„A korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték […] mások rafinált stílművészként, az »írók írójaként« méltányolták”. Negyedik rész

2022. január 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 éve született Mikszáth Kálmán

Manapság nagy divatja van az utazásnak. Sokan el sem tudják képzelni, hogy szabadidejükben ne utazzanak valahova. Lehetőleg minél szebb, egzotikusabb tájakra, vidékekre. Vannak, akik eleve olyan munkát vállalnak, amely együtt jár az utazással. A természet szeretete is nagyon felértékelődött. A városok zaja, forgataga és bűzös levegője egyre több embert hajt ki az erdőkbe, mezőkre, hegyekbe, völgyekbe. Oda ahol csendet, nyugalmat és jó levegőt találhatnak. Bejárt és megjelölt túraútvonalak alakultak ki, ahol a túrázók keresztül-kasul bekószálhatják a fák susogásától és madárfüttytől zengő erdőket, a színes virágok tarkálta réteket, a tiszta és friss illatot árasztó vizek partjait. Vannak olyan természetrajongók, akik szinte megszállottan keresik a minél elhagyatottabb, emberi kéz által alig, vagy egyáltalán nem érintett tájakat. Az érintetlen természetben élő, a vadont tenyerükként ismerő emberek egy félrevonult, számkivetett társadalmi réteg képviselőiből egyszerre váltak csodáltakká és tiszteltekké. Könyvek, filmek tucatjainak főszereplői az olyan karakterek, mint az afrikai őserdők „fehér majma”, Tarzan, a Kis-Balaton mocsárvilága által körülvett Tüskevárban élő Matula bácsi, vagy a vad kutyákat egyetlen mozdulattal lecsillapítani képes ausztrál vadonfi, Krokodil Dundee. Ezek az emberek olyan környezetben élik mindennapjaikat, amikről egy mai átlagember legfeljebb csak ábrándozni tud. Azonban voltak idők, amikor az érintetlen vadon teljesen mást jelentett egy átlagember számára idilli ábrándozásnál. A magyar Alföldön a folyamszabályozások és mocsárlecsapolások előtt a táj alkalmasint hasonlóan veszélyes vadont jelentett, mint a Tarzan által uralt afrikai dzsungel. Ha valaki este nem ért idejében oda, ahová reggel elindult, az könnyen megtapasztalhatta a hely vendégmarasztaló mivoltát, örökre. Adódhatott úgy, hogy a világ számos táját ismerő, tanult és művelt emberek asztalokon kiterített térképekből és útleírásokból szerzett tudománya bizony elégtelennek bizonyulhatott olyan írástudatlan „bennszülöttek” ismereteivel szemben, akik otthonukon kívül más tájékot nem nagyon láttak egész életük során. Lehet, hogy az élet más területein is adódhat ilyen helyzet? Amikor valamely dologban mi, a „tanult és okos” fejünkkel sehogy sem boldogulunk, akkor előáll egy „tudatlan balga” és hathatósan segít szorult helyzetünkön. Ki tudja, ki milyen bajunkból segíthet ki? Mindenesetre jobb az ilyesmire figyelmesnek lenni.

„Egyszerű paraszt szekéren utaztam Torontálban. Süppedékes, bolond egy talaj. Könnyen beleveszhet az ember, aki az utat nem ösmeri, még nappal is.
Hát még éjjel!
Pedig én éjjel utaztam arra és mennem kellett, fontos terminusom volt.
Nádasok, rekettyések terülnek el csalókán hosszú darabon, a szem könnyen nézi pallósima útnak, ami végzetes pocsolya. Istenkísértés erre éjjel járni. Igaz, hogy a holdvilág sütött és a csillagok ragyogtak, de nem mindig, néhány bolond felhőcske ott szaladgált örökké a nagy égi lámpás körül, hol kitakarta, hol betakarta.
Egyszer el is tévedtünk. Volt nagy ijedelem. A sváb kocsis rettenetesen jajgatott: »Herr Gott, Herr Gott!«
– Hát nem tudja az utat?
– Nem én, kérem alássan. Nem lehet azt sehogy se tudni.
– De hisz ide való születésű.
– Nem ér az, kérem alássan, semmit. Olyan förtelmes vidék ez, hogy itt nem lehet megjegyezni semmit.
– Nem mondhatnám, hogy valami nagyon okos ember kend – szóltam bosszúsan.
– Az ördög legyen itt okos. Olyan vidék ez, kérem, mintha egy szürke őzbőrt kiterítenének a földre és a közepére letennének egy bolhát, hogy az mondja meg, melyik szőrszálnál jár.
Ezen az idétlen hasonlaton, dacára a kellemetlen szituációnak, elnevettem magam, s valóban igazat kellett adnom fuvarosomnak; a vidék olyan egyhangú, egyforma, hogy semmiben sem különbözik egyik része a másiktól. Domb, fa vagy valamely különböztető jel sehol sincs.
– Mármost mi az ördögöt csináljunk?
– Nem tudom én, uram. Ha beljebb megyünk, meglehet, menthetetlenül bemászunk valami rossz helyre, ha pedig visszamegyünk, akkor is csak ott leszünk, ahol voltunk. Ha nappal volna, még tán rátalálnánk a gázlóra, de így puszta szerencse dolga.
A szekér küllőkig érő lucskos sárban gázolt, a lovak ijedezve prüszköltek, a kocsis megállította őket, és pokrócokat terített rájuk.
Így álltunk egy darabig tanácstalanul, végre eszembe jutott, hogy nem messze az úton valami világosságot láttunk volt derengeni.
– Az a biláncsai tanya – felelte a kocsis.
– Menjünk vissza a tanyára és ott kérdezősködjünk.
– Hasztalan uram. Hisz azt úgy sem lehet tudni, hogy a gázló merre van, az effélét a lónak kell kitalálni.
– Meglehet, hogy igaza van, de azért csak mégis menjünk. Ott bizonyos találunk embert.
– Legfeljebb egy vén juhászt a bojtárjaival, az öreg Gerzson apót.
– Hátha az tudni fogja?
– Ejh, hisz ha tudja is, nem magyarázhatja meg, uram, mert lehetetlenség!
De addig-addig nyaggattam, hogy végre is visszafordultunk, és a tanyáig döcögtünk.
Az öreg Gerzson juhász az akla mellett egy bundán aludt, rettenetes hortyogása messziről hallatszék, az vezetett oda.
Amint odaértünk, a sváb kocsisom ráncigálni kezdé, mordult egyet, de a szemeit ki sem nyitotta.
– Ezt nem lehet fölrázni – szólt –, ha nem hortyogna, azt mondanám, hogy meg van halva. Hej apó, apó! Keljen fel, Gerzson apó!
Meg se moccant.
Az öreg holt részeg! – gondoltam magamban, de lesz itt bizonyosan valami bojtár is.
Menjünk beljebb a tanyához.
Alig tettünk azonban egy-két lépést, egyszerre elvakkantotta magát valami komondor.
– Hopp! Hopp! – kiálta fel erre Gerzson apó és felugrott egyenesre, mint a gyertyaszál. – Ki az? Ki van itt?
Csodálkozva közeledtünk az öreghez:
– Eltévedt utasok vagyunk! Költögettük már, apó, de nem bírtuk fölébreszteni.
– Hja, édes fiaim – szólt az öreg nevetve. – Engem akár kerékbe törhettek, én addig föl nem ébredek, míg a Bodri kutyám nem ugat, de ha az egyet nyikkan, hát még a síromból is kiugrom. Megszoktam már én ezt harminc esztendő óta, mikor még a Bodri öregapja szolgált a nyájamnál. Az öregnek is szakasztott ez a hangja volt, ami az unokájának, azért becsülöm sokra ezt a kutyát. Az apjának már nem volt az a finom gyönyörű hangja. Hát mi bajotok van, édes gyermekeim?
– Az a bajunk, atyus – szólt a sváb kocsis –, hogy betévedtünk a nádasba és nem tudjuk a gázlót megtalálni.
– Semmi sem könnyebb annál, édes fiam, mindjárt megmutatom nektek az utat. Menjünk csak kijjebb egy kicsit! Jól van no. Itt álljunk meg. Erről éppen jól látni. De jól megfigyeljétek. Nézzetek csak oda, amerre az ujjammal mutatok.
Az öreg felmutatott az ujjával az égre. Azt hittük meg van bolondulva.
– Nini ott van az a kis eleven szemű csillag... Látjátok ott azt a csillagot jobbra, amellett a szikrázó csoport mellett? De látjátok-e?
– Látjuk. De hát aztán?
– Mellette balról van a másik csillag, az a bágyadt. Látjátok-e azt is?
– Látjuk.
– No hát az a petrence csillag. A két csillag között a kellő középről vonjatok le az eszetekben egy rudat a földre, aztán menjetek egyenesen annak a rúdnak. Ott van a gázló, édes gyermekeim.
Nem hittük el egészen, de hát mit lehetett cselekednünk egyebet, megfogadtuk a Gerzson apó tanácsát és csakugyan ott volt pontosan a gázló a két csillag között.
Szerencsésen eljutottam, ahova kellett s harmadnap visszafelé jövet meg nem állhattam, hogy be ne nézzek a biláncsai akolba megköszönni az öreg útbaigazítását s csodálkozásomat fejezni ki a tudománya felett.
Elhárító kézmozdulatot tett a kezével:
– Szót sem érdemel. Ha még azt sem tudnám. Régen kiméricskéltem már én az égen Szegedtől Pancsováig ezt az egész vidéket.” 

Mikszáth Kálmán: Az égi mérnök. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei. IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

10_kep_opti_1.jpgAz esthajnali csillag. In: Otthon és a zöld mezőn. Gyermekek olvasmánya Mikszáth Kálmántól, Bennett H. M. képeivel, Budapest, Légrády testvérek, [1888]. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az előbb láthattuk, hogy egy utazás milyen kalandokkal járhat. Lehet, hogy az életünk is egy nagy, kalandokkal telt utazás? Valamivel hosszabb, mint a Szegedtől Pancsováig tartó szakasz. Amiben sorra járjuk az ösvényeket, sokszor rossz útra térünk, sokszor zsákutcába jutunk, sokszor eltévedünk. Ilyenkor van úgy, hogy segít rajtunk egy „öreg Gerzson apó”. De van úgy, hogy nem tud segíteni, mert fel sem keressük őt. Vagy egyszerűen nem hallgatunk a szavára. Sokszor utólag jövünk rá, jobb lett volna, ha nem a magunk feje után megyünk. Mert így nem jutottunk el A-ból B-be, ahogy szerettük volna. Valahová azonban mindig eljutunk. A „nagy utazás” is vezet valahová, talán a „Nagy folyó” túlsó partjára. És hogy mi van odaát? Talán ez az emberiség egyik legnagyobb kérdése, amely nem kerülte el Mikszáth Kálmánt sem. Bizony megesett, hogy letűnt korok követelményeinek megfelelni akaró kőkemény ateisták és materialisták a „Nagy folyó” partjához közeledve már nem voltak annyira megingathatatlanok abbéli hitükben, hogy nincs is „túlsó part”. Akik hisznek a „túlsó part” létezésében, azok között pedig sokszor kibékíthetetlen nézeteltérések vannak, hogy hogyan néz ki ott az élet. A különböző vallások, világnézetek hívei a maguk elképzelése alapján rendezik be túlvilágot. Ebbe sokszor nyilván egyéni vágyaikat is belevetítik. Ebből aztán heves viták, „késhegyre menő verekedések” kerekedhetnek. Hiszen egyik fél sem enged jottányit sem a maga elképzeléseiből, vagy inkább fogalmazzunk úgy, vágyaiból. De vajon mennyire van értelme az ilyen vitáknak? Mennyivel lesz több, vagy jobb az életünk attól, ha egy másként gondolkodó embert rá akarunk húzni a mi gondolat- és hitvilágunk kaptafájára? Nem kellene más dolgokkal foglalkozzunk addig, amíg nem értük el a „Nagy folyó” túlsó partját? A két koldusdiák egyikének meséjében két olyan ember történetéről halhatott Apafi Mihály erdélyi fejedelem, akik saját bőrükön tapasztalták meg ezt a nagy igazságot.

„Bársonyruhás apród töltött a rongyos koldusnak. Csak egy percig habozott, a másik percben eszébe jutott, hogy mesélt őnekik valamikor a másvilágról Dobos bácsi. Mese, mese, mess kenyeret, hátha ez a mese még kenyérré válnék.
– Felséges fejedelem – így szólt felbátorodva, miközben a kutyája vígan veregette a farkával –, élt egyszer két szomszéd magyarországi faluban két pap, az egyik katolikus, a másik protestáns, mégis mind a ketten igen jó barátok voltak, mert mind a ketten szerettek vadászni, s ha elválasztotta a külön dogma, összehozta őket a közös vadászterület.
Az ő barátságuk különben nem állott egyébből, mint veszekedésből, s nekik is éppen az volt a kedves témájuk, amiről az urak vitatkoztak a felséged mai ebédjénél. Örökkön-örökké azt feszegették, mi van a másvilágon. A kálvinista pap is mást állított, a katolikus is. Mind a kettőnek nagy fantáziája volt, s a saját hite szerint bútorozta be a túlvilágot. …
Néha egészen belemérgesültek, s a két szent ember öklével verdeste az asztalt, hogy meggyőzze egyik a másikát az ő hitének valóságáról.
Tizenöt évig folyt nagy hévvel, tűzzel ez a szellemi erőlködés, de természetesen nem lett semmi eredménye.
Egyszer a plébánosnál disznótor volt, a vendégek közt ott volt a kálvinista pap, s mint egyébkor, ma is a másvilágról disputáltak, de a vendégek, kik már könyv nélkül tudták a két pap minden körömnyi állítását, argumentumát, meglehetősen unták a dolgot, mit észrevett a házigazda:
– Canis mater, hagyjuk el most az egészet, majd megtudom, ha magam is ott leszek a másvilágon.
– Esküdj meg – kiáltá izgatottan a kálvinista pap –, hogy ha hamarabb találsz meghalni, eljössz nekem megmondani, melyikünknek volt igaza!
– Ha te is megígéred, Miska. (Mert Miskának hívták a kálvinista lelkészt.)
– Esküszöm, hogy eljövök hozzád a halálom után. Papi hitemre fogadom.
– Én is esküszöm. Itt a kezem rá. Elmegyek hozzád, és megmondom az igazat.
A vendégek mosolyogtak, hogy milyen ünnepélyesen fogadkozik a két disputáns. Ej, tiszteletes uraim, a halál még messze van – vegyük még előbb hasznát ennek a világnak is, koccintsunk, mulassunk!
Mulattak, vígan voltak egész tíz óráig éjjel, akkor is vidám zsibajjal, pajkos nevetéssel oszlottak szét, ki gyalog, ki kocsin, ki szánon, aszerint, ahol lakott.
A kálvinista tiszteletes utolsónak ült fel a szánjára, s még lekiáltott onnan tréfásan:
– Áll hát a fogadás?
– Áll!
A plébános az utolsó vendéget is látván kihajtani a kapuból, befordult az ambitusról, elimádkozta ott bent az esti imáját, és lefeküdt.
Alig aludott egy órát, midőn egyszerre arra riadt fel álmából, hogy valaki megzörgeti a külső ablakot.
Hideg borzongás futotta át tagjait, pedig hozzá volt szokva az éjjeli felköltésekhez.
Az ajtó fölött egy szegen lógtak a temetőkert kulcsai. A szög e pillanatban magától esett ki a falból, s a kulcsok kísértetiesen csörömpölve gurultak az ablak-közbe.
– Ki az? – kérdé a plébános, felugorva és papucsaiba bújva.
– Én vagyok, Miska – felelte odakünn az ismert hang.
A plébános az ablakhoz lépett és félrevonta a függönyt.
A kálvinista pap állt odakünn.
– Visszajöttél? Mi bajod történt?
– Meghaltam – felelte a kálvinista pap tompa, nyöszörgő hangon –, és eljöttem neked megmondani, hogy a másvilágon se úgy nincs, ahogy én mondtam, se úgy nincs, ahogy te mondtad. Ámen!
A plébános ajkain ott lebegett a felelet: »Ugyan ne beszélj bolondokat, Miska« – de a szót megfagyasztotta az a körülmény, hogy az alak egyszerre eltűnt az ablak alól, mint a szellem, sem a hó nem ropogott a lába alatt, sem a lábnyomai nem látszottak benne, pedig a holdvilág szépen odasütött.
A kakasok éjfélt kukorékoltak.
A plébános vacogó fogakkal bújt a dunyha alá, s reggelig kitörte a forróláz.
De még jobban reggel, mikor a gazdasszonya jelenti:
– Főtisztelendő uram, nagy szerencsétlenség esett.
– Mi történt?
– A kálvinista tiszteletes úr szánja, amint az este innen elment, olyan szerencsétlenül borult fel a hegyszakadéknál, hogy úr is, kocsis is lezuhantak a mélybe, és szörnyethaltak.” 

Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei I. Kisregények, nagyobb elbeszélések és töredékek. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

11_kep_opti_1.jpg

Mikszáth Kálmán és családja síremléke a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben – Digitális Képarchívum

Kedves Olvasó! Ebben a blogsorozatban arra hívtam meg, hogy tegye félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapjainak gondjait és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket a Mikszáth-történetekből Ön elé tárok! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű, vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon. Remélem sikerült Önt ebbe a világba, elkalauzolnom és részese lett egy zseniális ember, Mikszáth Kálmán által papírra vetett eseményeknek, melyek ihletője maga az ÉLET lehetett. Remélem, a magyar irodalom egyik koronázatlan királya tudott Önnek nyújtani történeteivel olyan kincseket, melyektől gazdagodott élete. Remélem, a jövőben az Ön élete is szebbé válik ezen történetek átélése által. És ha még átélne több ilyen történetet is… akkor azt tudom mondani, az Országos Széchényi Könyvtár polcain gyakorlatilag az összes Mikszáth Kálmán által írt könyv összes kiadását megtalálhatja.

12_kep_opti_1.jpgMikszáth Kálmán műveinek kritikai kiadása szabadpolcon. A szerző felvétele

Felhasznált irodalom:

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész; Harmadik rész

komment

„A korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték […] mások rafinált stílművészként, az »írók írójaként« méltányolták”. Harmadik rész

2022. január 18. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 éve született Mikszáth Kálmán

A mai világunk kezd rájönni, hogy az aranynál, vagy a nagy összegű bankszámlánál is létezik egy fontosabb kincs. Ez pedig az egészség. Bár ezt sokan kihasználják olyanok is, akik az előbbi, „hagyományos kincsekhez” ragaszkodnak. Egész iparág épült fel az egészséges élet iránti igényre. Gyógyászati központok, egészséges táplálkozáshoz szükséges ételeket áruló üzletek, lelki gondozók és életviteli tanácsadók hada, masszázsszalonok, fitnesztermek kínálják termékeiket és szolgáltatásaikat olyan árakon, hogy azok rendszeres igénybevételéhez szüksége lenne a vevőnek is a korábban tárgyalt „hagyományos kincsekre” is. A szolgáltatók között akadnak elhivatott profik, akik valóban helyre tudnak hozni egy testi, vagy lelki problémát, illetve megoldást kínálnak az egészséges életmódhoz. Azonban akadnak olyan sarlatánok is, kiknek szolgáltatásai egy hajítófát sem érnek. Ferenc császár udvari doktora egész fura módját találta ki, hogy a császár őfelsége mindig jó levegőt szívjon. Mert, hogy az szükséges. Élelmes doktorok ennek a kúrának más módját is ajánlották pácienseiknek, több-kevesebb sikerrel. Azonban az udvari doktor biztosra akart menni a császár őfelsége kúráját illetően. Előírt még valamit, ami biztos, hogy a „legjobb medicina”. Nézzük meg, hogyan tárja ezt elénk Mikszáth, Ferenc császár udvari bolondjáról, Akli Miklósról szóló regényében. Lehet, hogy sok és sokféle bajainkra valami hasonló gyógyírt kellene keressünk?

„Az udvari doktor azt találta, hogy az ischli levegő a legjobb a világon (bizonyosan telkei voltak Ischlben), oda küldte Ferencet hosszabb tartózkodásra, ami egyszerre fölvirágoztatta azt a vidéket. A császárnak kastélyt építettek és roppant parkot ültettek, amelyben kocsikázni lehessen. A birodalom összes arisztokráciája oda tolult. A divat szárnyaira emelte Ischlt. Még a levegőjét is elhordták hermetice elzárt palackokban Európa összes patikáiba. Az emberiség csak lassan, sok vér árán áll a nagy igazságok mellé, de a nagy bolondságok gyorsan legyőzik. A páciensek szörnyen hittek az ischli levegő csodálatos erejében, tehát az orvosok is, s nagyon gyakran lehetett hallani úri betegszobákban, amint az ütér megvizsgálása és a százados sablon: »nyújtsa ki a nyelvét« után komor arccal rendeli Aeskulap fölkentje:
– Bontsanak fel a beteg szobájában éjjelre egy palack ischli levegőt!
S ha másnap panaszkodott a beteg, hogy nem javult az állapota, a doktor készen volt a bölcs tanáccsal:
– Hát meg kell az adagot kettőztetni. Bontsanak fel két palackot.
Az ilyen beteg aztán vagy meggyógyult és akkor holta napjáig dicsérte az ischli levegőt, vagy meghalt és nem panaszkodott ellene...
Ferencet már kora tavaszkor oda küldték és csak késő ősszel engedték orvosai Bécsbe jönni, hol akkor mindenféle ragályos betegségek mutatkoztak. Vele ment a bolond is. Az orvos azt állította:
– A bolond a legjobb medecina. Mert fölségednek főképp a szórakozás szükséges. Minél többet legyen vele.”

Mikszáth Kálmán: Akli Miklós. (Cs. Kir. udvari mulattató története). Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.)Magyar Elektronikus Könyvtár

Vajon léteznek még más kincsek az aranyon és az egészségen kívül is? „Ki barátot talál, kincset talál.” Ez volt a mottója az olasz úszó- és vízilabdacsodából lett, valamint a katolikus papnak készült két filmsztár, Bud Spencer és Terence Hill egyik emblematikus filmjének. Ahogy a szavak ezt érzékeltetik, itt szintén valami nagy értékről lehet szó. Egy igazi, értékálló kincsről. Valamiről, amit egyéb kincsen, például csengő aranytallérokon nem lehet megszerezni csak úgy. Valamiről, ami a „bilincsnél is erősebben összetart”, ahogy Pataky Attila énekelte a ’80-as években. Nem csoda, hogy egy dúsgazdag ember, Quendel Gáspár, a A fekete város című regény nábob karaktere, mennyire igyekezett hatalmas vagyonát Görgey Pál alispán barátságával gyarapítani. De hát ezt pénzen sehogy sem tudta megvenni. Azonban ne gondoljuk, hogy egy élelmes és minden hájjal megkent üzletember ne találná meg a módját egy ilyen hatalmas kincs megszerzésének. Ehhez pedig közrejátszott az a tényező is, hogy Görgeynek is volt egy féltve őrzött kincse, mégpedig a saját lánya. A regény története adta szorult helyzetében biztonságban kellett őt tudnia valahogy. Saját gyermekéért még nagy áldozatokat is képes lett volna meghozni. Meg is hozott egyet. De milyen nagyot!

„Hanem van nekem, rogo humillime, egy szesztra, egy nőtestvér, özvegyasszony, a mienk Ancsura, Górafalván, ahhoz viszek kisasszonykát és megmondok: »Szesztricska, öltözz fel szépen és gyere be velem Lőcsére, ezt a kislánykát, Otrokócsy Rozálit (jól mondtam?) beviszed Klöster kisasszonyhoz s fizetsz, amit kívánják.« Ancsurka ki nem állhatja a feleségemet és már tizenöt éve nem szól hozzá, az bizony nem pletykázhat ki semmit. Hát jó lesz? Mi?
Görgey megfogta a kezét s megrázta magyarosan.
– Ez igazán jó lesz. Különben iszen megmagyarázom én Rozálinak is, hogy a csacskaság mily veszedelmekkel járhatna. Okos gyermek. Biztosítom, megérti a saját helyzetét. Kegyelmed pedig olyat tesz értem, hogy sohasem felejthetem el. Bárcsak meghálálhatnám valamikor.
– Azt bizony mindjárt most meghálálhat, ha akar.
– Én? Mivel? Mit adhassak én kegyelmednek, akinek mindene van?
– Nagyon szeretnék valamit, ami még nem van, már régen vágytam erre.
– Mire? – kérdezte Görgey kíváncsian.
– Hogy legyünk egymással pertu – mondá Quendel úr érzékenyen, csendesen. – Megteszi?
Görgey ajka körül fitymáló mosoly jelent meg, szemeiben kevély tűz gyúlt ki, de csakhamar leküzdte s újólag kezét nyújtotta:
– Miért ne tenném meg? – felelte bensőség nélkül, komor hangon. – Az ember szívesen meghoz a gyermekeiért minden áldozatot.” 

Mikszáth Kálmán: A fekete város. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

8_kep_opti_2.jpg

Mikszáth Kálmán műveinek különböző kiadásai. A szerző felvétele

Persze a családi kapcsolatok, a családtagokkal való viszonyok nagyon sokfélék lehetnek. A házastársak élete sok szépséget, de sok nehézséget is hordozhat magában. A Falk Miksa leszármazottja által alakított Los Angeles-i rendőrhadnagy, Columbo szinte minden nyomozása során megemlíti a képernyőn soha nem látható feleségét, utalva ezzel arra, hogy harmonikus házasságban él. A romantikus mesék és történetek záró akkordja sokszor a szerelmesek egymásra találása és az ezt követő lakodalom, dínom-dánom. Sok vígjáték pedig épp a házastársak közötti nehézségeket, ellentétek szülte civakodásokat, az ebből fakadó konfliktusokat és azok faramuci megoldásait tekinti fő témájának, amivel sokak számára kínálnak szórakoztató perceket, órákat. A szerelem érzésére, vagy a beteljesült párkapcsolat szülte konfliktusokra egy művészlélek különösen érzékeny lehet. Például a vándorszínész Lengeffy Elemér, aki nem kisebb misszióban vehetett részt, mint Beszterce város megmentése. A Pongrátz István hadai által fenyegetett város ostromának elkerülése érdekében színésztársaival el kellett alakítania a város magisztrátusának bocsánatkérését. Ennek eljátszása egy ilyen szakembernek a kisujjában van, nem is jelentett számára problémát. Azonban mégis akadt számára egy komoly nehézség, hiszen a megbolydult elméjű Pongátz gróf összes követelései teljesítéséig túszul kellene bocsátania egy árva leányzót. Ez azért mégsem megy olyan pehelykönnyű lelkiismerettel. Vagy lehetséges lenne, hogy a lelkiismeret serpenyője kevésbé lett volna megterhelve, ha olyan viszonyban él a feleségével, mint Columbo hadnagy? Vigyázat! Harmonikus házasságban élők számára a Beszterce ostroma című regény alábbi részlete nem ajánlott.

„Míg vidáman fürdött a nyári délután verőfényében a szelíd Garam partján a szép öreg Beszterce város, nem is sejtve, nem is álmodva a feje fölé tornyosuló veszedelemről (talán csak most éntőlem fogja megtudni), addig Pruzsinszky Szaniszló mindent elkövetett a megmentésére. (Isten küld barátokat a szorongatottaknak.)
Lengeffy Elemér … kalandos természetű ember volt, aki még maga fizetett volna azért (ha pénze lett volna), hogy valami nevezetes csíny elkövetéséhez jusson, mert örökösen ilyenek után szomjazott, természetesen örömest vállalta a feladatot, Beszterce város magisztrátusát eljátszani, de amint látta, hogy itt valami haszon is lehet, föltette cvikkerjét, összeráncolta a homlokát és így szólt:
– Van-e hozzá valami szöveg?
Ha azt mondta volna Pruzsinszky, hogy van szöveg, ő azt felelte volna: »Hja, az nagy baj, mert azt meg is kell tanulni, az nehéz dolog, az sokba kerül, mert a többi négy színésznek is fizetnem kell, minthogy proporcióra dolgozunk.«
De Pruzsinszky így szólt:
– Szöveg nincs, de minek is? Mindössze egy pár szót kell mondani a szónoknak, hogy a nemes város meghódol, kegyelmet kér s addig is, míg az onnan elmenekült Estellát megkeríti, ezt a másik leányzót hozza túszul.
A Lengeffy szemöldökei felszaladtak egész a homloka közepéig.
– Tehát nincs szöveg. Hja, az nagy baj, mert akkor komponálni kell. Hiszen ha legalább szöveg volna. Aztán a négy színésznek is fizetnem kell, minthogy proporcióra vagyunk.
– Hiszen a többi négy színésznek egy szót sem kell szólniok. Azok csak szenátorok lesznek, átnyújtják a vizet, a földet és a füvet, meg a leányt.
A kis eleven, vézna emberke méltatlankodva terjesztette az ég felé a kezeit.
– Az isten áldja meg, kedves uram, egy szót se szóljon többet. Ön nem ismeri a színészeket. Hiszen ha én azt mondom az embereimnek, hogy egy-egy szerepet kell eljátszanotok, amelyikben egyetlenegy szó sem fordul elő, hát meglincselnek és felrúgnak, hogy minek nézem én őket. Az émelygésig gőgös nép ez! Jupiterre mondom, halálos veszedelemben forgok, uram. Vagy pedig fizetnem kell, mint a köles, legalább öt-öt forintot egynek-egynek. De még a kellékek beszerzése is pénzbe kerül.
Pruzsinszky dühbe jött:
– Ne prézsmitáljon annyit, Lengeffy, hanem mondja meg egyszerűen, mit akar. A kellékek megszerzése? Ne tegye magát nevetségessé! Földet, füvet és vizet. Ön egy fiskálisnál is rosszabb, Lengeffy. És azonfelül együgyű, mert azt hiszi, hogy egy balekkal van dolga. …
…térjünk a dologra, vállalod-e a dolgot, vagy nem?
– Vállalom, hogyne vállalnám, de bizonyos föltételek mellett.
– Hadd halljam őket.
– Hát igen olcsón csinálnám meg a komédiát, sokat engednék az árból, pedig szabott ár, barátom, szabott ár, ha az a súlyos föltétel nem volna, hogy az árva lánykát visszük a Pongrácz grófhoz túszul. Tudod, az emberben mégis van valami, ami megmozdul, van egy kis lelkiismeret. Én ugyan nem ismerem a hajadont, de a szívem fáj, igazán fáj. Nem lehetne-e mással pótolni?
– Például?
Lengeffy elgondolkozott, hegyes borostás állát nyomkodva, azután behunyta apró szemeit és szelíden mondá.
– Például a feleségemmel.”

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma. (Egy különc ember története). Harmadik rész (A túsz). Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

9_kep_opti_1.jpg

Lesenyei Márta: Buda királyfi és Pest királykisasszony – Digitális Képarchívum

Ebből az idézetből az derül ki, hogy házasságban való együttélés, minden szépsége ellenére tud nehézzé válni. Egy szép kis szobrocska a budai vár és a Duna által határolt Gellért-hegyen egy különleges házasságot ábrázol. Egy terepasztalon elterülő várost egy folyót szimbolizáló üres tér szel ketté. A folyó két partján egy-egy óriás alakként ott áll egy király és egy királynő. Egymással szemben állnak, kezüket egymás felé nyújtva. Azt hiszem, ennél szebben nem is lehetett volna kifejezni a Duna által elválasztott Pest és Buda frigyét, melyből fővárosunk, Budapest született. Budapest. Más városok, települések polgárai számára sokszor egyszerűen csak Pest. Ők nem is értik, alkalmasint mekkora sértést követnek el egy patinás, történelmi városrészére büszke, öntudatos budai polgár ellen, ha csak úgy „lepestezik” lakhelyét. A pestiek meg úgy gondolják, jogos ez a titulus mindkét városrészre, hiszen minden fontos és lényeges az ő térfelükön található, kezdve a világ csodájának számító Parlamenttől. De itt áll az Opera, a Nemzeti Színház, az ilyen-amolyan hivatalok és kamarák, a Városliget az állatkerttel és a Népliget, mellette egy nélkülözhetetlen objektummal, a Fradi pályával. Nehéz ügy, mondhatnánk. De ne gondoljuk, hogy új keletű. Abban az időben, amikor a Sipsirica című kisregény markáns és rendíthetetlen szereplője, Druzsba tanár úr szorgalmasan látogatta a budai Fehér Páva vendéglőt, még nem volt sem Parlament, sem Fradi pálya, de a két város ellentéte ugyanúgy elmélyülten élt már akkor is.

„Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektíve a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek sohase tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat.
De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében – de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak »volt«.”

Mikszáth Kálmán: A Sipsirica. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei I. Kisregények, nagyobb elbeszélések és töredékek. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Folytatjuk…

A sorozat további részei: Első rész, Második rész

 

komment

„A korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték […] mások rafinált stílművészként, az »írók írójaként« méltányolták”. Második rész

2022. január 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 éve született Mikszáth Kálmán

Petőfi még csak-csak megtalálná a helyét Mikszáth korában. Még ha olyan faramuci módon is, ahogy az előző rész utolsó idézetéből olvashattuk. De mi lenne azokkal, akik egy társadalmi berendezkedését tekintve teljesen más korban éltek. Például kevésbé békés korokban, melyek élethelyzeteiben a 19. századi képviselők és akadémikusok hosszas beszédei soha nem hangozhattak volna el. Nem hangozhattak volna el, mert például az oszmán török katonák szablyájától átvágott torokkal nehéz lett volna bárkinek is akár egy szót szólani. Zrínyi Miklósnak a szigetvári kapitánynak és hű katonáinak pedig a 19. század végi világba való beilleszkedés jelentett legalább ekkora nehézséget. Érdekes időutazást elénk táró, Új Zrínyiász című regényében Mikszáth már foglalkozik azzal a kérdéssel is, amely kor vívómesterei számára valóságos rémképként jelent meg. E „rémkép” a következő: vajon hová „fajul” a vívás művészete, ha a kard (vagy szablya), megszűnik éles harci fegyverként létezni és vérre menő párbajok helyett „mindössze” álczákba, kesztyűkbe, kar- és mellvédekbe öltözött urak (és hölgyek), életlen fegyverekkel történő „tornájává” válik. Az Új Zrínyiászban akadtak bőven olyan nehézségek, amiket a feltámadt végvári katonáknak várfalak megmászásánál és kihegyezett karókkal teletűzdelt vizesárkok átúszásánál is nagyobb akadályt jelentettek. De azért ebben a számukra idegen és furcsa világban is volt egy olyan, sok kortárs számára komoly nehézség, amit nekik egyáltalán nem esett nehezükre megoldani. A testi fogyatékossággal rendelkező, de boszorkányos ügyességgel vívó Alapi Gáspár meg is oldott egy afféle problémát, amibe, azt hitték, belebukik, sőt esetleg bele is hal. A kortársak azt gondolták, hogy koruk egy „sportman”-ja, egy atléta bajnok ellen semmi esélye nem lehet ennek a kisembernek párbajban. Ennek ellenére elég könnyen kivágta magát. Szó szerinti értelemben véve. Mondhatnók: egyetlen bravúros kardvágással.

„A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a papír-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért, lármáznak, szörnyűködnek, közé keverik könnyeiket és tintájukat, de szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.
És a Belzebub segíti őket. Nagy szenzációt tologatott eléjük.
A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már két év előtt megkapta a »bajnok« címet az Atlétikai Klubtól, hát nem csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár bravúrsuhintást mutatnak és végzik valami szerény karcolással.
A felek kiálltak, s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már, bizonyos vehemenciával csillant meg kezében a penge sajátszerű cikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány esztendő előtt.
Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, a bal halántéktól kezdődve, végig a bal szemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy megnyílt a belseje, mint egy bibliotéka, a szeme pedig kifutott, s az irtózatos vágás, el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállperecbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a sovány karjaiban.
– Ide, Farkas! Hamar, Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal, tapaszaikkal, tűikkel.
Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a Perjéssy segédei felé fordult:
– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem, elismerik most már az urak, hogy az igazi Alapi Gáspár vagyok, de Nagykemlék.
Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy természetfölötti szörnyetegre.
Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az elvérzést nem lehetett megakadályozni, és az előhívott mentők már csak holttestet találtak.”

Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Sokan saját korukban sem találják meg a helyüket, de akadnak olyanok is, akik mindenhol megtalálják. Ők azok, akik „még a jég hátán is megélnének”, ahogy a mondás tartja. Vajon ezeknek az embereknek mi lehet a titkuk? A mai világban nagy divatja van a különféle, az élet fontos dolgaiban, a pénzügyekben vagy társas kapcsolatokban tanácsot adó tanfolyamoknak, könyveknek, videóknak, hanganyagoknak. Ezek sokféle tanácsot adhatnak, különböző módszereket taníthatnak, de egyben általában egyetértenek. A legfontosabb kulcs a fejlődésben az önfejlesztés. Azon képességek kialakítása, melyekkel az érdeklődők a társas kapcsolataikat, vagy pénzügyeiket rendezni, fejleszteni, vagy a csődből rendbe hozni tudják. Hogy észrevegyenek olyan lehetőségeket például, melyeket korábban sosem fedeztek volna fel. Magyarán: legyenek életrevalóbbak. Vajon A Noszty fiú esete Tóth Marival következő idézetének főszereplője, Bubenyik, az inas, ilyen életrevaló ember lenne.

„Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.
– Itt vagy, híres? – förmedt rá a báró gúnyoros, rikácsoló hangon. – Ilyenkor kell jönni, mi?
Bubenyik vállat vont.
– Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.
– Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.
Bubenyik erre is vállat vont.
– Nem tört el benne a keze – mondá félvállról.
– Nem ám - felelte a báró csendesebben, ami csodálkozásba ejtette Malinkát –, de a fizetésedből levonok ezért két hatost.
– Majd kihúzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy, hogy észre se veszi.
– Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?
– A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.
– Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?
– Említette, hogy jó volna egy jégverem.
– Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.
– Hiszen nem is került az semmibe.
– Ingyen ásták ki a parasztok, ugye? – horkant fel Kopereczky és újonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait csikorgatta.
– Nem mondom, hogy ingyen, mert...
– No látod.
– Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.
– Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.
Bubenyik elújságolta erre, miképpen történt a jégverem-ásatás. Ő (már mint Bubenyik) elhíresztelte az öreg, nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét, mely a kastélyhoz fűződik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. Amint aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a korcsmában, a kovácsműhelyben és a malomban, két egymásután következő éjszaka egy-egy kis cserép szilkében spirituszt gyújtott meg a kertnek azon a helyén, ahová a jégvermet őméltósága tervezte múltkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy ezt a csacska cselédségből többen meglássák. És íme, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, hol a tűz kigyúlt, mert ott lenni kell valaminek. Bubenyik ellenkezett. »Ott kincs van – mondá –, nem vagyok bolond, hogy megengedjem.« A parasztok a józan eszére apelláltak: »Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedné megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfeljebb tíz forintot vet.« – »Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos – ellenveté Bubenyik –, a ti osztalékotok pedig nem biztos.« A parasztok összesúgtak most maguk közt és a tíz forintot összerakva, előre felkínálták, ha szemet huny az éjjeli ásatással szemben – így történt aztán, hogy tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet ebben a szorgos munkaidőben, mikor minden épkézláb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.
Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:
– Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, oh, de csókolni való gazember vagy!”

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

6_kep_opti_2.jpg

Mikszáth-művek díszkötésben. A szerző felvétele

A munkáltatók véleménye biztosan megoszlana arról, hogy Bubenyik jó, vagy csapnivaló munkaerő lenne. Vannak, akik szívesen alkalmaznának egy ilyen agyafúrt, minden hájjal megkent „ravasz rókát”. Aztán vannak, akik félnének tőle, hiszen kétségtelenül saját szakállára is dolgozik. Sőt, túl jól dolgozik. Ezzel még ronthatja is a munkáltató üzletét, bár az is igaz, hogy könnyen javíthatja is. Ez utóbbit sokan még veszélyesebbnek tartják. Hiszen akkor meg a „kollégái” attól félnének, hogy veszélyt jelenthet az illető a pozíciójukra. Szóval, nehéz helyzet. Ez azonban valószínűleg nem igazán érdekli Bubenyikot. Nézzünk egy „más típusú” munkaerőt is, a gróf Sándor kocsisát. Erről biztos több munkáltatónak jobb véleménye lenne. Még akkor is, ha mint a rövid történetben olvasható, összességében jóval nagyobb deficitet produkált a munkája. A lényeg, hogy a főnökének „vakon” engedelmeskedett.

„A híres gróf Sándornak sürgős dolga volt Bécsben. Eszébe jut, hogy rögtön indulnia kell, márpedig Biáról jó nagy darab föld Bécs.
Nosza, befogat rögtön négy szilaj csikót és parancsolja kocsisának, a furfangos Tuba Istóknak:
– Ne kímélje kend az ostort, vágja, üsse, úgy röpüljenek, mint a villám. Most 8 óra van, ha este 8-kor ott nem vagyunk Bécsben, nyomban keresztüllövöm kendet.
Megeresztette hát Istók az ostort s röpült a négy sárkány, hogy csak úgy szikráztak a patkóik.
Éppen 8-at harangoztak a Szent István-toronyban, mikor a négy tajtékzó paripa végre megállt a Sándor-palota kapuja alatt, s holtan rogyott össze a márványos kövekre a szürke nyerges arabs ló.
– Ejnye, hát csakugyan megdöglött – mondja káromkodva a gróf. – De legalább kibírta idáig, volt benne kötelességérzet.
Hátramordult erre Istók:
– Megdöglött az, méltóságos uram, még a vámon innen, de mivelhogy sürgős volt a dolgunk, nem engedtem szóhoz jutni!”

Mikszáth Kálmán: A gróf Sándor kocsisa. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei. IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az odaadó és áldozatkész híveket Sándor grófon kívül is sokan szerették és szeretik ma is. Minden uralkodó, politikai vezető álma, hogy odaadó és rajongó hívei legyenek. Persze, emellett van egy másik fontos tényező is az életükben. Üres, pókhálóverte kincstárból, vagy nullás, esetleg mínusz egyenleges bankszámlákról nehéz egy államot irányítani. Persze az odaadó, áldozatkész hívek ilyenkor is jól jöhetnek. A becsei parasztok készek voltak segíteni a király anyagi gondjain. Persze a maguk módján. … Hát, senkinek nem kívánom, hogy az esetleges adósai ily módon rendezzék le a kölcsönt.

„Néhol sok a fölségsértési pör, nálunk ritka. Itt legfeljebb az adó miatt adja ki mérgét az ember. De azért még adóhistória is akadt mulatságos, a »kölcsön a királynak«.
A nép így nevezte el, mert a nép azonosítja az államot az államfővel. S így szebben is csengett ez az adónem.
Van ebben valami tetszetős, hogy a szegény ember ad kölcsönt a leghatalmasabbnak. Ez ingerelte a becsei parasztokat is, mikor a tisztviselő felszólította, hogy írjanak alá őkegyelmeik mennél többet.
– Hát csakugyan rászorult volna a király? – kételkedének a parasztok.
– Úgy ám – felelte a mezőbíró. – Azt mondják, hogy a német országait ellicitálják a többi királyok, ha nem fizet. Fizetni pedig nem tud, mert a bankóprése megrepedt, s az a lakatos, aki csinálta, megvakult. Senki sem tudja megreperálni a prést. Nagy a baj Bécsben, atyafiak! Ne hagyjuk a királyt!
Nagy lett erre a lelkesedés Becsén, s aláírtak vagy tízezer forintot.
A tisztviselő maga is megsokallta:
– Talán kevesebb is elég lett volna?
– Meg nem árt az, kérem! – vélekedék Dorogi uram, az öregbíró. – Elkel ám a pénz őfelségénél, mert tetszik tudni, minden ilyen dolognál sok az apró kiadás, amire az ember nem számít. Tudjuk mi már azt.
Denique aláírták a tízezer forintot, de nagy szemeket meresztettek, mikor aztán tavaszkor jött a rendelet, hogy fizessenek.
– Nem lehet az! – felelte a bíró. – Majd eligazítjuk mi azt másképp.
Az adóhivatal azonban nem késett, még keményebben sürgette meg másodszor a kölcsön befizetését.
Visszaírt a bíró megint, hogy másképp szándékoznak eligazítani az ügyet. Ne nyugtalankodjék a tekintetes adóhivatal.
De biz az hovatovább még jobban nyugtalankodék, megindult tehát a becsei deputáció a székvárosba az adóinspektorhoz.
– Nos, miért nem akarnak fizetni? – förmed az rájuk.
– Akarunk, kérem alássan.
– Hol hát a pénz?
– Hol vennénk mi annyi pénzt?
– Minek ajánlották akkor a kölcsönt?
– Hogy a felséges királynak öröme legyen! – felelte Dorogi uram, áthajítva a szűrt az egyik válláról a másikra.
– Na és miképp akarják kifizetni?
– Hiszen éppen emiatt jöttünk be, hogy ím pénzt követel a tekintetes stajeramt. Úgy gondoltuk akkor, kérem alássan, hogy mi a tízezer forintot, őfelsége iránti tiszteletből, apródonkint leüljük a vármegyeházán. Mivelhogy naponta öt forint, kérem alássan...
Az inspektor dühösen kergette ki a szegény becseieket – pedig a királynak pénznél is becsesebb hódolatot hoztak.”

Mikszáth Kálmán: Kölcsön a királynak. Részlet. In: Mikszáth Kálmán művei IV. Rövid elbeszélések. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A gazdagság mindig is nagy álma volt az emberiségnek. Hiszen ki ne szeretne nyíltan, vagy titkoltan gazdaggá válni. Sokan úgy vélik, az igazi gazdagság az anyagi javak birtoklásától függ. Minél többet birtokol az aktuális korban divatos anyagi javakból, annál gazdagabb az illető. Hajdanán, évezredeken át a birtoklás vágya, az emberiség áhított kincse az arany volt, melyből csengő tallérokat vertek és azokat zárt, vasalt faládákban, pincék, vagy padlások mélyén rejtve őriztek a rablóktól. A modern kor aranya, a több mint hét számjegyű bankszámla, vagy valamely kriptovaluta. A materiális javak is változnak. Hajdan az aranyon kastélyt, tavat erdőt, réteket vettek, ma luxusautókkal és modern technikai eszközökkel tüntet, aki teheti. A Szent Péter esernyője című regény történetének idejében az egyik legáhítottabb kincs volt Magyarországon a puha kenyeret adó termőföld. Ebből soha nem volt elég senkinek. A gazdákban olyan vágy alakult ki a termőföldért, mint a gyermek József Attilában a nyolc forintos cukor iránt. A „fő’d” birtoklása betöltötte szinte az élet értelmét. Ennek ellenére mindig is akadtak és akadnak ma is oly hangok, melyek szerint az igazi gazdagság forrása nem a pénzben és anyagi javakban keresendő. Ráadásul az anyagi javak csalárdak is lehetnek. Lehet, hogy nem is érnek annyit, mint gondolná róla bárki. Bélyi János, a glogovai új pap hamar ráébredt erre, mikor beiktatták hivatalába. Vajon érdemes nekünk is elgondolkodni rajta, hogy nem minden hőn áhított dolog ér annyit, mint elsőre látszik?

„Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és feljegyezgette a jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.
– Hány lélek van a faluban?
– Nem sok híja van az ötszáznak.
– Mit fizetnek ezek a papnak?
A derék férfiak elsorolták hűségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár, hány véka rozs, mennyi a »zlevka«.
A fiatal pap mind szomorúbb, szomorúbb lett...
– Bizony kevés – mondá lehangoltan. – Hát mennyi a stóla?
– No, az bizony elég nagy - felelte a mindenben versatus Klincsok György –, temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan, amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár... Az már valami.
– És mennyi esküvés van évenkint?
– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés határoz. De négy-öt mégis akad.
– No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?
– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki felfordul a szekerével egy árokba és szörnyethal. Jobb esztendőkben azonban nyolcra is tehető a halálesetek száma.
– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva kevélyen a hátul fésűre szedett copfját.
– Hogy-hogy? – kérdé a pap megütközve.
– Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetőbe. Fölfalják télen a farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.
– A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot – tódítá Klincsok György –, és csak egy irka-firka jön róluk a bíróhoz.
– No, ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának?
De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György hátrahúzta az előtérből Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten szolgája elé.
– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell...
– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lelkesülten Klincsok. – Földet csak nem vonunk meg a papunktól!
A pap arcán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem tűrhetett sokáig a gonoszlelkű Szlávik.
– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még a mai napig is tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás. Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megműveléséhez elég igavonó és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét, s ha évek folytán elromlik, elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való területet. A fele határ mindig gazdátlanul áll, persze a rosszabbik fele, amelyikben nem érdemes babrálni.
– Értem – sóhajtott fel a pap –, ebben a felében van a parókia földje”

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

7_kep_opti_1.jpgPásztor Gábor. Mikszáth Kálmán. Bélyeg. In: Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, szerkesztő Hevesi Erzsébet, Vermes Anna, [Budapest], [Szerk.], [2012]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész, Harmadik rész

komment

„A korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték […] mások rafinált stílművészként, az »írók írójaként« méltányolták”. Első rész

2022. január 16. 08:00 - nemzetikonyvtar

175 éve született Mikszáth Kálmán

1_kep_opti_4.jpgA Mikszáth Kálmánról szóló szakirodalom szabadpolcon. A szerző felvétele

Budapest belvárosában található egy színes, lebilincselő és roppant izgalmas környék. Akár egy klasszikus krimi helyszínéül is beillene, mondhatnánk. Az ilyen kijelentésekkel azonban jó vigyázni, mert ez a környék tényleg belekerült egy igazi klasszikus kriminovellába, ami egy igazi klasszikus – ha nem a legklasszikusabb – krimiíró, a Scherlock Holmes-történeteket is papírra vető, Sir Arthur Conan Doyle fejében született meg, a A pesti ezüstfokos címmel. De ez a környék mást is „látott”, hiszen itt húzódik az a Mária utca is, ahonnét Molnár Ferenc hősei, a Pál utcai fiúk várták a grundjukat elfoglalni akaró vörösinges had érkeztét. Ebben az utcában található egy takaros, klinkertéglából épült kéttornyú neoromán római katolikus templom is. Itt az egykori ellenreformáció legerősebb támaszának számító Loyolai Szent Ignác „katonái”, a jezsuiták nagyon békés viszonyban megférnek, a „genfi pápa” titulust viselő Kálvin János követőivel, a helvét hitvallást való reformátusokkal. Hiszen az ő egyik magyarországi központjuk pedig a közelben található Kálvin tér és Ráday utca. Félúton a Kálvin téri református és a Mária utcai jezsuita Jézus Szíve-templom között találunk egy bájosan elbűvölő terecskét is. Az embernek hirtelen olyan érzése támadhat itt, mintha Firenze főterének kicsinyített mását lelte volna fel. Persze Michelangelo Dávid szobrát itt hiába keresné, alapos körülnézés után sem találná meg. Azonban egy igazi tér mégsem állhat szobor nélkül. És ha már irodalmi művekben is szerepelő környéken áll, akkor talán egy író illenék ide leginkább. Vajon ezért került az itáliai jellegű és neogótikus épületek elé, egy szépen nyírt bokorcsoport-kompozíció díszeként itt található szobor? Kocsis András alkotása egy mészkőből készült, álló alak. Ha azt mondom, ez egy magyar írót, újságírót, szerkesztőt, országgyűlési képviselőt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság rendes tagját, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktorát ábrázolja, akkor nem biztos, hogy mindenki tudja, kiről van szó. Ha azt mondanám, ez a magyar irodalom egyik koronázatlan királya, már jóval többen meg tudnák válaszolni, kit is formál ez a mészkőtömb. A múlt század hatvanas éveiben született Magyar irodalmi lexikon 14 oldalon foglalkozik a Mikszáth téren (hiszen így hívják ezt az elbűvölő közterületet) álló szobor „modelljével”. Így kezdi az író bemutatását:

„Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. jan. 16. – Budapest 1910. máj. 28.): író, a magyar prózairodalom egyik legkimagaslóbb alakja. […] Szülei kisbirtokosok voltak. Apja néhány hold földön gazdálkodott, egy ideig a falusi kocsmát és a mészárszéket is bérelte. Kisbirtokos családból származott édesanyja, Veres Mária is. A család a paraszti és az úri világ határmezsgyéjén élt, a családi legendák azonban nagy hírű protestáns papi ősökről, elkallódott nemesi előnevekről is tudtak.”

Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon. Második kötet. L–R. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965, 236. – Törzsgyűjtemény

2_kep_opti_5.jpgPollák Zsigmond: Mikszáth Kálmán. In. Vasárnapi Ujság, 29. évf. 16. sz. (1882. április 16.), 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A mai világunkban többé-kevésbé kurrensnek tekinthető Új magyar irodalmi lexikon nem tulajdonít akkora jelentőséget családi vonatkozásainak, emellett jóval kevesebbet is szentel, mindössze kétoldalnyit, az „írófejedelem” életművének. Bár legyünk igazságosak, itt csak szöveget találunk, a korábbi kiadású lexikon, pedig bőséges képanyaggal kényezteti el az olvasót. Az újonnan készült irodalmi lexikon a következőképpen jellemzi Mikszáth Kálmán írói munkásságát:

„Első elbeszéléseiben, még erőteljesen jelen van a pesti utca, a nagyvárosi nyomorúság. Kísérletezett az egzotikummal, a népies tónussal, a nyelvi drasztikummal. De már megjelentek a későbbi jellemző témák: a pusztuló nemesség, a »lengyelkedés«, a megyei adomák, az értékek viszonylagossága, az anekdotikus ábrázolás stb. […] A palóc történetek gyűjteménye a romantikus népiesség záróakordja. Ezután fordult Mikszáth a számára legizgatóbb és legjobban ismert réteg, a nemesi középosztály felé, hogy ennek tragikus vagy humoros hanyatlástörténeteiben fogalmazza meg mindazt, amit a történelemről és az ember lehetőségeiről írói tapasztalatként önmagában fölhalmozott. […] Az utolsó századnegyed jókaias és népszínműves-operettes ízléséhez is igazodva folyamatosan írt történelmi tárgyú regényes műveket. […] A múltban egyrészt az idillt kereste, gyakran hangsúlyozva, hogy a történelem csak kulissza a meséhez és a meséléshez. Másrészt jellemző, hogy nem választott heroikus pillanatokat és helyzeteket a múltból: számára az álló idő és az ott termő abszurditások az izgalmasak. […] Parlamenti tudósításaival utánozhatatlan műformát alakított ki A polgári erkölcs, plebejus érzület, a demokrata és liberális alapeszmék határozzák meg a szemléletmódját. […] Kedvvel állította szembe a »fotográfus-féle rideg igazságot« a művész igazságával. Legjellemzőbb művei a nemesi középosztály értékvesztését és lecsúszását bemutató regények egyszerre állnak az adomázó mesélés és a kíméletlen létkritika jegyében.”

Alexa Károly: Mikszáth Kálmán. Részlet. In: Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H-Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest Akadémiai Kiadó, , 2000., 1494–1495. – Törzsgyűjtemény

Az igaz kritikát sokan, sokféleképpen fogadják. Van, aki tanul belőle, ezért még meg is köszöni, hiszen ez által is fejlődhet. Azonban nem mindenki ilyen. Sokan nem ismerik el, vagy egyáltalán nem is ismerik fel a hibáikat. Egy olyan kíméletlen társadalmi tükör, mint amit Mikszáth tárt olvasói elé, számukra valóságos taglóütéssel érthetett fel. Vannak emberek, akik ilyenkor reflexből vissza is támadnak, lehet egészen más hibákat vágva a kritikus fejéhez. Talán efféle oka lehetett annak a nem igazán dicsérő véleményeknek, melyet az előbb idézett Új magyar irodalmi lexikonban olvashatunk.

„A polgári-városi literatúra némely képviselői – bár nagyságát elismerték – a korszerűtlen elbeszélő technikák konzerválójaként szemlélték a századelőtől a harmincas évek derekáig – mások rafinált stílművészként, az „írók írójaként méltányolták”.

Alexa Károly: Mikszáth Kálmán. Részlet. In: Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000., 1495. – Törzsgyűjtemény

3_kep_opti_5.jpgGlatz Oszkár: Mikszáth Kálmán. In. Kornitzer Béla: Apák és fiúk. Nagy magyar értékeink – ahogyan fiaik látják, [Budapest], Szerző, [1940]. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az ÉLET sokszor produkál olyan helyzeteket, egy- vagy több szálon futó eseményeket, egyszerű vagy összetett és bonyolult történeteket, melyek egy izgalmas, lebilincselő regényben, vagy novellában sem alakulhattak volna „kerekebben”. Bár az izgalmas és lebilincselő regények és novellák írói mind tisztában vannak ezzel. Talán ezért is tudnak izgalmas és lebilincselő történeteket papírra vetni. Ezt tekinthetjük afféle ökölszabálynak is. Az ökölszabályok pedig általában mindenkire vonatkoznak. Ezek szerint igazak lennének az „írók írójára”, Mikszáth Kálmánra is? Kedves olvasó! Ebben a cikkben egy játékra hívom meg Önt. Döntse el saját maga az előbb feltett kérdésre a választ! Hogy ez „pártatlanul” és részrehajlás nélkül történhessen, kérem, ha lehet, felejtse el, hogy a magyar irodalom egyik koronázatlan királyának műveiből olvas! Úgy olvassa az alábbi történeteket, mintha soha nem hallott volna szerzőjükről! Ha ismeri az idézett műveket, szemlélje őket úgy, mintha egy sort nem olvasott volna belőlük! Emellett tegye félre a zakatoló, rohanó, vagy éppen monoton és szürke hétköznapok gondjait, és képzelje el magát azokban az élethelyzetekben, melyeket Mikszáth-történetekből Ön elé tárok! Képzelje el, mit látna, mit hallana, mit érezne a történetek szereplőinek helyében. Ha úgy tetszik, bújjék bele a bőrükbe! Élje át azokat az eseményeket, amelyek kapcsán egyszerű, vagy bonyolult élethelyzetek által felvetett kérdésekre kaphat egyszerű vagy bonyolult, de mindenféleképpen kézenfekvő válaszokat. Amolyan Mikszáth-féle módon. Lehet, hogy ezeknek a papírra vetett eseményeknek az ihletője tényleg maga az ÉLET lett volna? Ha igen, akkor nem csoda, hogy Mikszáth Kálmán megismertette velük az olvasót.
Lent és fent, kicsi és nagy, könnyű és nehéz, szép és csúnya. Az ilyen jelzők gyakran szubjektív fogalmak. Sokszor nézőpont kérdése, ki mit minek tart. Emberi tulajdonságokra vonatkoztatva is igaz lehet ez. Ráadásul vannak olyan tulajdonságok, melyek változnak az idők folyamán. Ami lenn van, felkerülhet, ami fenn van leeshet. A szépből csúnya válhat, de a csúnyából is lehet szép. A nagyból kicsi válhat, a kicsi megnőhet. Az első élethelyzet, melyet a Különös házasság című regényből idézek, nagyon jól bizonyítja, hogy változik körülöttünk a világ. Lehet, hogy ezután jobban oda kell figyeljünk környezetünkre. Ki tudja, kivé és mivé vállnak majd azok a gyerekek, akik ma egy iskola padjai mögött ülnek, fogócskáznak a játszótéren, babáznak, vagy legóvárat építenek, szép időben pedig Zoo-csemegével etetik valamely állatkert vagy vadaspark lakóit.

„Az áll ebben a naplóban, hogy az úgynevezett zöldcsütörtökön két sárospataki diák állított be az olaszröszkei kocsmába körülbelül most nyolcvanöt éve. Vakációra mentek a szomszéd megyébe, Bornócra, és közvetlen ebéd után érkeztek az említett olaszröszkei kocsmába per pedes apostolorum. Akkor még a diákok nem voltak úgy elkényeztetve, mint most. A taneszközök közt első helyen a nádpálca szerepelt s a közlekedési eszközök közt a »gyű két lábam«. Hanem a diákok gyomra már akkor is mindig korgott, sőt még jobban, mint a mostaniaké. A méta nagy kövesztője volt az »etyepetyének«, ahogy az étvágyat hítták akkor magyarul. A két diák – szakállal, bajusszal ékeskedő mindenik – nagyon savanyú ábrázatot vágott a csibukozó kocsmárosnénak arra a kijelentésére, hogy semmi ennivaló nincs.
– Hja – mondá a kocsmáros, aki maga is értett a kulináros latinsághoz –, sero venientibus ossa. Jöttek volna az ifjú urak egy órával előbb. Olyan pörköltem volt, hogy a palatinus is kitörülte volna a tálat utána.
– Hát nem főzhetne valamit a néni hirtelenében? – kérdé az egyik diák, szelíden föltekintve az asszonyra.
Az nagy füstöt eresztett erre a csibukszárból, aztán így szólt jószívűen:
– Van egypár idei csirkém odakünn, ha bírnátok belőle fogni vagy leütni kettőt, kirántanám nektek.
No, már hogyne bírnának. A pataki diák még a kísértetet is elfogja (éppen ebben az esztendőben fogott egyet leveleki Molnár Pali), pedig annak teste sincs, a csirkének ellenben van teste. Ámbár még így is húsvét táján nagyon is csekély súlyú és terjedelmű.
Mindegy, a diákok kimentek az udvarra, s hajszát tartottak a csirkékre, melyek mindenféle ólak, lészák és ölfarakások közé szaladtak szét.
Az udvar közepén egyetlen jármű állott, könnyű lőcsös magyar szekérke bőrülésekkel. A lovak hámistrángja el volt csatolva, s fejük egész fülig bent veszett abban a lóvilágban igen népszerű toalett-darabban, amit közönségesen abrakostarisznyának neveznek, s ahonnan egyhangú ropogtatás zaja hallatszott ki.
A kocsiülésen egy szöszke, kék szemű, vézna fiúcska feküdt hanyatt, a napfényen sütkérezve. Balról egy mandulafát horzsolt a lőcs. A fa tele volt halvány rózsaszínű virággal, s egyet-egyet hullatott belőlük a fiúra, aki fölszedte őket, és azzal mulatta magát, hogy nézegette, szaggatta. […]
Hanem a bajuszos pataki diákok akciója mégis felköltötte később érdeklődését. Hogyne? Hiszen már magában véve nagy pataki diákot látni se mindennapi spektákulum, hát még csirkefogási műveletnek közepette? Leszállt a kocsiról, s bámészan követte őket élénk, okos szemeivel, amint utána iramodtak a csirkehadnak, hogy valami szögletbe szorítsák őket, ahol elfoghatók, vagy hogy a botjaikkal leüssék, amennyiben épkézláb nem lehetne elfogni.
[...] Kár is lett volna elmulasztani, mert nagy mulatság, hogy fogják az éhes diákok a csirkét. Hopp, megvan! Ejnye! Az átkozott portékák megint kisiklottak a kezük ügyéből. Lett ilyenkor nevetés. No hát, nem tudnak semmit a diákok. Nem is Kövy uramtól kell az effélét tanulni. Jobban tudja ezt a róka meg a görény.
… a kis diák kihúzta zsebéből a parittyaszíjat, követ tett bele, és meglóbázván azt a levegőben, hirtelen elereszté az egyik madzagot.
Süvített a kő, mint a nyíl, szállt, szállt, aztán csak egyet fordult a csirke a saját tengelye körül, és összeesett. Éppen a kis ostoba koponyáját találta összezúzni: legalább nem sántul meg, sem a konyhakés nem metszi a torkát, hanem kimúlik szép rögtöni halállal a csirkefaj elleni hadjáratban a csatatéren.
– Valde bene! – lelkesedett a kocsmáros. – Így csak az Isten tud lőni meg a Dőry úr. (Még akkor nem volt meg a makkfilkónak ez a mostani személyesítője, mert különben ismerte volna Tell urat a kocsmáros.)
A kis diák másik kövecskét emelt föl, s most már a fehér csirkét kommintotta meg vele, hogy azt is rögtön elhagyta a lelke.
– Kell-e még több? – kérdé némi színészi pózzal a kisfiú.
Nevetni lehetett volna ezen. A kevélységén. No, nézze meg az ember. Az a csöpp nebuló hogy kineveti ezeket a nagydiákokat: kell-e még több?
Szerencsére nem is hallották, észre sem vették eddig. Mérhetetlen nagy úr a pataki jogász arra nézve, hogy egy donátista gyereket észrevegyen. Az oroszlán talán meglátja a hangyát a homokban a talpa alatt, de a pataki jurista nem látja meg a donátistát. Ami nem lehet, az nem lehet. Vannak rendkívüli távolságok stb.
Mindennek dacára a zömökebb pataki, a szőke, kerek fejű odalépett a fiúhoz, és vállon veregette.
– Ezt jól csináltad, barátja az erénynek! Nagyra nőj, öcsém!
Egyebet nem mondhatott neki, hanem ezt a keveset aztán legalább úgy megfogadta a kis nebuló, elannyira megnőtt, hogy a szeme-szája tátva maradt tőle a kerek koponyájúnak huszonöt-harminc év múlva, mikor ráemlékezett.
– Hogy hívják a gyereket? – kérdé aztán hanyagul, elmenve a kocsis mellett, aki kezdte már leszedni az abrakostarisznyákat.
– Kossuth Lajoskának – felelte a kocsis.”

Mikszáth Kálmán: Különös házasság. Részlet. A kritikai kiadás szövegét feldolgozó CD-ROM alapján (Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az előbbi történetben egy nagy embert láthattunk, úgymond az „ő idejét” megelőző élethelyzetben. De mi a helyzet egy ilyen szituáció fonákjával? Vagyis mi a helyzet akkor, ha egy nagy ember az „ő idejének” elmúltával kerül bele egy adott élethelyzetbe. Egy takaros kocsma szépen terített asztalánál, egy pohár jóféle vörösbor és egy darab ízletes sajt mellett rengeteg spekuláció születhet olyanféle fiktív elképzelésekről, hogy mit tenne a mai világunkban Szent István; Hunyadi János vagy fia, Mátyás; esetleg II. Rákóczi Ferenc. Aztán az eszmefuttatások során (és persze néhány pohárnyi nedű elfogyasztása után) egy kiábrándítóan józan elképzelés születne meg, mely arról szól, hogy valószínűleg nagyon nem találnák meg a helyüket itt. Ilyenféle elképzelések Mikszáth Kálmánt sem kerülték el. Egy tárcájában olyasvalakit képzel el saját korán kívül, akire, hogy úgy fogalmazzunk, nagyon sokféle politikai rendszer példaként mutatott. Az persze megint jó kérdés, mit tettek volna ezen politikai rendszer hívei, ha egyszer csak úgy ukk-mukk-fukk megjelent volna korukban az illető? Jól érzékelte ezt a problémát Mikszáth is.

„Hogy mi lenne ma Petőfi, ha élne?
Honfitársai szemében mindenesetre kevesebb - mint most. Szobra nem állna a Petőfi téren, s verseit még mindig nem árulnák egy forintért. A holt poéták kedvesebbek.
Hogy mi lett volna? Hát képviselő. Mi más lehet itt az ember? A jó időben megválasztották volna s most a rossz időben megbuktatták volna. Az érdemes embereknél kapósabbak az agilisok.
Világi pozíciója különben a szerint alakul, hogy mint képviselő a hét szélsőbalihoz csatlakozik-e annak idején - vagy a határozati párthoz?
Ha az előbbiekhez csatlakozik, akkor ma egy meghasonlott lelkű, összetört, félig elfelejtett aggastyán, ha pedig az utóbbit választja, akkor ő is alighanem főrendiházi tag, mint sógora, Gyulai Pál.
Sőt ha nagy szerencséje van, még talán az akadémiába is bejutott volna.”

Mikszáth Kálmán: Ha Petőfi élne. In: Cikkek, tárcák. 1898. január–június, [Budapest], [MTA Irodalomtud. Int.], 2008. – Magyar Elektronikus Könyvtár

4_kep_opti_b.jpgMikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai, Abonyi Zoltán rajzaival [Budapest], Fiesta, Saxum, 1996, 2 Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Második rész, Harmadik rész

komment

A Molière álnevű láncszem

2022. január 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

400 éve született Jean-Baptiste Poquelin

A francia irodalom, az európai komédiarepertoár egyik legnépszerűbb szerzője, a dél-francia falu után művésznevet választó színházcsináló, akit így csak Molière-ként ismerünk, ragyogó gyöngyszem abban a klárisban, mely összefogja a hivatásos színjátszók által sok évezrede sikeresen vitt vígjátékhagyomány későbbi korszakait az antik mintákkal. Összeköti a formálódó polgári társadalom önmagára ismerő, magukon (is) nevető csoportjainak szórakoztatását az udvari elit irodalmi kánonjával, a barokk színház kifejezőeszközeit az éppen születőben lévő, felvilágosult szellemű új dramaturgiával. S mindezeken túl olyan láncszem és kapocs szerzőnk, aki (Shakespeare-hez vagy Csehovhoz hasonlóan) a magyar színi irodalomnak és a hazai karakterformáló színpadi hagyománynak is részévé vált darabjai fordítás- és színpadtörténete során.

nsz_18420603_opti.jpgCharles Desnoyer, Eugène Labat: Egy színész élete, színlap. Nemzeti Színház, 1842. június 3. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A párizsi királyi kárpitos fia, Jean-Baptiste 1622. január 15-én jött világra, polgári elit nevelésben részesült a jezsuita kollégiumban (College de Clermont), latinul is olvasott, a filozófusok mellett antik auktorok, köztük a komédiaszerzők, Plautus, Terentius műveit is megismerte. Elvállalta a kollégium könyvtárának gondozását, első (elveszett) fordítását is ott készítette Lucretius, római filozófus De Rerum Natura című munkájából. 1640-ben apja címe és hivatala utódjaként beajánlotta XIII. Lajos udvarába, így találkozott a későbbi XIV. Lajossal (uralkodott 1643/1654–1715).
1643-ban szerelmével, Madeleine Béjart-ral és annak testvéreivel színtársulatot alapítottak L’Illustre Théâtre (Híres Színház) néven, mely azonban két év után csődbe jutott, Molière pedig az adósok börtönébe került. Apja kölcsöne mentette ki a rács mögül, hogy vándorszínészként járhassák tovább Franciaországot. Lyonban gyakran játszottak, s ott került kapcsolatba Corneille-lel és Racine-nal, akik azonban a drámaírás-színházcsinálás más útjait választották, mint a Molière vezette társulat. 1858-ban Párizsban, a Louvre színházában sikerrel mutatkoztak be és elnyerték a Troupe de Monsieur (a király fivérének társulata) címet. Az együttes ekkor összeolvadt az egyik ismert párizsi olasz commedia dell’arte társulattal. 1659 novemberében mutatták be a Petit-Bourbonban Molière első sikerdarabját, a Kényeskedőket.

og51_p005_opti.jpg

Oláh Gusztáv: Kényeskedők, díszlettervvázlat, cca. 1917 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Limbus OG 51/5

További udvari sikerek után 1662-ben a Théâtre Palais-Royalba költözött a társulat, s a Nők iskolájával, valamint a direktor különös házasságával meglehetős vihart keltett. (Elvette ugyanis Madeleine Béjart titkolt kapcsolatból született lányát, akit az asszony húgának gondolt.)
Jeles udvari támogatók és ellenfelek, irodalmi-színházi vetélytársak és pártoló mecénások csaptak össze Molière és társulata feje fölött, különösen, miután 1664-ben Verailles-ban sor került a Tartuffe bemutatójára. A király felfüggesztette a Tartuffe, és betiltotta a következő mű, a Don Juan vagy a kőszobor lakomája előadásait, de a társulat kincstári támogatását fönntartotta.

nsz_18480427_tartuffe_opti.jpgMolière: Tartuffe, színlap. Nemzeti Színház, 1848. július 27. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Molière a szórakoztató, könnyed polgári komédiák után mélyebb emberi és társadalmi problémákra reflektáló műveket írt és mutatott be, s ezek nehezebben találtak utat a közönséghez (A mizantróp, Amphitryon, Dandin György vagy a becsapott férj). A fösvény azonban ismét nagy sikert hozott. Molière Lullyvel, az udvari zeneszerzővel társulva zenés darabokat is írt, például Az úrhatnám polgárt vagy a Psyché című tragikus balettet.

Az 1670-es évtized elején betegségei és Madeleine Béjart halála miatt Molière egyre nehezebben írt és játszott, de ekkor született művei közül a Scapin furfangjai, a Tudós nők vagy a Képzelt beteg fogadtatása korábbi sikereit is szinte fölülmúlta. Ez utóbbi komédiája egyik, 1673 eleji előadásán a színpadon lett rosszul, s néhány órával később meghalt. Mivel színészeket nem temethettek megszentelt földbe, özvegye, Armande és XIV. Lajos közbenjárása ellenére is csak éjszaka búcsúztathatták. Hamvait azonban 1792-ben a Panthéonba, majd 1817-ben a Père-Lachaise temetőbe helyezték át.
1677-ben királyi rendelet egyesítette Molière tárulatát a Bourgogne-színházzal, s így jött létre a francia nyelvű hivatásos (később nemzeti) színház állandó együttese, a Comedie Française.

Molière legsikeresebb művei komédiák, melyek a közönség szórakozás iránti igényét a legkorszerűbben elégítették ki. Az antik komédia témái, dramaturgiája volt az alapja (s máig az) e hagyománynak, mely egyszerű, de mindig működőképes eszköztárral szolgálja a nevettetést. A jellem- és a helyzetkomikum forrásai lényegüket tekintve legalább 2300 éve változatlanok, a dramaturgiai felszín és az elsődleges humor alatt-mellett azonban – a drámai szövegigény erősödésével – megjelenik több rétegnyi gondolatiság, kritikus ábrázolás, szatirikus, ironikus, később abszurd és groteszk elem. A késő barokk polgári komédia szereplői már nem pusztán a commedia dell’arte – szintén évszázadok során – állandósult típusainak (tipi fissi-inek) vonásait őrzik, hanem plasztikusan jelenítenek meg kortárs (szinte realisztikusan, nem fekete-fehéren ábrázolt) alakokat – a nézők-olvasók szomszédait és ismerőseit. Molière a kapocs, a közvetítő Plautus, a commedia dell’arte (és a 20. századra művészidollá nemesült szolgafigura, Arlecchino), valamint a finomabb, összetettebb humorral operáló 19. századi romantikus és realista, majd a későbbi virtuóz vígjátékdramaturgia (pl. Molnár Ferenc), a börleszk, a kabaré, a groteszk közt.

nsz_18480417_a_fosveny_opti.jpgMolière: A fösvény, színlap. Nemzeti Színház, 1848. április 17. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A könnyedebb vagy komolyabb, társadalmi mondandóval is bíró komédiák mellett Molière írt úgynevezett misztériumjátékokat, azaz antik mitológiai vagy filozófiai témákat a klasszicizmus szellemében megújító, párizsi közegbe helyező színjátékokat, késő-barokk operák librettóit, balettek szüzséjét és karaktereit. De elsősorban színházcsináló volt, dramatikus szövegeit nem olvasásra, hanem színpadra szánta, a színházban ugyanis a kor olvasóközönségének sokszorosát érhette el.
Invencióit, újításait a színpadi gyakorlat igazolta: karaktertípusai közt megjelent a rezonőr, a cselekben és intrikában művész szobalány, komédiái nevetségessé válásra és bukásra ítélt (szinte tragikus, de legalábbis tragikomikus) alakjai kevés kivételtől eltekintve kisemberek, nem hasonlítanak a korábbi vagy a későbbi stíluskorok drámai hőseire. A vándorszínészet gyakorlatában Molière sokszor azonos vagy hasonló nevet viselő alakjai új, polgári típusokat foglaltak szerepkörökbe, melyek részben máig, de legalábbis a 19. század közepéig működtek a szószínpadokon, a zenés műfajok pedig egészen napjainkig őrzik ezt a szerepkörhagyományt. Többször alkalmazta a cselekmény lezárására, pozitív végkifejlet nagy fordulattal történő elérésére a fogalomként szintén a görög drámákból örökölt, de immár nem technikai, hanem dramaturgiai eszközt, a deus ex machina megoldást.
A magyar nyelvű iskolai és hivatásos színjátszók már a 18. század végén játszani kezdték Molière darabjait, s a fordítóknak, a színészeknek, rendezőknek köszönhetően jól ismert és kedvelt, szinte hazai szerzőként jelent és jelenik meg a repertoáron. (A fordítók között Kazinczy Ferenc, Döbrentei Gábor, Szász Károly, Arany László, majd Paulay Ede, Hevesi Sándor, azután Kosztolányi Dezső, Gábor Andor, Heltai Jenő, később Illyés Gyula, Vas István, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső, Hubay Miklós, Petri György szerepelnek.)

nsz_18420724_1_opti.jpgMolière: Botcsinálta doctor (Kazinczy-fordítás), színlap. Nemzeti Színház, 1842. július 24. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Molière alakja ihlette színház a színházban típusú művek is gyakran kerülnek közönség elé nálunk, s nemcsak a Bulgakov írta Molière avagy az álszentek összeesküvése, illetve az Őfelsége komédiása vagy az ennek nyomán Vajda János szerezte és 2021-ben bemutatott A képzelt beteg avagy őfelsége komédiása című opera, hanem a Spiró György által a lengyel nemzeti színjátszás születésének idejére lokalizált (s a magyar színház- és politikatörténettel párhuzamokat mutató) metaforikus és többsíkú Molière-reminiszcencia, Az imposztor (1983), vagy a Parti Nagy Lajos 2015-ös kötetébe összegyűjtött Molière-átiratok is. A közelmúlt magyar színpadi nagyjai közül Hevesi Sándor, később Major Tamás kötelezte el magát talán a leginkább Molière-rel mind színészként, mind rendezőként-fordítóként és színészpedagógusként.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Fél évezrede ünnepelte meg házasságkötését II. Lajos magyar király és Habsburg Mária

2022. január 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

A fejedelmi esküvők és házasságok máig izgalomba hozzák még a demokratizálódott népeket is, pedig ezek egyre inkább magánéleti – ad absurdum szerelmi – döntések, és a politika egyre kevesebb befolyással van rájuk. Az, hogy az így létrejövő házasságok hogyan formálják a politikát és a közbeszédet, más lapra tartozik. Az 1500-as évek elején viszont az ifjú Jagelló Lajos és Habsburg Mária házasságkötése még sokkal inkább két uralkodócsalád politikai szövetségének jelképe volt, mint két ember szerelmének megünneplése és összetartozásának egyházi megáldása. Ez különösen akkor érthető meg jól, ha ötszáz évnél is mélyebbre merülünk a múltba, abba a korba, amikor a házasulandó felek még csak huncut gondolatok sem voltak.
A középkori Európa jelentős középhatalmára, a Magyar Királyságra az Árpád-ház kihalása óta kapzsi szemekkel néztek az olyan befolyásos európai uralkodóházak is, mint az Anjouk, a Luxemburg-ház, majd a Jagellók és természetesen a Habsburgok. A területileg egységes középkori állam Hunyadi Mátyás uralkodása alatt még utoljára büszkélkedhetett nemzeti királlyal, ám az Igazságos halála (1490) utáni trónviszályokban már csak az országon kívül álló erők léptek fel a siker reális esélyével.
A Habsburgok már Mátyással megegyeztek arról, hogy ők öröklik a magyar trónt, ha a király törvényes örökös nélkül hal meg (Bécsújhely, 1463), erre alapozva lépett fel 1490-ben Miksa római király, egyúttal osztrák főherceg és burgund herceg a trónigénnyel. Viszont a magyar nemesség nagy része a lengyel uralkodóházból származó Jagelló Ulászló cseh királyt támogatta, aki végül komoly pénzösszeg és a Mátyás osztrák hódításairól való lemondás árán megszerezte a királyságot, ám továbbra is azzal a feltétellel, hogy törvényes örökös híján a Habsburgokra hagyja a trónt (Pozsony, 1491).
Ulászlónak azonban több gyermeke is született, Anna 1503-ban, majd Lajos 1506-ban. Mivel így a két uralkodóház patthelyzetbe került, és a déli török veszély is egyre inkább közös fellépést sürgetett, 1506-ban rivalizálás helyett a szövetség mellett döntöttek, és kölcsönös örökösödési, majd házassági szerződéseket kötöttek. Mivel 1515-re nyilvánvaló lett, hogy Ulászló és Miksa is kormányzásra alkalmas utódot támasztottak, a szövetséget erősebb alapokra helyezték, az egyik német-római császári unoka (Károly vagy Ferdinánd) Anna magyar királylány kezét, a magyar trónörökös pedig Habsburg Máriáét kapta meg (Bécs, 1515. július 22.). Ekkor megtörténtek a formális házasságkötések is, mai szem számára meglehetősen bizarr módon: Lajos és Mária kilenc, illetve tíz évesen állt az oltár elé, az ugyancsak tíz esztendős Jagelló Anna pedig az ekkor 56 éves Miksa császárral, aki később kijelölendő unokája nevében mondta ki az igent, amely ebben a pillanatban talán számára volt a legboldogítóbb – szigorúan politikai szempontból. (Jagelló Anna férje végül I. Ferdinánd lett, akivel a korban ritka módon harmonikus, szerelmi házasságban éltek.)
Az eseménysorról, amelyen az érintett családok uralkodói rangú tagjai mind részt vettek – I. Miksa német-római császár, II. Ulászló és fia II. Lajos magyar és cseh királyok, valamint Ulászló öccse, I. Zsigmond lengyel király – több beszámoló is sajtó alá került, hogy híre és a részletei a szélesebb közönséghez is eljuthassanak.
Az egyiket, amelyből könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára három példányt is őriz, Johannes Cuspinianus humanista, császári diplomata és bécsi egyetemi tanár állította össze, amely nyilvánosan elérhető az interneten. Cuspinianus emlékirata a Dózsa-féle parasztfelkelés összefoglalásával kezdődik, majd a három uralkodó találkozóját ismerteti. A nem mindennapi esemény fényét olyan kísérőprogramok is emelték, mint a lóverseny Pozsonyban, lovas akrobata-bemutatók, zenés előadások és táncmulatságok. A bécsi vadasparkban pedig a királyi sarjak – Lajos, Anna és Mária – vadászaton vettek részt, ahol elejtettek egy dámvadat és egy szarvasünőt, ezeket pedig Lajos apjának, Ulászlónak ajánlotta fel.
Minderről egy másik könyvritkaság is beszámol, amely csak egy példányban van a birtokunkban, Apponyi Sándor gyűjteményének részeként. Ebben a német nyelvű kiadványban az ismeretlen szerző különös figyelmet szentelt a kongresszusra érkező uralkodók bevonulásának és kíséretének: több mint két oldalon sorolja fel a menet tagjait.
Minden egyes Darnach és Item kezdetű bekezdés a felvonuláson résztvevő személyeket, csoportokat jelöl. A pompázatos menet második felében haladt a lengyel király (Darnach der Koenig von Pollandt…), mögötte pedig a császár Ulászló magyar királlyal az oldalán (Darnach K[aiserliche] M[ajestät] … neben jm Koenig vo[n] Huengern…).

app_h_2524_a5r_opti.jpgNewe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a4v–a5r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára

Ezeknek a kezdetleges médiumoknak, a röplapoknak a megjelenésével egyszerre próbálták az olvasóközönség igényeit kielégíteni, és az analfabéta tömegeket is tájékoztatni különböző illusztrációk segítségével. Az aprólékos rézmetszetek elterjedése előtt a kezdetlegesebb – ám gyakran nem kevésbé művészi – fametszetek szolgáltak a képi információ közvetítésére. Mindkét röplap kiadója I. Miksa fametszett, császári címerét helyezte el a címoldalon, ezzel is utalva arra, hogy uruk, a császár szempontjából fontos eseményről tudósítanak.
Cuspinianus latin nyelvű, így nemzetközi olvasókra is számot tartó művére részletesen kidolgozott császári címer került, (kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi azaz osztrák főhercegi, illetve a burgund hercegi címer elemeit tartalmazó hasított pajzzsal), rajta a császári koronával, alatta az ugyancsak burgundiai alapítású, de 1477 óta a Habsburg-dinasztia családi rendjének számító Aranygyapjas-rend jelvényével; ezeken kívül fentről lefelé, balról jobbra látható az Osztrák Főhercegség, Stájerország, Karintia és a Krajnai Hercegség címere:

ropl_0021_1r_opti.jpg

Röpl. 21/1. péld. – Régi Nyomtatványok Tára

A német nyelvterületen (Nürnbergben) készült röplap kiadója a nyelvválasztással csak a helyi, délnémet olvasóközönséget célozta meg, és egyszerűbb, csak I. Miksa császári címerét szerepeltette a címlapon arany mezőben lebegő fekete kétfejű sas, mellén a Habsburg-családi címerrel:

app_h_2524_a1r_opti.jpg

Newe Zeytung: wie unnd welcher Gestalt Keyserliche Maiestat mit sampt den Königen von Hungern und Polen am Sechzehenden Tag Julii Tausent Fünfhundert fünfzehene zu Wien eingeriten ist und sich aldo verloufen hat, Nürnberg, Friedrich Peypus, 1515. a1r. Jelzet: App. H. 2524 – Régi Nyomtatványok Tára

A királytalálkozótól még persze hosszú út vezetett II. Lajos és Mária házasságának gyakorlati megvalósulásáig, az ara 1521 nyaráig nem is járt Magyarországon. Királynévá ez év december 4-én koronázták, majd 1522. január 13-án, éppen ötszáz évvel a mai nap előtt, az esküvői ünnepségre, lényegében egy lakodalomra is sor került Budán. Sajnos az eseményről kevés forrás áll a rendelkezésünkre, azonban egy sajátos levélről érdemes szót ejtenünk. II. Lajos ugyanis, amint barátok közt, inter amicos, szokás, 1521. december 20-án kelt díszes kivitelű, pergamenre készült meghívóval a velencei dózsét is invitálta a lakodalomra. A Buda–Velence út megtétele ekkoriban a futárok bő két hetét vette igénybe, a levélben pedig szerepel az esküvő időpontja is, a következő január 13-a. Kicsit utánaszámolva nyilvánvaló, hogy a dózse akkor se ért volna időben az esküvőre, ha a budai követe, Lorenzo Orio azonnal értesíti a meghívásról. Persze a dózse megjelenésére való reális igényről nem volt szó, mindenki tudta, hogy az államfő személyesen nem fog eljönni, ezért a követ sem sietett a levél továbbításával, csak 1522. január 3-án küldte el azt rendes jelentésével együtt a lagúnák városába. A meghívóból magából ugyanez tükröződik vissza, hiszen II. Lajos titkára eleve úgy fogalmazott, hogy a dózse követe útján képviseltesse magát:

„Lajos, Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királya stb. a méltóságos fejedelemnek, Antonio Grimani úrnak, a velenceiek dózséjának, barátunknak és igen kedves szövetségesünknek jó egészséget és a barátságban és sikerekben való gyarapodást kíván.
Méltóságos fejedelem, igen kedves barátunk!
Szokásunk, miként barátok közt lenni szokott, dicső államotoknak és méltóságos uraságtoknak a boldog és a szomorú dolgainkról egyaránt hírt adni. Jóllehet a törökök elleni eljövendő hadjárat hatalmas gondja leköt minket, és annyi gond nyugtalanít, hogy semmi nem tetézhetné, mégis, hogy szabadabbak lehessünk a háború elkezdésekor, úgy határoztunk, hogy január 13-án megünnepeljük menyegzőnket, mivel a felséges Mária királyné úrnő, a császári felség húga, legkedvesebb jegyesünk, akit az elmúlt nyáron királyságunkba hoztunk, ünnepélyes szertartással a koronát és a királyság többi jelképét már magára vette.
Ha a köztársaság törvényei megengednék, és felséges uraságtok ezen meg tudna jelenni, hatalmas örömünkre szolgálna. Amennyiben azonban nem lehetne úgy, ahogy kérjük, nevében menyegzőnket mégis ékesíteni fogja a jeles férfiú, Lorenzo Orio követ úr, aki nem kevésbé buzgó méltóságunk, mint kegyelmetek tisztsége irányában. Ezt meg kívántuk osztani uraságtokkal és azzal az állammal, amint barátságunk és szövetségünk megkívánja.
Kegyelmeteknek szerencsés boldogulást kívánunk!

Kelt Budán, az Úr 1521. évének december 20-án.

Lajos király saját kezűleg” 

Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892, coll. 422–423. A szerző fordítása.

Sajnos a velencei középkori levéltár nagy része tűzvész áldozata lett, de a 16. század elején élt a városban egy grafomán történetíró, Marin Sanudo, aki lemásolta a levelet naplójába és ő jegyezte fel azt is, hogy pergamenre írták.
Mivel a velencei krónikás a városköztársaságba érkező jelentéseket, diplomáciai iratokat és leveleket többnyire tartalmi kivonatban rögzítette, és csupán néhány esetben, a legfontosabbakkal tett kivételt, II. Lajos meghívójának teljes szövegű lejegyzése mutatja e levél reprezentatív fontosságát. Ugyanerre mutatnak a levél ismertetésének körülményei. Ugyancsak Sanudo naplójából ismert, hogy a magyar király meghívója január 27-én, tehát két héttel az esküvő után érkezett meg Velencébe, ahol a Budán állomásozó velencei követ jelentéseivel együtt felolvasták a Nagytanácsban és a Szenátusban is. Ez jelzi, hogy a szövetséges magyar király esküvője olyan jelentőségű történés volt, amely joggal érdekelte a velencei patríciusok széles körét – akik a törvényhozó Nagytanácsban foglaltak helyet –, továbbá a politikai vezetés csúcsát is, akik a dózse végrehajtási, törvényhozási tanácsadó testületét, a Szenátust alkották.
Azonban mind a meghívó szövegéből, mint Sanudónak az ezzel egyidejűleg befutott követjelentésről készült kivonatából nyilvánvaló, hogy a háborús események, az oszmán hódítás sötét árnya elnyomta a lakodalom fényét, Orio követ leginkább a törökveszéllyel foglalkozik jelentésében. Ez érthető is, hiszen alig fél éve, augusztus 29-én vették be Nándorfehérvárat a törökök, a Duna déli szakaszának befagytával pedig aggódtak Budán – a jelentés szerint –, hogy a törököknek lehetőségük nyílik átcsapni a magyar területekre. (Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892, col. 418.) De ez már egy másik történet...

Felhasznált irodalom:

  • Habsburg Mária, Mohács özvegye, szerk.: Réthelyi Orsolya, F. Romhányi Beatrix, Spekner Enikő, Végh András, Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2005.
  • Marin Sanudo: I diarii, vol. XXXII, s.a.r.: Nicolò Barozzi, Guglielmo Berchet, Federico Stefani, Venezia, Visentini, 1892.
  • Enikő Spekner: Die Geschichte der habsburgisch-jagiellonischen Heiratsverträge im Spiegel der Quellen, in: Maria von Ungarn. (1505–1558). Eine Renaissancefürstin, szerk.: Martina Fuchs, Orsolya Réthelyi, Münster, Aschendorff Verlag, 2007. 91–102. (Geschichte in der Epoche Karls V., 8.)

Szovák Márton (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

A cinkográfia hazai megteremtői, Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenysége – A fényképészet úttörői. 20. rész

2022. január 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 72. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenkettedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenységének bemutatását folytatja.

A legjobbak a portréfényképezés mellett a szakma legkülönlegesebb és legnehezebb területeit is meghódították. A város- és tájfényképezéssel, a műtárgyak és műemlékek felvételével és sokszorosításával is foglalkozó szakfényképészeknek köszönhetjük a műtermek negyedik, ipari tevékenységet végző típusát. Sokszorosító helyiségekkel ellátott, saját és idegen fényképek, grafikák, képeslapok és egyéb papírneműk nyomtatásával foglalkozó műintézetek jöttek létre; ilyet üzemeltett Weinwurm Antal és később az ő fiai is.
A nemzeti bibiliotéka Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárának gyűjteményében található néhány Weinwurm által készített képeslap is.

Gyakran örökítette meg a századfordulós városok fejlődését, köztük Budapest metropolisszá fejlődését is. Megörökítette a régi belváros bontását is. Szerepeljen itt két példa.
A Vasárnapi Ujságban jelent meg 1895-ben egy fénykép a Károly körút és a Kossuth Lajos utca sarkán (ma Astoria) található épületekről, amelyen látható az éppen elbontásra kerülő régi épület.

belvarosi_epitkezesek_1895_aug_11_opti.jpgA Budapesti belváros építkezéseiből. Új épületek a Károly-körút és Kossuth-utcza sarkán. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf., 32. sz. (1895. augusztus 11.), 521. – Elektronikus Periodika Archívum

Szintén e napilap közölte fényképét Petz Samu műépítész által tervezett Buda első református templomáról (Szilágyi Dezső tér).

budai_uj_ref_templom_petz_samu_1896_apr_4_opti.jpgA budai új református templom. In: Vasárnapi Ujság, 43. évf., 14. sz. (1896. április 4.), 219. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Weinwurm munkásságának köszönhetően maradt fenn illusztráció az augusztus 20-i körmenetről. A Vasárnapi Ujság így számol be a körmenetről:

„Az István napi körmenetre Budavára úgy megtelt, hogy ember ember hátán várta a proczessiót. Maga a körmenet ma nem oly fényes, mint a hatvanas években volt, mikor az arisztokraták is oly nagy számmal vettek részt benne, de a hatalmas tömeg részvéte impozáns. A Budapesten időző méltóságok ma is megjelennek a Szent-Jobb körül: miniszterek, államtitkárok, bíróságok, a különböző hivatalok legfőbb személyei, az egyetemi rektorok, polgármesterek, az országgyűlés tagjai, ragyogó egyenruhájú katonatisztek, feszesen lépdelő hadseregbeli és honvédségi csapatok. Így viszik körül a Szent-Jobbot a palota kápolnájából a Mátyás-templomba s onnan vissza. A körmenetet Vaszary (Kolos) herczegprimás vezette.

Mi ujság? In: Vasárnapi Ujság, 42. évf., 34. sz. (1895. augusztus 25.), 561. – Elektronikus Periodika Archívum

szt_istvan_napi_kormenet_1895_25_aug_2_opti.jpgA Szent-István-napi körmenet Buda várában. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf., 34. sz. (1895. augusztus 25.), 561. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

1896 októberében jelentős eseményről cikkeztek a napilapok, elkészült ugyanis Budapest második hídja, a Ferenc József híd (mai Szabadság híd). A Vasárnapi Ujság két számában is jelent meg Weinwurm-fénykép az újonnan, Feketeházy János hídépítő tervei alapján elkészült monumentális alkotásról.

„Újabb diadala ez a magyar műszaki tudománynak és a hazai vasiparnak, melyek az ész és kéz egyesített munkájával épen oly remek, mint nagy időkre szóló alkotást hoztak létre becses emlékművéül az ezredik évfordulónak és fontos eszközéül a Duna jobb és bal partja közötti közlekedésnek.”

Az új Ferencz-József-híd. In: Vasárnapi Ujság, 43. évf., 40. sz. (1896. október 4.), 669. – Elektronikus Periodika Archívum

1897-ben Weinwurm Antal az Iparművészeti Múzeum harmadik emeletén akart létrehozni egy olyan nagyszabású műtermet, ahol különböző sokszorosítási technikákkal is foglalkozhatott volna a fényképezés mellett. Az építkezés érdekessége, hogy a műterem vasból készült fedélszékének költségét elfelejtették beépíteni a kiadások közé. Az Országos Iparművészeti Múzeum és Iskola Építési Bizottsága pótlólag 5000 forint sürgős átalányösszeget kért ezeknek a munkálatoknak az elvégzésére, és az összeg kamatainak fedezetét Weinwurm műterembérleti díjába (évi 1200 Ft) akarták beépíteni. A műteremhelyiség bérleti jogát végül nem ő kapta meg, amit minden bizonnyal veszteségnek könyvelt el a fotográfus. Tervezett műterme 416,36 négyzetméteres alapterülettel épült volna föl, egy rendkívül impozáns és szép épületben.
1897. január 3-án az Ország-Világ című lapban a folyóirat kiadóhivatalának munkatársairól érdekes felvétel jelent meg.

orszag_vilag_postazasa_1897_opti.jpgÍgy küldjük postára hetenkint az Ország-Világot. In: Ország-Világ. 18. évf., 1. sz. (1897. január 3.), 14. – Törzsgyűjtemény

„Jelen képünk azt a jelenetet ábrázolja, a mikor karácsonyi számunkat a Pesti Könyvnyomda-Részvény­társaság házának udvarán rakják kocsira, hogy azt továbbítás végett postára adják. Így történik ez hétröl-hétre. Képünk első alakja lapunk kiadóhivatalának főnökét, B. Virágh Gézát ábrázolja, amint a végbemenő munkát szemléli. Közvetlen mellette állanak az Ország-Világ buzgó főgépmestere Pumsenberger Antal és a lap csinos főszedője Szih(k)ora János. Fent a kocsi tetején kiadóhivatalunk derék és mindig jókedvű Szolgája veszi át a csomagokat a háttérben levő háziszolgáktól, kik azokat a kiadóhivatal egyik szobájából hozzák. Nehéz és fáradságos munka ez, melyet azonban örömmel és lelkesedéssel végzünk, mert előfizetőink buzgó pártfogásában találjuk meg méltó jutalmunkat.”

Hogyan küldjük postára hetenkint az Ország-Világot. In: Ország-Világ, 18. évf., 1. sz. (1897. január 3.), 15.– Törzsgyűjtemény

Weinwurm járt bent az 1897-ben újonnan megnyílt, Petz Samu műépítész tervei alapján készült Központi Vásárcsarnokban. Az akkor átadott Ferenc József híd szomszédságában épített vásárcsarnok mozgalmas életéből Weinwurm a sajtóban megjelent fényképe a halárusító részt ábrázolja.

vasarcsarnok_1897_junius_6_opti.jpgA halárusító helyek a Központi Vásárcsarnokban a király látogatásakor. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf., 23. sz. (1897. június 6.), 369. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Weinwurm Mátyás 1897 hunyt el. Gyászjelentését könyvtárunk gyászjelentés-gyűjteménye őrzi. Érdekes, hogy a sajtóban szereplő képek mind Antal neve alatt vannak jegyezve, édesapja, Mátyás munkái saját néven nem szerepelnek sehol, feltehetően a háttérben, a fiai mellett munkálkodhatott. Az 1870-es években Mátyás zömmel portrékat készített – Weinwurm és Fia, Fiai verzójú portréfelvételek maradtak ránk. Városképeket az 1870-es évek közepétől Weinwurm Testvérek néven adtak ki, már a fiai.

A nemzeti könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára őrzi a Minták Weinwurm Antal Fényképészeti és Cinkográfiai Sokszorosító Műintézetéből című díszes szecessziós albumot. (1901 körül) A bevezetőből kiderül, hogy a művész üzleti megrendelésre vállalja horgany, sárga- és vörösréz klisék előállítását is, különös figyelmet fordítva a háromszínű autotypia módszerére, melyet Weinwurm honosított meg hazánkban.

1899 novemberében avatták fel az új Országos Tiszti Kaszinó épületét, melyről az Ország-Világ számolt be. A Váci utcában található helyszín a második világháborúig szolgálta a tiszti állomány művelődését és helyet adott a társasági eseményeknek is.

Weinwurm jóvoltából maradt fent kép a Városház téri régi városháza tornyos épületéről, valamint megörökítette az utolsó tanácsülést is az 1900-ban lebontott régi épületben. A Vasárnapi Ujságban szerepelnek Weinwurm fényképei a Steindl Imre által tervezett új városháza közgyűlési terméről és a lépcsőházról is.

 Számos neves fotográfus mellett részt vett a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár alapításának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen is. A jubileumról készített képei a Vasárnapi Ujság és az Ország-Világ folyóirat cikkeit is illusztrálták.

1902-ben Budapesten rendezték meg a Szállodások és Vendéglősök Nemzetközi Kongresszusát. A Szállodások Nemzetközi Egyesületének eseményétől várták az idegenforgalom növekedését is. Az újságcikkek szerint pazar ünnepi díszbe öltözött Glück Frigyes (1858–1931) Pannónia szállodája, valamint a Drechsler-féle kávéház és több étterem is az Andrássy úton. Az Ország-Világ folyóiratban publikálták Weinwurm kliséjét az eseményen részt vett tagokról.

orszagvilag_1902_2_pages258-258_opti.jpg

Szállodások és vendéglősök budapesti nemzetközi kongresszusának tagjai. In: Ország-Világ, 23. évf., 40. sz. (1902. október 5.), 800. – Törzsgyűjtemény

1903-ban dokumentálta az újonnan épült Erzsébet hidat is. A négy és fél év alatt elkészült hidat október 10-én délelőtt nagy ünnepség keretében avatták fel. A megnyitás alkalmával éjfélig ingyen lehetett átmenni, akkor még ugyanis a Pestről Budára iparkodóknak hídpénzt kellett fizetniük.

erzsebet_hid_1903_10_11_opti.jpg

Az október 10-én felavatott Eskü-téri Erzsébet-híd. In: Ország-Világ, 21. évf., 41. sz. (1903. október 11.), 813. – Törzsgyűjtemény

1904-ben nagyszabású csoportképet készített a III. Nemzetközi Tűzoltó Kongresszus tagjairól. Az esemény célja az volt, hogy hazánk tűzrendészetét megismerjék minél többen, külföldön is. A kongresszus fővédnöke Habsburg-Lotharingiai József Ágost (1872–1962) királyi főherceg volt. Weinwurm a kongresszus tagjait a királyi Várkertben örökítette meg.

orszagvilag_1904_2_pages180-180_opti.jpgA budapesti nemzetközi tűzoltó kongresszus tagjai a budai királyi várkertben. In: Ország-Világ, 25. évf., 35. sz. (1904. augusztus 28.), 696. – Törzsgyűjtemény

Megörökítette Jókai Mór 1904-ben zajlott nagyszabású temetési körmenetét. Dokumentálta a halottaskocsit, valamint készített klisét Somló Sándor (1859–1916), a Nemzeti Színház igazgatójának ünnepi beszédét hallgató tömegről, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeumnál gyülekező népről is.

1906-ban dokumentálta II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Rákóczi József, Thököly Imre hamvainak hazahozatalát is és a díszmenetet Budapesten. A díszmenet után Rákóczit és társait a Szent István-bazilikában, Thökölyt a Deák téri templomban ravatalozták fel. Az ünnepi menet után másnap, október 29-én szállították át a hamvakat Kassára és Késmárkra.

 Az 1906-ban megrendezett milánói világkiállítás magyar csarnoka, pavilonja, a kiállítás többi részével együtt a megnyitás után egy hónappal teljesen leégett. A tűzeset előtt Weinwurm Antal a helyszínen megörökítette a kiállított műtárgyakat, mint például Simai Imre szobrász munkáit, illetve a berendezett enteriőröket is.

A Károly utcai műterem mindvégig fennmaradt a mai Bárczy István utcában. A Károly utcát 1913-ban nevezték át Kammermayer utcává. A műterem és műhely itt működött később is. A műtermet és műhelyt a cégbírósági iratok szerint 1911-ben jegyezték be mint fényképezési és horganyedzési üzletet a Kamermayer Károly utca 5. szám alatt.
Weinwurm Antal 73 évesen, 1918. július 9-én hunyt el a Ráday utca 40. szám alatt. A Központi Értesítő tudósítása szerint 1925. június 4-én Weinwurm Antal elhalálozása miatt a cégbejegyzés megváltozott, így az egyéni vállalkozásból közkereseti társaság lett. Fia, Weinwurm Lajos Géza és Koblinger Ignác tulajdonosok jegyezték az új üzletet, amely azonban megtartotta a vállalkozás nevét és így még 1939-ben is id. Weinwurm Antal neve alatt Fotográfiai és Cinkográfiai cégként szerepelt.
Weinwurm Antal kiemelkedő tevékenységet végzett a fényképészet terén, munkájáért több kitüntetést is kapott: 1885-ben a Budapesti Országos Kiállításon nagyérmet, 1896-ban az Ezredéves Országos Kiállításon millenniumi nagyérmet kapott. Munkáját elismerték az 1873-as bécsi világkiállításon, 1899-ben Brüsszelben és Barcelonában, 1901-ben pedig Párizsban is.

Felhasznált források:

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész

komment

A cinkográfia hazai megteremtői, Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenysége – A fényképészet úttörői. 19. rész

2022. január 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 71. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A hetvenegyedik részben Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Weinwurm Mátyás és fiai fényképészeti tevékenységét mutatja be.

A 19. század második felétől a fényképészeti eljárások fejlődésének köszönhetően a fényképek nyomtatása, tömeges méretű és igényes sokszorosítása a legkülönbözőbb fotómechanikai eljárások segítségével történt, úgy, mint a fénynyomat, a fotólitográfia és a cinkográfia. A módszerek alapjában véve a nyomóforma anyagában különböztek egymástól (üveg, kő, cink). A különböző eljárások elsajátítása és sikeres alkalmazása nem csekély tőkeerőt, üzleti szellemet és fényképészeti jártasságot igényelt a művészektől. A modern nyomóformákkal (klisékkel) való sokszorosítás előtt a vonalas képek és rajzok másolására a rézmetszetet, a litográfiát és a sokáig kedvelt heliogravürt alkalmazták. Ez utóbbi réz- vagy egyéb érclemezzel készült nyomatot jelentett.
A cinkográfia módszerét a német H. W. Eberhard fedezte fel 1804 körül Magdeburgban. A horganyvéset, horganylemez-maratás módszerét már a 19. század második felében több műteremben és műintézetben használták, aminek segítségével gyorsan lehetett nyomdalemezeket előállítani, ezek a rajzokat meglehetős pontossággal hozták elő. A cinkográfia módszerének egyik ismert képviselője Weinwurm Mátyás és fiai voltak.
Weinwurm Mátyás (1813–1897) a második művésznemzedék (1860–1880) festő-fényképész társaságának tagjai közé tartozott Barabás Miklóssal (1810–1898), Borsos Józseffel (1821–1883), Gondy Károllyal (1830–1909) együtt. Weinwurm Mátyás 1813-ban született a mai szlovákiai Poprád város Strázsa településrészén Weinwurm Antal és Stekin Anna gyermekeként.
Weinwurm tizenhat éves korában, 1829-ben iratkozott be a bécsi akadémiára a rézmetszők szakosztályába. Fia, Antal, a későbbi ismert fényképész Reindorfban (ma Bécs egyik külső kerülete) született 1845-ben.
A Magyar Fényképészek Lapjában közölt 1897-es nekrológ szerint 1853-ban Folnesics bécsi festőművész és fényképész növendéke volt, sokat tanult mesterétől és később, mint első asszisztens vezette annak műtermét. 1859 és 1861 között Ludwig Angerernek (1827–1879), az első bécsi fotóműhely megalapítójának és I. Ferenc József császár és király udvari fényképészének az asszisztense volt; az általuk használt fotóeljárást is elsajátította. 1861-től Pesten a magát szintén akadémiai festőként és fényképészként hirdető Pesky Edénél (1835–1910) segédmunkásként dolgozhatott. A nekrológ szerint 1864-ben önállósította magát a Károly utcában, a Károly kaszárnya épületében és 1865-től működött együtt fiaival, Antallal és Ferenccel. A korabeli címtár, az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen először 1871–1872-ben említi Mátyást mint fotográfust, a jegyzék a Keresztutcába jegyezte be műtermét. Weinwurm Mátyás az 1870-es évektől foglalkozott horganyvésetek (Zinkographie) előállításával, a megemlékezés szerint ebből alakult ki Antal műintézete, amely akkor az első helyet foglalta el az országban. Pestre hozatta J. Buchan bécsi cinkográfust, aki megmutatta a klisékészítést a pesti munkásoknak.
Érdekesség, hogy a Gyógyászat folyóirat, 1869. december 25-i 52. számában olvasható, hogy Weinwurm Mátyás mint fényképész szabadalmi kérvényt adott be az általa feltalált légy- és rovarirtó papírra. 1873-ban az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint Mátyás, és fiai, Antal és Ferenc a Király utca 17-be és a 31-be is bejegyezte fotográfusként.
Műtermük kezdetben, az 1860–1870-es években portréfényképezéssel is foglalkozott. Szerepeljen itt néhány, Weinwurm Mátyás és fiai és Weinwurm testvérek nevével jelzett példa.

Budapest iparosainak 1877-es ismertetőjében az iparos művész csoportban kilenc mesterséget sorolnak fel, úgy mint faldíszítő, fametsző, fényképész, kártyafestő, képfaragó, szobrász, tajtékpipametsző, vésnök, üvegmetsző. A fényképészek között szerepelt többek között, Doctor Albert, Ellinger Ede, Gévay Béla, Klösz György, Kolics József, Koller Károly, Kozmata Ferenc, Liederhoffer Vilmos, Mayer György, Schöfft Károly, Schrecker Ignác, Sonnenschein Hugó, Straub József, Strelisky Lipót, Varságh János és Weinwurm Antal. 
Az Adress-kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen szerint 1878-ban együtt élt Mátyás, Antal és feltehetően nagybátyja, Ferdinánd a Király utca 31-ben. A jegyzék szerint itt és a Király utca 17. szám alatt is működhetett műtermük. Az említett jegyzék szerint 1881-ben Weinwurm K (Karl) und Söhne (Antal testvére) működtette műtermét a Károly utca 3. szám alatt. Fényképészként dolgozott tehát Antal, testvérei Károly és Ferenc, nagybátyja, Ferdinánd. Utóbbit néhány későbbi forrás Ferencként említi. Weinwurmék tehát feltehetőleg családi vállalkozásként működtek, a források szerint több különböző helyen, akár külső helyszínre is kitelepülve. Bizonyíték, hogy az egyik portréfénykép hátulján a Károly utca mellett szerepel a Király utcai cím is.
A következőkben Weinwurm Antalról írunk, bár megjegyzendő, hogy testvérei, később fiai is besegítettek a családi, először egyéni, később társas vállalkozásba. Weinwurm munkásságáról számos újság beszámolt. Többek között albumokat is készített.
1881-ben az Országos Nőipari Kiállítás rendező bizottságának tagjairól jelent meg egy album, amelyet gróf Zichy Jenőnek ajánlottak, ebben már Weinwurm Antal képei is megtalálhatók. Az album ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában található.
Az 1882-ben megnyílt Országos Könyvkiállításon több köz- és magángyűjtemény kincseit és külföldi intézményekből származó hungarikákat is bemutattak. A Széchényi-könyvtár gyűjteményéből hetvenkét Corvinát is láthatott a közönség, de megismerhették a magyar nyomdászat és könyvkötés fejlődését is. A kiállítást Ráth György (1828–1905) jogász, művészettörténeti író kezdeményezte Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternél (1817–1888). Az említett kiállításon szereplő hungarikákról Divald Károly (1830–1897) és Weinwurm Antal fényképészek által készített 960 db fotográfia 2000 forintért került be a könyvtár Kézirattárába, így 1883-tól datálható külön a könyvtár fényképgyűjteménye. A fényképek kutatása folyamatban van.
A Vasárnapi Ujság beszámol arról is, hogy az esztergomi könyvtár is részesült ezekből a könyvekből:

„Az esztergomi prímási könyvtár érdekes fénykép gyűjteménnyel gyarapodott. Az országos könyvkiállítás Corvin- és egyéb nevezetesebb kódexeinek, valamint őskori nyomtatványainak egyes lapjait és vignettejeit országos költségen Weinwurm Antal e czélra külön berendezett műtermében fényképi másolatban fölvétették a Nemzeti Múzeum számára 300nál több folio kartonon; közel 1000 érdekes tárgy képezi a gyűjteményt. A bíbornok prímás egy második gyűjteményt rendelt meg Weimwurmnál; ebben a legnevezetesebb Corvin-kódex czímlapjai az eredetiekhez hasonlóan színezve vannak, a mi a gyűjtemény becsét emeli. A gyűjtemény albuma másfél mázsánál súlyosabb.”

Az esztergomi prímási könyvtár. In: Vasárnapi Ujság, 29. évf., 46. sz. (1882. november. 12.), 736. – Elektronikus Periodika Archívum

A műtárgyakon kívül lefotografálta a Magyar Nemzeti Múzeum egykori könyvtárát is.

nemzeti_muzeum_konyvtara_opti.jpgWeinwurm Antal: A Nemzeti Múzeum könyvtára. – Kézirattár. Facsimile gyűjtemény. – Digitális Képarchívum 

A Vasárnapi Ujság 1884. július 13-i számában rövid hír olvasható arról, hogy a Balaton-Egylet a magyar tenger minél szélesebb körben való megismertetése céljából Balaton-albumot fog kiadni, amely Weinwurm Antal fővárosi fényképész által felvett harminc darab fényképet fog tartalmazni. E képekből a Balaton-Egylet ötszáz példányt rendelt meg. Ugyanezt a hírt a Herkules 1884. július 22-i számában közölte, amely szerint az albumban nyolc kép Balatonfüredet, a füredi parkot, csarnokot, hajógyárt, vendéglőt stb., a többi kép pedig Tihanyt, Arácsot (ma Balatonfüred része), Csopakot, a csopaki püspöki palotát, Badacsonyt, Szigligetet, Balatonszentgyörgyöt, Keszthelyt, a szigligeti romokat, Alsóőrsöt stb. fogja ábrázolni. Az újság még azt is hozzátette, célszerű volna, ha az albumban egy pár lapot szentelnének a Balaton sportjának is, a yachtoknak, csónakversenyeknek, uszodának. A Fővárosi Lapok 1885. április 5-i számában beszámolt az album megjelenéséről, valamint arról, hogy Balatonfüred és környéke, a Yacht-flotilla, Tihany, Badacsony, Szigliget, Keszthely is szerepelnek benne. 1885 áprilisában a Budapesti Hírlap arról adott hírt, hogy az albumot meg lehetett vásárolni Weinwurm intézetében a Károly utcában.

„A Balaton-egyesület kitűzött feladatához képest a magyar tenger partjának szép és regényes vidékét a külfölddel megismertetni és megkedveltetni óhajtván, megbizta Weinwurm Antal fővárosi fényképészt az egyesület által megjelölt nevezetesebb pontok fölvételével, melyeket az egyesület Balaton-Album címen fog közrebocsátani. A díszes album, mely legközelebb elkészül, 30 darab Makart-alakú tájképet foglal magában, melyek közül 8 Balaton-Füred szépségeit (a park, a csarnok, a hajógyár, a vendéglő, kilátás stb.) tünteti föl. Ezenkívül nevezetesebb pontok: Tihany a Balatonról és a hegyek felől, Arács a Péterhegyről, Csopak látképe és a csopaki püspöki palota, Badacsony és Szigliget, a szigligeti várromok, Keszthely, Vöröshegy, Szent-György, Alsóörs, Fülöp stb. A Balaton-egyesület ez albumból részint kollekcióban, részint egyes képekben való terjesztés végett (500 példányt rendelt meg.”

A magyar tenger képekben. In: Budapesti Hírlap, 4. évf., 191. sz. (1884. július 12.), 2. – Törzsgyűjtemény

1888. május 6-án tartották a negyvennyolcadik közgyűlést a Magyar Tudományos Akadémián. A sajtó május 20-án részletesen beszámolt a Trefort Ágoston vezetésével megtartott ünnepi gyűlésről. A cikket Weinwurm Antal fényképei díszítették.

A cég az 1880-as években már prosperált, bár egyéni vállalkozás volt, mégis a számos segéddel működött. Egy közjegyzői okirat szerint Weinwurm Antal Ott Józsefet bízta meg a cég Cinkográfiai Osztály vezetésével egy éves időtartamra.
Az 1892. június 12-i Vasárnapi Ujságban részletes, képes beszámoló jelent meg az I. Ferenc József király koronázásának huszonöt éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségről. Az első olyan eseménynek számított hosszú idő után, amelyről különböző helyszínekről és különböző időpontokban több fényképész is tudósított. Szentkirályi Antal, Erdélyi Mór, Mai (Manó) és Társa fényképészek mellett Weinwurm fényképe is szerepelt az illusztrációk között.

a_diszbanderium_egyik_csapata_opti.jpgA díszbandérium egyik csapata a budai Lánczhíd-téren, élén gróf Zichy Jenővel. In: Vasárnapi Ujság, 39. évf., 24. sz. (1892. június 12.), 416. – Elektronikus Periodika Archívum

Fényképész társaihoz hasonlóan ő is több napilapban több típusú reklámmal hirdette tevékenységét. A Vasárnapi Ujságban szerepelt az egyik legdíszesebb hirdetésével, de műhelyét reklámozta még az Ország-Világ folyóiratban is (1894, 1900). A Független Budapest lapból pedig szerepeljen itt egy későbbi, 1907-es reklám is.

1894-ben Klösz György mellett hivatalosan is részt vett Kossuth Lajos temetésén, ahol felvételeket készített. A ravatalról és a gyászoló tömegről készült fényképei a Vasárnapi Ujság április 8-i számában jelentek meg.

1894 decemberében az Ország-Világ újságcikke szerint Weinwurm tapasztalataival gyarapítja és tökéletesíti műhelyét, ezzel a képsokszorosítás a művészet magaslatára emelkedett. A hírlapirodalomban elterjedt az illusztrációk használata, ami a Weinwurm által a klisék sokszorosításra használt amerikai módszernek volt köszönhető.

„Az új eljárás a közvetlen vetítésben rejlik, vagyis abban, hogy a kép az üveglemezről közvetlen a horganyra lesz átvive (kopirozva), úgy, hogy a horganylemez lesz fényérzékeny állapotba hozva, mig ellenben a régi eljárásnál az üveglemezről papírra s azután a papírról a horganylemezre való átvitel után lehetett a clichét előállítani, mi által a kép hű visszaadásában sokat szenvedett, a közvetlenség pedig a hűség és természetesség előnyére szolgál.
Ezen új eljárást nemcsak horganyra, de vörös- és sárgarézre is alkalmazni lehet, sőt a czég alkalmazza is a szerint, a mint a reprodukczió tartóssága azt kívánatossá teszi.
Ezen eljárás hazánkat a külfölddel szemben teljesen versenyképessé teszi úgy a kivitel jóságában, mint azárak olcsóságában.
Megszűnik tehát az oly költséges és kellemetlenkényszer, hogy Bécsbe vagy még messzebb kellett clichékért menni. Itthon kapja meg épp oly jó kivitelben és olcsóbban.
Weinwurm Antal műintézete oly nagyszabású és oly jól berendezett, hogy képes egy 40–50 cm területű autotipiát 24 óra alatt a villamos világítássegítségével, mely szintén be van rendezve, előállítani.
Mily művészi tökéllyel, arról képmellékletünk tesz bizonyságot.”

L. B.: A képsokszorosítás művészete. In: Ország-Világ, 15. évf., 52. sz. (1894. december 23.), 871. – Törzsgyűjtemény

1895-ben adták át közhasználatra a Városligetben a Park Klub azaz a mai Stefánia Palota épületét, amelyet szintén Weinwurm Antal örökített meg. Ez az épület az előkelő közönség nyári kaszinójaként nyílt meg.

„Az épület a legnemesebb korai barokk stílusban épült; magas egyemeletes épület széles erkélyekkel, tágas lépcsőkkel, olyan, mint Versailles vagy Potsdam híres királyi nyaralói. Arányaiban, művészies kivitelében tükröződik egész jellege. Első tekintetre meglátni rajta, hogy nagy­úri kényelemre és üdülésre van szánva.”

Dr. Kovács Dénes: Park-klub a Városligetben. In: Vasárnapi Ujság, 42 évf., 20 sz. (1895. május 19.), 321. – Elektronikus Periodika Archívum

A magyar honfoglalás ezredévi ünnepélyére készült monográfiák közül 1896-ban jelent meg Az Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállása ünnepén közrebocsát a hazai cziszterczi rend című munka.
A díszes kiadványt a Magyarországi Ciszterci Rend tiszteletére dr. Békefi Remig (Bröckl József, 1858–1924) ciszterci szerzetes, történetíró szerkesztette. A könyvben beszámolnak a rend tagjai történetükről, tanítói, lelkészi és gazdasági működésükről, rajzokkal szemléltetve a rend tevékenységét, művészi érzékük, tanügyi és gazdasági munkásságuk különböző megnyilvánulásait. A könyvben megemlékeznek Vajda Ödön (1834–1911) zirci apát szerzetes életéről és munkásságáról is. Vajda Ödönt 1891. április 2-án választották meg zirci apátnak. Irányítása alatt restaurálták az apátsági templomot, a rendház keleti szárnyára második emeletet építettek. Itt található most az Országos Széchényi Könyvtár műemlékkönyvtára is.
Az emlékkönyv részletesen beszámol a zirci apátság és templom történetéről is. A zirci intézmény a legnevezetesebb intézmények és templomok egyike hazánkban; az apátság kolostora hosszabb idő alatt épült és többször bővítették, kivált keleti szárnyát s az előtte levő kisebb épületet. Az 1840-es években készült a szép könyvtár, a reneszánsz kolostor, de a homlokzat s a kettős kőtorony csak az 1850-es években épült fel.
A könyv szerint a kötet képeinek „fényképi fölvételét Weber Márton ciszterci áldozópap s egri főgimnáziumi tanár szakavatottsága hozta létre.” A címlapot Benczúr Gyula (1844–1920) jeles festőművészünk tolla rajzolta meg, s Morelli Gusztáv (1848–1909) művészi keze metszette fába. Az egész Emlékkönyv művészi díszítése Háry Gyula (1864–1946) elsőrangú festőművész ízlésének s tehetségének alkotása. A képek autotypiai és cinkográfiai sokszorosítása Weinwurm Antal műgondjára vall. A könyvet a Hornyánszky cég nyomtatta.


Folytatjuk…

Szemerédi Ágnes (Főigazgatói Kabinet)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész

komment

Ki volt Metternich‒Sándor Paulina? Harmadik rész

2022. január 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Száz éve halt meg az Ördöglovas leánya

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a Budai Várban és a KomáromEsztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott SándorMetternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

1870-ben, a második császárság bukása után Paulina – rövid angliai kitérő után – visszatért Bécsbe, ahová férje egy évvel később követte. A hercegné nevét az osztrák fővárosban nemcsak különböző színházi előadások kapcsán emlegették rendszeresen, hanem más jótékonysági és kulturális kezdeményezések kapcsán is. A jótékony célú virágkorzót először 1886-ban rendezték meg. A virágdíszes hintók felvonulása mellett virágdobálás, zenei előadások, dísztorna, „velocipéd-verseny”, hölgyek vívása, szépségverseny, sörkiállítás és tűzijáték is szerepelt a virágünnep programjában. Az érdeklődés hatalmas volt, közel kétszázhetvenezer belépőjegyet adtak el. Néhány évvel később szervezték meg a bécsi nemzetközi zene- és színművészeti kiállítást, ahol különböző korok és földrészek zenei és színházi tárgyait láthatta a közönség. A hangszerek, partitúrák, kéziratok, jelmezek, kellékek, díszletképek, tervrajzok mellett hangversenyek és színházi előadások várták a látogatókat. A nagyszabású rendezvény egyik fő szervezője Metternich hercegné volt.

Paulina korának meghatározó személyisége volt, akinek minden lépését figyelte a „jó társaság” és a nagyközönség is. Neve nemcsak a sajtóban, hanem kortársai visszaemlékezéseiben is sokszor feltűnik, számos rajz, festmény, karikatúra és fénykép készült róla. A leírások, jellemzések éppolyan sokfélék, mint a különböző képi ábrázolások, és nem hiányoznak közülük az anekdoták, kétes hitelű pletykák, híresztelések és hírlapi kacsák sem. Nagy valószínűséggel e kategóriába sorolható az a sajtóhír is, amely a hercegné Anastasia Kielmansegg grófnéval vívott párbaját taglalta az említett nemzetközi kiállítás idején. A fáma szerint a kardpárbajt 1892 augusztusában vívták Liechtensteinben. A híradások „hölgyek párbajáról” szóltak, azaz egy úgynevezett „emancipált párbajról”, melynek jellegzetessége az volt, hogy a hölgyek fedetlen felsőtesttel vívtak, nehogy egy esetleges sérülés során a párbajozó ruhájáról a sebbe kerülő textilszálak elfertőződjenek. Természetesen ilyen párbajokon kizárólag hölgyek vehettek részt. A hírt maga a hercegné cáfolta.
A század végén Paulinát számos családi tragédia érte. Alig öt év leforgása alatt elvesztette egyik leányát, férjét és egyik unokáját, majd másfél évtizeddel később másik fiúunokája is meghalt fiatalon. Nem sokkal Richard herceg halála után (1895) a hercegné engedélyt kért és kapott Ferenc József császártól és királytól, hogy felvegye születési nevét is, ettől kezdve a Metternich‒Sándor Paulina nevet és a két család együttes címerét használta.
Már édesapja halála után (1878) megörökölte Bajnát, és felújíttatta a kastélyt.

A birtokai ügyeit figyelemmel kísérte; lovai, juhai, szarvasmarhái többször szerepeltek bécsi és hazai kiállításokon. Birtokain iskolát épített és különböző módon jótékonykodott. Rendszeres adományai mellett karácsonykor ünnepséget rendezett és ajándékokat osztott szét a gyermekek között. Bajnán is élénk társasági életet élt, megfordultak nála az előkelő társaság tagjai, régi – külföldi – barátai, ismerősei. A vadászatok mellett különböző ötletekkel, felvonulásokkal szórakoztatta vendégeit és a birtokán élőket.

„A hercegné bécsi vagy bajnai tartózkodása idején gyakran járul a gyónás- és szentáldozáshoz és ilyenkor vele tart egész udvara. A bajnai kastély kápolnájában minden vasárnap és ünnepen egész kíséretével misét hallgat. Nyáron a határi lourdes-i barlanghoz szokott a körmenet kivonulni. Erről az ájtatosságról sem hiányzik a hercegné. […] Leginkább jellemzi azonban a hercegnét az a ritka életkörülmény, hogy nyolcvanéves kora ellenére is állandóan derült és üde természete van. Titkára természetesen szakszerűen gondoskodik arról, hogy úrnője nagyszerűen szórakozzék. Ha a háború előtt valami kedves vendég érkezett a bajnai kastélyba, tiszteletére szokatlanul tréfás fogadóünnepet rendeztek, melyben a gazdatisztek is gyakorlottan közreműködtek, mert a hercegné sem maradt háttérben. Kedvelte a vidám matróna az ötletes, sőt komikus fölvonulásokat. Ilyenkor a leleményes titkár volt nemcsak a főrendező, hanem a főszereplő. Ekkor jelentek meg az ormótlan automobilok és a mulatságos tengeri hajók, melyeket hatalmas tigrisek (vagyis csíkosra festett ökrök) vontattak. A keleti fejedelem rikító udvarával valóban fejedelmi mulatságot szerzett. A mozgalmas hódolatok és harsány szónoklatok harsogó jókedvet teremtettek. A nemes lelkű hercegné az ilyen közelmúlt mulatságokra szívesen meghívatta a népet parkjába. Míg derék unokája élt, a hercegné szívesen vadászott. Azóta már csak a kastély vendégei vadásznak szarvasra. A vadászünnepen persze elkerülhetetlen az úgynevezett vadtánc, mikor – a jobb időkben – a sok fölvirágzott szarvast egymásután szállították a parkba cigánymuzsikaszóval. Ezeken a mulatságokon is boldog-boldogtalan megjelenhetett. A szertartásos vadásztósztok után gondtalan tánc következett, melyet a hercegné megelégedéssel nézett végig.”

Kőrösy László dr.: Metternich-Sándor Paula hercegné. In. Budapesti Hirlap, 1916. április 9. – Törzsgyűjtemény

paulina_10_kep_a_bajnai_kastely_1_opti.jpgA bajnai SándorMetternich-kastély. Esztergom vármegye, Budapest, Országos Monografia Társaság (Borovszky Samu szerk.: Magyarország vármegyéi és városai) – Törzsgyűjtemény


Paulina sokszor és sokféle módon jótékonykodott, számos kezdeményezésben vett részt ötletadóként, fellépőként és adományozóként. Nemcsak a támogatottak köre volt széles, hanem leleményessége sem ismert határokat. Jótékonysági kezdeményezései közül kiemelkedik a bécsi poliklinika támogatása, amely annyira fontos volt számára, hogy a 80. születésnapjára szánt ajándékként a tisztelői, barátai az intézmény javára gyűjtöttek 80 000 koronát. A visszaemlékezései 1920-ban megjelent első kötetének bevételét is e célra ajánlotta fel. Emellett azonban számos további kezdeményezést támogatott. Szerepelt jótékony célú előadásokban, hangversenyt szervezett a bécsi konzervatórium javára, sorsjegyeket árult, pénzzel támogatta a szegedi árvízkárosultakat. Bajnán iskolát működtetett, a családoknak tűzifát ajándékozott, az I. világháborúban pedig gyermekmenedéket működtetett, hogy az anyák a háborúba vonult férfiak helyett elvégezhessék a mezei munkát.
Bár nem egy pletyka, híresztelés kapott lábra és jelent meg róla életében, és kortársai megítélése is vegyes volt, számos elismerés is érte. Köszönőlevelek, hálairatok, méltató újságcikkek mellett 1898-ban, trónra lépésének 50. évfordulóján, Ferenc József az Erzsébet-rend nagykeresztjét adományozta neki.
A hercegné visszaemlékezései két önálló kötetben jelentek meg. A gyermekkori emlékeket és kortársai portréit magában foglaló kötet 1920-ban németül, a francia évekről szóló azonban már csak a halála után, 1922-ben, franciául látott napvilágot (később többször is kiadták).
Metternich-Sándor Paulina 1921. szeptember 28-án, 85 éves korában hunyt el.

szalon_ujsag_1903_7_sz_4_15_3_opti.jpg

Metternich-Sándor Paulina szalonjában. In Szalon Ujság 1903. április 15., 3.

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban közlöm.

Válogatott irodalom:

  • Madame Carette, née Bouvet: Souvenirs intimes de la Cour des Tuileries I, Paris, Ollendorff, 1889, 32‒33.
  • Dede Franciska: Metternich-Sándor Paulina (18361921). In Rostás Péter (szerk.): Az Ördöglovas kastélya: A bajnai Sándor-Metternich-kastély, Budapest, NÖF, 2021, 74‒109.
  • Jules Gesztesi: Pauline de Metternich, Ambassadrice aux Tuileries, Flammarion, 1947.
  • Emmanuel Haymann: Pauline de Metternich, La jolie laide du Second Empire, Perrin, 1991.
  • Philippe Luez: Pauline de Metternich, L’éventail brisé, Payot, 2004.
  • Princesse Pauline de Metternich-Sándor: Éclairs du passé (1859–1870), Amalthea-Verlag, Zurich-Leipzig-Wien, [1922]
  • Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (18591871), Tallandier, 2008 (bevezető tanulmány és jegyzetek: Georges Poisson)
  • Princesse de Metternich: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, Plon, 1922 (a német nyelvű visszaemlékezés francia nyelvű fordítása)

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Első rész; Második rész.

komment

Ki volt Metternich‒Sándor Paulina? Második rész

2022. január 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

Száz éve halt meg az Ördöglovas leánya

A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.

Paulina egész életét végigkísérte a zene szeretete, férjével együtt nemcsak zeneszerető, hanem zeneértő is volt és ő maga is zongorázott. (Olykor a színielőadásokon énekelt is, a fáma szerint időnként népszerű – és kissé pikáns – kuplédalokat is.) Számos zeneszerzőt személyesen ismert, játszott a szalonjában Liszt Ferenc, Richard Wagner és Johann Strauss is. Többen ajánlottak a tiszteletére szerzeményeket, így Wagner zongoradarabot, Strauss és Lehár Ferenc keringőt, Carl Michael Ziehrer pedig gavotte-ot. Fontosnak tartotta, hogy zeneszerzőket, előadóművészeket vagy zeneműveket ismertessen meg a vendégeivel vagy a szélesebb közönséggel. Így nem sokkal Párizsba érkezésük után elhatározta, hogy megismerteti a francia fővárosban Richard Wagner zenéjét és bemutattatja a Tannhäusert. Meggyőzte a zeneszerzőt és a császárt, és a darabot 1861-ben színre vették. A közönség tartózkodását azonban már az előkészületek idején érzékelni lehetett, majd a bemutatón – bár a Metternich házaspár barátai is jelen voltak – a darab megbukott. Három előadás után levették a műsorról.

„Wagner Richard, mint mondják, barátai sürgetése folytán elhatározá magát Tannhäuser című operájában jelentékeny rövidítéseket tenni. Az új terv szerint körülbelül egy órai zene fog elesni. Párizsban ez opera első előadatása éppoly számos, mint fényes közönség jelenlétében történt. […] Franciaország minden nevezetes zeneköltője jelen volt az előadáson. A pikánt megjegyzések közül, melyek e műre tétettek, egyet idézünk. Egy szép fiatal hölgy panaszkodék, hogy e zenét nem ismeri. »Ah, asszonyom – viszonzá egy zeneműértő –, Wagner műveit nem lehet az első hallásnál fölfogni. Majd ha [az] ön hajszálai őszülni kezdenek, meg fogja érteni.« Egyébiránt a lapok, valamint a közönség véleménye is, megoszolt e zenemű fölött; kifogást tettek, nem ugyan a mű rosszasága, hanem németsége ellen, mi annyival inkább fokozódott, minthogy híre futamodék, hogy ez operát Metternich hercegné nagyban pártolja.”

Wagner Tannhäusere. In Hölgyfutár, 1861. március 28. – Törzsgyűjtemény

A bukás után Jules Janin színikritikus azt írta, hogy az előadás alatt a hercegné idegességében és dühében eltörte a legyezőjét. A történetet, amelynek hitelességét Paulina az évtizedekkel később megjelent visszaemlékezéseiben cáfolta, a párizsi közönség azonnal felkapta, és számos paródia született róla a színházakban. Sőt, néhány évvel később az osztrák nagykövetség szalonjaiban is bemutattak egy kínai árnyjátékot Tannhäuser Párizsban címmel, amely előtt a ház egyik, színházi páholynyitogatónak öltözött barátja olcsó legyezőket osztogatott a vendégeknek, ha esetleg a hölgyek sajnálnák a sajátjukat… Amikor harminc évvel később, 1895-ben ismét műsorra tűzték Wagner operáját Párizsban, elsöprő sikert aratott.
A II. császárság idején az udvari élet fontos helyszínei voltak a vidéki kastélyok is. Fontainebleau-ba nyáron, Compiègne-be ősszel kaptak meghívást a vendégek (a meghívottak gondosan összeválogatott csoportjai hetente – vetésforgószerűen – váltották egymást). Napközben vadászatok, erdei séták, lovaglás, kocsizás, csónakázás szerepelt a programban, míg este vagy rossz idő esetén színházi előadások, élőképek, hangversenyek, különböző játékok, rejtvények mulattatták a vendégeket. (A szórakozásnak Párizsban, a vidéki kastélyokban és később Bécsben is kiemelt részét jelentették a különböző színielőadások, amelyekben a társaság tagjai léptek fel, és amelyek egy részét jótékony céllal rendezték.)

„Villásreggeli után lementünk a kertbe és csónakázással mulattunk a kis tavon, ahol mindenféle hajó, sőt, még egy velencei gondola is egy vérbeli velencei gondolással a vendégek rendelkezésére állt. A kis lélekvesztők számos katasztrófát okoztak, de mivel mindig jó úszók voltak, akik megkockáztatták a vízre szállást, baj nélkül megúszták annyival, hogy csuromvizesen jöttek ki a vízből. A császárné különösen a gondolát kedvelte, és gyakran több mint egy órán keresztül vitette magát széltében-hosszában, hol ezt, hol azt kérve, hogy kísérje el. Állította, hogy sehol nem lehet jobban társalogni, mint a vízen ringatózva.”

Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (1859‒1871), Tallandier, 2008, 94, ford.: D. F.

A spanyol határ mellett fekvő Biarritz-ban is többször pihent a császári pár, ahol a császárné hegymászással egybekötött sétákat és hajókirándulásokat szervezett.
III. Napóleon uralkodása idején két világkiállítást is rendezett Franciaország: 1855-ben és 1867-ben, ez utóbbi a Metternich házaspár kiküldetésének idejére esett. A nagykövet és felesége ez alkalomból nagyszabású bált adott a nagykövetségen.

„Az 1867 májusában, a világkiállítás alkalmából a követség által adott nagy bál említésével fejezem be ezt a történetet. Az osztrák kormány százezer frankos hitelt nyitott, és mi hatvanötezer frankot költöttünk erre az ünnepségre, amely, merem állítani, megelőzte a többi követség összes bálját. […] Építtettünk egy hatalmas, kertre néző termet. A díszítése elragadó volt. A falak fehér és arany színűek, a kárpit félig rózsaszín, félig zöld selyem. A csillárok hatalmas virágkosarakat mintáztak. A falikarok puttony alakúak voltak. A gyertyák ezekből a virágokból emelkedtek ki. Az egyik luszter teljesen rózsaszín, a másik vörös, a középső csillár vegyes színű gerániummal volt borítva. Csodálatos zöldnövények töltötték meg a sarkokat. Hatalmas foncsorozatlan tükrök nyíltak az elektromos fénnyel megvilágított kertre, világító léggömbökkel a fák között. Minden ablakból és e hatalmas tükrök mindegyikéből más-más látványt élveztünk. Így az egyikből csodálatosan elrendezett virágos teraszra láttunk, a másikból egy virágbölcsőbe helyezett szoborra, aztán egy virágzó narancsfasorra, végül egy hatalmas pálmákkal és páfrányokkal körülvett építményre, arannyal hímzett kárpittal borított fotelekkel és székekkel… De a fénypont vitathatatlanul a terem vége volt, ahol egy foncsorozatlan tükör mögött sziklák emelkedtek, amelyeken a legcsodálatosabb rózsák tömege virított. Vízesés hullott e sziklák tetejéről e tündéri táj fölött: az elektromos világítás segítségével a víz ezer fényben szikrázott, ragyogott. A fénylő vízeséssel félig eltakart rózsák és növények egyetlen cseppet sem kaptak. […] A császár, a császárné és a hercegek szupéját az első emeleti lakosztályokban szolgáltattam fel. A többi vendég a kertben felállított hatalmas, piros-fehér csíkos vászon sátorban vacsorázott, ahová beállíttattam egy nyolc nagy gesztenyefából álló facsoportot, köréjük asztalokat állíttattunk oly módon, hogy a fák, amelyeknek a törzse teljesen fel volt díszítve, egyfajta hatalmas asztaldíszként szolgáltak. A virágokat Párizs város üvegházai biztosították, mert egyetlen virágárus sem lett volna képes hasonló díszítésre. Haussmann báró azzal a feltétellel kölcsönözte számunkra, hogy mi fizetjük a szállítást és a károkat. Kár nem volt, de a szállítás és a borravaló, amelyet a hadseregnyi kertésznek adtunk, több ezerfrankos bankjegyet jelentett, három vagy négyezret, amennyire emlékszem.
Johann Strauss, aki ekkoriban hangversenyeket adott Párizsban, azt a kegyet kérte tőlünk, hogy a követségi bálon vezényelhesse a zenekart, amibe, érthető módon, a legnagyobb örömmel beleegyeztünk. Mindenkit elbűvölt a játéka utánozhatatlan lendületével, csak azon a lassúságon csodálkoztunk, amellyel a négyeseket vezényelte, és számos alkalommal oda kellett mennünk, hogy kérjük, hogy gyorsítsa a taktust.”

Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (1859‒1871), Tallandier, 2008, 73‒74, ford.: D. F.

A francia császári pár a világkiállítás idején számos külföldi uralkodót is vendégül látott. Ferenc József, akkor már az Osztrák‒Magyar Monarchia uralkodója – fivére, a Mexikóban akkor kivégzett Miksa császár halála miatt – csak ősszel látogatott el a kiállításra (Erzsébet királyné gyermeket várt, ezért nem kísérte el). Tiszteletére a Metternich házaspár vacsorát adott a nagykövetségen.

Folytatjuk…

Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)

A sorozat további részei: Első rész; Harmadik rész

komment
süti beállítások módosítása