A könyvtáros pályára sokfelől landolhat az ember. Sárosi Attilával is ezt történt. Pályaelhagyó? Nem mondható annak, hiszen bár biológia szakon végzett, sosem tanította a biológiát. Középiskolás évei alatt, a Piarista Gimnáziumban talán még kedvelte ezt a tantárgyat, az egyetem elvégzésekor azonban tudta már, hogy nem ezen az úton kell haladnia. Mint más, könyveket szerető, sokféle tudás iránti szomjjal megáldott értelmiségi friss diplomával a zsebében sokszor a könyvtáraknál próbálkozik, Attila is így tett. 1978. április 27-én bizonyára izgalommal lépte át az Országos Széchényi Könyvtár Bródy Sándor utcai kapuját, és sietett fel a Nemzeti Múzeum első emeletére, ahol az Olvasó és Tájékoztató szolgálaton, egy távollévő munkatárs helyetteseként szerződést kapott.

Sárosi Attila (1953–2021)

A csendes, kötelességtudó fiú hamar feltűnt a Gyarapítási Osztály vezetőjének, Wix Györgynének, aki 1979 júliusában áthívta a Gyarapítási Osztályra, ahol a periodikumok világával, azok gyarapítási módozataival ismertette meg őt. Ez a különleges, változatos, de könyvtárosként igen sok kihívást tartogató dokumentumféle egy életre hatalmába kerítette. Feladata volt, hogy a különböző forrásból, ajándékként, csereként vagy vásárlás útján a könyvtárba érkező hírlapoknak és folyóiratoknak szükségét, helyét – a katalógusok segítségével – megtalálja a könyvtár állományában. Munkája során az idő nagy részében a Hírlaptár szolgálati katalógusánál dolgozott csendben, önállóan, egyedül. Itt hasonlította be a beérkezett szórványszámokat vagy köteteket a Hírlaptár szolgálati katalógusaiban, nyilvántartásaiban. Sok esetben a külföldön élő magyarság lapjaival történt ez, hiszen az emigráns magyarok – nem feledkezve meg szülőhazájukról – gyakran ajándékozták meg óhazájuk nemzeti könyvtárát új hazájukban megjelent kiadványaikkal.
Bár az akkor még létező, önállóan működő Zárt Anyag Osztály munkatársai többnyire maguk gyarapították politikailag szigorúan bizalmas állományukat, Attilának gyarapítóként – munkája során – azért gyakran került kezébe efféle bizalmasnak ítélendő és azonnal továbbadandó kiadvány, amiket ő persze titokban elolvasott. Jó ideig módja volt erre, ám 1982-ben egy új munkatárs felfigyelt „politikailag veszélyes” tevékenységére, így közreműködésével a VIII. kerületi pártbizottságon is tudomást szereztek Attila működéséről. A könyvtárból való elbocsájtástól Ferenczi Endréné főosztályvezető úgy tudta megmenteni, hogy áthelyezte a Katalogizáló Osztály Periodika feldolgozó részlegébe azzal az ígérettel, hogy ott többé nem juthat hozzá bizalmas anyaghoz. Az emigráns irodalom azonban továbbra is fontos volt számára. Később, amikor a rendszerváltozás után a Zárt Anyag Osztály állományát a törzsállományba való bekerülésekor feldolgoztuk, ismét megtapasztalhattuk nagy tudását, ismereteit. Nem véletlen, hogy Nagy Csaba a 2000-ben megjelent A magyar emigráns irodalom lexikona című munkájának lektoraként Sárosi Attilát kérte fel.
A Katalogizáló Osztályon a kurrens lapok kollacionálása, kötetbe rendezése, katalogizálása lett a munkaköre. Nagy-nagy odafigyelést igényelt ez a feladat, hiszen nemcsak folyóiratok, hírlapok kötetbe rendezéséről, állományi adatainak a szolgálati katalóguslapra való rávezetésről volt szó, hanem figyelemmel kellett kísérni a bibliográfiai adatok, az alcímek, szerkesztők, kiadók stb. változásait is, amit a szolgálati katalóguslapon szintén rögzíteni kellett.
Egy könyvtár gyűjteményében fellelhető dokumentumfajták közül kétségtelenül a periodikumok a legbonyolultabb, gyűjtésükben, feldolgozásukban, raktározásukban, szolgáltatásukban a legtöbb időt, energiát, helyet felemésztő darabok. Éppen azért, mert kicsit mindenütt kakukktojásként van jelen a „lejárt újság”, a nemzeti könyvtár alapítása óta történt szervezeti átalakításai legtöbbször az időszakosan megjelenő kiadványok gyűjtését, feldolgozását, szolgáltatását érintették. A legelementárisabb változás a budai Várba való költözés során érte az időszaki kiadványok gyűjteményét, amikor végleg részeire bomlott a korábbi Hírlaptár, amelynek alapjait 1884-ben Szinnyei József rakta le igen előrelátó, önfeláldozó, szorgos munkájával.
A periodikafeldolgozás 1985 januárjában már önállóan költözködött. Attila gyors, operatív munkavégzésének nagy hasznát vették munkatársai az éppen munkában lévő anyagok és a szolgálati katalógusok be- és kicsomagolásában, elhelyezésében, elrendezésében.
1998 és 2008 között az önállóvá váló Periodikafeldolgozó Osztály munkatársaként szinte minden, az osztályon folyó munkában részt vett, 2005. december 1-től csoportvezetői beosztásban. Bármit rá lehetett bízni, mindent csendben, kötelességtudóan és gyorsan elvégzett. A kurrens kollacionálás mellett szakszámmal látta el az új kiadványokat, visszaosztotta a szolgálati katalógusból munkára kivett lapokat, beosztotta az új olvasói katalóguslapokat, mindezt csendben, felszólítás nélkül és gyorsan. A gyorsaság igen fontos volt számára, hogy mindig legyen egy kis ideje a szabadpolcos friss lapok „ellenőrzésére”…
Szorgos munkája mellett könyvtáros szakképesítést először 1983-ban szerzett a Könyvtudományi és Módszertani Központ könyvtárkezelői tanfolyamán, majd 1989-ben beiratkozott a Kossuth Lajos Tudományegyetem és az Országos Széchényi Könyvtár, Könyvtártudományi és Módszertani Központ által indított informatikus könyvtáros másoddiplomás képzésre, ahol 1991-ben diplomázott.
2008-ban ismét átszervezésre került sor. A lapok bibliográfiai adatainak változásai a szolgálati katalóguslapról átkerültek az integrált katalógusokba, Attila pedig kollacionáló munkakörével együtt a Gyarapítási Osztály munkatársa lett. 2011-ben ismét visszakapta az inkurrens gyarapítás feladatkörét.

• 
• 
• 

Ez a munka a 2014. január 1-jével elinduló Mikes Kelemen Program révén különösen nagy szerepet kapott. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezte programnak köszönhetően a diaszpórában megjelent, ott összegyűjtött, pusztulás veszélyének kitett, a tengeren túlról haza szállított anyagból sok-sok hiányzó hungarikum került a nemzeti könyvtár birtokába. Sárosi Attila ismét a számára oly fontos emigráns lapok közelébe került. Ezt végezte egész 2017-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig, majd utána is, hiszen haláláig hű maradt a nemzeti könyvtárhoz önkéntes munkatársaként. Ismereteire, tanácsaira nagy szüksége volt utódainak, de valamennyi fiatalabb munkatársának is. Megkezdte a Katolikus Magyarok Vasárnapja (1894–1993) című, az amerikai diaszpórában éppen 100 éven keresztül megjelent lapnak a digitalizálásra való előkészítését, de a 2020-as világjárvány, majd halála megakasztotta őt e munka befejezését.

• 
• 

A Katolikus Magyarok Vasárnapja című lap hosszú történetét A Mikes Kelemen Program margójára – 5. rész című bejegyzésben ismertette blogunkban. 2018. január 25-én a nemzeti könyvtár KönyvTÁRlat című előadás-sorozatának egyik előadójaként Megfejtés a következő számban címmel a rejtvényújságok 1817-től napjainkig terjedő történetébe avatta be hallgatóit.

Sárosi Attila előadása a Nyitott Műhely Szerzői Filmklub sorozatában

Sárosi Attilának – zárkózott természete ellenére – rengeteg barátja volt. Sok-sok szakdolgozó, dolgozatíró élvezte segítőkészségét, fogadta okos tanácsait. Hűséges, szolgálatkész természetének, és nem utolsó sorban sokoldalú érdeklődésének, széles körű tudásának sokan élvezői voltak. Zárkózott volt, de baráti körben, jó hangulatban fel tudott oldódni. Mi, akik a környezetében voltunk, akik a barátságát élvezhettük, olykor megtapasztalhattuk humorát és hangulatteremtő másik énjét is. Sokan megismerhettük gazdag művészfilmgyűjteményét, aminek darabjait baráti filmklubokban mutatta be. Hihetetlen ismerettel rendelkezett e filmek alkotói, szereplői terén. Elejtett szerény szavaiból tudtuk, hogy szaktanácsadóként segítette az első magyar nyelvű filmművészeti szakkönyvkiadó megalapítását és éveken át a működését is. Olyan filmeket ismerhettünk meg általa, amelyekről nélküle sosem hallhattunk volna. A vetítések utáni elemzései, filmtörténeti és értelmezési előadásai sokunk számára felejthetetlen élmények maradnak. A legutóbbi filmbemutatóit a hivatásával kapcsolatos alkotásoknak szentelte, amikor a Kájoni Filmklubban, 2019/2020-ban a „könyvek, hírlapok és a filmművészet” témakört tűzte műsorra. Ezt a sort tervezte folytatni 2020/2021-ben, ám a világjárvány ezt is megakasztotta. A szeptemberi vetítéskor még nem sejtettük, hogy az 1952-ben készült, „Az újságírás aranykora” című amerikai filmdráma az évad első, de Attila utolsó vetítése lesz.

Távozása mindannyiunkban a nagy űrt hagyott maga után!

Kocsy Lászlóné

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenhatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Klösz György munkásságát mutatja be.

Klösz György negyven éven át örökítette meg alakuló fővárosunk arcát a kiegyezéstől az első világháborúig. Nélkülözhetetlen kordokumentumokat készített a város tereiről, utcáiról maradandóvá téve ezzel nevét a fényképészet kultúrtörténetében. Nem egy neves építőművészünk azóta elpusztult alkotását már csak az ő szemével láthatjuk.  
Klösz György 1844. november 15-én Johann Justus Georg Kloeß-ként jómódú polgári családban, Darmstadtban született. Nyolc testvére közül csupán három maradt életben. Az alapiskolái elvégzését követően a szülővárosához közeli Lorschban szerzett gyógyszerészeti végzettséget. A diploma után Bécsben kezdett el a szakmájában tevékenykedni, itt ismerkedett meg a fényképészettel, ami akkoriban igencsak úri passziónak számított. A fotográfiai eljárások bonyolultak voltak, komolyabb kémiai ismereteket kívántak, így tudta hasznosítani vegyészeti témájú tanulmányait. Klösz eredeti szakmáját hamar a fotózásra cserélte, 1865-től már segédként dolgozott dr. Hermann Heid bécsi műtermében. 1866-os rövid segédmunkási karrierje után Pestre vezetett az útja, ahol a következő évben a belvárosban a Korona (ma Régiposta) és Uri utca (ma Petőfi Sándor) sarkán dr. Hermann Heiddel és Frank Ronningerrel portréműtermet nyitottak, ám ekkor már nagyjából negyven vetélytársuk akadt. Két honfitársa rövidesen visszatért Bécsbe, Klösz azonban letelepedett Pesten. 1870-ben egy magyar polgárlányt, Zeller Karolinát vette feleségül, fiúk, Pál 1874-ben született. Bár leveleit németül írta, 1874-től a György nevet használta a Georg helyett. 1872-ben átköltözött a rövid idő alatt népszerűvé vált második műtermébe, a frekventált helyen található Hatvani utca 1. szám alá. Sikeres pályája kezdetén több mint tízezer portrét készített, köztük ismert emberekről is, írókról, tudósokról, melyek ma könyvtárunk Kézirattárában találhatóak. Az 1860–70-es években többször dokumentált a színházi világban is, ezeket a Színháztörténeti Tár őrzi.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több portréfotózással foglalkozó fényírda komoly konkurenciát jelentett számára, így üzlete felvirágoztatására új témákat keresett. Az 1870-es évektől a város fényképezésére specializálta magát, ezzel jelentősen úttörőnek számított az iparágban. A kortársai közül kiemelkedett azzal, hogy a műterem biztonságából kimerészkedett a vadregényes tájnak számító szabadba, hiszen a korabeli nedves kollódiumos eljárás rendkívüli precizitást és komoly technikai felkészültséget igényelt. Az üveglemezekre a felvétel készítése előtt a helyszínen kellett a folyékony fényérzékeny réteget felvinni, a képet pedig vörös petróleumlámpa-fénynél még nedvesen előhívni. A nagyítás technikáját kezdetben még nem ismerték, ezért az elkészült negatívnak éppen akkorának kellett lennie, mint a pozitív papírkópiának. Klösz két-három segédjével egy szekéren járta a várost. A tizenöt–húsz kilogrammos gépén túl üveglapokat, vegyszereket és vizet is magával kellett cipelnie. A felvételeket gyakran a szekér tetejéről, négy-öt méter magasból alkotta meg. Az egyik elsőt az 1872-ben nyíló Közvágóhíd megnyitóján készítette. Híres városképsorozatának első darabjai még az egyesülés előtti állapotokat rögzítették, így fotográfiáin keresztül követhetjük nyomon az óriási változásokat, nagyszabású építkezéseket, a kialakulóban levő parkokat, városrészeket, azaz a milliós fővárossá alakuló Budapestet. Klösz alapító tagként folyamatosan részt vett a fényképészeknek az 1871-ben alakult Magyar Fényképészek Egylete által szervezett szakmai életben.
A városképek igen jövedelmező üzletágnak számítottak, hiszen a portréképet csak a megrendelőnek lehetett eladni, egy szép városfotó másolata viszont sokak érdeklődését felkeltette. Első publikált sorozatai, a Budapest átnézete és Budapest látóköre 1873-ban jelentek meg. Ebben az évben hívták meg Bécsbe, a Bécsi Fényképész Egyesületbe (Wiener Photographen Association), a bécsi világkiállítást dokumentáló, fényképezésre monopoljoggal rendelkező munkacsoportba. A hatalmas munkát – hat hónap alatt mintegy háromezer hatszáz felvételt, másfél millió példányban sokszorosítva – egy, Klösszel együtt hat fényképészből álló szövetkezet végezte és juttatta el a műkereskedelembe. Dokumentálták a helyszíneket és rendezvényeket, kiállítási enteriőröket, szobrokat, iparművészeti tárgyakat, gépeket, szerszámokat, használati tárgyakat is. A látképek mellett csoportképek, valamint sétálókról készült zsánerképek is tudósítottak a világkiállítás mindennapjairól. A legszebb képekből egy díszes, bőrbe kötött, aranyozott albumot is összeállítottak. Korrekt és kifogástalanul elvégzett munkája jelentős tekintélyt szerzett a fiatal mesternek, a munkáját a nemzetközi zsűri érdeméremmel jutalmazta. Ettől kezdve képeinek hátoldalán, az ún. verzón feltüntette első szakmai díjának képét. Vélhetően innen kapta az ötletet, hogy a külső helyszíneken készült városképeit nagy példányban sokszorosítsa.
Az évtizedek során dokumentálta az Andrássy út, a Nagykörút kialakulását, az Eiffel tervei alapján készülő Nyugati pályaudvar felépítését, az Országház, a Vár és palotái, a Klotild-, valamint a New York-palota létrejöttét, az egyesült városrészeket összekötő hidak sorát, a rakpartokat, 1895–96-ban a kontinens első földalatti vasútjának megvalósítását dokumentálta, az 1876-os budapesti és az 1879-es nagy szegedi árvíz alkalmával pedig riportfényképéket készített a romba dőlő házakról és a kétségbeesett lakókról. A Siemens & Halske cég megbízásából ő rögzítette az első pesti villamosok képét is. Megörökítette továbbá a Rózsadombot, a Rác-fürdőt, a Margitszigetet, az újlipótvárosi malmokat, a Láng gépgyár szerelőcsarnokát is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Folyamatosan bővítette vállalkozását, az első kőnyomdája 1879-ben nyílt meg a Ferenciek bazárjában (ma Ferenciek tere). 1882-ben villát és nyári műtermet építtetett a Svábhegyen. Az 1880-as évek elején társtulajdonosként kiadta a Budapesti Látogatók Lapját, amely az első reklámot és idegenforgalmi célú fényképeket tartalmazó kiadvány volt. A Vasárnapi Újságban is folyamatosan publikált az ország eseményeiről.
Az 1880-as évek elején a fototechnika történetében hatalmas fordulatot jelentő szárazlemez megjelenése Klösz fényképészeti gyakorlatában is új fejezetet nyitott. Ezeket a lemezeket készen lehetett megvásárolni és az expozíció után a műterem sötétkamrájában hívták elő a képeket. A nedves kollódiumos eljárással párhuzamosan ezt az újabb, könnyebb módszert is használta a képei elkészítéséhez, amely a korábbi, több másodperces exponálási időnek csupán a töredékét kívánta, így Klösz képei megteltek élettel, spontaneitással, sétáló, bámészkodó emberekkel. Jó üzletemberként gyorsan reagált az újdonságra, ő volt a magasabb érzékenységű szárazlemezek első magyarországi forgalmazója.

Folytatjuk....

Irodalom:

• Maár Gyula: Klösz mester fantasztikus világa. In. Új Írás, 7. évf., 1967/2. sz.
• Töry Klára: Klösz György (1844–1913) élete és ritkán látott felvételei. In. A Mai Manó Ház blogja, 2020. május 17.
• Holló Szilvia Andrea: Klösz György és a térképnyomtatás. In. Budapest, 36. évf., 2013. 8. szám, 20–22.
• Bukovszki Péter: Budapest fényképésze – Negyven éven át fotózta a fővárost a 175 éve született Klösz György. In. PestBuda portál, 2019. november 16.
• T.: Közkinccsé vált Budapest hajnala – Klösz György képei a Fortepanon. In. Magyar Narancs online, 2015. 06. 20.
• Petur: Történelem: Klösz György. In. Pixinfo. A magyar fotósok lapja, 2011. 12. 02.
• Barakonyi Szabolcs: Századfordulós korzózás a Duna-parton. In. Kovács M. Dávid, Fortepan, Barakonyi Szabolcs. Index.hu. Fortepan aloldal, 2015. 06. 07.
• Gazsó Rita: Klösz György, a születő főváros fotósa. In. Magyar Nemzet online, 2002. május 1.
• Gátiné Pásztor Mária: Arcképalbumok, városképek, „fényírdai” emlékek a Budapest gyűjteményben (Mozaikok a fővárosi fotográfia első 50 esztendejéből (1850–1900) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Tanulmányok. Új sorozat. 30. Különlenyomat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Évkönyvéből. XI. kötet, 1963.

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész;  7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről. Ha egy emlékmű felállításáról döntött a helyi vezetés, azonnal szoborbizottságot alakítottak és felhívásukra Magyarország polgárai a korra jellemző lelkesültséggel adakoztak. A 19. század utolsó évtizedének három szobrászóriása: Fadrusz János, Zala György és Strobl Alajos mellett tucatnyi híres művész dolgozott, páratlan szépségű alkotásokkal gazdagítva a magyar képzőművészetet, méltó emléket állítva az ezeréves múltnak.

A dualizmusra jellemző kettősség a közgondolkozásban és a kor képzőművészetén is tetten érhető: Fadruszhoz például szinte egy időben érkezett a felkérés Pozsonyból és Kolozsvárról Mária Terézia, és a Bécset leigázó Mátyás király megmintázására.

Mátyás király szobra Kolozsváron. (Az emlékmű átvészelte a történelem viharát, mindössze a talapzatának feliratait módosították és eltávolították a koronás címert, illetve román származására utaló kiegészítő tábla elhelyezésével igyekeznek történelmi szerepét átértelmezni.) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 2.406.

A monarchia polgárai lojálisak voltak ahhoz az uralkodóhoz, akit a Szent Koronával magyar királlyá koronáztak, ugyanakkor szívükben ott élt Kossuth, a meg nem alkuvó Magyarország száműzött kormányzója, akit már életében kultikus áhítat övezett, és akinek halála (1894) után az egymással versengő kisebb-nagyobb települések képzőművészeti alkotásokkal rótták le kegyeletüket.

Kossuth Lajos mellszobra a Bihar vármegyei Tenkén. (A műalkotás különlegessége, hogy a korban talán az egyetlen köztéri szobor volt Magyarországon, amely az idős Kossuthot ábrázolta. A szobrot a helyiek a románok bejövetele előtt leszerelték és elrejtették. A mai napig nem került elő) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 14/99.

Ugyanígy szobrok sokasága őrizte a tragikus körülmények közt elhunyt Sissi emlékét. Strobl Alajostól például Erzsébet királyné bronzba öntött mellszobrát több város vezetése is megrendelte és szépen kialakított emlékparkok, emlékterek közepére helyezte el.

Erzsébet királyné szobra Szabadkán. (Az első világháború után bevonuló szerbek leszerelték. 1941 nyarán, a magyarok bevonulását követően a szabadkaiak visszaállították a helyére. A második világháború utáni sorsa ismeretlen.)

A millennium idején, a szabadságharcokban életüket áldozó hőseink tiszteletére emlékoszlopok, obeliszkek sokaságát emelték, és ezzel jelölték győztes vagy vesztes csatáink színhelyét is. Legtöbbjük tetején a turul tárta ki védelmezőn szárnyait.
Az emlékművek beszédes jelei voltak annak a történelmi múltnak, amellyel a magyarok rangos helyet vívtak ki maguknak Európában.
Az első világháború után a megszállt területeken szinte azonnal és módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, illetve átértelmezése. A megszállók a történelem átírásának első akadályát ezekben a figyelemfelkeltő jelekben látták. Már jóval a békediktátum előtt igyekeztek eltüntetni a terület tulajdonviszonyát jelző szimbólumokat: címereket, emléktáblákat, szobrokat.

A kaponyai csata emlékműve Szabadkán. (Az 1849. március 5-én lezajlott ütközetben a magyar honvédek legyőzték a Szabadkát elfoglalni készülő szerbeket. Az emlékművet, az 1918 novemberében bevonuló szerb csapatok megrongálták, majd később elbontották.) – A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 8/90.

A második világégés után a szovjet érdekszférába került Kárpát-medencében ugyanez megismétlődött, kiegészülve azzal az önpusztítással, amely 1945 után Magyarországon lezajlott.
A közelmúlt eseményei is bizonyítják, hogy ez a Kárpát-medencére nehezedő lélek- és emlékezetromboló kultúrpolitika részben elérte célját. Azonban ennek ellenkezője is tapasztalható, amikor határon átívelő nemzeti összefogással, határozott diplomáciai fellépéssel sikerült néhány jelentős emlékművünket helyreállítani: például Aradon, Rozsnyón és Munkácson. Ezért dicséret illeti azokat a településeket, és az emlékművek visszaállítását szorgalmazó szervezeteket vagy magánszemélyeket, amelyek, illetve akik nemcsak anyagi áldozatot vállaltak, hanem sokszor szembe kellett nézniük a sajtón keresztül érkező támadásokkal is.

A Szabadság-szobor Aradon. Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: A 557. (l. 11. és 12. rész)

Blogsorozatunk végéhez érkezve illik egyfajta összegzést adni a bemutatott emlékművekről, illetve némi magyarázattal szolgálni arról, hogy miért pont ezeket az emlékeket és miért ilyen válogatásban mutattuk be. Az első világháború után bekövetkezett történelmi események sajnos olyan gazdag témát teremtettek, hogy a teljességre törekvés szinte lehetetlen, ezért döntöttünk a csoportosítás mellett oly módon, hogy kategóriákba sorolva vázoltuk egy-egy emlékmű sorsát az elszakított területeken. A kategóriákon belül igyekeztünk olyan műalkotásokra, illetve emlékjelekre kitérni, amelyek kevésbé ismertek, vagy keletkezéstörténetük, esetleg további sorsuk szempontjából a többi közül kiemelkednek. Kétségtelen tény, hogy ezt a témát több csoportosítás szerint is elő lehet vezetni. Trianon miatt például eleve adott az elcsatolt területek szerinti rendszerezés lehetősége Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék csoportosításban. De az emlékművek felavatásának, illetve eltávolításuk, megsemmisítésük dátuma szerint elképzelhető több szempontú kronologikus sorrend felállítása is. Végül azért döntöttünk az emlékjelek tematikus csoportosítása mellett, mert így sokkal inkább előtérbe kerültek a kapcsolatok. Voltak egyértelműen megfogalmazott kötelékek és láthatatlanul összefüggő szálak, tervezett és véletlenül kialakult összefonódások. Az emlékjelek sorsa és a területek kapcsolódása mind-mind a Kárpát-medencei összetartozásunkat erősítik. Így kötődik össze Verecke Ópusztaszerrel, Arad Makóval, Segesvár Kiskunfélegyházával vagy a víz alá merült Jósikafalva Tiszavasvárival.

A segesvári Petőfi-szobor Kiskunfélegyházán. Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár  képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 2.095. (l. 21. és 22. rész)

Negyvenegy részes blogsorozatunkban huszonegy magyar szobrászművész alkotását mutattuk be. A millenniumi Magyarország emlékműszobrászatának a historizmussal elkötelezett élvonalbeli művészeit és tanítványaikat vagy csak autodidakta tehetségeket, monumentális művek és kisebb szobordíszek alkotóit.
Mára már közhelynek számít az a mondás, hogy az emlékműveknek – akár a könyveknek – megvan a maguk sorsa. A bemutatott emlékjelek a korabeli Magyarország harminc településének köztereit díszítették, vagy azok határában egy-egy történelmi eseményre emlékeztettek. Elpusztításuk, eltávolításuk vagy átértelmezésük a legváltozatosabb módon történt. Az emlékműgyalázók néha hirtelen felindulásból, de legtöbbször előre megfontolt szándékkal, a hatóságok elnézése mellett vagy éppen titkos utasítására cselekedtek. Az elkövetőket egyetlen esetben sem vonták felelősségre. A legszomorúbb az, hogy voltak olyan emlékjeleink, amelyeket jóval Trianon előtt, még a magyar állam kötelékein belül megcsonkítottak, vagy elpusztítottak.

A millenniumi emlékmű a Brassó fölötti Cenk-hegyen. (A képeslapot felülnyomott román felirattal még 1924-ben is forgalmazták Brassóban, miközben az emlékmű 1913-ban elpusztult) – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: B 3.355. (l. 8. rész)

Számos emlékművünket hónapokkal a területek elcsatolását hivatalossá tévő trianoni diktátum előtt szétverték vagy ledöntötték. Még a leghumánusabb eljárás az volt, ha körbedeszkázták. Bár ahogy láttuk, sok esetben ez az eljárás a műalkotást csak ideig-óráig védte meg. Külön kutatást igényelne kideríteni azt, hogy Trianon után a magyar diplomácia mennyire igyekezett a veszélybe került emlékműveket megmenteni. Az aradi Szabadság-szobor esetében vannak erről ismereteink, de például a zombori Schweidel- és Rákóczi-szobor mentési kísérleteiről csak sajtóinformációkkal rendelkezünk, nem tudjuk, hogy végül min csúsztak el a tárgyalások. Ahogy megerősítést igényelne Bözödi Györgynek az a beszámolója is, hogy a marosvásárhelyi Kossuth-szoborra valóban nem tartott igényt a magyar kultuszminisztérium. Felvetődik az a kérdés is: prevencióból miért csak a segesvári Petőfi-szobrot menekítették el? A szoborgyalázók cselekedete felháborító és tettüket elítéljük, de vajon mennyire határozottan vagy tevőlegesen tiltakoztak az adott pillanatban a helyi magyarok a szoborgyalázások ellen? Kassán és Lőcsén a felháborodott tömeg bátor kiállása halálos áldozatokat követelt és nemcsak magyarok vére folyt. Ugyanakkor Pozsonyban a Mária Terézia-szobor szétverésekor a tömeg már csendben tűrte a rombolást. De mielőtt erről sommás ítélet fogalmazódna meg bennünk, ne felejtsük el, hogy 1919. február 12-én Pozsony utcáin is vér folyt. A cseh légiósok sortüzének kilenc halálos és több mint száz sebesült áldozata volt, a megfélemlítés tehát már a szoborrombolás előtt megtörtént.

A Honvéd-szobor Kassán – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 801. (l. 16. rész)

Kárpát-medencei körképünkből most kimaradt az íróinkról, költőinkről készült műalkotások tematikája. Petőfi segesvári szobrát is a szabadságharc emlékjeleit taglaló résznél mutattuk be, de lehetett volna írni a Tompa Mihályt megörökítő rimaszombati műalkotás száműzetéséről, vagy arról is, hogy a nagykárolyi Kölcsey-szobornak miért csak a budapesti Batthyány téren csodálhatjuk meg a másolatát. Bízunk benne, hogyha lesz a sorozatnak folytatása, akkor ezekről az emlékművekről is szót ejthetünk majd.

Kölcsey szobra Nagykárolyban. (1934. augusztus 30-ára virradó éjjel ismeretlen tettesek lefűrészelték a szobor fejét és magukkal vitték. Ezt követően a város román vezetése eltávolította a torzót, majd később beolvasztották.) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: N 505.

Az Országos Széchényi Könyvtár Trianon századik évfordulóján, páratlanul gazdag gyűjteményéből merítve, nagyszabású kiállítással szeretett volna méltó módon megemlékezni a szomorú történelmi eseményről. Blogsorozatunkkal, lehetőségeinkhez mérten, az elmaradt kiállításnak egy töredékét kíséreltük meg virtuálisan pótolni, de emellett feltett szándékunk volt a könyvtár egyes gyűjteményrészeinek bemutatása is. Elsősorban a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, valamint a Törzsgyűjtemény hírlaptárának anyagából merítettünk, természetesen használva a már rendelkezésre álló elektronikus forrásokat is. Hatalmas előny, hogy az egyre bővülő adatbázisok segítségével már otthonról is elérhetők az információk, és lehetőség van a kulcsszavas keresésre is. Ugyanakkor a sorozatunkban felhasznált hírlapoknak egy jelentős része még nincs digitalizálva. Bízunk benne, hogy ennek tervszerű pótlása hamarosan elkezdődik az OSZK újonnan felépített állományvédelmi digitalizáló központjában.

Kedves olvasóinknak köszönjük, hogy hétről hétre nyomon követték sorozatunk részeit.

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk helyszínei

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

• Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
• Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
• Kossuth-szobrok: Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
• Erzsébet királyné-szobrok: 32. Kolozsvár 1.; 33. Kolozsvár 2.; 34. Arad; 35. Bártfafürdő; 36. Pöstyén
• Rákóczi-emlékek: 37. Zólyom; 38. Zombor; 39. rész: Tiszaújlak
• A nemzeti áldozatkészség szobrai: 40. Kolozsvár
• Millenniumi emlékművek: 41. Pozsony

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Sorozatunkat a millenniumi emlékek bemutatásával kezdtük, így kézenfekvő az a gondolat, hogy Kárpát-medencei körképünk egy olyan alkotás történetével érjen véget, amely keletkezésének körülményeit tekintve ebbe a kategóriába tartozik.
Az ország egészéhez hasonlóan Pozsony is lázasan készülődött a magyar államiság ezeréves fennállásának megünnepléséhez. Mivel is lehetett volna méltóbban megünnepelni ezt az eseményt, mint annak a történelmi ténynek a megörökítésével, hogy Pozsonyban, a török kori Magyarország fővárosában, 1563 és 1830 között tizenegy Habsburg uralkodót koronáztak magyar királlyá.

Pozsony látképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/9.

A város déli részén, a Duna-parton álló királydombot, ahol az uralkodó a koronázási ceremóniához tartozó aktusként az ország védelmét kifejező szimbolikus kardvágásokat megejthette, az 1870-es években lebontották. 1892-ben a város vezetése elhatározta, hogy az emlékművet az egykori koronázódomb helyén állíttatja fel.

A városi tanács azt szerette volna, hogy a monumentálisnak szánt emlékművet pozsonyi származású szobrász mintázza meg. A tanácstagok közül néhányan a Bécsben élő, de pozsonyi születésű szobrászt, Tilgner Viktort ajánlották, akitől korábban már a császár is rendelt műalkotást. Ugyanakkor alig egy éve Pozsonyban egy ifjú tehetséget ünnepeltek, aki egy számtalanszor megformázott témát új, egyedi látásmódban alkotott meg. Krisztust a kereszten ábrázoló műve Fadrusz Jánost országosan ismert szobrászművésszé avatta, ezzel akaratlanul is korábbi mesterének, Tilgnernek a riválisa lett. A városi tanács végül úgy döntött, hogy mindkét művészt felkéri egy-egy pályamű benyújtására. Tilgner a felkérésre sértetten mondott nemet, így Fadrusz számára megnyílt annak lehetősége, hogy egyedüli pályázóként bizonyítsa rátermettségét. A morva és német felmenőkkel rendelkező ifjú művész magyarságtudata bécsi tanulóévei alatt tovább erősödött, nemzeti elköteleződését alkotásaiban is kifejezésre akarta juttatni. Ezért a koronázóváros számára az emlékmű témájául a „Vitam et sanguinem pro rege nostro” jelmondatot választotta, ugyanis a pozsonyi rendi országgyűlés ezzel a felkiáltással fejezte ki, hogy az örökösödési háborúban „életét és vérét áldozva” kiáll Mária Terézia mellett.
Fadrusz az elkészült mintát 1893 júniusában mutatta be a pozsonyi városháza tanácstermében. A bemutatott terv egyöntetű sikert aratott és a városi tanács közgyűlésének határozata alapján Fadrusz megbízást kapott az emlékmű kivitelezésére. A szoboralakokat kétszeres életnagyságban carrarai márványból kellett kifaragni. A leleplezés ünnepét 1896 őszére tervezték.

A Mária Terézia szobor mintája. In. Magyar Szalon, 10. évf. 19. köt. (1893. ápr. – 1893. szept.), 848. – Törzsgyűjtemény

A szobrászművész egyik levelében megfogalmazta, hogy a bécsi Mária Terézia-szobor látványa is befolyásolta abban, hogy ezt a témát válassza.

Országos ismertsége segítette abban is, hogy Budán, a Várkert Bazárban megkaphassa azt a műtermet, amelyben előtte Strobl Alajos, majd Lotz Károly is dolgozott. Itt kezdte el kétszeres életnagyságban agyagba formázni a szobrokat.

Fadrusz az elkészült mintákkal Carrarába utazott, hogy a kifaragást személyesen felügyelje. A hazahozatalnál nem várt nehézségek adódtak, a rendkívül súlyos szoborrészek szállítására az olasz hadügyminisztériumtól speciális vasúti kocsikat kellett igényelni. Ez két hónapos csúszást eredményezett, ami miatt a leleplezési ünnepséget el kellett halasztani.

A koronázási emléktér Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/163.

A leleplezés ünnepét 1897. május 16-án tartották tavaszi napsütés helyett zivataros esős időben. A bécsi udvar részéről magyar emlékmű még ilyen kitüntető figyelemben nem részesült. Ferenc József és az uralkodóház számos tagja személyes jelenlétével tisztelte meg a rendezvényt.  De ott volt Bánffy Dezső miniszterelnök és több miniszter, valamint Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke is.

A Budapesti Hírlap újságírója színes beszámolóban tudósított a királyi család tagjairól, még a gyermekeket sem felejtette ki.

A tízéves kisfiút 19 év múlva Budán magyar királlyá koronázták.
A király a vármegyék díszes bandériumainak felvonulásával érkezett a helyszínre. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, megkezdődött a szabadtéri mise, amelyet Bende Imre nyitrai püspök celebrált. Ezt követően Pozsony város polgármestere, Dröxler Gusztáv engedélyt kért az uralkodótól a szobor leleplezésére. A király katonás rövidségű beszéde végén parancsot adott a leleplezésre. Az átázott, megdagadt kötelek azonban megmakacsolták magukat és a ponyva csak lassan, fokozatosan ereszkedett alá, tovább fokozva ezáltal az izgatott nézőközönség kíváncsiságát.

A hasonlóság talán nem véletlen, Fadrusz ugyanis előszeretettel kölcsönözte arcmását alkotásaihoz. Így arcának vonásait fedezhetjük fel a kolozsvári Mátyás király emlékmű egyik mellékalakjában, de az Országos Széchényi Könyvtárnak otthont adó budavári palota krisztinavárosi szárnyának előcsarnokában található fiatalabbik atlaszéban is.

• 
• 

Az ünnepélyt este színházi díszelőadás zárta. A király az ünnep alkalmából kitüntetéseket adományozott. Fadrusz érdemei elismeréséül a Ferenc József-rend lovagkeresztjét kapta meg.
Minden kitüntetésnél beszédesebb azonban az a méltatás, amelyet a későbbi híres műkritikus, Lyka Károly írt az Új Idők hasábjain:

Fadrusz János: Mária Terézia. In. Művészet, 2. évf. 6. sz. (1903), 388. – Törzsgyűjtemény

Lehullt tehát a lepel, az ünneplő közönség szétszéledt, végre nyugodtabb körülmények között mi is megtekinthetjük a magyar szobrászművészetnek ezt a páratlan remekét. Virtuális sétánk narrátora a Magyar Szalon újságírója, aki évekkel korábban elsőként írt színes beszámolót a szoborról a pályázatra benyújtott minta alapján.

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 1.515.

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/177.

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye (kinagyított részlet). Jelzet: P 54/179.

(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a szobor földrajzi tájolása miatt a marcona tekintetű kuruc vitéz nyugati irányból kereste az ellenséget, amely lehet Poroszország, de lehet akár Bécs is.)

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Kinagyított részlet. Jelzet: P 1.767.

A leleplezés ünnepéről már nemcsak a hazai, de a külföldi sajtó is beszámolt, mértékadó európai és tengeren túli lapok írtak a műről és a művészről. A szobor beilleszkedett a XIX. századi híres magyar alkotások sorába és az egyetemes kultúra részévé vált, felkerült arra a láthatatlan képzőművészeti idővonalra, amelynek az elejét Ferenczy István és Izsó Miklós művei fémjelezték.

A pozsonyi koronázási tér a szoborral – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 1.757.

Ami az első világháború után történt, arra nincs elfogadható magyarázat. A csehek bejövetele óta deszkapalánkkal körülvett szobornak 1921. október 26-án vontatókötelekkel, csákánnyal és kalapáccsal estek neki. Egyesek szerint dühüket IV. Károly második visszatérési kísérlete váltotta ki. A megrázó eseményre Jankovics Marcell országgyűlési képviselő, a két világháború között a felvidéki magyarok egyik vezéregyénisége így emlékezett vissza:

Mária Terézia szobrának elpusztítása. In. The Maria Theresa Monument at Pozsony the work of John Fadrusz. Demolished by the Czechs, October 26. 1921. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Alb.D 234.

Mária Terézia szobrának elpusztítása. In. The Maria Theresa Monument at Pozsony the work of John Fadrusz. Demolished by the Czechs, October 26. 1921. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Alb.D 234. http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3589140

A monumentális márványszobor darabjait később értékesítették és a nagyobb egyben maradt részekből újabb alkotások születtek. Egy ismeretlen személy a szoborból több darabot is megszerzett és ezeket 1928-ban eljuttatta Budapestre. A Nemzeti Újság munkatársa közvetlenül a megérkezés után megszemlélhette a szobormaradványokat a Nemzeti Múzeum udvarán.

A szobortorzókat a Nemzeti Múzeumban kiállították, illetve egy darabot ereklyeként, a Mária Terézia által alapított 32-es honvéd gyalogezred 1933-ban Budapesten felállított emlékművének talapzatán helyeztek el. A második világháború viharában több darab is eltűnt vagy megsemmisült. 

A Mária Terézia emlékmű fej-torzói. Forrás: P. K.: Lehet még Pozsonynak Mária Terézia-szoborcsoportja? In. Pozsonyi Kifli, 2013. 01. 04.

Fadrusz János márványból faragott páratlan művészi alkotását 1921 októberében végérvényesen elpusztították. A szobor epigonjának újraállítását célzó jelenkori kezdeményezés és huzavona már egy külön történet, amely nem illeszkedik az emlékműveink sorsát bemutató sorozatunkba.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

• Millenniumi emlékművek: Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
• Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
• Kossuth-szobrok: Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
• Erzsébet királyné-szobrok: Kolozsvár 1.; 33. Kolozsvár 2.; 34. Arad; 35. Bártfafürdő; 36. Pöstyén
• Rákóczi-emlékek: Zólyom; 38. Zombor; 39. rész: Tiszaújlak
• A nemzeti áldozatkészség szobrai: Kolozsvár

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Bélley Pált és gyűjteményét mutatja be. 

A fiatalon elhunyt Bélley Pál (1925–1976) irodalomtörténész, nyelvész, bibliográfus, művelődéstörténész, újságíró több szálon kötődött az Országos Széchényi Könyvtárhoz. A budapesti egyetemen magyar irodalomtörténetet, esztétikát és filozófiát hallgatott, 1948-ban szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Ugyanezen évtől a rádió külső munkatársa és az Országos Széchényi Könyvtár dolgozója, 1953-tól osztályvezetője lett. Az irodalomtörténet és a nyelvészet, a bibliográfia és a könyvtörténet, a bibliofília és a művelődéstörténet terén egyaránt értékes tevékenységet fejtett ki.

Meskó Anna és Póka György grafikája, Ex libris Bélley P[ál]. Forrás: Magángyűjtemény

Az 1970-es években, az OSZK-ból való távozása után rádió- és televízióműsorok (Magyarán szólva, Kíváncsiak klubja; Kukkantó) szerkesztése mellett a Magyar Hírlap kulturális rovatának helyettes vezetője lett. A lapban jelent meg 1974 júniusában Az ex libris történetéből. Különleges utazás időben és térben címmel interjúja, melyben egy neves ex libris gyűjtővel, Semsey Andor jogásszal folytatott beszélgetést az ex librisről és a gyűjtés mikéntjéről:

Bélley Pál bibliofil tevékenysége, érdeklődése nem kis részben az ex librisnek szólt, melynek gyűjtését a nemzeti könyvtár a század első felében meglehetősen elhanyagolta, és e tevékenységét kizárólag a köteles példányon alapuló gyűjtésre korlátozta. Bélley a hatvanas években az Országos Széchényi Könyvtárban valóságos ex libris reneszánszot teremtett, 1961 és 1969 közt több mint tíz ex libris kiállítással, azok katalógusaival, melyek a nemzetközi cserére kerülve és egyéb módokon a külföld felé is népszerűsítették a műfajt. A tárlatok megszervezésében a Kisgrafika Barátok Köre, több esetben Galambos Ferenc jogtanácsos, bibliográfus volt a segítségére. Ez az időszak – utólag is mondhatjuk – a magyar ex libris élet történetének egy különleges fejezetét alkotja.
Galambos Ferenc összeírása szerint a kiállítások közül időrendben az első Bordás Ferenc ex libris és grafikai kiállítása volt 1961 szeptemberében.

Meghívó Bordás Ferenc ex libris és grafikai kiállítására (1961) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Varga Sándor Frigyes bibliográfus az OSZK Híradóban ennél korábbra, 1961. május 18-ra teszi az OSZK első ex libris kiállítását, melyben Bélley Pálnak szintén nagy szerepet tulajdonít:

A Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei (1964) című tárlat jelentőségét növeli, hogy ez volt az első magyar tematikus ex libris kiállítás. Az OSZK az akkor 5 éve megalakuló Kisgrafika Barátok Körével közösen fogott a szervezéshez. A katalógus Bélley Pál, Galambos Ferenc és Varga Sándor Frigyes szerkesztésében jelent meg. Ennek bevezetéséből idézek:

Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Kisgrafika Barátok Köre, 1964. (A katalógus borítója és belső címlapja) – Törzsgyűjtemény

1965-ben három ex libris kiállítást is rendeztek az OSZK-ban: Ábrahám Rafael, illetve Fery Antal grafikáiból, majd ezt követte a Mai észt ex librisek című tárlat 1965 decemberében.
1966-ben a nemzeti könyvtár, a Malborki Vármúzeum és a Lengyel Kultúra Háza közreműködésével valósult meg a Mai lengyel ex libris című kiállítás. A helyszín ezúttal a Lengyel Kultúra Háza volt. A katalógust Bélley Pál, Galambos Ferenc és Andrzej Ryszkiewicz állította össze. Az OSZK szervezésében ugyancsak ez évben, 1966-ban Diskay Lenke ex libriseit mutatták be. A nemzetközileg is nagy hírnévre szert tett művésznő grafikái erősen kolorisztikus jellegükkel vonták magukra az érdeklődők figyelmét.

Diskay Lenke grafikája, Ex libris dr. Vertse Albert (1966), Jelzet: Diskay/66/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1967 novemberében – a szovjethatalom fennállásának 50. évfordulója alkalmából – a szovjet–magyar kapcsolatok élénk voltát igazolta az Országos Széchényi Könyvtár által rendezett A szovjet ex libris 1917–1967 című kiállítás Sz. G. Ivenszkij (a Vologdai Képtár igazgatója) és Bélley Pál szervezésében. A tárlat anyagát, 250 ex librist Ivenszkij felajánlott a könyvtár gyűjteményébe.
1968-ban rendezték meg Makky György ex libriseinek kiállítását, melyet még ez évben a gyulai Meskó Anna és Póka György művészházaspár, majd 1969-ben Stettner Béla – több évtizeden át a KBK művészeti vezetője – könyvjegyeinek tárlata követett.
Bélley Pál ex librisszel kapcsolatos tevékenysége nem merült ki kiállítások rendezésében és katalógusainak megszerkesztésében. Cikkeiben is többször foglalkozott e kisgrafikai műfajjal, többek között az OSZK Híradóban, a Kisgrafika Értesítőben, a Magyar Hírlap hasábjain. A Kisgrafika Értesítőben megjelent, Schopenhauer ex libriséről szóló írása külföldön is nagy érdeklődést keltett.
Sokat tett az Országos Széchényi Könyvtár ex libris állományának gyarapodása, például dr. Arady Kálmán orvos, művészettörténész és dr. Nyireő István debreceni könyvtárigazgató régi (16–19. századi) magyar ex libriseket tartalmazó gyűjteményének a nemzeti könyvtárba kerülése érdekében.
Aki ennyire szerette az ex libriseket, az természetesen maga is gyűjtött és a saját nevére is készíttetett néhányat. Az OSZK gyűjteményében, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárban három ex libris található Bélley Pál nevére. Kettőt Diskay Lenke metszett 1963-ban és 1967-ben, galamb formájú edény ábrájával, illetve emberalakokkal. Utóbbi itt megtekinthető:

 

Diskay Lenke grafikája, Ex libris dr. Bélley Pál (1967), Jelzet: Diskay/77 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A zentai Andruskó Károly alkotásán galambdúc látható, körülötte könyvek.

Andruskó Károly grafikája, Ex libris dr. Bélley Pál, Jelzet: Exl.B/394 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kortársak és az utókor Bélley halála (1976) után, rá emlékezve több ex librist, in memoriam lapot készíttetett a tiszteletére. Ezek közül a legismertebb Stettner Béla alkotása, aki ilyetén módon is búcsúzott az ex libris és a KBK ügyéért rengeteget tevő barátjától. A képen a naphoz közel repülő Ikarosz szárnyas alakja látható. A felirat: „Búcsúzunk a KBK nagy barátjától és támogatójától – In memoriam Bélley Pál (1925–1976).” Jelen cikk is szolgáljon emlékállításul.

Stettner Béla grafikája, In memoriam Bélley Pál 1925–1976. Forrás: Kisgrafika, 1976/2–3. sz., 41. – Törzsgyűjtemény

Irodalom:

• Bélley Pál: Schopenhauer ex librise, Kisgrafika Értesítő, 1966. december, 317–318.
• Galambos Ferenc: Bélley Pál 1925–1976, Kisgrafika, 1976/2–3. sz., 39–42.
• Galambos Ferenc: Lengyel-magyar képzőművészeti kapcsolatok, Kisgrafika Értesítő, 1967. május, 349.
• Hidalmási Anna: Bélley Pál. In. Új magyar irodalmi lexikon I. (A–Gy), főszerk. Péter László, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000, 197.
• Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyvei
• Somkuti Gabriella: Bélley Pál 1925–1976, Könyvtáros, 1976. június, 26. évf. 6. sz., 343.
• Dr. Varga Sándor Frigyes: Exlibris-kiállitás könyvtárunkban, OSZK Híradó, 1961/5. sz., 111–112.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Híres gyűjtők könyvjegyei az Országos Széchényi Könyvtárban. Bélley Pál, Kisgrafika, 2015/4. sz., 11–13.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Bélley Pál (1925–1976). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 28–29.

 

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az eddig bemutatott emlékművekhez képest a nemzeti áldozatkészség szobrait, keletkezésüket és betöltött szerepüket tekintve, teljesen eltérő céllal hozták létre. Közterekre állítva – az emlékjelekhez hasonlóan – elsődleges rendeltetésük a figyelem felkeltése volt, azonban nem a történelmi múltra, vagy a nagy elődökre emlékeztettek, hanem az emberek életét a jelenben meghatározó eseményre: a Nagy Háborúra.
Az alkotásokat életre hívó kezdeményezés 1915 tavaszán Bécsből indult és terjedt el, elsősorban a háborúban részt vevő országok németek lakta vidékein.
Gróf Theodor Hartig nyugalmazott korvettkapitánynak az ötletet egy korabeli szokás adta: vándor mesterlegények, ha egy városban megfordultak, a piactéren álló fatuskókba vasszöget vertek, ezzel egy apró emléket hagyva maguk után. A sok szög miatt egy idő után a fatönk már inkább vastuskónak nézett ki. 1915. március 6-án a Schwarzenbergplatzon felállítottak egy vitézt ábrázoló életnagyságú faszobrot, amelyet ünnepélyes keretek között felavattak. Ezt követően a város lakossága bizonyos összegért vásárolt szögeket kalapálhatott bele a szoborba. A szögek árából befolyt pénzt a hadiözvegyeknek, illetve hadiárváknak adták. Ez az akció a hátországokban kétségkívül propagandacélt szolgált, amely a „villámháború” illúziójának szertefoszlását követően az emberekben az összetartozás és közös felelősségvállalás érzését kívánta felkelteni.

A faszobor a belevert szögektől vált a nevét megszolgáló „Vasvitézzé” vagy „Vashonvéddé”.

A szobrok jelentős részben – bár többségüket művészek alkották – betöltött szerepük miatt sem voltak kiemelkedő képzőművészeti alkotások, fa alapanyaguk sem szolgálta az időtállóságot. A német területeken elsősorban páncélos vitézt mintáztak meg, hogy amikor majd belepik a szögek, a valóságban is „felvérteződjön”.
Magyarországon a felállított szobrok többsége természetesen magyar katonát ábrázolt, egy részük az aktuális helyzetnek megfelelően első világháborús honvéd volt. A bécsi szoboravatás után alig több mint öt hónapra, az országban harmadikként, Kolozsváron is leleplezték a nemzeti áldozatkészség szobrát.

Kolozsvár főtere – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista képeslapgyűjtemény. Jelzet: 37/47.

A bécsi ceremónia híre már egy hónap múlva eljutott Erdély fővárosába.

A szobor helyét a Deák Ferenc utca főtéri torkolatában, a városházával szemben lévő járdaszigeten jelölték ki. A békebeli Kolozsváron ezt a széles, fákkal szegélyezett utcát – a Főtér szerves folytatásaként – korzónak is használták.

Kolozsváron, a Deák Ferenc utca torkolata a szobor felállítása előtt [A kép bal oldalán látható ház erkélye fölötti emléktábla a mai napig hirdeti, hogy itt szállt meg Bem József, 1848. dec. 25-ik győzedelmes bevonulásakor.] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista képeslapgyűjtemény. Jelzet: 37/23.

A szobor ünnepélyes leleplezését a király 85-ik születésnapjára időzítették. Gyalui Farkas, a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgató őre, a Budapesti Hírlap hűséges tudósítója ezt jelentette egy nappal az esemény előtt:

A Kárpátok őre leleplezési ünnepe, Kolozsvár 1915. aug. 18. A kép forrása: Száz éve avatták Kolozsváron a Kárpátok őre alkotást. In. Polgár Portál, 2015. 08. 19.

Mint a korabeli tudósításokból is kiderült, a kolozsvári és a székesfehérvári áldozatkészség szobrának felállítását ugyanaz a személy szponzorálta. Csak találgatni lehet, hogy Lyka Döme fejérmegyei földbirtokos miért pont ebben a két városban támogatta ezt az akciót. Az egyik válasz erre Mátyás király személye lehet, akinek az egyik város a születési, míg a másik a temetkezési helye volt. A szobrokat néhány hét eltéréssel avatták fel.

 

A Kárpátok őre – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 3.060.

Szeszák Ferenc komolyan vette feladatát és ugyanolyan művészi aprólékossággal dolgozott ezen a szobron is, mint időtállónak szánt művein. Számára fontos volt, hogy szülővárosának alkothatott, ahogy tette azt már korábban is Stróbl Alajos tanítványaként. Nem sokkal élte túl a Kárpátok őre pusztulását. 38 éves korában hunyt el, 1919. február 18-án.

Szeszák Ferenc műtermében, 1915-ben. In. A Kárpátok őre, Kolozsvár, Lyceum Ny., 1915. (2. kiadás) – Törzsgyűjtemény

A szoboravató ünnepségről ismételten Gyalui Farkas tudósítását olvashatjuk:

• 
• 

A szobor leleplezésének emlékére megjelentettek egy kis kiadványt, amelyben közölték Márki Sándor egyetemi tanár ünnepi beszédét is. Talán a királyt éltető hangos vivátok elnyomták azt a székely tömörséggel megfogalmazott kérdést, melyet a történész professzor az „elszánt tekintetű” magyar baka szájába adott:

• 
• 

A Kárpátok őre több volt egyszerű szögelőszobornál. Részletgazdag művészi megformálása, ábrázolásmódja jóval túlmutatott efemer életűnek szánt társain. A városgazdák már a szobor felállításakor elhatározták, hogy küldetésének befejezése után a műalkotást múzeumba helyezik. A határőr katonát megjelenítő szobor nevével és teljes szimbólumrendszerével a Trianonban elveszített keleti országrészt képviselte, ezért pusztulása és jelenkori feltámadásai is sorsszerűen determináltak.
Voltak ugyanakkor Erdélyben ennél helyspecifikusabb szögelőszobrok is. Megjelenési formáját tekintve a Kárpátok őre ellentétének lehet mondani a néhány héttel korábban Nagyszebenben felállított Vashonvédet. A szebeni szászok a szobor jelképrendszerében kifejezték a német területekhez való kötődésüket. Az elnagyolt kidolgozású, leeresztett sisakrostélyú páncélos vitéz külsejével is igazolta, hogy a praktikum jegyében született. Nagyszeben városvezetése az áldozatvállalására három nyelven kiadott plakáttal hívta fel a figyelmet. A szobor képe alá írt propagandavers szövegét Hazafi-Veray János is megirigyelte volna.  

A nagyszebeni Vashonvéd – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár plakátgyűjteménye. Jelzet: PKG 1915/VH/18.

Egy másik helyspecifikus áldozatkészség-szobrot Székelyudvarhelyen lepleztek le 1917. december 8-án. A Vasszékely több szempontból is eltért társaitól. Bár rendeltetése szerint ez is az áldozásvállalást ösztönző szögelőszobor volt, de ugyanakkor emléket állított a 82. székely gyalogezred hőseinek, akik a haza védelmében estek el az Ojtozi szorosban. Ezért is került fel a talapzatára az azóta már szállóigévé vált mondat: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok.”

A Vasszékely Székelyudvarhelyen – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: Sz 1.461

Az Antant által kijelölt demarkációs vonalat átlépve, 1918. karácsony estéjén a román csapatok bevonultak Kolozsvárra. Az első emlékjel, amely ádáz dühüknek áldozatul esett, a Kárpátok őre volt. Pusztulásának körülményeiről eltérő visszaemlékezéseket találunk. Az egyik változat szerint, amelyet Wass Albert fogalmazott meg önéletrajzi írásában, a szobor teljes megsemmisülése már a románok bevonulásának estéjén bekövetkezett. Az író a szomorú esemény idején 10 éves volt.

Olajos Domokos, a Keleti Újság szerkesztője pontosan megnevezte az elkövetőt, aki szerinte nem volt más, mint egy máramarosi születésű szálfatermetű diák, aki később a Nemzeti Parasztpárt színeiben a román parlament képviselője és Iuliu Maniu jobbkeze lett.

A szobor eltüntetését követően a kolozsvári magyarok között az a szóbeszéd járta, hogy a műalkotás egészben vagy darabjaiban, de valahol még fellelhető. Gyalui Farkas, Szeszák Ferenc munkásságának egyik első méltatója is sürgette a szobor megmentését.

A nyomozást, ha nem is azonnal, de 1940-ben, Kolozsvár visszatérése után lefolytatták, illetve felhívást intéztek a sajtón keresztül a lakossághoz, hogy jelentkezzen az, aki bármit tud a szoborról vagy darabjainak hollétéről. A műalkotás azonban sem egészben, sem darabokban nem került elő.
Érdekes módon a Nagyszebenbe bevonuló román csapatok a Vashonvédet nem bántották, pedig még élénken emlékezhettek Mackensen tábornok bukaresti látogatására. Így a szögelőszobor ma is megcsodálható a város Történelmi Múzeumában.
A Vasszékely a Kárpátok őrével azonos sorsra jutott, annyi különbséggel, hogy a Székelyudvarhely főterén álló szobrot a román katonák, mielőtt szétverték volna, meg is gyalázták: a honvéd vállára egy koporsót tettek. A város lakóinak napokig tűrniük kellett a látványt. A Vasszékely 2000-ben bronzba öntve támadt fel, eredeti helyén és rendeltetése szerint őrzi az első világháborús székely hősök emlékét.

A Vasszékely Székelyudvarhelyen 2013-ban. A szerző fotója

A Kárpátok őre ugyan más jelentéssel és más helyszíneken, de megtöbbszörözve éledt újra. A nemzeti összetartozás jegyében először 2002 novemberében Szilvásváradon, majd 2010-ben Budakalászon, 2013-ban Csíkcsomortánban és 2019-ben a Fejér megyei Csókakőn leplezték le a másolatait.

Horváth-Béres János alkotásának leleplezése Szilvásváradon, 2002. nov. 17. Dobai Miklós felvétele

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

• Millenniumi emlékművek: Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
• Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
• Kossuth-szobrok: Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
• Erzsébet királyné-szobrok: Kolozsvár 1.; 33. Kolozsvár 2.; 34. Arad; 35. Bártfafürdő; 36. Pöstyén
• Rákóczi-emlékek: Zólyom; 38. Zombor; 39. Tiszaújlak

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvennegyedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Simonyi Antal munkásságának bemutatását folytatja.

A hatvanas évek elejétől a közéleti személyek egész sorának Simonyi által készített fényképei maradtak fenn és gazdagítják több közintézmény portrégyűjteményét. Főleg politikusok látogatták műtermét, de költők, tudósok és a művészvilág ismertebb alakjai is gyakran megfordultak nála. A politikusok közül a szélbalhoz tartozó országgyűlési képviselőkhöz baráti kapcsolat fűzte. De fontos kiemelni, hogy neki köszönhetjük Arany János remekbe szabott portréját, Madách szuggesztív erejű képmását, de kamerája elé állt Gozsdu Manó és Jókainé Laborfalvi Róza is, és még hosszan lehetne sorolni modelljeit, akiknek arcképeit az utókor számára megörökítette. Mindig pontos, mély emberismeretről tanúskodó portrékat készített alanyairól, ezek célja a dokumentálás és az arcvonások megörökítése volt. Alakjait egyszerű eszközökkel ábrázolta, mindig a legjellemzőbb vonásaikat kiragadva, mesterkéltség nélkül, egyszerű testtartásban. Környezetük többnyire sima háttér volt, de többször alkalmazott kárpitot vagy asztalkát rajta néhány szál virággal.

• 
• 
• 
• 

1860-ban díszesebb, új külsőt kapott Váci utcai műterme, azonban a sikeres és virágzó időszak csak négy évig tartott. 1864 januárjában a sötétkamrában egy kollódiummal telt üveg felrobbant és az egész emeleti rész a tűz martalékává lett. Szerencséjére képeinek negatívjai, a tűzvész napján készült pár darabot kivéve, nem pusztultak el. A földszinti helyiségeket egy hét után némileg rendbe hozatva meg tudta nyitni, azonban az épületet tűzveszélyesség miatt bezárásra ítélték. Simonyi kérvényezésére a Váci utcai helyiség 1867 végéig mint fiókintézet továbbra is működött, ahol a megrendeléseket fel tudta venni a kuncsaftoktól, de mint laboratórium már nem volt használatban.
Időközben a Váci utcai fiókintézet működtetésével párhuzamosan az Aldunasori (ma Belgrád rakpart) házában elkészült új, a kornak megfelelő, tökéletesen felszerelt műterme, amely egy nagy felvételi teremből és két teraszból állt, ahol egy időben több felvételt is tudott készíteni. A 19. században Simonyi élen járt abban is, hogy saját házában alakította ki fényírdáját és ezzel régi tervét valósította meg. Ugyan ez a műterem nem volt annyira központi helyen, mint a Váci utcai, de mégis változatlanul vonzotta a közönséget. Debrecenben, Farkas Ferenc házában nyitotta meg vidéki szalonját, amelyet asszisztense, Gondy Károly vezetett. Ezt a műtermet később, Simonyi bukása után Gondy Egey Istvánnal társulva vette át, és hírnevét megőrizve hosszú időn át fenntartotta.

Ismeretlen nő egész alakos portréja. Fénykép: Simonyi Antal. Debrecen, 1863 és 1870 között – Történeti Fénykép-és Videótár. Jelzet: FT 432.

A hatvanas évek közepén elérkezett pályája csúcspontjára, a fővárosi fényképészek között mindvégig rangos helyet foglalt el. Tartotta régi színvonalát, de újat hozni már nem tudott. 1866-ban kísérletet tett arra, hogy a ’61-es albumhoz hasonló képviselői albumot kiadjon, de sikertelenül. 1871-ben megnyitotta új szalonját a korabeli Sebestyén téren (ma a Ferenciek terén található Klotild paloták építése során megszűnt a 19–20. század fordulóján). A megnyitás előtt a kétemeletes épületre még egy emeletet építtetett Ybl Miklós terve szerint, és itt rendezte be immár harmadik és egyben utolsó pesti műtermét. A felső emeleten hat helyiség helyezkedett el: fogadóterem, felvételi terem, laboratórium, másolóhelyiség és egy, a nagyítási munkák elvégzésére szolgáló szoba, valamint az irodája. Ez a szalon kétségkívül a legjobban felszerelt, legkorszerűbb pesti műtermek közé tartozott. Ezt a magas színvonalú fényírdáját is több ismert ember látogatta meg, többek között készített itt vizitképeket színészekről is, melyeket ma a könyvtár Színháztörténeti tára őriz.

• 
• 
• 
• 
• 

Simonyi ezekben az években érte el az utolsó sikereit. Az 1872-es kecskeméti iparmű tárlaton kiállított képeit aranyéremmel jutalmazták. Az 1870-es években közreműködött a fényképészek első egyesülését előkészítő munkában. Goszleth István és Kecskeméthy Mihály kezdeményezésére megalakult a Magyar Fényképészek Egyesülete, amelynek célja a fényképészet tökéletesítésének, haladásának előmozdítása és terjesztése volt, elnöki tisztjét Simonyi töltötte be. A Sebestyén téri műterem berendezése azonban nagy befektetés volt számára, anyagi helyzetét megrendítette. Aldunasori házára, amelyen már 4200 ft teher volt, 20 000 ft kölcsönt kellett felvennie, hogy az építkezést befejezze. A kölcsön visszafizetését már nem tudta teljesíteni, két év múlva, az 1873-as gazdasági válság csődbe juttatta. Műtermét nagy nehézségek árán bírta fenntartani 1880-ig, akkor árverésre került minden vagyona. Teljesen elszegényedve nevelt lányai segélyezésére szorult. Barátai támogatásával végül a Statisztikai Hivatalnál kapott állást, itt mint tisztviselő dolgozott 1892. január 3-án bekövetkezett haláláig. Simonyi a korai magyarországi fényképészgárda kiváló tagja volt, akinek munkáját első ízben kísérte nemzetközi elismerés és elsőként hagyott maradandó életművet az utókorra. Nevét ma is nemzeti életünk nagyjairól készített fényképek százai őrzik. Új utat nyitott a portréfényképezésben, művészetét joggal hasonlították nagy francia kortársához, Disdérihez.

Források:

• Szakács Margit: Simonyi Antal a hazai fényképezés egyik úttörő egyénisége. In. Horváth Attila – Bánkuti Imre – H. Tóth Elvira, szerk.: Cumania 3. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1975), 249–263.
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018.
  

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 2. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A Rákóczi-szabadságharc első győztes ütközete 1703. július 14-én Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyék határában a tiszabecsi átkelőnél zajlott. A csata leírását első kézből, a Nagyságos Fejedelem vallomásaiban olvashatjuk:

A tiszabecsi harc, 1703. VII. 14. Veszprémi Endre rézmetszete. Bp., Képcsarnok Váll., 1976. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Grafikai gyűjtemény. Jelzet: Metszet1976/383.

Az ütközet tehát a Tisza jobb partján, Tiszaújlak határában volt. A kurucok mindössze egy felderítő csapatot semmisítettek meg. A folyó bal partján maradt labanc sereg meg sem próbálta felvenni a harcot, mert egy csatából menekült hírvivő elhitette velük, hogy Rákóczi hatalmas, lengyel és svéd katonákkal megerősített haderővel Szatmár városa ellen vonul. A kuruc csapat néhány nap múlva minden ellenállás nélkül kelhetett át a Tiszán. A csata jelentősége nem a győzelem nagyságában rejlett, hanem abban, hogy a felkelőknek megnyílt az út az Alföld felé.
Az ütközet óta eltelt kétszáz év alatt ez a tiszaháti vidék is sok változáson ment át. Tiszaújlakot bekötötték az Alföld keleti peremét körbeölelő vasúti hálózatba, és Tiszabecs irányába, a folyó fölött immár közúti vashíd feszült.

A tiszaújlaki vashíd. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Képeslapgyűjtemény. Jelzet: T 2124.

1903 tavaszán a magyar parlamentben folyt az obstrukció a véderőfejlesztés ellen. Az újonclétszám felemelésének kérdése a májusi Szatmár vármegyei közgyűlésen is felfokozott hangulatot teremtett. Ebben a légkörben terjesztette elő Nagy Sándor tiszteleti főjegyző a tiszabecsi csata emlékét megörökítő javaslatát. A közgyűlés egyöntetű lelkesedéssel határozatot hozott arról, hogy ünnepi megemlékezés keretében, egy emlékoszlop felállításával jelöljék meg a csata helyszínét. Emlékbizottságot hoztak létre, amelyben kormánypárti és ellenzéki tagok is részt vettek, és elnökéül Nagy Sándort választották. A bizottság közadakozásból kívánta megvalósítani az emlékművet. Elsősorban Szatmár vármegye közönségét szándékoztak megszólítani, de a kezdeményezéshez csatlakozott Ugocsa és Szatmárnémeti szabad királyi város is. A bizottság nem látta esélyét annak, hogy az emlékoszlop az évfordulóra, azaz július 14-re elkészüljön, ezért inkább csatlakoztak az országos Rákóczi-ünnephez, amelynek központi rendezvénye a kassai Rákóczi ereklye-kiállítás volt. Ennek záróakkordjaként, szeptember 20-ra több városban is Rákóczi-ünnepségeket hirdettek.

A kassai Rákóczi ereklye-kiállítás plakátja – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Plakátgyűjtemény. Jelzet: PKG 1914e/64/. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Az emlékmű avatásának időpontját tehát szeptember 20-ra tűzték ki, azonban a helyszín kiválasztása megosztotta az addig egységesen működő emlékbizottságot. Abban egyetértettek, hogy az emlékmű a Tisza bal partján álljon, azonban a helyszíni szemle során a bizottsági tagok többsége a tiszaújlaki hídról lekanyarodó országút elágazását tartotta a legmegfelelőbb pontnak. Indoklásuk szerint, itt érvényesül majd a legjobban az emlékmű látványa. Csakhogy a hídfő, beleértve a tiszabökényi elágazást is, már Ugocsa vármegyéhez tartozott. Ezt a függetlenségi párti tagok, élükön Luby Géza Szatmár megyei képviselővel, nem tudták elfogadni. Azt szerették volna, ha az emlékmű a szatmári oldalon, tehát még a megyéhez tartozó Tiszabecs község határában marad. Ebben a kérdésben nem sikerült megegyezésre jutni, sőt a nézeteltérés ádáz sajtóvitává fajult, amely végül kettéosztotta a bizottságot és a függetlenségi tagok „ellenemlékmű” állítását határozták el.

Ugocsa vármegye lapja szeptember 6-án címlapon közölte a tiszaújlaki Rákóczi-ünnep teljes programját.

Ugocsa, 19. évf. 36. sz. (1903. szept. 6.). Címlap – Törzsgyűjtemény

Az emlékbizottság külön személyre szóló meghívót küldött Thaly Kálmánnak, a Rákóczi-kultusz fő mozgatórugójának, de ő egészségi állapotára hivatkozva lemondta a részvételt. Nagy valószínűséggel ebben az is közrejátszott, hogy szíve és elköteleződése szerint mindkét emlékmű avatásán ott szeretett volna lenni. Külön testületi meghívást küldtek Bereg vármegye törvényhatóságának is, ezáltal tisztelegve azelőtt a történelmi esemény előtt, hogy a vármegye három településének piacterén bontották ki először Rákóczi szabadságharcra hívó zászlaját.

Tiszaújlak. A képeslap bal alsó sarkában az egykori sóház épülete látható. Esze Tamás vezetésével itt robbant ki az a felkelés, amely a Rákóczi-szabadságharc kibontakozásához vezetett. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Képeslapgyűjtemény. Jelzet: T 2120.

A meghirdetett program szerint, szeptember 20-án reggel a tiszaújlaki vasútállomáson gyülekeztek mindkét emlékműavató rendezvény résztvevői.

A tiszaújlaki Rákóczi-emlék – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista képeslapgyűjtemény. Jelzet: 66/179.

A menet a Tisza-hídon átvonulva érkezett meg a helyszínre.

Az Ugocsa című lap közlése szerint az emlékmű tábláinak feliratai a következők voltak:

Tiszaújlak, Turul (Rákóczi) emlékmű – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Képeslapgyűjtemény. Jelzet: T 2116.

Üde színfoltja volt az ünnepi eseménynek az ország legismertebb fűzfapoétájának megjelenése. Az Ugocsa vármegyei újságban lelkesen köszöntötték Hazafy-Veray Jánost:

A díszebédre a tiszaújlaki Korona szálló udvarán felállított sátorban került sor. Néhány héttel korábban – a tósztok sorrendjének tervezésénél – a még egységes emlékbizottság egyik függetlenségi párti tagja kérte, hogy a királyra ne ürítsenek poharat, tekintettel arra, hogy még érvényben van a Rákóczit elítélő 1715. évi 49. törvénycikk. Mivel a tiszaújlaki ünnepségen a függetlenségi párti képviselők már nem voltak jelen, ezért Szatmár vármegye főispánja, Hugonnay Béla az első pohárral zavartalanul éltethette a királyt. Ugyanitt este hangverseny, majd táncmulatság volt egészen hajnalig.
Tiszabecsen egy szerényebb emlékoszlopot állítottak a református templom kertjében. Egyetlen ékessége a Rákóczi arcmását mintázó bronz relief volt. A Függetlenségi Párt szatmári szervezete nagyon meg szerette volna mutatni, hogy ők állították az „igazi” emlékművet, ezért meghívta a párt összes prominens személyiségét, köztük Kossuth Ferencet is. Sajnos a pártvezér és számos társa nem tudott részt venni az eseményen, mert ezen a napon a Rákóczi-ünnepségek keretében zászlószentelő rendezvényt tartottak Sátoraljaújhelyen, illetve előző napon megkoszorúzták Rákóczi Ferenc emléktábláját borsi szülőházának falán. A tiszabecsi ünnepen jelen volt viszont Barabás Béla, a párt aradi szervezetének elnöke, aki beszédében felelevenítette konstantinápolyi zarándoklatát, ahol a Szent Benedek-templomban leróhatta kegyeletét Rákóczi és Zrínyi Ilona sírjánál. Az esti táncmulatságban sajnálatos eset történt. Egy lampion miatt hatalmas tűzvész keletkezett és az egész helyszín leégett. Emberéletben ugyan nem esett kár, de a vigalomnak idő előtt vége lett.
A két emlékmű 17 évig állhatott háborítatlanul alig több mint két kilométerre egymástól. Átvészelték az első világháború utáni zűrzavaros időket is, amikor ez a kis térség néhány havonta cserélt gazdát. 1920. június 4-e után különös helyzet állt elő a Tisza bal partjának ezen a szakaszán: a trianoni határvonal itt pontosan követte a megyehatárokat, ezért az ugocsai részen felállított emlékoszlop Csehszlovákiához került.
A Rákóczi első győztes csatáját jelölő turulmadaras emlékmű túlélte a cseh időket. Amikor a Felvidék határ menti magyarlakta sávja 1938-ban visszatért az anyaországhoz, az emlékjel még állt.

Majd jött a második világháború, és ennek lezárultával újra országhatár húzódott a két vármegye között, csak most már Tiszabeccsel átellenben a nagy szovjet birodalom kezdődött. A szovjetek hamarosan szemet vetettek az emlékmű turulmadár alatti részére, és a náluk megszokott módszert alkalmazták: a Rákóczi-emlékoszlopot szétbontották, majd – hogy még nyoma se maradjon – a mesterséges halmot is elgyalulták. Az emlékmű kőből készült elemeit kegyeletsértő módon, újra felhasználták, Tiszaújlak központjában szovjet hősi emlékművet emeltek belőle.

Szovjet hősi emlékmű Tiszaújlakon. A kép forrása: Wikipédia

Az emlékmű tetejét ékesítő turulmadár sorsa ismeretlen. Ugyan az ungvári vár udvarán évtizedek óta árválkodik egy turulmadár, kardot nem tart sem a csőrében, sem a karmai között, és nagyon valószínű, hogy a „Millennium” feliratú talapzat sem az övé. A kárpátaljai magyar köztudatban hosszú ideig az az elképzelés élt, hogy a munkácsi vár fokáról szállt ide, de aztán belátták, hogy méreteit tekintve annak a turulnak csak a kisfia lehetne, ezért hát arra gyanakodtak, hogy talán a tiszaújlaki Rákóczi-emlék sasmadara lehet, de ez az elképzelés sem bizonyítható.

Árva turul az ungvári vár udvarán. A kép forrása: Wikipédia

Még állt a nagy Szovjetunió, amikor a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty légkörében egy kárpátaljai falu tsz-elnöke vette a bátorságot és elindította a Rákóczi-emlék újraállításának ügyét.

Az emlékmű minden elemét újra kellett alkotni, kezdve a mesterséges domb felépítésétől a kőelemek újrafaragásáig és a bronz turul kiöntéséig. Az újraállítás küzdelmeiről bővebben a Turul-emlékmű (Tiszaújlak) című Wikipédia-szócikkben olvashatunk.

Ünnepség a tiszaújlaki turulmadaras emlékműnél 1989. július 16-án. In. Móricz Kálmán: Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 2001. 150. – Törzsgyűjtemény

A kárpátaljai magyarok az újraavatás eseményét úgy élték meg, mint néhány hónappal később a németek a berlini fal ledöntését, számukra ez az emlékhely a szabadság és megmaradás szimbólumává vált. 1989-et követően minden év júliusának második vasárnapján itt gyűltek össze megemlékezni Rákóczi első győztes csatájáról és arról, hogy szülőföldjükön végre szabadon élhetik meg nemzeti identitásukat. A közelmúlt szomorú eseményei rávilágítanak arra, hogy a korábban kivívott kisebbségi jogokat újra meg kell védeniük. A Tisza-parton álló emlékmű mementóként erősítse kárpátaljai nemzettársainkat ebben a küzdelemben.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

• Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
• Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
• Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
• Erzsébet királyné-szobrok: 32. Kolozsvár 1.; 33. Kolozsvár 2.; 34. Arad; 35. Bártfafürdő; 36. Pöstyén
• Rákóczi-emlékek: 37. Zólyom; 38. rész: Zombor
  

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Simonyi Antal munkásságát mutatja be.

A 19. században leginkább a festők, gyógyszerészek, ötvösmesterek érdeklődtek a fényképészet iránt és tanulták ki ezen szakma és művészeti ág fortélyait. Marastoni Jakab és Mezey Lajos dagerrotípiák készítésében járt az élen, de egymás után nyitotta meg műtermét Borsos József, Simonyi Antal, Strelisky Lipót és Sándor, valamint Koller Károly is. Pesti üzleteik látogatottak voltak, kirakatkiállításaik során mindig bemutatták újdonságaikat, mint például a kosztümös színészfotókat és híres emberekről készült fényképeiket. 1860 körül alig találunk megszűnő műtermet, a fejlődés folyamatos egészen az évtized végéig. Legfeljebb felbomló és újjáalakuló társulások, családi örökségképpen gazdát cserélő üzletek tarkítják az összképet.

Ismeretlen nő egész alakos portréja. Fénykép: Simonyi Antal, 1856 és 1867 között – Történeti Fénykép- és Videótár. Jelzet: FT 434

Simonyi Antal festőművészből képezte át magát fényképésszé, a portréfényképezés úttörője volt. A fényképezéssel tudományos alapossággal foglalkozott, szakmai előadásokat is tartott, illetve technikai újítások bevezetésében is remekelt. Simonyi 1821. június 3-án Kecskeméten született. Iskoláit szülővárosában és a pesti Institutum Geometricumban végezte. 1841-ben a Bécsi Akadémia antik rajzosztályán folytatta tanulmányait. Az iskolai évek során alaposan elmélyedt a kiemelkedő idősebb mesterek munkáiban. Rajzaikról másolatokat készített, feltehetőleg ezek az alkotások hatással voltak Jókai későbbi művészeti tevékenységére is. Bécs után Velencében, Firenzében és Rómában tanult. Hároméves itáliai kalandjának végén Simonyi Genovában hajóra szállt és Franciaországba utazott. Párizsban arcképfestésből tartotta el magát, itt ismerkedett meg a fényképezés mesterségével.
Simonyi behatóan foglalkozott a szocializmus elméletével, tanulmányozta az erről szóló irodalmat, ilyen körökkel bizonyára már Párizsban is voltak szorosabb kapcsolatai. Nemcsak gazdag ismeretei, hanem széles körű műveltsége is alkalmassá tették arra, hogy a szűk körben terjedő mozgalomnak szellemi vezére legyen. A szabadságharcban való szerepe és a szocialista tanok terjesztése miatt 1851-ben letartóztatták, a pesti Újépületben raboskodott. Simonyi az önkényuralom egy egészen speciális arcképfajtájában, a börtönportréban alkotta a legmaradandóbb történeti és művészettörténeti értékű műveit. Megfestette egyik rabtársának, a Garibaldival az itáliai szabadságharcban harcoló, Dunyov Istvánnak az arcképét. A rabságból 1852-ben szabadult.
Csupán néhány föllelhető, fönnmaradt és azonosítható festményt hozhatunk kapcsolatba a nevével. Biztosra vehető, hogy külföldi tanulmányai, nyugat-európai vándorlásai során pénzkereseti forrásul is használta a portréfestést. Ezek az alkotások valószínűleg a megrendelőknél és azok leszármazottjainál maradhattak. Simonyi festői életműve, rajzolói és művészeti munkássága ezért, a Magyarországon kis számban regisztrálható műve miatt is nehezen kutatható és föltárható. 1855 márciusában szülővárosa, Kecskemét anyagi támogatásával tudott újra Párizsba utazni. Útjának célja ekkor már csak a fotográfia tanulmányozása és fejlesztése volt a külföldi szakirodalomra támaszkodva. Simonyi elsőként az 1855-ös Párizsi Világkiállításon bizonyította az új művészetben való jártasságát, alkotói képességeit, ugyanis pillanatfelvételi találmányával elsőrendű aranyérmet nyert. Ettől számíthatjuk szakfényképészi működését.
Gyakorlati munkásságának első szakaszában állandó figyelemmel kísérte a fényképészet fejlődését, ismerte az Európa-szerte folyó kísérletek eredményeit és ezekből igyekezett mind többet átvenni. Az elsők között honosította meg André Disdéri francia fotográfus által 1855-ben bevezetett és kedveltté vált kisméretű, ún. névjegy (visit) képeket. Ezek a vizitkártyák azáltal, hogy alacsony áron kerültek forgalomba, erősen megnövelték a fényképek népszerűségét. Simonyit különösen a „fényírászat” elméleti vonatkozásai és gyakorlati haszna, előre mozdítása érdekelte az ’50-es években. Az első műterme megnyitásáig párhuzamosan futott egymás mellett festői tevékenysége és a fényképészetben való elmélyedése. Fontos volt számára, hogy a legfontosabb gondolatait és gyakorlati következtetéseit, amelyeket a festészet, a gazdaság terén szerzett a Párizsi Világtárlaton, közzé tudja tenni. A 35 éves Simonyi úgy vált mesterséget, hogy eredendő vonzalmáról, a festészet műveléséről fokozatosan lemond, s ezzel párhuzamosan válik fotográfussá, elméleti kérdéseket boncolgató íróvá.
1856 tavaszán nyitotta meg első műtermét. Ebben is élen járt, mert a Váci utca 1. szám alatt megnyílt birodalma, Pest első e célra épített épülete volt, mivel általában a fényképészek magánházak vagy szállodák kibérelt szobáiban rendezték be munkaállomásaikat. Ez még szerény, kőalapokon nyugvó faépület volt a földszinten laboratóriummal, az emeleten felvételi teremmel, amelynek három oldalát mennyezetig érő üvegfal alkotta, ahol a kívánt megvilágítást függönyözéssel érte el. A mellette levő kisebb helyiségben a felvételhez szükséges előkészületeket végezték. Simonyi a munkához szükséges gépeit és vegyszereit Párizsból hozatta. 1859-ben előadást tartott az akadémián gyakorlati tevékenységeiről, mint például a laboratóriumi munka egyik fontos mozzanatáról, a képek kiáztatásáról, amely a tartósságnak egyik feltétele volt. Az akkori gyakorlat szerint ezt a több órás műveletet jórészt a fényképész maga végezte. Simonyi újításnak is beillő, csappal ellátott, víztartó edényrendszert tervezett, amely lényegét tekintve azonos a ma is használatos folyóvizes képmosással. Ezzel a megoldással ennek a mechanikus műveletnek az idejét rövidítette meg úgy, hogy a képek minősége sem romlott.
1861-ben fényképsorozatot készített a magyar országgyűlés tagjairól. A képekből készült ezüstveretes fedőlappal ellátott, díszes kivitelű albummal az alsó- és felsőház tagjai Deák Ferencet tisztelték meg. Az országgyűlés általi felkérésben, hogy ő készítse el a felvételeket, elsősorban műtermének jó híre, munkásságának elismerése játszott szerepet. Az albumhoz készített névjegyzék szerint 364 személyről készült fénykép. A mellképek nem egyhangúak, változatosak, a politikusok egyéniségét tükröző felvételek, melyek a szerző művészi hivatástudatáról tanúskodnak. Simonyi érdemének tartjuk azt is, hogy ezt az albumot még két példányban elkészítette, kissé egyszerűbb kivitelben.
Az album érdekessége, hogy Deák Ferenc 1842 óta nem hagyta magát fényképeztetni. A haza bölcse végül Rottenbiller Lipót akkori pesti polgármester kérésének engedve beleegyezett, hogy Simonyi 1861-ben portrét készítsen róla, és azokat kizárólag a pesti árvaház javára árusítsák. Eladásukból szeptember elejére már több mint ötezer, az év végére pedig hétezer forint folyt be a Josefinum és a leányárvaház javára. Az összeget gyarapította az is, hogy Velencében is több ezer példányban rendelték meg. E nemes célnak köszönhetően rendelkezünk a XIX. század e meghatározó politikusáról készült több hiteles portréval. Simonyi Antal első képeit követően Deák más fényképészekkel is levétette magát. 1865-ben Schrecker Ignác, 1866-ban Canzi és Heller, 1872-ben Ellinger Ede fényképezőgépe elé ült. 1869-re a leányárvaház, az Elisabethinum számára már tízezer forintot hozott a népszerű államférfi képmása.

Deák Ferenc arcképe – Kézirattár, Arckép 888

Deák Ferenc jótékonysági célt szolgáló képmását a Hölgyfutár is hirdette:

Az albumok készítésének divatja hamar elérte a várost. A képek nézegetése a szórakozás és az ismeretterjesztés egyik formáját jelentette a társadalom polgári és felsőbb rétege számára. Simonyin kívül még Schrecker Ignác is megörökítette a korabeli elitet – az 1860-as években három albumot is kiadott a MTA tagjainak portréival, de készített hasonló kiadványt korának szépasszonyairól is.
Simonyi fényképészi tevékenysége mellett a ’60-as évektől kezdve intenzíven közreműködött szakmai társulatok munkájában és a képzőművészeti életben is. A Pesti Műegylet mozgatórugója volt, 1861-től a Magyar Képzőművészeti Társulat tagja, ahol többször tevékenykedett zsűrielnökként. Részt vett a Természettudományi Társulat munkájában, 1863-tól az igazgató választmány és több akcióbizottság tagja.

Források:

• Tomsics Emőke: Fotográfiák a hon oltárán – Jótékonyság és fotográfia az 1860-as években. In. Fotóművészet, 2007/4. 120–131.
• Gátiné Pásztor Mária: Arcképalbumok, városképek, „fényírdai” emlékek a Budapest gyűjteményben (Mozaikok a fővárosi fotográfia első 50 esztendejéből (1850–1900). In. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. Tanulmányok. Új sorozat. 30. Különlenyomat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Évkönyvéből. XI. kötet. 1963.
• Sümegi György: A képíró Simonyi Antal. In. A Herman Ottó Múzeum Évkönyvei A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989), 43–60.
• Szakács Margit: Simonyi Antal a hazai fényképezés egyik úttörő egyénisége. Horváth Attila – Bánkuti Imre – H. Tóth Elvira, szerk.: Cumania 3. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1975), 249–263.
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018.
  

Szemerédi Ágnes

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 2. rész; 2. rész; 3. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről. Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A délvidéki város életét 1802-ben két fontos esemény befolyásolta jelentős mértékben: átadták a Dunát a Tiszával összekötő Ferenc-csatornát, amellyel ezen a szakaszon megkönnyítették a kereskedelmi célú vízi közlekedést, illetve Zombort jelölték ki az egyesített Bács-Bodrog megye székhelyének. A Duna menti település ezt követően erőteljes fejlődésnek indult.

Zombor látképe. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Z 596.

A kereskedelem megélénkülése és a közigazgatás kibővítésével járó hivatalnokréteg megerősödése magával hozta a kulturális élet fellendülését is. A fejlődés a városkép alakításában is megmutatkozott: új épületek, parkok és terek születtek. A városgazdák nem titkolt vágya volt, hogy a terek felékesítésével a délvidéki városok közül Zombor büszkélkedjen majd a legtöbb köztéri szoborral. Közadakozásból az országban elsőként itt állítottak önálló emléket aradi vértanúnak. A város híres szülötte, Schweidel József tábornok szobrát 1905-ben leplezték le a vármegyeháza előtti téren. (L. a sorozat 13. részét.) Zombor polgársága ezzel is bizonyította, hogy a település városi jellegének kialakítása érdekében kész áldozatot hozni.

A délalföldi városok: Szeged, Nagykikinda és Zombor, egymással versengve fogtak bele a nagy feladatba. Az első két város ráadásul még azzal is büszkélkedhetett, hogy vasútállomásaikon néhány percre megállt a hamvakat szállító vonat. Zombor azonban most is első szeretett volna lenni.

Zombor madártávlatból. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Z 577.

1906-ban megalakult a városban a Bács-Bodrog Megyei Irodalmi Társaság, amely december 16-án tartott első díszközgyűlését Rákóczi emlékének szentelte. Az itt fogant elhatározást gyorsan tett követte, egy rendkívüli közgyűlésen határozatba foglalva elfogadták az elnökük, Vértesi Károly indítványát, mely így szólt:

1907. január 26-án már megalakult a szoborbizottság, melynek elnökéül természetesen Vértesi Károlyt választották. Az elnök első ténykedései közé tartozott, hogy megszerezte a Schweidel-szobor alapjában megmaradt 1322 koronát, és megkérte a belügyminisztérium engedélyét az országos gyűjtéshez. A pénz lassan gyűlt, 1910 őszén megközelítőleg 20 ezer korona állt rendelkezésre, ezért a bizottság úgy határozott, hogy lemond arról a tervéről, hogy Rákóczi emlékét lovasszoborban örökítse meg. (Csak így volt esély arra, hogy Szegedet megelőzzék.) Ugyanakkor az már biztosnak látszott, hogy az ország első egész alakos Rákóczi-szobra Zomborban fog állni. A bizottság pályázatot hirdetett, amelyre 12 művész küldte be ajánlatát. Ezek közül Jankovits Gyula pályatervét fogadták el. A szobrászművésszel már 1910 decemberében szerződést kötöttek, amelyben a mester vállalta, hogy 18 ezer koronáért elkészíti a műalkotást és a talapzatra tervezett három domborművet is.
A bizottságnak viszonylag hamar és egyetértésben sikerült kijelölni a szobor helyét. A Budapesti Hírlap 1909. október 12-i számában már ismertették is a helyszínt. A választás a régi városmag szélén elhelyezkedő Jókai térre esett.

A Jókai tér Zomborban. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista. Jelzet: P 9/65.

Jankovits Gyula: II. Rákóczi Ferenc szobra. In. Emléklapok II. Rákóczi Ferenc zombori szobrának leleplezésére. Szerk. Dömötör Győző, Zombor, Bittermann Ny., 1912. 1 t. – Törzsgyűjtemény

1912. június 9-én, vasárnap nagyszabású ünnepség keretében leplezték le Zomborban II. Rákóczi Ferenc szobrát.

II. Rákóczi Ferenc szobra Zomborban. In. Vasárnapi Újság, 59. évf. 25. sz. (1912. jún. 23.), 510. – Elektronikus Periodika Archívum

A szoboravatás külön kuriózuma volt, hogy az eseményt mozgóképen is megörökítette Bosnyák Ernő helyi nyomdász és amatőr filmes. A felvételt jelenleg a belgrádi Filmarchívumban őrzik. Filmtörténeti jelentőségét Kalapis Zoltán méltatta a Bácsország folyóirat hasábjain (Rákóczi-szobor a zombori Jókai-téren. In. Bácsország, 2003. 7–9. sz., 80–85.). Az ünnepi eseményt 250 terítékes díszebéd zárta a Vadászkürt szálloda éttermében. A meghívott vendégeknek nem kellett messzire gyalogolniuk, mert a szálló épülete szintén a Jókai téren állt. A dualizmus korának bevett szokása szerint az első pohárral itt is a királyt éltették és kicsit sem tartották bizarrnak, hogy alig egy órával előtte Márki Sándor professzor még a Habsburg elnyomásról szónokolt.

A Vadászkürt szálloda a Jókai téren. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény. Jelzet: P 9/72.

Jankovits Gyula műalkotása Rákóczi Ferencet levett süveggel, fejedelmi pózban ábrázolta uralkodói jogarral a kezében. A szobor magassága 2,82, míg a talapzaté 3,6 méter volt. A művész a talapzatra helyezett domborművekre Rákóczi életéből vett jeleneteket mintázott. Az egyiken a kurucok hadát, a másikon az ónodi országgyűlést, míg a harmadikon Rákóczit Rodostóban jelenítette meg. A maradandó emléknek tervezett mű mindössze hét évig állhatott a Jókai téren. A szerb csapatok 1918 novemberében szállták meg Zombort. A trianoni döntést meg sem várva eltávolítottak minden magyar feliratot és emlékjelet, így a Schweidel-szoborral egy időben Jankovits Gyula alkotását, II. Rákóczi Ferenc szobrát is.

Rákóczi szobra a Jókai téren. Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Z 621.

A szobrok több mint tíz évig raktárban porosodtak, nem tudni, hogy milyen állapotban. Megmentésükre mutatkozott némi esély, bár a korabeli információk elég hiányosak. 1930-ban a Szombori Újságban (az újságnak egy száma sincs meg a magyar nemzeti könyvtárban!) két rövid közlemény jelent meg:

Ugyanakkor a Kis Újságban ezt olvashattuk:

Ez alapján úgy tűnt, a szobrok sorsa jó irányt vett.

Baja főtere. [Ide tervezték felállítani a zombori szobrokat.] Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény. Jelzet: P 8/10.

Valami okból kifolyólag a látszólag sínen lévő ügy mégis vakvágányra futott. A szobrok nem indultak el Bajára. Azonban néhány év múlva még élt a remény.

A fent idézett két újságcikk alapján olybá tűnik, hogy a Rákóczi- és a Schweidel-szobor az 1930-as évek közepén még megvolt, de az is elképzelhető, hogy csak a magyar felet hitegették a tárgyalásokon. Mai szemmel nem igazán érthető, hogy a látszólag egyszerűnek tűnő ügy miért jutott kétszer is holtpontra. Sajnos ez időtől a szobrok sorsa ismeretlen, nagy valószínűséggel a magyar szempontból értékes műalkotásokat bronzanyaguk miatt, újrahasznosítás céljából beolvasztották.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

• Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
• Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
• Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.
• Erzsébet királyné-szobrok: 32. Kolozsvár 1.; 33. Kolozsvár 2.; 34. Arad; 35. Bártfafürdő; 36. Pöstyén
• Rákóczi-emlékek: 37. Zólyom