Érdekességek Kossuth könyvtárából. Második rész

2022. szeptember 26. 06:00 - nemzetikonyvtar

Egy kolozsvári fodrász, aki aggódott Kossuth egészségéért

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

Nemzeti ünnepeinken történelmi nagyjaink emléke előtt is tisztelgünk, ilyenkor jó érzés magyarnak lenni, büszkeséggel tölt el a történelmi események felidézése. Mivel érzelmi viszonyulásról van szó, nehéz objektíven megvonni a határt, meddig tart a tisztelet és az emlékezés, és mikor válnak kiüresedett kultusz tárgyává múltunk jelesei. Különösen érdekes folyamat a Deák Ferenc-i kiegyezés lágyuló légkörében élő polgár viszonya Kossuth személyéhez. Mennyire lehetett őszinte az a rajongás, az a hódolat, amely az élő Kossuth iránt megnyilvánult?
Ebben a korszakban nem ritka az a kettősség, amelyet jól érzékeltet a Kolozsvári Naptár 1862-ik évfolyamának összeállítása is. A kiadványban a Cs. Kir. Felséges Uralkodóház tagjainak és titulusainak felsorolása után „Történelmi mellképek” címmel megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharc több ezredeséről és az aradi vértanúkról, majd befejezésként közlik a Klapka-indulót Thaly Kálmán tollából. A szabadságharc leverését így summázza a korabeli kolozsvári cikkíró:

„Közönséges emberek zsibbadni érzik karukat, ha legyőzőtt ellenök lábuknál fetreng. De itt nem ugy volt. A győztes nem tartá elegendő bünhödésnek egy egész hős nemzet halálát. Megboszulá magát a legyőzöttek főnökein. Szomorú dicsőség!”

Történelmi mellképek. In: Kolozsvári Naptár, 1. évf. (1862), 24. – Törzsgyűjtemény

Úgy tűnik, a naptár szerkesztője minden tekintetben megadta a császárnak azt, ami a császáré!
A kiegyezést követően Magyarország polgárai közül sokan megpróbáltak eljutni Kossuthhoz. A ceglédi százas küldöttség tagjaitól kezdve Udvary Feriig, a körmendi biciklitúrázóig számos ember felkereste őt. Politikai érdekektől és egyéni ambícióktól vezérelt emberek éppúgy hódolatukat fejezték ki levélben vagy személyesen, mint olyanok is, akik csak önzetlen módon tisztelegni akartak előtte. Igaz, ez utóbbiak talán kevesebben voltak, ezért is érdemli meg Nedoroszték János kolozsvári fodrász – Magyarország többi szorgalmas átlagpolgára képviseletében is – a kitüntető figyelmet.

1_nedorosztek_janos_tortenelmi_lapok_opti.jpgNedoroszték János arcképe. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 2. évf. 3. sz. (1893. febr. 1.), 19. – Törzsgyűjtemény

Az 1879-es év Kossuth életében újabb fordulópontot jelentett. Ebben az évben alkották meg az új honossági törvényt, amelyet Ferenc József december 20-án szentesített. Az 1879. évi L. törvénycikk 31-ik paragrafusa kimondta, hogy a folyamatosan külföldön tartózkodó magyarok tíz év után elveszítik magyar állampolgárságukat, amennyiben annak megtartása érdekében nem fordulnak valamely osztrák–magyar külképviselethez. Kossuth kitartott elvei mellett, nem volt hajlandó olyan lépésre szánni magát, amelyben, ha csak formailag is, elismeri a Habsburgok uralmát Magyarország felett. Vérbeli politikusként azonban élt a közvélemény formálásának eszközeivel: ezt követően már következetesen gyászkeretes levelekre fogalmazta gondolatait, és gyakran hangoztatta hontalanságát. A környezetében élő, vagy nála sűrűn megforduló személyek is vitték a hírt Magyarországra, egészségi állapotáról és egyre erősödő anyagi gondjairól.

„Kossuth beteg. Ihász Dániel ezredes levelet intézett a »Kecskemét« egyik munkatársához, s ebben a többek közt a következőket mondja: Itt jelenleg oly hőség van, hogy nagyobbra még az olaszok sem emlékeznek […] Szegény öreg úr – Kossuth – daczára ezen hőségnek, nagyon szenved a rheumában, a balvállába annyira befészkelte magát, hogy balkarját csakis a jobbkéz segélyével emelheti az asztalra fel, aztán arcza is fel van dagadva, – e hó végével kénytelen, (daczára, hogy financziája a legrosszabb karban van) a Monn Summanoi barlang gőzfürdőjébe menni.”

Kossuth beteg. In. Magyar Polgár, 13. évf. 201. sz. (1879. szept. 3.), 3. – Törzsgyűjtemény

Ezt a hírt olvasta Nedoroszték János, és ez indította őt arra, hogy levelet írjon Kossuthnak, mellékelve egy könyvet és saját fényképét. A tört magyarsággal írt levelet eredeti formában, szöveghűen közöljük:

Kolozsvárt, 1879 Szept 20.

Tisztelt Apánk

Én mint a Magyar Nemzenek egy igénytelen fia ki hoszu Éveken keresztűl lestem egy Alkalmat, hogy szivem érzését elleget tegyek kőteleséknek érzem magamat e Gyogyszert ajánlani. A Métsg Ihász Dániel Ezredes Úr levelet intézett a Kecskemét egyik munkatársához abban a többek közt montja hogy Kedves Apánk a reumába szenved ezt a Cziket a Kolozsvári Magyar Polgár 201 számu Lappa Olvastam, én ennek a városnak 20 éve hogy Polgár vagyok az Űzletem Fodrász. 1832 Pesten születem, 1842 be lettem tanoncz 1848 Felszabadultam a Szabadcsák Harcz köteleségre hivot 1850 mint Fodrász Segét mentem Lembergbe mert a Denuncziálás Pesten nagyba fojt. 1856 kerűltem Aradra ot Szerencsés valék a Törvényszéki Elnöket Rabofszki mint vendég megnyerni, Ö is reumába szenvetet ugy hogy nem tudot mozdulni, ajálták neki a [olvashatatlan szó]. Ö azt hozata is és ugy használta hogy két hét idö közt ujbol igénybe vette, adik a még sikerűlt egy 12 éves reumátul megszabadulni.

Én ki szintén tögy éveken keresztűl Mej reumába Szenvetem és egy egyszeri Leczumffritirum megmentet engem is a használás egyszerű vért nem veszit a test, három nap kel a szobába maradni az alat. Mozsdani, se Savanyut enni nem szabat továbi magyarázat a könyv.

Kedves Apánk Esedezve kérem ne vegye rosz neven hogy én e kűldeményel alkalmatlankodok,

A köz Ohaitásunk az hogy engegyen az Isten még Számos Esztendöken keresztűl meg Tisztelhetni

kezet Csokolom Nedoroszték János

Fodrász

mellékelem a Fénykébemet 1864 béli

2_baunscheiditismus_opti.jpgBaunschedt, Carl: Der Baunscheidtismus, Bonn, J. Wittmann, 1860. – Törzsgyűjtemény

Az elküldött könyv egy német gépész(!), Baunscheidt Károly gyógyászati módszereit tartalmazta, az ún. baunscheidtizmust. A gyógymód lényege, hogy egy erre a célra alkalmazott tűvel a kezelni kívánt területen felületi sebeket ejtettek a bőrön. A sebeket egy bizonyos általa forgalmazott olajjal bedörzsölték, amitől az gyulladásba jött. Ezt a „gyógymódot” különösen az ízületi betegségek és belső gyulladások kezelésére ajánlották. A gyógymód népszerűségét és Magyarországon való elterjedését mutatja az is, hogy a könyvnek 1865-ben és 1866-ban két egymástól független kivonatolt magyar nyelvű fordítása is megjelent. A Nedoroszték János által elküldött német nyelvű munka a hetedik kiadás volt, amely Bonnban jelent meg 1860-ban. A tulajdonosi bejegyzés szerint a könyv 1862-ben került a kolozsvári fodrász tulajdonába.

3_nedorosztek_possessori_opti.jpgNedoroszték János possessori bejegyzése

A levél rövid életrajzot is tartalmaz, ebből kiderül, hogy a messziről érkezett fodrásznak sikerült megtelepednie Kolozsváron. A gyorsan fejlődő városban feltehetőleg igény volt több fodrászra, legalábbis ez következtethető ki a Kolozsvári Naptárakban megjelentetett iparosok címjegyzékéből: míg az 1854-es évkönyv (Kolozsvári Naptár, 10. évf., 1854, 37.) csak egy fodrászt jelez (Reinhardt Györgyöt), addig a már említett 1862-esben már hárman szerepelnek (l. 55. o.).

4_kolozsvar_19_sz_masodik_feleben_opti.jpgKolozsvár látképe a XIX. század második feléből. In: Kolozsvári Naptár, 1. évf. (1862), előzéklap – Törzsgyűjtemény

Nedoroszték János nemcsak megtelepedett, de alig két évtized alatt a város tekintélyes polgárává vált, aki aktívan részt vett az Iparos Egylet munkájában, sőt 1877-től a választmányának tagja lett. Anyagi támogatásával is hozzájárult az egylet aggmenházának létesítéséhez. A Polgári Dalegylet alelnöke, az Iparosok Hitelszövetkezetének aligazgatója, 1893-tól a Kolozsvári Honvédegyletnek választmányi tagja. Neve szerepelt a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye-Múzeum Egylet alapítói között is.

5_iparosegylet_klap_opti.jpgKolozsvár főtere a századfordulón. (Balról az ötödik épület az Iparosegylet székháza). Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény. Jelzet: P 37/93.

Pesten született 1832. május 5-én, és ahogy a levelében írja, tizenhat évesen, 1848 júniusában beállt a pesti I. honvéd zászlóalj V. századába.

Budavár ostrománál mint volonteur [önkéntes], Kápolna, Hatvan, Gyöngyös, Vácz, Branicska, Kassa, Miskolcz alatti ütközetekben mint honvéd küzdött.”

Honvédek albuma. In: 1848–49. Történelmi Lapok, 2. évf. 3. sz. (1893. febr. 1.), 19. – Törzsgyűjtemény

Negyvennyolcas honvéd múltját többek mellett maga Klapka György tábornok igazolta.
Kossuthhoz írt leveléből az is kiderült, hogy a kényszersorozás elől Lembergbe menekült, és már nem tért vissza Pestre, pedig családja többi tagja ott maradt. Négy évvel idősebb bátyja, Nedoroszték Jakab, aki szintén részt vett a szabadságharcban, később Pesten nyitott vendéglőt.
Nedoroszték János tehát 1859-ben érkezett Kolozsvárra, fodrászüzletet nyitott és 1864-ben feleségül vette Rotáridesz Emíliát (akkor készül róla a Kossuthnak elküldött fénykép). Közös gyermekük nem született, vagy nem érte meg a felnőttkort. A Veress Ferenc műtermében készült fényképen egy magabiztos, harmincas éveiben járó, biztos egzisztenciájú kolozsvári polgárt látunk.

Az utolsó adat Nedoroszték Jánosról halálozási dátuma: 1900. május 28-án hunyt el, 68 éves korában. Utolsó kolozsvári lakhelye a Kossuth Lajos utca 44. szám alatt volt, itt ravatalozták fel, majd a Házsongárdi temető lutheránus sírkertjében a római katolikus egyház szertartása szerint temették el. (L.: Gaal György: Magyarok utcája, Kolozsvár, EME, 1995, 71.)

7_n_j_gyaszjelentes_opti.jpgNedoroszték János gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A levél stiláris jegyeiből egyértelműen megállapítható, hogy Nedoroszték János nem volt magyar anyanyelvű. Bátyjának, Jakabnak a gyászjelentése is kétnyelvű: magyar és német. Nem ritka jelenség ez az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, hogy két nem magyar fiatal a haza védelmében beáll honvédnek! A Kossuth irányában tett gesztus, a levélnek – a magyar nyelv kerékbe törése ellenére is – közvetlen stílusa is azt bizonyítja, hogy Nedoroszték Jánosban igazi kolozsvári polgárt, a magyar nemzet hű fiát tisztelhetjük.
Ez a levél is – a Kossuth könyvtárában fellelhető számos társával együtt – a Kossuth-kultusz része, de tartalmát tekintve bensőséges, emberi és őszinte. Az, hogy ez a levél és a fénykép fennmaradhatott, egy kicsit annak a férfinak az emberi vonásait is felvillantja, akit „homo politicus”-ként aposztrofálnak, akit nem ismerhetünk meg igazán, mert valódi énjét eltakarja előlünk önnön nagyságának fénye. Kossuth a levelet a fényképpel együtt gondosan a kapott könyvbe helyezte, és az egészet eltette könyvtárába. Arról, hogy a „gyógymódot” kipróbálta volna, nincs tudomásunk. 

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Első rész

komment

Történelem és vizualitás. Harmadik rész

2022. szeptember 21. 06:00 - nemzetikonyvtar

Beszámolók a Hajnal István Kör 36. konferenciájáról

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont.

1_09_21_tortenelem_es_vizualitas_konferencia_3_opti.jpgA konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden.

A Dzsentrik a műteremben. Családi fényképek a 19. századi Magyarországról címre keresztelt előadásában Papp Viktor mindenekelőtt arra kereste a válaszokat, hogy az elszegényedő középbirtokos nemesség (dzsentri) miképp viszonyult a 19. század egyik új vívmányához, illetve új kulturális gyakorlatához, a fényképezkedéshez. Csorba Géza jogász és felesége, Táncsics Eszter közösen írt naplójának elemzésével a hallgatók betekintést nyerhettek abba a pesti, egyszerre nemesi és polgári világba, mely rendkívül nagy hangsúlyt helyezett a fényképezkedésre. A műtermek látogatása, a vizitkártyák nézegetése, postázása, ajándékozása, a közös családi csoportkép elkészítésének rituáléja arra is rámutatott, hogy a vizualitás érzékelésében is döntő fordulat állt be, legkésőbb az 1870-es, 1880-as években. Ehhez kapcsolódóan az ugyancsak a dzsentri társadalmi rétegbe sorolható egyes aktorok mintha jóval kisebb jelentőséget tulajdonítottak volna a portréfényképek elkészítésének. Csokalyi Fényes Károlynak, a debreceni dohánybeváltó tisztjének portréképe, mely a Történeti Fénykép- és Videótárunk gyűjteményében őrzött Dráveczky családi fényképalbumban található, arra mutatott rá, hogy az ekkoriban a professzionalizáció útjára lépő fényképésztársadalom bár magának vindikálta a fénykép elkészítésének minden mozzanatát, e portré elkészítésekor sem az ünnepélyesség, sem az igényesség nem talált utat magának. Az előadás harmadik kiragadott példája arra kívánt rávilágítani, hogy egy-egy jellegzetes portrékép beállítása, a fénykép alanyának testtartása még úgyis sokat elárul a képen szereplőkről, hogy a fényképész minden bizonnyal igyekezett saját hivatásához hűen „megkomponálni” a felvételt. A bemutatott fényképek és azok keletkezési körülményei összességében arra mutattak rá, hogy a sokáig csak a szépirodalomból ismert dzsentrikép történeti újraértékelése mindenképp szükséges a fényképezkedéshez fűződő viszony és a vizualitás mindennapokban betöltött szerepének tükrében.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

komment

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”

2022. szeptember 20. 06:00 - nemzetikonyvtar

Tamási Áron születésének százhuszonötödik évfordulójára

Tamási Áron (1897–1966) író, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kimagasló alakja. Írásművészete a népi irodalom szellemében fogant epika líraibb hangú változata, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza. Nyelvteremtő író: erősen támaszkodik a tájnyelvre. Műveinek jelentős szervező elve a mesei elemekkel elért jelképteremtés. Bár számos regényt, elbeszélést és drámát alkotott, az olvasóközönség köztudatába mégis leginkább Ábel című regénytrilógiája (Ábel az országban, 1933; Ábel a rengetegben, 1932; Ábel Amerikában, 1934) révén került be.

Tamási Áron a gyulafehérvári püspökség levéltárában őrzött anyakönyv és több hivatalos dokumentum, valamint a halotti anyakönyvi kivonat szerint 1897. szeptember 19-én, a község plébániájának bejegyzése és más hivatalos anyagok szerint szeptember 20-án született Farkaslakán, a Nagy utca felső részében.

Tamási Áron. In: Magyarország a XX. században. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás, [főszerk. Kollega Tarsoly István], Szekszárd, Babits, 1996–2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A két világháború között Kolozsváron élt újságíróként és az erdélyi kulturális élet markáns alakjaként. A kisebbségi szellemi irányzatok mindegyikével kapcsolatot tartott; 1926-ban a meghatározó Erdélyi Helikon folyóiratot elindító helikoni munkaközösség alapító tagja volt. Az Ábel-regényeket a harmincas években írta. Írásművészetének erőssége a valóság és mese szerves egységének ábrázolása, melyet ekkorra tökéletesített. Az Ábel a rengetegben (1932) a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje is. Hőse gyerekember, aki jellemet próbáló és fejlesztő körülmények közé vetődve kerül szembe a természeti, társadalmi és nemzeti kiszolgáltatottsággal hasonlóan a népmesék hőséhez, a legkisebb fiúhoz.

„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.
Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállására, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.
Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.
Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő.”

Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Budapest, Ciceró, 1997. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kereskedelmi akadémiai végzettséggel 1923 nyarától három évig az USA-ban, többnyire New Yorkban élt alkalmi munkásként és banktisztviselőként, ahonnan írásait, a székelyföldről megálmodott csodálatos történeteit folyamatosan hazaküldte. Amerikai élményeit csak az Ábel harmadik kötetében írta meg (Ábel Amerikában, 1934), melynek végén hangzik el a szállóigévé lett mondat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

„S amint úgy közelről néztem a kínban fetrengő négert és az ő rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az emberhez. Mert lám, itt a szemem előtt és borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek a világnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tud szabadulni az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.
Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!
Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz, amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez, mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben. Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ott megálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Már azt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnél többet nem várhattam; de akkor a barátai között jókedvűen és vidáman kilépett az ajtón.
Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
– A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?
A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:
– Furcsa, furcsa, furcsa.
Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen. Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanem valami fekete angyal.”

Tamási Áron: Ábel Amerikában. Részlet. In: Uő: Ábel, Budapest, Szépirodalmi, 1993. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tamási Áron. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Életművének jelentős része a magyar dráma történetéhez tartozik. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete az epikus ismert nyelvén szól, líraiság és balladai komorság, valóság és mese ölelkezik bennük olykor tanító szándékkal. A népi színjátszás megoldásaihoz kapcsolódva felhasználta a lakodalmas, a passiójáték, a kántálás és a népi hiedelemvilág elemeit (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1941; Csalóka szivárvány, 1942; Hullámzó vőlegény, 1947; Hegyi patak, 1959; Boldog nyárfalevél, 1962).

„KÖMÉNYNÉ: A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa, s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka!”

Tamási Áron: Énekes madár. Részlet a harmadik felvonásból – Magyar Elektronikus Könyvtár

A II. világháború Magyarországra sodorta, és csak tizenhat évvel később, 1956 augusztusában látogathatott először Erdélybe. Bár tanúja és maga is elszenvedője volt a kisebbségi sors hányattatásainak, hitt a román és a székely nép békés együttélésében:

„Értékeljük és megbecsüljük magát a román népet, mellyel rossz és jó sorsban együtt kell élnünk. Figyelemmel kísérjük, és méltatjuk a román népi kultúrát, mert az a véleményünk, hogy a politika izgalmai és tévelygései alatt él egy bölcs, megértő világ, melyet a nép hordoz. A magunk népét azonban, az értékelésen és megbecsülésen túl a lélek és vér szerelmével szolgáljuk. Az élet tényeit, minden körülmények között, abból a szemszögből ítéljük meg, hogy azok népünk javára válthatók-e vagy kikerülhetetlenül károsak reá. Sorsunk és helyzetünk két parancs betöltésére kötelez: egyik a természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképpen porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz; a másik pedig a világi törvények parancsa, melynek tiszteletében, mint »kisebbség«, éljük mindennapi életünket. Bizonyos azonban, hogy e tisztelet ellenére is sok külső akadállyal kell megküzdenünk, hogy valamiképpen betölthessük a természetes és erkölcsi törvényt, melynek jellege a lélek és a vér szerelme népünk iránt. Mégis, minden akadály ellenére, megpróbáljuk tisztességgel teljesíteni a szolgálatot. Ebben a percben minden reményünket meggyűjtöttük arra, hogy ez a némaság nem fog bekövetkezni, sőt minden lehető alkalmat megragadunk, hogy higgyük: a megértés és a jóindulat fogja egyre járhatóbbá tenni számunkra az utat.”

Tamási Áron: Szellemi őrség. Részlet. In. Uő.: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok 1936–1965, Budapest, Palatinus, 2001. – Digitális Irodalmi Akadémia

A fordulat évéig országgyűlési képviselő volt, a Rákosi-korszakban viszont ő is hallgatásra kényszerült. Az irodalomba csak 1953-tól térhetett vissza, a Nagy Imre-kormány Kossuth-díjjal tüntette ki. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének volt a társelnöke, 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, és ő fogalmazta meg az Írószövetség közgyűlésén december 28-án fölolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Szülőfalujában temették el.

„Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival.”

Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál. Részlet. In. Uő.: Versprózák, Budapest, Szépirodalmi, (Juhász Ferenc művei), 1980. – Digitális Irodalmi Akadémia

cserepfalu: Farkaslaka - indafoto.huTamási Áron sírhelye szülőhelyén, Farkaslakán. Fotó: Szerk.

„hej Istenem kicsi Ábel
csillag repdes az utadba
hogy te arra tüstént rálelj
az út magát mutogatja
az ösveny előre kitetszik
a legényfa kivirágzik
álmainkkal beh cicázik
jaj Istenem kicsi Móka
halált világló éjszaka
csillag hullik az utadba
hajnali madár Nyikóba
kicsi Ábel kicsi Móka!”

Nagy Gáspár: Tamási Áron sírjánál. Részlet. In: Uő: Szabadrabok. Egybegyűjtött versek, 1968–1998, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1999. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

komment

Érdekességek Kossuth könyvtárából

2022. szeptember 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

Első rész: Velocipéden Kossuthhoz

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

„A kerékpározás minden művelt államban már annyira kifejlődött, hogy »Status in Statu« [állam az államban]. Ez nem hiba, ez csak előny. Nálunk is ilyenképpen kell ennek lennie.” – állapította meg Udvary Feri a magyar kerékpározás hajnalán, 1891-ben. Kijelentése több emberöltő elteltével sem veszített időszerűségéből. A lelkes körmendi fiatalember a maga korában és környezetében mindent elkövetett ennek a sportágnak a népszerűsítéséért. 1889-ben sportegyesületet alapított Körmenden (Vasparipa Egylet), és még ugyanabban az évben öccsével, Jenővel velocipéden elkarikáztak a párizsi világkiállításra. És ha már nyeregben voltak, hazafelé egy kis kitérőt tettek Turinba, hogy az agg kormányzó előtt tisztelegjenek. Kalandos útjukról Udvary 1891-ben Körmendtől – Párisig kerékpáron és vissza Turinnak címmel gazdagon illusztrált könyvet adott ki, melyben részletesen elmesélte találkozásukat Kossuthtal.

1_kossuth_arckepe_opti.jpg

A Kossuth által dedikált fénykép a kötetben (Udvary Feri: Körmendtől Párisig kerékpáron és vissza Turinnak, Körmend, 1891. 82. – Törzsgyűjtemény

Vállalkozásuk abban a korban komoly sportteljesítménynek számított, hazatértük után Körmend városa hősként ünnepelte őket, tettük jelentős mértékben hozzájárult a körmendi Kossuth-kultusz fellángolásához, amely végül 1907-ben egy közadakozásból felállított Kossuth-szoborban teljesedett ki.

2_kossuth_szobro_kormend_k_3508r_opti.jpgHorvay János alkotása Körmenden, még az eredeti helyén. Képeslap. Jelzet: K 3508. – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

A könyvből megtudhatjuk, hogy a turini remete atyai jóindulattal fogadta a körmendi fiúkat, megdicsérte az egyenruhájukat, örült annak, hogy a magyar fiatalság fogékony a testedzésre, egy kicsit polemizált a „vasparipa” megnevezés sutaságán, de miután az idősebb Udvary fivér felvilágosította, hogy a kerékpár szó azért nem alkalmas ennek a szerkezetnek a megjelölésére, mert vannak háromkerekű típusok is, elfogadta ezt a kifejezést. Kossuth búcsúzóul mindkettőjüket megajándékozta saját kézjegyével ellátott arcképével (l. az első fotót).

3_udvary_kotet_borito_opti.jpgA Kossuth számára díszbe öltöztetett kötet

Kossuth születésének kétszázadik évfordulója alkalmából a Magyar Nemzetben egy közvetlen hangvételű ismertető jelent meg Vasparipával Kossuth Lajoshoz címmel. A szerző ebben felelevenítette első találkozását a körmendi biciklitúrázó történetével.

„Egy nyugalmazott főorvos, Filep Aladár telefonált, hogy olyan útleírás van a birtokában, amelyet a Széchényi Könyvtárban sem találok meg. Ha érdekel, kölcsönadja. […] így kezdődött az ismerkedésem Udvary Ferivel…”

Kő András: Vasparipával Kossuthhoz. In: Magyar Nemzet, 2002. aug. 31. – Törzsgyűjtemény

A főorvos úr jó szimatát dicsérte, hogy valóban különleges könyvről volt szó, de abban tévedett, hogy a nemzeti könyvtár nélkülözte volna ezt a művet. A könyvgyűjtő, könyvszerető Kossuthnak is köszönhető, hogy a Széchényi Könyvtár állományában lévő kiadványban jelenleg is megcsodálható Udvary Feri magaskerékpárján feszítő daliás alakja.

4_cimlap_opti.jpgA Kossuthnak dedikált kötet címlapja

A körmendi ifjú ugyanis rajongását és háláját azzal fejezte ki, hogy könyvének egy díszkötésbe öltöztetett, dedikált példányát egy hódolatteljes levél kíséretében elküldte az agg kormányzónak. Bár a könyvben több fotója is szerepel, ráadásként a kötéstábla belső felébe egy eredeti fényképfelvételt is beillesztett magáról.

5_udvary_foto_opti.jpgUdvary Feri fotója

Kossuth esetében szándékosan kerültük a bibliofil kifejezést, mert nem a szó klasszikus értelmében gyűjtötte a könyveket. Mindig az érdeklődésének és ízlésének megfelelőt igyekezett beszerezni, de a betöltött társadalmi-politikai szerepénél fogva jelentős mennyiségű könyvet kapott ajándékba. Tisztelettel legyen mondva, hogy minden könyvet elrakott a könyvtárába függetlenül annak értékétől vagy tartalmi színvonalától. És nemcsak a könyveket őrizte meg, hanem a kísérőjükként küldött leveleket is. Így olvashatjuk most Udvary Feri Kossuthoz írt sorait:

„Szombathely 1892 május 30.

Kormányzó Ur!

Ezernyolcszáznyolcvankilenczben Jenő öcsémmel Körmendtöl, Párisba, Turinba, és vissza bycikliztem. Erre a nagy utra, abból a gondolatból meritettem a lelki erőt, hogy kormányzó urban, a magyarok apostolát szinről szinre láthatom.
Hő vágyam Istennek kegyéből teljesült. A távolban lévő országokat bejártam, Kossuthot a nagyot láttam.
Fiatal vagyok, de e nélkül nem tudtam volna arra a megmásíthatatlan igére gondolni, hogy »porból lettél, s porrá lész.«
A merész terv kiviteleért a sportvilág által ismert érem jelzi az elismerést; de ezt, csak az szentesítheti, ha kormányzó urnak az utamról irt munkát abban a reményben küldhetem meg, hogy azt atyai joindulatával fogadja.
A midön még a közelgő születési évfordulóra, viruló egészséget, és boldogságot kivánok,

maradok hazafiui tisztelettel Udvary”

6_udvary_level_opti.jpgUdvary Feri levelének befejező sorai

Néhány héttel Kossuth holttestének hazahozatala után hazaérkeztek könyvei is, melyeket élete utolsó napjaiban adott át a magyar nemzetnek. A gondosan leltárba vett és beládázott könyveket a Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárába szállították, ahol a szerződésben foglalt kötelezettség alapján a mai napig külön kezelt gyűjteményként, „Kossuth Lajos könyvtára” felirat alatt őrzik. Udvary Feri könyve és levele a 903-as leltári számon került nyilvántartásba.
Tapasztalhatjuk, hogy Körmend városa is tisztelettel gondol a bátor biciklitúrázóra és ápolja emlékét. Múzeumában őrzi a Vasparipa Egylet alapító levelét és az egyletzászlót, valamint Udvary Feri könyvét és velocipédjüket is.

Hasonló módon ápolja a Kossuth-kultuszt is, legfényesebb bizonyíték erre, hogy a Horvay János által alkotott szobrot száz évre rá, 2007-ben restauráltatta és ünnepélyes keretek között újra felavatta. (A helyi anekdota szerint Kossuth a kezével mutatja, hogy hol állt a szobra a második világháború előtt.)

8_kossuth_szobor_kormend_opti.jpgKossuth szobra Körmend főterén 2022-ben. Fotó: A szerző

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

 

komment

„Sohasem csökkenő tudományszeretetével egész könyvtárt kitevő munkákat írt…”

2022. szeptember 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

150 éve született Melich János (1872–1963) nyelvész, szlavista

Melich János 1896-tól a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának (OSZK) tisztviselője, később pedig 1920 és 1922 között az intézmény igazgatója volt. Élete során behatóan foglalkozott a magyar helyesírás történetével, régi magyar nyelvemlékekkel, és a magyar nyelv különböző eredetű jövevényszavait vizsgálta. Megjelent munkái közül kiemelkedő a Magyar Etymológiai Szótár, amelyet 1914-ben indított meg Gombocz Zoltánnal, illetve szintén Gombocz Zoltánnal és Németh Gyulával szerkesztette A magyar nyelvtudomány kézikönyve című sorozatot.

1_kep_melich_janos_portre_opti.jpgMelich János portréja – Kézirattár Arckép 1216/2. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Melich János 1872. szeptember 16-án született Szarvason, édesapja Melich Márton földműves volt, édesanyját Molnár Juditnak hívták. Melich evangélikus hagyományok közt nevelkedett a szülői házban, a család szlovák és magyar nyelven is beszélt, középiskolai tanulmányait a helyi gimnáziumban és a késmárki evangélikus líceumban végezte. 1891-től 1894-ig a kolozsvári egyetem magyar–német szakán tanult, ahol nyelvészeti tanára Szinnyei József volt. Oktatójához fűződő kapcsolata jelentős mértékben befolyásolta későbbi munkáját a nyelvtudomány területén, általa ismerkedett meg a nyelvtörténet és nyelvhasonlítás alapvető kérdéseivel és módszereivel, illetve a lélektani magyarázó elv alkalmazásával is. Melich germanisztikai ismereteit Meltzl Hugó alapozta meg. Pedagógushiány miatt egyetemi tanulmányait idő előtt fejezte be, így vált a dévai állami főreáliskola tanárává, később pedig a Theresianumban, Bécsben oktatott, ezután a budapesti evangélikus gimnáziumban folytatta munkáját helyettes tanárként. Fontos megemlíteni, hogy 1905-ben a budapesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A pedagógusi pályát 1896-ban hagyta el, amikor is a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának, mai nevén az Országos Széchényi Könyvtárnak tisztviselőjévé vált, később 1901-ben segédőrré léptették elő, majd egyre tovább haladt a ranglétrán, 1920-tól 1922-ig, egészen egyetemi tanári kinevezéséig ő látta el a könyvtár igazgatói tisztjét. A Magyar Tudományos Akadémia 1902. május 9-én választotta meg Melich Jánost levelező tagjává, később 1920. május 5-től az Akadémia rendes tagjává vált, majd pedig igazgatósági taggá 1933. május 19-től 1946. július 24-ig, és 1949. október 31-től tanácskozó tagja volt, mígnem halála után, 1989. május 9-én visszaállították az MTA rendes tagjává.
Az Országos Széchényi Könyvtárban töltött ideje alatt jelentős figyelmet fordított az állomány gyarapítására, például 1903-ban Bécsben Melich János vette át Hodinka Antal szláv gyűjteményét, 1919-ben Eckhart Ferenc akadémikus segítségével magyar vonatkozású periodikumokat szerzett be, valamint a trianoni békediktátum után elszakított területek hungarikumainak begyűjtését szorgalmazta. 1902-ben összeállította a magyarországi szlovén (vend) irodalom bibliográfiáját, majd 1908-ban kiegészítette azt. Mindemellett elsődlegesnek tartotta a kurrens nemzeti bibliográfia megjelenését, 1916-tól részt vett a Magyar Könyvszemle szerkesztésében. Ezen kívül 1922-ben javaslatot nyújtott be Bánffy Miklós külügyminiszter felé a Bécs–Budapest közti könyvtárközi kölcsönzések működtetésére, amelyet 2 hónap leforgása alatt jóvá is hagytak, így elindult a szolgáltatás.

2_kep_melich_janos_metszet_opti.jpgMelich János. Metszet – Kézirattár. Arckép 1216/1. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Miután röviden ismertettem Melich János életútját a nemzeti könyvtárban és szakmai előmenetelét a Magyar Tudományos Akadémia falain belül, áttérhetünk a magyar nyelvtörténet területén elért eredményeire.
Kniezsa István az alábbi sorokkal jellemezte Melich János nyelvtudományi tevékenységét:

„Melich János munkássága – és ezt ma már nyugodtan megállapíthatjuk – a magyar nyelvtudomány történetében korszakot jelent. Jelenti a magyar nyelvtörténeti kutatás széleskörű megindulását és a nyelvtörténeti gondolat diadalát. Ez a korszak fedezi fel rendre a nyelvtörténet számára eddig figyelmen kívül hagyott, sőt teljesen ismeretlen források egész sorát, és terjeszti ki ezek alapján a kutatásokat olyan korokra, amelyekre az addig ismert emlékek legfeljebb halvány sejtéseket engedtek meg. És ebben a lázas munkában, amelynek során új és új fény derült nyelvünk és vele együtt történetünk Árpád-kori szakaszára, Melich János halad az élen.”

Kniezsa István: A hetvenéves Melich János. In: Magyar Nyelv, 1942. 4. sz., 225. – Törzsgyűjtemény

Melich János már egyetemi tanulmányai alatt rendszeresen publikált a Magyar Nyelvőr és a Nyelvtudományi Közlemények hasábjain, kezdetben szómagyarázatokkal foglalkozott, majd áttért a magyar nyelv német jövevényszavainak kutatására, melynek eredményét 1895-ben publikálta. A Szláv jövevényszavaink című kétkötetes munkája egyike fő műveinek. További cikkeiben és tanulmányaiban a nyelvtörténet, a magyar nyelvemlékek és a szótárirodalom körével is foglalkozott. Gombocz Zoltánnal közösen szerkesztették a Magyar Etymológiai Szótár című többkötetes munkát, melynek első része 1914-ben jelent meg. Másik jelentős munkája A honfoglaláskori Magyarország, amely 1925 és 1929 között jelent meg összesen 5 füzetben. A kiadványban Melich János összegyűjtötte azon népek csoportjait, akikkel a honfoglaló magyarság találkozhatott a Kárpát-medencében, szó-, hang- és alaktörténeti megfigyelésekre alapozva kutatását.
Szily Kálmánnal és Pais Dezsővel közösen szerkesztették a Magyar Nyelv című folyóiratot 1942-ig. 1922-től A magyar nyelvtudomány kézikönyve című sorozaton dolgozott együtt Gombocz Zoltánnal és Németh Gyulával. Cikkei, tanulmányai, tudományos publikációi nemcsak a Magyar Nyelv, és a Nyelvtudományi Közlemények című folyóiratokban jelentek meg, hanem az Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae-ban, az Akadémiai Értesítőben, az Egyetemes Philológiai Közlönyben, az Irodalomtörténeti Közleményekben és számos más kiadvány hasábjain.
Tudományos munkáját több elismeréssel jutalmazták életében, a nyelvtudományok doktorává vált, 1930-ban Corvin koszorúval tüntették ki, majd pedig 1939-ben megkapta a Corvin-láncot, és még ugyanebben az évben Szarvas város díszpolgárává választotta. Melich János 1963. november 20-án halt meg, életének 92. évében.
Kniezsa István az alábbi sorokkal búcsúzott tőle:

„Több százra rúgó és igen változatos problematikájú munkásságodnak talán a legjelentősebb, de mindenképpen a legtermékenyebb része az, amelyben kezdeményező, valósággal úttörő voltál. És ilyen területe nem is egy van a magyar nyelvtudománynak. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: Te kezdted el rendszeresen felhasználni az oklevelek szórványemlékeit a magyar nyelvtörténet számára; ma már enélkül magyar hangtörténet el sem képzelhető. És ugyancsak Te voltál a kezdeményezője a magyar helyesírás történeti kutatásának. Te indítottad el nálunk a tudományos hely- és személynévkutatást, és kiváló alkotásaiddal valósággal iskolát csináltál itthon, külföldön egyaránt. E tárgyú munkásságod ugyanis nemzetközi vonatkozásai miatt külföldön is élénk visszhangot keltett. Új megvilágításba helyezted a magyar nyelv szláv jövevényszavainak a problematikáját is, amikor a korábbi nézetekkel szemben rámutattál, hogy a magyar nyelv szláv jövevényszavai nem egységes réteget képviselnek, hanem különböző nyelvekből származnak és különböző időkben kerültek a magyarba. Azóta ez a vélemény is a magyar nyelvtudomány közkincséhez tartozik.”

Kniezsa István: Melich János. In: Magyar Nyelv, 1964. 1. sz., 1. – Törzsgyűjtemény

3_kep_melich_janos_gyaszjelentese_opti.jpgMelich János gyászjelentése  Pannon Digitális Egyesített Archívum

A cím idézetének forrása: Losonczi Zoltán: Melich János (születésének hetvenedik évfordulójára), Debrecen, Budapest, [Városi Ny.], 1942, 7. (Klny.: Protestáns Tanügyi Szemle)

Felhasznált és válogatott irodalom:

Opálka Tamara (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

komment

Történelem és vizualitás. Második rész

2022. szeptember 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

Beszámolók a Hajnal István Kör 36. konferenciájáról

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont. A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden.

1_09_21_tortenelem_es_vizualitas_konferencia_3_opti.jpgA konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Az alábbiakban Dede Franciska ismerteti a Séták a nagyvilágban. Az Uj Idők illusztrált utazási sorozata címmel megtartott előadásának témáját.

Előadásom Herczeg Ferenc népszerű szépirodalmi, társadalmi és művészeti képes hetilapjának 1903 decemberében indult új rovatát mutatta be. „Olvasóinknak alkalmat adunk egy élvezetes, világkörüli sétára” – írta az akkor már tizedik esztendeje megjelenő folyóirat szerkesztősége az első közlemény elé. A korábban önállóan közölt képes úti beszámolókat ettől kezdve közel három évtizeden keresztül elsősorban (bár nem kizárólag) itt találhatták meg az olvasók. A sorozat jellegzetessége, hogy legtöbbször nem professzionális utazók és írók útirajzait közölte, hanem élményeiket lejegyző amatőrökét, akik írásaikat sokszor saját fényképfelvételeikkel illusztrálták. Az előadás röviden kitért a közlemények szerzőire: foglalkozásukra (találunk közöttük művészt, földrajztudóst, orientalistát, vadászt, katonatisztet, orvost és újságírót), utazásuk okaira (van, aki „kalandvágyból” utazott, más a munkája vagy a családja miatt került az adott vidékre), közleményeik gyakoriságára és arra is, hogy milyen országokban, milyen tájakon jártak. Vizsgálta az illusztrált közlemények arányát (∽70%), ezeken belül pedig a szöveg és kép viszonyát, a képek számát és elhelyez(ked)ését, valamint a képek típusait és tartalmát. Az expozé tematikusan rendezett képanyaggal illusztrálta a rovat sokszínűségét. A lap olvasói a természeti és az épített környezetet, a különböző népcsoportokat, élethelyzeteket és a mindennapi életet bemutató felvételek mellett különleges eseményeket, katasztrófákat megörökítő fényképeken, valamint a szerzők személyes élményeit, utazási körülményeit, ismerőseit ábrázoló fotókon (és természetesen a leírásokon és élménybeszámolókon) keresztül „találkozhattak” a távoli tájak és vidékek ismert-ismeretlen világával.

09_15_tortenelem_es_vizualitas_konferencia_2_1_kep_opti.jpgAz előadás egyik diaképe

Az előadásban röviden szó esett arról is, hogy az útirajzok mennyit árulnak el magukról a szerzőkről, személyes benyomásaikról, az utazásuk és ott tartózkodásuk körülményeiről, és arról, hogy mennyire igyekeztek és mennyire sikerült kapcsolatokat kialakítaniuk az adott helyszínen, azaz mennyire voltak és mennyire maradtak kívülállók.

09_15_tortenelem_es_vizualitas_konferencia_2_2_kep_opti.jpgKozmutza Kornélné japán barátnőivel. In: Uj Idők, 1904. március 27., 13. sz., 293. – Törzsgyűjtemény

Befejezésként az expozé röviden érintette a fényképfelvételek készítésének esetleges nehézségeit, váratlan eredményeit és a helyiek, a „megörökítettek” reakcióját is.

09_15_tortenelem_es_vizualitas_konferencia_2_3_kep_opti.jpgA házaló patikus, Kompolthy Jób fényképe. In: Uj Idők, 1906. december 23., 52. sz., 639. – Törzsgyűjtemény

„[…] kijelentettem, hogy amiért engem is rá mert szedni: lefotografálom. Rettenetesen megijedt, amikor rászegeztem a kodakot. […] Végre is úgy segített magán a patikus, hogy kezeivel befogta az arcát, hogy minél kevesebb jusson a kodakba.”

Kompolthy Jób: Séták a nagyvilágban. Kolera-űzés bálványokkal. In: Uj Idők, 1906. december 23., 52. sz., 640. – Törzsgyűjtemény [Az idézetet a mai helyesírás szerinti átírásban adom közre.]

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

komment

Úti beszámoló a 13. Nemzetközi Finnugrisztikai Kongresszusról

2022. szeptember 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

Finnugristák Bécsben

A kétéves halasztással sorra került 13. Nemzetközi Finnugrisztikai Kongresszus, Congressus XIII Internationalis Fenno-Ugristarum (CIFU 13) a rendkívül bonyolult nemzetközi helyzet, az ukrajnai háború ellenére is több mint 300 résztvevővel zajlott Bécsben.

Az egyetemen az üdvözlő fogadásra már 2022. augusztus 21-én este sor került, hétfőn pedig megkezdődött a sűrű program szerinti tudományos munka. Minden délelőtt és a záró napon délután is voltak plenáris előadások, majd a szimpóziumokon és a szekciókban folytatódott a tudományos diskurzus számos finnugor és nem finnugor nyelv használatával.
Magam az irodalomtörténettel, irodalmi kapcsolattörténettel foglalkozó szimpóziumba kaptam meghívást a szervezőktől Theatre and Drama in Context of Cultural Relations and Comparative Research of Finno-Ugric and Western-European Literatures and Cultures című előadásommal. A szimpózium 16 prezentációját (ezek közül kettőt online) a kongresszus első két napján tartottuk. A szervezők-résztvevők és a közönség egyöntetű véleménye szerint szimpóziumunk igen színvonalas és jó hangulatú volt. A további napokon különböző szekciókban kb. 8-10 előadást hallgattam meg (a plenárisokon kívül), majd részt vettem a bécsi tanszék munkatársai által szervezett összehasonlító kultúrtörténeti szimpóziumon (6 előadás), valamint elnökként vezettem a záró napon sorra került irodalomtudományos szekció munkáját (5 előadás).

03_opti_4.jpgSzakértői fórum az oroszországi finnugor tudomány helyzetéről, 13. Nemzetközi Finnugrisztikai Kongresszus, 2022. augusztus 22.

A bécsi Finnugor Kongresszuson jelentős változtatások előkészítéséről döntöttünk a nemzetközi szervezőbizottság (ICFUC) augusztus 25-i ülésén. A finnugor tudományok nagy hagyományokkal bíró tanácskozássorozata a fókuszban álló nemzeti és összehasonlító diszciplínák párbeszédét célozza. E fórum, amint a korábbi kongresszusok is, a célját a jól szervezett és kiemelkedő színvonalú tudományos munkával sikeresen elérte. A korszerűsítendő tudományos diskurzusformák és keretek fejlesztésébe a tudományos közösség minden generációját be kívánjuk vonni és a tartui kongresszuson már konkrét javaslatokat fogunk megfogalmazni a ciklus közben is tanácskozó ICFUC előkészítésében.
A kísérőprogramokat (városi fogadás egy Heurigerben, az észt, a finn és a magyar nagykövetség közös fogadása a Bankgasséban), illetve a találkozási lehetőségeket kihasználva a kongresszus résztvevői hosszú, tartalmas beszélgetéseket folytathattak. Az ICFUC régi és új tagjaival, a tudományos közösség legkülönfélébb szakterületeket képviselő kutatóival gyümölcsöző dialógusokra nyílt lehetőség.

A pénteki záró ülésen a bécsi kongresszus fő szervezője, Johanna Laakso professzor asszony kihirdette a következő Finnugor Kongresszus helyszínét és időpontját: Tartu (Észtország), 2025. Reméljük, a körülmények nem alakulnak olyan rosszul, mint az előző kongresszusi ciklusban, és újra találkozhatunk három év múlva Tartuban.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Szűz Mária szent nevének ünnepe

2022. szeptember 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

„Mária nevenapja (festum nominis Beatae Mariae Virginis) külön helyi ünnepként az újkorban bukkan föl, de csak Bécs fölmentése (1683. szept. 12.) után, Szent XI. Ince pápa intézkedésére válik egyetemessé az Egyházban. Mint ismeretes, a győzelmet hamarosan követte hazánk felszabadítása is, amelyet a barokk Regnum Marianum szintén Mária közbenjárásnak tulajdonított.
A kultuszt Közép-Európában főleg a passaui Mariahilf-kegykép tisztelete hatalmas erővel ihleti. Erre itt csak röviden, a legszükségesebb tudnivalókra emlékeztetve utalunk, bővebb tárgyalásra, kifejtésre a búcsújárásról tervezett munkánkban kerül sor. Tudjuk, hogy Bécs ostroma alatt Lipót és udvara Passauba menekült, és itt könyörgött a kapucinus Mariahilf-kolostor kegyképe előtt a szabadulásért. Amikor ez bekövetkezett, a kegykép a győzelem napjának is szakrális szimbólumává lett és villámgyorsan elterjedt. A XVIII. században hazánkba települő németek, de a magyar kamarai telepítések is szívesen választják az új templomok, kápolnák titulusául Mária nevét, és legtöbbször éppen a Mariahilf-kegykép másolatát, művészi átköltéseit helyezik oltárukra. A század pestisjárványai alatt is jelesnek, foganatosnak érzik a segítségét.”

Bálint Sándor: Szeptember 12. Részlet In: Uő: Ünnepi kalendárium 2. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (július 1. – november 30.), Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár

passau_maria_opti.jpgPassau (Alsó-Bajorország). Josef Abent a segítő Szűz Mária-zarándoktemplom Mária-oltárán látható képe, 1612 (az idősebb Lucas Cranach után). A kép forrása: Wikipédia

„A jámbor kordivatból természetesen a törzsökös magyarság sem marad ki, és – nyilván főpásztori sugallatra is – újjáépült, vagy egészen új templomaink szép számmal helyezik magukat Mária nevének oltalmába. A kultusz azonban német, illetőleg németes jellegét máig megőrizte. A gyakorlat különben tükrözi a Tridentinum után bontakozó barokk jámborság dinasztikus vonásait: a Regnum Marianum hazai és a Mariahilf birodalmi képzetköre egymást mintegy kiegészíti.
Hercegfalva (újabban Mezőfalva) német eredetű faluban élt még századunk első évtizedeiben is egy pasztorációs célzatú szokás, amelyet valamelyik cisztercita plébános kezdeményezhetett.”

Bálint Sándor: Szeptember 12. Részlet In: Uő: Ünnepi kalendárium 2. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (július 1. – november 30.), Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár

segito_szuz_maria_templom_bodajk_opti.jpgA Segítő Szűz Mária-templom a Fejér megyei Bodajkon – Digitális Képarchívum

„Szent Hieronymus doktor azt mondja, hogy ez a név, Mária, a zsidóknál annyit tészen mint Illuminatrix, megvilágosító. És bizonyára méltán tulajdoníttatik ez a név a tisztaságos Szűznek, akinek méhében akart fogantatni az öröktől fogva lévő Nap és az igaz világosság, mely megvilágosít minden e világra jövő embert. Illuminatrix, Megvilágosító, tehát Mária; mert valamint Krisztus mint Luminare majus, nagyobbik világosító, különös móddal előttök vagyon az igazaknak, kik a nap által jelentetnek, úgy Mária mint Luminare minus, kisebbik világosító, előttök vagyon a bűnösöknek, kik az étszaka által értetnek, nékiek különösen világosságot nyervén, mert a kegyelemnek minden világossága és minden adomány, mely a világosságnak Atyjától száll alá, ő általa száll az Anyaszentegyházra. És valamint a theologusok szerént az alacsony sorsban lévő angyalok a feljebb lévő angyaltól világosíttatnak meg, és így következendőképpen az angyaloknak megvilágosíttatások a legfőbb Serafimtól vagyon, úgy az Anyaszentegyházra minden világosság a Szűz által terjed, mert Mária út, melyen a mennyei világosság a földre lejött. Út, mely által az isteni szeretetnek mélysége lángolván az híveknek szíveikben meggyújtatik, és az ő segétsége és esedezése által már ezzel, már amazzal közöltetik.
Mária a syrus nyelven annyit tészen, mint Domina, Úri asszony. – Valóban Mária minden teremtett állatnak asszonya, fejedelemnéje és királynéja, hatalom adatván nékie Fiától mind az égen, mind a földön. Valamint tehát Krisztus a mindeneket felhaladás által Úrnak neveztetik, úgy Mária legnagyobb méltósága által Asszonynak hivattatik.”

Kosztolány Sándor: Mária neve, 1800. In: Mária aranyház, [összeáll.]. Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

bodajki_szuz_maria_opti.jpgA Boldogságos Szűz Mária képe Bodajkon, fehérvári megyében és püspökségben. In: Jordánszky Elek: Magyarországban, s az ahoz tartozó részekben levő boldogs. Szűz Mária kegyelemképeinek rövid leirása, Pest, Bucsánszky A., 1863, 174. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Oh áldott Szűz! Oh főpapi fejedelemnek Virágzó Vesszeje! Oh szentségesLajtorja, melyen nem az angyalok, hanem az Isten Fia szállott hozzánk! Oh mennyei Aquae ductus, áldomások csatornája és folyóvize! Oh bűnök lángjátul nem perzseltetett Rózsa! Oh Testamentom Szekrénye, melyben nem kő és vessző vagy manna, hanem mennyei tárház kincse vagyon! Te előtted földre borúlok, és nemcsak prédikállásimban felvállalt fáradságimat te kezed által Istenemnek nyújtom, hanem elsőben bűnös fejemnek, azután ennek a te országodnak te általad irgalmat kérek. Édes Asszonyunk, Monstra te esse Matrem, ismérjed meg, hogy Christus Anyja vagy, és a te Fiad nem alább böcsül téged, mint Salamon az anyját, kinek arra felelt: Pete Mater, neque enim fas est ut avertam facem tuam, hogy amit kér, megnyeri. Kérjed szent Fiadat, hogy a magyar nemzetben gerjessze fel az elaludt aítatosságot, gyomlálja ki az eretnekségeket, zabolázza a káromlókat, világosítsa a bűnbe merűlteket, és hozzon ki mindeneket a bűnök és tévelygések setétségéből, hogy mindnyájan egy szűvel-lélekkel, híven és igazán szolgáljunk Teremtőnknek. Ámen.

Pázmány utolsó imája, 1636. In: Lukácsy Sándor [összeáll.]: A megszentelt ország, Pécs, Jelenkor, 2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

szuz_maria_templom_alsoszeleste_opti.jpgAz alsószelestei Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

„Ó Mária, drága név, téged óhajt tiszta szív, Mária!
Ha megzendül a fülemben, vidámság kél a szívemben, Mária!
A buzgó szív, mely hozzád hív
téged kíván dicsérni, szeretetben elégni, Mária!

Téged Isten megkedvelt, szűz anyának ő rendelt, Mária!
Téged illet dicséret minden angyal s szent felett, Mária!
Ó kegyes Szűz, mindent elűzz,
ami minket rútíthat, Istentől eltaszíthat, Mária!” 

Ó Mária, drága név. Katolikus népének. In: Éneklő Egyház. Római katolikus népénektár liturgikus énekekkel és imádságokkal, [szerk. a Népénektár-Bizottság], Szent István Társulat. Budapest, 1986, 355. – Törzsgyűjtemény. Liturgikus Népénektár. Gödöllői Premontrei Apátság, 2018.

szuz_maria_szentharomsag_szobor_nagykanizsa_opti.jpgInkey Boldizsár: Szűz Mária angyalok között. Részlet. Barokk stílusú Szentháromságszobor Nagykanizsán a Kossuth téren, 1758 körül. – Digitális Képarchívum

„A kertben áll.
Bús. Széteső.
Belepi burján,
mossa eső.

A szitáló
lassú cseppek
orrahegyéről
lecsepegnek. 

Az embereknek
Krisztust adott.
Az emberek közt
elhagyatott.”

Dsida Jenő: Mária szobra a kertben – Magyar Elektronikus Könyvtár

szuz_maria_szent_neve_diosgyor_opti.jpgA diósgyőri Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

„Mondj szívem dalt, és magasztald Máriának szent nevét!
Őt dicsérjed és megüljed buzgalommal ünnepét!
Asszonyunk, Mária, Krisztusnak
szent Anyja, megváltottak oltalma!

Anyja lett ő Krisztusunknak, kiben éltünk újula,
véghetetlen jókat Isten nyújt nekünk őáltala.
Asszonyunk, Mária, Krisztusnak
szent Anyja, megváltottak oltalma!”

Mondj szívem dalt, és magasztald. Katolikus népének. In: Éneklő Egyház. Római katolikus népénektár liturgikus énekekkel és imádságokkal, [szerk. a Népénektár-Bizottság], Szent István Társulat. Budapest, 1986, 355. – Törzsgyűjtemény. Liturgikus Népénektár. Gödöllői Premontrei Apátság, 2018.

szuz_maria_szent_neve_biatorbagy_opti.jpgA biatorbágyi Szűz Mária neve-templom – Digitális Képarchívum

„Egednek kék legét ha színám
s emléked lelkesítne még,
keresztet kennék szemeimre,
s buzgón kiáltanám: „Elég!

Elég ti létlen boszorkányok!
vad semmi! vampir-elmerajz!
Lelkem tinektek zárva;
nálam a titkos kulcs; az égi pajzs.”

Mária, elefántcsontbástya,
szivet erősítő kehely,
Mária, győzhetetlen zászló,
mért hagytál, szent Szüz, engem el?” 

Babits Mihály: Vérivó leányok. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

komment

„Mert mint a hófehér galamb, jövél a bűnös földre”

2022. szeptember 08. 06:00 - nemzetikonyvtar

Szűz Mária születése, Kisboldogasszony ünnepe

Kilenc hónappal szeplőtelen fogantatása után, vagyis szeptember 8-án ünnepli az Anyaszentegyház e különleges isteni kegyelmekben gazdag gyermek születésnapját, és a papok és szerzetesek kórusa a világi hívekkel együtt énekel bölcsőjénél szent örömmel, elragadtatással, buzgósággal, olvadó szeretettel. Ebből a bölcsőből támad a világ világossága (Joan. 8. v. 12.), az igazságnak fényes napja (Malach. 4. v. 2.), az üdvözítő Messiás, aki elveszi a világ bűneit (Joan. 1. v. 29.) és kegyelmeket oszt. Az első képen e csodálatos gyermek származását és e világra jövetelének célját szemléltető szimbólumokat láthatunk. A liliomszál szeplőtelen fogantatását és mindenkori szűzi tisztaságát jelenti. „Mint a líliom a tövisek-között, úgy az én szeretőm a leányok-között.” (Sicut lilium inter spinas, sic amica mea inter filias). Ezt mondja a Szent Lélek az Énekek énekében (Cant. 2. v. 2.), és ez a tiszta fehér liliom Szent Jeromos és az egyházatyák magyarázata szerint nem más, mint az Anyaszentegyház, illetve a Szent Lélek mátkája, a szeplőtelen Szűzanya. A kalitkába zárt madár a bűn rabságában levő lelkeket szimbolizálja, akik szabadulásának hajnalát jelzi a szent Szűz születése. A fali polcon lévő hat könyv az üdvtörténet eddigi hat évezredét jelenti, a hagyományos bibliai kronológia szerint. A kép homlokzatán a dicsőséges szent keresztet magasztaló angyalok sokaságát láthatjuk. Ez az ábrázolás a végítélet bizonyosságát jelzi. Az utolsó ítéletkor az angyalok előhozzák Krisztus keresztjét az Isten ügye végső győzelmének jeleként, bizonyságul a bűnösök ellen, és a megtért, bűneiktől megtisztult lelkek örök üdvösségének boldogító tanújeleként. A kép felirata: „Mária gyermekei különösképpen és mindenkor a szent kereszt gyermekei”. Vagyis az örök boldogság várományosai, akik számára a kereszt már nem bűnjel, hanem az üdvösség jele.

1_kep_opti_13.jpgSzűz Mária születése. Színes rézmetszet papírcsipkére ragasztva. Félix Alcan kiadása, Párizs, 19. sz. vége. A kép forrása: Holy Card Heaven blog

Szűz Mária születésének helye és ideje

Mária születésének pontos helye ismeretlen. Egyesek a Názáret közelében fekvő Sephoris városát említik, ahová a Dávid házából származó Szent Anna és Szent Joakim a kegyetlen és nagyravágyó Heródes király idejében visszahúzódott. Mások Betlehemet, a keleti ortodoxok pedig régtől fogva Jeruzsálemet, a szent várost gondolják a szent Szűz szülőhelyének. Születésének ideje a hagyományos bibliai kronológia szerint a világ teremtésétől számított 4038. esztendő.

Az ünnep eredete és rövid története

A szeplőtelen Szűz születésének ünneplése igen régi eredetű, mivel már a Krisztus születése utáni 431. esztendőben tartott efezusi zsinat konstitúciói is megemlékeznek róla. A keleti ortodox egyházban már a 7. században általános ünnep volt, de a római katolikus egyházban csak a 8. században jelent meg, és a 11. században vált általános egyházi ünneppé. Nyolcadának ünnepét a konklávéra (pápaválasztásra) összegyűlt bíborosok fogadalmaként IV. Ince pápa rendelte el 1243-ban. Az ünnep misztikus eredetéről azt írja Beauvais-i Vince francia domonkos szerzetes (Vincentius Bellovacensis: Hist. Lib. 6. cap. 66.), hogy egy szentéletű remete magányos elmélkedései közben minden esztendőben szeptember 8. előtti éjjel különös angyali énekszót hallott, ezért könyörögni kezdett az Istennek, hogy mutassa meg neki, mit jelent ez a szokatlan égi vigasság. Az Úr angyala pedig megjelenvén, ekképp szólt hozzá: az örökké áldott Szűz, aki az isteni Igét szülte, ezen a szerencsés éjszakán született e világra; mely örvendetes születést noha a földi emberek még meg nem ismerték, az angyalok mindazáltal felséges örömmel tisztelik. Ez a csodálatos jelenés aztán nyilvánosságra került, és a Boldogasszony születésének tisztelete a kereszténység között mind több helyen elterjedt.

2_kep_opti_14.jpgFalkoner György: Szent Anna Szent Joakimmal és a gyermek Szűz Máriával (1724) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény 

Nagy Szent Gertrúd ájtatosságai

Nagy Szent Gertrúd (1256–1302) bencés apátnő ezen a szent ünnepen az esti zsolozsma alatt azt a kinyilatkoztatást kapta a Szűzanyától, hogy ha valaki őt ezen ünnep nyolcada (octavája) alatt annyi angyali üdvözlettel köszönti, ahány napig ő a Szent Anna méhében hordoztatott, annak része lesz abban a kimondhatatlan édességben, amellyel őt a Szentháromság egy Isten a mennyekben boldogítja. Szent Gertrúd szokása szerint ez az ünnep nyolcada alatt naponta harmincegy angyali üdvözletet jelent. Ugyancsak ő egy alkalommal százötven angyali üdvözletet ajánlott fel a Boldogasszonynak avégett, hogy a rettenetes halál óráján az irgalmas Szűzanya a segítségére jöjjön. És íme, a Krisztus ítélőszéke előtt minden szót, amit ezen ájtatosság során kimondott, arany dénár gyanánt mutatott be az ő szent Fia színe előtt a Szűzanya, a halálra vált szűz szerzetesnő vigasztalása és üdvössége érdekében. (Insinuationes divinae pietatis, seu Vita et revelationes S. Gertrudis virginis et abbatissae Ordinis S. Benedicti. A mendis quibus scatebant expurgatae studio et labore D. N. C. B. Parisiis, Apud Fredericum Leonard, 1662. 601, 608–609. Lib. IV. Cap. LIII. In festo Nativitatis gloriosae Virginis)

3_kep_opti_14.jpgSzent Anna a gyermek Szűz Máriával. Rézmetszet, 19. sz. eleje. A kép szignója: A. Mayer, valószínűleg Arminius Mayer (1798–1847) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

A szent Szűz születésének magasztalása költői képekben

Ezt az aranyló, tiszta hajnalt s angyali kisdedet aztán, mihelyt megszületett, az egek köszöntötték, a természet és a természetfölötti kegyelem önnön dajkálkodásuk alá fogadták, sőt, a természet és a kegyelem versengést tartott az ő szolgálatában való elsőbbségért. Nagy Szent Albert (1193 k.–1280) eszmefuttatása szerint tenger mellett született, hogy a veszedelmes zavarral habzó világ tengerében evezőknek vezérlő csillaga, és a hit hajótörötteinek igaz reménysége és révpartja legyen. Damaszkuszi Szent János (675 k.–749) tanítása szerint Jákob létrájához hasonlóan Szűz Mária misztikus, spirituális lajtorja (mystica scala, spiritualis scala), amely a földből eredt, és a feje az egekig emelkedett. Mert minden asszony feje a férfi, őneki viszont, mivel férfit nem ismert (Luc. 1. v. 34.), az Atyaisten volt a feje, akinek mindenható ereje és Szent Lelke által világra szülte a Fiúistent, az örök Igét. (S. Joannis Damasceni Homilia prima in nativitatem B. Virginis, pars III, in fine) Hajnalban hozatott e világra a mi szűz Kisasszonyunk: mert a Damjáni Szent Péter (1027–1072) mondása szerint (Serm. de Assumpt. Aurora Solis praevia) Mária nap-megelőző, éjet nem ismerő hajnal.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Történelem és vizualitás. Első rész

2022. szeptember 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Beszámolók a Hajnal István Kör 36. konferenciájáról

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont. A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden.

1_09_21_tortenelem_es_vizualitas_konferencia_3_opti.jpg

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

Az alábbiakban Andrási Erika ismerteti Kép a szakralitásban címmel megtartott előadásának témáját.

Előadásomban a képnek a szakralitásban megmutatkozó jelentőségét vizsgáltam. Az ősi kultúrákban maga az ábrázolás folyamata is mint szakrális, liturgikus aktus létezett, így a művészetek is eredendően a kultusz függvényében jelentkeztek. Sorba szedtem a szakrális – esetünkben tehát a keresztény – kép formáit lehetséges hordozóinak bemutatásával, valamint tartalom és funkció szerint értékeltem hatásukat.
A művészetek eredetileg a kultusz függvényében jelentkeztek és maga az ábrázolás folyamata is mint szakrális, liturgikus aktus létezett. Sorba szedtem a szakrális kép formáit lehetséges hordozóinak bemutatásával, valamint tartalom és funkció szerint értékeltem hatásukat.
Az előadás első harmadában a keresztény ikonográfia kialakulásának áttekintésére vállalkoztam. Különös tekintettel a történelembe belépő Isten Szent Arcának ábrázolására hívtam fel a hallgatóság figyelmét. Az ősegyháznak először éppúgy szabadulni kellett a zsidó képellenes parancstól, mint a pogány bálványimádástól, és csak ezután alakíthatta ki saját képprogramját. A kereszténység első századaiban óvatosan viszonyult a művészetekhez, hiszen felismerve a kép befogadóra gyakorolt erejét, hittételek hiányában bálvánnyá válhatott volna. Ugyanakkor a patrisztikus korban „a képmás” a dogmatika csiszolóköveként is működött az egyházi fogalmak meghatározását vagy a hit átadását segítendő.
Az előadás további ívét a szakrális művészet mint „Háromságos” közösség ábrázolása adta: a szakrális kép, a keresztény művész és a befogadó személy megrajzolása által.
A kegyképek kapcsán a róluk készült nyomtatványok közül két példát említettem, melyek gróf Széchényi Ferenc gyűjteményében maradtak fenn. Az egyik a máriapócsi ikon, amelyet időközben császári rendelettel Bécsbe szállítottak, de később a róla készült másolat is csodálatos módon könnyezett. A másik példám a győri vérrel könnyező Szűzanya kegyképről készült metszet volt, melynek hittel átélt látványa felér az eredeti meglátogatásával. A két 18. század eleji szentképet könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tára őrzi.

A befogadó személyét illetően történelmünket és kultúránkat is meghatározó alakok életrajzára támaszkodtam, amikor példaként Assisi Szent Ferenc, Avilai Szent Teréz vagy Keresztes Szent János képek által megélt misztikus élményét idéztem. A Loyolai Szent Ignác életét metszetsorozatban közlő, 1655-ben megjelent kötetben az is megjelenítésre került, ahol már maga a megdicsőült rendalapító képének látása által gyógyítja meg a buzgón közbenjárásáért esdeklő beteget.

rmk_i_1605_opti.jpgSzent Ignacz a’ Jesus kisded társasága fondálóinak élete száz képből álló, számozott rézmetszetsorozat, Nagyszombat, Akadémiai Nyomda, 1655. RMK I. 1605 (RMNY 2599) – Régi Nyomtatványok Tára

A metszethez tartozó szöveg is erről biztosít: „98. Sok külömb fele betegségben heverő emberek meg-gyogyultak, kik Szent Ignácz képét illendő böchülettel és bizodalommal illetik.”
A bemutatott vizuális emlékeket követően előadásomat a jelen felé irányítottam, amikor a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott Sacrosanctum Conciliumot idézve zártam gondolataimat:

„Ragaszkodni kell továbbra is ahhoz a gyakorlathoz, hogy a templomokban szent ábrázolásokat helyezzenek el, melyeket a hívők tiszteletben részesítenek. Csak legyenek ezek mérsékelt számban, legyenek megfelelő rendben elhelyezve, ne okozzanak a keresztény népben megütközést és ne adjanak alkalmat helytelen jámborságra.”

A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Budapest, Szent István Társulat, 1986, 126–127. – Törzsgyűjtemény

Andrási Erika (Régi Nyomtatványok Tára)

komment
süti beállítások módosítása