hogy veres virágos, kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fajansztányér lehelyeztetik – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüstkanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgőspalack, persze friss kútvízzel tele.
A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.”

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. A másik kettő. – Mag yar Elektronikus Könyvtár

Számos helyen szerepel tehát a bableves, de a recepttel sehol nem találkozunk, ahogy nem tudni pontosan azt sem, Laborfalvi Róza hogyan készítette a malackörmöt babba főzve. Jókai elutasította, ha tőle kértek receptet.

„Hiába kérlelte őt az 1900-as évek elején Ignotus, aki Emma asszony álnéven szerkesztette A Hét című folyóirat gasztronómiai rovatát, az író visszautasította: »Megpróbáltam konyhareceptet írni, de semmi jóízű dolog nem sült ki belőle. Asszonyaink jobban értenek ehhez.« A főzés a nők dolga, hiszen »a szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, ám a tűzhely varázsa örökké tart.« Világos beszéd. De akkor 1899-ben, 74 éves korában miért vette mégis feleségül a húszéves Grósz Bellát, aki egyáltalán nem tudott főzni? A gasztronómia útjai kifürkészhetetlenek.”

Vinkó József: Babcsuszpájz. In: Szellem a fazékból. Gasztrotörténetek, Budapest, Heti Válasz, 2014, 111. – Törzsgyűjtemény

Mindezek együtt állhatnak a Jókai-bableves elnevezés mögött, amely csak fél évszázaddal az író halála után tűnik fel a szakácskönyvekben, de amelyet minden bizonnyal főztek csülökkel és kolbásszal, fehér vagy tarkababbal, sokféleképpen – talán Jókaira is emlékezve szerte Magyarországon. Gundel Károly híres szakácskönyvének első magyar nyelvű, 1937-es kiadásában nem szerepel még a Jókai-bableves, csak az 1980-es években tűnik fel, abban a kiadásban, amelyet a fiai átszerkesztettek, s mely azóta is többször megjelent. (Lásd még erről: Vinkó József: Jókai rá sem ismerne a bablevesre. In: Magyar Konyha online, 2020. május 2.)
Álljon itt most a Gundel-változat receptje – a könyv általános iránymutatása szerint – hat személyre!

A Jókai-bableves receptje. In: Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv, átd. Gundel Ferenc és Gundel Imre, Budapest, Corvina, 3. kiadás, 1984, 20. – Törzsgyűjtemény

Biztos, hogy az idei március 15. ünnepi, s tán esős hétvégéjén sok konyhában forrott a fazékban Jókai-bableves, csipetkével (csipedettel) vagy anélkül, csülökkel vagy kolbásszal – számos változatban. S reménykedjünk abban is, hogy az emlékév kapcsán Márai Sándor fordulatával élve, visszatérünk Jókaihoz, aki, ha nem is lesz tán soha többet – mint hajdanán volt – a magyarok által legtöbbet forgatott szerző, de újra többen emelik le a polcról műveit.

Jókai Mór kritikai kiadás a nemzeti könyvtár irodalmi olvasójának polcain. A hiányzó kötetek az olvasói asztalok valamelyikén

A nemzeti könyvtár olvasóterében Jókai műveinek kritikai kiadása szabadpolcon elérhető, a Magyar Elektronikus Könyvtárban Jókai Mór számos regényeinek digitalizált változata olvasható, Copia című szolgáltatásunkban elérhetővé váltak a Kézirattárban őrzött Jókai-versek, 2025 februárjában megrendezett háromnapos konferenciánkon pedig, kiemelve a kései műveket, új fénytörésbe került Jókai Mór életműve.

Blogunk kapcsolódó bejegyzései a megjelenés időrendjében:

sa (Főigazgatói Kabinet)

komment

Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Második rész

2025. március 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Jókai 200 kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolája 2025. február 17–19. között rendezte meg a Jókai 200 bicentenáriumi konferenciát, melyen munkatársaink is előadtak.
Patonai Anikó Ágnes, a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa előadását Jókai Mór Fekete vér című drámájáról két részben közöljük.

Jókai Mór Krecsányi Ignácnak dedikált képe, Jókai Mór díszmagyarban, mellén a Szent István-rend 1876-ban neki adományozott kiskeresztje és a Szent Száva-rend 1894-ben adományozott nagykeresztje és csillaga. Fotó: Strelisky, Budapest, 1897. Jelzet: SZT NSZ KB J 32 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

„Méltóságos úr!

Engedje meg hogy világosságot vigyek egy igen homályos kis ügybe. Annyi idejét megérdemli amennyibe levelem elolvasása kerül.
Meg nem foghatom mi céljuk lehetett ez aprócska emberkéknek silány kis intriquájukkal mert bármily szánalmas, de tényleg cselt szőttek a kicsikék melynek eredménye az hogy nem én játszom most azt az érdekes epizód szerepet a Méltóságod darabjában.
Részemről következő lépések történtek a szerepért: (Kérem azt amit most itt leirok, tessék számon kérni tőlem, a nyomorult színházunk liliputi vezetősége előtt)
Mikor a »Fekete vér« kiosztásáról hallottam, Tóth Imre főrendező urhoz mentem, és azt mondtam neki: Nem volna abban a darabban valami nekem való? Akármi kicsiség ha – mit meglehet csinálni? Oh dehogy! volt a felelet.
Továbbá, most valami 3 hete azt hallottam, hogy Méltóságod Szigeti Imrének ugy nyilatkozott, mintha én nem akarnék a Méltóságod darabjaiban játszani; ekkor én egy levelet diktáltam, fönn nevezett fő-rendező urnak Méltóságodhoz, melyben késznek nyilatkozom, sőt ajánlkozom mindenféle szerep eljátszására melyet Méltóságod velem eljátszatni óhajt, és fölhívtam Méltóságod figyelmét Teréza mamára, mely szerepet már ismételten vissza kértem, ha valami ok miatt jónak látták azt egyszer másnak adni.
Épp azért csodálkozva hallgattam Tábori úr, közbenjáró kérelmét, és azt feleltem neki, hogy: természetes hogy örömest játszom el minden szerepet, ezt a szóban-forgót is, csak adjanak időt a megtanulására; mert márul holnapra, ugyebár, sem megtanulni nem lehet, sem pedig a főpróba után, előadás előtt, azt elvenni attol a színésznőtől, aki azt nagy ambitióval, legjobb tehetsége szerint betanulta, és amint Méltóságod láthatta, azt igen jól el is játszta? Ha Méltóságod a darabja kiosztásakor gondolt volna rám, egy szó megkérdezés fölvilágosíthatta volna affelől hogy én csak színész vagyok, és minden szerepért hálás, bárkinek, aki adja még ha az nem is olyan érdekes mint ez a cigány asszony. De mindettől eltekintve is, az a „bolondos asszony” aminek egykor nevezett, – nem olyan fiatal többé hogy gyűlölködni képes legyen, és csupán, csak is csudálkozás az amivel vissza tekint arra az időre amikor, – Méltóságodnak igaza volt. Teljes tisztelettel Bpest Nov – 25.; 98 Jászai Mari”

Jászai Mari levele Jókai Mórhoz, Budapest, 1898. november 25. Jelzet: Kt Fond V/266/1 – Kézirattár

Nagy Bella első fellépése a Fekete vér bemutatója utáni napon, november 26-án volt a Kisfaludy Színházban, Hermann Sudermann Otthon című darabjában, amelyet Jókai nem tudott megnézni, mert előző este a Fekete vér premierjén megfázott. Aznap Jászai Marinak írt válaszában igyekszik a maga részéről is tisztázni a félreértést:

„Nagyságos Asszonyom. Fölöttébb megtisztelve érezem magamat Nagysád levele által, melyre sietek válaszolni. Őszintén megvallom, hogy azt hittem, miszerint Nagysád elvonta tőlem, mint drámaírótól, művésznői érdeklődését, a mit az költött bennem, hogy Nagysád nem játsza többé a „Szigetvári vértanúkban” Anna szerepét. Nagysádnak a »Fekete vér« című darabom érdekében tett nyilatkozata, se írva se mondva nem jutott tudomásomra.
Nagysádnak fölöttébb lekötelező levele ezt a tévhitemet, legnagyobb örömömre, teljesen eloszlatja. Legújabb darabom iránti érdeklődéséért igazán háládatos vagyok. De annak a sorsa már meghaladott álláspont. Én azonban még bírok az élni akarás bátorságával s elteszem ereklyéim közé Nagysád buzdító levelét, hogy annak rokonszenves szellemére később hivatkozhassam. (…)”

Jókai Mór levele Jászai Marihoz, Budapest, 1898. nov. 26. – Kézirattár, levelestár

A Fekete vérről szóló kritikákban többnyire csak megemlítették Boér Hermint mint az egyik mellékszerep alakítóját. A Budapesti Naplóban Ábrányi Emil dicsérte:

„Boér Hermin, (…) a babonás, szenvedélyes cigányasszonyt sok színnel, sok temperamentummal alakította.”

Ábrányi Emil: Fekete vér. In: Budapesti Napló, 3. évf. 326. sz. (1898. november 26.), 4. – Törzsgyűjtemény

Sebestyén Károly is pozitívan nyilatkozott róla a Magyarországban, bár utóbbi az ügy hátterének ismeretében inkább ironikusan hangzik:

„Jó volt Vízvári (…), jó Boér Hermin (a Manga szerepében) és Szigeti Imre, (…) szóval azok, kikről a koszorús szerző jól gondoskodott.”

s.k. (Sebestyén Károly dr.). In: Magyarország, 5. évf. 330. sz. (1898. november 27.), 11. – Törzsgyűjtemény

Az epizódszerepnek járó hallgatással vagy rövid említéssel szemben a Pesti Naplóban Ambrus Zoltán Manga szerepét kiemelten fontosnak tartotta:

„E vázlatból is látható, hogy Manga, a cigányasszony, a Fekete vér egyik legelsőrendű szereplője, s hogy ennek az alaknak megkapó vagy jelentéktelen személyesítése a dráma hatására nézve nem közömbös. Ezt a szerepet, mely a Jászay Mari asszony művészetét követelte volna, a Nemzeti Színház igazgatósága Boér H. asszonynak osztotta ki, aki kisebb szerepekben hasznos tagja a színháznak, de akinek erejét az eféle feladatok messze meghaladják.”

A. Z. (Ambrus Zoltán). Fekete vér. In: Pesti Napló, 49. évf. 327. sz. (1898. november 26.), 2. – Törzsgyűjtemény

Ambrus Zoltán író. Jelzet: SZT KA 3.566/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Bródy Sándor Ambrus véleményét osztja a Nemzeti Színházat igen hevesen bíráló soraiban:

„Ünnepi hangulatban vagyok és azonfelül: a legnagyobb zavarban. A békés lángész – bár nem szól – reám parancsol, hogy küzdjem le a hitemet, a kedvemet, a vérmérsékemet, sőt a kötelességemet, is és hagyjam békén a Nemzeti Színházat! Ő meg van velük elégedve, szerinte: az igazgató egészen okos ember, a szerepeket jól osztotta ki, a színművész urak és dámák pedig mind a helyzet színvonalán állanak. Ami pedig Márkus Emíliát illeti, a „Fekete vér” legislegfeketébb vérét: ilyen színésznő még nem volt a világon, amióta csak szőke hajú démonok tiporják e földet és a férfisziveket. (Már amelyek hagyják magukat.) A mi édesapánk, hősünk, mintaképünk, a világ összes regényíróinak a doyenje, legelseje és legfiatalabbja, oly lelkesült elismeréssel nézte ez asszonyt a főpróbán, de a mai első előadáson is, hogy hatalmas elméjében bizonyára egész sora támadt a drámáknak, amelyeknek főalakja mind e nő gyönyörű kígyóvonalaihoz idomulnak . . . Lendvayné már korántsem volt ily szenzációs. És Lubinszkyné sem. Pedig e kettőnek csaknem oly jelentős szerep jutott, mint Márkus Emíliának. Az elsőért: Prielle Kornéliát mellőzték, a másodikért: magát Jászai Marit. És nekem dicsérnem kell ezt a Nemzeti Színházat! A fejembe áll a fájás a nagy önuralomtól és ha nem is a nagyközönség elé, nyomtatás alá, külön papirosra lejegyzem magamnak mai tapasztalataimat arról, hogy ezek milyen módon merészelték előadni Jókait!”

Bródy Sándor: Jókai új darabja: In: Magyar Hirlap, 8. évf. 327. sz. (1898. november 26.), 1. – Törzsgyűjtemény

Bródy Sándor író. Jelzet: SZT KB 24.005 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Akik szerint Manga csak egy epizódszerep, vagy kifejezetten jónak, de legalábbis megfelelőnek tartották Boér Hermin alakítását, vagy nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a színésznő hogyan jeleníti meg a cigányasszonyt a színpadon. Azok viszont, akik szerint Manga kiemelten fontos része a darabnak, a megformálására egyedül Jászai Marit tartották alkalmasnak.
Utóbbiak Jókai saját értelmezése felől közelítették meg a drámát, amely szerint Manga tragikus hősnő, aki tragikus vétséget követett el azzal, hogy a saját gyermekét elcserélte, mert azt hitte, így jobb életet biztosít neki. A színpadon látható cselekmény ennek a következménye. A végkifejlet is tragikus, hiszen Simon az anyja vétke miatt bűnhődik, amit Mangának ennek tudatában végig kell néznie. Simon is tragikus alak, a negatív főhős (az eredeti cím: Cigánynő fia szintén erre utal) aki rossz természetét annak köszönheti, hogy nem az övéi között nőtt fel, bukása így helyreállítja a világrendet, ugyanakkor a szánalmat is kiváltja. Manga szerepértelmezésének tétje tehát az, hogy belelátható-e Jókai darabjába a hübrisz, felemelve ezzel a darabot a tragédiák szintjére, vagy pedig a gyerekcserét egy korabeli divatos, fantasztikus elemnek tartva a dráma csak egy ötvenesévekbeli társadalmi tablóként értelmezhető. Utóbbira maga Jókai adja meg a lehetőséget, amikor még a bemutató előtt megjelent rövid cikkben arról ír, hogy mivel a Fekete vér a szabadságharc utáni rendkívüli idők rendkívüli eseményeiről és embereiről szól, nem tartják majd hitelesnek a nézők.

A Fekete vért a színlapok tanúsága szerint a november 25-i premier után még 26-án, 27-én, december 2-án, 7-én, és 17-én játszották Manga szerepében Boér Herminnel.

A színház szereposztó könyvében december 20-án írták a szerep cseréjét: Jászai Mari átvette Mangát, ugyanekkor Citerát is Paulayné Adorján Berta.

Paulay Edéné Adorján Berta színésznő, fotó: Goszleth István. Jelzet: SZT KB 3.524/2 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Erről Jászai Mari még aznap értesítette Jókait:

„Kegyeskedjék, kérem, ezt az igazgatónknak szóló levelet elolvasni, és könyörgök, neki elküldeni. Már így kell eljárnom, ha tiszta munkát akarok. Még ezt is letagadná az a gentleman! Különben ez most már nem menne olyan könnyen, mert előbb írtam Keglevich István grófnak, aki nem érti a tréfát, és aki nagyon örült, hogy a szerepet nálam tudja. (…)”

Jászai Mari levele Jókai Mórhoz, Budapest, [1898] december 20. Fond V/266/3 – Kézirattár

Jászai Mari elszántságának köszönhetően a december 26-i előadáson már ő alakította Mangát.

December 27-én a Magyar Hírlap hasábjain Bródy Sándor számonkéri a Jókaival szemben méltatlannak tartott eljárást a szerep kiosztásával kapcsolatban, Festetics Andort, a Nemzeti Színház igazgatóját rossz vidéki színésznek és magát királynak képzelő szegény betegnek titulálva. Jászai Mari alakítása szerinte színháztörténeti jelentőségű, mert nem csak a drámáról bizonyítja be, hogy jelentős mű, hanem játékával elérte, hogy a többiek, különösen a Corinnát alakító Márkus Emília is sokkal elmélyültebb, hitelesebb alakítást nyújtson.

P. Márkus Emília mint Corinna Jókai Mór Fekete vér című drámájában. Jelmeztervező: Kéméndy Jenő. Fotó: Strelisky. Jelzet: KB 4076/33 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

„(…) a »Fekete vér«ben ma Jászai Mari játszotta Mangát, az öreg cigányasszonyt, aki nincs sokat a színpadon, egy ívre ha terjed a szerepe, mégis az egész dráma armatúrája a vállain nyugszik. Ez a cigányasszony hősnő és az nézi csak epizód-alaknak, aki oly ostoba, hogy a mai világban olvasni sem tud, vagy aki föltette magában, hogy magából Jókai Mórból csinál epizód-alakot. Isten csudája, a közönség kedvessége, no meg a szerző zsenije, hogy az első előadáson a darab meg nem bukott, ámbár benne a legsúlyosabb terhet, a cigányasszony szerepét, egy egészen jelentéktelen színésznő töltötte be. Hogy micsoda erő lakozik a Jókai színművében, kitetszik abból, hogy erőszakkal sem lehetett elzárni a sikertől és kitűnik a mai előadásból, amely talán a legintenzívebb színpadi sikere volt Jókai Mórnak. A közönség is érezte már, hogy itt valami nagy történik. Egy zseni jön a másik segítségére, hogy jogaihoz juttassa. Jászai Mari jön és klasszikus arcát vén cigányasszonynak kendőzi, eldobja a fönséges járását is és lopva, görnyedve, inaszakadtan kúszik és talpra állít egy alakot, amelyet vakmerőnek, érdekesnek, értékesnek és igaznak ismer. Lázba borulva nézték, megrázkódva a gyönyörűségtől, valahányszor cifra rongyaiban megjelent. És e köhögős időben a nézőtéren nem volt egy hang, egy köhintés, elementáris erőket nyűgözött le a színpadon fölszabadult elemi erő – a színésznő, aki a költő segítségére jött, Jászai Mari, akinek tetszett megszállni egy »epizód«-alakot. Hogy szállta meg, hogyan fogta meg! Ha én most azt az izgalomtól fáradtan le tudnám írni, – boldog volnék! Amikor belépett a szürke színpadra, egyszerre csupa szín lett ott minden. Cigányos akcentussal szólalt meg, nem mondott csak pár szót még és az, ami a darabban a legnehezebb és legkényesebb, a gyermekcsere dolga: el volt intézve, el volt hitetve, ahogy a drámaíró maga hitte. A művésznő hangjának az igazsága: a becsületszó, amelyben kételkedni nem lehet. És ez a becsületszó ma erősebb, mélyebb volt, mint akármikor. Nem tudom, hogy s mint történt, de Jászai Marit ily nagynak, ennyire teljesnek, ilyen magyarnak nem láttam még soha. Tíz heroinára való invenciót, tíz tragédiára való erőt öntött ez – epizód-alakba. Mint megfigyelő, már túllépte a színészet határait és ott volt, ahol a legnagyobb írók. Mély szomorúsággal és gyűlölséggel eltelve gondolok arra a tökéletlenségre, hogy a színművészet ilyen nagy tényeit nem lehet megőrizni az örökkévalóság számára. (…) Az előadás a maga egészében is jobb volt, mint bármikor, igazában: ma folyt le a »Fekete vér« premierje. (…)

Bródy Sándor: Előadás a Nemzeti Színházban. In: Magyar Hirlap, 8. évf. 357. sz. (1898. december 27.), 1–2. – Törzsgyűjtemény

A Manga szerepe körüli viszontagságokból látható, hogy Jókai Nagy Bellában is egy olyan művésznőt látott, aki képes arra, hogy Jókai bizonyos alakjait a szerző elképzelései szerint alakítsa a színpadon. Jókai ugyanúgy részt akart venni a darabja színpadra állításában, mint korábban Az arany ember esetében (erről lásd: Szalisznyó Lilla: Textológiai és filológiai megfontolások Jókai Mór regényadaptációinak (újra)értelmezése kapcsán – Az arany ember példája. In: ItK, 125. évf. 6. sz. (2021.), 742–773.) – a szereposztással azonban nem volt elégedett és amikor a vezetőség nem reagált pozitívan a közvetlen kéréseire, megpróbált másokon keresztül hatni rájuk.
Jászai Mari Manga-alakítása valóban színháztörténeti jelentőségű lehetett. Két alkotóművész különleges kapcsolatát mutatta meg, hiszen Jókai elképzeléseit egyedül Jászai Mari volt képes megjeleníteni a színpadon, ami leginkább talán a cigányos kiejtés alkalmazásából nyilvánvaló. Boér Hermin akcentusa Jókai szerint tönkretette Manga valódi karakterét, Jászai Marié viszont az egyik mellékszereplőből a dráma kulcsfigurájává tette Mangát. Ugyanazzal az eszközzel élt, mégis tragikus hősnővé tett egy olyan karaktert, amellyel addig a közönség egészen más kontextusban, a népszínművek alakjaként találkozott. Jászai ezzel a darabot a népdráma értelmezési kereteibe emelte, a szerző szándékainak megfelelően. Jókai utolsó, saját maga által színpadra alkalmazott művével akarhatta visszahozni a népszínművet a Népszínházból a Nemzeti Színházba, mégpedig annak „nemesebb” válfaját, a népdrámát, amely a társadalmi mondanivalót is szem előtt tartja. Ezt azonban csak rövid időre sikerült elérnie. A karácsonyi előadáson kívül már csak egyszer, január hatodikán lépett fel Jászai Mari Mangaként, ez délutáni előadás volt, leszállított helyárakkal.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az első rész itt olvasható.

komment

Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Első rész

2025. március 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

Jókai Mór a Fekete vér bemutatója alkalmából Festetics Andornak dedikált fényképe, 1898. november 25. Fotó: Ellinger Ede. Jelzet: SZT NSZ KB J 29 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Jókai Mór 1891-ben írta meg a Fekete vér című regényét, amit később színpadra alkalmazott. 1898. június 16-án levélben számol be Nagy Bellának arról, hogy éppen egy darabját tisztázza, mert el akarja küldeni a nemzeti színház igazgatóságának – ez minden bizonnyal a Fekete vér lehetett. Nagy Bella két nappal később tette le színivizsgáját Rákosi Szidi intézetében Elektrát alakítva. (Jókai Mór és Nagy Bella levelezését Fülöp Dorottya közölte. In: Irodalomismeret, 2024/4.)

Június 24-én gróf Festetics Andor, a Nemzeti Színház igazgatója értesíti Jókait, hogy az ekkor még a Cigánynő fia címet viselő darabot előadásra elfogadta (Festetics Andor Jókai Mórhoz, Gödöllő, 1898. június 24. Kézirattár, Fond V/163/3.) Jókai ezt a hírt is megosztotta Nagy Bellával, majd szeptember 23-án a következőket írta neki:

„Ma beszéltem az intendans és az igazgató urakkal, a dramaturg jelenlétében. A darabom »Fekete vér« véglegesen elfogadtatott. Én azt kértem, hogy Manga szerepét adják Kegyednek, a kit szerződtetésre ajánlok. Erre nekem az Intendans úr és az Igazgató úr azt mondták, hogy kérjem föl Kegyedet, hogy menjen fel az igazgatói hivatalba, a hol próbát fognak Kegyeddel tenni a Manga szerepe felolvasásából. Annak sikerétől függ azután, hogy szerződtessék.”

Jókai Mór Nagy Bellához, Budapest, 1898. szeptember 23. – Kézirattár, Fond V/703, 5.

Nagy Bella válaszában nincs szó a szerep felolvasásáról, de ígéretet kapott egy meghallgatásra. Október 8-án a Fekete vér próbái is megkezdődtek a Nemzeti Színházban. Jókai reklamált a szereposztás miatt, kifogásaira Festetics ezt válaszolta:

„Végtelenül sajnálom, de a szerepeket már kiosztottuk, amikor nagybecsű levelét vettem és most már megsértenénk az illetőket, ha elvennénk tőlök a szerepeket. Egyébként tessék megnyugodva lenni, mert Lenke Simon szerepe nagyon jó kézben van Gyenesnél és Lebegút is Vízvárinál.”

Festetics Andor Jókai Mórhoz, Budapest, 1898. okt. 13. – Kézirattár Fond V/163/5

Festetics a levélhez mellékelte a súgópéldányt, azzal a megjegyzéssel, hogy számít rá, hogy Jókai maga fogja a darabot felolvasni az olvasópróbán, ami így is történt október 14-én. Erről a sajtó is beszámolt.

Gyenes László színész Festetics Andornak dedikált fényképe, 1900. május 3., Festetics-album. Jelzet: SZT Album 152. – Színháztörténeti és Zeneműtár, fotógyűjtemény

Nagy Bellát október 19-én a Nemzeti Színház színpadán hallgatták meg (Bródy Sándor szavaival élve) egy „kisebb színházi vérbíróság jelenlétében”, a próbán „civil” hallgatóságként csak Jókai Mór és Bródy Sándor vett részt. Utóbbi a Magyar Hírlapban lelkendezve számolt be a fellépésről, szerinte Nagy Bella „kiváló, sőt szenzációs egyéniség, egy tüneményes, drámai talentum”. (b. s. [Bródy Sándor]. In: Magyar Hirlap, 8. évf. 290. sz. (1898. október 20.), 9.)
November 11-én Gyenes László komoly megbetegedése miatt Császár Imre vette át Lenke Simon szerepét.
A Fekete vér főpróbája 1898. november 24-én volt, majdnem teltház előtt. A főpróba után Jókai levelet írt a következő szöveggel:

„Mélyen tisztelt Művésznőm Nagyon szépen kérem Kegyedet, Manga szerepét ne azzal a cigányos kiejtéssel játssza: az egy tragikai színezetű szerep, melyet a cigánydialektus népszínműi komikummá fokoz le. Csak adja azt a maga jó magyar kiejtésével. Azután a Corinna levelének olvasásánál ne üljön le a tuskóra s ne silabizálja az írást, hanem maradjon állva s a levél mondatait adja elő egész érthetően s minden mondatnál fejezze ki haragját, meglepetését arckifejezéssel, ökölszorítással, lábdobbantással. Amúgy szótagoltan én magam sem értettem meg az egész levél tartalmát; a közönség nem fog belőle megtudni semmit, pedig ez a levél képezi a darab végkatasztrófáját. Tehát kérem ezt akként módosítani. Bocsánat a merészségemért. Legnagyobb tisztelettel maradok igaz híve Dr Jókai Mór”

Jókai Mór [Boér Herminhez] Blaha Lujzához, Budapest, 1898. november 24. – Kézirattár Levelestár

A levélről korábban úgy gondolták, hogy azt Jókai Blaha Lujzának írta, ez azonban tévedés. A levél 1939-ben került Kézirattárunkba, Ernst Lajos gyűjteményéből a Blaháné című cikkel lehetett együtt, ezért gondolhatták annak idején, hogy a címzettje Blaha Lujza volt.
A Színháztörténeti Tár gyűjteményében fennmaradt szereposztó könyv szerint Manga szerepét 1898. október 8-án osztották ki Boér Herminnek – a levél tehát neki szólt.
A Fekete vér az 1898. november 25-i bemutatóján a következő szereposztásban került színpadra:

Anna grófnő: ifj. Lendvay Mártonné Fáncsy Ilka
Bárdy Zoltán gróf: Pálffy György
Lenke Simon báró: Császár Imre
Corinna művésznő: P. Márkus Emília
Barkó Pali, zeneművész: Mihályfi Károly
Citera, a felesége: Kaffka Lászlóné Hegyesi Mari
Manga cigányasszony: Lubinszky Ödönné Boér Hermin
Lebegut Ottokár, megyefőnök: Vízvári Gyula
Fruzina, a felesége: György Jánosné (Farkas) Nagy Lujza
Mikuláj Márton rendőrségi biztos: Latabár Kálmán Árpád
Vasdinnyei Balambér báró: Szigeti Imre
Ágnes, a felesége: Lányi Béláné Horváth Teréz
Leiter Jakab (a színlapon: Kürtösy) újságíró: Faludi Antal
Ingoványi Alfréd gróf kancellista (a színlapon: Ingoványi Árpád): Náday Béla
Kalászi ügyvéd: Kőrösmezei Gusztáv
Szobaleány: Dóry Margit
János hajdú: Abonyi Gyula
Jean komornyik: Nárczisz Gyula
Inas (a színlapon: szolga): Deák Pál
Ügyelő: ifj. Paulay Ede

Boér Hermin eredeti neve Gläzer volt, Keszthelyen született 1860-ban, 1877-től 1883-ig a kolozsvári színház, 1885-től 1910-ig a Nemzeti Színház tagja volt. Megbízhatónak és sokoldalúnak tartották. Amikor 1883. május 19-én a kolozsvári nyári színházban Victor Hugo Borgia Lukreciájának címszerepét alakította, a következőt írta róla az Ellenzék című lap:

„Gläser Hermin k. a. a legnagyobb buzgalommal és akkora sikerrel oldotta meg feladatát, mennyit megvalljuk, nem mertünk az eddigiek után sem tőle várni. Hiszen annyira mostoha gyermeke ő a színháznak, hogy ma naivát, holnap anyát, holnapután hősnőt, azután meg intrikát, szóval legyet bogarat összejátszatnak vele. Mindenkinek megvan a maga ambitiosus »szerepköre«, csak Gläser H. k. a. a »mindenes« a kolozsvári színháznál, ki egyenlő buzgalommal vállal el bármi szerepet. Hogy követelhetnénk tehát tőle, épen tőle, mélyebb tanulmányt, egy meghatározott irányban való működést, művészi egyéniségének öntudatos fejlesztését? Ismételjük tehát: mi s velünk együtt a nagyközönség is, mely szebbnél-szebb koszorúkkal, zajos tapssal fogadta és tüntette ki nagyobb jeleneteit, egész meglepetéssel néztük Gläser H. k. a. figyelemreméltó játékát. Gyönyörű alakja, melyre büszke lenne bármely nagyvárosi színpad, értelmes szavallása, mely eröltetettségtől épen ugy, mint modorosságtól egyaránt távol áll; a hév, az érzelem melegsége, mellyel szerepe holt szavaiba életet, a személyesített alakba igazságot igyekszik lehelni kifejező, drámailag kifejező és jellemző játéka, melynek segítségével egy drámai egészet, egy összhangzatos és a költő intenziójának megfelelő jellemet igyekszik a néző elé varázsolni: mindezt föltaláltuk Gläser H. k. a. szombati alkotásában s gratulálunk szép sikeréhez. Csak előre a jó után. Nemes nagyravágyással, törhetetlen akarattal, lankadatlan buzgalommal előre! Glázer kisasszonyban, leszámítva talán hangjának gyöngeségét, mit azonban inkább a fejletlenségnek tulajdoníthatunk, megvan minden, ami szép jövőt jósol: természeti adományok, tehetség, értelmes fej, érzelmes szív, mely meg tudja találni az igazság hangját, nemesebb ambitió.”

Ellenzék, 4. évf. 114. sz. (1883. május 21.) – Törzsgyűjtemény

Boér Hermin színésznő. Fotó: Goszleth István. Jelzet: SZT KB 10.848/4 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Jókai mégsem nyugodott bele, hogy Boér Hermin legyen Manga. Közvetlenül a főpróba után megbízta Tábori Róbertet, a Pesti Napló munkatársát, hogy keresse fel Jászai Marit és kérje meg, hogy vegye át a szerepet – mindez abból a levélből tudható, amelyet Jászai Mari 1898. november 25-én írt Jókainak.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A második rész itt olvasható.

komment

Nők a zenében

2025. március 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Női zeneszerzők és előadóművészek dokumentumai a Zeneműtár gyűjteményében

A női zeneszerzők és előadóművészek munkásságának feltárása manapság nemzetközi vonatkozásban is népszerű és kutatott témának számít, így a tárgyban olyan alkotók neve juthat eszünkbe, mint a szentté avatott középkori szerzetesnő, Hildegard von Bingen (1098–1179), Robert Schumann felesége, Clara Schumann (1819–1896), Mendelssohn nővére Fanny (1805–1847), Lili (1893–1918) és Nadia Boulanger (1887–1979) vagy a francia hatok egyetlen női zeneszerzője, Germaine Tailleferre (1892–1983). Magyar viszonylatban is számos olyan kiemelkedő egyéniség képviselte e vonalat a 19. századtól egészen napjainkig, mint például a zenetörténész-zeneszerző Selden-Goth Gizella (1884–1975), Kodály Zoltán felesége, Sándor Emma (1863–1958) vagy Szőnyi Erzsébet (1924–2019). Mostani áttekintésünkben a nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében található zeneszerzői és előadóművészi hagyatékok dokumentumaiból, valamint a tár bámulatosan sokszínű nyomtatott és kéziratos állományából válogattunk a teljesség igénye nélkül.

A Zeneműtár talán legértékesebb dokumentumai közé tartozik az az adománylevél, amely korának egyik kiemelkedő zeneszerzőjétől és zongoraművésznőjétől – a fővárosban is nagysikerű hangversenyeket adó –, Clara Schumanntól származik.

Clara Schumann portréja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Schumann, Clara 1/1

Az 1856. február 26-i keltezésű irat is pesti tartózkodásának egyik különleges dokumentuma, amely szerint a művésznő nagyvonalú gesztussal, száz forintnyi adománnyal támogatta a Nemzeti Zenede felállítását. (A német nyelvű kézírásos alapítólevél magyar fordítását Mikusi Balázs e témában készült blogbejegyzésében olvashatjuk: „Száz forint Clara Schumanntól most – többet nyom a latban, mint kétezer Liszttől” - OSZK).

Clara Schumann saját kezű aláírásával ellátott adománylevél a pesti Nemzeti Zenede javára – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. mus. th. 234

A neves német komponista feleségének munkásságán kívül kevesebbet tudunk a 19. században Magyarországon komponálással foglalatoskodó női zeneszerzőkről. A főként nemesi származású alkotók közül Batthyány Miklósné Széchényi Franciskát (1783–1861) tartják az első magyar női zeneszerzőnek. Széchényi István unokaöccse, Széchényi Kálmán kutatásai – és 2018-ban megjelent könyvének – révén ma már jóval többet tudunk a család huszonnyolc tagjának zenei kapcsolatairól, így arról is, hogy Széchényi Franciskán kívül Széchényi Marietta (1886–1976) és Széchényi Félicie (1838–1920) is foglalkozott zeneszerzéssel.

Batthyány Miklósné Széchényi Franciska: Az emlény. Jelzet: Ms. mus. 1352 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az arisztokrácia köréből rajtuk kívül még akadnak olyan női zeneszerzők, akiknek alkalmi kompozícióját megőrizte a nemzeti könyvtár gyűjteménye. Ilyen a komponistaként számon tartott Zichy-Stubenberg Anna grófné (1821–1912) Dragoner Marsch című zongorára írt rövid alkotása is.
A Zeneműtár nyomtatott kottáinak egy részét magába foglaló ún. Musica practica gyűjteményében is több női szerző művével találkozhatunk. Jóllehet az alkotók neve ma már teljesen feledésbe merült, e dokumentumok több aspektusból is érdekes adalékokat rejtenek. A 19. század második és a 20. század első felében megjelent kották sajátosan díszített címlappal és általában egy prominens személyeknek szóló ajánlással rendelkeznek. Szabady Kata II. Magyar rhapsodia című zongoraművét gróf Tisza Istvánnénak (1855– 1925) ajánlotta. Jellegzetes példája a gyűjteménynek a későbbi színésznő, Sugár Sári (1919–1993) Budavári emlék címmel ellátott zongorára írt magyar ábrándja, amelyet 1905. április 21-én Habsburg–Lotaringiai Mária Valéria (1868–1924) főhercegnő születésnapjára komponált. A címlap érdekessége, hogy azon a fiatal alkotó képmása is megjelenik.

Sugár Sárika: Budavári emlék. Magyar ábránd – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 3520

Hasonlóan dekoratív címlappal rendelkezik Pozorszky Valéria zongorára írt Tulipános indulója, amit a nagysikerű primadonnának, Fedák Sárinak (1879–1955) ajánlott. A szecesszió formavilágát tükrözik Imrik Kornélia Emlékeim felett gondolatok ábrándja, valamint „Álom”-keringő című zongorakompozícióinak címoldalai – ez utóbbit ifj. gróf Zichy Ödönné Bethlen Gabriellának (1888– 1965) ajánlotta.

Imrik Cornélia: Emlékeim felett gondolatok. Ábránd – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 1890

Magyarország egyik legrégebb óta működő zenei kiadója, a Rózsavölgyi és Társa jelentette meg Cserey Gyuláné zongorára írt Nász-keringőjét, amelyet gróf Zichy Rafaelnek (1877–1944) és Pallavicini Edinának (1877–1964) ajánlott házasságkötésük alkalmából. A címlapon a fiatal pár közös portréja látható szív alakú keretben, virágokkal díszítve.

Cserey Gyuláné: Nász-keringő – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 1090

Talán nem meglepő, hogy a Zeneműtár önálló fényképgyűjteménye is számos unikális és a témába vágó felvételt tartalmaz. Ezek közül egyedülálló az a felvétel, amelyen Dohnányi Ernő (1877–1960) az első Magyar Női Vonósnégyes tagjaival szerepel első opuszának, a c-moll zongoraötös 1938-as előadása után.

Dohnányi Ernő és az első Magyar Női Vonósnégyes tagjai (Balról jobbra: Kálmán Mária, Ulbrich Hermin, Dohnányi Ernő, Szerémy Magda, Nagy Ilonka) – Színháztörténeti és Zeneműtár, Első Magyar Női Vonósnégyes 1/1

A nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében elhelyezett hagyatékok között is találhatóak kifejezetten női zeneszerzőkhöz és előadóművészek életművéhez kapcsolódó dokumentumok. A zongoraművész, pedagógus és zeneszerző, Ticharich Zdenka (1900–1979) hagyatéka 1991-ben vételi úton került a Zeneműtár gyűjteményébe. Zdenka, a Nemzeti Zenedében eltöltött évei után Bécsben Emil Sauernél (1862–1942) és Ferruccio Busoninál (1866–1924) tanult zongorázni, majd zeneszerzési stúdiumokat végzett a berlini Zeneművészeti Főiskolán Franz Schrekernél (1878–1934). A művésznő sokoldalú személyisége hátrahagyott gyűjteményében is megmutatkozik: Zdenka pályafutásának dokumentációján kívül kivételesen gazdag és fényképészeti szempontból is felbecsülhetetlen anyagrész maradt fenn.

Ticharich Zdenka portréja. Angelo Fotos. Ticharich Zdenka hagyatéka – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ticharich Zdenka szépsége nem csupán hagyatékának fotóanyagában mutatkozik meg, de alakja több képzőművészt – többek között Rippl-Rónai Józsefet, Pátzay Pált, Reményi Józsefet és Márffy Ödönt – is megihletett. A svájci származású francia zeneszerző, Arthur Honegger (1892–1955) állítólag a következőképpen vélekedett a művésznőről:

„Olyan maga a számomra, mintha Nefertiti csodálatos reinkarnációját látnám, mindeközben különleges tehetségről árulkodik a muzsikája is.”

Karácsony Ágnes: Zeneműtár. Az első gondolattól a digitalizációig. In: MúzeumCafé, 81-82.

Ticharich Zdenka. Angelo Fotos – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ticharich Zdenka hagyatéka

A Bartókkal azonos évben született zongoraművész és pedagógus, Braun Paula (1881–1962) hagyatéka is a Zeneműtár gyűjteményét gazdagítja. Braun Paula a Zeneakadémián Szendy Árpádnál (1863–1922), majd a nála öt évvel fiatalabb, nemzetközi hírű Edwin Fischernél (1886–1960) folytatott tanulmányokat. Később maga is kiemelkedő zongoratanár volt, amelyet több, nyomtatásban megjelent pedagógiai munka – például A kéztartás és billentés módszere – is tanúsít. Ráadásul neve a feltalálók körét is gazdagítja: ujjtorna készülékét 1918-ban Berlinben, billentyűs hangszerekhez készített kisegítő billentyűzetét pedig 1934-ben szabadalmaztatta Budapesten.

A hagyaték része Braun Paula Ritmus módszertan a magyar népzene alapvető dallamfordulatai nyomán című munkájának kézirata is, amelyet a karvezető, zenepedagógus, Szőnyi Erzsébet, Viski János (1906–1961) zeneszerzés-növendéke lektorált. A nemzeti könyvtár zenei gyűjteménye a hat éve elhunyt Szőnyi Erzsébet gazdag életművéből összesen 73 zenemű kéziratát őrzi, köztük A makrancos királylány című gyermekoperáét is.

Szőnyi Erzsébet: A makrancos királylány. Gyermekopera két felvonásban. Jelzet: Ms. mus. 7514 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Laskai Anna (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

Sadie, Julie Anne – Rhian Samuel: The Norton/Grove Dictionary of Women Composers, New York: W. W. Norton & Co., 1995.
Király László: „Nők és zeneszerzés. In: Pannon Tükör, évf. 1. sz. (2017. január–február), 110–117.
Széchényi Kálmán: In eine bessre Welt entrückt: die Grafen Széchényi von Sárvár-Felsővidék und die holde Kunst: 250 Jahre Musikgeschichte, Marktoberdorf, Seubert, 2018.
Braun Paula: A kéztartás és billentés módszere, Budapest, Rozsnyai, [1908].
Braun Paula: Die ersten 18 Klavierlektionen, worin Paula Braun veranschaulicht, wie man die Schwierigkeiten des Anfangs beseitigt, Bruxelles, Schott, 1932.
Pintér Csilla Mária: Szőnyi Erzsébet. Magyar zeneszerzők 24., Budapest, BMC, 2014.

komment

A Vadász Endre-grafikák legfőbb megrendelője, Lustig István – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 57. rész

2025. március 04. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 123. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonharmadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Lustig Istvánt és gyűjteményét mutatja be.

Petry Béla grafikája. Jelzet: Exl.L/283 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Lustig István (1903–1944) szegedi ügyvéd a szegedi Ferenc József Tudományegyetem jogi karán végzett. Kapcsolatba került a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával, és bekapcsolódott a Debrecenben működő Ajtósi Dürer Céh munkájába. Ezek mellett tagja volt a budapesti Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének (MEGE). Zsidó származású lévén, a második világháború idején többször behívták munkaszolgálatra, így halt meg 1944-ben.
Soó Rezső és Arady Kálmán mellett a korszak legnagyobb ex libris gyűjtőjeként tartják számon. Már az 1930-as években komoly kollekciója volt, a gyűjtéshez jó anyagi háttérrel rendelkezett, ezt bizonyítja, hogy a MEGE 1936-os cserejegyzékében 156, 1937-ben pedig mintegy 194 lapot kínált.

2_kep-lustig_istvan-_mege_tagsagi_1936_gr_reveszk_alk_j.jpg Révész Kornél rézkarca (alkalmi grafika) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1936-ban adományával – Pinterits Tibor mellett – ő alapozta meg a szegedi Somogyi-könyvtár ex libris gyűjteményét. Ez a saját lapjain kívül tartalmazta szegedi és Szegedről indult grafikusok, köztük Buday György, Bordás Ferenc, Vadász Endre és Tápai Lajos alkotásait, illetve szegedi városképeket és Szeged neves egyéniségei (Tonelli Sándor, Jáki Gyula, Ablaka György) számára készült ex libriseket. Tonelli Sándor közgazdasági és szociális író 1913–1941 között a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara titkára, majd főtitkára volt.

Tonelli Sándor ex librise (grafikus: S. K.). Jelzet: Exl.T/162 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Lustig István gyűjteménye gyorsan gyarapodott. 1939-ben már 320 saját lappal rendelkezett. Baráti viszony fűzte Vadász Endre grafikushoz. Vadász első kisgrafikai alkotásjegyzékét Soó Rezső közölte 1935-ben a Magyar Exlibris első számában, a másodikat Lustig István adta ki német nyelven 1936-ban, majd 1939-ben jelent meg Lustig újabb német nyelvű katalógusa. Vadász kisgrafikái közt természetszerűleg sokat (több mint negyvenet) találunk Lustig István nevére – ez Vadász ex libris munkásságának közel húsz százalékát teszi ki! Köztük az 1939-ben készített 260-as opusszámú lap szövegében („20 000 ex libris. Dr. Lustig István”) is tükrözi, hogy Lustignak ekkor már több tízezres gyűjteménye volt. A grafikán férfi látható májusfán, a 20 000 ex librisre utaló táblával.

Vadász Endre rézkarca (1939). Jelzet: Exl.L/349 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fokozatosan egyre bővült a Lustig által foglalkoztatott művészek köre. A magyarok közül Vadász Endre mellett Buday György készített számára a legtöbb ex librist, rajtuk kívül Bajor Ágost, Drahos István, Révész Kornél, Bordás Ferenc, Haranghy Jenő, Zádor István, Pohárnok Zoltán, Radványi-Román Károly és Sterbenz Károly neve említhető. A Schorr Tibor- és Dinnyés Ferenc-lapok is mutatják, hogy mennyire pártfogolta a szegedi grafikusokat.

5_kep-dinnyes_ferenc_lustig_istvan_76_57_exl_l_298_jx.jpg Dinnyés Ferenc grafikája. Jelzet: Exl.L/298 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A külföldiek közül az olasz Enrico Vannuccini, Olmendo Mezzoli, Arnaldo Badodi, a német Adolf Kunst, Ottohans Beier, az osztrák Toni Hofer, Rose Reinhold, Hubert Woyty-Wimmer, a cseh Antonín Doležal és a lengyel Wojciech Jakubowski emelhetők ki mint általa leginkább kedvelt grafikusok. Az olasz Italo Zettitől Lustignak volt a legtöbb ex librise hazánkban, köztük egy nevére szóló grafikán Olaszország térképe látható híres városok ikonikus épületeivel.

Italo Zetti grafikája. Jelzet: Galambos/329 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A művészek széles körével való ismeretsége tette lehetővé, hogy Lustig nemzetközi viszonylatban is jelentős gyűjteményt hozzon létre; emellett a kor híres gyűjtőivel szintén rendszeres kapcsolatban állt. Kollekciójával 1934-től gyakran részt vett kiállításokon, komoly szerepet vállalt például a Szegeden 1934 októberében nyíló nemzetközi ex libris és alkalmi grafikai tárlaton. Jelentős nemzetközi anyaggal jelent meg a debreceni Ajtósi Dürer Céh által 1935 decemberében a Déri Múzeumban rendezett kiállításon is. Az 1940-es évekre már mintegy 350 saját névre szóló lapja, és összesen kb. 30 000 példányszámú gyűjteménye volt, benne sok minőségi – köztük kiemelten rézmetszetű és rézkarc – grafikával. A saját nevére szóló ex librisek mellett más lapokkal is cserélt, melyek dúcait, lemezeit tulajdonosuktól megvásárolta. Ex librisein gyakori motívumok a könyv, a könyvet őrző kutya, emellett a jogászi hivatás szimbólumai, attribútumai (paragrafus, Iustitia mérleggel, bíró talárban, megbilincselt rab) és a zsidó identitás jelképeként a Dávid-csillag. Egyik ex librise Radványi-Román Károlytól a zsidó íróktól származó könyveibe készült („Dr. Lustig István ügyvéd zsidó írók könyvtárából”) ötágú gyertyatartóval, könyvekkel.

Radványi-Román Károly fametszete (1935). Jelzet: Exl.L/417 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mátyás király mint a jogállamiság megtestesítője jelenik meg jogarral, országalmával, hollós címerrel Drahos István alkotásán, a felirat: „Justitia est regnorum fundamentum” [Az igazságosság az országok talpköve].

Drahos István fametszete (1940). Jelzet: Exl.L/322 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Különleges ex libris típusok Lustig nevére az „ex libris etnographicis”, „ex theatraliis”, „ex occultis”, „dunántúli könyveiből”, „háborús könyveiből”, „olasz művészeti könyveiből”, „zenei könyveiből”, „gyermekkori könyveiből” feliratú művek. Ezek közé tartozik Havas László montázsszerű, aprólékosan kidolgozott grafikája a Dunántúlra utaló ember- és épületábrázolásokkal, jelképekkel.

9_kep-lustig_istvan-istvan_szent-gr_havas_l_galambos-h_j.jpg Havas László grafikája. Jelzet: Galambos exl/236 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Lustig István és családtagjai nevére szóló alkalmi grafikákon a család a központi téma, de feltűnnek a második világháború okozta borzalmak megjelenítései is, kiemelten a halál motívuma. Háborús hadszíntéren könyvbe bújt csontváz, a Kaszás harcol a katonák ellen Parobek Alajos rézkarcán.

10_kep-lustig_istvan-gr_parobek_alajos_327_100x130_jav3.jpg Parobek Alajos rézkarca (1938). Jelzet: Exl.L/327 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Lustig István gyűjteményének sorsa halála után szerencsésen alakult: Soó Rezső professzor Lustig özvegyétől egy tételben felvásárolta az akkorra megközelítőleg 40 000 lapból álló kollekciót, melyhez nagy tömegű csereanyag társult. Soó professzor ebből kb. 8000 lapot mint hiányzókat saját gyűjteményébe osztott be, a többit cserére használta fel. A későbbiekben Soó Rezső ex libris kollekciójának az Iparművészeti Múzeum részére történt átadása után – a jórészt a Lustig-gyűjteményből származó duplumokból – a keszthelyi Balatoni Múzeum kisgrafikai anyagába is került kb. 18 000 darab. Lustig lapjaiból így két rangos közgyűjtemény is részesült. Lustig István azon gyűjtők közé tartozott, akik nemzetközi kiterjedésű ex libris anyagukkal a külföld felé is képviselték hazánkat, s tették mindezt a 20. század első felének változó viszonyai között. Munkálkodásuknak nemegyszer, sajnálatos módon – ahogy Lustig sorsa is mutatja – a II. világháború tragikus eseményei vetettek véget.

Irodalom:

1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4.
1939. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1939/1. sz., 17.
Galambos Ferenc: Lustig István (1903–1944). In: Kisgrafika, különszám, 1997, 9–11.
Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre szegedi kapcsolatai. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85–1., Szeged, 1986., 343–345.
Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre (1901–1944) kisgrafikái. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978, Debrecen, 1979, 319–352.
Magyar Mária, F.: Tények és remények. Ex libris gyűjtés a szegedi Somogyi-könyvtárban. In: Kisgrafika, 1974/3. sz., 23–27.
Magyar Mária, Fodorné: Ex libriseinkről dióhéjban. In: Somogyi-könyvtári Híradó, 1972/4. sz., 245.
Oeuvre-Katalogen ungarischer Exlibris-künstler I., Vadász Endre. Redigiert Lustig István, Szeged, Verein Ungarischer Exlibris-sammler und Graphikfreunde, 1936.
Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai. In: Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
Soó Rezső: Debrecen exlibris-művészei I., Vadász Endre exlibrisei 1935 márciusáig. In: Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 10.
Soó Rezső: Debrecen exlibris-művészei II., Vadász Endre. In: Magyar Exlibris, 1936/4. sz., 56–66.
Vasné dr. Tóth Kornélia: Lustig István (1903–1944). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 113–115.

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész

komment

„… Stéger után mindnyájan sóhajtozunk”

2025. március 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

Stéger Ferenc alakja a Nemzeti Színház Festetics-korszakának vitáiban

A szentendrei születésű és nemzetközileg elismert tenorénekes, Stéger Ferenc (1824–1911) születésének 200. évfordulójára Stéger Ferenc és az opera világa címmel 2024. december 2-án nemzetközi konferenciát rendeztek a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban. Az azonos című, 2024. október 25-én nyílt kiállítás 2025. március 9-ig látogatható ugyanott.
Stéger Ferenc a pesti Nemzeti Színház egyik vezető tenoristájaként évtizedekig énekelt főszerepeket, többek között Erkel operáiban. Pályája Zágrábban indult, de Pest után Európa számos színpadát bejárta, éveket töltött Bécsben, Prágában, Barcelonában, de sokszor megfordult például Amszterdamban, Milánóban, Torinóban és Bukarestben is.
A konferencián munkatáraink is előadtak. Az alábbiakban Patonai Anikó Ágnes ismerteti előadását.

A szentendrei Ferenczy Múzeumi Központban 2024. december 2-án Stéger Ferenc és az opera világa címmel megrendezett nemzetközi konferencia meghívója. A kép forrása: Ferenczy Múzeumi Centrum

Stéger Ferenc 1852. április elsejével elszerződött a Nemzeti Színháztól, először Prágába, majd Bécsbe. Festetics Leó 1852. május 20-án lett a színház intendánsa és ezt a pozíciót két és fél évig töltötte be, ezt az időszakot folyamatos csatározások jellemezték. A Stéger Ferenc születésének 200. évfordulóján megrendezett konferencián elhangzott előadás arról szólt, hogy ezekben a vitában hogyan, milyen összefüggésekben használták fel Stéger nevét – ezeket a megnyilvánulásokat kiemelve ugyanis a Nemzeti Színház korabeli viszonyainak egy érdekes részletére láthatunk rá.

Festetics Leó. In: Rédey Tivadar: A Nemzeti Színház története 1. Az első félszázad, Budapest, Magyar Könyvbarátok, 1937. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Festetics nyilvánosságnak szánt közleményeit a Jókai Mór szerkesztésében megjelenő Délibáb című, főleg szépirodalmat tartalmazó „hivatalos színházi lapban” közölte, amely 1853. január 2-val indult és az 1854. február 19-én szűnt meg. A lap megszüntetését maga Jókai kérte.

„[A] Délibáb közönsége annyira megcsökkent, hogy ez évnegyedben a legmúlhatlanabb költségeket sem fedezi többé. Oka ennek hihetőleg a politicai lapok mindent absorbealo érdekességében lelhető, mellyek mellett illy világesemények által agitált korszakban belletristicus lapnak becsülettel megállani lehetetlen.”

Jókai Mór Festetics Leóhoz, Pest, 1854. febr. 7. – Kézirattár Levelestár

Délibáb: Nemzeti Színházi Lap, fel. szerk. Festetits Leó; szerk. Jókai Mór, 1. évf. 1.sz. (1853), Pest, Festetits Leó, 1853–1854. – Törzsgyűjtemény

A Délibáb cikkeire adott reakciók közül mennyiségük és rendszerességük miatt is kiemelkednek Császár Ferenc Divatcsarnokban 1853 júliusától és Fáncsy Lajos Cserháti álnéven a Pesti Naplóban 1854 júliusától publikált nyílt levelei.

Az újságírók Festetics intézkedéseit nyilvánosan bírálták, illetve a közvélemény és a nézők nevében is a legkülönfélébb elvárásokat támasztották vele szemben: kikből álljon a társulat, milyen legyen a műsor és így tovább. Festetics viszont mindezt alaptalan vádaskodásnak, személyes támadásnak, illetve a munkájába való illetlen beleszólásnak tartotta. A célja az volt, hogy minden körülmények között, változatos repertoárral zavartalanul biztosíthassa a színvonalas előadásokat, társulatban és bizonyos posztokban gondolkodott, a közönség és a sajtó viszont kedvenc énekeseit akarta, emellett megújított repertoárt kértek számon, mindezt lehetőleg annak elkerülésével, hogy az operaénekesek túlságosan nagy gázsit kapjanak. A problémák alapvető forrása tehát a pénzhiány, a Nemzeti Színház állandó anyagi gondjai voltak, és persze az opera és a prózai előadások egy fedél alá kényszerülése. Festetics hivatalba lépéséről a következőt írja a Délibábban:

„Örvendve tapasztalánk, miszerint a drámai személyzet legtöbb oldalról megfelel hatáskörének (…) Nem mondhatunk hasonlót azon állapotról, mellyben ide érkeztünkkor az operát találtuk. Magány énekeseink nagy része igen elevenen juttatá eszünkbe a népfelkelést, úgy hogy többeket a szerződött tagok közül kénytelenek voltunk okkal móddal rávenni, hogy ne lépjenek fel, intézetünket megalázó kudarctól féltve. Az énekkarok ellenben igen jól voltak betanulva, csupán a szükséges mennyiséget nélkülöztük bennök. A zenekar mind gondal válogatott művészekből volt szerkezve, kit közt több zeneszerző és concertvirtuóz. E kitűnőséget nagy részben Erkel s a két Dopplernek lehet köszönni.”

Nemzeti Színházi ügyek. Gróf Festetics Leótól II. In: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap, 1. évf. 3. sz. (1853. jan. 16.), 94–95. – Törzsgyűjtemény

Canzi Ágoston: Doppler Ferenc, Pest, 1853. Jelzet: KF 440 – Színháztörténeti és Zeneműtár grafikai gyűjtemény

1852. május végén, amikor Festetics hivatalba lépett, a közönség Stéger mellett már többeket nélkülözött az operatársulatból.
A Pesti Napló hasábjain közölt Cserháti levelekben 1854 júliusában ezt az időszakot így jellemzi a szerző (Fáncsy Lajos):

„Operánk, melyet mi egyébiránt csak a viszonyok hatalma által fenntartott mellékes dolognak tekintünk s csak ha munkásságát magyar eredeti dalműveknek szenteli, méltánylunk színházunknál; habár nem rég veszté is el a színvilágból a házasság édenébe visszavonult Hollósy Cornéliát, a külföld babérai és pénzére sóvárgott Stégert; egy Kaisert-Ernstné, Benza, Füredy, Kőszeghy, Rémy, Reszler sat. birtokában; a magas műveltségű jeles zeneszerző Erkel Fer.[enc] karnagy s a két Doppler karmesterek vezérlete alatti kitűnő zene- s a Bognár kormányzata alatti jeles énekkar által gyámolitva, s kitűnő külföldi vendégek által folytonos érdekességben tartva, jól és ügyesen fölhasználva, korántsem volt oly igen »népfölkelési had rendetlen állapotában«, minőnek azt a gróf a »Délibáb« szerint látni akaró, mintegy előre indokolván tervezett szerződéseit, melyek útján, e fiatal erőben levő had élére, csupa idegen művészrokkantakat (invalidusok) állított.”

Cserháti levelek nemzeti színházunk ügyében. III. In: Pesti Napló, 5. évf. 1302. sz. (1854. júl. 14.) – Törzsgyűjtemény

Festetics első intézkedéseinek egyikeként megpróbálta szerződtetni Hollósy Kornéliát és Stéger Ferencet, ám előbbi épp akkor ment férjhez, utóbbi pedig a színház kereteit meghaladó bért kért – ennek hiányában pedig nem akart többé Pesten fellépni.

„[Ő] ide Pestre többé soha nem akar szerződni; a minél még többet nyomott az általa föltételezett követelések sulya, mellynek megfelelni színházunk pénztári állapotja nem képes. Azon szerződést, mellyet jelenleg a bécsi carinth kapui színházzal kötött, csupán a legfényesebben segélyezett színházak bírhatják teljesíteni.”

Nemzeti színházi ügyek. Gróf Festetits Leótól III. In: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap, 1. évf. 5. sz. (1853. jan. 30.), 158. – Törzsgyűjtemény

A Budapesti Hírlap szerint viszont „túlbuzgó takarékosság”, hogy nem akarták Stégert jobban megfizetni. (1853. jún. 17., 743.)
És bár Stéger még Festetics hivatalba lépése előtt távozott, ennek felemlegetését az intendáns egyértelműen magára vette:

„Mulatságos eset, hogy még azért is a mostani szinigazgatóságnak kell szenvedni, hogy Stéger és Csillag Róza az egykori szinigazgatóság által elbocsátattak.”

Százegy újdonság. In: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap, 1. évf. 26. sz. (1853. jún. 26.), 837. – Törzsgyűjtemény

Festetics Leó és a sajtó egyre elmérgesedő viszonyában Stéger távozása sarkalatos ponttá vált, Stéger hiánya, jelen nem léte nem egyszerűen a színházról szóló közbeszéd része volt, hanem a közönség és a kritikusok az intendáns működésével szembeni ellenérzések egyik kifejezőeszköze, és viszont. Császár 1853. július 1-re dátumozott nyílt levelében írja:

„ (….) színigazgató vagy, s mint ilyennek, bármint szabadkozzál, megvan ős bűnöd, nem hajtani az időszaki sajtó kezelőinek tanácsára.”

Császár Ferenc: Nemzeti színház – Levél annak igazgatója gr. Festetics Leo úrhoz. Pest július 1., In: Divatcsarnok, 1. évf. 27. sz. (1853. július 3.), 517–521., 519. – Törzsgyűjtemény

Festetics válasza:

„De látom, már neked is van egy ősi bűnöd: mit sem találni jónak, mit saját házunknál bírunk, távozzék el tőlünk az, mit rossznak hiszünk, s más helyen félistennek kiáltják ki. – így történt Csillag Rózával, igy Stégerrel és Wolffal, kiket mind az időszaki sajtó kergetett el Pestről – hivatása szerint.”

Festetics Leó, Nemzeti Színház. Levél a „Divatcsarnok” szerkesztőjéhez, Császár Ferencz úrhoz. In: Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap, 2. évf. 3. sz. (1853. július 17.), 93. – Törzsgyűjtemény

Válaszul Császár Ferenc éppen a sajtó hatástalanságát panaszolja az általa szerkesztett Divatcsarnokban:

„Jó, hogy mikor ez úgynevezett »elkergetés« történt, nem volt kezemben ily közlöny, különben nekem is jutna a szemrehányásból. Igy többi pályatársainkra bízom kimosni magukat a nagy vádból. Helyettek – mivel irányomban mondatott ki a vád – csak annyit jegyzek meg, hogy nem hiszem – mert nem hihető – hogy a magyar időszaki sajtónak mostanában oly nagy hatása lehetne, mikép oly egyéniséget is, mint Stéger már nálunk volt, »elkergethetne« nemzeti színházunktól! Ezt, valld meg csak őszintén, Tenmagad sem hiszed, hanem szorultságodban már most minden bajt a szegény időszaki sajtó nyakára szeretnél tolni? holott ez, valamint jót nem igen tehet: úgy bizony roszat sem igen tesz, sőt meglehetősen hatás nélkül ír – színházi ügyekben is.”

Császár Ferenc, Nemzeti színház. III. Levél annak igazgatója gr. Festetics Leo úrhoz. Parád, aug. 12. In: Divatcsarnok, 1. évf. 43. sz. (1853. augusztus 28.), 851. – Törzsgyűjtemény

Ebben a helyzetben nem maradt más lehetőség, mint a vendégszereplések, azok között pedig megpróbálni Stégert pótolni. Ami a vendégszerepléseket illeti, Festetics intendatúrája alatt erre kétszer került sor. Először már 1852 júniusában, amely a frissen kinevezett gróf sikereként jelent meg a sajtóban.

A vendégszereplés fénypontja természetesen a június 7-én, a személyesen megjelenő Ferenc József tiszteletére rendezett díszelőadás volt, amelyen az Ilka és a huszártoborzót játszották. Ez az este kiugróan magas bevételt hozott a színháznak, azonban ez leginkább a császár személyének volt köszönhető. Két évvel később a Cserháti levelekben az első vendégjáték-sorozat már egy lesz Festetics elhibázott intézkedései közül: e szerint a gróf:

„Stégert alig egy pár hét múlva az intézettőli távozása után, roppant tiszteletdij mellett, épen oly jövedelmező időszakban hivta meg vendégül, melyben minden vendég díjazás nélkül is, tömött házakra számíthatott.”

Cserháti levelek nemzeti színházunk ügyében XI. In: Pesti Napló, 5. évf. 1317. sz. (1854. augusztus 1.) – Törzsgyűjtemény

A második vendégszereplés 1854 áprilisában volt, amely ezúttal is összefüggött a császárral: Ferenc József április 24-én kötött házasságot, az ez alkalomból tartott díszelőadáson A kunokat vitték színre. Festetics jegyzőkönyve szerint ennek a vendégszereplésnek az ötlete Stégertől származott: Franz Holding bécsi ügynökön keresztül ajánlkozott, konkrét fizetési igénnyel (250 ft-ot kért hat vagy hét előadásra), és amikor az intendáns a színház választmányi ülésén felolvasta az erről szóló levelet, azt tapssal fogadták a résztvevők. (Lásd Gróf Festetics Leo intendánsi jegyzőkönyve 1853 aprilis 1ső-től 1854 aprilis 1ső napjáig. Nemzeti Színház kötetes iratok 687. – Színháztörténeti és Zeneműtár)

A kritikusok véleménye már nem volt egyöntetűen pozitív, ami a Festeticshez való viszony szempontjából is érdekes: a Pesti Napló szerint Stéger nem énekelt szépen, hangjának csak ereje van, de kelleme nincs, de ennél is nagyobb felháborodást okozott, hogy a Lammermoori Lucia előadásában Lesniewska Lujza olaszul énekelt, így a kettőse a magyarul éneklő Stégerrel kifejezetten botrányos volt, mindez pedig az igazgató, vagyis Festetics hibája. Ugyanez a Pesti Napló három nappal később már nosztalgikusan emlékezik meg arról, amikor Stéger és Hollósy Kornélia is a színház szerződött tagja volt:

„Stéger úr éneke és mai fellépése felidézte bennünk azon szép esték emlékét midőn benne s Hollósynkban a nemzeti színház annyi élvet birt még, midőn a színpadunkon a magyar daloknak megvolt csalogánya s jeles énekese.”

Pesti Napló, 5. évf. 1236. sz. (1854. április 23.) – Törzsgyűjtemény

A Budapesti Hírlap írja az Ernaniról:

„A férfiszereplők közöl kedvelt vendégünk, Stéger mentett annyit a mennyit lehetett, (…) egypár pompás momentuma kárpótlás volt az egész estvéért, noha halk hangjait mind csak ködfátyolképekben élvezhettük, – nem tudjuk intra muros a légszesz – vagy extra muros feküdt-e ez észrevehető rekedtség oka?”

Budapesti Hírlap, 401. sz. (1854. április 23.) – Törzsgyűjtemény

A látszólag ártatlan megjegyzés a rekedtséget okozó légszeszre a színházi vezetőségnek tett odaszúrásként is olvasható.
Ami a pótlásra való törekvést illeti, eleinte Rémy Lajos volt, aki ezt a feladatot kapta, de Festetics 1852 júniusában nem szerződött vele újra.
A tárgyalt két és fél év során legtöbbször a következő énekesek léptek fel a korábban Stéger által alakított szerepekben: Reszler István, Mazzi József, Young Frigyes, Jekelfalussy Albert.
Az 1852 áprilisában a színházhoz szerződött Reszlerrel nem voltak maradéktalanul elégedettek.
Mazzit a Pesti Napló és a Budapesti Visszhang is „valódi nyereségnek” tartja, pozitív megítéléséhez az is hozzájárult, hogy már 1852. augusztus végén magyarul énekelt.
Young a Pesti Napló szerint:

„[O]peránkra nézve igen szerencsés szerzemény s ő a Stéger óriási erejű és terjelmű hangja által annyira elkapatott közönséget kétségkívül meg fogja győzni a felől, miszerint nem egyedül az erős, forceirozott hang teszi széppé és bájolóvá az éneket.”

Pesti Napló, 3. évf. 801. sz. (1852. nov. 9.) – Törzsgyűjtemény

Jekelfalussyt a Divatcsarnok hasábjain inkább szorgalmasnak, mint tehetségesnek tartják, de a Budapesti Hírlap pozitívan nyilatkozott róla, mint aki méltatlanul alulértékelt, és akit csak akkor fog megbecsülni a közönség, ha már külföldre szerződött. A Délibáb kritikusa Stéger méltó utódjának tartja, hiszen még a Stéger által generált túlzó elvárásoknak is megfelelt:

„Mindenki kíváncsian várta, hogy egy fiatal énekes, ki először lép színpadra, a hírhedt Próféta szerepét, milly merész öngyilkossággal fogja a közönség elé vezetni. E vágynak és várakozásnak tagadhatlanul némi amphitheatrumi szaga volt, noha másrészt nem hiányzottak ’meghittek’ kik a fiatal Próféta jelöltről legkedvezőbben nyilatkoztak, noha bálvánnyá petrificált Stéger-Próféta ezekre is bírt annyi behatással, miszerint biztosan csak középszerű sikert sem mertek jósolni (…) Jekelfalusy Albert, mintegy genie, ki nem próbál, hanem mer és győz, diadallal keresztül küzdte magát az aggályokon.”

Délibáb – Nemzeti Szinházi Lap, 1. évf. 7. sz. (1853. február 13.), 221. – Törzsgyűjtemény

Amikor a Pesti Napló szerzőit a bécsi Allgemeine Theaterzeitungban egy magyarországi levelező azzal vádolta meg, hogy a nem magyar nevű művészeket nem méltatják eléggé, mentségül, kissé zavaros érveléssel többek között Stéger német nevűségét hozzák fel példaként:

„[Í]me a német nevű Schodelné nekünk elfeledhetetlen. A német nevű Liebhardtot oly örömest látnánk szerződve. A német nevű Stéger után mindnyájan sóhajtozunk.”

Pesti Napló, 4. évf. 1001. sz. (1853. július 12.) – Törzsgyűjtemény

Barabás Miklós: Schodelné Klein Rozália Erkel Ferenc Bátori Mária című operájának címszerepében, Pest, 1843. Jelzet: KE 3.185 – Színháztörténeti és Zeneműtár grafikai gyűjtemény

A Stéger utáni sóhajtozás a Cserháti levelekben a Festetics intézkedései által fenntartott káros gyakorlatként szerepel:

„[az intendáns] legalább Stéger viszont fölléptetésével az utánai sóvárgásoknak új táplálékot nem adott volna, sőt az intézet szerződött tenoristáinak, erejükhöz mért alkalmazás által, némi becsültetést szerezhet vala, míg így drága pénzen szerzett eszközzel csökkenté becsöket”

Cserháti levelek nemzeti színházunk ügyében XI. In: Pesti Napló, 5. évf. 1317. sz. (1854. augusztus 1.) – Törzsgyűjtemény

A Cserháti levelek korábbi közlésében továbbá az szerepel, hogy maga Stéger is „sóvárgó”, mégpedig „a külföld babérai és pénzére”. Ld. Cserháti levelek nemzeti színházunk ügyében III. In: Pesti Napló, 5. évf. 1302. sz (1854. július 14.)
Vagyis maga Stéger és az a hatás, amelyet a közönségre gyakorol, a Cserháti levelekben egyfajta szimbóluma annak az anyagi, erkölcsi és művészeti hanyatlásnak, amely a Festetics-korszakot jellemzi.
Festetics Leó 1854 novemberében végül lemondott, Stéger Ferenc pedig csak 1873-ban szerződött vissza a Nemzeti Színházhoz.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Stéger Ferenc kéziratos naplója megtekinthető Copia szolgáltatásunkban.

komment

A Bella-versek

2025. február 26. 06:00 - nemzetikonyvtar

Adalékok Jókai Mór utolsó alkotói korszakához

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Jókai 200 kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolája 2025. február 17–19. között rendezte meg a Jókai 200 bicentenáriumi konferenciát, melyen munkatársaink is előadtak. Jókai a Copia adatbázisunkban elérhetővé vált kései szerelmes verseit Baranyai Laura, a Kézirattár munkatársa mutatta be.

A bicentenárium alkalmából Jókainak a Kézirattárban található autográf versei váltak most elérhetővé Kézirattárunk Copia felületén szabadon letölthető digitális felvételekkel és a hozzájuk csatolt metaadatokkal. A konferencián a felület mellett az ide felkerült művek egy különösen unikális részét igyekeztem minél átfogóbban bemutatni, ugyanis Jókai Mór életművének két kevésbé ismert szegmense a szerző költészete, valamint életének utolsó öt éve: a Grósz Bellával töltött házasságának időszaka.
A Copia az OSZK kéziratainak digitális tartalomszolgáltatása, ahol kultúrtörténeti jelentőségű, illetve a tudományos kutatást segítő dokumentumok válnak mindenki által elérhetővé. A felület megtervezésének célja az volt, hogy lehetőleg a Kézirattár összes dokumentumtípusának feldolgozására alkalmas adatbázis jöjjön létre, a különböző dokumentumcsoportokat egymástól elkülönítve, lehetőséget adva az összetett keresési műveletek elvégzésére is. Az ide felkerülő kéziratok több szempontból is kiemelkedő fontossággal bírnak: a felület egyrészt állományvédelmi szempontból jelentős, hiszen a felkerült képanyag jól használható, a felvételek nagyíthatók, sok esetben így már nem lesz szüksége a kutatóknak az eredeti autográfok kézbevételére. Másrészt ezek a dokumentumok remekül hasznosíthatók lehetnek az oktatásban is például kutatómunkák, nagyobb projektek során.

Jókai A Konyha című versének kézirata a Copia adatbázis oldalán

A bevezetésben is említett, Jókai életművét tekintve két halmaz metszéspontján áll egy 60 verset magába foglaló, többségében kiadatlan verseket tartalmazó és alig kutatott szövegkorpusz: Jókai Mór Bellához, vagy róla írott versei, melyek Kézirattárunkban találhatók meg egy kötetbe fűzve, Quart. Hung. 2029. jelzet alatt. Az író és a fiatal színésznő 1899. szeptember 16-án kötöttek házasságot és éltek együtt rövid öt évig, Jókai haláláig. Erről az időszakról több visszaemlékezés is született, amelyek között vannak ugyan eltérések, de az bizonyos, hogy az író családja és szűkebb rokonsága – leginkább Fesztyék és az unokahúg, Jókai Jolán férjével, Hegedűs Sándorral – igyekezett megakadályozni a házasságot. Az esküvő az olvasók és a széles közvélemény soraiban skandalumnak és szenzációnak számított, hiszen a nemzet egyik, ha nem a legolvasottabb írója egy nála 54 évvel fiatalabb, zsidó származású, kezdő színésznőt vett feleségül – hogy a botránkozó megszólalások tónusát idézzük. Csakhogy a viszontagságok sora nem ért véget a házassággal: Bella személyét a nyilvánosság felé gyakorlatilag rosszakaróinak pletykái tartották a köztudatban. Jókai családtagjainak részéről jóformán kizárólagosan rágalmak maradtak fent vele kapcsolatban. Jókai a véget nem érő intrikák miatt szakított családjával és Bellát jelölte ki egyedüli örökösének: döntése miatt viszont Jókai Róza pert indított a végrendelet érvénytelenné nyilvánítása érdekében, bízva abban, hogy ezzel ő válik a vagyon és jogdíjak örökösévé. A húszas években a pereskedések lezárásaként Bella 150 millió koronával fizette ki az író fogadott lányát, s ezzel véglegesen kiváltotta a pereskedő családtól a Jókai-örökséget. A hagyaték része volt az előadás fő tárgyát képező korpusz is, melyet a Magyar Állam vásárolt meg Nagy Bellától 1911-ben a Nemzeti Múzeum részére.

Jókai Mór és Nagy Bella. A kép forrása: Bárdos József: Késő romantika. In: Irodalmi Jelen, 2022. június. 23.

A Belláról szóló, nagyrészt kiadatlan Jókai-írások mutatnak ugyan változatosságot a fókuszpontokat illetően, de közös jellemzőjük, hogy a szerző kifejezetten eszményíti feleségét, abszolút ideálalakot teremtve. Ez viszont szöges ellentétben áll azzal a Bella-képpel, amelyet az író halála után a hagyatéki perek kapcsán az író családja láttatott róla, így tehát a versek – utólagos olvasatban – mintegy védőbeszédként hatnak. A versek kis hányada már Jókai életében is ismert volt, halála után pedig vitaalapként szolgáltak Bella személye, illetve kapcsolatuk megítélésekor: Jókai halála után a Fényes László – akit az első magyar oknyomozó újságíróként emlegetnek – és Vészi József – író, országgyűlési képviselő és a család barátja – több esetben is érvelésük bázisául használták fel ezeket a kettejük között kialakult konfliktusban. Fényes László Jókaiék egykori cselédeinek, közvetlen környezetének, illetve ismerőseiknek Bella-ellenes „tanúvallomásait” – amelyek hitelessége nehezen bizonyítható minden kétséget kizáróan – összegyűjtve kiadta pamfletjét, melyre Vészi József már ennek megjelenése előtt reagált. Ez volt a Hiénák Jókai sírján. Válasz egy pamfletre című röpirat, melyben több verset is értelmez a hagyatékból – ezeket igyekezett a Bella és Jókai közti harmonikus kapcsolat bizonyítékául bemutatni, míg Fényes szerint a verseket Bella erőszakkal íratta férjével.

Fényes László: Jókai Mór utolsó évei körül. Válasz Vészi Józsefnek, Budapest, Lipinszky Ny., 1904. – Törzsgyűjtemény (Kézirattári jelzet: Fol. Hung. 1393)

Fényes állításával szemben érdemes bevonni a kontextus megítélésébe azt, hogy a kötetben szereplő 60 vers közül Jókai csupán 9 írását adatta ki még életében – márpedig, ha Jókai akár önszántából, akár külső nyomás hatására saját boldogtalanságát elfedni szándékozott, miért nem adta ki több versét? A Bellával kötött házassága után valóban visszaesett ugyan a Jókai-művek iránti kereslet, de továbbra is olyan pozícióban maradt, melyben megtehette volna, hogy, ha nem is az összes, de mindenképpen több versét küldi nyomdába. A kilenc vers csaknem mindegyikére jellemző, hogy valamilyen eseményhez, alkalomhoz rendelhetők: évfordulók, születésnapok, haláleset kapcsán születtek. Ezzel szemben az „otthon maradt” művek esetén már leginkább bensőséges, személyes hangulatban magasztalja ifjú feleségét, illetve több esetben is bevonja a szövegekbe a külvilág őket érintő támadásait.
Meglátásom szerint Fényes László és Jókaiék számos ellenlábasával, az általuk terjesztett ítélettel szemben Jókai és Bella kapcsolatának, illetve Bella személyének megítélésekor mindenképpen célszerű figyelembe venni a korpusz bizonyos jellegzetességeit: a nagy arányban kiadatlanul maradt verseket, a kiadott és kiadatlan művek közti különbségeket, illetve a többszöri reflektálást a család és közvélemény megítélésére Bella képének tudatos magasztalása mellett. Úgy gondolom, ezek sokkal inkább egy harmonikus kapcsolatra utalnak, semmint „erőszak és terrorizmus útján íratott” szövegekre. Ezek az írások egyrészt Jókai irodalmi hagyatékának unikális részét képezik, másrészt fontos adalékkal szolgálnak a szerző utolsó alkotói korszakához – a Copián való szabad hozzáférhetőség pedig lehetőséget biztosít, hogy bárki közelebbről is megismerje az életmű ezen fejezetét is.

Baranyai Laura (Kézirattár)

Felhasznált irodalom:

Fényes László: Jókai Mór utolsó évei. Tanu-vallomások, Budapest, Lipinszky Nyomda, 1904.
Fényes László: Jókai Mór utolsó évei körül. Válasz Vészi Józsefnek, Budapest, Lipinszky Nyomda, 1904.
Vészi József: Hiénák Jókai sirján. Válasz egy pamfletre, Budapest, Révai-Salamon Nyomda, 1904.

komment

Címkék: konferencia jókai mór vészi józsef hegedűs sándor konferenciabeszámoló jókai róza fényes lászló konferenciaelőadás copia adatbázis baranyai laura nagy bella jókai jolán jókai-bicentenárium jókai 200 jókai 200 bicentenáriumi konferencia

Betekintés Jókai Gazda Kertjébe

2025. február 25. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Digitális Bölcsészeti Központ virtuális kertrekonstrukciója

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Jókai 200 kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolája 2025. február 17–19. között rendezte meg a Jókai 200 bicentenáriumi konferenciát, melyen munkatársaink is előadtak. A Jókai Gazda Kertje projekt koncepcióját Szentkereszti Máté, a Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztályának (botanika)történész és digitális filológus munkatársa mutatta be.

Jókai Mór a nagy történelmi regények mestereként él a köztudatban. Ezekben is, ahogy gigászi életművének megannyi más alkotásában rendre megjelenik a részletes tájleírás s érzelmes viszonya a természettel. A konferencia előadói – akik közül sokan évek, évtizedek óta kutatják a Jókai Mór néven ismert roppant izgalmas elme világát – és az irodalommal foglalkozó szakmai közösség számára is alapvető tény, hogy az ünnepelt szenvedélyes kertész volt. A nagyközönség előtt azonban kevésbé ismert Jókai Gazda. Márpedig Jókai Mór megértésében, mai napig releváns szépirodalmi és tudományos gondolatainak átadásában kertészgazda énjének feltérképezése elkerülhetetlen. Ehhez a már egyébként évek óta zajló diskurzushoz kíván projektünk is hozzátenni a maga eszközeivel.
A kert egy az emberi kéz által formált természetes élettér: növények és állatok lakhelye. Számtalan fogalom, eszme és érzet társul hozzá. Ezen társítások, gondolatok csokra rendre változik, miközben változatlanul egy olyan ember alakította természetes metafizikai és fizikai térhez tartozik, ahol a tudomány, a művészet és a mindennapok világa találkozik egymással. Éppen ezért a svábhegyi kert történeti rekonstruálása a virtuális térben képekkel, tárgyakkal, írott szövegekkel s hanganyagokkal alkalmas Jókai botanofil, természettudományokban jártas természetbarát karakterének bemutatására, továbbá a tudomány és a művészet szoros összhangjára felhívni a figyelmet. Célunk tehát egy tudományos, filológiai és forráskritikai kutatómunkára épülő ismeretterjesztő, oktató multimédiás tér kialakítása, amely egyaránt nyitott kutatók, laikusok, idősek és fiatalok, természetbarátok és irodalomfogyasztók számára. Sőt azt reméljük, hogy Jókai és a kortársak növényekkel való kapcsolatának párhuzamos bemutatásával egyfelől érthetővé és szerethetővé válnak a polihisztor írófejedelem természetleírásai, másfelől el- vagy visszavezethetik a látogatókat a természet és a szépirodalom világába.
A projekt kezdeti fázisában tart, így a konferencián az alapkoncepciót és az irányelveket ismertettük. A kertfeltárás forrásai az OSZK és az MTA Kézirattárában található növénylisták, amelyekből a fajnevek és a növények kertben való hozzávetőleges elhelyezkedése is kiolvasható. Mindezt kiegészítve a Kertészgazdászati jegyzetekkel (1896) és Jókai kertészeti tárgyú írásaival, továbbá egyéb visszaemlékezésekből származó információkkal, történetileg hiteles rekonstrukció válik elérhetővé.
Maga a vizualizáció három szerkezeti egységből áll: a Kertből, a Lakóházból és a Présházból. Ennek kétdimenziós alapját a Pest-Buda 1867 és 1873 között készült kataszteri térképe nyomán László Zoltán grafikus kollégánk által rajzolt térkép jelenti.
A Kertben Jókai növényeit minden egyes évszakban az ő illusztrációi keltik életre egységes, 19. századot idéző, de a fiataloknak a képregényekből és videojátékokból ismert stílusjegyekkel kialakított környezetben. Minden évszakban más-más jellegű információcsoport kapcsolódik az egyes növényfajokhoz. Tavasszal Flóra, a tavasz és a virágok istennője, az adott faj alapvető növénytani ismertetőjegyeit és Jókai könyvtárában lévő botanikai munkákban rejlő ismereteket osztja meg. Nyáron Pomona, a gyümölcsös ligetek istennője a termésekről, gyümölcsökről nem csupán általános jellemzőket közöl, hanem az egyetemes kultúrtörténetben a növényhez és terméséhez kapcsolódó szimbólumokat, jelentéstársításokat, a magyar művelődéstörténetben felbukkanó motívumokat, történeteket, hiedelmeket, szokásokat mutat be. Ősszel Jókai Gazda egyfelől kertészeti tudásába enged bepillantást, s idézi kertészeti írásait a fajokhoz kapcsolódóan, másfelől szépirodalmi műveinek vonatkozó részeit is feltárja. A tél pedig egyfajta tudástárként működve tágabb kitekintést nyújt, és a másik három évszaknál elhangzottakat magyarázza, részletezi.
A Lakóház szobáiban egyfelől Jókai Gazda kertészkedéshez, mezőgazdálkodáshoz és étkezéshez kapcsolódó személyes, valamint korának tárgyai kerülnek bemutatásra, másfelől egyéb a kertészkedéshez, termésfeldolgozáshoz, gasztronómiához kapcsolódó érdekességek jelennek meg, mint például korabeli receptek. A Présházban a tervek szerint a kertrekonstrukció háromdimenziós (360°-os), vagy kiterjesztett valóság (AR) alapú verziója lesz elérhető. Emellett a Mesterséges Intelligencia által készített képek és a hozzájuk felhasznált grafikák, fotográfiák kerülnek kiállításra.
A szöveges információkat, idézeteket ábrák, képzőművészeti alkotások és botanikai illusztrációk színesítik a teljes vizualizációban. Az idézet szövegrészek összekapcsolódnak az OSZK rendelkezésre álló adatbázisaival, mint például a MEK-kel, a Hangtárral vagy a DKA-val. A DBK platformján, a dHUplán pedig annotált digitális szövegkiadást készítünk a Kertészgazdászati jegyzetekből és a fő forrásként kezelt, már említett növénylistákról. Ezek szintúgy összeköttetésben állnak majd a vizualizációval, mint az adatbázisok. Terveink szerint az MNMKK tagintézményekkel is együtt tudunk működni, és az ő szolgáltatásaikra, feldolgozásaikra is hivatkozunk, ahogyan a nemrég publikussá vált Jókai 200 szabadon műtárgyaira is. Az előadásra kapott pozitív és konstruktív visszajelzések alapján megindulhat a párbeszéd, amely kölcsönösen tudja a kereszthivatkozásokkal népszerűsíteni az egyes tagintézmények projektjeit, szolgáltatásait.
Rózsafalvi Zsuzsanna szekcióelnökkel, Jókai tudományos munkásságának, köztük kertészeti működésének szakértőjével egyetértve valóban hosszú út áll még előttünk, a feladat nagy. Bízunk benne, hogy az elkészült Kert olyan tudományos igényességgel és módszerességgel alkotott érdekfeszítő és élményközpontú produktum lesz, amely Jókai Gazdának méltó módon állít emléket, s a széles közönség is örömét leli benne.

Szentkereszti Máté
(Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

komment

Címkék: konferencia jókai mór botanika lászló zoltán czékmány anna kézirattár konferenciabeszámoló rózsafalvi zsuzsanna konferenciaelőadás digitális filológiai és webarchiválási osztály visky ákos szentkereszti máté jókai-bicentenárium parádi andrea kertművlés virtuális kertrekonstrukció jókai 200 jókai 200 bicentenáriumi konferencia

„Csukás István nemzedékeket gyúrt ki a képzelet tornaóráin”

2025. február 24. 06:00 - nemzetikonyvtar

Az író halálának ötödik évfordulóján a rá emlékező nekrológokból közlünk válogatást

„Generációk nőttek fel a meséin. Életének 84. évében elhunyt Csukás István Kossuth-díjas költő, író, akinek meséin, televízióban is bemutatott rajzfilmjein generációk nőttek fel. Neki köszönhetjük többek között a Süsü, a sárkányt, a Mirr-Murr kandúr kalandjait, a Pom Pom meséit és A nagy ho-ho-horgászt is.
Csukás István az 1960-as évek közepén Kormos István biztatására fordult a gyermekirodalom felé. Verseskötetei mellett egyre-másra jelentek meg gyermekregényei, mesekönyvei. (…) Az ifjúsági irodalomért nemcsak a könyvkiadásban tevékenykedett, hanem a gyermeklapok szerkesztésében is részt vállalt. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapta a fesztivál nagydíját és az Év Legjobb Gyermekfilmje címet. A nyarakat Balatonszárszón töltötte, a balatoni település díszpolgárává is fogadta. Mindig szeretettel beszélt a helyiekről és a nyaralótulajdonosokról, akik páholyjegyeket árultak, és az ebből származó bevételből megnyithatta kapuit a Csukás Színház, mely hatalmas népszerűség mellett szórakoztatja a gyermekközönséget. A Csukás Színház sikere abban áll, hogy különös csodát művel: kilenc éve csábítja el a gyerekeket a képernyő elől, s nemcsak a kicsik, hanem a felnőttek is boldogabban nézik az itt bemutatott produkciókat, mint a televíziót. Csukás Istvánt, a Kossuth- és Prima Primissima díjas írót 2013-ban a Somogyi Hírlap szerkesztősége az év somogyi emberének választotta. Csukás István nyolcvan felett sem pihent, forgatókönyveket írt, színházak játsszák darabjait.”

MW: Generációk nőttek fel meséin: Az ország jobbik fele ismerte és szerette – elhunyt Csukás István meseíró. In: Kelet Magyarország, [Nyíregyháza], 77. évf. 47. sz. (2020. február 25.), 12. – Törzsgyűjtemény

Bodrogi Gyula és a híres egyfejű, Süsü

„Mi minden fog hiányozni nekünk! A lesből támadó szárítókötél, a madárvédő golyókapkodó, az órarugó-gerincű felpattanó, a szomorú szamovár (melyet még talán Kassák hajított el), a híres egyfejű, a papucs orráról a pamutbojt. Mégsem fognak hiányozni, mert nem létezik, hogy Csukás István lényei és szavai, mint régen a lápi lidérc, »ki ne elevenedjenek« a nyelviképi valóságból, megborzolva ma születők és a régebben születettek kobakját. Szeretjük a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, minden csokoládét, amit csak készítenek a világon. Csukás Pista óta verbálisan a nem édesszájúak is. Csokoládékedvelők és -nemkedvelők visszatalálnak nemzeti totemmadarunkhoz, Gombóc Artúrhoz. Ő a túlsúlyos magyar testvér, a sebzett lábú gólya, a vízumkényszerrel nyomorított állampolgár, aki nem tud elrepülni Kaliforniába, sem Horvátországba, groteszk módon itt marad tehát, és bánatában még több csokit eszik. Csukás István nemzedékeket gyúrt ki a képzelet tornaóráin. Nem azért tanított, mert nem tudta csinálni (aki tanítani sem tudja, az a tornatanár, mondta Woody Allen). Inkább azzal tanított, ahogy csinálta, ahogy formálta, kanyarította a mesét, a valóságot. Neki köszönhetően tudjuk, hogy nemcsak az vagy, akinek leírnak és törzskönyveznek (átlagos kinézetű, közepes termetű, különös ismertetőjel nélküli, blabla...), nemcsak az, amit megeszel (tíz deka párizsi, tizenhárom maradhat?), hanem mindaz, ami lehetnél, amire legvérmesebb álmaidban is félve gondolsz. Azzal vagyok teljes ember, amivé a képzeletem, vágyam, emlékezetem tehet. Teuton lovag vagyok és Hanyi Istók, láthatatlan ember és látható jövedelem, fejedelem és koldus, Lúdas és Döbrögi, hamvas Rómeó és lemart III. Richárd, minden, ami nagyszerű, szép, nemes, és minden, ami ijesztő, rettenetes és szokatlan. Csukás megtanított, hogy ne sikáljuk ingyombingyom tündérkisasszonyosra a világot, hogy ne nyomjunk minden sárkány pofájába leheletillatosítót, ne sminkeljünk topmodellé minden banyát, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az a gonosz, aki annak látszik. És ne feledjük, hogy a most távozó Csukás Pista nemcsak zseniális gyermekirodalmat hagy ránk, hanem nukleáris horderejű kortárs költészeti életművet is, olyan hangütést, mely megismételhetetlen és a legjelentősebbekéhez mérhető. »Vad versenyfutás a bőröm alatt, / legelöl merészen a szív halad« – versei húsbavágók, tekintetköszörülők, képzeletrobbantók. »Isten kioltott nyelve vagyok« – mondja érzékletesen, pimaszul és megrendítően. »Egyszerre voltam nő és férfi, / növény is, ásvány is és isten-sziluett, / az idő markában szunnyadva / bátran végigképzeltem minden életet.« És végig is érezte, végig is szenvedte, végig is ámulta, végig is dühöngte. Lüktetően eleven, harsány és sodró látleleteket varázsol elénk. Akad agyat zsongító piaci orrbeszámoló, őrjítően édes nyári szeretkezések, bánat ellen receptre felírt bogáncsos pofájú kutyahűség, éhgyomorra megevett nyarak, bevásárlószatyros albatroszok, semmibe nyúló libikókák.”

Lackfi János: Friss életmű, friss gyász: Nekrológ Csukás István halálára. In: 168 óra, 32. évf. 9. sz. (2020. február 27.), 64. – Törzsgyűjtemény

Csukás István: Összegyűjtött versek, Szeged, Könyvmolyképző K., 2015. Borító – Törzsgyűjtemény

„Ha nem is ismerjük személyesen, családtag volt. Bensőséges terekben, helyzetekben vannak jelen történetei és alakjai: gyerekszobában, esti mesénél. Csukás István az ártatlanság szerzője. Egészen csodálatos az, ha valaki egy érvényes – vagyis nem süketen és vakon – végigcsinált életút során nem keseredik meg, ellenben szert tesz a megértő, megbocsátó, bölcs derűre. És mivel ismeri a dolgok helyét és idejét, pontosan tudja, hogy mindenki másnak is erre a derűre van szüksége. Különösen a gyerekeknek. Meséiben nem volt helye posztmodern, intertextuális tripla csavaroknak, rejtett szarkasztikáknak, keserű titkoknak. Boldog, ártatlan gyermekkorunk kibélelésében Csukás István komoly szerepet vállalt. (…) Süsüvel, aki egyfejűként éli világát, és vidám lelkét senki se érti, a Nagy Ho-ho-ho-horgásszal, aki soha nem fog halat, Pom Pommal, aki bámulatosan tudja változtatni az alakját, vagy a legkisebb Ugrifülessel, aki milyen okos, milyen ügyes. Kedves, ártatlan, abszurd világok ezek, és Csukás István képes volt arra, amire kevesek: úgy tudta figuráit és történeteit izgalmassá tenni, hogy a konfliktus, a dráma sosem volt sötét. Soha egy gyermeknek sem volt álmatlan éjszakája, mert aggódott, hogy Főkukacot megeszik a halak. A halak miatt meg aztán pláne. Mégis figyeltünk, nevettünk, mert ártatlanságában is érdekes, egyszerűségében is fordulatos és főleg vicces volt a mese. A Süsü Sárkányfűárusa a világ meseirodalmának egyik legaranyosabb ellenlábasa, pedig a Sárkányellátó Vállalat (Sárkányfűárus próbál félelmetes sárkányt faragni a vajszívű Süsüből, hogy ne menjen tönkre az üzlet) története nem nélkülöz némi társadalomkritikai mellékzöngét, még sincs a dolog túlgondolva. Felnőtt fejjel is nagyot lehet nevetni, mikor a Sárkányfűárus nézőt toboroz Süsü, a rettentő produkciójára: »Ülőhely, állóhely egyforma!« Fantasztikus írói arányérzék kell ahhoz, hogy valaki ne is váljon unalmassá, és ne is lépjen ki az ártatlan gyermekvilág maga teremtette keretei közül. No meg a fent említett bölcs derű és életszeretet. Csukás István 2011-ben így töprengett Süsü kapcsán: »Meghatottan, de azért vidáman nézek utána, minden teremtményem közül ő az egyik legkedvesebb, sokáig hordtam a fejemben, míg megszületett s most íme, jár, beszél és énekel! Ne tessék mosolyogni, ez nem klinikai eset, ez teljesen normális és természetes írói agyműködés. És emberi is, mert hiszen benne van életem része, plusz a lelkem, plusz a rengeteg papír és magányos óra, de nem panaszkodom, én választottam ezt a mesterséget minden örömével, kínjával! S milyen az ember, a kínokat elfelejti, s marad az öröm, az alkotás öröme, a munka öröme, kell is ez az egészséges felejtés s pici diadal, hogy elviseljem a fáradtságot, mert most olyan vagyok, mint egy kifacsart citrom. De összességében egy boldog citrom, s többet nem is kell tudni az íróról. « Olyan ember ír így, aki nem a saját személyét, hanem a szolgálatot helyezi előtérbe. Ugyanitt arról is beszélt, hogy a védtelen, világot megismerni s világban helyét keresni kezdő gyermek megismerési útjában közreműködni milyen hatalmas felelősség. Olyan ember ír így, aki vállalta ezt a felelősséget, vállalta ezt a szolgálatot: ő lett a mi bölcs, kedves, derűs mesemondónk.”

Juhász Kristóf: Bölcs, derűs mesemondónk: Elhunyt Csukás István Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze. In: Magyar Nemzet, 83. évf. 47. sz. (2020. február 25.), 18. – Törzsgyűjtemény

Képkocka a Süsü, a sárkány című televíziós bábfilmsorozatból. A kép forrása Horváth Bálint: Alig győzött új mesehősöket kitalálni – Csukás István gyerekfilmjei In: Filmhu, a magyar film központi oldala, 2020. 03. 22.

„Kormos István terelte gyermekírói pályára Csukás Istvánt, amikor megrendelt tőle egy mesekönyvet. Azóta felfelé szállt a karrierje. A televízió nagyban hozzájárult a sikerhez, mivel sorra rendelte a meséket, amit a közönség megszeretett. Meséiben meghatározó a humor.
Idézet az írótól: »Ami az én derűmet illeti, az elszánás. Én egyszer elhatároztam magamat, és azóta lehetőleg csak derűs, életvidám meséket próbálok írni. Annyi életörömet kell belegyömöszölni a gyerek fejébe, amennyit csak lehet, hogy 45-50 éves koráig kibírja valahogy.«”

Tóthné Szűcs Éva: Csukás István meséinek éltető humora, [Győr], [Palatia], 1999, 55–60. – Törzsgyűjtemény

Csukás István: Oriza-Triznyák. Mirr-Murr kalandjaiból, [Foky Ottó bábfotóival], Budapest, Móra, 1977. Borító – Törzsgyűjtemény

„»Számomra egy cél volt, amikor elkezdtem gyerekeknek írni, hogy derűs hangon szólaljak meg. A gyerekekbe annyi életörömöt kell belegyömöszölni, amennyi beléjük fér. Az élet, ami utána következik, már úgysem lesz feltétlenül vidám« – fogalmazott korábban a Magyar Hírlapnak Csukás István. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, József Attila- és Kossuth-díjas költőt, számos népszerű gyermekmese íróját hétfőn nyolcvanhárom éves korában érte a halál. Csukás István 1936. április 2-án látta meg a napvilágot Kisújszálláson, egy kovácsmester fiaként. Lapunknak ezzel kapcsolatban arról beszélt, szerencsésnek érezte magát, hogy egy kovácsműhely udvarába született, az ott megforduló emberek történetein keresztül ugyanis »élő meséket« hallhatott. Születésnapja egy napra esett a dán meseíróéval, Hans Christian Andersenével. E tény szimbolikus jelentőségét később gyakran hangoztatta. A háborút követően hegedűművésznek készült, az érettségit egy békéstarhosi zeneiskolában tette le. Tehetsége ellenére jogi egyetemre felvételizett, később pedig bölcsészkarra is beiratkozott. Tizenhét éves korában már tudta, hogy költészettel szeretne foglalkozni. »A hegedülés is művészet, de interpretálás. (...) A versírás pedig alkotás. Bennem az alkotói tevékenység volt az erősebb, ezért akartam minél messzebb kerülni a zenétől« – mesélte az interjúban. Életében a döntő fordulatot az hozta, amikor a Magyar Rádió egy diákköltők részére meghirdetett pályázatán verseivel elnyerte az első díjat. A Hungária Kávéház törzstagjaként megismerkedhetett az irodalmi élet kiemelt szereplőivel, mások mellett Vas Istvánnal, Weöres Sándorral, Csurka Istvánnal, Réz Pállal, Déry Tiborral és Abody Bélával. Kormos István költő biztatására kezdett gyermekirodalommal foglalkozni. (…) »A jó mese nem sokban különbözik a jó verstől, mindkettő elemelkedik a földtől és felrepül, és mindkettőt legalább akkora erőfeszítéssel, koncentrációval, ihlettel kell írni« – mondta a Magyar Hírlapnak. Felnőtteknek írott alkotásait a szakma éppúgy elismerte, ahogy gyermekeknek szóló műveit is. A hollywoodi X. Televíziós Fesztiválon, 1977-ben elnyerte az Év Legjobb Gyermekfilmje díját, de nem utazhatott ki átvenni az elismerést. Többek közt kétszer kapta meg a József Attila-díjat, 1977-ben és 1987-ben, 1999-ben pedig »magas színvonalú költészetéért, közvetlen szavú, ember- és természetszeretetre nevelő műveiért és a kortárs gyermekirodalom megújításáért« Kossuth-díjjal is elismerték. Prima Primissima díjat kapott 2011-ben, és ugyanebben az évben Budapest díszpolgára lett. Csukás Istvánt az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti, akárcsak a közmédia, ahol a hírre reagálva művész alkotásaiból készült műsorokat sugároztak tegnap este. Pályatársai, barátai, tisztelői megrendülten búcsúztak az írótól, köztük Balog Zoltán, az EMMI volt minisztere, Mikó István és Bodrogi Gyula is, akinek hangját Süsünek köszönhetően egy ország ismeri. A nemzet színésze így emlékezett: „Csukás István figurái és kalandjaik egyszerűen belemosódnak az emberi lelkekbe, kitörölhetetlenül. (...) Meselélek volt, egy igazi csuda, mindig mosolygott.”

Varga Bence: Elhunyt Csukás István. In: Magyar Hírlap, [Budapest], 53. évf. 47. sz. (2020. február 25.), 13. – Törzsgyűjtemény

Csukás István: Szegény Gombóc Artúr Pom-Pom meséi, Sajdik Ferenc illusztrációival, Budapest, Móra, 1979. Borító – Törzsgyűjtemény

„Irigylem az angyalokat a mennyben, mert Csukás István már nekik mesél. Őket vidítja fel mérhetetlen derűje. Mi pedig, a sok-sok volt, jelenlegi és jövőbeni Picur hiába keressük iskola után Pom Pomot azon a bizonyos faágon, már nem vár ránk. Egy kicsit mindannyian árvábbak lettünk nélküle. »Meghalt és itt hagyott minket magunkra« – jutnak eszembe Kosztolányi sorai, ahogy a számat lefelé görbíti a sírás és az önző gondolat, hogy mi lesz az én születendő gyermekeimmel Csukás István meséi nélkül? Aztán gyorsan el is szégyellem magam, hiszen ő egész életét nemcsak meseíróként, hanem költőként is - arra tette fel, hogy vidámságot és örömöt adjon, elsősorban a gyerekeknek, de a felnőtteknek is.

Sárdi Krisztina: Égi mese. In: Magyar Hírlap, [Budapest], 53. évf. 47. sz. (2020. február 25.), 13. – Törzsgyűjtemény

Nagy Béla (MNMKK OSZK Országos Idegennyelvű Könyvtár
Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom:

Tóthné Szűcs Éva: Csukás István meséinek éltető humora, [Győr], [Palatia], 1999, 55–60.
Ducza Lajos: Örökké él, amit láttam. Visszaemlékezések Csukás Istvánról, [Kisújszállás], [Önkormányzat], 2022.
Marton Mária: Az öröm ujjhegyén Csukás Istvánnal, [Szeged], [Könyvmolyképző], 2009.
MW: Generációk nőttek fel meséin: Az ország jobbik fele ismerte és szerette – elhunyt Csukás István meseíró. In: Kelet Magyarország, [Nyíregyháza], 77. évf. 47. sz. (2020. február 25.), 12.
Lackfi János: Friss életmű, friss gyász: Nekrológ Csukás István halálára. In: 168 Óra, 32. évf. 9. sz. (2020. február 27.), 64.
Juhász Kristóf: Bölcs, derűs mesemondónk: Elhunyt Csukás István Kossuth-díjas költő, író, a Nemzet Művésze. In: Magyar Nemzet, 83. évf. 47. sz. (2020. február 25.), 18.
Varga Bence: Elhunyt Csukás István. In: Magyar Hírlap, [Budapest], 53. évf., 47. sz. (2020. február 25.), 13.
Sárdi Krisztina: Égi mese. In: Magyar Hírlap, [Budapest], 53. évf. 47. sz. (2020. február 25.), 13.

komment

Címkék: nekrológ bodrogi gyula lackfi jános csukás istván sajdik ferenc országos idegennyelvű könyvtár juhász kristóf foky ottó nagy béla horváth bálint varga bence marton mária tóthné szűcs éva ducza lajos sárdi krisztina