Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hetvenötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Ebergényi Tibort és gyűjteményét mutatja be.

Dániel Viktor grafikája – Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Ebergényi Tibor (1912–1987) tanár és könyvtáros 1912-ben született Egerben. A város Ciszterci Rend Szent Bernát Gimnáziumába járt, ahol osztálytársa volt Kálnoky László, a későbbi költő. A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett magyar–német szakos bölcsészdiplomát. 1939-től az Egri Római Katolikus Felsőkereskedelmi Iskolában, majd 1948-tól a Dobó István Gimnáziumban tanított. 1959-ben kinevezték a Heves Megyei Könyvtár igazgatójának Egerbe, 1973. december 31-ig töltötte be ezt a posztot.
Sokat publikált. Első cikkei az Eger című lapban láttak napvilágot. Felelős szerkesztője volt a Nemzedékek című folyóiratnak, melynek első száma 1945 márciusában jelent meg. 1973 áprilisától a Hevesi Szemle szerkesztőbizottsági tagja, a Heves megyei Népújságban éveken keresztül A hangszóró mellett című rovat vezetője volt. Verseket is írt.
Az irodalom mellett Ebergényi művészeti érdeklődése kiterjedt a képzőművészetre, a grafikákra is. Könyvtárigazgatóként az ő ideje alatt, 1968–1970 között zajlott a könyvtárépület korszerűsítése Veres Zoltán egri építész tervei alapján. Ennek során a belső térben kiváló művészek (Kass János, Csohány Kálmán, Diskay Lenke, Würtz Ádám) grafikáit, réz- és fametszeteit helyezték el.

Diskay Lenke grafikája (1967), Jelzet: Diskay/110/v2 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ebergényi aktívan jelen volt a hazai kisgrafikaéletben. 1970-ben részt vett a Budapest központtal megrendezett XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszuson. Ehhez kapcsolódóan a kongresszus résztvevői számára szervezett egri kirándulásnak, és a Heves Megyei Könyvtár két világháború közti magyar ex libris művészetet bemutató kiállításának, illetve az Eger nevezetességeit ismertető négynyelvű kiadványnak is értelmi szerzője volt. A tárlathoz katalógust is megjelentettek Magyar ex libris müvészet a két világháboru között 1919–1945 (Eger, Megyei Könyvtár, 1970.) címmel. Az egri kiállítás artisztikusan szép környezetben, a könyvtár előcsarnokában volt megtekinthető. Jórészt fametszetű lapokat mutattak be többek között Vadász Endre, Drahos István, Buday György, Fery Antal, Varga Mátyás és Bordás Ferenc grafikusok műveiből, főként az 1930-as évekből. Galambos Ferenc ajánlotta fel e grafikákat a kiállítás céljaira a saját gyűjteményéből.

Magyar ex libris müvészet a két világháboru között 1919–1945, Eger, Megyei Könyvtár, 1970. (a katalógus címlapja, rajta Diskay Lenke a könyvtár számára készített ex librise)

Az 1970-es kongresszus egri eseményeiről Réthy István titkár így számolt be a Kisgrafika Értesítő hasábjain:

Stettner Béla linómetszete (1971), Jelzet: Exl.E/226 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kongresszus eseményei fellendítették a fővárosi mellett a vidéki ex libris életet. Hosszas tervezgetések után, Ebergényi irányításával – és Nagy István titkárrá választásával – alakult meg az egri (Heves megyei) kisgrafikakör 1971 októberében a Dobó István Vármúzeum klubtermében, az Egerben élő lengyel származású Trojan Marian József tárlatával egybekötve. A kiállító grafikus dolgozott a Műemléki Felügyelőségen és az egri vármúzeum restaurátoraként. Fa- és linómetszeteket egyaránt alkotott. Városképeket idéző kisgrafikái mellett lapjainak gyakori témája a könyv, valamint a könyvjegytulajdonos szakmájára utaló jelképek megjelenítése. Ebergényi számára is ilyent alkotott.

Trojan Marian József grafikája (1969), Jelzet: Exl.E/12 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ebergényi a későbbiekben is számos kiállítást rendezett, ex libris témájú műveket jelentetett meg, például 1972-ben Galambos Ferenc ex libris bibliográfiáját A magyar ex libris irodalom bibliográfiája (1920–1970) címmel, melyhez ő írta a bevezetőt. A kiadvány Heves Megyei Könyvtár füzeteinek 25. számaként látott napvilágot. Ex libris szakíróként számos cikke jelent meg a Kisgrafika Értesítőben és a Könyvtárosban. Beszámolt az egri kisgrafikai eseményekről, a grafikusok számára javasolta, hogy – Diskay Lenke és a lengyel Edward Grabowski példáját követve – volt iskolájuk könyvtárai számára készítsenek ex librist, így népszerűsítve a műfajt a fiatalok körében.

Alább látható Diskay Lenke a siroki iskolai könyvtár számára készített fametszetű ex librise 1968-ból.

Diskay Lenke fametszete (1968), Jelzet: Diskay/132– Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ebergényi tizennyolc ország gyűjtőivel levelezett, így tett szert jelentős, kb. 25 000 darabos saját ex libris gyűjteményre. A kollekció minőségi lapokat, főleg rézkarcokat és fametszetű lapokat tartalmazott, tematikailag kiemelten a szőlőtermesztő hobbijára utaló szőlős-boros ex libriseket. Az egri minaret, a könyv és az olvasás motívuma is gyakori a könyvjegyein. Emellett érdekelték a magyar és az osztrák szecesszióval összefüggő lapok. Nevére szóló ex librist készített többek között Andruskó Károly, Kertes-Kollmann Jenő, Kopasz Márta, Fery Antal, Stettner Béla, Trojan Marian József, Prohászka Antal, Diskay Lenke, Csiby Mihály, Deák Ferenc, Hervai Katalin, Vén Zoltán és a spanyol Oriol M. Diví.

Csiby Mihály linómetszete (1981), Jelzet: Csiby/114 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ebergényi 1987-ben hunyt el, haláláról a Kisgrafika folyóirat is megemlékezett, a gyászhír mellett Vén Zoltán Ebergényi nevére szóló Karinthy Frigyes-lapját közölve. Ebergényi Tibort nemcsak mint könyvtárost, könyvtárigazgatót, hanem mint ex libris gyűjtőt és szakírót is megőrizzük az emlékezetünkben!

Vén Zoltán rézmetszete (1985) – Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• A Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár története 1952–2009., szerk. Guszmanné Nagy Ágnes, Tőzsér Istvánné, Eger, Bródy Sándor Megyei és Városi Könyvtár, 2009, 24.
• Ebergényi Tibor: Eger igézetében, Trojan Marian József, Kisgrafika Értesítő, 1970. április, 651–654. 
• Ebergényi Tibor: Exlibris művészet a két világháború között. Kamarakiállitás az egri Megyei Könyvtárban, Kisgrafika Értesítő, 1970. december, 749–750.
• Ebergényi Tibor: Iskolai könyvtárak és az exlibris, Kisgrafika Értesítő, 1969. december, 61[7].
• Galambos Ferenc: A magyar ex libris irodalom bibliográfiája (1920–1970), Eger, 1972. (Heves Megyei Könyvtár füzetei 25.)
• Gyászhír, Kisgrafika, 1987/2–3. sz., 36.
• A KBK egri csoportja, Kisgrafika Értesítő, 1971. december, 880.
• Réthy István: Egerben, Kisgrafika Értesítő, 1970. december, 730–731.
• Szecskó Károly: Ki volt dr. Edelényi Tibold?, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2015/2. sz, 42–47.
• Vasné Tóth Kornélia: Ebergényi Tibor (1912–1987). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 50–51.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással és formázással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

A nemzeti könyvtár 2022. március 14-én megnyílt kiállítása három emlékezethellyé vált költeményünk legitimációtörténetét mutatja be. A Himnusz és a Szózat mellett a harmadik vers Petőfi Sándor Nemzeti dala.

Fordítások

A Nemzeti dal német fordítása szinte azonnal megszületett és a röplapok mellett különböző lapokban is napvilágot látott: Dux Adolf fordítása a Der Ungarban (1848. március 17.), Hoffmann Károlyé a Pester Zeitungban (1848. március 18.), illetve ugyanitt a következő számban Zerffi Gusztávtól National-hymne der Magyaren (A magyarok nemzeti himnusza) Nach Petőfi címmel (1848. március 19.). Emellett például Pozsonyban is készült fordítása, sőt a költemény folklorizált német változata a badeni felkelők indulójaként kapott nemzetközi szerepet. Már 1848 márciusából ismert a költemény egy szlovák nyelvű átköltése is, és nagyon hamar megszülettek francia nyelvű változatai is. A Nemzeti dalt születése pillanatától kezdve napjainkig folyamatosan számos további nyelvre fordítják és nemegyszer több átültetése is hozzáférhető ugyanazon nyelveken.
A német mellett több további világnyelven, de számos kisebb nemzeti nyelven is hozzáférhető, legyen szó északi nyelvekről, a környező országok (és hazai nemzetiségiek) nyelvéről (amint Kerényi Ferenc írja, a verset mint verstípust a korabeli magyarországi nemzetiségek egyfajta riadónak tekintették és – Petőfi nevének említése nélkül – megírták a maguk nemzeti változatát) vagy távol-keleti nyelvekről, és olvasható héberül, sőt eszperantó nyelven is. A fordítások érdekessége, hogy nemcsak professzionális műfordítók ültetik át, hanem nemegyszer amatőrök is fordítják.
Végül érdemes kiemelni azt a nyelvi kísérletet, amikor Eörsi Sarolta és Varró Dániel a vers Makkai Ádám készítette angol fordítását „visszafordította” magyar nyelvre. A forradalom 150. évfordulója előtti (játékos) tisztelgésként is értelmezhető kísérlet egyben szemléletes példája az irodalmi szövegek lefordíthatósága problematikájának is.

A megzenésített költemény

A Nemzeti dalt már 1848. március 15-én este előadták megzenésítve is a Nemzeti Színházban. Egressy Béni szerzeményét Szerdahelyi József átiratában hallhatta a közönség Erkel Ferenc vezényletével.
A következő időszakban azután számos további szerzemény született. Isoz Kálmán 1931-ben megjelent kötetében, amelybe összegyűjtötte a Petőfi-versek megzenésítéseit, több mint huszonöt neves és ismeretlen zeneszerzőt említ, akik megzenésítették a Nemzeti dalt. Mivel számos esetben hiányzik a megjelenés dátuma, a kötetből nem lehet pontosan megállapítani, hogy hány változat született a forradalom évében, de biztosan közéjük tartozik a már említettekén kívül Feldinger Frigyes, Kálózdi János, Ruzitska György és Thern Károly műve. A korabeli lapokból további megzenésítésekről is értesülhet az olvasó abból az esztendőből, s arra is van példa, hogy a rövid tudósítás csak az alkalmi zeneszerző foglalkozását vagy tisztségét említi.
A későbbi évtizedekből érdemes kiemelni Erkel Ferenc fiának, Erkel Gyulának a nevét, aki vélhetően szintén megzenésítette Petőfi költeményét, valamint Huber Károly zeneszerzőt és a fiát, Hubay (született Huber) Jenő hegedűművész-zeneszerzőt, akik mindketten készítettek zenei átiratot a Nemzeti dalra, csakúgy, mint a későbbiekben ez utóbbi tanítványa, Huszka Jenő is.
Megkerülhetetlen Kodály Zoltán férfikarra írt kórusműve, amelyet 1956 tavaszán fejezett be. Ez utóbbi az első, zártkörű előadás után alig egy héttel megjelent a Zeneműkiadó gondozásában. Nyilvános előadáson először 1956 szeptemberében hallhatta a közönség: 4-én a Károlyi-kertben, 6-án pedig – Kodály javaslatára – a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hatalmas sikerrel.
Vass Lajos zeneszerző, karnagy, 1949 és 1956 között a Honvéd Művészegyüttes karnagya, majd művészeti vezetője volt, 1956. szeptember 6-án az együttes férfikarával ő mutatta be Kodály nekik írt és ajánlott Nemzeti dalát:

A Magyar Néphadsereg Művészegyüttese Kodály Zoltán megzenésítését adja elő a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1956. szeptember 6-án. Magyar Filmhíradó 37, részlet. Petőfi – Kodály: Talpra magyar [Kínába indul a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese] – Nemzeti Filmintézet. Filmarchívum. Filmhíradók online

A komolyzenei alkotások mellett könnyűzenei változatok is napvilágot láttak. Máig a legismertebb Tolcsvay László 1973-as megzenésítése, amelyet azonban akkor nem vehettek lemezre. A Nemzeti dal – nagy közönség előtt – csak 1981. március 26-án hangzott el a Sportcsarnokban rendezett koncerten, majd nem sokkal utána lemezen is megjelent.

Az utóbbi évek megzenésítései közül is érdemes – a teljesség igénye nélkül – kettőt megemlíteni, hiszen Petőfi költeménye máig megihleti a zeneszerzőket.
2012-ben formabontó kulturális versenyként indult a Red Bull Pilvaker – A szavak forradalma, ahol a rap és a slam poetry játszotta a főszerepet. A márciusi ifjak előtt tisztelgő rendezvény műsorán 2016 óta a Nemzeti dal is szerepel.
2018. március 15-én került sor a Talpra magyar! című rockmusical ősbemutatójára, melyet – valós történelmi eseményeket és fiktív elemeket ötvözve – az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulójára rendezett Szurdi Miklós. Mátyássy Szabolcs zeneszerző a Nemzeti dalt is megzenésítette, új felfogásban.

Idézetek, rájátszások, parafrázisok

A Nemzeti dal címe, néhány jellemző kifejezése, szókapcsolata és sora természetesen számos szépirodalmi műben (és egyéb módon felhasználva) visszaköszön.
A rájátszások és parafrázisok különböző műfajú és stílusú szépirodalmi alkotásokban öltenek testet. Találhatunk köztük prózai és lírai alkotásokat, és mára már elfelejtett egykori kortársak műveit is éppúgy említhetjük, mint mai kortárs költők, írók munkáit.
A költemény egyes elemei azonban nemcsak irodalmi alkotásokat olvasva fedezhetők fel, hanem olykor aktualitásokhoz kapcsolódóan használják fel őket, például választási szlogenként vagy különböző kiadványok címeként (a forradalom és szabadságharcról szóló különböző kiadványok, gyermekkönyvek, sőt, egy 2022-ben megjelent „forradalmi szabadulókönyv” is a költeményből vett címet viseli).
A rájátszások sajátos példáját nyújthatja néhány kortárs dalszöveg is. A Red Bull Pilvaker keretében megszületett Talpra magyar című dal a március 15-i eseményeket eleveníti fel Petőfi költeményének kezdő szavai mellett a refrént is (szó szerint) idézve. További – egész más hangulatú és hangvételű – példa a 2004-ben alakult, hard rock és heavy metal műfajában alkotó Road rockzenekar A bátrak éjszakája című alkotása (2018), amelyben több klasszikus magyar költemény – köztük a Nemzeti dal – verssorait, szimbolikussá vált részleteit idézik meg.
És a sort még hosszan lehetne folytatni. 

*

Természetesen rengeteg képzőművészeti alkotás született a költőről, a forradalom és szabadságharcról, sőt a Nemzeti dalról is, és az elmúlt bő másfél évszázad alatt számos köztéri alkotást, emléktáblát is lelepleztek a vershez közvetlenül vagy közvetve kapcsolódóan. Több különböző filmművészeti alkotást is meg lehet említeni, amelyek 1848–49 eseményeit idézik meg, Petőfi költeményét is megszólaltatva. A Nemzeti dalhoz köthető események, történések, alkotások felsorolása még nagyon hosszan folytatható lenne, s a 2022‒2023-as Petőfi-emlékév is tovább gazdagítja ezek számát. De talán már ez a néhány felvetett szempont is megmutatja, hogy miért nevezhető Petőfi Sándor Nemzeti dala magyar emlékezeti helynek.

Az idézeteket – Petőfi kéziratos rájegyzései kivételével – a mai helyesírás szabályai szerint adom meg.

További válogatott irodalom:

• Dávidházi Péter: „A magyarok istenére esküszünk”. A Nemzeti dal történelmi beszédaktusa és a toborzó vers poétikája. In: Uő: „Vagy jőni fog”. Bibliai minták nemzetiesítése a magyar költészetben, Budapest, Ráció Kiadó, 163‒225.
• Fabó Edit: Nemzeti ünnepek a kiegyezés utáni sajtóban. Március 15. ünneptörténete. In: Uő: (szerk.): Hazafiak voltak. Az ember, a hit és a történelem méltósága az 1867. évi kiegyezés utáni nemzeti ünnepeken, Budapest, Magyarságkutató Intézet, 2020, 9‒90.
• Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza III, Budapest, Franklin-Társulat, 1896.
• Gerold László: Nemzeti vagy vers? Petőfi Sándor: Nemzeti dal. In: Szilágyi Márton (szerk.): Ki vagyok én? Nem mondom meg… Tanumányok Petőfiről, Budapest, PIM, 2014, 385–403.
• Hermann Róbert: A versszakokra vágott kézirat – avagy mi történt a Landerer és Heckenast nyomdában március 15-én? In: Kovács Ida, Sidó Anna (szerk.): Museum super omnia. Tanulmányok E. Csorba Csilla születésnapjára, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2022, 199‒205.
• Isoz Kálmán: Petőfi dalok, Budapest, A Magyar Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Osztályának kiadványa, 1931.
• Kerényi Ferenc: Petőfi napja? In: Uő: Petőfi Sándor élete és költészete, Budapest, Osiris, 2008, 360‒364.
• Kerényi Ferenc: A forradalmár költő elszigetelődése. In: Uő: Petőfi Sándor élete és költészete, Budapest, Osiris, 2008, 364‒384.
• Komáromi Sándor: A forradalomtól a díszalbumig. Petőfi németül. In: Kisebbségkutatás, 1999/3., 334 344
• Köő Artúr: Nemzeti évfordulók és tanítói álláspontok. Március 15-ének ünneplése a népiskolákban a Néptanítók Lapja írásainak tükrében. In: Fabó Edit (szerk.): Hazafiak voltak. Az ember, a hit és a történelem méltósága az 1867. évi kiegyezés utáni nemzeti ünnepeken, Budapest, Magyarságkutató Intézet, 2020, 127‒148.
• Szilágyi Márton: A vers napja. Nemzeti dal. In: Uő: A magyar romantika ikercsillagai. Jókai Mór és Petőfi Sándor, Budapest, Osiris, 2021, 161‒177.
• Szinnyei József: Petőfi-szócikk. In: Magyar írók élete és munkái, Budapest, Hornyánszky, 10. kötet, 1905.
• Tari Lujza: A Petőfi-versek és zenei kapcsolataik „Más hazában híven őrzik / Mindazt, ami nemzeti.” In: Magyar Napló, 11 évf. 7. sz., 1999. július 1. 22‒35.
• Tóth M. Zsombor: Amikor Petőfi a húrok közé szorul. In: Magyaróra: a magyar nyelv és irodalom barátainak lapja, 1, 2020, 85‒95.

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Második rész.

Dede Franciska
(MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport ELKH) 

A nemzeti könyvtár 2022. március 14-én megnyílt kiállítása három emlékezethellyé vált költeményünk legitimációtörténetét mutatja be. A Himnusz és a Szózat mellett a harmadik vers Petőfi Sándor Nemzeti dala.

Emléktárgy (Az első nyomtatott példányok)

„Petőfi […] rögtön emléktárgyként kezelte az első nyomtatványokat. Tudatában volt annak, hogy ami a nyomdánál történt, az tárgyi emlékek révén is felidézhető, sőt, felidézendő […] nem egy hagyománykövető, hanem tudatosan hagyományteremtő eseménysort terveztek meg, vagy inkább rögtönöztek végig a márciusi ifjak” – írja Szilágyi Márton.
Ezt mutatja Petőfinek az a gesztusa is, hogy a nyomdagépből kikerülő – állítása szerint – első röplapot rövid rájegyzéssel elküldte Arany Jánosnak.

A Nemzeti dal első nyomtatott példánya Petőfi kéziratos rájegyzésével: „Az 1848^diki marczius 15^kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete. Petőfi Sándor” – Kézirattár

A dokumentumot Arany később a költő fiának, Petőfi Zoltánnak adta át, akinek halála után Petőfi Istvánhoz, majd a nemzeti könyvtár gyűjteményébe került.
Egyes források szerint a költő és Jókai Mór még március 15-én átadott egy példányt Kubinyi Ágostonnak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának a frissen nyomtatott röplapokból. Az Országos Széchényi Könyvtár két röplapot őriz, amelyen Petőfi kézírásos rájegyzése is olvasható.

A Nemzeti dal nyomtatott példánya Petőfi kéziratos rájegyzésével: „Nyomatott 1848. Mart. 15. délelőtt Landerer és Heckenast nyomdájában, délelőtt, mint a 2-ik szabad nyomtatvány. Petőfi Sándor” – Kézirattár

 

A Nemzeti dal elterjedése és tiltása

A költemény azonnal országszerte elterjedt. Más városokban is kinyomtatták, országos és helyi lapokban tették közzé a szövegét, és más nyelvekre is lefordították. Megszülettek az első megzenésítések is. A vers olyan népszerű lett, hogy egy képrejtvény megfejtésébe is bekerült.

A Képes Ujság (a korábbi Ábrázolt Folyóirat) 15. számában közzétett ’képtalány’ megfejtése: Pári[z]s eseményei és a sajtó szabadsága villanysebességgel a világon örömnapokat és diaDALt szült. – Törzsgyűjtemény

Az önkényuralom idején tiltották a forradalom és szabadságharc évfordulójáról szóló megemlékezéseket. 1860-ban, a tiltás ellenére egyetemisták megemlékeztek a forradalmi eseményekről, de a kivezényelt fegyveresek összetűzésbe kerültek a tüntetőkkel. Hatan megsebesültek, köztük Forinyák Géza joghallgató olyan súlyosan, hogy 19 nappal később belehalt a sérüléseibe. A kiegyezés után tartott temetői megemlékezések során az emlékezők az ő sírjához is elzarándokoltak.

1867 után, bár szabadabbá vált a megemlékezés és a lakosság 1898-ig nemzeti ünnepként emlékezett meg március 15-éről, az évforduló hivatalos megünneplése továbbra is kényes kérdés maradt. Az 1848-as forradalom 50. évfordulója alkalmából 1898-ban hivatalos nemzeti ünneppé vált április 11-e, az 1848-as törvények szentesítésének napja. Az évforduló azonban nem szervesült, az alulról jövő kezdeményezések (beleértve az iskolai ünnepségeket is) továbbra is március 15-én tartottak megemlékezéseket. Az 1927. évi XXXI. törvény március tizenötödikét nemzeti ünneppé nyilvánította, 1951-ben azonban kormányrendelet mondta ki, hogy március 15. rendes munkanap. 1967 és 1987 között a Kádár-rendszer ünnepségsorozatban összekapcsolta március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét, és Forradalmi Ifjúsági Napok elnevezéssel a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) keretében rendeztek emlékezést. 1989-ben március 15-e munkaszüneti nap, 1990-ben nemzeti ünnep lett. Ezen a napon osztják ki a Kossuth- és Széchenyi-díjakat és ez a nap lett a magyar sajtó napja. Magyarország Alaptörvénye Magyarország nemzeti ünnepei között sorolja fel március 15-ét.

A vers mint tett

A Nemzeti dal nemcsak 1848. március idusával forrott össze elválaszthatatlanul, hanem 1956-ban is magától értetődően szavalták az ország különböző pontjain. Sinkovits Imre október 23-án a Petőfi-szobornál mondta el a költeményt.

Sinkovits Imre a Petőfi-szobornál szaval az 1956. október 23-i tüntetésen. – Magyar Október tartalomszolgáltatás

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Első rész; Harmadik rész.

óDede Franciska
(MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport ELKH)

A nemzeti könyvtár 2022. március 14-én megnyílt kiállítása három emlékezethellyé vált költeményünk legitimációtörténetét mutatja be. A Himnusz és a Szózat mellett a harmadik vers Petőfi Sándor Nemzeti dala.

Emlékezeti helyek

Az emlékezethely vagy emlékezeti hely kifejezés a Pierre Nora szerkesztésében napvilágot látott hatalmas munka, a Lieux de mémoires (Az emlékezet helyei) megjelenése óta a társadalom- és kultúrtörténet megkerülhetetlen fogalmává vált. Bár az elnevezésben a hely kifejezés szerepel, az emlékezethely nem feltétlenül szó szerinti értelemben vett földrajzi hely, hanem lehet személy, tárgy, sőt, egy régió, ünnep, történelmi esemény, irodalmi alkotás vagy nemzeti jelkép is. Az emlékezethelyek egy adott közösség számára felidézik a múlt közös és közösen átélhető részleteit. A Nemzeti dal is ilyen önmagán túlmutató költemény, emlékezethely. Több mint vers.

A kézirat(ok)

A költeménynek két kézirata maradt fenn, az egyiket a nemzeti könyvtár, a másikat a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára őrzi. Arra nézve, hogy melyiket mikor és miért vetette papírra a költő, a történészek és irodalomtörténészek véleménye nem egységes.
Amikor a pozsonyi országgyűlés 1848. március 3-án elfogadta Kossuth Lajos javaslatát, hogy a legfontosabb nemzeti követeléseket petíció formájában terjessze a Ház elé, a szöveg előkészítésére a Fiatal Magyarország egyik tagját kérték fel. Az ifjak március 19-re „reformlakomát” terveztek (a korábbi országgyűlési helyszín miatt szimbolikussá vált) Rákoson, hogy az országos vásárra várható tömeggel elfogadtassák a követeléseket. Petőfi erre az alkalomra írta – visszaemlékezései szerint – március 13-án a Nemzeti dalt. A Bécsben kitört forradalom híre azonban a következő napon elért Pest-Budára, és az események más fordulatot vettek.

 Petőfi Sándor: Nemzeti dal, kézirat – Kézirattár 

Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében őrzött Nemzeti dal-kézirat tisztázat, de egyértelmű forrás nem bizonyítja, hogy mikor vetette papírra Petőfi. A kéziraton egy csillaggal jelzett, utóbb kitörölt megjegyzés látható:

A vers mint tett – 1848. március idusa

Petőfi Sándor emblematikussá vált költeménye elválaszthatatlanul összeforrott 1848. március 15-vel. Műfaji meghatározására vonatkozóan többféle vélemény olvasható. Van, aki toborzónak, más indulónak, riadónak, ódának, dalnak, kiáltványversnek, drámai monológnak vagy imaversnek tartja. Dávidházi Péter irodalomtörténész meglátása szerint:

A költemény előadásra készült, így minden szónak azonnal kell(ett) hatnia. E hatást nagymértékben fokozza, hogy a vers világos, az azonosulást megkönnyítő etikai ellentétpárokat alkalmaz. Motívumai a közönség minden tagját képesek megszólítani. A Nemzeti dal emellett már első sorával megdöbbenést kelthetett, hiszen:

A Nemzeti dal már 1848. március 15-én többször elhangzott és nemcsak írott szövegként, hanem hangzó élményként is befogadhatóvá vált. Maga a költő is négyszer szavalta el aznap, s a vers nemcsak tartalmával, hanem a szerző (és mások) előadásával is hatott, lelkesített és mozgósított. A kortárs visszaemlékezések közül számos említi, hogy a tömeg együtt mondta a refrént és az eskü szövegét. Petőfi színészi képességei mellett a vers párbeszédre hívó struktúrája, valamint ismétlődő refrénje is azonnal könnyen bevonta a hallgatóságot, a szavalat aktív részesévé téve a résztvevőket. Azzal, hogy a tömeg az esküformulát a költővel együtt mondta el, a szöveg Szilágyi Márton irodalomtörténész megállapítása szerint:

A Nemzeti dal március idusán: ahol Petőfi elszavalta aznap költeményét és ahol nem

1848. március 15-én reggel az első találkozóhely Petőfiék lakása volt a Dohány utcában, a fiatalok innen siettek a Pilvax kávéházba, majd onnét az egyetemi diáksághoz, hogy velük és az utcán hozzájuk csatlakozó tömeggel végül a Landerer és Heckenast nyomdához érjenek.

A Landerer nyomda épülete Carl Vasquez 1837-es térképén – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

Több irodalomtörténeti tanulmányban olvasható, hogy a Landerer és Heckenast nyomdában március 15-én a költő emlékezetből újra leírta a költeményt, mert a kézirat nem volt nála. Egyes vélemények szerint otthon felejtette, Szilágyi Márton irodalomtörténész meglátása szerint szándékosan nem vitte magával (így nem lehetett nála kompromittáló irat, ha esetleg kedvezőtlenül alakul a helyzet). Így azonban a költőnek a nyomdában (újra) le kellett írnia a verset. Kerényi Ferenc a kutatásai alapján úgy vélte, hogy a (PIM-ben őrzött) kéziraton látható szakadás/ szakítás arra utal, hogy a szedés meggyorsítása érdekében kettétéphették a lapot, s míg az első felét már szedték, addig Petőfi írta a folytatást. S minthogy a kéziraton a refrén csak egyszer szerepel, a második lap szedése során azt vélhetően diktálták a szedőnek. Hermann Róbert ezzel szemben 2022-ben megjelent tanulmányában e kéziratot fogalmazványnak tartja és – a korabeli lapok és folyóiratok tudósításai, valamint a kortársak akkori és későbbi visszaemlékezései következetlenségei és ellentmondásai alapján – felveti annak lehetőségét, hogy a költőnél ott volt a (letisztázott) kézirat a nyomdában, és azt nem kellett ismét leírnia.

A Nemzeti Múzeum épülete Carl Vasquez 1837-es térképén – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

Délutánra az ifjak tömeggyűlést hirdettek a Nemzeti Múzeum elé. Petőfi itt – a későbbi hagyománnyal szemben – nem szavalta el költeményét. A tévhit elterjedésében az a metszet játszhatott közre, amely a Pesti Divatlap mellékleteként 1848. április 22-én jelent meg a Nemzeti dal Kálózdi János-féle megzenésítése kottacímlapján.

Nemzeti dal Petőfitől. Zenére s énekre szerzé Kálózdi János, kiadja Vahot Imre, Budapest, 1848 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Jelzet Z 4.329/a

A legenda megszületett és egyre terjedt. Illusztrációk láttak napvilágot és filmrészletek „idézték fel” a jelenetet, amint Petőfi a Nemzeti Múzeumnál szavalja költeményét március idusán, sőt, 1900-ban – Beöthy Zsolt korábbi javaslatára – emléktáblát állítottak a Nemzeti Múzeum oldalában, amely erre a – valójában meg nem történt – történelmi pillanatra hivatott emlékeztetni.

A Petőfi-emléktábla leleplezése a Magyar Nemzeti Múzeumnál március 15-én. In: Vasárnapi Ujság, 1900. március 25. – Elektronikus Periodika Archívum

A forradalmi nap azonban ekkor még nem ért véget. Este a Nemzeti Színház meghirdetett előadása helyett műsorváltozással Katona József Bánk bánját adták, de amikor a Táncsicsot börtönéből kiszabadító tömeg beözönlött a színházba, megszakadt az előadás. Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti dalt, majd a költemény felcsendült öccse, Egressy Béni megzenésítésében is, Erkel Ferenc vezényletével. A zeneművet Szerdahelyi József alkalmazta kórusra és zongorakíséretre. 

• 
• 

Az összeállítás további részei itt olvashatók: Második rész; Harmadik rész.

Dede Franciska
(MTA-OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport ELKH)

Az 1878-ban, nagypolgári családba született Neumann Ferenc már a Lónyai utcai Református Gimnáziumban töltött utolsó tanéveiben is jelese volt az önképzőkörnek és újságírónak készült. Szülei kívánságára azonban 1896-ban a genfi egyetemen, majd Budapesten jogot hallgatott. A Pesti Hírlapban és a Budapesti Naplóban publikáló fiatalember vette föl a Molnár nevet, írásai – haditudósításai, regényei, drámái – már magyar családnevével jelentek meg.

• 
• 

Molnár Ferenc a 20. századi magyar irodalom alkotói közül elsőként lett valóban világhírű, de műveinek jelentős közönséghatása és a „szórakoztató” bélyeg okán az irodalmi kánon hosszú ideig nem fogadta be, annak ellenére sem, hogy az eredetileg nem „kötelező ifjúsági olvasmánynak” szánt kisregénye, A Pál utcai fiúk a múlt század egyik legtöbb nyelvre fordított magyar irodalmi műve lett.
A színházi kánon azonban, azaz a színházcsinálók és közönségük folyamatosan műsoron tartották-tartják a Molnár-darabokat, s az elmúlt évtizedekben már az irodalomtudósok, történészek is kutatják, elemzik és értékelik Molnár műveit – a „túlságosan nagy” sikert aratókat is. Művei megtalálhatók, olvashatók a Petőfi Irodalmi Múzeum által gondozott Digitális Irodalmi Akadémia lapjain, s a szerző halálának 70. évfordulóját követő esztendő első napjától a szerzői jogokat védő és birtokló jogtulajdonos-örökösök felügyelete alól fölszabadulnak, közkinccsé válnak Molnár Ferenc munkái.
A világhírt és a népszerűséget Molnár epikus és drámaszövegeinek az az összetett természete alapozta meg, melyben a társadalmi és / vagy lélektani érzékenység a pontos és arányos szerkesztéssel és a virtuóz dialógus- és poéntechnikával fonódik össze. A popularitás és a könnyedség nem jelentett a számára könnyűséget – a legszórakoztatóbb vígjátékaiban, a legsziporkázóbb bohózataiban is megjelennek lírai és komoly, elsötétülő hangok és hangulatok. Ugyanakkor az első számú cél Molnár Ferenc számára mind a könyv- és újságlapokon, mind a színpadon a szórakoztatás volt, a közönséghatás elérése.
A hétköznapokban is bohém, „színházi” életet élő, sikerhajhászó, nárcisztikus természetű, gyakran agresszív író talán épp azért választotta a viharos, gyors, csapongó és kicsapongó életformát, azért vágyott mindig és újra a föltűnő sikerre, mert mély idegenség, filozofikus és pszichológiai, önsorsrontó magány kínozta. Ezek oka lehetett származása, az üstökösszerű indulás és a siker terhe, a nemzetközi elismertség mellett az itthoni művészértelmiségből, például a Nyugat köreiből való kirekesztettség érzése is. Kapcsolataiban művész-feleségeivel (Vészi Margittal, Fedák Sárival, Darvas Lilivel) és barátaival is gyakran volt jellemző, hogy egyszerre volt benne egy helyzetben, s mintegy kívülállóként, megfigyelőként (obszerverként) azonnal analizálta is a szituációt. Több darabja gyökerezik ilyen esetekbe.

Színpadi sikerdarabjai (Az ördög, 1907, A testőr, 1910, A hattyú, 1920, Az üvegcipő, 1924, a Játék a kastélyban, 1926, az Egy, kettő, három, 1929), a különös lírai „anekdota”, a Liliom (1909) és A Pál utcai fiúk (1907) mellett regényei, novellái, tudósításai ma is nehezen találnak olvasóra. Pedig Az éhes város (1901) című szatirikus Budapest-regénye és 1916-ban megjelentetett Egy haditudósító emlékei című kötete sem irodalmi, sem kortörténeti értelemben nem érdektelen.

• 
• 
• 

Sikerdramaturgiájának alapja a pályája elején fordított számos kortárs francia vígjáték volt, ám Molnár egy virtuóz természetességével „fordította át” a francia társalgási („jól megcsinált”) színművek technikáját a felszínen csillogó, a mélyben azonban valódi kérdéseket és problémákat fölmutató polgári vígjátékaiba. Rendkívüli módon foglalkoztatta a látszat és valóság / élet és színház / igazság és hazugság megkülönböztethetőségének dilemmája. A színházi közegbe helyezett művei a közönség számára a kulisszák mögé kukucskálás élményét, a szerző és alkotótársai számára pedig a hétköznapjaik legnagyobb kérdéseinek megoldási lehetőségeit kínálták. Molnár a hazai polgári kulturális értékközeg csak nyomokban létező valósága helyett irodalmi-színpadi laboratóriumot kreált.

• 
• 
• 

Európai és amerikai sikereire apellálva optimistán indult 1939-ben Franciaországon, Svájcon keresztül az Egyesült Államokba, New Yorkban bérelt szállodai szobát, ott „telepedett le”, írt még néhány forgatókönyvet, színjátékot, regényt, küldött még haza is írásokat, de korábbi hazai, európai és hollywoodi sikereit meg sem tudta közelíteni. Depressziója nem javult, utolsó szerelme öngyilkossága után rákbetegséggel küzdött, gyomoroperációja közben hunyt el 1952. április 1-jén.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

1967 óta tartják világszerte a gyermekkönyvek nemzetközi napját Hans Christian Andersen dán meseíró születésnapján, április 2-án. A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) által szervezett ünnep célja, hogy a gyermekekkel megszerettessék az olvasást, a könyveket.

Kálmán Jenő és Tankó Béla mesehőse, a „minden lében kanál” Sicc neve több generáció nevének szívébe véste bele magát.

Kálmán Jenő: Sicc, rajz: Tankó Béla, Budapest, Minerva, 1966. – Törzsgyűjtemény

Emlékszem, hogy gyermekkoromban velem is nehezen lehetett megszeretni az olvasást. Pedig akkoriban, a ’80-as években még nemhogy internet és a mai világ multimédiás technikai csodái nem léteztek, de még a VHS-rendszerű videólejátszókat sem ismertük és televíziónk is csak fekete-fehér volt. Amiben ráadásul hétfőn nem is volt adás és a többi nap 10 óra előtt, valamint 12 és 16 óra között pedig a hangyák és a termeszek háborúztak a képernyőn. Bár azt már olvasni tudó koromban is nagyon szerettem, ha édesanyám mesét olvasott fel nekem. Volt két favorit a könyvek között, melyek szinte mindig bevethetők voltak. Ezekben egy fehér mandzsettákkal és gallérral díszített, fekete bundás macska élt át rímekben elmesélt, izgalmas kalandokat. A macska neve is elég beszédes volt, hiszen, ha fajtársainak azt mondták volna, „sicc!”, akkor biztosan uccu-néki, elszaladtak volna. Ennek a derék macskának meg nem volt elég, hogy a bundája színe miatt sokan rossz ómennek tarthatták, de még a neve is ellentmondott a macskalogikának, hiszen Sicc-nek hívták. Ez persze úgy tűnt, egyáltalán nem zavarta őt, nagyon jól megvolt a világban. Rendkívül érdekes kalandjai során például az afrikai Szaharában többször tett lóvá őt felfalni akaró vérszomjas oroszlánokat, máskor meg a csirketolvaj Róka Rudit leckéztette meg rendre. A Trombi nevű indiai elefánt barátja segítségével rafinált módon fogta ki a halászléhez való Ponty Kelement, akit szinte sajnáltam, mikor az éltető eleme helyett a bográcsba került. Ugyanakkor Sicc „emberséget” is tanúsított, mikor egy afrikai őserdőben álló étteremben nem akarta megenni a Csimpánz Zsiga pincér által felszolgált tojásból frissen kikelt struccfiókát. Ez a csupaszív macska sokszor segített a rászorulókon, például elfogta a mások értékeit dézsmáló tolvaj Szarka Dénest, vagy hazahozta a nagymama elkóborolt papagáját. Persze a mindig segítőkész macska néha csúnyán mellé is fogott. Például mikor egy kötélhúzó gyerekcsapat dolgát megkönnyíteni szándékozott. Hogy ez miképp sült el, az alábbi idézetből olvashatjuk:

Mai világunk groteszk, szörnyfigurákkal és „angyalarcú patkányokkal” tűzdelt erőszakos meséi helyett, azt hiszem minden gyermeke lelki fejlődésével törődő szülőnek nyugodt szívvel ajánlhatók a Tankó Béla által rajzolt, szépérzéket egyáltalán nem sértő képek.

Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc, Budapest, Minerva, 1962. – Törzsgyűjtemény

Ennek a számomra lebilincselő,  Kálmán Jenő által írt és Tankó Béla által megrajzolt két könyvnek a címe Sicc és Sicc a Szaharában voltak. Később – mikor a fejem lágya már-már kezdett benőni – megtudtam, hogy a szívembe zárt fekete kandúrnak ezeken kívül még jócskán léteznek egyéb kalandjai is, például a Sicc a cirkuszban, Sicc az iskolában, a Kálmán Jenő halála után már Székely Dezső által írt Sicc a vadonban, vagy a későbbi nagy kedvencem, a Sicc Meseországban. Ebben az utóbbi kötetben mintha új értelmezés alá került volna a klasszikus mesevilág. Főhősünk – otthon hagyva barátait – egy sportrepülőgépen Meseországba repült, ahol landolás után már rögvest galibába került egy vasorrú bábával. Ezt követően egy felbőszült sárkány által őrzött börtönbe vetették. De senki ne gondolja, hogy a rátermett és ügyes kandúr ebből a galibából ne tudta volna kivágni magát. A mindig tettre kész Sicc érdemeit szaporítva – néhány új divatlap meglobogtatásával – felébresztette  a száz éve üvegkoporsóban alvó Hófehérkét és megszervezte a herceggel való esküvőjét is. Igen ám, de a végén sajnos kínos botrányba fulladtak a dolgok. Az ezt követő csetepatéból Sicc csak egy Meseország kacsalábon forgó Múzeumából szerzett kiállítási tárgy, a láthatatlanná tévő süveg segítségével tudott megmenekülni.

Lehet, hogy a kedves Olvasó azt gondolja felőlem, hogy még mindig nem nőtt be egészen a „fejem lágya”, de be kell valljam, ezeket a történeteket felnőtt fejjel is nagyon szeretem olvasni. Mentségemre szolgáljon, hogy saját „bőrömön” tapasztaltam meg a kalandok mottóját:

Kálmán Jenő fekete macskájának kalandjai számtalan változatban megjelentek az idők folyamán. A kép forrása: A szerző felvétele

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a sokoldalú író, szerkesztő, újságíró, humorista Kálmán Jenő mesehőse, a „minden lében kanál” Sicc neve több generáció nevének szívébe véste bele magát. De lehet, hogy nemcsak a 60-as, ’70-es, ’80-as évek gyerekeinek kedvesek a Tankó Béla által megrajzolt „gavalléros” kinézetű macska és barátainak nyakatekert kalandjai? Ezt látszik bizonyítani, hogy a Sicc-sorozat könyvei a mai napig megtalálhatók a könyvesboltok polcain és nemcsak az antikváriumok valamely eldugott szegletében, hanem a vadonatúj kiadványok között is. Hiszen a Minerva Könyvkiadó után később az Aranyhal, majd a Móra Könyvkiadó is felvette repertoárjába ezeknek a történeteknek a kiadását. Ezek kiadványaikban még némi módosításokat is véghez vittek. Hiszen a Sicc aranykönyv, Sicc a hóban, Sicc a slamasztikában, Sicc Afrikában kiadványok nem új történetek, hanem valójában a „klasszikus” régi történetekből vett kalandok kissé „átcsoportosítva”.

A Sicc könyvek népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Móra Kiadó által újra megjelentett Sicc meseországban és a kiadó által „átcsoportosított” régi történeteket tartalmazó Sicc a hóban ma is megtalálhatók a könyvesboltok polcain – Törzsgyűjtemény

Az íróról, Kálmán Jenőről az Új magyar irodalmi lexikonban a következőket olvashatjuk:

Kálmán Jenő 1931 körül kutyájával, az Ez a kutya eladó című regényének ihletőjével. A kép forrása: Wikipédia

Műveinek felsorolása között utolsó tételként szerepel a Sicc-sorozat megemlítése is. A lexikon is alátámasztja azt a tényt, miszerint kevesen tudják, hogy a fekete bundás kandúr első kalandjai már 1937-ben megjelentek. A Képes Kalandok sorozatban megjelent történet címe: Sicc úrfi kalandjai. Ezt követte 1940-ben a Sicc úrfi és Tigris Marci, Sicc úrfi az állatkertben, Sicc úrfi bosszút áll című kiadványok. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeket a történeteket még Pat Sullivan illusztrálta, és derék hősünknek a rajongók által ismert fizimiskája nagyon eltér az általuk megszokottól. A történetek rajzai fekte-fehérek és inkább emlékeztetnek az amerikai Tom Sims és a magyar származású Zaboly Béla által papírra vetett Popeye a tengerész történeteinek formavilágára, mint a később készült Tankó Béla-rajzokra. Bár a későbbi történetek egy-két korábbi verziója ezekben is megjelenik. Például mikor a jóságos Sicc elvágja a nekiveselkedő kötélhúzók sportszerét, vagy mikor a téli fagyban didergő tacskókutya a radiátorra kerülve hullámos formájúvá válik.

Tankó Béla „korai verziós” rajzai még kissé eltérnek a rajongók által megszokottól, de már felismerhető bennük a későbbi történetek ábrázolásvilága. Kálmán Jenő–Tankó Béla: Sicc összes kalandjai, Budapest, Minerva, 1959. – Törzsgyűjtemény

A már Tankó Béla illusztrálta történetek kezdeti fázisához tartoznak a Sicc kalandjai, a Sicc legújabb kalandjai vagy a Sicc összes kalandjai. Itt már felismerhető a fekete bundás macska jól ismert fizimiskája és a későbbi kötetekben szereplő történetek jelennek meg, például a Sicc a cirkuszban olvasható kalandok. Ennek ellenére, ha egy mai rajongó a kezébe veszi és nézegeti-olvasgatja, úgy érezheti, ezen történetek rajzai valahogy mégsem olyan élvezetesek, mint a, „kiforrott” verzióké. A később megszokott és megszeretett „Sicc-élményt” az először 1962-ben megjelent, tartalmában már röviden bemutatott Sicc Meseországban kötetben élhetjük át. Vajon, ha  a Sicc-rajongók körében végeznének egy felmérést, akkor ez a kaland milyen helyezést érne el? Az a tény, hogy erről a történetről a megszokott diafilm-variációk mellett még egy animációs film is készült, arra a feltételezésre ad okot, hogy biztos „dobogós helyen” végezne. Az animációs film Táborita Ildikó rendezésében 2002-ben készült azonos címmel. Külön élvezet benne, hogy a könyv szövegét teljes egészében elmondó mesélő a gyerekfilmek és műsörök közkedvelt „hangja”, Mikó István színművész. De nemcsak a szöveghez, a rajzok stílusához is maximálisan ragaszkodtak az alkotók. Ezzel is bizonyítva azt a tényt, hogy Kálmán Jenő és Tankó Béla maradandót alkotott.

Talán az egyik legnépszerűbb történet a Sicc meseországban. Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc meseországban, Budapest, Móra, 2008. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom

• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi az állatkertben, Budapest, Hajnal, 1940.
• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi bosszút áll, Budapest, Klein V. Ny., 1940.
• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi és Tigris Marci, Budapest, Hajnal, 1940.
• Kálmán Jenő – Sullivan, Pat: Sicc urfi kalandjai, Budapest, Hajnal, 1940.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc, Budapest, Minerva, 1966.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc a hóban, Budapest, Móra, 2006.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc a slamasztikában, Budapest, Móra, 2007.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc a Szaharában, Budapest, Minerva, 1963.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc Afrikában, Budapest, Móra, 2006.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc aranykönyv, Budapest, Móra, 2006. Aranykönyv, [s.l.], 2002.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc az iskolában, Budapest, Minerva, 1966.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc kalandjai, Budapest, Plakát Ny., 1956.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc legújabb kalandjai, Budapest, Plakát és Cimke Ny., 1957.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc meseországban, Budapest, Minerva, 1926.
• Kálmán Jenő – Tankó Béla: Sicc összes kalandja, Budapest, Minerva, 1959.
• Péter László (főszerk.): Új magyar irodalmi lexikon. H–Ö. Második, javított, bővített kiadás, Budapest, Akadémiai, 2000.

Köszönjük a Minerva Kiadó és a Móra Könyvkiadónak a közlési engedélyt.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

1922. április 1-jén, száz esztendővel ezelőtt, Madeira szigetén, száműzetésben elhunyt IV. Károly, Magyarország utolsó királya. Írásom az életút legfontosabb eseményeinek felvillantása után azt mutatja be, hogy a magyar sajtó hogyan emlékezett meg a volt uralkodóról, akit alig néhány hónappal korábban fosztott meg trónjától a Nemzetgyűlés.

IV. Károly megkoronázása. Révész Imre festménye. In: Vasárnapi Ujság, 64. évf., 3. sz., 1917. január 21., 47–48. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum 

Károly 1887. augusztus 17-én született Ottó főherceg – Ferenc József unokaöccse – és Mária Jozefa szász hercegnő elsőszülött fiaként. A trónöröklési rendben a harmadik helyen állt Rudolf és Ferenc Ferdinánd főhercegek mögött, szülei tehát számoltak azzal, hogy egyszer talán neki kell átvennie a Monarchia kormányzását. Taníttatása során nagy gondot fordítottak a gyakorlati tapasztalatok megszerzésére, és igyekeztek lehetőséget biztosítani a számára, hogy megismerhesse a hétköznapi emberek életét. Középiskolai tanulmányait a bécsi bencések nyilvános iskolájában végezte, ahol baráti kapcsolatokat alakíthatott ki közrendű társaival. Ezután speciális tanrendben, két évbe zsúfolva jogi tanulmányokat folytatott, amelyek az uralkodáshoz szükséges tudással vértezték fel. 1911-ben vette feleségül Zita pármai hercegnőt, akivel osztozott mély vallásosságában és szociális érzékenységében. A boldog és kiegyensúlyozott házasságból nyolc gyermek született.
1914-ben, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után Károly trónörökössé vált, majd 1916. november 21-én, Ferenc József halálával, 29 esztendősen ő lett Ausztria császára és Magyarország királya. Trónra lépése után legfontosabb feladatának az óriási véráldozatokkal járó világháború befejezését tartotta, valamint célul tűzte ki a társadalmi feszültségek enyhítését, az általános választójog bevezetését, és számos alkalommal kifejezte a magyarság iránt érzett rokonszenvét. Politikai mozgástere azonban rendkívül behatárolt volt, és szándékainak végrehajtását a történelmi körülmények lehetetlenné tették. 1918 őszén, a világháború elvesztése után az események gyorsan kicsúsztak ellenőrzése alól, és a Monarchia felbomlása néhány nap leforgása alatt végbement. November 13-án Károly kiadta az eckartsaui nyilatkozatot, amelynek értelmében visszavonult a magyar államügyek intézésében való közreműködéstől, és előre elismerte a köztársaság küszöbön álló kikiáltását. 
Az őszirózsás forradalmat kisvártatva a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-rendszer megszületése követte. A kormányzói intézményt 1920-ban eredetileg átmeneti megoldásnak szánták, és a politikusok élesen megoszlottak az államfői hatalom rendezésének kérdésében: míg a szabad királyválasztó irányzat szerint a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre, addig a legitimisták úgy vélekedtek, hogy a törvényes államfő továbbra is a megkoronázott király. A svájci emigrációban élő Károly rosszul mérte fel a nemzetközi erőviszonyokat, és 1921-ben két alkalommal is megpróbált visszatérni: márciusban még békés tárgyalásokat folytatott Horthy Miklóssal, októberben azonban a nyugat-magyarországi, királyhű katonaság támogatásával kísérelt meg bevonulni Budapestre.

Horthy admirális jelentést tesz IV. Károlynak. Egy legitimista hetilap archív címlapképe 1920-ban. In: Képes Krónika, 1920. március 9. – Törzsgyűjtemény

Miután hatalmának helyreállítása esetén a kisantant fegyveres beavatkozása borítékolható lett volna, a Bethlen-kormány az ellenállást választotta, Károly pedig nem kívánt véráldozatok árán uralkodni. 1921. november 6-án a Nemzetgyűlés megfosztotta a Habsburgokat a magyar tróntól, a volt uralkodót pedig az angol flotta az Atlanti-óceánban fekvő Madeira szigetére szállította, ahol családjával Funchal városában telepedtek le. Az ekkor még csak 34 esztendős Károly 1922 márciusában megbetegedett spanyolnáthában, és néhány nap múlva, 1922. április 1-jén meghalt.
A tragikus hír a magyar nyilvánosságban általános megdöbbenést és részvétet váltott ki, azonban a különböző politikai irányzatok sajtója között jól érzékelhető különbségek jelentkeztek – a közéletet ugyanis ekkor igen felfokozott indulatok jellemezték, hiszen folyamatban volt a nemzetgyűlési választásokat megelőző kampány. A budapesti sajtótermékek kivétel nélkül a címlapjukon, nagy terjedelemben számoltak be a halálesetről. A tekintélyes fővárosi konzervatív-liberális napilapok elsősorban az emberi dimenziót állították megemlékezéseik homlokterébe. A Pesti Hírlap vezércikkírója például kijelentette:

A szerző szerint az elhunyt uralkodó cselekedeteit mindenben tanácsadói irányították, ezért a felelősség őket terheli – „szerencsétlen” fegyveres visszatérési kísérletéért is –, és azt remélte, hogy a gyász képes lesz egyesíteni a magyar közélet gyűlölködő szereplőit. A Pesti Napló szerzője szintén az életút tragikus vonásait emelte ki, és párhuzamot vont a magyar nemzetet sújtó sorscsapásokkal: 

A rokonszenv jól érezhető a polgári liberális nézeteket közvetítő Világban is, amely azt hangoztatta, hogy IV. Károlynak nem volt szégyenkezni valója, hiszen szándékai tiszták és nemesek voltak. Kudarcaiért elsősorban tanácsadóit terheli a felelősség, akik félrevezették a jóindulatú, de fiatal és tapasztalatlan uralkodót.:

A munkásmozgalom napilapja, a monarchikus rendszerek iránt hagyományosan ellenszenvet tanúsító Népszava szintén igen megértőnek mutatkozott.

A nekrológ ezt a kedvező képet azzal a megállapítással ellensúlyozta, hogy Károly végül gyöngének bizonyult, amikor hagyta, hogy a béketeremtés munkája során letérítsék a jó útról az udvari intrikák. Az újságíró arra is felhívta a figyelmet, hogy a halálesettel nem zárul le a szabad királyválasztók és a legitimisták ellentéte, ezért itt az ideje, hogy mindazok, akik a kérdésben eddig csendben maradtak, megfogalmazzanak egy új, harmadik álláspontot, azaz felvessék a köztársaság létrehozásának lehetőségét.
A kifejezetten legitimista irányvonalú katolikus napilap, a Nemzeti Újság vezércikkírója, Túri Béla lelkész, nemzetgyűlési képviselő írásában a tragédia politikai kihasználásának, a királypárti szavazók mozgósításának szándéka is érződik. Károly uralkodását a mártíromságok és tragédiák sorozataként jellemezte, és úgy vélte, hogy a megkoronázott király puszta léte is hatékony tiltakozást jelentett „a történelmi jog mellett és a trianoni Magyarország ellen”. Túri szerint évszázadok óta ő volt az első Habsburg, aki megértette a magyar nemzet politikai törekvéseit és elismerte azok jogosságát, sőt talán egyenesen rá várt volna az a dicső történelmi hivatás, hogy „a Mohács előtti korok visszahozója” legyen. Túri végül kifejtette:

A szabad királyválasztó irányzathoz kötődő lapok szintén kinyilvánították részvétüket, azonban cikkeikben tetten érhető egyfajta távolságtartás. A kisgazdapárt hivatalos orgánuma például arról írt, hogy miután Károly 1921-ben, rossz tanácsokra hallgatva, „veszedelmes” kísérletet tett a visszatérésre, a Nemzetgyűlésnek nem maradt más választása vele szemben, mint a trónfosztás.

A radikális ébredőkhöz kötődő Szózat viszont alig leplezett ellenségességgel írt az elhunytról. A cikkíró szerint – Túri Béla idézett véleményével ellentétben – IV. Károly királyként nem tudta valóra váltani a nemzeti reményeket, nem volt képes „magyar Habsburggá” válni. Bár valóban békét akart, de – dinasztiája rossz hagyományához híven – rossz tanácsadókra hallgatott, és eltaszította magától az egyetlen erős politikust, Tisza Istvánt, aki megmenthette volna a birodalmat. A szerző kifejezte azt a reményét is, hogy az ellenoldal nem próbálja a tragikus halálesetet politikai célokra felhasználni:

Funchal, a király utolsó lakhelye. Fényképész: Marton Aladár. In: Vasárnapi Ujság, 68. évf. 23. szám, 1921. december 4., 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Láthattuk tehát, hogy a halálhír fogadtatását a magyar nyilvánosságban alapvetően befolyásolták a folyamatban lévő belpolitikai küzdelmek, a szabad királyválasztók és a legitimisták (illetve a jóval kisebb tábort jelentő republikánusok) ellentétei. A politikai alapon álló eltérések egy államfő megítélésének esetében természetesnek mondhatóak, az azonban feltűnő, hogy a volt király egyéni tisztességét és jóindulatát egyetlen véleményformáló sem vonta kétségbe. Alakjának történelmi megítélése szintén kedvezően alakult, amit jól jelez, hogy a katolikus egyház 2004 októberében a boldogok sorába emelte IV. Károlyt.

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

Felhasznált irodalom

• IV. Károly. Népszava, 1922. április 2. 1.
• IV. Károly. Világ, 1922. április 2. 1.
• IV. Károly király halála. Szózat, 1922. április 2. 1.
• IV. Károly király meghalt. Pesti Hírlap, 1922. április 2. 1.
• „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között. Szerk. Glässer Norbert – Zima András, Nagyillés Anikó közreműködésével. Szeged, 2016.
• „Fogadd a koronát…” Ünnep és válság, hagyományok és reformkoncepciók. Szerk. Glässer Norbert – Mód László – Varga Norbert – Zima András – Beke Zsolt, Szeged, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2021.
• Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete, Budapest, Új Ember, 2004.
• Meghalt IV. Károly. Új Barázda, 1922. április 2. 1.
• Meghalt. Pesti Napló, 1922. április 2. 1.
• Túri Béla: A mártír-király. Nemzeti Újság, 1922. április 2. 1.

Joseph Haydn portréja Ludwig Guttenbrunn nyomán – Színháztörténeti és Zeneműtár

Mivel a nemzeti könyvtár nem csupán Haydn műveit, hanem Csuka Béla hagyatékát is őrzi, kínálkozott a lehetőség, hogy az ő munkásságán keresztül ismerhessük meg Haydn egy mára szinte teljesen elfeledett hangszerre, a barytonra írott műveit, ezzel nem csupán a zeneszerző, hanem Csuka Béla életműve előtt is tisztelegve.

Csuka Béla portréja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Csuka B.-M. hagy. 1/1

A Zeneműtárban fellelhető két gyűjteményről Vécsey Jenő az OSZK 1958-as évkönyvében Az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményének fejlődése az elmúlt tizenöt évben címmel közölt részletes beszámolót. Ebből megtudhatjuk az Esterházy-gyűjtemény bekerülésének körülményeit és annak tartalmát. A felsorolt szerzők, Joseph Haydn, Michael Haydn, Gregor Werner, Johann Joseph Fux, Johann Georg Albrechtsberger, Carl Ditters von Dittersdorf, Franz Xaver Süssmayr neve közül mindenképp kiemelkedik Joseph Haydné, akinek számos önálló eredeti kéziratos műve, vagy töredéke, és több mint 20, idegen szerzők operáiban fellelhető autográf részlete „a Zeneműtár Haydn-anyagát világviszonylatban is az elsők közé emeli.” (Vécsey Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményének fejlődése az elmúlt tizenöt évben, Budapest, [Kossuth Ny.], [1960]., 81.) Az Esterházy-gyűjtemény másik fontos része az autográf kéziratok mellett az a másolt kéziratos anyag, melyben – mint Vécsey külön is megemlíti – Haydn barytonra írt trióinak egykorú, díszes bőrkötéses szólamkötetei is megtalálhatók. 

• 
• 
• 
• 
• 

Vécsey cikkében szintén említést tesz Csuka Béla szerzői hagyatékáról, mely a művész 1957-ben bekövetkezett halála után, annak végakarata szerint került a Zeneműtárba. A gyűjtemény nem csupán a gordonka, gamba és baryton összegyűjtött irodalmát, hanem Csuka kézírásában „Haydn nagy alapossággal összegyűjtött baryton-műveit és a művek jegyzékét” (Vécsey Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményének fejlődése az elmúlt tizenöt évben, [Budapest], [Kossuth Ny.], [1960], 91.) is őrzi.

• 
• 
• 
• 

A barytonnal és Haydn erre a hangszerre írt műveivel kapcsolatban folytatott kutatásait a már említett Haydn és a baryton című írásában összegezte. A tanulmány részletesen foglalkozik a hangszer történetével, a vonóshangszerek különböző fajtájával, illetve a barytonnal foglalkozó, vagy az azt megemlítő irodalommal. Így többek között említést tesz Daniel Speer 1687-ben megjelent Unterricht der musikalischen Kunst című munkájáról, mely talán a hangszer legkorábbi leírását tartalmazza. Leopold Mozart 1756-ban megjelent hegedűiskolájában pl. a hangszer pontos leírását is megtaláljuk, mely szerint:

Egy 1765-ben, Kismartonban kelt hercegi levélben olvashatjuk az alábbiakat:

• 
• 
• 
• 

E különös felszólítás a szakirodalom szerint voltaképp Esterházy Miklós herceg olyan egyéni szenvedélyét szolgáló darabokra vonatkozik, aki ebben az időszakban gyakran muzsikál „Lieblings Instrument”-jén, a barytonon. Haydn az intésnek eleget téve komponál az említett hangszerre olyan kamaraműveket, főként triókat, amelyekben a barytonnak (vagyis magának a hercegnek) juttatja a dallamvezető szólamot. Hogy Haydn ezekkel a darabokkal mennyire nyerte el a herceg tetszését, arról a következő év elején, 1766. január 4-én kelt levél tesz tanúbizonyságot:

• 
• 

Albert Christoph Dies, Haydn első életrajzírója, a zeneszerzőnél tett egyik látogatása alkalmával hallott, erről az időszakról szóló visszaemlékezést ekként jegyezte föl:

„A barytonjáték fénykora Esterházy Miklós herceg udvarában az 1765–75-ig tartó tíz év alatt zajlott le” (Csuka Béla: Haydn és a baryton. In: Szabolcsi Bence-Bartha Dénes (szerk.): Zenetudományi tanulmányok Kodály Zoltán 75. születésnapjára, Budapest, Akadémiai, 1957, 689.): ebben az időszakban nem csupán a herceg által ösztönözött Haydn komponált mind több barytonra írt művet, hanem ekkor szerződtették azokat a kiváló gordonkásokat, akik a baryton-játékban is kitüntették magukat, és akiket Csuka tanulmányában személy szerint – mint pl. Andreas Lidl, Karl Franz, Anton Kraft, Joseph Weigl – megemlít.

• 
• 
• 

A Csuka Béla kézzel írt – már Vécsey beszámolójában is kiemelt – tematikus jegyzékének címoldalán, amely természetesen a már sokat emlegetett tanulmány végén is teljes terjedelemében megjelent, a következőt olvashatjuk:

• 
• 

Itt kell megemlítenem azt is, hogy Csuka Béla e hangszernek nem csupán elhivatott kutatója, hanem előadója és lelkes ismeretterjesztője is volt. Erről tanúskodnak azok az újságkivágatok, melyeknek gyűjteménye két kötetben szintén megtalálhatók a hagyatékban, és mely szerint Csuka 1933-tól hangversenyeken már ezen, az ő kezdeményezésére Eszterházáról elhozott hangszeren adta elő Haydn és mások barytonra írt műveit.

• 
• 
• 
• 

Végül – ezen írást mintegy keretbe fogva – álljanak itt Csuka Béla gondolatai:

 Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Rózsa Dávid, a nemzeti könyvtár főigazgatójának beszéde a debrceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár könyvkölcsönzőjének átadásán, 2022. március 28-án.

Tisztelt Képviselő úr! Igazgató úr! Hölgyeim és Uraim!

Nagy öröm számomra, hogy egy héten belül másodszor látogathatok el a Méliusz Juhász Péter Könyvtár által felügyelt könyvtári régióba, olyan kollégákhoz, akik vendégszeretetük és a hagyományokhoz való – jó értelemben vett – ragaszkodásuk mellett valódi újítással is szolgálnak a szakma, de mindenekelőtt a nagyközönség számára. Magyarország nemzeti könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár legközelebbi partnerintézményei között tartja számon három regionális könyvtárunkat, köztük a Méliuszt; fejlesztéseiket figyelemmel kíséri és támogatja.

Debrecenben, azt hiszem, ebben egyetérthetünk, a hagyományokból kinőtt innováció egyébként sem szokatlan. A város kulturális és szellemi öröksége folytán az itt élők méltán büszkék a városukra, az elődökre; e mellett a folyamatos megújulásra való készség is ott van mindenkiben. A történelmi hagyományokat tekintve Debrecent az ország második fővárosának is nevezhetjük. A szó szoros értelmében is át kellett vennie két ízben ezt a stafétabotot, és azt hiszem, hogy ez a felelősség csak megszilárdította a cívisvárosiak tartását. A református tradíció, amely a Kálvinista Rómává emelte a várost, szintén szilárd alapot teremtett a közösség számára. Sorolhatnám Debrecen nevezetességeit, a sokat megélt Nagytemplomot, a Kollégiumot, a belváros gyönyörű épületeit, az egyetemet és környezetét. Azonban – remélem, nem bánják – könyvtáros szemmel mégis előnyben részesítem a könyvtár névadóját, Méliusz Juhász Péter püspököt, valamint Huszár Gált, akinek a nyomdai hagyományokat és Méliusz műveinek kiadását is köszönhetjük. Az Alföldi Nyomda tavaly ünnepelte fennállásának 460. évfordulóját, és folyamatosan munkát ad a város és a térség könyvvel, papírral foglalkozó dolgozói számára. Ez a mögöttünk hagyott bezárt hónapok fáradságos küzdelme után óriási teljesítmény ebben a szektorban.

De nem csupán a könyvipar, hanem a település egésze élvezi a tavaszi újjászületést. Bárhová néz az ember, fejlesztések, szépülő környezet, tartalmas és színes programok – mind-mind segítik egy közösség összetartozását, a gyökerek megerősítését.

És ezzel elérkeztünk a mai nap legfőbb eseményéhez. A könyvtárosok mindig is szorgalmas és leleményes emberek voltak, a debreceniek pedig kiváltképpen azok! A pandémia beállta a mi hivatásunk művelőitől is tevékenységünk új alapokra helyezését követelte meg, azonban a könyvtárak többsége, így a Méliusz is megtalálta az olvasókhoz vezető utat. Az intézmény egyébként is híres adatalapú szolgáltatási politikájáról. A Tócóskertbe és a város más pontjaira telepített konténerkönyvtárak felállítása világújdonság volt; új kulturális teret adott azon városrészeknek, amelyek távolságuk folytán kiszorultak a centrumban folyó művelődési tevékenységből. Ami miatt pedig ma összegyűltünk, egy újabb könyvkölcsönző automata felállítása. A központi könyvtári épület előtt töretlen népszerűségnek örvendő két gép után itt, a néhány éve elkészült Tócóskerti piaccsarnok és az újonnan kiépített sétány mellett is bármikor lehet könyvet vagy egyéb dokumentumot kölcsönözni és visszahozni. Tökéletes a helyszínválasztás, hiszen amióta világ a világ, a piac afféle agóraként a fontos találkozások színhelye. Bízom benne, hogy sok család, gyerek, szülő és nagyszülő keresi majd fel az automatát, hogy az alma és a csokor tulipán mellett egy újabb regényt vagy mesekönyvet is hazavihessen a hétvégére. A lehető legjobban kitalált könyvtári szolgáltatás ez a beiratkozottak számára, hiszen nyitvatartási időtől függetlenül bármikor, munka előtt, esti műszak után is felkereshető. A korszerű és könnyen használható kölcsönzőgépeket a Méliusz további négy kistelepülésen is felállította és sikerre vitte.

Igazgató úr! Látva ezt a sokrétű munkát, gratulálok az eddigi eredményekhez! Kiemelt köszönet illeti támogató figyelméért az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kultúráért Felelős Államtitkárságát és Pósán László urat, aki képviselői munkája során és az Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnökeként is kiemelt segítője a kulturális fejlesztéseknek.

Sok olvasót és kölcsönzést kívánok Tócóskertnek – hiszen a könyvtárnak, az olvasásnak nemcsak múltja és jelene, de jövője is van!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Rózsa Dávid

E napon ünnepli az Anyaszentegyház Mária földi életének legnagyobb csodáját és titkát. Amit az ő szeplőtelen fogantatása előkészített, az most válik valóra. A Szent Lélek mindenható teremtő erejében alászáll az örök Ige, mint az önmagától való, természetfölötti, örök élet csírája. Alászáll a mennyből az asszonyok között áldott szűznek tiszta méhébe, és emberré lesz. Mindenben azonos lesz velünk, földi emberekkel, a bűnt kivéve. A szűzből pedig anya lesz, anélkül, hogy megszűnnék szűz maradni. Ennek az ünnepnek a lényege egy mélységes hittitok, amely előtt hódolattal és imádattal hajtunk térdet. A Credóban (Hiszekegyben), amikor a megtestesülésről emlékezünk, illetve Szent János evangéliumának prológusában, amelyet a tridenti liturgiában minden szentmisében utolsó evangéliumként olvasnak fel, valamint „Az Úr angyala” imában, amikor ezt a titkot említjük: Et Verbum caro factum est (És az Ige testté lőn), mindannyiszor térdet hajtunk.

Philippe de Champaigne: L’Annonciation, 1644. New York, Metropolitan Museum of Art. A kép forrása: archive.org

Az ünnep rövid története

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe egyike a legrégibb Mária-ünnepeknek. Eredete a karácsonyi ünnepek kialakulásával függ össze. Kezdetben az Úr ünnepe volt, és a neve: Annuntiatio Domini vagy Annuntiatio Christi, majd Conceptio Christi és Annuntiatio Angeli ad B[eatam] M[ariam] V[irginem]. Régiségét egyenlőképpen tanítja Szt. Ambrus (339–397), Szt. Ágoston (354–430), Petrus Chrysologus (Aranyszavú Szt. Péter, 380 k. – 450), Athanasius (296–298 k. – 373) és Csodatévő Szt. Gergely (213–270). Az első szent zsinatok konstitúciói is, kiváltképpen a laodiceai (c. 51.) és a tizedik toledói (c. 1.) említik, hogy ez a titkokkal teljes ünnep már az apostolok idejétől fogva megvolt a kereszténységben. A Szent Ambrus püspök nevével fémjelzett milánói ambroziánus liturgiában és Spanyolországban ezt az ünnepet hosszú időn át kivették a nagyböjti időből, és adventre helyezték át, december 18. napjára. Újabban egységesen a római és a görög liturgiában Karácsony előtt kilenc hónappal, azaz március 25-én ünneplik. A mai ünnep titka tette Máriát méltóvá a θεοτόχος (Isten Anyja) jelzőre.

Nagy Szent Gertrúd ájtatossága

A mai naphoz kötődő ájtatosságok történetéből röviden hadd említsünk meg egy mozzanatot. Nagy Szt. Gertrúd (1256–1302) bencés apátnő ezen az ünnepen azért könyörgött Istennek, hogy jelentse ki neki, milyen ájtatossággal tisztelhetné ezen a jeles napon a szeplőtelen Szűzanyát. Ekkor egy magánkinyilatkoztatásban arra tanította őt az Egek Királynéja, hogy aki ezen ünnep octavája (nyolcada) alatt mindennap igaz buzgósággal imádkozik negyvenöt Angyali üdvözletet azon napok emlékezetére, melyek alatt az áldott Jézus az ő szíve alatt növekedett, azt a Szent Lélek olyannyira kegyelmébe fogadja, mintha azon szent napok alatt, Szent Lélektől való foganásától egészen Jézus születéséig mindennap őelőtte, vagyis a Szűzanya előtt szolgált volna. (Insinuationes divinae pietatis, seu Vita et revelationes S. Gertrudis virginis et abbatissae Ordinis S. Benedicti. A mendis quibus scatebant expurgatae studio et labore D. N. C. B. Parisiis, Apud Fredericum Leonard, 1662. 477–478. Lib. IV. Cap.  XXI. In vigilia et festo Annunciationis B. Virginis) 

„Üdvöz légy Szent Léleknek Jegyesse”. In. Cserey Farkas: Isten Annyának, a Boldogságos Szeplőtelen szép Szűz Máriának Lórétomi Litániában lévő nevezetek rendin folyó dicsérete. Bécsben, Trattner János Tamás Betűivel, 1772. – Törzsgyűjtemény

Látszólagos ellentmondások a szűztől születés hittételével kapcsolatban

Aquinói Szent Tamás a szűztől születés dogmájával kapcsolatos kérdésfölvetéseket a Summa Theologiae harmadik részében négy pontban foglalta össze, amelyek közül az elsőt ismertetjük az alábbiakban, rövidítve (S. Theol. Pars III. Quaest. 28. Art. 1.):

Úgy látszik, hogy az Isten Anyja nem volt szűz Krisztus foganásában. Mert egy gyermek sem fogantatik szűz anyától, akinek atyja és anyja van. Krisztusról pedig azt olvassuk Lukács evangéliumának második részében, hogy nemcsak anyja, hanem atyja is volt: „És az ő attya és annya csodálkoznak vala azokon, mellyek mondatnak vala ő-felőle” (Erant pater et mater eius mirantes super his quae dicebantur de illo – Luc. 2. v. 33.). Ugyanott, lentebb pedig ezt olvashatjuk: „Ímé az atyád és én bánkódva keresünk vala téged” (Ecce, ego et pater tuus dolentes quaerebamus te – Luc. 2. v. 48.). Tehát Krisztus nem fogantatott szűz anyától.
Továbbá, Máté evangéliuma első része tanúsítja, hogy Krisztus Ábrahám és Dávid fia volt, és ezektől származott Jákob is, aki Józsefet, Mária férjét nemzette, akitől született Jézus, a Krisztus. Ez a tanúságtétel pedig nem lenne érvényes, ha József nem lett volna a Krisztus atyja. Tehát úgy látszik, hogy a Krisztus anyja őt József magjából foganta. És ezért úgy tűnik, hogy nem volt szűz az ő foganásában.
Továbbá, a Galatákhoz írt levél negyedik része azt mondja, hogy „el-kűldé az Isten az ő Fiát, ki asszony-állatból lött” (misit Deus Filium suum factum ex muliere – Galat. 4. v. 4.). Asszonynak pedig szokás szerint azt nevezzük, aki férfit ismert, vagyis férfival közösült. Tehát Krisztus nem fogantatott szűz anyától.
Továbbá, mindazoknak, akik egyazon fajhoz (species) tartoznak, a leszármazásuk is azonos módon történik. Krisztus pedig fajta szerint azonos volt a többi emberrel, amint a Filippiekhez írt levél második része állítja: „az emberekhez hasonlóvá lött és külső ábrázattyában úgy találtatott, mint ember” (in similitudinem hominum factus, et habitu inventus ut homo – Philipp. 2. v. 7.). Mivel tehát a többi ember férfi és nő közösüléséből származik, úgy látszik, hogy Krisztus leszármazása is hasonlóképpen történt. Így tehát úgy tűnik, hogy nem fogantatott szűz anyától.
Továbbá, minden egyes természetes formának megvan a számára rendeltetett anyaga, amely nélkül nem létezhet. Az emberi forma (forma humana) anyaga pedig, mint tudjuk, a férfi és a nő magja. Ha tehát a Krisztus teste nem férfi és női magból fogant, nem lehetett valóban emberi test, ami képtelenség. Tehát úgy látszik, hogy nem fogantatott szűz anyától.
Ám mindezek ellen van, amit Izajás könyvének hetedik része állít: „Ímé egy szűz méhében fogan és fiat szűl, és a neve Emmánuelnek hívattatik.” (Ecce virgo concipiet, et pariet filium, et vocabitur nomen eius Emmanuel. – Isai. 7. v. 14.).
Vagyis egyszerűen meg kell vallanunk, hogy Krisztus Anyja szűzen fogant az ő méhében. Az ezzel ellenkező vélemények az ebionita eretnekséghez és Cerinthus gnosztikus szektájához tartoznak, akik Krisztust csak embernek tartották, és az ő születését mindkét nemből eredeztették. Az, hogy Krisztus szűztől született, négy okból is illendő. Először, az őt küldő mennyei Atya méltósága miatt. Mert ha Krisztus valódi és természet szerint való fia az Istennek, nem illik, hogy más atyja is legyen Istenen kívül, és az Isten méltósága így másra is átszálljon. Másodszor, így illett a Fiúhoz, aki az Atyától küldetett, és nem más, mint az Isten igéje. Az igaz ige a szív bárminemű sérelme nélkül, romlatlan szívből származik, hiszen romlott szívből nem származhat tökéletes ige. Tehát úgy illett, hogy az Isten Igéjének legszentebb, legtisztább teste az anya sérelme nélkül fogantassék. Harmadszor, így illett Krisztus emberségének méltóságához, akiben a bűnnek helye nem volt, aki által a világ bűne elvétetett, amint Szent János evangélista írja: „Ímé az Isten báránya, ímé, a ki el-vészi a világ bűnét.” (Ecce agnus Dei, ecce qui tollit peccatum mundi. – Ioan. 1. v. 29.). Negyedszer, a Krisztus megtestesülésének célja végett, amely nem egyéb, mint hogy az emberek Isten fiaiként újjászülessenek: „Valamennyin pedig bé-fogadák őtet, hatalmat ada nékik, hogy Isten fiaivá lennének, azoknak, kik az ő nevében hisznek. Kik nem a vérekből, sem a testnek akarattyából, sem a férfiúnak akarattyából, hanem az Istentől születtettek.” (Quotquot autem receperunt eum, dedit eis potestatem filios Dei fieri, his, qui credunt in nomine eius. Qui non ex sanguinibus, neque ex voluntate carnis, neque ex voluntate viri, sed ex Deo nati sunt. – Ioan. 1. v. 12–13.).

„Kit te, szent Szűz! méhedbe fogadtál.” Az örvendetes olvasó első szent titka. Kromolitográfia, 20. sz. első évtizede. A pesti karmelita zárda kiadása – Magántulajdon

Tipológiai szimbolizmus: a Szűzanya szépsége Éva és Rebekka szépségéhez hasonlít

Méltán nevezik ezen ünnep alkalmával a teológusok és prédikátorok a Szűzanyát, Rebekkához hasonlóan, szépséges szűznek (Virgo pulcherrima – Genes. 24. v. 16.).
Mikor a mindenható, teremtő Isten első szüleinket mind testi, mind lelki szépségekkel felékesítvén, a gyönyörűség paradicsomába helyezte, és az első asszonyt, Évát, eredendő szüzességében és ártatlan szépségében paulo minus ab angelis, kevéssel alább az angyaloknál magasztalta föl (Psalm. 8. v. 6.): mindjárt a pokol ereje követségbe küldte hozzá a kígyó képébe öltözött Sátánt, akinek hízelgő szavaira csakhamar arra hajlott Éva, hogy „non fiat”, ne legyen úgy, amint Isten parancsolta. Ezzel a rút engedetlenséggel ősszüleink elvesztették eredendő szépségüket, és „feketébbé lött a holt szénnél az ő orczájok” (Denigrata est super carbones facies eorum – Threni 4. v. 8.).
Szükséges volt ezért, hogy Éva helyett előálljon egy eredendő szépséggel, épséggel és makula nélkül való ékességgel felruházott asszony, akihez már ne a pokol hatalma, hanem az egek erőssége küldjön oly szent angyalt követségbe, akinek édes, hatalmas szavaira arra hajoljon az eredendő szépségben megtartatott Szűz, hogy Fiat; legyen úgy, amint Isten akarja. Úgy is történt: Istennek örök hála, négyezer esztendő után előállott az a szép, az a makula nélkül való, ékes szűz, tudniillik az eredendő bűn nélkül fogantatott názáreti Szűz Mária, akihez ma az egek követségbe küldték Gábriel arkangyalt, amint az Evangélium feljegyzi: „Küldeték Gábriel Angyal az Istentől Galilaeának várasába, melynek Názaret neve egy Szűzhöz, ki férfiúnak vala el-jegyeztetve, kinek neve vala Jósef, a Dávid házából, és a Szűznek neve Mária. És bé-menvén az Angyal hozzája, monda: Üdvöz-légy malaszttal tellyes: az Úr te-veled.” (Luc. 1. v. 26–28.) Oly szépen folytatta pedig Gábriel köszöntő szavait, hogy azokra Mária, szívében megilletődvén, nem mondta már Éva nyomán, hogy non fiat, ne legyen, hanem szelíd alázatossággal, komoly elhatározással, világosan azt felelte: „Légyen nékem a te igéd szerént” (Fiat mihi secundum verbum tuum – Luc. 1. v. 38.).
Majdnem úgy történt e mai napon Gábriel arkangyalnak a názáreti Szűzhöz tett követsége, amint régen az Ábrahám szolgájának, Eliézernek a szép szűz Rebekkához felvállalt követsége végbement. Eliézer, mikor a Nákhor melletti kútforrás mellett letelepedett, mihelyt látta, hogy Rebekka egy igen szépséges szűz volna, ezt mondta magában: ő az, Uram, akit te Izsáknak, a te szolgádnak készítettél: azért tehát késedelem nélkül eljegyezte őt. Így Gábriel arkangyal is, Názáret városába érkezvén, midőn látta, hogy Mária Virgo pulcherrima, igen szépséges szűz volna, ezt mondta: Ipsa est: ő az, Uram, akit te szent Fiad Anyjává választottál. Azért őt illendő tisztelettel üdvözölte, az anyai méltóságra előkészítette. Így pedig erre a szóra: Fiat; Legyen; ennek a szépséges szűznek a méhében az Ige testté lett. A születendő világmindenség bölcsője fölött, az ősvizek fölött az Isten Lelke lebegett (Spiritus Dei ferebatur super aquas – Genes. 1. v. 2.). A teremtő Isten „Legyen” szavára létrejött a világmindenség. Mária, a tisztaságos szent Szűz „Legyen” szavára őt is megárnyékozta a Szent Lélek ereje, és ezáltal az Isten emberré, az Ige testté lett. Mint minden Mária-ünnepnek, úgy ennek is a megváltás ígérete a legfőbb üzenete. Mária alázatos „Legyen” szava a bűnbe merült világ megújulásának kezdetét jelzi.

(A magyar bibliai idézeteket Káldi György 1626. évi bibliafordításából vettük át, kissé modernizált helyesírással, a latin bibliaverseket pedig a Vulgata Clementina szövegéből.)

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)