Klösz György, a 19–20. század utazó fotósa – A fényképészet úttörői. 7. rész

2021. február 23. 07:55 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 47. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Klösz György munkásságát mutatja be.

Klösz György 1880-ban megjelent Próba-nyomatok című illusztrált prospektusában tárgyak, rajzok fényképészeti úton való megörökítését és nyomtatott sokszorosítását ajánlgatja; munkája a mai használatos kliséeljárás első kordokumentuma.

 1884-től egy új műfajban is meg tudta magát mutatni, több alkotóval együtt részt vett grafikusként a Borsszem Jankó újság illusztrációs anyagának kivitelezésében is

borsszem_cimlap.jpg

Borsszem Jankó, 1895. május 12. Címlap – A kép forrása: Elektronikus Periodika Archívum

1884-ben kellett áthelyeznie műtermét a Hatvani utca 18. számú házba a Budapesti Egyetem Orvoskari Intézetének kiépítése miatt. Itt lehetősége nyílt újabb jelentős műszaki és nyomdászati feladatai teljesítésére, új technológiák bevezetésére. 1885-ben az Országos Általános Kiállításon bemutatta az egész Andrássy utat 1:100 léptékben leképező panorámasorozatát. Eközben sorra kapta a megbízásokat a fővárostól is: sok-sok épület, tér, utca képe az ő munkájának köszönhetően őrződött meg az utókor számára. 1892-ben Ferenc József koronázásának 25 éves jubileumi ünnepségeiről tudósított. II. Vilmos császár budapesti látogatása alkalmával is fényképezett, de dokumentálta a későbbi építkezéseket, ünnepségeket, szoboravatásokat, valamint a Vaskapu szabályozási munkálatait. 1894-ben segédeivel dokumentálta Kossuth Lajos temetését. A gyászmenet során négy helyszínen állították fel gépeiket, s a ravatalnál utólag is készített képet. 24 felvételből álló riportsorozatát albumban adta közre, de a Vasárnapi Újságban is megjelentek képei.

Bemutatta a templomok, paloták, kávéházak, szállodák, iskolák, fürdők, áruházak belső tereit, lakóházak belső udvarát is lakóikkal. Képeit hétköznapi közemberek, kereskedők, vásározók, boltosok, cselédlányok népesítik be. Bár budapesti városképei a legismertebbek, kamerájával bejárta az országot, legalább húsz különböző helyszínen fényképezett: Keszthelyen, Gödöllőn, Zsámbékon, de külön sorozatot készített a Dunakanyarban Visegrád és környéke címmel, majd Hévízre, Sümegre, Salgótarjánba, sőt, Zólyomra, Selmecbányára is elutazott. Ezen kívül több száz fotóból álló sorozatot készített Magyarország vidéki kastélyairól is. Az épületetek fényképezésénél a rájuk legjellemzőbb részt és nézőpontot igyekezett kiválasztani, hol elölről a homlokzatot fotózta, máskor oldalról vagy a kert felől, olykor távolabbról, környezetével együtt mutatta a kastélyt. Lenyűgöző alkotásai maradtak fenn a belső enteriőrökről is, arisztokrata családok szalonjairól, ebédlőiről, könyvtárairól is, képei a nagy ablakokon beáramló fények miatt lettek különlegesek.

A megbízatások mellett többször járta a várost kamerájával, panorámaképek készítésében is örömét lelte. Egyik ismert ilyen alkotása az 1896-ban megjelent Környékkép-album.

Az évtized végén döntő fordulatot vett fényképkiadói tevékenysége, érdeklődése a sokszorosítóipar és a litográfia felé fordult, a piaci igényekhez alkalmazkodva cége egyre inkább nyomdaipari üzemmé alakult. Addig képeit kartonra kasírozva egyenként, darabáruként, vagy beszámozott, koncepció alapján kialakított sorozatokba rendezve, avagy albumokba kötve forgalmazta. Klösz kőnyomdája a nyolcvanas évek közepétől egyre több fővárosi megrendelést nyert el, a fakszimiléktől a modern kataszteri térképekig mindent készített.
A Szabadság és az Erzsébet híd megépítése hatalmas változást eredményezett a XIX. század végi budapesti városképben, hiszen a pesti oldalon a Belváros, míg a budai oldalon a Tabán jelentős részét le kellett bontani. Klösz több társával együtt kapott megbízást, hogy utoljára megörökíthesse a lebontásra ítélt tereket, utcákat, épületeket. A bontásoknak többek között Klösz régi műterme is áldozatul esett, így újból költözésre kényszerült. Az új műhely és a hozzátartozó – mintegy nyolcszáz négyzetméteres – nyomda 1894–95-ben épült meg a Városliget fasor 49. szám alatt. Itt működött az első budapesti lift is.
Klösz egyik legnagyobb sikere az Ezredévi kiállítás dokumentálása volt, közel hétszáz képet készített az 1896-os millenniumi ünnepségekről a kizárólagos jogú Fényképészeti Szövetkezés égisze alatt. Önállóan is kiállított, fotóit számos pavilon szerepeltette anyagában. Felvételei sorra jelentek meg a kor sajtójában, munkáját számos kitüntetéssel jutalmazták.

Fia időközben Bécsben elvégezte a grafikai főiskolát és betársult apja nyomdaipari cégébe és 1903-tól Klösz György és Fia Udvari Fényképészeti, Térképészeti és Kőnyomdai, Grafikai Műintézet néven fut tovább a közös családi vállalkozás.
Mivel a fényképezés akkoriban jól jövedelmező foglalkozás volt, Klösz anyagiakban is megmutatkozó, sikeres karriert futott be. 23 évesen kezdte pályáját Pesten, és 51 éves korára negyven embert foglalkoztató, fényképeket és térképeket előállító vállalat, háromemeletes bérház, három villa tulajdonosa volt. Az idős, tekintélyes mestert az 1906-ban megalakult Magyar Fényképészek Országos Szövetsége egyik alelnökévé választotta.
1906-ban visszavonulásakor fia, Pál vette át végérvényesen az ismert cég vezetését, s fejlesztette tovább évtizedeken át sikeresen a nyomdaipari vállalatot. Színes nyomatú számolócédulák, térképek, illusztrációk, naptárak, leporellók gyártásával foglalkoztak. Utolsó híresebb munkái közé tartozott az épülő távíróhálózat elkészültének megörökítése 1908-ban, de szinte haláláig, 1913 júliusáig dolgozott. A fejlődés még sokáig töretlen volt, 1921-ben már ofszet gépet használtak, 1933-ban pedig Magyarországon elsőként színesofszet-eljárást. A később már részvénytársaságként futó cég, 1939-re 180 dolgozót foglalkoztatott. A Klösz-műintézet 1948-ig, az államosításig működött, belőle lett az Offset Nyomda.

Klösz pályája során számos kitüntetést kapott többek között Bécsben, Párizsban és Triesztben is. A millenniumi kiállításon császári és királyi udvar fényképésznek választották. Mester- és üzletemberként kiválóan alkalmazta a korabeli fotótechnikai eljárásokat. Korántsem autonóm művészeti alkotásokként, hanem idegenforgalmi segédeszközként és dokumentációs lehetőségként tekintett az elkészült képekre. Fennmaradt munkássága nyomán ismerhetjük meg a 19–20. századi Budapest és Magyarország ma már nem látható vagy átalakított építészeti és természeti emlékeit.

Szemerédi Ágnes


A Klösz Györgyről szóló összeállítás első része itt olvasható.

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész

 

komment

Ambrus Zoltán író és családja hagyatéka

2021. február 22. 07:55 - nemzetikonyvtar

160 éve született Ambrus Zoltán (Debrecen, 1861. február 22. – Budapest, 1932. február 28.) író, kritikus, újságíró

A Gödöllőn élő helytörténész, Szlávik Jánosné, egyik rendszeres olvasónk, különleges kapcsolatban van az írói hagyatékkal és az író családjával. Néhány éve jelentős mennyiségű fényképet és iratot adott át az Országos Széchényi Könyvtárnak Ambrus Zoltán és rokonsága témájában. Az író születésének 160. évfordulóján vele beszélgettünk.

022ambrus_zoltan_dolgozoszobajaban_hub1_kb_3566_1.jpg
Ambrus Zoltán dolgozószobájában, é. n. Ismeretlen fényképész felvétele – Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár: KB 3566/1

OSZK: Nem mindennapi dolog, hogy valaki annak az egykori lakóházában él, akinek az életművével foglalatoskodik. Hogyan alakult úgy a helyzet, hogy ön a férjével a gödöllői Ambrus Zoltán Emlékházban él?

Szlávik Jánosné: Ambrus Zoltán unokája volt dr. Fallenbüchl Zoltán (1924–2006) történész, aki egyébként tudományos főmunkatársként az OSZK Kézirattárában és a Térképtárában dolgozott, innen ment nyugdíjba. Özvegyétől, Czárán Marianntól 2006-ban vásároltuk meg a házat... Azóta kutatom a család történetét, gondozom és feldolgozom a gödöllői hagyatékot, melynek túlnyomó része 2007 végén bekerült a Gödöllői Városi Múzeumba, de az íróról készült szobor – Búza Barna 1985-ben készült alkotása – és a még több itt maradt egyéb tárgy azóta is vonzzák a látogatókat, ezek megtekintésére lehetőséget biztosítunk. Az Emlékház falán 2007 óta egy dombormű is őrzi dr. Fallenbüchl Zoltán emlékét, Szinvai Pál gödöllői szobrászművész alkotása, melyet férjemmel együtt mi készítettünk tiszteletünk és hálánk jeléül.
A történet ott kezdődött, hogy 1995-ben idegenvezetőket vittem az Emlékházba, hogy megismerkedjenek a gödöllői gyökerekkel rendelkező Ambrus Zoltán író életével, tárgyaival és unokájával, dr. Fallenbüchl Zoltánnal. Ezután már szinte összefonódott az életünk, segítettünk nekik az Emlékház gondozásában, rendben tartásában és a privát életükben is. Mint lokálpatrióta, értékvédő igyekeztem az író életét jobban megismertetni a gödöllőiekkel, ezért újságcikkeket írtam a helyi lapokba, illetve unokája életéről is hírt adtam, hiszen dr. Fallenbüchl Zoltán jelentős tudományos munkát végző, külföldön is sok sikert elérő tudós volt, akinek egy kicsit menedzselni kellett. Emellett neves Grassalkovich-kutató is volt, ez pedig szorosan kötődik Gödöllőhöz.
Különleges élmény volt az Emlékházban élni, kicsit úgy éreztem magam, mintha időutazáson lennék, pedig nem volt előttem ismeretlen a múzeumszoba, mert 1995-től már én tartottam rendben, de mindennap ott élni azért más volt. Misszióként fogtam fel a hagyaték kezelését. Ezzel együtt természetesen a kertben elhelyezett szobrot is, mely egyébként szintén Gödöllő Város tulajdona, de itt maradt az eredeti környezetében.

ambrus_z_gizella_fallenbuchl_z_1926_nagykep.jpg

Ambrus Zoltán író (1861–1932), leánya Fallenbüchl Tivadarné Ambrus Gizella (1888–1982) és unokája Fallenbüchl Zoltán (1924-2006) 1926-ban Gödöllőn, a Lovarda u. 2-ben (most 6. sz.)

OSZK: Ez azt jelenti, hogy önök vezetik körbe a látogatókat? Mikor látogatható az emlékszoba?

Szlávik Jánosné: Konkrét látogatási idő nincs, hiszen nem egy hivatalosan működő múzeumról van szó, illetve – mint már említettem – a Gödöllői Városi Múzeum őrzi a hagyatékot. Sokszor megkerestek azonban magánszemélyek egyénileg, illetve csoportok is. Időpont egyeztetése után szívesen megmutatom az Emlékházat és a „minimúzeumot”, melyet a még itt lévő eredeti tárgyakból, fotókból, iratokból állítottam össze (ezek általában csak másolatok). A kertben található szobor és a ház kalandos történetét is elmesélem ilyenkor. A helyi tévék (a Gödöllő NetTv és a Régió Plusz Tv) filmet is készítettek már Helytörténeti séták címmel, illetve más riportfilmekben is szó esett az Emlékházról. A Gödöllői Városi Múzeum (most már nyugalmazott) igazgatója, Gaálné dr. Merva Mária irodalomtörténész hosszú éveken keresztül szervezte az „Irodalmi túrákat”, melynek során több gödöllői író házát is felkeresték. Ezek közül egyedül az Ambrus Zoltán Emlékház volt működő múzeum (2007-ig). Hajdani munkahelyemen, az Erkel Ferenc Általános Iskolában könyvtárostanárként rendhagyó irodalomórákat szerveztem a diákoknak, akik akkor még az író unokájával, dr. Fallenbüchl Zoltánnal is találkozhattak. Később, mivel Ambrus írói életműve most már gimnáziumi tananyag, érettségi tétel, iskolai csoportok is voltak itt. A ház látogatóiról Emlékkönyvet vezetünk, már másodikat kellett nyitni. Ez is jelzi, hogy mindig nagy volt iránta az érdeklődés.
Dr. Fallenbüchl Zoltánné Czárán Marianne 2007-ben úgy döntött, hogy a Városi Múzeumban jobb helye lesz a múzeumi anyagnak, többen láthatják majd a kiállítást. Valóban, nagyon szép enteriőrben helyezték el a tárgyakat és sokáig látogatható is volt, jelenleg azonban más kiállításoknak kellett átadni a helyet, ezért egyelőre a raktárban várja a sorsát.

OSZK: Milyen témájú kéziratokat és fotókat adott át a nemzeti könyvtárnak?

Szlávik Jánosné: Dr. Fallenbüchl Zoltán (hadd nevezzem Zoli bácsinak, hiszen 1995 óta szoros baráti kapcsolatban álltuk vele és feleségével, a neves erdélyi családból származó seprősi Czárán Mariannal) most tizenöt éve, 2006. január 14-én hirtelen bekövetkezett halála után jelentős mennyiségű anyag maradt itt az Emlékházban. Ezeket már korábban elkezdtük Zoli bácsival feldolgozni és a neki tett ígéretemhez híven folytattam a munkát. Korábban is adtam már le több anyagot az OSZK-ba, de igazi lendületet 2017-ben, az Ambrus halálának 85. évfordulója alkalmából Gödöllőn megrendezett konferencia adott (ahol jómagam is előadó voltam). Ekkor vettem fel a kapcsolatot a Kézirattárban dolgozó Rózsafalvi Zsuzsanna irodalomtörténésszel és kb. 200 db fotót és családi leveleket, képeslapokat adtam át neki. A Színháztörténeti Tárba is adtam le Ambrus Zoltán második feleségéről, Benkő Etelka opera-énekesnőről fényképeket, a Kisnyomtatványtárba pedig képeslapokat, meghívókat. A fényképeket szkennelve eljuttattam a Digitális Képarchívumba, ezeket folyamatosan töltik fel. Legutóbb a hangzóanyagok átadását kezdtem el, remélem a vírushelyzet javulása hamarosan lehetővé teszi, hogy ezt folytassam.

ambrus_gizella_godolloi_emlekhaz.jpg

Ambrus Gizella a gödöllői ház teraszán. A kép forrása: Digitális Képarchívum

OSZK: Olvasóként van kedvenc Ambrus-műve, amit ajánlana az olvasóinknak? Az emberek általában csak A tóparti gyilkosság című kisregényt ismerik…

Szlávik Jánosné: Igyekeztem minél több regényét, novelláját elolvasni, többnek gödöllői vonatkozása is van. Nekem leginkább A gyanú című regénye tetszik, mindvégig izgalmas és az író jól használja fel a pszichológiai eszközöket a lélekábrázolásra.
Nem Ambrus írta ugyan, de nagyon szívesen ajánlom még elolvasásra a lánya és az unokája által írt könyveket. F. Ambrus Gizella és Fallenbüchl Zoltán Egyedül maradsz… (utalás a „Solus eris”-re) című könyve Ambrus Zoltán életéről és munkásságáról 2000-ben jelent meg a Csokonai kiadó gondozásában. Nagyszabású, olvasmányos stílusú dokumentumregény, amelyből teljes képet kapunk Ambrus családjáról, azok felmenőiről, származásukról is.
A másik könyv, a Csak egyetlen ház című családregény, melyet Ambrus Gizella már az 1980-as évek végén megírt, de csak 2013-ban jelent meg magánkiadásban. Ambrus Gizella egyetlen regénye megváltoztatott nevekkel, de felismerhető szereplőkkel mesél Ambrusról, déd- és nagyszüleiről, szüleiről, testvéreiről, feleségeiről. A mindvégig lebilincselően izgalmas regény kis példányszámban jelent meg, de a könyvtárakban talán hozzáférhető. Megérdemelné, hogy a MEK elektronikus formában bocsássa az olvasók rendelkezésére.

ambrus_zoltan_oldal_nyugat_honlap.jpg

Ambrus Zoltán író oldala a rövid pályaképpel 2007-ben készült Nyugat 100 című tartalomszolgáltatásunkban

OSZK: Hogyan emlékeznek meg az idei évfordulóról?

Szlávik Jánosné: Jelenleg egy emléktábla megtervezése folyik, mely a róla elnevezett utcánál (Ambrus Zoltán-köz) kerül fel egy ház falára. A házunk kertjében álló Ambrus-szobrot is megkoszorúzzuk egy kisebb megemlékezés keretében. A helyi újságokban cikkek jelennek meg róla. Természetesen a közösségi médiát is felhasználjuk az ismeretterjesztésre. Már tavaly elkészült egy kisfilm a Helytörténeti séták keretében az Ambrus Zoltán Emlékházról, ez most újra megtekinthető lesz. A helytörténet iránt érdeklődők széles tábora követi a „Gödöllő anno…” elnevezésű Facebook-oldalt, itt is megjelenik róla ismertetés és sok kép.

 

komment

Sárosi Attila (1953–2021) emlékére

2021. február 19. 07:55 - nemzetikonyvtar

Rövid betegség után 2021. január 22-én elhunyt kollégánk, Sárosi Attila

A könyvtáros pályára sokfelől landolhat az ember. Sárosi Attilával is ezt történt. Pályaelhagyó? Nem mondható annak, hiszen bár biológia szakon végzett, sosem tanította a biológiát. Középiskolás évei alatt, a Piarista Gimnáziumban talán még kedvelte ezt a tantárgyat, az egyetem elvégzésekor azonban tudta már, hogy nem ezen az úton kell haladnia. Mint más, könyveket szerető, sokféle tudás iránti szomjjal megáldott értelmiségi friss diplomával a zsebében sokszor a könyvtáraknál próbálkozik, Attila is így tett. 1978. április 27-én bizonyára izgalommal lépte át az Országos Széchényi Könyvtár Bródy Sándor utcai kapuját, és sietett fel a Nemzeti Múzeum első emeletére, ahol az Olvasó és Tájékoztató szolgálaton, egy távollévő munkatárs helyetteseként szerződést kapott.

sarosi-attila.jpgSárosi Attila (1953–2021)

A csendes, kötelességtudó fiú hamar feltűnt a Gyarapítási Osztály vezetőjének, Wix Györgynének, aki 1979 júliusában áthívta a Gyarapítási Osztályra, ahol a periodikumok világával, azok gyarapítási módozataival ismertette meg őt. Ez a különleges, változatos, de könyvtárosként igen sok kihívást tartogató dokumentumféle egy életre hatalmába kerítette. Feladata volt, hogy a különböző forrásból, ajándékként, csereként vagy vásárlás útján a könyvtárba érkező hírlapoknak és folyóiratoknak szükségét, helyét – a katalógusok segítségével – megtalálja a könyvtár állományában. Munkája során az idő nagy részében a Hírlaptár szolgálati katalógusánál dolgozott csendben, önállóan, egyedül. Itt hasonlította be a beérkezett szórványszámokat vagy köteteket a Hírlaptár szolgálati katalógusaiban, nyilvántartásaiban. Sok esetben a külföldön élő magyarság lapjaival történt ez, hiszen az emigráns magyarok – nem feledkezve meg szülőhazájukról – gyakran ajándékozták meg óhazájuk nemzeti könyvtárát új hazájukban megjelent kiadványaikkal.
Bár az akkor még létező, önállóan működő Zárt Anyag Osztály munkatársai többnyire maguk gyarapították politikailag szigorúan bizalmas állományukat, Attilának gyarapítóként – munkája során – azért gyakran került kezébe efféle bizalmasnak ítélendő és azonnal továbbadandó kiadvány, amiket ő persze titokban elolvasott. Jó ideig módja volt erre, ám 1982-ben egy új munkatárs felfigyelt „politikailag veszélyes” tevékenységére, így közreműködésével a VIII. kerületi pártbizottságon is tudomást szereztek Attila működéséről. A könyvtárból való elbocsájtástól Ferenczi Endréné főosztályvezető úgy tudta megmenteni, hogy áthelyezte a Katalogizáló Osztály Periodika feldolgozó részlegébe azzal az ígérettel, hogy ott többé nem juthat hozzá bizalmas anyaghoz. Az emigráns irodalom azonban továbbra is fontos volt számára. Később, amikor a rendszerváltozás után a Zárt Anyag Osztály állományát a törzsállományba való bekerülésekor feldolgoztuk, ismét megtapasztalhattuk nagy tudását, ismereteit. Nem véletlen, hogy Nagy Csaba a 2000-ben megjelent A magyar emigráns irodalom lexikona című munkájának lektoraként Sárosi Attilát kérte fel.
A Katalogizáló Osztályon a kurrens lapok kollacionálása, kötetbe rendezése, katalogizálása lett a munkaköre. Nagy-nagy odafigyelést igényelt ez a feladat, hiszen nemcsak folyóiratok, hírlapok kötetbe rendezéséről, állományi adatainak a szolgálati katalóguslapra való rávezetésről volt szó, hanem figyelemmel kellett kísérni a bibliográfiai adatok, az alcímek, szerkesztők, kiadók stb. változásait is, amit a szolgálati katalóguslapon szintén rögzíteni kellett.
Egy könyvtár gyűjteményében fellelhető dokumentumfajták közül kétségtelenül a periodikumok a legbonyolultabb, gyűjtésükben, feldolgozásukban, raktározásukban, szolgáltatásukban a legtöbb időt, energiát, helyet felemésztő darabok. Éppen azért, mert kicsit mindenütt kakukktojásként van jelen a „lejárt újság”, a nemzeti könyvtár alapítása óta történt szervezeti átalakításai legtöbbször az időszakosan megjelenő kiadványok gyűjtését, feldolgozását, szolgáltatását érintették. A legelementárisabb változás a budai Várba való költözés során érte az időszaki kiadványok gyűjteményét, amikor végleg részeire bomlott a korábbi Hírlaptár, amelynek alapjait 1884-ben Szinnyei József rakta le igen előrelátó, önfeláldozó, szorgos munkájával.
A periodikafeldolgozás 1985 januárjában már önállóan költözködött. Attila gyors, operatív munkavégzésének nagy hasznát vették munkatársai az éppen munkában lévő anyagok és a szolgálati katalógusok be- és kicsomagolásában, elhelyezésében, elrendezésében.
1998 és 2008 között az önállóvá váló Periodikafeldolgozó Osztály munkatársaként szinte minden, az osztályon folyó munkában részt vett, 2005. december 1-től csoportvezetői beosztásban. Bármit rá lehetett bízni, mindent csendben, kötelességtudóan és gyorsan elvégzett. A kurrens kollacionálás mellett szakszámmal látta el az új kiadványokat, visszaosztotta a szolgálati katalógusból munkára kivett lapokat, beosztotta az új olvasói katalóguslapokat, mindezt csendben, felszólítás nélkül és gyorsan. A gyorsaság igen fontos volt számára, hogy mindig legyen egy kis ideje a szabadpolcos friss lapok „ellenőrzésére”…
Szorgos munkája mellett könyvtáros szakképesítést először 1983-ban szerzett a Könyvtudományi és Módszertani Központ könyvtárkezelői tanfolyamán, majd 1989-ben beiratkozott a Kossuth Lajos Tudományegyetem és az Országos Széchényi Könyvtár, Könyvtártudományi és Módszertani Központ által indított informatikus könyvtáros másoddiplomás képzésre, ahol 1991-ben diplomázott.
2008-ban ismét átszervezésre került sor. A lapok bibliográfiai adatainak változásai a szolgálati katalóguslapról átkerültek az integrált katalógusokba, Attila pedig kollacionáló munkakörével együtt a Gyarapítási Osztály munkatársa lett. 2011-ben ismét visszakapta az inkurrens gyarapítás feladatkörét.

Ez a munka a 2014. január 1-jével elinduló Mikes Kelemen Program révén különösen nagy szerepet kapott. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezte programnak köszönhetően a diaszpórában megjelent, ott összegyűjtött, pusztulás veszélyének kitett, a tengeren túlról haza szállított anyagból sok-sok hiányzó hungarikum került a nemzeti könyvtár birtokába. Sárosi Attila ismét a számára oly fontos emigráns lapok közelébe került. Ezt végezte egész 2017-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig, majd utána is, hiszen haláláig hű maradt a nemzeti könyvtárhoz önkéntes munkatársaként. Ismereteire, tanácsaira nagy szüksége volt utódainak, de valamennyi fiatalabb munkatársának is. Megkezdte a Katolikus Magyarok Vasárnapja (1894–1993) című, az amerikai diaszpórában éppen 100 éven keresztül megjelent lapnak a digitalizálásra való előkészítését, de a 2020-as világjárvány, majd halála megakasztotta őt e munka befejezését.

A Katolikus Magyarok Vasárnapja című lap hosszú történetét A Mikes Kelemen Program margójára – 5. rész című bejegyzésben ismertette blogunkban. 2018. január 25-én a nemzeti könyvtár KönyvTÁRlat című előadás-sorozatának egyik előadójaként Megfejtés a következő számban címmel a rejtvényújságok 1817-től napjainkig terjedő történetébe avatta be hallgatóit.

sarosi-attila4.jpg

Sárosi Attila előadása a Nyitott Műhely Szerzői Filmklub sorozatában

Sárosi Attilának – zárkózott természete ellenére – rengeteg barátja volt. Sok-sok szakdolgozó, dolgozatíró élvezte segítőkészségét, fogadta okos tanácsait. Hűséges, szolgálatkész természetének, és nem utolsó sorban sokoldalú érdeklődésének, széles körű tudásának sokan élvezői voltak. Zárkózott volt, de baráti körben, jó hangulatban fel tudott oldódni. Mi, akik a környezetében voltunk, akik a barátságát élvezhettük, olykor megtapasztalhattuk humorát és hangulatteremtő másik énjét is. Sokan megismerhettük gazdag művészfilmgyűjteményét, aminek darabjait baráti filmklubokban mutatta be. Hihetetlen ismerettel rendelkezett e filmek alkotói, szereplői terén. Elejtett szerény szavaiból tudtuk, hogy szaktanácsadóként segítette az első magyar nyelvű filmművészeti szakkönyvkiadó megalapítását és éveken át a működését is. Olyan filmeket ismerhettünk meg általa, amelyekről nélküle sosem hallhattunk volna. A vetítések utáni elemzései, filmtörténeti és értelmezési előadásai sokunk számára felejthetetlen élmények maradnak. A legutóbbi filmbemutatóit a hivatásával kapcsolatos alkotásoknak szentelte, amikor a Kájoni Filmklubban, 2019/2020-ban a „könyvek, hírlapok és a filmművészet” témakört tűzte műsorra. Ezt a sort tervezte folytatni 2020/2021-ben, ám a világjárvány ezt is megakasztotta. A szeptemberi vetítéskor még nem sejtettük, hogy az 1952-ben készült, „Az újságírás aranykora” című amerikai filmdráma az évad első, de Attila utolsó vetítése lesz.

Távozása mindannyiunkban a nagy űrt hagyott maga után!

Kocsy Lászlóné

komment

Klösz György, a 19–20. század utazó fotósa – A fényképészet úttörői. 6. rész

2021. február 16. 07:55 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 46. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Klösz György munkásságát mutatja be.

Klösz György negyven éven át örökítette meg alakuló fővárosunk arcát a kiegyezéstől az első világháborúig. Nélkülözhetetlen kordokumentumokat készített a város tereiről, utcáiról maradandóvá téve ezzel nevét a fényképészet kultúrtörténetében. Nem egy neves építőművészünk azóta elpusztult alkotását már csak az ő szemével láthatjuk.  
Klösz György 1844. november 15-én Johann Justus Georg Kloeß-ként jómódú polgári családban, Darmstadtban született. Nyolc testvére közül csupán három maradt életben. Az alapiskolái elvégzését követően a szülővárosához közeli Lorschban szerzett gyógyszerészeti végzettséget. A diploma után Bécsben kezdett el a szakmájában tevékenykedni, itt ismerkedett meg a fényképészettel, ami akkoriban igencsak úri passziónak számított. A fotográfiai eljárások bonyolultak voltak, komolyabb kémiai ismereteket kívántak, így tudta hasznosítani vegyészeti témájú tanulmányait. Klösz eredeti szakmáját hamar a fotózásra cserélte, 1865-től már segédként dolgozott dr. Hermann Heid bécsi műtermében. 1866-os rövid segédmunkási karrierje után Pestre vezetett az útja, ahol a következő évben a belvárosban a Korona (ma Régiposta) és Uri utca (ma Petőfi Sándor) sarkán dr. Hermann Heiddel és Frank Ronningerrel portréműtermet nyitottak, ám ekkor már nagyjából negyven vetélytársuk akadt. Két honfitársa rövidesen visszatért Bécsbe, Klösz azonban letelepedett Pesten. 1870-ben egy magyar polgárlányt, Zeller Karolinát vette feleségül, fiúk, Pál 1874-ben született. Bár leveleit németül írta, 1874-től a György nevet használta a Georg helyett. 1872-ben átköltözött a rövid idő alatt népszerűvé vált második műtermébe, a frekventált helyen található Hatvani utca 1. szám alá. Sikeres pályája kezdetén több mint tízezer portrét készített, köztük ismert emberekről is, írókról, tudósokról, melyek ma könyvtárunk Kézirattárában találhatóak. Az 1860–70-es években többször dokumentált a színházi világban is, ezeket a Színháztörténeti Tár őrzi.

Több portréfotózással foglalkozó fényírda komoly konkurenciát jelentett számára, így üzlete felvirágoztatására új témákat keresett. Az 1870-es évektől a város fényképezésére specializálta magát, ezzel jelentősen úttörőnek számított az iparágban. A kortársai közül kiemelkedett azzal, hogy a műterem biztonságából kimerészkedett a vadregényes tájnak számító szabadba, hiszen a korabeli nedves kollódiumos eljárás rendkívüli precizitást és komoly technikai felkészültséget igényelt. Az üveglemezekre a felvétel készítése előtt a helyszínen kellett a folyékony fényérzékeny réteget felvinni, a képet pedig vörös petróleumlámpa-fénynél még nedvesen előhívni. A nagyítás technikáját kezdetben még nem ismerték, ezért az elkészült negatívnak éppen akkorának kellett lennie, mint a pozitív papírkópiának. Klösz két-három segédjével egy szekéren járta a várost. A tizenöt–húsz kilogrammos gépén túl üveglapokat, vegyszereket és vizet is magával kellett cipelnie. A felvételeket gyakran a szekér tetejéről, négy-öt méter magasból alkotta meg. Az egyik elsőt az 1872-ben nyíló Közvágóhíd megnyitóján készítette. Híres városképsorozatának első darabjai még az egyesülés előtti állapotokat rögzítették, így fotográfiáin keresztül követhetjük nyomon az óriási változásokat, nagyszabású építkezéseket, a kialakulóban levő parkokat, városrészeket, azaz a milliós fővárossá alakuló Budapestet. Klösz alapító tagként folyamatosan részt vett a fényképészeknek az 1871-ben alakult Magyar Fényképészek Egylete által szervezett szakmai életben.
A városképek igen jövedelmező üzletágnak számítottak, hiszen a portréképet csak a megrendelőnek lehetett eladni, egy szép városfotó másolata viszont sokak érdeklődését felkeltette. Első publikált sorozatai, a Budapest átnézete és Budapest látóköre 1873-ban jelentek meg. Ebben az évben hívták meg Bécsbe, a Bécsi Fényképész Egyesületbe (Wiener Photographen Association), a bécsi világkiállítást dokumentáló, fényképezésre monopoljoggal rendelkező munkacsoportba. A hatalmas munkát – hat hónap alatt mintegy háromezer hatszáz felvételt, másfél millió példányban sokszorosítva – egy, Klösszel együtt hat fényképészből álló szövetkezet végezte és juttatta el a műkereskedelembe. Dokumentálták a helyszíneket és rendezvényeket, kiállítási enteriőröket, szobrokat, iparművészeti tárgyakat, gépeket, szerszámokat, használati tárgyakat is. A látképek mellett csoportképek, valamint sétálókról készült zsánerképek is tudósítottak a világkiállítás mindennapjairól. A legszebb képekből egy díszes, bőrbe kötött, aranyozott albumot is összeállítottak. Korrekt és kifogástalanul elvégzett munkája jelentős tekintélyt szerzett a fiatal mesternek, a munkáját a nemzetközi zsűri érdeméremmel jutalmazta. Ettől kezdve képeinek hátoldalán, az ún. verzón feltüntette első szakmai díjának képét. Vélhetően innen kapta az ötletet, hogy a külső helyszíneken készült városképeit nagy példányban sokszorosítsa.
Az évtizedek során dokumentálta az Andrássy út, a Nagykörút kialakulását, az Eiffel tervei alapján készülő Nyugati pályaudvar felépítését, az Országház, a Vár és palotái, a Klotild-, valamint a New York-palota létrejöttét, az egyesült városrészeket összekötő hidak sorát, a rakpartokat, 1895–96-ban a kontinens első földalatti vasútjának megvalósítását dokumentálta, az 1876-os budapesti és az 1879-es nagy szegedi árvíz alkalmával pedig riportfényképéket készített a romba dőlő házakról és a kétségbeesett lakókról. A Siemens & Halske cég megbízásából ő rögzítette az első pesti villamosok képét is. Megörökítette továbbá a Rózsadombot, a Rác-fürdőt, a Margitszigetet, az újlipótvárosi malmokat, a Láng gépgyár szerelőcsarnokát is.

Folyamatosan bővítette vállalkozását, az első kőnyomdája 1879-ben nyílt meg a Ferenciek bazárjában (ma Ferenciek tere). 1882-ben villát és nyári műtermet építtetett a Svábhegyen. Az 1880-as évek elején társtulajdonosként kiadta a Budapesti Látogatók Lapját, amely az első reklámot és idegenforgalmi célú fényképeket tartalmazó kiadvány volt. A Vasárnapi Újságban is folyamatosan publikált az ország eseményeiről.
Az 1880-as évek elején a fototechnika történetében hatalmas fordulatot jelentő szárazlemez megjelenése Klösz fényképészeti gyakorlatában is új fejezetet nyitott. Ezeket a lemezeket készen lehetett megvásárolni és az expozíció után a műterem sötétkamrájában hívták elő a képeket. A nedves kollódiumos eljárással párhuzamosan ezt az újabb, könnyebb módszert is használta a képei elkészítéséhez, amely a korábbi, több másodperces exponálási időnek csupán a töredékét kívánta, így Klösz képei megteltek élettel, spontaneitással, sétáló, bámészkodó emberekkel. Jó üzletemberként gyorsan reagált az újdonságra, ő volt a magasabb érzékenységű szárazlemezek első magyarországi forgalmazója.

Folytatjuk....

Szemerédi Ágnes

 Irodalom:

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész

komment

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében

2021. február 11. 07:55 - nemzetikonyvtar

Összegzés

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről. Ha egy emlékmű felállításáról döntött a helyi vezetés, azonnal szoborbizottságot alakítottak és felhívásukra Magyarország polgárai a korra jellemző lelkesültséggel adakoztak. A 19. század utolsó évtizedének három szobrászóriása: Fadrusz János, Zala György és Strobl Alajos mellett tucatnyi híres művész dolgozott, páratlan szépségű alkotásokkal gazdagítva a magyar képzőművészetet, méltó emléket állítva az ezeréves múltnak.

A dualizmusra jellemző kettősség a közgondolkozásban és a kor képzőművészetén is tetten érhető: Fadruszhoz például szinte egy időben érkezett a felkérés Pozsonyból és Kolozsvárról Mária Terézia, és a Bécset leigázó Mátyás király megmintázására.

1_kolozsvar_matyas_kiraly_k_2406.jpg

Mátyás király szobra Kolozsváron. (Az emlékmű átvészelte a történelem viharát, mindössze a talapzatának feliratait módosították és eltávolították a koronás címert, illetve román származására utaló kiegészítő tábla elhelyezésével igyekeznek történelmi szerepét átértelmezni.) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 2.406.

A monarchia polgárai lojálisak voltak ahhoz az uralkodóhoz, akit a Szent Koronával magyar királlyá koronáztak, ugyanakkor szívükben ott élt Kossuth, a meg nem alkuvó Magyarország száműzött kormányzója, akit már életében kultikus áhítat övezett, és akinek halála (1894) után az egymással versengő kisebb-nagyobb települések képzőművészeti alkotásokkal rótták le kegyeletüket.

2_tenke_kossuth_p_14_99.jpg

Kossuth Lajos mellszobra a Bihar vármegyei Tenkén. (A műalkotás különlegessége, hogy a korban talán az egyetlen köztéri szobor volt Magyarországon, amely az idős Kossuthot ábrázolta. A szobrot a helyiek a románok bejövetele előtt leszerelték és elrejtették. A mai napig nem került elő) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 14/99.

Ugyanígy szobrok sokasága őrizte a tragikus körülmények közt elhunyt Sissi emlékét. Strobl Alajostól például Erzsébet királyné bronzba öntött mellszobrát több város vezetése is megrendelte és szépen kialakított emlékparkok, emlékterek közepére helyezte el.

3_szabadka_erzsebet_p_8_117.jpg

Erzsébet királyné szobra Szabadkán. (Az első világháború után bevonuló szerbek leszerelték. 1941 nyarán, a magyarok bevonulását követően a szabadkaiak visszaállították a helyére. A második világháború utáni sorsa ismeretlen.)

A millennium idején, a szabadságharcokban életüket áldozó hőseink tiszteletére emlékoszlopok, obeliszkek sokaságát emelték, és ezzel jelölték győztes vagy vesztes csatáink színhelyét is. Legtöbbjük tetején a turul tárta ki védelmezőn szárnyait.
Az emlékművek beszédes jelei voltak annak a történelmi múltnak, amellyel a magyarok rangos helyet vívtak ki maguknak Európában.
Az első világháború után a megszállt területeken szinte azonnal és módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, illetve átértelmezése. A megszállók a történelem átírásának első akadályát ezekben a figyelemfelkeltő jelekben látták. Már jóval a békediktátum előtt igyekeztek eltüntetni a terület tulajdonviszonyát jelző szimbólumokat: címereket, emléktáblákat, szobrokat.

4_szabadka_kaponyai_csata_p_8_90.jpg

A kaponyai csata emlékműve Szabadkán. (Az 1849. március 5-én lezajlott ütközetben a magyar honvédek legyőzték a Szabadkát elfoglalni készülő szerbeket. Az emlékművet, az 1918 novemberében bevonuló szerb csapatok megrongálták, majd később elbontották.) – A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 8/90.

A második világégés után a szovjet érdekszférába került Kárpát-medencében ugyanez megismétlődött, kiegészülve azzal az önpusztítással, amely 1945 után Magyarországon lezajlott.
A közelmúlt eseményei is bizonyítják, hogy ez a Kárpát-medencére nehezedő lélek- és emlékezetromboló kultúrpolitika részben elérte célját. Azonban ennek ellenkezője is tapasztalható, amikor határon átívelő nemzeti összefogással, határozott diplomáciai fellépéssel sikerült néhány jelentős emlékművünket helyreállítani: például Aradon, Rozsnyón és Munkácson. Ezért dicséret illeti azokat a településeket, és az emlékművek visszaállítását szorgalmazó szervezeteket vagy magánszemélyeket, amelyek, illetve akik nemcsak anyagi áldozatot vállaltak, hanem sokszor szembe kellett nézniük a sajtón keresztül érkező támadásokkal is.

5_arad_szabadsag_szobor_a_557.jpg

A Szabadság-szobor Aradon. Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: A 557. (l. 11. és 12. rész)

Blogsorozatunk végéhez érkezve illik egyfajta összegzést adni a bemutatott emlékművekről, illetve némi magyarázattal szolgálni arról, hogy miért pont ezeket az emlékeket és miért ilyen válogatásban mutattuk be. Az első világháború után bekövetkezett történelmi események sajnos olyan gazdag témát teremtettek, hogy a teljességre törekvés szinte lehetetlen, ezért döntöttünk a csoportosítás mellett oly módon, hogy kategóriákba sorolva vázoltuk egy-egy emlékmű sorsát az elszakított területeken. A kategóriákon belül igyekeztünk olyan műalkotásokra, illetve emlékjelekre kitérni, amelyek kevésbé ismertek, vagy keletkezéstörténetük, esetleg további sorsuk szempontjából a többi közül kiemelkednek. Kétségtelen tény, hogy ezt a témát több csoportosítás szerint is elő lehet vezetni. Trianon miatt például eleve adott az elcsatolt területek szerinti rendszerezés lehetősége Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék csoportosításban. De az emlékművek felavatásának, illetve eltávolításuk, megsemmisítésük dátuma szerint elképzelhető több szempontú kronologikus sorrend felállítása is. Végül azért döntöttünk az emlékjelek tematikus csoportosítása mellett, mert így sokkal inkább előtérbe kerültek a kapcsolatok. Voltak egyértelműen megfogalmazott kötelékek és láthatatlanul összefüggő szálak, tervezett és véletlenül kialakult összefonódások. Az emlékjelek sorsa és a területek kapcsolódása mind-mind a Kárpát-medencei összetartozásunkat erősítik. Így kötődik össze Verecke Ópusztaszerrel, Arad Makóval, Segesvár Kiskunfélegyházával vagy a víz alá merült Jósikafalva Tiszavasvárival.

6_petofi_szobor_kiskunfelegyhaza_k_2095.jpg

A segesvári Petőfi-szobor Kiskunfélegyházán. Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár  képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 2.095. (l. 21. és 22. rész)

Negyvenegy részes blogsorozatunkban huszonegy magyar szobrászművész alkotását mutattuk be. A millenniumi Magyarország emlékműszobrászatának a historizmussal elkötelezett élvonalbeli művészeit és tanítványaikat vagy csak autodidakta tehetségeket, monumentális művek és kisebb szobordíszek alkotóit.
Mára már közhelynek számít az a mondás, hogy az emlékműveknek – akár a könyveknek – megvan a maguk sorsa. A bemutatott emlékjelek a korabeli Magyarország harminc településének köztereit díszítették, vagy azok határában egy-egy történelmi eseményre emlékeztettek. Elpusztításuk, eltávolításuk vagy átértelmezésük a legváltozatosabb módon történt. Az emlékműgyalázók néha hirtelen felindulásból, de legtöbbször előre megfontolt szándékkal, a hatóságok elnézése mellett vagy éppen titkos utasítására cselekedtek. Az elkövetőket egyetlen esetben sem vonták felelősségre. A legszomorúbb az, hogy voltak olyan emlékjeleink, amelyeket jóval Trianon előtt, még a magyar állam kötelékein belül megcsonkítottak, vagy elpusztítottak.

7_brasso_millenniumi_b_3355.jpg

A millenniumi emlékmű a Brassó fölötti Cenk-hegyen. (A képeslapot felülnyomott román felirattal még 1924-ben is forgalmazták Brassóban, miközben az emlékmű 1913-ban elpusztult) – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: B 3.355. (l. 8. rész)

Számos emlékművünket hónapokkal a területek elcsatolását hivatalossá tévő trianoni diktátum előtt szétverték vagy ledöntötték. Még a leghumánusabb eljárás az volt, ha körbedeszkázták. Bár ahogy láttuk, sok esetben ez az eljárás a műalkotást csak ideig-óráig védte meg. Külön kutatást igényelne kideríteni azt, hogy Trianon után a magyar diplomácia mennyire igyekezett a veszélybe került emlékműveket megmenteni. Az aradi Szabadság-szobor esetében vannak erről ismereteink, de például a zombori Schweidel- és Rákóczi-szobor mentési kísérleteiről csak sajtóinformációkkal rendelkezünk, nem tudjuk, hogy végül min csúsztak el a tárgyalások. Ahogy megerősítést igényelne Bözödi Györgynek az a beszámolója is, hogy a marosvásárhelyi Kossuth-szoborra valóban nem tartott igényt a magyar kultuszminisztérium. Felvetődik az a kérdés is: prevencióból miért csak a segesvári Petőfi-szobrot menekítették el? A szoborgyalázók cselekedete felháborító és tettüket elítéljük, de vajon mennyire határozottan vagy tevőlegesen tiltakoztak az adott pillanatban a helyi magyarok a szoborgyalázások ellen? Kassán és Lőcsén a felháborodott tömeg bátor kiállása halálos áldozatokat követelt és nemcsak magyarok vére folyt. Ugyanakkor Pozsonyban a Mária Terézia-szobor szétverésekor a tömeg már csendben tűrte a rombolást. De mielőtt erről sommás ítélet fogalmazódna meg bennünk, ne felejtsük el, hogy 1919. február 12-én Pozsony utcáin is vér folyt. A cseh légiósok sortüzének kilenc halálos és több mint száz sebesült áldozata volt, a megfélemlítés tehát már a szoborrombolás előtt megtörtént.

8_kassa_honved_szobor_k_801.jpg

A Honvéd-szobor Kassán – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 801. (l. 16. rész)

Kárpát-medencei körképünkből most kimaradt az íróinkról, költőinkről készült műalkotások tematikája. Petőfi segesvári szobrát is a szabadságharc emlékjeleit taglaló résznél mutattuk be, de lehetett volna írni a Tompa Mihályt megörökítő rimaszombati műalkotás száműzetéséről, vagy arról is, hogy a nagykárolyi Kölcsey-szobornak miért csak a budapesti Batthyány téren csodálhatjuk meg a másolatát. Bízunk benne, hogyha lesz a sorozatnak folytatása, akkor ezekről az emlékművekről is szót ejthetünk majd.

9_nagykaroly_kolcsey_n_505.jpg

Kölcsey szobra Nagykárolyban. (1934. augusztus 30-ára virradó éjjel ismeretlen tettesek lefűrészelték a szobor fejét és magukkal vitték. Ezt követően a város román vezetése eltávolította a torzót, majd később beolvasztották.) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: N 505.

Az Országos Széchényi Könyvtár Trianon századik évfordulóján, páratlanul gazdag gyűjteményéből merítve, nagyszabású kiállítással szeretett volna méltó módon megemlékezni a szomorú történelmi eseményről. Blogsorozatunkkal, lehetőségeinkhez mérten, az elmaradt kiállításnak egy töredékét kíséreltük meg virtuálisan pótolni, de emellett feltett szándékunk volt a könyvtár egyes gyűjteményrészeinek bemutatása is. Elsősorban a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, valamint a Törzsgyűjtemény hírlaptárának anyagából merítettünk, természetesen használva a már rendelkezésre álló elektronikus forrásokat is. Hatalmas előny, hogy az egyre bővülő adatbázisok segítségével már otthonról is elérhetők az információk, és lehetőség van a kulcsszavas keresésre is. Ugyanakkor a sorozatunkban felhasznált hírlapoknak egy jelentős része még nincs digitalizálva. Bízunk benne, hogy ennek tervszerű pótlása hamarosan elkezdődik az OSZK újonnan felépített állományvédelmi digitalizáló központjában.

Kedves olvasóinknak köszönjük, hogy hétről hétre nyomon követték sorozatunk részeit.

10_emlekmuvek_terkepe.jpg

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk helyszínei

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

 

komment

Millenniumi emlékművek – Mária Terézia szobra Pozsonyban

2021. február 04. 07:55 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 41. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Sorozatunkat a millenniumi emlékek bemutatásával kezdtük, így kézenfekvő az a gondolat, hogy Kárpát-medencei körképünk egy olyan alkotás történetével érjen véget, amely keletkezésének körülményeit tekintve ebbe a kategóriába tartozik.
Az ország egészéhez hasonlóan Pozsony is lázasan készülődött a magyar államiság ezeréves fennállásának megünnepléséhez. Mivel is lehetett volna méltóbban megünnepelni ezt az eseményt, mint annak a történelmi ténynek a megörökítésével, hogy Pozsonyban, a török kori Magyarország fővárosában, 1563 és 1830 között tizenegy Habsburg uralkodót koronáztak magyar királlyá.

1_pozsony_latkepe_p_54_9-1.jpg

Pozsony látképe – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/9.

A város déli részén, a Duna-parton álló királydombot, ahol az uralkodó a koronázási ceremóniához tartozó aktusként az ország védelmét kifejező szimbolikus kardvágásokat megejthette, az 1870-es években lebontották. 1892-ben a város vezetése elhatározta, hogy az emlékművet az egykori koronázódomb helyén állíttatja fel.

„Már május 2-án Neiszidler Károly orsz. képviselő azt indítványozta a városi közgyűlésen, hogy június 8-án rendkívüli közgyűlést hívjanak egybe a koronázási emlék felállítása tárgyában. Ezen aztán Taller Pál helyettes polgármester megtette az emlékszobor felállítására vonatkozó indítványt, melyet monumentálisnak tervezett, s kimondták, hogy az emléknek a milléniumra el kell készülnie.”

Lázár Béla: Fadrusz János élete és művészete. Budapest, Athenaeum, [1923], 71. – Törzsgyűjtemény

A városi tanács azt szerette volna, hogy a monumentálisnak szánt emlékművet pozsonyi származású szobrász mintázza meg. A tanácstagok közül néhányan a Bécsben élő, de pozsonyi születésű szobrászt, Tilgner Viktort ajánlották, akitől korábban már a császár is rendelt műalkotást. Ugyanakkor alig egy éve Pozsonyban egy ifjú tehetséget ünnepeltek, aki egy számtalanszor megformázott témát új, egyedi látásmódban alkotott meg. Krisztust a kereszten ábrázoló műve Fadrusz Jánost országosan ismert szobrászművésszé avatta, ezzel akaratlanul is korábbi mesterének, Tilgnernek a riválisa lett. A városi tanács végül úgy döntött, hogy mindkét művészt felkéri egy-egy pályamű benyújtására. Tilgner a felkérésre sértetten mondott nemet, így Fadrusz számára megnyílt annak lehetősége, hogy egyedüli pályázóként bizonyítsa rátermettségét. A morva és német felmenőkkel rendelkező ifjú művész magyarságtudata bécsi tanulóévei alatt tovább erősödött, nemzeti elköteleződését alkotásaiban is kifejezésre akarta juttatni. Ezért a koronázóváros számára az emlékmű témájául a „Vitam et sanguinem pro rege nostro” jelmondatot választotta, ugyanis a pozsonyi rendi országgyűlés ezzel a felkiáltással fejezte ki, hogy az örökösödési háborúban „életét és vérét áldozva” kiáll Mária Terézia mellett.
Fadrusz az elkészült mintát 1893 júniusában mutatta be a pozsonyi városháza tanácstermében. A bemutatott terv egyöntetű sikert aratott és a városi tanács közgyűlésének határozata alapján Fadrusz megbízást kapott az emlékmű kivitelezésére. A szoboralakokat kétszeres életnagyságban carrarai márványból kellett kifaragni. A leleplezés ünnepét 1896 őszére tervezték.

2_maria_terezia_sz_minta-1.jpg

A Mária Terézia szobor mintája. In. Magyar Szalon, 10. évf. 19. köt. (1893. ápr. – 1893. szept.), 848. – Törzsgyűjtemény

A szobrászművész egyik levelében megfogalmazta, hogy a bécsi Mária Terézia-szobor látványa is befolyásolta abban, hogy ezt a témát válassza.

„Arra törekedtem, hogy kerülve minden szokásos istennőket és görög géniuszokat, életre hozzak egy darab magyar történelmet úgy, ahogy volt és ahogy a világ ezt a korszakot ösmeri és nem úgy, amint a kedves szomszédjaink értelmezik. A bécsi Mária Terézia szobrot értem. Valahányszor láttam, fölforrt bennem a harag. Az ember alig találja rajta nyomát a magyarnak, holott az osztrák birodalom és az egész Mária Terézia korszak a magyarok páratlan lelkesedése és vitézsége nélkül egyszerűen nem is létezne. […] Egy történelmi hazugság az egész gránit és ércben, amely egy milliójukba került; drága hazugság de annál rútabb.”

Lázár Béla: Fadrusz János élete és művészete, Budapest, Athenaeum, [1923], 75–76. – Törzsgyűjtemény

Országos ismertsége segítette abban is, hogy Budán, a Várkert Bazárban megkaphassa azt a műtermet, amelyben előtte Strobl Alajos, majd Lotz Károly is dolgozott. Itt kezdte el kétszeres életnagyságban agyagba formázni a szobrokat.

„Fadrusz jelenleg a budai bazár-épületben dolgozik, ugyanabban a műteremben, mely évek előtt Strobl-é volt. Itt készül a Mária Terézia-szobor.
Mindjárt, amint belépünk, – meglepetés. Nem is egy Mária Teréziát látunk, hanem kettőt. Egy agyagból valót és egy élőt. Az előbbit lovon, az élőt pedig közelében, valami nagy ládafélén ülve, azon korabeli gyönyörű magyar rokokóöltözetben. Az utóbbi öltözetét udvarias mozdulatokkal igazítgatja a fiatal szobrász. Ejh, sohase fordítsák félre fejüket, szép hölgyeim (az urakat nem kell figyelmeztetni, – úgy se teszik), ez a ruhaigazitás merőben ártatlan, mi több: művészi dolog, – az illető hölgy: modell.”

A pozsonyi Mária Terézia-szobor. In. Kolozsvár, 8. évf., 167. sz. (1894. júl. 23.), 3. – Törzsgyűjtemény

Fadrusz az elkészült mintákkal Carrarába utazott, hogy a kifaragást személyesen felügyelje. A hazahozatalnál nem várt nehézségek adódtak, a rendkívül súlyos szoborrészek szállítására az olasz hadügyminisztériumtól speciális vasúti kocsikat kellett igényelni. Ez két hónapos csúszást eredményezett, ami miatt a leleplezési ünnepséget el kellett halasztani.

„Pozsonyból írják, hogy a Mária Terézia-szobrot a városi hatóságok által kijelölt téren, a hol egykor a koronázási domb állott, fölállították és átadták a szoborbizottságnak. A szobor leleplezési ünnepélye a király és a kormány jelenlétében csak a jövő tavasszal lesz, mert a téli idő beálltával az ünnepséget a szabadban megtartani nem lehet.”

A pozsonyi Mária Terézia-szobor. In. Fővárosi Lapok, 33. évf. 314. sz. (1896. nov. 14.), 5. – Törzsgyűjtemény

3_pozsony_koronazasi_ter_p_54_163-1.jpg

A koronázási emléktér Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/163.

A leleplezés ünnepét 1897. május 16-án tartották tavaszi napsütés helyett zivataros esős időben. A bécsi udvar részéről magyar emlékmű még ilyen kitüntető figyelemben nem részesült. Ferenc József és az uralkodóház számos tagja személyes jelenlétével tisztelte meg a rendezvényt.  De ott volt Bánffy Dezső miniszterelnök és több miniszter, valamint Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke is.

„A régi koronációk és diéták ragyogó ideje óta nem hullámzott Pozsony ódon falai közt ilyen fényes közönség, mint ma. Valósággal megelevenedett az az idő, mikor a pozsonyi Duna partján ifjú királyaink, kiknek fejét akkor érintette először szent István koronája, a világ négy tája felé villogtatták kardjukat.”

A pozsonyi ünnep. In. Budapesti Hírlap, 27. évf. 137. sz. (1897. máj. 17.). Címlap –Törzsgyűjtemény

A Budapesti Hírlap újságírója színes beszámolóban tudósított a királyi család tagjairól, még a gyermekeket sem felejtette ki.

„Ottó kir. herceg elhozta fiacskáját, Károly herceget is s a matróz-ruhába öltözött barna arcú, rendkívül eleven kis fiú nagyon megnyerte a közönség szimpátiáját; az éljenző közönségnek atyja helyett nagy grandezzával ő szalutált s mikor megérkezett a sátorba, teljes méltósággal adott pacsit a kir. herceg nagybácsiknak, a kik összecsókolták.” 

A pozsonyi ünnep. In. Budapesti Hírlap, 27. évf. 137. sz. (1897. máj. 17.), 2. – Törzsgyűjtemény

A tízéves kisfiút 19 év múlva Budán magyar királlyá koronázták.
A király a vármegyék díszes bandériumainak felvonulásával érkezett a helyszínre. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, megkezdődött a szabadtéri mise, amelyet Bende Imre nyitrai püspök celebrált. Ezt követően Pozsony város polgármestere, Dröxler Gusztáv engedélyt kért az uralkodótól a szobor leleplezésére. A király katonás rövidségű beszéde végén parancsot adott a leleplezésre. Az átázott, megdagadt kötelek azonban megmakacsolták magukat és a ponyva csak lassan, fokozatosan ereszkedett alá, tovább fokozva ezáltal az izgatott nézőközönség kíváncsiságát.

„A hatás óriási volt: viharos éljenzés zengett a téren. A szobor valóban fölségesen szép. A koronás királyi asszony igéző alakja, a két mellékalak (kivált a kuruc vitéz) külön is, együtt is egyaránt lebilincselte a nézők szemét […] A talapzaton nagy aranybetűk csillognak: Vitam et sangvinem.
A király, a ki egy darabig meglepetten nézte a szobrot, azonnal kifejezte elismerését Fadrusz Jánosnak, a művésznek, kit Dröxler polgármester bemutatott. Fadrusz maga is érdekes alak, díszmagyar öltönyében meglepően hasonlít a szobormű kurucához.”

A pozsonyi ünnep. In. Budapesti Hírlap, 27. évf. 137. sz. (1897. máj. 17.), 2. – Törzsgyűjtemény

A hasonlóság talán nem véletlen, Fadrusz ugyanis előszeretettel kölcsönözte arcmását alkotásaihoz. Így arcának vonásait fedezhetjük fel a kolozsvári Mátyás király emlékmű egyik mellékalakjában, de az Országos Széchényi Könyvtárnak otthont adó budavári palota krisztinavárosi szárnyának előcsarnokában található fiatalabbik atlaszéban is.

Az ünnepélyt este színházi díszelőadás zárta. A király az ünnep alkalmából kitüntetéseket adományozott. Fadrusz érdemei elismeréséül a Ferenc József-rend lovagkeresztjét kapta meg.
Minden kitüntetésnél beszédesebb azonban az a méltatás, amelyet a későbbi híres műkritikus, Lyka Károly írt az Új Idők hasábjain:

„Az első magyar szobor, a melyben van epikai erő és nagyság. Az első, a mely nem emlékeztet semmi más szoborra, sem újra, sem régire.
Hatalmas karok metszették ki fehér márványsziklából: a szikla ereje megmaradt benne. Egyszerű és póz nélkül való, a puszta jelenlétével hat, minden mesterkedés nélkül. A nyelv, a melyen hozzánk szól, a hatalom nyelve és a nyugalomé. Nem ábrázol: él, hatványozott nagyságban hatványozott életet.
Gyönyörűségünk telik abban, hogy lett nekünk ilyen szobrunk is. […]
Büszkék vagyunk erre a hirtelenül készen elénk álló emberre. Szeretjük érte igaz szeretettel, csak annyit adhatunk neki. A dicsőségről majd gondoskodnak a szobrai.”

L. K.: A pozsonyi Mária Terézia szobor. In. Új Idők, 3. évf. 21. sz. (1897. máj. 16.), 464. – Törzsgyűjtemény

5_maria_terezia_muveszet_1903_6_388-1.jpg

Fadrusz János: Mária Terézia. In. Művészet, 2. évf. 6. sz. (1903), 388. – Törzsgyűjtemény

Lehullt tehát a lepel, az ünneplő közönség szétszéledt, végre nyugodtabb körülmények között mi is megtekinthetjük a magyar szobrászművészetnek ezt a páratlan remekét. Virtuális sétánk narrátora a Magyar Szalon újságírója, aki évekkel korábban elsőként írt színes beszámolót a szoborról a pályázatra benyújtott minta alapján.

„Egy magaslaton, hatalmas paripán ülve, szétnéz Mária Terézia. A magyarok már leverték az ellenséget és a királynő idejött, hogy megmentői ragaszkodását hálás szemmel nézze. A királyi asszony szépsége teljében és boldogan jelenik meg előttünk. Fején a korona, jobbjában a sceptrum és baljával lovának kantárszárát tartja. Ruhájának uszálya hosszan folyik le alá a paripáról.”

Mária Terézia szobra a pozsonyi koronázási dombon. In. Magyar Szalon, 10. évf. 19. köt. (1893. ápr. – 1893. szept.), 847. – Törzsgyűjtemény

6_p_1515.jpg

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 1.515.

„A paripa mintázása igazán bravouros. Az udvari istálló egy pompás telivér spanyol ménjét kapta Fadrusz modell gyanánt. A nemes állat meghajlott széles nyakával, ékesen befont hosszú sörényével, bozontos farkával, hatalmas idomaival, melyek az életteljes mozdulat által minden oldalról előnyösen tűnnek föl: valóban méltó arra, hogy ily deli, hódító fejedelemasszonyt hordjon. A talaj, melyen a paripa az erős fékezés által megállapodni kénytelen: bozóttal benőtt. Itt-ott sánckosár, ágyú-kerék töredéke látható, annak jeléül, hogy a harc lezajlott és béke uralkodik.”

Mária Terézia szobra a pozsonyi koronázási dombon. In. Magyar Szalon, 10. évf. 19. köt. (1893. ápr. – 1893. szept.), 847. – Törzsgyűjtemény

7_p_54_177-1.jpg

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 54/177.

A lovas királyasszony baloldalán magyar főúr áll és az uralkodónőre tekintve a rónaság felé mutat, mintha mondaná: »Ez a te hű Magyarországod!« Ennek az alaknak a felfogása ép oly előkelő, mint történetileg jellemzetes. Fesztetich Tasziló egyik díszöltönyét használta mintául.”

Mária Terézia szobra a pozsonyi koronázási dombon. In. Magyar Szalon, 10. évf. 19. köt. (1893. ápr. – 1893. szept.), 847. – Törzsgyűjtemény

8_p_54_179-1.jpg

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Piarista képeslapgyűjteménye (kinagyított részlet). Jelzet: P 54/179.

„Még szerencsésebb a másik oldalon álló alak. Ez elszánt tekintetű közvitézt ábrázol. Bal karján vértet tart, melyen Magyarország címere ékeskedik; jobbjával kivont kardját markolja s úgy néz körül »Van-e még ellenség, mely a királyasszonyt fenyegetné?« Igazi típusa a magyar katonának, kiben erő és bátorság egyesül s mozdulatában csupa egyszerűség, természetesség.”

Mária Terézia szobra a pozsonyi koronázási dombon. In. Magyar Szalon, 10. évf. 19. köt. (1893. ápr. – 1893. szept.), 847. – Törzsgyűjtemény

(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a szobor földrajzi tájolása miatt a marcona tekintetű kuruc vitéz nyugati irányból kereste az ellenséget, amely lehet Poroszország, de lehet akár Bécs is.)

9_p_1767-1.jpg

Mária Terézia szobra Pozsonyban – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Kinagyított részlet. Jelzet: P 1.767.

A leleplezés ünnepéről már nemcsak a hazai, de a külföldi sajtó is beszámolt, mértékadó európai és tengeren túli lapok írtak a műről és a művészről. A szobor beilleszkedett a XIX. századi híres magyar alkotások sorába és az egyetemes kultúra részévé vált, felkerült arra a láthatatlan képzőművészeti idővonalra, amelynek az elejét Ferenczy István és Izsó Miklós művei fémjelezték.

10_p_1757-1.jpg

A pozsonyi koronázási tér a szoborral – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: P 1.757.

Ami az első világháború után történt, arra nincs elfogadható magyarázat. A csehek bejövetele óta deszkapalánkkal körülvett szobornak 1921. október 26-án vontatókötelekkel, csákánnyal és kalapáccsal estek neki. Egyesek szerint dühüket IV. Károly második visszatérési kísérlete váltotta ki. A megrázó eseményre Jankovics Marcell országgyűlési képviselő, a két világháború között a felvidéki magyarok egyik vezéregyénisége így emlékezett vissza:

„Már előző este jókedvű csapat – csupa Morván túli egyének – dalszóval járta körül a deszkaköpenybe burkolt szobrot. Egypár magyarral néztük e daloló csoportot. Szeretem a dalszót, ha a dalt valami emberi vagy emberséges érzés váltotta ki. Ez rettenetesen baljóslatú dal volt. Egymásra néztünk, és azt éreztük, itt valami készül, valami, ami nem lehet szép vagy jó. Másnap, az őszi alkonyattal megjelentek a nemzeti önérzettől duzzadó – kicsodák. Nincs nevük. Šrobár kormánya küldte őket. […] A teherautóról hurok röppent a királynő, majd a magyar daliák nyakába. A teherautó motorja dolgozott, hullámos robajjal. A drótkötél elpattant. A második is elpattant. Azok, vagy ők, vagy hogy is hívjam e néhány buzgólkodót, nekiestek kalapácsokkal, vésőkkel. Vékonnyá verték a daliák csizmaszárát, a királynő paripáinak patáit, hogy végre ledőlhessenek. A földön azután lehetett a márványarcokat pofozni, rugdosni, torzzá kalapálni.”

Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban. Somorja, Méry Ratio, 2000. 87–88. – Törzsgyűjtemény

11_kny_d_611_1-1.jpg

Mária Terézia szobrának elpusztítása. In. The Maria Theresa Monument at Pozsony the work of John Fadrusz. Demolished by the Czechs, October 26. 1921. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Alb.D 234.

„Csak a két dalia csizmacsonkja és valami a paripából meredt bele a szürke őszi égbe. A rendőrkordon is olyan rendületlenül nézte, akár mi a kordon mögül. Csak akkor mozdult meg egy-egy rendőr-sbirr, mikor valaki lehajolt, hogy egy-egy darab márványszilánkot ereklyének rejtsen zubbonyába. Vagy mikor valaki fölszisszent. Akinek nem tetszett e dicső térrendezés, még aznap mehetett Aranyosmarótra, a fogházba.”

Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban, Somorja, Méry Ratio, 2000, 88. – Törzsgyűjtemény

12_kny_d_611_2-1.jpg

Mária Terézia szobrának elpusztítása. In. The Maria Theresa Monument at Pozsony the work of John Fadrusz. Demolished by the Czechs, October 26. 1921. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Alb.D 234. http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3589140

A monumentális márványszobor darabjait később értékesítették és a nagyobb egyben maradt részekből újabb alkotások születtek. Egy ismeretlen személy a szoborból több darabot is megszerzett és ezeket 1928-ban eljuttatta Budapestre. A Nemzeti Újság munkatársa közvetlenül a megérkezés után megszemlélhette a szobormaradványokat a Nemzeti Múzeum udvarán.

„… a cseh rombolók ugyancsak alapos munkát végeztek. Ahol a kalapács nem volt elég, ott a vésőt vették segítségül. Szent István koronájával a fején ott van a törmelékdarabok között a szobor feje. De micsoda állapotban! Az arcnak nincs egyetlen vonása sem, lapos síkokra faragta azt le valami barbár kéz. Mellette egy másik fej hever: ez a magyar főúré, amely a szobron rajongó lelkesedéssel tekintett fel a nagy királynő arcába. Ez a fej meglehetősen sértetlen, de azért rajta is szörnyű csonkítások vannak. Éppen így járt a kuruc vitéz dacos feje is, amelyet szintén sikerült többé-kevésbé ép állapotban megmenteni.”

Budapestre kerültek a pozsonyi Mária Terézia szobor maradványai. In. Nemzeti Újság, 10. évf., 103. sz. (1928. máj. 6.), 5. – Törzsgyűjtemény

A szobortorzókat a Nemzeti Múzeumban kiállították, illetve egy darabot ereklyeként, a Mária Terézia által alapított 32-es honvéd gyalogezred 1933-ban Budapesten felállított emlékművének talapzatán helyeztek el. A második világháború viharában több darab is eltűnt vagy megsemmisült. 

13_maria_terezia_szoborfejek-1.jpg

A Mária Terézia emlékmű fej-torzói. Forrás: P. K.: Lehet még Pozsonynak Mária Terézia-szoborcsoportja? In. Pozsonyi Kifli, 2013. 01. 04.

Fadrusz János márványból faragott páratlan művészi alkotását 1921 októberében végérvényesen elpusztították. A szobor epigonjának újraállítását célzó jelenkori kezdeményezés és huzavona már egy külön történet, amely nem illeszkedik az emlékműveink sorsát bemutató sorozatunkba.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

 

komment

Bélley Pál – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 6. rész

2021. február 02. 07:55 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 45. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Bélley Pált és gyűjteményét mutatja be. 

A fiatalon elhunyt Bélley Pál (1925–1976) irodalomtörténész, nyelvész, bibliográfus, művelődéstörténész, újságíró több szálon kötődött az Országos Széchényi Könyvtárhoz. A budapesti egyetemen magyar irodalomtörténetet, esztétikát és filozófiát hallgatott, 1948-ban szerzett bölcsészdoktori oklevelet. Ugyanezen évtől a rádió külső munkatársa és az Országos Széchényi Könyvtár dolgozója, 1953-tól osztályvezetője lett. Az irodalomtörténet és a nyelvészet, a bibliográfia és a könyvtörténet, a bibliofília és a művelődéstörténet terén egyaránt értékes tevékenységet fejtett ki.

1_kep_-mesko_anna_poka_gyorgy_exl.jpg

Meskó Anna és Póka György grafikája, Ex libris Bélley P[ál]. Forrás: Magángyűjtemény

Az 1970-es években, az OSZK-ból való távozása után rádió- és televízióműsorok (Magyarán szólva, Kíváncsiak klubja; Kukkantó) szerkesztése mellett a Magyar Hírlap kulturális rovatának helyettes vezetője lett. A lapban jelent meg 1974 júniusában Az ex libris történetéből. Különleges utazás időben és térben címmel interjúja, melyben egy neves ex libris gyűjtővel, Semsey Andor jogásszal folytatott beszélgetést az ex librisről és a gyűjtés mikéntjéről:

Beszélgetőtársunk: dr. Semsey Andor – jogász. Az ön véleménye szerint mi az, ami egy tudós vagy egy tisztviselő, de bárki más érdeklődését e terület felé fordíthatja?

Három tényező: az esztétikai élmény igénye, a kiterjedt gyűjtéssel együtt járó emberi kapcsolatteremtés öröme és nem utolsósorban – a könyv szeretete.

[…] a könyv és a könyvjegy elvált egymástól. Az ex libris éppen olyan sajátszerű gyűjtési objektummá lett, mint mondjuk a bélyeg vagy a gyufacímke.

Sajnos igen. Úgy vélem azonban, hogy ismét egymásra kell találniuk. Az ünnepi könyvhét mindig jó alkalom az ex libris »funkcionális« megújulására is. […]

Van-e valami sajátos technikája az ex libris gyűjtésnek?

Én csak egy szabályt tudok a magam gyakorlatából: a mérsékletet. »Mindent« nem lehet összegyűjteni, mert elöntene az anyag. Ki kell alakítani tehát egy sajátos, egyénileg kedves területet és ezen a parcellán belül kell berendezkedni. Mint a bélyeggyűjtők, specializálódhatunk mi is egy-egy országra. Gyűjthetünk például cseh vagy lengyel lapokat. A földrajzi határokat időbeliekkel is kiegészíthetjük. A régi magyar ex libris összegyűjtése például tudományos szempontból is nagy értékű munka lenne, de magánember aligha birkózhat meg ezzel a feladattal. Sok örömöt kínál a különböző grafikai technikákra alapított gyűjtemények szervezése is.” 

Bélley Pál: Az ex libris történetéből. Különleges utazás időben és térben. Hétfői Magyar Hírlap, 1974. június 3, 4. – Törzsgyűjtemény

Bélley Pál bibliofil tevékenysége, érdeklődése nem kis részben az ex librisnek szólt, melynek gyűjtését a nemzeti könyvtár a század első felében meglehetősen elhanyagolta, és e tevékenységét kizárólag a köteles példányon alapuló gyűjtésre korlátozta. Bélley a hatvanas években az Országos Széchényi Könyvtárban valóságos ex libris reneszánszot teremtett, 1961 és 1969 közt tizenegy ex libris kiállítással, azok katalógusaival, melyek a nemzetközi cserére kerülve és egyéb módokon a külföld felé is népszerűsítették a műfajt. A tárlatok megszervezésében a Kisgrafika Barátok Köre, több esetben Galambos Ferenc jogtanácsos, bibliográfus volt a segítségére. Ez az időszak – utólag is mondhatjuk – a magyar ex libris élet történetének egy különleges fejezetét alkotja.
A kiállítások közül időrendben az első Bordás Ferenc ex libris és grafikai kiállítása (1961) volt.

2_kep_bordas_oszk_kiallitas_1961_meghivo_keret-1.jpg

Meghívó Bordás Ferenc ex libris és grafikai kiállítására (1961) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei (1964) című tárlat jelentőségét növeli, hogy ez volt az első magyar tematikus ex libris kiállítás. Az OSZK az akkor 5 éve megalakuló Kisgrafika Barátok Körével közösen fogott a szervezéshez. A katalógus Bélley Pál, Galambos Ferenc és Varga Sándor Frigyes szerkesztésében jelent meg. Ennek bevezetéséből idézek:

„A bemutató természetesen nem tart igényt a teljességre. A kiállitott lapok viszonylag kis számát az magyarázza, hogy iróink, müvészeink, tudósaink között aránylag kevés volt a vérbeli bibliofil könyvgyüjtő és kevés rendelkezett exlibrisszel. Számukra a könyv és a könyvtár elsősorban munkaeszköz volt. [….] Iróink, müvészeink és tudósaink exlibrisei azért is ritkák, mert nem kerültek csereforgalomba, hanem a könyvbe ragasztva az exlibris eredeti célját szolgálták.
Fel kell hivnunk a figyelmet arra, hogy a kiállitás, tematikus jellegénél fogva, nem a legszebb magyar lapokat mutatja be. A hangsuly most nem a grafikum minőségén, hanem az exlibris tulajdonoson van. Ezért adja a katalógus is a tulajdonosok betürendjében az exlibriseket.”

Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Kisgrafika Barátok Köre, 1964, 6. – Törzsgyűjtemény

3_kep_magyar_irok_exl_kiall_1964_k_1_3_o.jpg

Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Kisgrafika Barátok Köre, 1964. (A katalógus borítója és belső címlapja) – Törzsgyűjtemény

1965-ben három ex libris kiállítást is rendeztek az OSZK-ban: Ábrahám Rafael, illetve Fery Antal grafikáiból, majd ezt követte a Mai észt ex librisek című tárlat 1965 decemberében.
1966-ben a nemzeti könyvtár, a Malborki Vármúzeum és a Lengyel Kultúra Háza közreműködésével valósult meg a Mai lengyel ex libris című kiállítás. A helyszín ezúttal a Lengyel Kultúra Háza volt. A katalógust Bélley Pál, Galambos Ferenc és Andrzej Ryszkiewicz állította össze. Az OSZK szervezésében ugyancsak ez évben, 1966-ban Diskay Lenke ex libriseit mutatták be. A nemzetközileg is nagy hírnévre szert tett művésznő grafikái erősen kolorisztikus jellegükkel vonták magukra az érdeklődők figyelmét.

4_kep_diskay_lenke_dr_vertse_albert_1966.jpgDiskay Lenke grafikája, Ex libris dr. Vertse Albert (1966), Jelzet: Diskay/66/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1967 novemberében – a szovjethatalom fennállásának 50. évfordulója alkalmából – a szovjet–magyar kapcsolatok élénk voltát igazolta az Országos Széchényi Könyvtár által rendezett A szovjet ex libris 1917–1967 című kiállítás Sz. G. Ivenszkij (a Vologdai Képtár igazgatója) és Bélley Pál szervezésében. A tárlat anyagát, 250 ex librist Ivenszkij felajánlott a könyvtár gyűjteményébe.
1968-ban rendezték meg Makky György ex libriseinek kiállítását, melyet még ez évben a gyulai Meskó Anna és Póka György művészházaspár, majd 1969-ben Stettner Béla – több évtizeden át a KBK művészeti vezetője – könyvjegyeinek tárlata követett.
Bélley Pál ex librisszel kapcsolatos tevékenysége nem merült ki kiállítások rendezésében és katalógusainak megszerkesztésében. Cikkeiben is többször foglalkozott e kisgrafikai műfajjal, többek között az OSZK Híradóban, a Kisgrafika Értesítőben, a Magyar Hírlap hasábjain. A Kisgrafika Értesítőben megjelent, Schopenhauer ex libriséről szóló írása külföldön is nagy érdeklődést keltett.
Sokat tett az Országos Széchényi Könyvtár ex libris állományának gyarapodása, például dr. Arady Kálmán orvos, művészettörténész és dr. Nyireő István debreceni könyvtárigazgató régi (16–19. századi) magyar ex libriseket tartalmazó gyűjteményének a nemzeti könyvtárba kerülése érdekében.
Aki ennyire szerette az ex libriseket, az természetesen maga is gyűjtött és a saját nevére is készíttetett néhányat. Az OSZK gyűjteményében, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárban három ex libris található Bélley Pál nevére. Kettőt Diskay Lenke metszett 1963-ban és 1967-ben, galamb formájú edény ábrájával, illetve emberalakokkal. Utóbbi itt megtekinthető:

5_kep_diskay_lenke_grafikaja_1967_diskay_77.jpg

 

Diskay Lenke grafikája, Ex libris dr. Bélley Pál (1967), Jelzet: Diskay/77 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A zentai Andruskó Károly alkotásán galambdúc látható, körülötte könyvek.

6_kep_andrusko_k_grafikaja.jpgAndruskó Károly grafikája, Ex libris dr. Bélley Pál, Jelzet: Exl.B/394 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kortársak és az utókor Bélley halála (1976) után, rá emlékezve több ex librist, in memoriam lapot készíttetett a tiszteletére. Ezek közül a legismertebb Stettner Béla alkotása, aki ilyetén módon is búcsúzott az ex libris és a KBK ügyéért rengeteget tevő barátjától. A képen a naphoz közel repülő Ikarosz szárnyas alakja látható. A felirat: „Búcsúzunk a KBK nagy barátjától és támogatójától – In memoriam Bélley Pál (1925–1976).” Jelen cikk is szolgáljon emlékállításul.

7_kep_stettner_bela_in_mem_lap.jpg

Stettner Béla grafikája, In memoriam Bélley Pál 1925–1976. Forrás: Kisgrafika, 1976/2–3. sz., 41. – Törzsgyűjtemény

Irodalom:

 

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész

komment

A nemzeti áldozatkészség szobrai – Kolozsvár

2021. január 28. 07:55 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében 40.

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az eddig bemutatott emlékművekhez képest a nemzeti áldozatkészség szobrait, keletkezésüket és betöltött szerepüket tekintve, teljesen eltérő céllal hozták létre. Közterekre állítva – az emlékjelekhez hasonlóan – elsődleges rendeltetésük a figyelem felkeltése volt, azonban nem a történelmi múltra, vagy a nagy elődökre emlékeztettek, hanem az emberek életét a jelenben meghatározó eseményre: a Nagy Háborúra.
Az alkotásokat életre hívó kezdeményezés 1915 tavaszán Bécsből indult és terjedt el, elsősorban a háborúban részt vevő országok németek lakta vidékein.
Gróf Theodor Hartig nyugalmazott korvettkapitánynak az ötletet egy korabeli szokás adta: vándor mesterlegények, ha egy városban megfordultak, a piactéren álló fatuskókba vasszöget vertek, ezzel egy apró emléket hagyva maguk után. A sok szög miatt egy idő után a fatönk már inkább vastuskónak nézett ki. 1915. március 6-án a Schwarzenbergplatzon felállítottak egy vitézt ábrázoló életnagyságú faszobrot, amelyet ünnepélyes keretek között felavattak. Ezt követően a város lakossága bizonyos összegért vásárolt szögeket kalapálhatott bele a szoborba. A szögek árából befolyt pénzt a hadiözvegyeknek, illetve hadiárváknak adták. Ez az akció a hátországokban kétségkívül propagandacélt szolgált, amely a „villámháború” illúziójának szertefoszlását követően az emberekben az összetartozás és közös felelősségvállalás érzését kívánta felkelteni.

„A bécsi kezdeményezés komoly sikert aratott. A »Wehrmann in Eisen«-be már az első napon 5000, az első héten pedig 11441 szöget vertek be, s a bécsi akciót azután valóságos szögelőjárvány követte. […] A következő mintegy másfél évben, ill. általában a háború végéig a Monarchiában és különösen Németországban rengeteg hasonló akcióra került sor.”

ifj. Bertényi Iván: Szögelőszobrok. Egy közép-európai első világháborús propaganda-jelenség. In. Propaganda – politika, hétköznapi és magas kultúra, művészet és média a Nagy Háborúban, Budapest, OSZK, 2016., 463. – Törzsgyűjtemény

A faszobor a belevert szögektől vált a nevét megszolgáló „Vasvitézzé” vagy „Vashonvéddé”.

A szobrok jelentős részben – bár többségüket művészek alkották – betöltött szerepük miatt sem voltak kiemelkedő képzőművészeti alkotások, fa alapanyaguk sem szolgálta az időtállóságot. A német területeken elsősorban páncélos vitézt mintáztak meg, hogy amikor majd belepik a szögek, a valóságban is „felvérteződjön”.
Magyarországon a felállított szobrok többsége természetesen magyar katonát ábrázolt, egy részük az aktuális helyzetnek megfelelően első világháborús honvéd volt. A bécsi szoboravatás után alig több mint öt hónapra, az országban harmadikként, Kolozsváron is leleplezték a nemzeti áldozatkészség szobrát.

1_kolozsvar_foter_37_47.jpg

Kolozsvár főtere – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista képeslapgyűjtemény. Jelzet: 37/47.

A bécsi ceremónia híre már egy hónap múlva eljutott Erdély fővárosába.

„Lyka Döme, pázmándi földbirtokos, ez év áprilisában levelet írt dr. Haller Gusztáv kolozsvári polgármesternek, amelyben azt a szándékát fejezte ki, hogy szeretne saját költségén Kolozsvárt egy faszobrot felállítani. A szobor célja az lenne, hogy a beleverendő szegek megváltása címén befolyó összeg az elesett kolozsvári hősök hátramaradottjainak felsegélyezésére fordíttassék.
Dr. Haller polgármester örömmel fogadta a nagylelkű ajánlatot és a szobor elkészítésére kolozsvári Szeszák Ferencet, a Kolozsvárt élő országos hírű szobrász-művészt ajánlotta. A művész megegyezett Lyka Dömével és hozzá kezdett a szobor elkészítéséhez.”

Nóti Károly: A Kárpátok őre. In. A Kárpátok őre, Kolozsvár, Lyceum Ny., 1915., 19. – Törzsgyűjtemény

A szobor helyét a Deák Ferenc utca főtéri torkolatában, a városházával szemben lévő járdaszigeten jelölték ki. A békebeli Kolozsváron ezt a széles, fákkal szegélyezett utcát – a Főtér szerves folytatásaként – korzónak is használták.

2_kolozsvar_deak_f_utca_37_23.jpg

Kolozsváron, a Deák Ferenc utca torkolata a szobor felállítása előtt [A kép bal oldalán látható ház erkélye fölötti emléktábla a mai napig hirdeti, hogy itt szállt meg Bem József, 1848. dec. 25-ik győzedelmes bevonulásakor.] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista képeslapgyűjtemény. Jelzet: 37/23.

A szobor ünnepélyes leleplezését a király 85-ik születésnapjára időzítették. Gyalui Farkas, a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgató őre, a Budapesti Hírlap hűséges tudósítója ezt jelentette egy nappal az esemény előtt:

„A király holnapi születésnapját Kolozsvár városa jótékonycélú ünneppel kapcsolta össze. A Kárpátok őre elnevezéssel Szeszák Ferenc szobrászművész gyönyörű faszobrot alkotott, a mely egy a Kárpátokban őrködő népfölkelőt ábrázol. E szobrot díszes emelvényre állítva holnap leplezik le és a szegek beveréséért befolyó pénzt jótékonycélokra fordítják. A király megengedte, hogy a szoborba az első szöget az ő nevében verjék be s a szög beverésével a király Bethlen Ödön gróf kormánybiztost bízta meg. Egyúttal a honvédszobor fölállításával kapcsolatos jótékonysági akció javára magánpénztárából ezer koronát adományozott.”

[Gyalui Farkas]: A Kárpátok őre. In. Budapesti Hírlap, 35. évf. 229. sz. (1915. aug. 18.), 13. – Törzsgyűjtemény

3_karpatok_ore_avato.jpg

A Kárpátok őre leleplezési ünnepe, Kolozsvár 1915. aug. 18. A kép forrása: Száz éve avatták Kolozsváron a Kárpátok őre alkotást. In. Polgár Portál, 2015. 08. 19.

Mint a korabeli tudósításokból is kiderült, a kolozsvári és a székesfehérvári áldozatkészség szobrának felállítását ugyanaz a személy szponzorálta. Csak találgatni lehet, hogy Lyka Döme fejérmegyei földbirtokos miért pont ebben a két városban támogatta ezt az akciót. Az egyik válasz erre Mátyás király személye lehet, akinek az egyik város a születési, míg a másik a temetkezési helye volt. A szobrokat néhány hét eltéréssel avatták fel.

„Lyka Döme úr azonban tovább ment egy jó lépéssel. Ő nem afféle bábot ajándékozott a két városnak, a milyen a bécsi, melynek arcát nem lehet látni a zárt sisakban, hanem segítségül hívta az igazi művészetet. Kolozsvárnak csináltatott egy szürkülő bajszú népfölkelőt, a Kárpátok őrét, Székesfehérvárnak pedig egy feketeseregbeli vitézt, Mátyás király arcvonásaival. […] A Kárpátok őrét Szeszák Ferenc kolozsvári művésszel készíttette. A művész a föladatot zseniálisan oldotta meg. Gyönyörű művet alkotott a cél tökéletes figyelembevételével. Jó magyar arcú öreg honvéd-népfölkelő szuronyos puskájára támaszkodva áll a sziklán […] A páncélt kalotaszegi motívumokkal ékesített földig érő magyar suba helyettesíti.”

Két szobor. In. Budapesti Hírlap, 35. évf. 230. (1915. aug. 19.), 14. – Törzsgyűjtemény

 

4_karpatok_ore_k_3060.JPG

A Kárpátok őre – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: K 3.060.

Szeszák Ferenc komolyan vette feladatát és ugyanolyan művészi aprólékossággal dolgozott ezen a szobron is, mint időtállónak szánt művein. Számára fontos volt, hogy szülővárosának alkothatott, ahogy tette azt már korábban is Stróbl Alajos tanítványaként. Nem sokkal élte túl a Kárpátok őre pusztulását. 38 éves korában hunyt el, 1919. február 18-án.

5_szeszak_mutermeben.jpg

Szeszák Ferenc műtermében, 1915-ben. In. A Kárpátok őre, Kolozsvár, Lyceum Ny., 1915. (2. kiadás) Törzsgyűjtemény

A szoboravató ünnepségről ismételten Gyalui Farkas tudósítását olvashatjuk:

„A felség születése napja alkalmából délelőtt az összes felekezetek templomaiban ünnepi istentisztelet volt, a mely után az egyesületek, testületek a városháza elé vonultak, a hol egybegyült az itt állomásozó tisztikar is. […] Az ünnepet Bethlen Ödön gróf kormánybiztos nyitotta meg, mély hódolattal szólva a királyról, a kit a közönség ezrei megéljeneztek. Az ünnepi beszédet Márki Sándor dr. egyetemi tanár mondta s nagy lelkesedést keltett vele. Ezután Hirschler József dr. apátkanonok, Kenesey Béla református püspök, Ferenc József unitárius püspök, Daianu Illés gör, kat. esperes, Rosiescu gör. kel. esperes, Fábry luteránus lelkész és Eisler Mátyás dr. főrabbi hazafias beszédekkel megáldották a szobrot, a melyet Haller Gusztáv dr. polgármester a város nevében hatásos beszédben átvett. Az első szöget, a katona sipkarózsáját a király nevében Bethlen Ödön gróf verte be ezrek éljenzése mellett. Azután még sokan váltották meg a pikkelyt, úgy hogy mindjárt az első nap szép összeget juttatott jótékony célra.”

[Gyalui Farkas]: A Kárpátok őre leleplezéséről ezt jelentik Kolozsvárról. In. Budapesti Hírlap, 35. évf. 230. (1915. aug. 19.), 14. – Törzsgyűjtemény

A szobor leleplezésének emlékére megjelentettek egy kis kiadványt, amelyben közölték Márki Sándor egyetemi tanár ünnepi beszédét is. Talán a királyt éltető hangos vivátok elnyomták azt a székely tömörséggel megfogalmazott kérdést, melyet a történész professzor az „elszánt tekintetű” magyar baka szájába adott:

„Lehull a szobrot eltakaró vászon s előttünk áll a Kárpátok őre, amint fegyverére támaszkodva pihen kemény csaták után s nyugodtan, elszántan néz újabb küzdelmek elé. Mintha őrszemül maradt volna itt ama névtelen félistenek közül, a kiknek bevonulását hatvanhat évvel ezelőtt Bem apó a szemközt lévő ház erkélyéről nézte végig; de most attól kérdi, aki ellen akkor harcolt: »Kit győzzek le, énuram királyom?!«”

Nép és király. Márki Sándor ünnepi beszéde a király születésnapján. A „Kárpátok őre” szobrának leleplezésekor, 1915. aug. 18. In. A Kárpátok őre, Kolozsvár, Lyceum Ny., 1915., 7. – Törzsgyűjtemény

A Kárpátok őre több volt egyszerű szögelőszobornál. Részletgazdag művészi megformálása, ábrázolásmódja jóval túlmutatott efemer életűnek szánt társain. A városgazdák már a szobor felállításakor elhatározták, hogy küldetésének befejezése után a műalkotást múzeumba helyezik. A határőr katonát megjelenítő szobor nevével és teljes szimbólumrendszerével a Trianonban elveszített keleti országrészt képviselte, ezért pusztulása és jelenkori feltámadásai is sorsszerűen determináltak.
Voltak ugyanakkor Erdélyben ennél helyspecifikusabb szögelőszobrok is. Megjelenési formáját tekintve a Kárpátok őre ellentétének lehet mondani a néhány héttel korábban Nagyszebenben felállított Vashonvédet. A szebeni szászok a szobor jelképrendszerében kifejezték a német területekhez való kötődésüket. Az elnagyolt kidolgozású, leeresztett sisakrostélyú páncélos vitéz külsejével is igazolta, hogy a praktikum jegyében született. Nagyszeben városvezetése az áldozatvállalására három nyelven kiadott plakáttal hívta fel a figyelmet. A szobor képe alá írt propagandavers szövegét Hazafi-Veray János is megirigyelte volna.  

8_nagyszeben_vashonved_pkg_1915_vh_18.jpg

A nagyszebeni Vashonvéd – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár plakátgyűjteménye. Jelzet: PKG 1915/VH/18.

Egy másik helyspecifikus áldozatkészség-szobrot Székelyudvarhelyen lepleztek le 1917. december 8-án. A Vasszékely több szempontból is eltért társaitól. Bár rendeltetése szerint ez is az áldozásvállalást ösztönző szögelőszobor volt, de ugyanakkor emléket állított a 82. székely gyalogezred hőseinek, akik a haza védelmében estek el az Ojtozi szorosban. Ezért is került fel a talapzatára az azóta már szállóigévé vált mondat: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok.”

9_vasszekely_sz_1461.jpg

A Vasszékely Székelyudvarhelyen – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár képeslapgyűjteménye. Jelzet: Sz 1.461

Az Antant által kijelölt demarkációs vonalat átlépve, 1918. karácsony estéjén a román csapatok bevonultak Kolozsvárra. Az első emlékjel, amely ádáz dühüknek áldozatul esett, a Kárpátok őre volt. Pusztulásának körülményeiről eltérő visszaemlékezéseket találunk. Az egyik változat szerint, amelyet Wass Albert fogalmazott meg önéletrajzi írásában, a szobor teljes megsemmisülése már a románok bevonulásának estéjén bekövetkezett. Az író a szomorú esemény idején 10 éves volt.

„Kolozsvárt a Deák Ferenc utca 5. volt a mi házunk. […] A főtérre néző sarkon ott láttuk a Kárpátok őrének pompás szobrát, s a főtéren mindég történt valami: felvonulások nemzeti színű zászlók alatt, hangos beszédek a városháza erkélyéről, néha verekedés is, nem nagyon értettük, hogy mi miért történik, de az izgalom megragadott, bármi is történt. Aztán néhány nappal érkezésünk után Apám is megérkezett, de egyenesen a kórházba vitték. Megsebesült újra. Meglátogattuk. A kórház ijesztő hatással volt reám, erre emlékszem. Szerencsére pár nap múlva Apámat hazaengedték onnan. S néhány napra rá bevonultak a románok. Az ablakból figyeltük őket. […] Talán egy óra sem telt bele s néhány egyenruhás ember megjelent a szobornál, matattak rajta valamit, aztán félrehúzódtak. Valami nagyot dördült a szobornál, a falak is megremegtek, pár ablak nagy zajjal betört s mire a füst szétoszlott, a szobor darabokra törve hevert szerte az utcán s a díszesen faragott építmény romokban heverve füstölgött.”

Wass Albert: Voltam és más önéletrajzi írások, Pomáz, Kráter, 2006. – Törzsgyűjtemény

Olajos Domokos, a Keleti Újság szerkesztője pontosan megnevezte az elkövetőt, aki szerinte nem volt más, mint egy máramarosi születésű szálfatermetű diák, aki később a Nemzeti Parasztpárt színeiben a román parlament képviselője és Iuliu Maniu jobbkeze lett.

„Egy régi kép elevenedik meg előttem. Több mint tíz éves. A román csapatok bevonulása után egy tüntető diákcsapat vonult végig Kolozsvár Főterén. A Deák Ferenc ucca elején a »Kárpátok Őre« előtt a román himnuszt énekelték. A tüntető tömegből kivált egy magas, szőke diákvezér és kidöntötte a magyar szobrot. Ezt a szobrot a korán elhunyt és kolozsvári származású Szeszák Ferenc mintázta és egyik disze volt Kolozsvárnak. Azóta a »Kárpátok Őre« művészbecsű faszobor a Főtér sarkáról eltűnt. És ez a diákvezér Lazar Ilie volt.”

Olajos Domokos: Egy régi emlék. In. Keleti Újság, 13. évf. 170. sz. (1930. aug. 6.), 4. – Törzsgyűjtemény

A szobor eltüntetését követően a kolozsvári magyarok között az a szóbeszéd járta, hogy a műalkotás egészben vagy darabjaiban, de valahol még fellelhető. Gyalui Farkas, Szeszák Ferenc munkásságának egyik első méltatója is sürgette a szobor megmentését.

„Mondják, hogy megvan valahol most is a szobor. A művészet iránt való tartozó tisztesség és jóindulat azt kívánná, hogy az illetékes hatóságok indítsanak nyomozást, hogy hová tették vagy rejtették el ezt a művészi munkát. Aztán megtalálva azt, helyezzék el az Erdélyi Múzeum Egylet régiségtárába, hol ott van Gyarmathy Zsigáné márványszobra és Gyalui Farkasné síremlékének eredeti gipsz modellje.”

Gyalui Farkas: Szeszák Ferenc. In. Művészeti Szalon, 3. évf. 2. sz. (1928. febr.), 4. – Törzsgyűjtemény

A nyomozást, ha nem is azonnal, de 1940-ben, Kolozsvár visszatérése után lefolytatták, illetve felhívást intéztek a sajtón keresztül a lakossághoz, hogy jelentkezzen az, aki bármit tud a szoborról vagy darabjainak hollétéről. A műalkotás azonban sem egészben, sem darabokban nem került elő.
Érdekes módon a Nagyszebenbe bevonuló román csapatok a Vashonvédet nem bántották, pedig még élénken emlékezhettek Mackensen tábornok bukaresti látogatására. Így a szögelőszobor ma is megcsodálható a város Történelmi Múzeumában.
A Vasszékely a Kárpátok őrével azonos sorsra jutott, annyi különbséggel, hogy a Székelyudvarhely főterén álló szobrot a román katonák, mielőtt szétverték volna, meg is gyalázták: a honvéd vállára egy koporsót tettek. A város lakóinak napokig tűrniük kellett a látványt. A Vasszékely 2000-ben bronzba öntve támadt fel, eredeti helyén és rendeltetése szerint őrzi az első világháborús székely hősök emlékét.

10_szekelyudvarhely_vasszekely_2013.jpg

A Vasszékely Székelyudvarhelyen 2013-ban. A szerző fotója

A Kárpátok őre ugyan más jelentéssel és más helyszíneken, de megtöbbszörözve éledt újra. A nemzeti összetartozás jegyében először 2002 novemberében Szilvásváradon, majd 2010-ben Budakalászon, 2013-ban Csíkcsomortánban és 2019-ben a Fejér megyei Csókakőn leplezték le a másolatait.

11_szilvasvarad_karpatok_ore_2002.jpg

Horváth-Béres János alkotásának leleplezése Szilvásváradon, 2002. nov. 17. Dobai Miklós felvétele

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

komment

Az újító portréfotós, Simonyi Antal (folytatás) – A fényképészet úttörői. 5. rész

2021. január 26. 07:55 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 44. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyvenharmadik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Simonyi Antal munkásságának bemutatását folytatja.

A hatvanas évek elejétől a közéleti személyek egész sorának Simonyi által készített fényképei maradtak fenn és gazdagítják több közintézmény portrégyűjteményét. Főleg politikusok látogatták műtermét, de költők, tudósok és a művészvilág ismertebb alakjai is gyakran megfordultak nála. A politikusok közül a szélbalhoz tartozó országgyűlési képviselőkhöz baráti kapcsolat fűzte. De fontos kiemelni, hogy neki köszönhetjük Arany János remekbe szabott portréját, Madách szuggesztív erejű képmását, de kamerája elé állt Gozsdu Manó és Jókainé Laborfalvi Róza is, és még hosszan lehetne sorolni modelljeit, akiknek arcképeit az utókor számára megörökítette. Mindig pontos, mély emberismeretről tanúskodó portrékat készített alanyairól, ezek célja a dokumentálás és az arcvonások megörökítése volt. Alakjait egyszerű eszközökkel ábrázolta, mindig a legjellemzőbb vonásaikat kiragadva, mesterkéltség nélkül, egyszerű testtartásban. Környezetük többnyire sima háttér volt, de többször alkalmazott kárpitot vagy asztalkát rajta néhány szál virággal.

1860-ban díszesebb, új külsőt kapott Váci utcai műterme, azonban a sikeres és virágzó időszak csak négy évig tartott. 1864 januárjában a sötétkamrában egy kollódiummal telt üveg felrobbant és az egész emeleti rész a tűz martalékává lett. Szerencséjére képeinek negatívjai, a tűzvész napján készült pár darabot kivéve, nem pusztultak el. A földszinti helyiségeket egy hét után némileg rendbe hozatva meg tudta nyitni, azonban az épületet tűzveszélyesség miatt bezárásra ítélték. Simonyi kérvényezésére a Váci utcai helyiség 1867 végéig mint fiókintézet továbbra is működött, ahol a megrendeléseket fel tudta venni a kuncsaftoktól, de mint laboratórium már nem volt használatban.
Időközben a Váci utcai fiókintézet működtetésével párhuzamosan az Aldunasori (ma Belgrád rakpart) házában elkészült új, a kornak megfelelő, tökéletesen felszerelt műterme, amely egy nagy felvételi teremből és két teraszból állt, ahol egy időben több felvételt is tudott készíteni. A 19. században Simonyi élen járt abban is, hogy saját házában alakította ki fényírdáját és ezzel régi tervét valósította meg. Ugyan ez a műterem nem volt annyira központi helyen, mint a Váci utcai, de mégis változatlanul vonzotta a közönséget. Debrecenben, Farkas Ferenc házában nyitotta meg vidéki szalonját, amelyet asszisztense, Gondy Károly vezetett. Ezt a műtermet később, Simonyi bukása után Gondy Egey Istvánnal társulva vette át, és hírnevét megőrizve hosszú időn át fenntartotta.

ft432-ismeretlen_no_egesz_alakos_portreja.jpg

Ismeretlen nő egész alakos portréja. Fénykép: Simonyi Antal. Debrecen, 1863 és 1870 között – Történeti Fénykép-és Videótár. Jelzet: FT 432.

A hatvanas évek közepén elérkezett pályája csúcspontjára, a fővárosi fényképészek között mindvégig rangos helyet foglalt el. Tartotta régi színvonalát, de újat hozni már nem tudott. 1866-ban kísérletet tett arra, hogy a ’61-es albumhoz hasonló képviselői albumot kiadjon, de sikertelenül. 1871-ben megnyitotta új szalonját a korabeli Sebestyén téren (ma a Ferenciek terén található Klotild paloták építése során megszűnt a 19–20. század fordulóján). A megnyitás előtt a kétemeletes épületre még egy emeletet építtetett Ybl Miklós terve szerint, és itt rendezte be immár harmadik és egyben utolsó pesti műtermét. A felső emeleten hat helyiség helyezkedett el: fogadóterem, felvételi terem, laboratórium, másolóhelyiség és egy, a nagyítási munkák elvégzésére szolgáló szoba, valamint az irodája. Ez a szalon kétségkívül a legjobban felszerelt, legkorszerűbb pesti műtermek közé tartozott. Ezt a magas színvonalú fényírdáját is több ismert ember látogatta meg, többek között készített itt vizitképeket színészekről is, melyeket ma a könyvtár Színháztörténeti tára őriz.

Simonyi ezekben az években érte el az utolsó sikereit. Az 1872-es kecskeméti iparmű tárlaton kiállított képeit aranyéremmel jutalmazták. Az 1870-es években közreműködött a fényképészek első egyesülését előkészítő munkában. Goszleth István és Kecskeméthy Mihály kezdeményezésére megalakult a Magyar Fényképészek Egyesülete, amelynek célja a fényképészet tökéletesítésének, haladásának előmozdítása és terjesztése volt, elnöki tisztjét Simonyi töltötte be. A Sebestyén téri műterem berendezése azonban nagy befektetés volt számára, anyagi helyzetét megrendítette. Aldunasori házára, amelyen már 4200 ft teher volt, 20 000 ft kölcsönt kellett felvennie, hogy az építkezést befejezze. A kölcsön visszafizetését már nem tudta teljesíteni, két év múlva, az 1873-as gazdasági válság csődbe juttatta. Műtermét nagy nehézségek árán bírta fenntartani 1880-ig, akkor árverésre került minden vagyona. Teljesen elszegényedve nevelt lányai segélyezésére szorult. Barátai támogatásával végül a Statisztikai Hivatalnál kapott állást, itt mint tisztviselő dolgozott 1892. január 3-án bekövetkezett haláláig. Simonyi a korai magyarországi fényképészgárda kiváló tagja volt, akinek munkáját első ízben kísérte nemzetközi elismerés és elsőként hagyott maradandó életművet az utókorra. Nevét ma is nemzeti életünk nagyjairól készített fényképek százai őrzik. Új utat nyitott a portréfényképezésben, művészetét joggal hasonlították nagy francia kortársához, Disdérihez.

Szemerédi Ágnes

Források:

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész
A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész

komment

Rákóczi-emlékek – Tiszaújlak

2021. január 22. 17:45 - nemzetikonyvtar

Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében. 39. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A Rákóczi-szabadságharc első győztes ütközete 1703. július 14-én Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyék határában a tiszabecsi átkelőnél zajlott. A csata leírását első kézből, a Nagyságos Fejedelem vallomásaiban olvashatjuk:

„Július végén biztos tudomást szereztem, hogy Bereg és Ugocsa vármegyék nemessége a szatmári helyőrség száz német gyalogosával s a Montecuccoli ezred ugyanannyi lovasával állást foglalt Tiszabecse falunál. Parancsnokuk Csáky István gróf, a nevezett két megye főispánja. Szándékuk, hogy megakadályozzák a folyón átkelésemet. Csapatuk egy része a folyón innen, Beregszász városomban tanyázik.
Elhatároztam, hogy ezeket megtámadom. Titkon és nagy szorgalmatossággal masíroztunk a szomszédos hegyek, erdők rejtett útain. Ha ezt a csapatot szétzavarom, kezemre keríthetem a ladikokat, melyeken átjöttek... Kora reggel indultunk útnak s csak a következő éjszaka pihentünk néhány órát. Az eső szakadt.
Midőn a lovassággal Beregszász közelébe értem, megtudtam, hogy nem maradt ott több huszonöt német lovasnál és ugyanannyi magyar. A többiek a folyó túlpartján húzódtak meg, hogy engem figyeljenek, mert a hír ugyancsak túlozta seregem létszámát. Hogy el ne illanhassanak, elhatároztam, kézre kerítem a révet, melyet elsáncolva tizenöt német talpas őrzött.
Gyalogságomnak nem vehettem hasznát, mert a fáradságos úton elmaradt a céltól. De magyar lovasaim megvették a sáncot.
Eközben a németekből és magyarokból álló csapat arra tért, mit se sejtve a történtekről. Elrejtettem fegyvereseimet, hogy meglepjük őket. De észrevettek. Látták, meg nem futhatnak. Meghúzódtak a folyó egyik kanyarulatában, hol a túlpartról nemcsak a német gyalogság és lovasság, meg a megyebeliek tüze fedezte őket, de segítséget is kaptak. A folyótól védve, biztonságban lövöldöztek.
A magyar lovasok, kik mint említettem Zavadkánál csatlakoztak hozzám, sikerrel attakiroztak. De félve, hogy elvesztem legjobbjaikat, elhatároztam, hogy a támadást nem folytatom, hanem bevárom a gyalogságot. Aztán jó rendben, egyszerre csaptak rájuk és elsöpörték őket. Egy részük a Tiszába szorult, vízbe, sárba veszett; más futásban keresett menedéket és fogságba került, vagy elesett.
Jelentéktelen alkalom volt, de az első és magyar lovasságunk értékét itt még a németek is megcsodálták.”

A tiszabecsi csata leírása. In. II. Rákóczi Ferenc emlékezései és vallomásai. Ford. Geréb László, Budapest, Officina, 1942. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1_tiszabecsi_harc_metszet1976_383.jpg

A tiszabecsi harc, 1703. VII. 14. Veszprémi Endre rézmetszete. Bp., Képcsarnok Váll., 1976. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Grafikai gyűjtemény. Jelzet: Metszet1976/383.

Az ütközet tehát a Tisza jobb partján, Tiszaújlak határában volt. A kurucok mindössze egy felderítő csapatot semmisítettek meg. A folyó bal partján maradt labanc sereg meg sem próbálta felvenni a harcot, mert egy csatából menekült hírvivő elhitette velük, hogy Rákóczi hatalmas, lengyel és svéd katonákkal megerősített haderővel Szatmár városa ellen vonul. A kuruc csapat néhány nap múlva minden ellenállás nélkül kelhetett át a Tiszán. A csata jelentősége nem a győzelem nagyságában rejlett, hanem abban, hogy a felkelőknek megnyílt az út az Alföld felé.
Az ütközet óta eltelt kétszáz év alatt ez a tiszaháti vidék is sok változáson ment át. Tiszaújlakot bekötötték az Alföld keleti peremét körbeölelő vasúti hálózatba, és Tiszabecs irányába, a folyó fölött immár közúti vashíd feszült.

„Néha bementünk Újlakra, a kis
mezővárosba. Ott már vonat is
volt, s állomás, aszfalt és üzletek.
Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret
kaptunk, Bökénynek, a vashídon át.
Révészek és komp szelte a Tiszát;
a becsi part még Szatmár volt, s az, a
másik, az északi, már Ugocsa;”

Szabó Lőrinc: Tiszaújlak. (Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól: 1945–1957). In. Szabó Lőrinc összes versei Budapest, Szépirodalmi, 1988 – Magyar Elektronikus Könyvtár

2_tisza_hid_tiszaujlak_t_2124.jpg

A tiszaújlaki vashíd. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Képeslapgyűjtemény. Jelzet: T 2124.

1903 tavaszán a magyar parlamentben folyt az obstrukció a véderőfejlesztés ellen. Az újonclétszám felemelésének kérdése a májusi Szatmár vármegyei közgyűlésen is felfokozott hangulatot teremtett. Ebben a légkörben terjesztette elő Nagy Sándor tiszteleti főjegyző a tiszabecsi csata emlékét megörökítő javaslatát. A közgyűlés egyöntetű lelkesedéssel határozatot hozott arról, hogy ünnepi megemlékezés keretében, egy emlékoszlop felállításával jelöljék meg a csata helyszínét. Emlékbizottságot hoztak létre, amelyben kormánypárti és ellenzéki tagok is részt vettek, és elnökéül Nagy Sándort választották. A bizottság közadakozásból kívánta megvalósítani az emlékművet. Elsősorban Szatmár vármegye közönségét szándékoztak megszólítani, de a kezdeményezéshez csatlakozott Ugocsa és Szatmárnémeti szabad királyi város is. A bizottság nem látta esélyét annak, hogy az emlékoszlop az évfordulóra, azaz július 14-re elkészüljön, ezért inkább csatlakoztak az országos Rákóczi-ünnephez, amelynek központi rendezvénye a kassai Rákóczi ereklye-kiállítás volt. Ennek záróakkordjaként, szeptember 20-ra több városban is Rákóczi-ünnepségeket hirdettek.

3_rakoczi_ereklyekiall_kassa_pkg_1914e_64a.jpg

A kassai Rákóczi ereklye-kiállítás plakátja – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Plakátgyűjtemény. Jelzet: PKG 1914e/64/. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Az emlékmű avatásának időpontját tehát szeptember 20-ra tűzték ki, azonban a helyszín kiválasztása megosztotta az addig egységesen működő emlékbizottságot. Abban egyetértettek, hogy az emlékmű a Tisza bal partján álljon, azonban a helyszíni szemle során a bizottsági tagok többsége a tiszaújlaki hídról lekanyarodó országút elágazását tartotta a legmegfelelőbb pontnak. Indoklásuk szerint, itt érvényesül majd a legjobban az emlékmű látványa. Csakhogy a hídfő, beleértve a tiszabökényi elágazást is, már Ugocsa vármegyéhez tartozott. Ezt a függetlenségi párti tagok, élükön Luby Géza Szatmár megyei képviselővel, nem tudták elfogadni. Azt szerették volna, ha az emlékmű a szatmári oldalon, tehát még a megyéhez tartozó Tiszabecs község határában marad. Ebben a kérdésben nem sikerült megegyezésre jutni, sőt a nézeteltérés ádáz sajtóvitává fajult, amely végül kettéosztotta a bizottságot és a függetlenségi tagok „ellenemlékmű” állítását határozták el.

„Ma vettük a tiszabecsi községi gyűlésnek erélyes hangon írt nyilatkozatát, melyben tiltakozik az ellen, hogy Szatmármegye a tiszabecsi győzelem emlékoszlopát az ugocsamegyei Tiszaujlakon állíttatja fel. Kijelenti továbbá a községi gyűlés, hogy a tiszabecsi templom cintermében szintén állítanak emlékművet s azt szeptember 20-án leplezik le, amely alkalomra meghívják az országos függetlenségi pártot is. Végül tiltakoznak a tiszabecsiek az ellen a róluk terjesztett hír ellen, mintha ők a tiszaujlaki ünnepséget megzavarni szándékoznának.”

A tiszabecsiek s a Rákóczi-emlék. In. Magyarország, 10 évf. 206. sz. (1903. aug. 29.), 10. – Törzsgyűjtemény

Ugocsa vármegye lapja szeptember 6-án címlapon közölte a tiszaújlaki Rákóczi-ünnep teljes programját.

4_ugocsa_19_36_1903_09_06_1.jpg

Ugocsa, 19. évf. 36. sz. (1903. szept. 6.). Címlap – Törzsgyűjtemény

Az emlékbizottság külön személyre szóló meghívót küldött Thaly Kálmánnak, a Rákóczi-kultusz fő mozgatórugójának, de ő egészségi állapotára hivatkozva lemondta a részvételt. Nagy valószínűséggel ebben az is közrejátszott, hogy szíve és elköteleződése szerint mindkét emlékmű avatásán ott szeretett volna lenni. Külön testületi meghívást küldtek Bereg vármegye törvényhatóságának is, ezáltal tisztelegve azelőtt a történelmi esemény előtt, hogy a vármegye három településének piacterén bontották ki először Rákóczi szabadságharcra hívó zászlaját.

„Szatmár és Ugocsa vármegyék, továbbá Szatmár sz. kir. város törvényhatóságai ez évi szeptember 20-ik napján a tiszabecsi harc mezején ünnepet szentelnek II. Rákóczi Ferenc szabadságharca emlékének s arra meghívták vármegyénk törvényhatóságát, Beregszász várost, Mező-Vári, Mező-Tarpa és Vásáros-Namény községeket és vármegyénk egész közönségét. Gyülekezés helyéül a tisza-ujlaki vasúti állomás szolgál, a honnan a közönség délelőtt ½9 órakor indul az ünnepély színhelyére.”

Értesítés a tiszabecsi Rákóczi-ünnepély tárgyában. In. Bereg, 30. évf. 36. sz. (1903. szept. 6.), 2. – Törzsgyűjtemény

5_tiszaujlak_osztott_t_2120.jpg

Tiszaújlak. A képeslap bal alsó sarkában az egykori sóház épülete látható. Esze Tamás vezetésével itt robbant ki az a felkelés, amely a Rákóczi-szabadságharc kibontakozásához vezetett. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Képeslapgyűjtemény. Jelzet: T 2120.

A meghirdetett program szerint, szeptember 20-án reggel a tiszaújlaki vasútállomáson gyülekeztek mindkét emlékműavató rendezvény résztvevői.

„A leleplezés fényes ünnepség keretében folyt le. A szatmármegyei függetlenségi párt, mely annak idején ellenezte, hogy a tiszabecsi győzelem emlékoszlopát Tisza-Ujlakon, Ugocsamegyében állítsák föl, külön emléket állíttatott Tiszabecsen, melynek szintén ma volt az ünnepi leleplezése. A kettős ünnepre mintegy húszezer főnyi közönség gyűlt össze, de a rendezőség a nagy tömeget oly tapintatosan osztotta meg, hogy az ünneplők közt – bár tartani lehetett tüntetéstől – egyetlen szóváltás sem történt. Az ünneplők seregéből először azok indultak el a tiszaujlaki pályaudvarból, a kik Tiszabecsre mentek és csak ezeknek elvonultával indult meg a törvényhatóságok ünneplő menete a tiszaujlaki emlékhez.”

Tisza-Ujlak, szept. 20. In: Budapesti Hírlap, 23. évf. 259. sz. (1903. szept. 21.) 3. – Törzsgyűjtemény

6_tiszaujlak_rakoczi_emlek_66_179.jpg

A tiszaújlaki Rákóczi-emlék – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista képeslapgyűjtemény. Jelzet: 66/179.

A menet a Tisza-hídon átvonulva érkezett meg a helyszínre.

„A szózat eléneklése után gróf Csáky László, Ugocsa vármegye főispánja megnyitotta az ünnepséget. Dr. Fechtel János szatmári tanár mondotta az ünnepi beszédet. A beszéd lelkes hatást keltett. Végeztével Illyés Bálint elszavalta Rákóczi visszatér című költeményét, Magos Gábor eljátszotta tárogatón Rákóczi kesergőjét s azután Nagy Sándor szatmármegyei tiszteleti főjegyző elmondotta az ünnepi beszédet, mely alatt lehullott az emléket takaró lepel. [...] Az emlékmű hat méter magas feltöltésen hét méternyire nyúlik az égnek. Szinyérváraljai trahit-turfkőből készült, rajta három fekete andezit táblával, tetején egy méter magas és két méter átmérőjű, bronzból öntött turul madár van. A szép emléket Kepes Sándor szinyérváraljai gyáros készítette.”

Rákóczi-ünnepek. In. Hazánk, 10. évf. 223. sz. (1903. szept. 22.), 5. – Törzsgyűjtemény

Az Ugocsa című lap közlése szerint az emlékmű tábláinak feliratai a következők voltak:

Az első táblán:
Istenért, Hazáért, Szabadságért! II. Rákóczi Ferencz szabadságharczának kezdetén vivott 1703. julius 14-iki tiszabecsi győzelme 200 éves emlékezetére.
A második táblán:
Si Deus pro nobis, quis contra nos. [Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk.]
A harmadik táblán:
Emelte Szatmár- és Ugocsa vármegyék és Szatmár-Németi szabad királyi város hazafias közönsége, 1903. szeptember hó 20-án.” 

A tisza-ujlaki Rákóczi-ünnep! In:. Ugocsa, 19. évf. 39. sz. (1903. szept. 27.), 2 – Törzsgyűjtemény

7_tiszaujlak_turul_emlekmu_t_2116.jpg

Tiszaújlak, Turul (Rákóczi) emlékmű – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Képeslapgyűjtemény. Jelzet: T 2116.

Üde színfoltja volt az ünnepi eseménynek az ország legismertebb fűzfapoétájának megjelenése. Az Ugocsa vármegyei újságban lelkesen köszöntötték Hazafy-Veray Jánost:

„Áldjon meg az Isten, jó hazafi, de rossz költő!”

Ugocsa, 19. évf. 39. sz. (1903. szept. 27.), 4. – Törzsgyűjtemény

A díszebédre a tiszaújlaki Korona szálló udvarán felállított sátorban került sor. Néhány héttel korábban – a tósztok sorrendjének tervezésénél – a még egységes emlékbizottság egyik függetlenségi párti tagja kérte, hogy a királyra ne ürítsenek poharat, tekintettel arra, hogy még érvényben van a Rákóczit elítélő 1715. évi 49. törvénycikk. Mivel a tiszaújlaki ünnepségen a függetlenségi párti képviselők már nem voltak jelen, ezért Szatmár vármegye főispánja, Hugonnay Béla az első pohárral zavartalanul éltethette a királyt. Ugyanitt este hangverseny, majd táncmulatság volt egészen hajnalig.
Tiszabecsen egy szerényebb emlékoszlopot állítottak a református templom kertjében. Egyetlen ékessége a Rákóczi arcmását mintázó bronz relief volt. A Függetlenségi Párt szatmári szervezete nagyon meg szerette volna mutatni, hogy ők állították az „igazi” emlékművet, ezért meghívta a párt összes prominens személyiségét, köztük Kossuth Ferencet is. Sajnos a pártvezér és számos társa nem tudott részt venni az eseményen, mert ezen a napon a Rákóczi-ünnepségek keretében zászlószentelő rendezvényt tartottak Sátoraljaújhelyen, illetve előző napon megkoszorúzták Rákóczi Ferenc emléktábláját borsi szülőházának falán. A tiszabecsi ünnepen jelen volt viszont Barabás Béla, a párt aradi szervezetének elnöke, aki beszédében felelevenítette konstantinápolyi zarándoklatát, ahol a Szent Benedek-templomban leróhatta kegyeletét Rákóczi és Zrínyi Ilona sírjánál. Az esti táncmulatságban sajnálatos eset történt. Egy lampion miatt hatalmas tűzvész keletkezett és az egész helyszín leégett. Emberéletben ugyan nem esett kár, de a vigalomnak idő előtt vége lett.
A két emlékmű 17 évig állhatott háborítatlanul alig több mint két kilométerre egymástól. Átvészelték az első világháború utáni zűrzavaros időket is, amikor ez a kis térség néhány havonta cserélt gazdát. 1920. június 4-e után különös helyzet állt elő a Tisza bal partjának ezen a szakaszán: a trianoni határvonal itt pontosan követte a megyehatárokat, ezért az ugocsai részen felállított emlékoszlop Csehszlovákiához került.
A Rákóczi első győztes csatáját jelölő turulmadaras emlékmű túlélte a cseh időket. Amikor a Felvidék határ menti magyarlakta sávja 1938-ban visszatért az anyaországhoz, az emlékjel még állt.

„A Rákóczi Szövetség […] mozgalmat indít Rákóczi Ferenc borsi szülőházának megszerzésére és nemzeti zarándokhellyé való kiépítésére, valamint a most visszacsatolt tiszaújlaki düledező Rákóczi-emlékoszlop renoválására.”

Akció indul Rákóczi szülőházának megszerzésére. In. Pesti Napló, 90. évf. 169. sz. (1939. júl. 27.), 13. – Törzsgyűjtemény

Majd jött a második világháború, és ennek lezárultával újra országhatár húzódott a két vármegye között, csak most már Tiszabeccsel átellenben a nagy szovjet birodalom kezdődött. A szovjetek hamarosan szemet vetettek az emlékmű turulmadár alatti részére, és a náluk megszokott módszert alkalmazták: a Rákóczi-emlékoszlopot szétbontották, majd – hogy még nyoma se maradjon – a mesterséges halmot is elgyalulták. Az emlékmű kőből készült elemeit kegyeletsértő módon, újra felhasználták, Tiszaújlak központjában szovjet hősi emlékművet emeltek belőle.

8_szovjet_emlekmu_tiszaujlak_wikipedia.jpg

Szovjet hősi emlékmű Tiszaújlakon. A kép forrása: Wikipédia

Az emlékmű tetejét ékesítő turulmadár sorsa ismeretlen. Ugyan az ungvári vár udvarán évtizedek óta árválkodik egy turulmadár, kardot nem tart sem a csőrében, sem a karmai között, és nagyon valószínű, hogy a „Millennium” feliratú talapzat sem az övé. A kárpátaljai magyar köztudatban hosszú ideig az az elképzelés élt, hogy a munkácsi vár fokáról szállt ide, de aztán belátták, hogy méreteit tekintve annak a turulnak csak a kisfia lehetne, ezért hát arra gyanakodtak, hogy talán a tiszaújlaki Rákóczi-emlék sasmadara lehet, de ez az elképzelés sem bizonyítható.

9_turul_ungvar_wikipedia.jpg

Árva turul az ungvári vár udvarán. A kép forrása: Wikipédia

Még állt a nagy Szovjetunió, amikor a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty légkörében egy kárpátaljai falu tsz-elnöke vette a bátorságot és elindította a Rákóczi-emlék újraállításának ügyét.

„1987-ben hivatalos formában is felvetődött a helyreállítás terve, de konkrét lépésekre csak 1989 tavaszán kerülhetett sor. Ekkor a munkálatok anyagi költségeit a térség egyik legsikeresebb termelőszövetkezete, a Határőr Agrárcég Kolhoz vállalta magára. Az újjáépítés kezdeményezője Bíró Andor, az agrárcég elnöke volt, akiben, mint minden tiszaháti magyar emberben, már rég érlelődött az emlékmű rekonstrukciójának terve. […] Régi fotók és az emlékoszlopra még emlékezők segítségével elkészülhetett az emlékmű terve. 1989 tavaszán a Határőr Agrárcég hozzáláthatott a kivitelezéshez, minek eredményeképp 1989. július 16-án – a tiszai átkelés 286. évfordulójára – többezres tömeg részvételével újraavatták a tiszaújlaki Rákóczi-emlékművet, Keisz Gellért ötvös, és Lezu Vladimir építész alkotását.”

Csatáry György: Rákóczi-emlékek és -emlékhelyek Kárpátalján. Ungvár, KMKSZ, 2002. 66. – Törzsgyűjtemény

Az emlékmű minden elemét újra kellett alkotni, kezdve a mesterséges domb felépítésétől a kőelemek újrafaragásáig és a bronz turul kiöntéséig. Az újraállítás küzdelmeiről bővebben a Turul-emlékmű (Tiszaújlak) című Wikipédia-szócikkben olvashatunk.

10_moricz_k_150.jpgÜnnepség a tiszaújlaki turulmadaras emlékműnél 1989. július 16-án. In. Móricz Kálmán: Kárpátalja sorsfordulói, Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 2001. 150. – Törzsgyűjtemény

A kárpátaljai magyarok az újraavatás eseményét úgy élték meg, mint néhány hónappal később a németek a berlini fal ledöntését, számukra ez az emlékhely a szabadság és megmaradás szimbólumává vált. 1989-et követően minden év júliusának második vasárnapján itt gyűltek össze megemlékezni Rákóczi első győztes csatájáról és arról, hogy szülőföldjükön végre szabadon élhetik meg nemzeti identitásukat. A közelmúlt szomorú eseményei rávilágítanak arra, hogy a korábban kivívott kisebbségi jogokat újra meg kell védeniük. A Tisza-parton álló emlékmű mementóként erősítse kárpátaljai nemzettársainkat ebben a küzdelemben.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:

 

komment
süti beállítások módosítása