Mit tudunk Jankovich Miklós térképgyűjteményéről? 2. rész

2021. június 23. 18:00 - nemzetikonyvtar

185 évvel ezelőtt vásárolta meg a nemzeti könyvtár Jankovich Miklós több száz darabból álló térképgyűjteményét

185 évvel ezelőtt, 1836 júniusa nevezetes hónap volt a Nemzeti Múzeum és a múzeum könyvtára, a Széchényi Könyvtár életében. E hónapban, június 17-én és 23-án ugyanis hivatalos, jogi eljárás keretében a múzeum számára meg-, illetve átvették Jankovich Miklósnak (1772–1846), a korszak, de talán minden idők legjelentősebb magyar gyűjtőjének a már akkor Európa-hírű könyv-, kézirat-, régészeti és művészeti gyűjteményét. Folytatjuk összeállításunkat. Az első rész itt olvasható.

1483-ban és 1484-ben Bernard von Breidenbach (1440 k. – 1497) mainzi kanonok Erwin Reuwich (aktív 1460 k. – 1490) utrechti festő társaságában zarándokutat tett a Szentföldön. Nem sokkal a hazatérésüket követően elkészítették a Peregrinatio in terram sanctam című kiadványukat, amely az európai könyvkiadás első illusztrált útikalauza. A mű életképek, a zarándokok számára fontos jeruzsálemi épületek és a vidék lakóit ábrázoló metszetek mellett Reuwich személyes megfigyelései és vázlatai alapján készült Szentföld-térképet is tartalmaz. A mű első három kiadását 1486 és 1488 között maga Reuwich nyomtatta Mainzban. A kötet metszetei közül kétségtelenül a legszebb a Reuwich helyszíni rajzai alapján készített hat nagy méretű városlátkép, de a mű igazi ékessége a Szentföld három fadúcra metszett, 27,5x128 cm-es méretű térképe.

07_kep_breydenbach_szentfold-terkep_reszlet_opti.jpg

B Breydenbach & E. Reuwich: Peregrinatio in terram sanctam. Speyer, P. Drach, 1502. Szentföld-térkép. Részlet – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 1239

A hatalmas perspektívájú, a térkép és a látkép erényeit ötvöző műalkotást minden idők legszebb Szentföld-térképei között tarjuk számon. Alkotója olyan eredeti művészi megoldásokkal élt, amelyet ma már igencsak idegennek tartanánk egy megbízhatónak tekintett térképi alkotástól. Reuwich ugyanis annak érdekében, hogy Jeruzsálemnek a zarándokok számára fontos épületeit minél élethűbben bemutathassa, a város ábrázolását oly mértékben felnagyította, hogy a teljes művet topográfiailag eltorzítva, annak mintegy harmadát elfoglalja. A leghatásosabb nézet érdekében még azt a ’vakmerőséget’ is elkövette Reuwich, hogy a térkép keleti tájolásától eltérően, magát a várost nyugati irányból mutatja be. A Peregrinatio hatalmas siker volt a maga korában, különböző városokban, több nyelven, mintegy negyedszázadon át kiadták. A Jankovich-példány Speyerben jelent meg Peter Drach (1445 k.–1504) kiadásában. Drach ehhez az 1502-ös kiadáshoz azonban már nem az eredeti mű fadúcairól nyomtatta az illusztrációkat, hanem az eredetiekről hű másolatokat készíttetett. A Jankovich-példány Szentföld-térképe sajnos igen rossz állapotban van, ezért annak csupán egy, a központi, Jeruzsálemet ábrázoló részét tudjuk bemutatni.

A neves erdélyi szász reformátor, Johannes Honterus (1498–1549) által készített Erdély-térkép a második legkorábbi olyan térkép, amelyet a történelmi Magyarországon született tudós készített. A brassói születésű Honterus az 1521 és 1525 közötti években a bécsi egyetemen szerezte földrajzi-térképészeti ismereteit. Erdély-térképének első változatát bázeli tartózkodása idején 1532-ben készítette, ahol a térkép mellett két csillagtérképet is fába metszett. Az Erdély-térkép első változatával Honterus azonban nem volt megelégedve, ezért azt 1546-ban vagy nem sokkal azt követően, az eredeti nyomódúcokat használva és a tartalmat módosítva Brassóban újra kiadta. A módosítás legfeltűnőbb elemeiként a térképet két nagy méretű, díszkeretbe helyezett latin és német nyelvű verses, vallásos tartalmú fohásszal, valamint a nagyszebeni városi tanácsnak tett ajánlással egészítette ki. Mivel az első kiadásnak csupán töredékei ismertek, a ma meglévő egyetlen, teljes példány, amely egykoron a Jankovich-térképgyűjteményhez tartozott, könyvtárunk térképgyűjteményének egyik pótolhatatlan kincse.

08_kep_honterus_erdely-terkep_opti.jpg

J. Honterus: Chorographia Transylvaniae. Brassó. J. Honterus, 1546/49. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK III. 296

Johannes Honterus legnagyobb hatású kozmográfiai-kartográfiai műve a Rudeminta cosmographica volt. Első kiadása, amely 1530-ban Krakkóban jelent meg, csupán két kis méretű térképet tartalmazott, a szöveges részek pedig prózában íródtak. Az elsősorban tankönyvnek készült mű az oktatási cél érdekében a kozmosz, az égi jelenségek és a földiek tömör leírását célozta. Honterus szülővárosában az iskolai oktatást is megrefolmálva, úttörő módon az egykori brassói plébániai iskolát humanista középiskolává fejlesztette. Az új szellemű oktatáshoz a szintén Honterus ösztönzésére alapított brassói nyomdában készült el a Rudimenta jelentősen bővített, térképekkel kiegészített változata. Ezt az új változatot Honterus, a nagy mennyiségű földrajzi ismeret könnyebb memorizálása érdekében verses formában, hexameterben írta. A négy részre tagolt anyag a csillagászati és földrajzi ismeretek tömör összegzése, segítségével, élvezetes képzeletbeli utazás keretében a tanulók bejárhatták Európa országait, Ázsia és Afrika távoli tájait.
Ennek az új, 1541-ben, majd némileg módosított, végleges változatában 1542-ben elkészült műnek igazi újdonsága azonban annak a tizenhárom térképnek az együttese, amely szisztematikus rendben bemutatja az ókorban és Honterus korában ismert világot. Honterus tudott Amerika felfedezéséről, de önálló térképet még nem szentelt az újonnan megismert földrésznek. Az ókorban nem ismert nyugati szárazföld kontinens vagy sziget volta felett évtizedeken át vitáztak a földrajz tudósai. Honterus Peter Apian (1495–1552) 1520-ban Bécsben megjelent világtérképét használva mintának, Amerikát még déli szigetként ábrázolja.

09_kep_honterus_rudimenta_vilagterkep_opti.jpg

J. Honterus: Rudimentorum cosmographicorum. Zürich, C. Froschauer, 1549. Világtérkép. Régi Nyomtatványok Tára, RMK III. 387 (1)

A honterusi kozmográfiai tankönyv a kora újkor egyik legnagyobb hatású kozmográfia műveként, tankönyveként 1692-ig, egész műként vagy részleteiben használva, 126 kiadást ért meg. A Jankovich-kötet Zürichben Christoph Froschauer (1490 k.–1564) nyomdájában először 1546-ban készült másolat, amelyhez a térképek új nyomódúcait a kor kiváló metszője, a dillingeni születésű idősebb Heinrich Vogtherr (1490–1556) metszette. Nevének monogramját a világtérkép bal alsó részén láthatjuk.

Jankovich Miklós első gyűjteményének eladását követően is folytatta, szenvedélyét követve, a könyvek, kéziratok gyűjtését. Az így létrejött második könyvtárának anyagát 1844-ben ajánlotta fel a Nemzeti Múzeumnak. A múzeum azonban anyagi okokból csupán az állam pénzügyi támogatással vásárolhatott Jankovich újabban gyűjtött anyagából, elsősorban kéziratokat, okleveleket, 8000 forintért. Meglepő módon azonban az 1852. januári átverés alkalmával az európai kartográfia egyik legkiválóbb művének, Bajorország első országfelmérése alapján készült, 24 lapos, de kötetbe kötött pompás térképének egy példányát is megvették.

10_kep_jankovich-felirat_1852_vetelrol_opti.jpg
Vételi bejegyzés a Ph. Apian: Bayrische Landt-Taflen című mű kötéstábláján. Részlet – Térképtár, TA 152

A Bayrische Landt-Taflen című térképmű az európai regionális kartográfia bizonyosan legszebb alkotása. Alkotója az írásunkban már említett ingolstadti csillagász, matematikus és nyomdász, Peter Apian fia, Philipp Apian (1531–1589) volt. Philipp csodagyerekként már 11 évesen egyetemi hallgató, majd 21 évesen, apját követve az ingolstadti egyetem matematikai tanszékének élére került, annak professzora lett. A művészet- és tudománykedvelő V. Albert (1528–1579) herceg 1554-ben a fiatal tudóst megbízta, mérje fel országát és a felmérés alapján készítse el annak korszerű térképét. Philipp, öccsével, Thimoteussal hat év munkájával valóban bejárta és modern felmérési módszerekkel felmérte az országot. Az első ca. 1:45 000 léptékű, nagy méretű falitérkép változat alapján, ismét csak a herceg kérésére, Philipp elkészítette a 24 lapos, 1:135 000 méretarányú, kötetbe köthető változatot is.

11_kep_apian_bayrische_landt_13_szelv_opti.jpg
Ph. Apian: Bayrische Landt-Taflen. 13. szelv. Augsburg és környéke – Térképtár, TA 152

A mű kétségkívül a reneszánsz kartográfia egyik, ha ugyan nem a legkiválóbb alkotása. A helyszíni felmérés okán nagy pontosságú és részletekben is gazdag, ráadásul életképi hatású mű született. A 24 lap nyomódúcának igényesebb, díszítésekben gazdag részeit a kiváló zürichi metsző, Jost Amman (1539 k.–1591) módon készítette el, az egyszerűbb tartalmi elemek alkotója pedig Wolf Strauss és Hieronymus Wolff voltak. A térkép mintegy kétszáz évig alapvetően befolyásolta Bajorország térképi ábrázolástörténetét, s mivel a nyomódúcokat megőrizték, még a 19. században is nyomtattak róla. A Jankovich-példány különlegessége, hogy szelvényeit pergamenlapokra nyomtatták, nem sokkal az első, 1568-as kiadás után, Münchenben.

A modern kori atlaszkartográfia két alapműve az Abraham Ortelius (1527–1598), illetve a Gerard Mercator (1512–1595) által készített két világatlasz. Ortelius műve, a Theatrum orbis terrarum 1570-ben jelent meg először, a mercatori Atlas sive cosmographicae meditationes de fabrica mundi et fabricati figura című atlasz első fejezetei pedig 1585-ben. Ortelius és Mercator atlaszai szöveges és térképi tartalmukkal döntően befolyásolták a kor földrajzi és térképi ismereteit. Azonban nagy méretű, drága ún. foliokötetek voltak, így csupán a tehetősebb felsőbb társadalmi rétegekhez juthattak el. Ennek hátrányait többen felismerték a korban, és hamarosan megszülettek a kisebb, zsebatlasz méretű és tömörebb, kivonatosabb szöveges leírásokat és kisebb méretű, vázlatosabb térképeket tartalmazó ún. atlas minorok is. Ezek első változatát Filips Galle (1537–1612) Ortelius művére alapozva 1577-ben készítette és jelentette meg Antwerpenben, mely mű mindjárt nagy piaci siker lett. Számos németalföldi kiadó utánozta, vagy éppen versenyre kelt vele megjelentetve saját változatát.

12_kep_atlammino_cimlap_opti.jpg

Atlas minor... Amsterdam. J. Janssonius, 1634. Címlap – Térképtár, TA 23

Így tett az amszterdami atlaszkartográfia egyik legnagyobb 17. századi alakja, Jan Janssonius (1588–1664) is, aki apósa, idősebb Jodocus Hondius (1563–1612) 1607-ben készült Atlas minorját másolva 1628-ban jelent meg a piacon saját zsebatlaszával. A mű ekkor már egyáltalán nem volt kisméretűnek mondható, hiszen mind szöveges, mind térképi része jelentős méretűre duzzadt. A Jankovich-kötet, a janssoniusi változat 1634-es kiadása, már 651 oldalas és 146, Pieter van den Keere (1571–1646) és Abraham Goos (1585 k.–1643), a 17. század első felének kiváló rézmetszői által készített térképeket tartalmazott.

Magyarország szisztematikus, terepi felmérésekre alapozott modern térképének elkészítésére a 16–17. századi török hódítások miatt, Mohács után, a három részre szakított országban lényegében a 17. század végéig nem volt lehetőség. Ennek ellenére számos térkép készült az országról, döntően közép- és nyugat-európai térképkiadók műhelyeiben, elsősorban a hadi események iránt érdeklődők számára. A Habsburg Birodalom hadmérnökei azonban időről időre készítettek, legalább részben helyi felmérésekre, illetve személyes bejárásokra támaszkodva ország- és országrésztérképeket is, elsősorban a hadvezetés számára mint a hadszíntér áttekintését biztosító műveket. A Jankovich-térképgyűjteményhez tartozónak tekintjük Martin Stier (1620–1669) császári hadmérnök 1661-ben készített és 1664-ben nyomtatásban is megjelent 12 lapos országtérképének egyik példányát (a térképen, bizonnyal a restaurálás és vásznazás miatt, nincs nyoma az egykori Jankovich-tulajdonnak).

13_kep_martin_stier-terkep_opti.jpg
Stier: Landkarten des Kőnigreichs Ungarn... – Térképtár, TR 2.504

A kiváló hadmérnököt 1657 januárjában a hadvezetés a stájer és a horvát határőrvidék felülvizsgálatára rendelte. Ennek eredményeképpen, még ugyanabban az évben több kéziratos határőrvidék-térképet is készített, személyes tapasztalataira és helyi felméréseire támaszkodva. A császár, I. Lipót (1640–1705) Stiert még abban az évben a magyarországi határőrvidékek hasonló hadmérnöki bejárására és térkép készítésére rendelte. Stier jelentését és az elkészített, szintén 12 lapos kéziratos térképet 1661-ben nyújtotta be a haditanácsnak, egyúttal engedélyt kért a térkép nyomtatott változatának kiadására. Az engedélyt megkapva, Stier a térkép 12 szelvénye réznyomólemezeinek elkészítésével a bécsi Moritz Lang (1620 k.–1700 k.) rézmetszőt bízta meg, aki a nyomólemezeket 1663-ban el is készítette. A török ellenes visszafoglaló háború (1683–1699) időszakában az 1664-ben megjelent térképnek két további kiadását (1684, 1687) is közreadta Martin Endter (1653–1741) neves nürnbergi kiadó, aki lemásoltatta Stier 1664-es eredeti térképét. Könyvtárunkban az 1664-es kiadásnak négy példánya is megtalálható – két példány Széchényi Ferenc, egy-egy Apponyi Sándor (1844–1925), illetve Simontsits János (1783–1856) adományaként –, a Jankovich-példány ezek között a legrosszabb állapotú.

Blogbejegytésünk első része itt olvasható.

Irodalom:

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

komment

Mit tudunk Jankovich Miklós térképgyűjteményéről? 1. rész

2021. június 23. 07:30 - nemzetikonyvtar

185 évvel ezelőtt vásárolta meg a nemzeti könyvtár Jankovich Miklós több száz darabból álló térképgyűjteményét

185 évvel ezelőtt, 1836 júniusa nevezetes hónap volt a Nemzeti Múzeum és a múzeum könyvtára, a Széchényi Könyvtár életében. E hónapban, június 17-én és 23-án ugyanis hivatalos, jogi eljárás keretében a múzeum számára meg-, illetve átvették Jankovich Miklósnak (1772–1846), a korszak, de talán minden idők legjelentősebb magyar gyűjtőjének a már akkor Európa-hírű könyv-, kézirat-, régészeti és művészeti gyűjteményét.

Az 1825-ben indult, de elhúzódó adásvételi eljárási ügymenet végén hatalmas összegért, 150000 forintért az 1832/36-os reformországgyűlés által a rendek felajánlásából megvásárolt Jankovich-gyűjtemény mind a magyar, mind az európai régészeti, művészeti és könyvkultúra különleges értékeinek gazdag tárháza volt. Csupán csak a könyvtári állomány mennyiségét tekintve is, a maga 62000 tételével egymagában jelentősebb volt, mint nemzeti könyvtárunk alapítója, gróf Széchényi Ferenc (1753–1820) gyűjteményének és a többi, a reformkorban a könyvtárhoz került kisebb állományrészeknek az együttes mennyisége. Ezért joggal tekintették Jankovich Miklóst a múzeum és a könyvtár második alapítójának.
A Jankovich-könyvtár, mint általában a korszak jelentősebb magánkönyvtárai, térképgyűjteményt is magába foglalt. Írásunk megkísérli röviden ismertetni, mit tudunk 185 évvel a nevezetes vétel után Jankovich Miklós egykori térképgyűjteményéről. A gyűjteményfejlesztés időszakából, 1817-ből és 1821-ből maradtak fenn írásos adatok Jankovich akkori térképgyűjteményéről. 1817-ben a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat XI. kötetében Fejér György (1766–1851) történész ismertette Jankovich akkori gyűjteményeit. Ennek részeként a térképekről is szólt:

Második Rende e’ képes Gyűjteménynek, melly Rézre ’s fára mettzett rajzolatoknak kinyomtatásából öszsze állítatott, felette gazdag; ezek ismét különös nemekre eloszttattak: úgymint I. a’ föld Abroszok (Mappáknak) gyűjteménnye: számlálhatni itten Hazánknak, ’s Tartományainak, részeinek, vármegyéinek százakat halladó darabjait; ezekben legritkábbnak ítéltem, Honter Jánosnak (1530 és 1545 közben) vésett Abroszszát Erdély Országnak; noha Jankowich Úr gyűjtemennyét az 1493 esztendőben, a’ Norimbergai Chronikában kiadott Magyar Ország’ mappájával kezdi. – Tartoznak ide több nem nyomtatott, hanem kézzel rajzoltt, Hazánk’, Vármegyék, és különös határok’ abroszai.”

Fejér György: T. Vadassi Jankowics Miklós’ Gyűjteménnyeiről, és Régiségei között találkozó két isméretlen Emlékekről, eddig meg nem magyarázott Írásokról. In. Tudományos Gyűjtemény 1817, XI. kötet, 31. – Törzsgyűjtemény

1821-ben a Taschenbuch für die vaterländische Geschichte című évkönyvben szintén bemutatták Jankovich gyűjteményeit. Itt is szó került a térképekről (németből fordítva):

„A térképek Magyarország Nürnbergben 1493-ban megjelent térképével kezdődnek. Ezt követi Johann Honter 1530 és 1545 között metszett Erdély-térképe, és mint az egyik legkitűnőbb: a Magyar Királyság térképe, 12 lapon, Martinum Stier, császári főmérnök által, 1664-ben. Az ország egész területéről és az egyes megyékről több száz térkép, beleértve az értékes kézi rajzokat, kevés kívánnivalót hagy maga után ezen [gyűjtemény]rész teljessége szempontjából.”

Hormayr u. Mednyánsky (hrsg.): Taschenbuch für die vaterländische Geschichte. 2. Jahrgang. Wien, A. Strauss, 1821. – Törzsgyűjtemény

A könyvtár történetét nem ismerő olvasót bizonyára meglepi, de e két részlet mindmáig a Jankovich-térképgyűjtemény legrészletesebb ismertetője. Az elmúlt másfél hónap során áttekintettem a könyvtártörténettel és a Jankovich-gyűjtemények történetével kapcsolatos irodalmat, valamint az irattári és kézirattári forrásokat. A térképeknek már a 19. század közepén is sok ezer darabos állományáról, ezek könyvtári feldolgozásáról, a leltározási-katalogizálási munkák eredményéről azonban alig van használható iratanyag, forrás, dokumentum. Még lehangolóbb, hogy a fellelhető források adataikban nem megbízhatóak. Így például Mátray Gábor (1797–1875) egykori könyvtárigazgató 1853 körül az akkori múzeumigazgatónak, Kubinyi Ágostonnak (1799–1873) írt, a könyvtár állományrészeit ismertető jelentésében a térképgyűjteményről ezt írta: „II. Földképek. Ezek között a’ legjelesebb Atlaszok, régi ’s ujabb földképek, a’ magyar országot illető legrégibb és ujabb koriak megvannak. – Számuk mintegy ezer darab.” Ez az adat igen pontatlan, erősen alábecsült értéket ad, hiszen csupán könyvtáralapítónk térképadománya önmagában több ezer térképlapot tartalmazott. E mögött a pontatlan adat mögött azonban nem Mátray esetleges gondatlansága, hanyagsága, hanem általános, a múzeum és a könyvtár évtizedeken át fennálló súlyos anyagi, tárgyi és személyzeti gondjai húzódtak meg, amelyek miatt a könyvtár üzemszerű működésének megteremtése, s ennek részeként a leltározási és katalogizálási munkák is csupán az 1867-es kiegyezés korára voltak megvalósíthatók. (Erről a különös történetről itt nincs lehetőségünk részletesen szólni, az érdeklődők a csatolt irodalomból tájékozódhatnak.)

Jankovich Miklós térképgyűjteménye, ahogy minden más kisebb-nagyobb magánadomány, illetve vétel ma már nem vagy igen nehezen azonosítható könyvtárunk térképgyűjteményében. Ennek talán legfőbb oka az 1867 és 1875 között végrehajtott úgynevezett müncheni szakrendszert bevezető könyvtárrendezés volt, amely során a különböző adományokból és vételekből származó, addig önállóan kezelt állományrészeket egyetlen állománnyá egyesítették. Jóllehet a katalóguscédulákon, illetve -kartonokon az így összekeveredett egykori részállományok egyes műveinek, köteteinek egykori tulajdonosát feltüntették, vagy fel kellett volna tüntetni, de mint a későbbiekben látni fogjuk, ezeknek a kartonoknak a segítségével csupán csekély számú az egykori Jankovich-gyűjteményhez tartozó mű, döntően atlasz vagy atlasz jellegű mű, volt azonosítható.

02_kep_muncheni_katalogus-karton_opti.jpg
Atlas minor. Amsterdam, J. Janssonious, 1634. A müncheni katalógus kartonlapja

Az egyedi térképek esetében azonban még szomorúbb a helyzet. Az elmúlt pár hétben kötelességszerűen átvizsgáltam az 1850 előtti térképtári gyűjteményrész mintegy 80-90 százalékát, megmozgatva több mint 5000 egyedi nyomtatott térképet és mintegy 500 régi atlaszkötetet. A kéziratos térképcsoport elmúlt pár hónap során elvégzett rekatalogizálása során pedig sem Samu Botond kollégám, sem magam nem találtuk nyomát az egyes műveken az egykori Jankovich-gyűjteményhez tartozásnak. Ezek alapján elmondható, hogy két térképet és három atlaszt, illetve atlaszok között tárolt művet leszámítva (l. az alábbi táblázatot), nem sikerült az egykori Jankovich-gyűjteményhez tartozó művet a térképtári gyűjteményben azonosítani.
Az 1817-ben és 1821-ben említett több száz térképről, vagy inkább azok egy részéről azonban valószínűsíthető, hogy ma is a térképtári állomány részét képezik. Azok között a térképek között rejtőzhetnek, amelyek hátoldalán, a Széchényi-, Illésházy-, Horvát- és más kisebb nagyobb adományok, illetve vételek térképlapjaitól eltérően nem található egykori tulajdonosi felirat vagy pecsét, továbbá az 1867 és 1875 közötti leltározás-katalogizálás idején felragasztott cédulák még megtalálhatók.

03_kep_katalog_cedula_mapp_2527_opti.jpg
Mapp/2527. Korai katalóguscédula a Korabinszky J. M.: Novissima Regni Hungariae... c. térkép (Bécs, 1791) hátoldalán – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TR 2.304

Sajnos azonban az ezekből álló kisebb gyűjteményrész további pontosító vizsgálatának hasznát, értelmét a számos térkép esetében történt későbbi vásznazások, a régi katalóguscéduláknak a hiánya és az úgynevezett másodpéldányok rendszeres elidegenítése, kérdésessé, illetve lehetetlenné teszi.
A Jankovich-féle egyedi térképekből álló gyűjteményről az elvégzett vizsgálatok alapján tehát azt mondhatjuk, hogy számos lapja bizonyosan ma is a térképtári gyűjteményben rejtőzhet, azonban egyértelmű azonosításuk nem lehetséges. Mégis, a vizsgálat során tapasztaltak alapján, becslésem szerint, az egykori gyűjtemény „több száz” térképe valójában aligha haladhatta meg a 3-400 művet, ami azt jelenti, hogy nagyságrendileg Illésházy István (1762–1838) 208 darabos és Horvát István (1784–1846) mintegy 300 lapos térképgyűjteményével azonos méretű lehetett.
Az eredmény lehangoló, illetve lehangoló lenne... Azonban a müncheni szakkatalógus régi kartonlapjai, valamint a régi könyv- és kódexállományban megbúvó művek könyvkatalógusai segítségével sikerült több mint egy tucatnyi igen értékes, az európai kartográfia- és geográfiatörténet fontos, esetenként alapműveiként számon tartott művet azonosítani, a kötetekbe írt Jankovich-feliratok vagy a Jankovich-könyvtár pecsétjének a segítségével.

Az alábbi táblázat áttekintést ad az azonosított művekről. A művek megjelenésük időrendjében követik egymást, az utolsó előtti oszlop a jelzeteket, az utolsóban látható csillagjelölések pedig az azonosítás megbízhatóságát mutatják. A két csillag azt jelzi, hogy az adott műben Jankovich-felirat, vagy -pecsét is található, egy csillag esetében megbízhatónak tekinthető katalógus vagy irodalmi utalás alapján tekinthető a mű az egykori Jankovich-könyvtárhoz tartozónak. 

1

1477

P. Mela: Cosmographia. Velence, F. Renner

Inc. 975 (1)

**

2

1482

P. Mella: Cosmographia. Velence, E. Radolt

Inc. 976

**

3

1482

N. Germanus: Tractus de tribus orbis partibus, kézirat

Cod. lat. 164

**

4

1486

C. Ptolemaiosz: Cosmographia. Ulm, L. Holl

Inc. 78

**

5

15. sz. 2. f. /

16 sz. 1. f.

Cosmographie Ptolomei breviarium, kézirat

Cod. lat 245

**

6

1502

B. Breydenbach: Peregrinatio in terram sanctam, Speyer, P. Drach

Inc. 1239

**

7

1546/9

J. Honterus: Chorographia Transylvania. Brassó, J. Honterus

RMK III 296

*

8

1548

J. Honterus: Rudimentorum cosmographicorum. Zürich, C. Froschauer

RMK III 379 (1)

**

9

1575

Ph. Apian: Bayerische Landtaflen. München, s.n.

TA 152

**

10

1597

Geographiae universae... Köln, P. Keschedt

Ant. 2063

*

11

1620

H. Ortelius: Chronologia..., Nürnberg. Autors seel. Erben

833.340

*

12

1634

G. Mercator: Atlas minor. Amsterdam, J. Janssonius

TA 23

*

13

1635

Theatrum Europeaum, Frankfurt/Main, M. Merian

TA 138

**

14

1664

M. Stier: Landkarten des Königreichs Ungarn. Bécs, s.n.

TR 2.504

*

15

1726

L. F. Marsigli: Danubius Pannonico-Mysicus. Hága, P. Gosse et al.

DM 173/1-6:1

*

 

Jankovich Miklós egykori térkép- és atlaszgyűjteményének tehát ezeket a műveit sikerült azonosítani. Három térképet (7., 9., 14.), továbbá atlaszokat, illetve olyan műveket, amelyek a kora újkori világleíró, ún. kozmográfiai irodalom alkotásai. Szinte majd minden mű a korszak jelentős és többnyire ma már igen ritka alkotása.

Kartográfiai szempontból a megtalált művek között bizonyosan Klaudiosz Ptolemaiosz (Kr. u. 91 k. – 168 k.), a neves ókori csillagász Cosmographia címen Ulmban 1486-ban megjelent műve a legjelentősebb. Ptolemaiosz Geographia című művét a 2. század közepén állította össze. A mű a tudományos térképkészítés módszertanának első elméleti összefoglalása, amely a térbeli adatgyűjtés kérdéseitől a térképi ábrázolás problémájáig számos szakmai kérdést tárgyal. Emellett mintegy 8000 földrajzi hely táblázatokban rendezett koordinátaadatait is tartalmazza, amelyek segítségével bárki hozzáértő meg tudta alkotni a ptolemaioszi korban ismert világnak, illetve az egyes régióinak léptékhű térképét.
A Geographiát a 15. század elején (1406/9) Jacopo Angelo (c. 1360–1411) firenzei humanista tudós fordította görögből latinra és ő volt az, aki címét Cosmographiára módosította. A mű hatása a korabeli földrajz tudományára mással nem összevethető. Tanulmányozása és ismételt kiadása még a nagy földrajzi felfedezések után is, elsősorban a módszertani hasznossága okán, még jó egy évszázadig foglalkoztatta a világ hű leírásának tudósait.
Első nyomtatott kiadása 1477-ben Vincenzában még térképek nélkül jelent meg, majd 1478-tól a bolognai kiadás már 27 térképet is tartalmazott. Az első nem itáliai kiadása az ulmi 1482-es kiadás, amelynek második kiadása ez a Jankovich-könyvtárhoz tartozó kötet. Az ulmi kiadás a 15. század legjelentősebb kartográfusának, Geographia-szakértőnek, Nicolaus Germanusnak a kéziratos példányán alapult. A fametszésű térképek készítőjét, az armsheimi Johannes Schnitzert név szerint ismerjük, metszői feliratát a világtérkép felett olvashatjuk.

05_kep_ptolemaios_cosmogra_1486_vilagterkep_opti.jpg

K. Ptolemaios: Cosmographia, Ulm, J. Reger, 1486. Világtérkép – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 78 fragm.

Az ulmi kiadás tartalmi különlegessége, hogy a ptolemaioszi világtérképet, amely az ókorban ismert világ, az oikumené ábrázolása, Észak-Európa ábrázolásával is kiegészítették. Ez a Jankovich-kötet sajnos erősen sérült, számos térképlapja is hiányzik. A mű Rómában 1490-ben kiadott változatának kötete is megvolt a Jankovich-könyvtárban, ahogy a nemzeti könyvtárban is, a századfordulón.

A Jankovich-gyűjtemény másik nagy értékű ősnyomtatványa a kora császárkorban élt legkorábbi ismert latin földrajzi író, Pomponius Mela (?-46 k.) világleíró művének példánya.

06_kep_p_mela_cosmographia_opti.jpg
P. Mela: Cosmographia. Velence, E. Ratdolt, 1482. – Régi Nyomtatványok Tára, Inc. 976

A kis alakú, alig százoldalas kötet, amely Kr. u. 44 elején, Claudius (Kr. e. 10 – Kr. u. 54) császár uralkodása idején jelent meg, azon kevés latin nyelvű, császárkori földrajzi alkotás, amely, bár változó intenzitású érdeklődés övezte, a középkorban mindvégig használatban volt. A reneszánsz humanista tudósok, akik elsősorban az irodalom, a történelem és az ékesszólás iránt érdeklődtek, a művet újra felfedezték és minden tartalmi hiányossága ellenére nagyra értékelték vonzó klasszikus latin stílusát, amellyel tömör, de élvezetes formában összefoglalta a kora császárkor földrajzi ismereteit.
Mela, aki Seneca (Kr. e. 14 – Kr. u. 65), az író, filozófus és államférfi köréhez tartott, egy képzeletbeli utazás keretében kalauzolja el a világ tengerpartjai mentén olvasóját. Eközben nemcsak a földrajzi helyekkel, de a helyi népélettel, valamint az egyes országok és kultúrák vallási szokásaival és legendáival is megismerteti. A mű népszerűsége a kora újkorban is töretlen maradt, könyvtárunk is 18 kiadását őrzi az 1477 és 1597 közötti időszakból. A Jankovich-könyvtárban a mű két legkorábbi ősnyomtatvány kiadása található.
A műhöz először a 15. század elején mellékeltek térképet. Ez az 1482-es velencei kiadás is tartalmaz egy igen szép fametszésű világtérképet. A kis méretű térkép azonban nem a Mela által ismert és ismertetett világot ábrázolja, hanem Klaudiosz Ptolemaiosz Geographia című művének világtérképe alapján kortárs ismeretekkel is kibővített tartalmú alkotás. Kartográfiatörténeti érdekessége, hogy a legkorábbi olyan nyomtatott térkép, amely a portugálok nyugat-, és közép-afrikai partok menti, 1477 előtti felfedezéseit, ha vázlatosan is, de már ábrázolja. A térkép volt a modellje Hartmann Schedel (1440–1514) híres, 1493-ban megjelent nürnbergi világkrónikájában, a Liber Chronicarum című műben közreadott világtérképnek.

Irodalom:

  • Fejér György: T. Vadassi Jankowics Miklós’ Gyűjteményeiről, és Régiségei között találkozó két isméretlen Emlékekről, eddig meg nem magyarázott Írásokról. In. Tudományos Gyűjtemény, 1817, XI. kötet, 3–46.
  • Hormayr u. Mednyánsky (hrsg.): Taschenbuch für die vaterländische Geschichte. 2. Jahrgang. Wien, A. Strauss, 1821, 329–365.
  • Mátray Gábor: A' Széchényi-Országos Könyvtár. in: OSZK Irattár, 1848-28, [1].

Danku György (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Összeállításunk folytatása itt olvasható.

komment

Az észak-amerikai magyar közösségek eseményei videókon

2021. június 22. 07:30 - nemzetikonyvtar

A Mikes Kelemen Program margójára – 14. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban. A tizennegyedik részben munkatársunk, Deák-Sárosi László írását olvashatják azokról a videófelvételekről, amelyek az észak-amerikai magyar közösségek eseményeit rögzítették.

Az előző részben a clevelandi Magyar Kongresszusokról készült videófelvételeket ismertettem, azonban az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában még számos helyen készült olyan audiovizuális dokumentum, amelyeket érdemes áttekinteni. A legfontosabb központ Cleveland, ahol mind a mai napig a legnépesebb magyar közösség él, de az Újvilágban még több helyen vannak olyan magyar egyesületek, ahol intenzív kulturális élet folyt vagy folyik, és amelyeknek a lenyomatai megőrzésre, feldolgozásra érdemesek. Kanadában Toronto a „magyar főváros”, de vannak más központok is, például Vancouver, amelyek gyakran hallatnak magukról. Az Egyesült Államokban két helyet kell kiemelnem, ahonnan értékes videók érkeztek a Mikes Kelemen Program keretén belül a Magyar Nemzeti Könyvtárba, és ezek a floridai Sarasota, illetve a New York állam Fillmore településének határában található Sík Sándor Cserkész Park.

Torontóban és a Nagy Tavak környékén élnek legrégebben magyar közösségek, és ez a kanadai város olyan kulturális tevékenységeknek az otthona és szülőhelye, amelyek „hatósugara” messzire terjed, hírük az anyaországba is elér. Itt működött hosszú évekig a Magyar Ház, ami ugyan 2011-ben megszűnt, de később újat alapítottak helyette. Magának a Magyar Háznak megszűnése körülményeiről, egy kapcsolódó közgyűlésről is fennmaradt egy 2011. május 1-jei videó. Kissé távolabbról és utólag nézve egy ilyen konfliktusos átalakulási történet sem negatívum, mert a közösség erejét mutatja, hogy vannak benne csoportok, elképzelések, viták, mélypontok és megoldások. A Magyar Ház történetéről, egyes programjairól számos értékes adatot tartalmaz A torontói magyar közösség emlékkönyve 1938–2011 című kiadvány, ami elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

a_torontoi_magyar_kozosseg_emlekkonyve_1938-2011.jpg
A torontói magyar közösség emlékkönyve 1938–2011. Borító – Magyar Elektronikus Könyvtár

Csak a Magyar Ház számos értékes kulturális programnak adott helyet: találkozóknak, koncerteknek, színházi előadásoknak, vegyes műsoroknak. Videón rögzítették sok anyaországi és Kárpát-medencei vendégművész vagy társulat előadását is. Például 1992. április 30-án a Kolozsvári Református Kollégium Énekkarának hangversenyét és 2001. március 4-én a marosvásárhelyi Magyar Nemzeti Színház zenész, táncos, humoros újévi előadását. Ezek a műsorok a helyi magyar közösség értékválasztásait is tükrözik, hiszen az óhazából sokféle előadó, stílus és műsor közül választhattak. A műsorok gyakran összekapcsolódtak valamilyen nemzeti együttműködési programmal, például a Kolozsvári Református Kollégium megsegítésével, diákjainak pártfogoló örökbefogadásával. Az elképzeléseket természetesen leginkább a saját programok tükrözik. Példaként a 2000. május 4. és 7. között megrendezett torontói Millenniumi Magyar Napokat említeném, amelynek műsorát szintén megörökítették egy öt és fél órás videón. Szintén a torontói Magyar Házban tartották 1999-ben az első magyar Lobbi bált, ami egy eredményes összefogás a magyar összenemzeti érdekek tisztességes és hatékony érvényesítése céljával.
Az észak-amerikai magyarok önazonossága nem korlátozódik pusztán az anyanyelvre és a szűkebb értelemben vett magyar kultúrára, hiszen közülük sokaknak szerves része a hit, a vallás is. Ezt tükrözi az is, hogy a magyar találkozóknak mindig szerves részét képezik a misék, istentiszteletek, illetve, hogy megőrizték II. János Pál pápa 2002. júliusi torontói látogatásának, a katolikus ifjúsági napnak és a pápai misének és ezek televíziós közvetítésének felvételeit.
Egy közösség kulturális életét az is jellemzi, hogy milyen viszonyban vannak másokkal. A kanadaiak más magyar emigrációs szervezetekkel is kapcsolatban állnak, vendégül látják és meglátogatják őket. A gyűjteménynek része egy olyan videófelvétel is, ami megörökítette a torontói tizenegy tagú színjátszó csoport 1984. január 29-ei vendégjátékát a floridai Plant Cityben. Színpadi bohózatokat játszottak, többnyire 1945 előtti szerzőktől és repertoárból, de már ez a szórakoztató előadás is sokat elmond mind a társulatról, mind a közönségéről.

mikes_vhs_0085_a_opti.jpg

A torontói tizenegy tagú színjátszó csoport Plant Cityben tartott előadásának (1984. I. 29.) plakát

Floridában szívesen látták az anyaországi társulatokat is. Ha egy csoport megfordult az Újvilágban, akkor szinte biztos, hogy tartott előadást Sarasotában is, és azt videón megörökítette George Árvay. Az ilyen előadások telt házasak voltak, a környékről szervezetten, buszokkal utaztak oda az érdeklődők. A helyi nagy koncertteremben olyan előadók részvételével is tartottak dalesetet, mint Petress Zsuzsa, Harangozó Teri, Farkas Bálint, Kovács Zsuzsa és Szuhay Balázs. Erre 1987. december 12-én került sor. 1988. október 7-én pedig egy másik dalesten Petri Marikát, Lehoczky Zsuzsát, Hidvégi Miklóst, Kiszely Lajost és Lakatos Sándort, illetve zenekarát látták vendégül. A kulturális igény nem merült ki az operett- és dalslágerek, illetve humoreszkek előadásában, mert 1988. március 5-én „Talpra magyar” címmel nagyszabású megemlékezést tartottak az 1848-as forradalom és szabadságharc 140. évfordulója emlékére. A művészvendégek ezúttal Szabó Gyula, Csongrádi Kata, Pásztory Júlia és Berkes János voltak. Az ilyen videók többségének megőrizték a plakátját és a szórólapját, amelyekről további információkat tudunk meg az előadás résztvevőiről, szervezőiről, körülményeiről.

mikes_vhs_0060_c_opti.jpg

Talpra magyar” – emlékest Sarasotában március 15-e emlékére anyaországi művészekkel (1988. III. 5.). A műsor plakátja

Sarasotából fennmaradt egy 1986-os centenáriumi kulturális műsor videóbeszámolója is, a helyi tizennégy nemzetiség műsorával, kiállított tárgyaival, köztük kiemelten a magyar táncosok és zenészek műsorával. Az OSZK gyűjteményébe került a Hungaria magyar népi táncegyüttes e floridai városban 1987. február 21-én tartott, a Magyar Református Egyház javára szervezett élő előadásának a felvétele.
George Árvay maga is részt vett Sarasotában a helyi és a magyar kulturális élet szervezésében, gyarapításában. Tőle és róla fennmaradt egy anyaországi útjáról készült amatőr videófilm is. Ha más forrásból nem, innen meg lehet tudni, hogy 1986-ban részt vett a battonyai SOS gyermekfalu létesítésében, alapításában. Ahogyan a videóban elmondta, jómaga gyerekkorában gyermeknevelő intézetbe került, így fontosnak érezte, hogy ilyen nevelőintézeti gyermekek számára jobb életkörülményeket biztosítson, mint amilyenben neki volt része kiskorában.
A gyűjteményből ki kell emelnem négy olyan audiovizuális dokumentumot, amelyek az amerikai magyar emigráció történetének fontos vagy legalábbis nagyon érdekes mozzanatai. Az egyik egy kétrészes útifilmből áll, amelyet a Kaliforniából a Kárpát-medencébe hazalátogató Nagy-házaspár készített. Az egyiknek a címe Erdély (Transyvania), a másiké Kassától Pozsonyig (Travel in Slovakia). Mindkettőt valamikor az 1970-es évek végégén vagy az 1980-as évek elején forgatták. Ezek 40 és 55 perces félprofesszionális útifilmek igényes narrátorszöveggel és kísérőzenével ellátva. A filmek operatőre és producere Nagy A. Tibor, a kísérőszöveg írója és a narrátora Nagy Zsóka, zenei rendező pedig Kaliforniában élő zongoraművésznő Neszlényi Judit.
Történészek számára érdekes dokumentum lehet az a videó, ami Houstonban készült 1989. február 19-én. Dr. Házi Vencel, a Magyar Népköztársaság amerikai nagykövete tartott előadást, és az előadás után válaszolt a résztvevők kérdéseire. Nagyon informatív, ahogyan a rendszerváltás és az ellenzék nyílt színre lépése előtt látta Magyarország helyzetét egy Kádár-korszakbeli diplomata.
Egy másik amatőr videófelvétel azt örökítette meg, amikor a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1994. február 19-én Orlandóban díjakat, elismeréseket ad át a tagjainak, köztük Wass Albertnek. Wass Albert az eseményen rövid beszédet is mondott.
Ugyan nem a magyar emigráció saját készítésű, tehát nem egyedi műsora, de mindenképp említésre méltó A Fox News hírtelevízió 2008. augusztus 21-ei regionális adása, amelyben a magyar nemzeti és állami ünnep alkalmából a nap folyamán többször közölt rövid riportokat a denveri Magyar szabadság parkjából. A coloradói városban létezik egy Hungarian Freedom Park nevű közterület, benne egy 1956-os emlékművel, és 2008-ban a helyi, illetve környékbeli magyarok itt tartottak kulturális műsort. A kis riportbevágásokban bemutattak magyar táncokat, magyar ételeket és képzőművészeti alkotásokat; dalokat játszott a Magyarock együttes, és beszélgettek a denveri barátait meglátogató Orbán Viktor volt és későbbi miniszterelnökkel.

mikes_vhs_0112_a-h_opti_1.jpg
A Fox News 2008. augusztus 21-ei adásának magyar vonatkozású riportjaiból

Fontos dokumentumértékkel bírnak az amerikai cserkésztáborokról készült videók. Maguk a videók nem megszerkesztett, következetes beszámolók az eseményekről. Az amatőr felvételek jelentősége abban áll, hogy életképeket tartalmaznak a cserkészek nyári táborairól. A helyszín maga nagyon fontos, hiszen a New York állambéli Fillmore település határában található a Sík Sándor Cserkészpark. Itt gyűlnek össze az Újvilág magyar cserkészei, és vesznek részt a magyar önazonosságot erősítő hagyományőrző programokon.

2020_12_04_132334_opti.jpg

A fillmore-i Sík Sándor Cserkészparkban tartott jubileumi cserkésztáborok videóinak díszes borítói

Egyes években az átlagosnál nagyobb létszámmal és gazdagabb programkínálattal szervezték meg ezeket az eseményeket. Az 1983. augusztus 6. és 10. között tartott tábort az 1933-as gödöllői tábor emlékének szentelték. Voltak, akik mindkettők részt vettek, az ötven évvel korábbi anyaországin is. Az 1995 augusztusában tartott tábor többszörösen jubileumi volt, ahogyan a neve is mutatja, hiszen a nemzetközi, a magyar és az amerikai magyar cserkészszövetség kerek évfordulóit ünnepelték. A táborokban készült életképekből nagyon pontosan kiderül, hogy milyen nagy szerepe volt és van a cserkészségnek a magyar és a keresztény öntudat ápolásában. Ennyi vidám, élettel teli fiatalt erővel nem lehetett volna elvinni egy ilyen erdei táborozásra.

hungarian_scout_folk_ensemble_2003_11_15_opti.jpg

Szülőhazám, te szép ország” – Harmincéves a clevelandi magyar cserkész Regös Csoport

Végül, egy dupla DVD-t kell kiemelnem, ami a „Szülőhazám, te szép ország” címet viseli, és amelyet 2003-ban állítottak össze a clevelandi magyar cserkész Regös Csoport harmincéves jubileumán. Nem csupán megőrizték mozgóképeken a Regös Csoport előadásait, az egyes hazai tájegységet népdalaival, táncaival a Gyimestől a Matyóföldig, hanem e saját kiadványhoz egy nyolcvannyolc oldalas, kétnyelvű műsorfüzet is megjelentettek. Az egyes dalok, táncok, szokások történetéről is lehet olvasni ebben a műsorfüzetben, és magának a Regös Csoportnak a történetéről is. Innen tudja meg a néző/olvasó például, hogy magukat a népi ruhadarabokat is a csoport tagjai készítették. Ha semmi más nem jutott volna el hozzánk, anyaországiakhoz, csak valami csoda folytán, palackpostán ez a két lemezes DVD a kísérőfüzettel, akkor is megerősítene bennünket abban, hogy több nemzedéken keresztül, a nyugati emigrációban is megőrizhető, gyarapítható a magyar nemzeti önazonosság. Mélyek és erősek a gyökereink.

Deák-Sárosi László (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály, audiovizuális csoport)

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész

komment

Lelkiismeret-vizsgáló

2021. június 19. 08:30 - nemzetikonyvtar

25 éve hunyt el Balogh Edgár közíró, a csehszlovákiai és a romániai magyar irodalom egyik nagy hatású szervezője

Balogh Edgár (Temesvár, 1906 – Kolozsvár, 1996) előbb csehszlovákiai, majd romániai magyar publicista, főszerkesztő, egyetemi tanár, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek romániai magyar közéletében meghatározó szerepeket vállaló személyiség volt.

Édesapja Kessler Ferenc erdélyi, nagyszebeni származású szász katonatiszt, édesanyja egy pozsonyi magyar irodalom szakos tanárnő volt, akitől a Balogh családnevet 1926-ban fölvette. A pozsonyi magyar reálgimnázium elvégzése után a prágai német egyetemen folytatott filozófiai tanulmányokat. Néprajzosnak készült. Első tanulmányát az Ethnographia folyóirat közölte 1927-ben (A szűzgulyahajtás).

 

1_kep_balogh_edgar_nagy_imre_opti.jpg

Balogh Edgár portréja. Nagy Imre rajza. In. Igaz Szó, 1971/9, 451. – Törzsgyűjtemény

Újságírói, vagy amint ő szerette mondani, közírói munkásságát a Prágai Magyar Hírlapnál kezdte. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúsági Sarló mozgalomnak. Fábry Zoltánnal közösen szerkesztette 1931-től Az Út című pozsonyi kultúrpolitikai folyóiratot. 1934-ben magyarra fordította és Pozsonyban közreadta a Barnakönyv Hitler-Németországról és a lipcsei perről című német antifasiszta művet. Ezért a csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították az országból. Repatriálás jogán visszatért Erdélybe, ahol Kolozsvárott, majd Brassóban telepedett le.
1957-ben az újrainduló Korunk kolozsvári folyóirat főszerkesztő-helyetteseként ő írt vezércikket az új folyam első lapszámába, amelyben felvázolta a már jelentős hagyományokkal rendelkező sajtóorgánum szellemi arcélét. „Folytonosság és átváltás” volt a jelmondata az irodalomszervezésben ekkor és később is. A bolsevik kultúrpolitika évtizedeiben a feltétlen kommunista párthűség szerepét magára vállalva értékmentő, értékteremtő, kultúraépítő tevékenységet igyekezett folytatni. Szembefordulva a Sztálin-korszak merev, sematikus kultúrpolitikájával, publicisztikai írásaiban különböző alkalmak ürügyén „haladó hagyományként” értékelt számos irodalmi, képzőművészeti alkotást a klasszikusoktól kezdve egészen a két világháború közti transzszilvanista művekig. Kós Károly, Tamási Áron, Méliusz József, Bözödi György, Balázs Ferenc, vagy az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh alapítója és fő szervezője, Kemény János báró – számos más alkotóval és közéleti személyiséggel együtt – így visszakerülhetett a kánonba. Már a prágai tavasz után, a kultúrpolitikai nyitás korszakában közölt terjedelmes kritikát Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom című monográfiájáról (Bukarest, Kriterion, 1971), amelyben az ötvenes évek irodalomtörténeti szakaszát dogmatizmusnak, illetve a hőskor elsatnyulásának, a hatvanas éveket pedig pezsgésnek, felvirágzásnak mondta. (Igaz Szó, 1972/1, 95.)
Mint a Korunk főszerkesztő-helyettese és a Brassói Lapok cikkírója, illetve a MADOSZ vezetőségi tagja, 1937-ben Józsa Bélával közösen megszervezte a romániai magyar ifjúság október 2–4-e között Marosvásárhelyen lezajlott Vásárhelyi Találkozóját, amely kísérletet jelentett a jobb- és baloldali világnézetet valló különböző ifjúsági csoportok közti szemléletbeli ellentétek feloldására, egyfajta szemléleti és cselekvési egység megteremtésére a magyar nemzeti erők összefogása érdekében.

2_kep_balogh_edgar_katona_opti.jpg

Balogh Edgár katonaképe a harmincas évekből. In. Balogh Edgár, Szolgálatban, Bukarest, Kriterion, 1978. – Törzsgyűjtemény

Intelmek című kis kötete, amelyet vitairatnak is szánt, a hetvenes évek romániai magyar ifjúságához szóló, gyakorlati célú útmutatásokat, főként erkölcsi tanításokat tartalmaz. Félti a felnövekvő ifjúságot:

„… attól az elidegenedéstől és lebegéstől, mely eredeti vállalásainkkal, konkrét honi feladatainkkal szemben bizonyos világpolgári fölényeskedésbe, nyugatos divatokba menekült, a materialista gondolkodást egzisztencialista kételyekbe oldotta, és a közösségi szellemmel, a humánum szocialista formáival, a nemzetiségi és állampolgári elkötelezettséggel mintegy egyenrangúsította az anarchikus egyén, a liberális felelőtlenség hol filozófiai, hol szociológiai, esetenként művészi-allegorikus játékait.”

Balogh Edgár: Intelmek, Bukarest, Kriterion, 1972, 5. – Törzsgyűjtemény

A „demográfiai robbanás” nyugati eredetű katasztrófaelméletét társadalomellenesnek tartja, és szót emel a hatvanas években Romániában is tömegessé vált abortusz és az egykézés ellen. Pozitívan méltatja Kenéz Ferenc, az egyik fiatal Forrás-költő „magzatféltő gólyaversét”, amelyet a verseskötet (valószínűleg a Homok a bőröndben, Bukarest, Kriterion, 1972) egyik szerkesztője törölni akart a kéziratból (i. m. 59–60.).
A Korunk folyóirat szerkesztőségéből ment nyugdíjba 1971-ben, hatvanöt éves korában. A kolozsvári rádió szeptember nyolcadiki magyar adásában az alábbi szavakkal búcsúzott a folyóirattól: „Most, hogy tizenöt évi munka után a Korunk szerkesztőségében fiatalabbaknak adom át a helyemet, semmi sem érdekel jobban, mint az, milyen eredményekig jut tovább e másfél évtized alkotó törekvése.” Sütő András pedig, akinek első írását korszakalkotónak minősítve szintén Balogh Edgár adta le a kolozsvári Világosság című napilapban 1945-ben, így búcsúztatta őt a marosvásárhelyi Igaz Szó hasábjain:

„A hatvanöt esztendő ellen nincs kifogásom. Kételyem volt ugyan: ezt a rengeteg időt ismeretség útján szerezhette, sohasem észleltük rajta. Sem a tervezésben, sem a kivitelezésben. Még mindig ő biztat: gyerünk Székelyudvarhelyre, utazzunk Pusztakamarásra, irtsuk ki a tövist Kemény Zsigmond sírjáról. Három szál Korunk-olvasónak is úgy tart előadást, mint egy egész Akadémiának. Biztonság okából tehát a rémhírnek tűnő közlést, miszerint az öregség őt utolérte, a lexikonban ellenőriztem. Az is a pártján van: 1906-ban született. Hát ezért még nem kellene a Korunktól elbúcsúznia. (...) Balogh Edgár – említett rádióbeszédében – azt ígéri, hogy a frontvonalat kiigazítja; tüzelő fegyvereivel otthoni íróasztala mögé vonulva óhajtja szolgálni az ügyet, amelyre az életét tette föl. (...) Három évtizede múlt, hogy Íratlan történelem című könyvecskéjében – a második világháború küszöbén – hármas hangzatú szavára oly sokan fölfigyeltek. A sorsközösség: románok, magyarok, szászok egymásra-utaltságának gondolata, a népiségben megújuló nemzet Móricz Zsigmond-i igénye, a fasiszta veszély felismerése – még előbb, a Vásárhelyi Találkozó létrehozatalában véghez vitt szerepe – oda helyezi őt a kornak legjobbjai közé.”

Sütő András: Romlatlan hűség. In. Igaz Szó, 1971/9, 451–452. – Törzsgyűjtemény

3_kep_balogh_edgar_1972_opti.jpg

Balogh Edgár az Írók Országos Konferenciáján, 1972-ben. In. Igaz Szó, 1972/4, 477. – Törzsgyűjtemény

Emlékiratait négy kötetben adta közre. Az első kötet Hét próba cím alatt főként a felvidéki Sarló-nemzedék történetét eleveníti fel 1924–1934 között (Bp., Szépirodalmi, 1965). A második kötet, a Szolgálatban a háború előtti és második világháborús élményeit, a repatriálás történetét összegzi (1935–1944; Bukarest, Kriterion, 1978). A harmadik kötet Férfimunka cím alatt a bolsevik hatalomátvétel és a Sztálin-korszak eseményeit tartalmazza 1945 és 1955 között (Bp., Magvető, 1986). A negyedik kötet Számadásom címmel már csak posztumuszként látott napvilágot (Kolozsvár, Komp-Press, 1999). Ebben az 1956 és 1993 közti eseményekről számol be, vagyis a bolsevik rendszerben betöltött közírói, közéleti szerepvállalásairól és a rendszerváltás nyugdíjasként való átéléséről. Ezen kötet végén, anélkül, hogy teljes felmentésre tartana igényt, önmagát sokszor csalódottnak, túlzottan hiszékenynek, színvaknak nevezi. Nyugdíjas „kolozsvári remeteként” lelki egyensúlyt, megbékélést keresve II. János Pál pápa egyik találónak, magára is vonatkozónak érzett nyilatkozatára is hivatkozik, amely a római La Stampa hasábjain látott napvilágot: „...számos értelmiségi vállalta az együttműködést a kommunista hatóságokkal. Ám egy meghatározott pillanatban rá kellett döbbenniük, hogy a valóság eltér elképzeléseiktől.”

1996-ban régi barátja, Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvár-kerekdombi plébános kísérte utolsó útjára, és halotti prédikációjában kiemelte, hogy „századunk utolsó erdélyi nagyöregje”, a mindvégig baloldali szocialista Balogh Edgár utolsó leheletéig nemes eszmékért küzdött: szeretetért, emberségért, a népek testvériségéért. (Jakab Gábor: Balogh Edgár koporsójánál, Helikon, 1996/14, 2.) Erdélyiség helyett sokszor inkább a romániaiság fogalmát használva szembefordult a két világháború közti erdélyi magyar kisebbségvédelem irredenta alapú hagyományaival, és a romániai magyar nemzeti kisebbség fennmaradásának, az anyanyelvi kultúra ápolásának, a magyarság társadalmi-politikai-gazdasági érdekképviseletének a lehetőségeit a második világháború után megváltozott körülmények közt kereste fáradhatatlanul.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Az aszályt növelő és csökkentő hatások – válogatás tanulmányokból

2021. június 17. 07:30 - nemzetikonyvtar

Az elsivatagosodás és az aszály elleni küzdelem világnapja

A világnap apropóján a magyarországi talajok állapotával, nedvességtartalmával foglalkozó művekből szemlézünk:

Pinke Zsolt, Ferenczi László és Gábris Gyula kutatásukban a 14. századi kisjégkorszak – egy korábbi klímaváltozás – alföldi történéseit vizsgálta:

„Kutatásaink során a középkori klímaváltozás hidrológiai hatásaira reagáló emberi közösségek telephely-változtatásának regionális eltéréseivel foglalkoztunk Európa egyik legnagyobb kiterjedésű egykori ártéri területén. […] az alföldi közösségek alapvetően a vízjáráshoz való alkalmazkodásra rendezkedtek be, és az újkori folyószabályozások előtti időszakban csak lokális, kisléptékű vízrendezésekről beszélhetünk. […] Ilyenek a malmokhoz, halastavakhoz kapcsolódó beavatkozások, az alföldi települések esetében oly gyakori árokrendszerek és a védelmi célú duzzasztások. […] A 14. század második felében kibontakozó klímaváltozás vagy a vízgyűjtő hegyi területein a lefolyási viszonyoknak a 13. és a 16. század közötti drasztikus átalakítása önmagában is megváltoztathatta az alföldi árterek vízviszonyait. […] Együttes hatásuk azonban extrém mértékben növelhette az árhullámok mértékét, ami nagy kihívást jelenthetett a vízjárta területek határzónájában megtelepedett közösségek számára […]. A települések helyváltoztatással vagy elköltözéssel válaszolhattak a hidrológiai kihívásra, amiből a közösségek adaptációs képességére következtetünk.”

Pinke Zsolt – Ferenczi László – Gábris Gyula: Az emberi település mint klímaindikátor – vízszintemelkedés a Tiszántúl árterein a középkori klímaváltozás során? In. Földrajzi Közlemények, 2015. 2. sz., 77–90. – Törzsgyűjtemény. Online elérés.

foldrajzi-kozlemenyek_1.jpg

Földrajzi Közlemények. Borító. – Törzsgyűjtemény

Kapusi Imre 1991-ben, a Debrecenben tartott konferencián az Alföld fásításának nem új keletű gondolatára hívta fel többek között a figyelmet:

„Az Alföld fásításának gondolata annak idején gróf Széchenyi Istvánt is foglalkoztatta. »Eszmetöredékek különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg« című írásában (1846) ezt olvashatjuk: »Roppant legelőink, valamint tág gabonás mezőink igen nagy fogyatkozásának oka a minden árnyék nélküli, s igen nyílt tér. Fák ültetése részint legelőink javítására, részint mezeink oltalmazására a nagy szelektül ha valahol, valójában nálunk áll napirenden.«
[...] A belvízveszélyeztetett alföldi területeken erdőt kellene telepíteni! Ezen területek beerdősítése számos előnnyel járna. Mellőzhető lenne a rendszeres és költséges víztelenítés, az ország szempontjából is kiemelkedő fontosságú nyár- és fűzültetvények telepítésével a mezőgazdasági üzemeken belül is jövedelmező üzemrészek (nagy hozamú gazdasági erdők) alakulnának ki; az erdőtelepítés és – fenntartás számottevően kisebb költséggel járna, mint a rendszeres belvízmentesítés.”

Dr. Kapusi Imre: Az Alföld fásítása. In. Az Alföld jelene és jövője. Tisza-klub füzetei 1. 1991, Békéscsaba, 56. – Törzsgyűjtemény

legeleszok-apaj.jpg

Gondos Gábor: Legelésző lábasjószág Apaj környékén

Szőllősi-Nagy András a korunkban zajló éghajlatváltozás okozta vízrajzi hatásokról egy tanulmánykötetben:

„A klímaváltozás hidrológiai ciklusra gyakorolt fő hatása nagy valószínűséggel az lesz, hogy víz körforgása felgyorsul. […] Ennek egyik látlelete a szélsőségek előfordulási valószínűségének növekedése. […] nem tudják megmagyarázni, vajon mi az oka annak, hogy a százéves, azaz százévenként statisztikailag egyszer, de bármikor előforduló árvíz újabban miért szinte húsz évenként fordul elő. […]
Nem lesz könnyű az »egyenes-csatorna-műtárgy-vasbeton-szerkezet« klasszikus építőmérnöki paradigmából a soft engineering területére átevickélnünk, ahol a természetközeli megoldások látnak el olyan funkciókat, melyeket eleddig csak műtárgyakkal véltünk elérhetőnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs szükség műtárgyakra. Nyilvánvalóan több víztározásra van szükség a víz-, az élelmiszer- és az energiabiztonság eléréséhez.”

Szőllősi-Nagy András: A klímaváltozás hidrológiai hatásai: több víz, több aszály – mit tehetünk? In. Klímaváltozás és Magyarország, szerk.: Szathmáry Eörs, Budapest, Osiris, 2020, 27–31. – Törzsgyűjtemény

kilma-magyaro.jpg
Klímaváltozás és Magyarország, szerk.: Szathmáry Eörs, Budapest, Osiris, 2020, Borító – Törzsgyűjtemény

A Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület a folyószabályozás hosszú távú hatásairól:

„A nagy folyószabályozó és ármentesítő munkálatok az Alföldnek ezen a részén is éreztették hatásukat. A rendszeres áradások elmaradásával a Beregi-sík vízszegényebbé vált, a vízhez kötődő élővilág tere beszűkült. Az összefüggő erdőrengeteg irtásával, a mocsaras-lápos területek részbeni lecsapolásával létrejöttek azok a feltételek, amelyek között megindulhatott az extenzív állattenyésztés és földművelés, rét- és legelőgazdálkodás.
Az utóbbi évtizedekben azonban fokozottan érezhető a víz hiányának hatása. A belvízelvezető csatornák akkor is elvezetik a lehulló csapadékot, amikor a vízvisszatartás létkérdés lenne. A Beregi-síkon a hagyományos gazdálkodás folytatásának alapfeltétele a terület vízzel való ellátottságának növelése a területre érkező vizek visszatartásával, illetve árvizek idején a szabályozott vízkivezetéssel.”

Esély a Tisza mentén. Egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület], 2008, 13. – Törzsgyűjtemény

esely-tisza_1.jpg

Esély a Tisza mentén. Egy kezdeményezés természet és ember harmóniájáért, a fenntartható gazdaságért. Biodiverzitás Pályázati Mikroalap, beszámoló és továbblépés, [szerk. Kajner Péter, Farkas Gabriella és Nagy Rita], [Nagykörű], [Szövets. az Élő Tiszáért Egyesület], 2008. Borító – Törzsgyűjtemény

A Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna által szerkesztett tanulmánykötet sok témát érint a kérdéssel kapcsolatban, például a birtokszerkezet átalakulásának az öntözésre gyakorolt hatását, vagy a kiépített csatornák rendszerének következményeit:

„Mivel az aszály megjelenésében a területi eltérések számottevőek, az okozott károk is egyenlőtlenül oszlanak el. Az általunk vizsgált területen, a Tisza jobb parti vízgyűjtőjének magyarországi szakaszán, a jelenség erősségéből és gyakoriságából adódóan, súlyos károkat okoz mind a gazdaság, mind az ökológia számára.
A terméskiesés elleni küzdelem egyik legfontosabb eszköze az öntözés lehet, amely több tényező hatására az elmúlt közel másfél évtizedben harmadára esett vissza. [...] A rendszerváltást követően a birtokszerkezet átalakulása, jellemzően aprózódása, az intézményes öntözés ellen hatott, amelyet tovább erősített a kiépített infrastruktúra amortizációja. [...] Míg a 90-es évek végén, 2000-es évek elején 5–10 millió m3 vizet hasznosítottak a területen, addig az utóbbi évtizedben ez a mennyiség egy nagyságrenddel csökkent. […]
A természetes kisvízfolyásokat a 20. században általában mély csatornává alakították, a mellettük lévő ártereket ármentesítették, míg a mocsarakat lecsapolták. Az ilyen beavatkozások következtében általában összezsugorodik, vagy eltűnik a természetes élővilág, a több méter mély csatornák a környező területek talajvízét lesüllyesztik, a mocsarak eltűnésével pedig nő a levegő páraéhsége. Ezek együttesen a terület szárazodásához vezetnek. […]
Az ártéri nedves élőhely helyreállítása és kialakítása a folyóval történő kapcsolat helyreállításával lehetséges, úgy hogy célállapotként a zavarás előtti állapotot tűzzük ki. [...] Azonban véleményünk szerint a zavarás előtti állapot újbóli helyreállítása nem lehet cél, csupán egy optimális állapot kialakítása, mert a klímaváltozás és a fokozott emberi hatások miatt a természetes rendszerek is folyamatosan változnak, igazodnak a környezeti feltételekhez.”

Sipos György, Právecz Tamás: Összehangolt táj és vízgazdálkodási stratégia az aszály veszély mérséklésére. In. Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna: Aszály és vízgazdálkodás a Dél-Alföldön és a Vajdaságban, Szeged, SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, 2014. 169–182. – Törzsgyűjtemény

aszaly.jpg

Blanka Viktória – Ladányi Zsuzsanna: Aszály és vízgazdálkodás a Dél-Alföldön és a Vajdaságban, Szeged, SZTE Természeti Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, 2014. Borító. – Törzsgyűjtemény


A Természetvédelmi Közlemények egy cikkében olvashatunk az akácfa talajra tett hatásáról:

„A biológiai invázió az egyik kiemelt veszélyeztető tényező, amely a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet. A fásszárú inváziós fajok gazdasági megítélése ugyanakkor többnyire pozitív, ami az általában negatív környezeti hatások miatt érdekellentétekhez vezethet. [...] Az akác legnagyobb hatása a nitrogén-fixációból fakad, amely megnöveli a talaj nitrogéntartalmát és mineralizációs sebességét, ami viszont megváltoztatja a nitrogén és más elemek mennyiségét és körforgását. Ezek a változások nemcsak a föld feletti vegetációt érintik, elsősorban homogenizációt és a korai szukcessziós nitrogénkedvelő fajok – beleértve idegenhonos fajokat – dominanciáját eredményezve, de jelentősen megváltoztathatják a talaj mikrobiális közösségét, ami hosszú távon is akadályozhatja az ökoszisztéma helyreállítását. Szárazgyepi környezetben e változásokat tovább súlyosbítja, hogy a gyepre telepített erdő a mélyebb talajrétegek kiszáradásához, és ezáltal a talajvíz-utánpótlás csökkenéséhez vezet.
1992 óta az Európai Unió LIFE programja 33 projektet finanszírozott az akác eltávolítására, elsősorban az elözönlött száraz élőhelyeken.”

Halassy Melinda, Kövendi-Jakó Anna, Bruna Paolinelli Reis, Sáradi Nóra, Szitár Katalin és Török Katalin: Nyílt homokpusztagyep helyreállítási lehetőségei akác ültetvények helyén: a kaszálás hosszú távú hatása. In. Természetvédelmi Közlemények, 2020. 26. sz., 29. 28–38. – Törzsgyűjtemény. Online elérés

illatosak-szepek.jpg
illatosak, szépek… [Virágzó akác] – Digitális Képarchívum

A fajgazdag gyepek kialakításáról:

„Az utóbbi évtizedekben a Kiskunsági Nemzeti Parkban nagy területen (kb. 2000 ha-on) hagytak fel szántókat gazdasági megfontolásból, illetve természetvédelmi célból (Vadász 2015). Az ennek során létrejött nagy kiterjedésű parlagok szukcessziója meglehetősen lassú folyamat: az eddigi tapasztalatok alapján a legszárazabb termőhelyek vegetációja regenerálódik a leglassabban, amit a táji környezet, a forráspopulációktól való távolság és a területhasznosítási rendszer is befolyásol (Vadász Cs. személyes tapasztalata).
A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei ezt a folyamatot szeretnék segíteni azzal, hogy az adott terület termőhelyi viszonyainak megfelelő, rossz terjedőképességű, specialista edényes növényfajokat betelepítik e parlagokra (leggyakrabban magvetéssel), így segítve fajokban gazdag gyepek kialakulását.”

Fülöp Bence, Nyári László, Deák Márk, Balogh Annamária, Molnár Csaba, Bódis Judit, Sisák István és Vadász Csaba: Felső-kiskunsági záródó homokpusztagyepek (Festucetum wagneri) természetvédelmi szempontból kitüntetett jelentőségű növényfajainak termőhelyi jellemzése. In. Természetvédelmi Közlemények, 2019, 25. sz., 2. – Törzsgyűjtemény. Online elérés

csungolepke.jpg

Acélszínű csüngőlepke kakukkszegfűn – Digitális Képarchívum

Korunk folyton növekvő energiaigényének kiszolgálására kísérleteznek a különféle energiaültetvényekkel is, ez szintén hat a talajra is. A Magyar Természetvédők Szövetsége szerint:

„a biomassza célú termelés az egész növényi kultúrát szőröstől-bőröstől akarja hasznosítani. Egy természetes erdőben is sokkal több szervesanyag van, mint amennyit rönk formájában ki lehet belőle nyerni, de az nem hozzáférhető, vagy csak nehezen az. Egy energiaültetvényből minden, ami a föld felett nő levágható, elvihető. Egy erdőben a fák ágai, gallyai egy bizonyos vastagság után nem hasznosulnak az ember által, a cserjék, lágyszárú növények sem. Hasznosulnak viszont az egész erdei ökoszisztémában, ahol a lebontó szervezetek hatalmas »biomasszája« ezekből a »hulladékokból« fenntartja az ökoszisztémán belüli, és azon kívüli anyag- és energiaáramlásokat. Ha a talaj felől elviszünk mindent, akkor megsértjük a talaj és felszín között megvalósuló interakciókat, s »kiéheztetjük« azt az életet, amely az anyag- és energiaáramlásokat biztosítja. Ugyanis a mineralizáció folyamatát, amely heterotróf szervezetek közreműködésével zajlik, az elhalt élőlények anyaga táplálja. Ennek során a szerves vegyületek szervetlenné bomlanak, s miután a bomlástermékek egy része a légkörbe távozik, másik része a talajban ásványi anyagokká alakul, táplálékot szolgáltatva a növényzetnek. […] E mögött hihetetlen fajszámok és egyedszámok sorakoznak fel. […] Minden egyes beavatkozás az ökológiai rendszerbe: talajművelés, taposás, talajvízszint emelkedés, süllyedés, stb., a mikrobaközösségek katasztrófájához vezet.
[…] Általánosságban azt az ítéletet is kimondhatjuk, hogy a biomassza elégetésével az ökológiai rendszerek megújulását lehetővé tévő tápanyagot füstöljük el, azért hogy kielégítsük féktelen energiaéhségünket. Nézetem szerint a biomassza elégetésénél nagyobb csapást még nem mért az ember saját magára, hiszen most rúgja ki maga alól a táplálékpiramis alapköveit.”

Gyulai Iván: A biomassza-dilemma. Budapest, MTVSZ Föld Barátai Mo., [2007], 59. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A jelen helyzetet tovább árnyaló online források:

Összeállította: Gondos Gábor

komment

Nyaralásra fel! Harmadik rész

2021. június 15. 07:30 - nemzetikonyvtar

A magyar idegenforgalom plakátokon az 1880-as évektől az 1940-es évek közepéig – Vidék

A plakátművészet kettősségét a megrendelői célszerűség és a művészi kifejezésmód adja. A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetők az éppen uralkodó stílusok, divatok. Igaz ez sorozatunk főszereplőire, az idegenforgalmi plakátokra is.
Az idegenforgalom – tömegek különféle úti cél felé indított utazását jelenti, ahol a résztvevők csak átmenetileg tartózkodnak egy adott helyen, és ott fogyasztóként különböző szolgáltatásokat is igénybe vesznek. Figyelemre méltó lehet a téma gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális vetülete is, ám sorozatunk plakátválogatása segítségével leginkább arról kíván keresztmetszetet mutatni, hogy itthon az adott korszakban hogyan látták és láttatták Magyarország szépségeit, és hogyan próbálták konkrét célpontok felkeresésére rávenni a hazai és a külföldi utazóközönséget.

„Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –”

Petőfi Sándor: Az Alföld (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A 19. század második felében kibontakozó magyar turizmus elsődleges célpontja a főváros volt. A nagyobb vidéki városokat a látogatók kezdetben elsősorban a mezőgazdasági és ipari kiállítások és vásárok idején keresték fel nagyobb számban. Ilyenkor előfordult, hogy a rendezvényhez kulturális esemény is kapcsolódott, ilyen volt például az aradi vértanúk emlékművének avatása az 1890-es délmagyarországi kiállítás idején.

Az első világháború után a gazdasági problémák, illetve a trianoni békediktátum által elszakított területek és a korábbi turisztikai célpontok hiánya teljesen átrajzolták az addigi idegenforgalmi kereteket. A területvesztéssel külföldre került kedvelt nyaralóhelyek már nem Magyarországnak hoztak bevételt.
Az 1920-as évek végére az utazási kedv és a nyaralás egyre elterjedtebbé vált, ezért igény mutatkozott az ágazat – az addigi gyakorlatnál sokkal szervezettebb – koordinálására is. Két korábbi intézmény összevonásával megalakult az Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási Részvénytársaság (IBUSZ), amely idegenforgalmi információs iroda, utazásszervező, jegyforgalmazó, csomagszállító, rendezvényszervező, szálláshelyeket értékesítő, útlevél- és vízumbeszerző tevékenységet is folytatott, illetve utazással kapcsolatos könyveket és folyóiratokat adott ki, közlekedési vállalkozásokat létesített és közlekedési eszközöket adott bérbe.
1928-ban megalakult az Országos Idegenforgalmi Tanács, és megkezdődött a tudatos turizmusfejlesztés. Hogy csökkentsék a kiutazásokkal kiáramló összegeket, a megmaradt üdülőhelyek mellett szükség volt újabb magyarországi úti célok kijelölésére. Ez a felismerés a belföldi turizmus fejlesztése és a „Nyaraljunk itthon” kampány elindítása, illetve a külföldiek Magyarországra invitálása felé irányította a szakemberek figyelmét. Jelentős szerepet szántak az addig kiaknázatlan terület: a vidék romantikus vonzereje és a tiszta, friss levegőn, a természeti szépségek közötti pihenés népszerűsítésének.

1928-ban „hétvégi üdülésért és hazai nyaralásért” jelszóval létrejött a falusi turizmus szervezését is felvállaló, Országos Magyar Weekend Egyesület, amely később Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség néven működött tovább. 

A gazdasági válság valamelyest visszavetette a fejlődést. Az IBUSZ és a MÁV ez idő tájt indította el, sikeressé vált „filléres” akcióját, amellyel a kevésbé tehetős társadalmi rétegek számára is elérhetővé vált az utazás. 1929-ben a MÁV Andor Loránd és Bartha László grafikusok megbízásával egy plakátsorozatot is kiadott, hogy kedvet csináljon Magyarország egyes tájegységeinek felkeresésére. A sorszámmal ellátott plakátok alsó sarkában kis méretű térkép is segítette az adott térségben való eligazodást.

1935-ben létrehozták az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatalt, amely helyi kirendeltségek révén tudta felmérni az adott régió idegenforgalmi életét. A kirendeltségek részt vettek a szálloda-ellenőrzésekben, javaslatokat tettek fejlesztésekre, illetve a magyarországi és külföldi utazók számára kiadványokban mutatták be az egyes tájegységek szépségeit.
A külföldieknek szánt plakátokat több világnyelven is kiadták, és a 30-as évektől jellemzővé vált a magyar népi kultúra megjelenítése: legtöbbször stilizált népviseleti elemek és a népi kultúrához köthető tárgyak bemutatásával.

1940 októberében az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal Erdély visszatérése alkalmából plakátpályázatot hirdetett. A cél az volt, hogy az elkészült munkák művészi kompozíciójukkal felhívják a figyelmet a visszatért országrészek idegenforgalmi nevezetességeire.
Az elkészült alkotások legjobbjait egy korabeli filmhíradó tanúsága szerint idegenforgalmi plakátkiállításon is megcsodálhatták az érdeklődők:

 

Magyar Világhíradó 885. (1941. február). Idegenforgalmi plakát és fényképkiállítás. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

Az országos idegenforgalmi és turisztikai szervezetek mellett az 1920-as évek végétől vált általánosabbá, hogy a nagyobb városok vezetése is adott ki a településüket népszerűsítő kiadványokat. Ekkortól válnak elterjedtebbé a fototechnikával – például Balogh Rudolf fotóművész felvételeinek felhasználásával – készült plakátok.

A 30-as évektől az ipari és mezőgazdasági kiállítások mellett a fővárossal párhuzamosan a vidéki városokban is megszaporodtak az évente megrendezett tematikus napok és hetek, amelyek egy-egy ünnepnap vagy kulturális esemény, rendezvénysorozat köré szerveződtek jelentősen növelve az adott településre ellátogatók számát.

Bár a statisztikák és a pénzügyi kimutatások szerint a két világháború közötti időszakban a magyarországi idegenforgalom minden erőfeszítés ellenére deficites maradt, a belföldi turizmus megteremtésének szándéka rávilágított az infrastrukturális hiányokra, fejlesztéseket indított el, és több ezer embernek hozta meg a kedvét a belföldi kikapcsolódásra azzal, hogy felhívta a figyelmet a vidék értékeire és szépségeire.

 E. Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész

Felhasznált irodalom:

komment

Bepillantás egy 19. századi könyvtár megnyitó ünnepségébe

2021. június 13. 08:30 - nemzetikonyvtar

194 évvel ezelőtt nyílt meg az Apponyi-könyvtár Pozsonyban

Apponyi Antal György (1751–1817) Európa-szerte híres Bibliotheca Apponianaként emlegetett könyvtárát 1774-ben alapította. Halála után a több mint 30000 kötetből álló könyvtárát fiai örökölték. Másodszülött fia, Antal (1782–1852), hogy egyben tartsa a gyűjteményt, kifizette testvérei részét, bár ehhez el kellett adnia a gyűjteményből több igen ritka és értékes darabot. A gyűjtemény kezelésében felbecsülhetetlen segítségére volt könyvtárosa, Gruber Károly Antal (1760–1840).
Az Apponyi-paloták Bécsben szó szerint el voltak árasztva a könyvekkel, minden lehetséges helyet elfoglaltak, és ennek a tovább már nem tartható állapotnak a megszüntetésére keresett megoldást Gruber Károly Antal. Egy szívhez szóló levelében arra kérte az épp Londonban tartózkodó Apponyi Antalt, hogy a könyvtárát szállíttassa haza szeretett szülőföldjére, és bocsássa a köz használatára.
Apponyi elfogadta Gruber tervét. Döntését 1825-ben hozta meg, és egy új palota építtetésébe fogott Pozsonyban. Kifejezetten a könyvtár számára emelték az új épületet a megyeház mögött. Bécsből a könyveket hajón szállították le a Dunán új helyükre.
1827. június 13-án, Páduai Szent Antal ünnepén, Apponyi Antal névnapján tartották meg a könyvtár megnyitóját, a grófi Apponyi-könyvtár immár nyitva állt új olvasói számára.

apponyi_antal_opti.jpg

 Ehrenreich Sándor Ádám: Apponyi Antal mellképe, Pest [s.n.] [1822–1844] Rézmetszet. Jelzet: App. M. 1034/3, App. M. 785 – Régi Nyomtatványok Tára. Régi Ritka digitális tartalomszolgáltatás

És vajon hogyan zajlott le a majd’ kétszáz évvel ezelőtti ünnepség?

A Régi Nyomtatványok Tárában a kalendáriumok feldolgozása során találtunk egy leírást a könyvtár megnyitójáról. Az 1830-as évre szerkesztett, Kassán nyomtatott német nyelvű Házi Kalendárium toldalékában szereplő beszámoló alapján ezt a jeles napot most mi is feleleveníthetjük.

A Közhasznú építkezések Magyarországon és a szomszédos tartományokban, legtöbbször a nagylelkű mágnások és más hazaszerető támogatók nagyvonalú adományaiból cím alatt olvasható beszámolóban így írt a krónikás az akkori eseményről:

„1827. június 13-án (Apponyi gróf úr névnapján) ünnepélyes keretek között nyitották meg a könyvtárat, és ettől a naptól kezdve szabadon használhatták az irodalom kedvelői.
Bartosságh József, aki több táblabíróságnak az ülnöke, továbbá gróf Apponyi Antal császári és királyi titkos tanácsosnak és franciaországi nagykövet őexcellenciájának jószágigazgatója és meghatalmazottja, küldte ki korábban a meghívó leveleket a Pozsony vármegyei úri rendeknek, Pozsony város magisztrátusának, a Királyi Akadémiának, a Gimnáziumnak és az Evangélikus Líceumnak. Az imént felsorolt meghívottak reggel kilenc órakor a helyi tanácsteremben gyűltek össze. Itt Jablonczy Antal helyettes alispán ismertette az összejövetel célját, majd köszönetét fejezte ki a nagylelkű ajándék miatt, hogy immáron szabadon használhatják ezeket az irodalmi kincseket.
Ugyanilyen hálatelt érzéssel szólt latin nyelvű beszédében Kratoquila István kanonok. Felsorolta a művészetnek és a tudománynak az összes nagyszerű előnyét, melyek mostantól a tudásra és bölcsességre éhes emberek számára szabadon rendelkezésre állnak. Végül jókívánságát fejezte ki a névnapját ünneplő nagyvonalú adományozónak, továbbá ezen irodalmi szentély áldott alapítójának (az excellenciás gróf apjának), aki számára az összes jelenlévő egyhangúan vivátot kiáltott.
Ezután, mivelhogy a rendek 1861-ik számú határozata alapján a jelen napi ünnepélyes eseményt a megye protokolljában rögzíteni kellett, az egész gyülekezet átvonult a könyvtárterembe. Ott a könyvtáros, Gruber Károly Antal a jelenlevőket egy latin beszéddel köszöntötte, melyben igyekezett a könyvtáros kötelességeit körültekintően és szabatosan ismertetni.
Ezután Pongrátz József császári és királyi kamarás és táblabírósági ülnök is egy szép latin beszédben fejezte ki érzéseit. Elmondta, hogy számára, akinek mindig oly fontos volt a tudomány és a haza építése, a drága szülőföldnek szentelt oktatási intézmény önzetlen felvirágoztatását célzó gesztusa nagyon megindítóan hatott. Beszédében a grófi család iránt elhangzott jókívánságokkal szintén szívvel-lélekkel egyetértettek a jelenlévők.
Ezt követte végül a helyettes városbíró és törvénytábla ülnök, Diószegi Ferenc latin nyelvű beszéde. Háláját és örömét fejezte ki a városi elöljáróság és a polgárság nevében, hogy a város számára oly értékes létesítményt őexcellenciája az Apponyi grófoktól ide telepítette, és ugyanúgy egy többször megismételt mámoros vivat hangzott el.
Legvégül az összes jelenlévő beírta a nevét a könyvtár emlékkönyvébe, és kiosztották a könyvtár alapításához és megnyitásához kapcsolódó nyomtatott tervezetet. Ezen a „Collectio Monimentorum, quae in Memoriam Bibliothecae Apponianae custodia sunt” állt címként, és a könyvtár épületéről készített szép réznyomattal volt díszítve.”

Gemeinnützige Bauwerke in Ungarn, und den damit verbundenen Provinzen meisten Theils durch die großmüthigen Benträge hocherziger Magnaten und anderes Vaterlandsfreunde entstansden [Közhasznú építkezések Magyarországon és a szomszédos tartományokban, legtöbbször a nagylelkű mágnások és más hazaszerető támogatók nagyvonalú adományaiból]. In. Neuer gemeinnütziger und ercheiternder Vaterländischer Haus-Kalender für Ungarn und Siebenbürgen für Katholiken, Evangelische und Griechen auf das Jahr 1830…, Kassa, typ. Werfer Károly, 1829. Jelzet: Cal. 143 – Régi Nyomtatványok Tára

rezmetszet_opti.jpg
Collectio monimentorum quae in memoriam bibliothecae Apponianae custodita sunt, Pozsony, typ. Snischek, 1827. M 93.973=60 – Régi Nyomtatványok Tára, S, 60

 

A témához kapcsolódó korábbi blogbejegyzéseink:

Felhasznált irodalom: 

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

Az első magyar médiavállalkozó, Uher Ödön (folytatás) – A fényképészet úttörői. 13. rész

2021. június 10. 07:30 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 57. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhetedik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában folytatja Uher Ödön munkásságának bemutatását.

Uher Ödön figyelme 1911-ben fordult a filmkészítés felé. Tanulmányutat tett Dániában, valamint Németországban, valamint huzamosabb időt töltött Berlinben, ahol alkalma volt az akkoriban fejlődő német filmipart és filmművészetet tanulmányozni. Hazajövet az első filmeket még a kezdetleges fényképészeti műtermében forgatta, a körülményekhez képest igen szépen és jól komponált művészi feldolgozásban. Az első sikerek után Uher Ödön kibérelt a Ráday utcában egy épületszárnyat, ott rendezte be a filmgyár későbbi műtermét, míg a Veress Pálné utca 32. alatt a Szerb utca sarkán lévő műemlékjelzésű házban saját kétszintes filmlaboratóriumot állított fel. A földszinten voltak a hívó, másoló, mosó és színező helyiségek, az emeleten rendezték be a szárítót, a negatívvágót és ragasztóhelyiségeket. A berendezés nagy részét saját mechanikában állították össze. Ebben a laboratóriumban dolgoztak többek között: Virágh Árpád világhírű filmoperatőr, Áltmayer (Apáti) István, Kovács Gusztáv, Berendik István, valamint az alapító fia, ifj. Uher Ödön mint művészeti vezető és főrendező. Sok magán-filmvállalkozó is itt hívatta elő és másoltatta felvételét.
Uher a filmkészítés mellett továbbra is foglalkozott fényképezéssel. A 20. század elején is készített szerepképeket, illetve portréképeket. 1910 és 1920 között a Koronaherceg utcában is volt műterme.

1913-ban két film készült el Fedák Sári főszereplésével az Uher Filmgyárban. A Márta című dráma ifj. Uher Ödön rendezésében és a Rablélek című, Kertész Mihály rendezésében, ifj. Uher produceri munkájával elkészült film hozott még nagy sikert a számukra. Márkus Emília első filmszerepét szintén az ő produkciójukban, Herczeg Ferenc Az aranyhajú szfinx című filmre írt novellájában játszotta.
Az Uher Filmgyár 1912 és 1918 között huszonnégy saját művet készített, de ugyanakkor más cégek számára is gyártott filmeket. 1916-ban a gyárban készült el az első magyar Jókai-film, a Mire megvénülünk című regény filmváltozata ifj. Uher Ödön rendezésében. Ennek sikere után Jókai több híres regényéből is készült filmadaptáció. A gyár leghíresebb produkciói a Carl Wilhelm német filmrendező, filmproducer és forgatókönyvíró által rendezett Jókai-regényekből készült alkotások voltak, ezek közé tartozott a Fekete gyémántok, illetve az 1918-ban bemutatott A gazdag szegények című regényből készült film.

„Carl Wilhelm az Uherfilmgyárnál. Örömmel értesülünk, hogy az Uher-filmgyárnak sikerült egy sorozat filmre Carl Wilhelmet, a kiváló rendezőt leszerződtetni. Carl Wilhelm neve a legjobb hangzásúak egyike úgy az osztrák, mint a német fővárosban. Kiváló filmek egész sora jelzi karriérje etappe-jait. Wiihelm magyar származású ember és kitűnően beszél is magyarul.”

Mozihét, 2. évf. 13. szám, 1917. márc. 25., 2. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

 A Mozihét című újságban 1916-ban Uher Ödön cégének terjeszkedéséről számolnak be:

„Egyre meglepőbb méretekben bontakozik ki az Uher filmgyár tevékenysége és felkészültsége A gyár, amely nagy befektetéseket eszközölt, hogy annál nagyobb apparátussal szolgálhasson a magyar kinematográfia ügyének, szinte berlini, párisi arányokra emlékezteti az embert, ha Veres Pálné-utcai laboratóriumát meglátogatja. Amit az optika és kémia legújabban is produkált, a nagyszerű gépezetek és kidolgozó szerkezetek, kivétel nélkül helyezkednek el a hatalmas telepen, biztosítékot nyújtván ahhoz, hogy a filmek, amelyek a gyárban elkészítésre kerülnek, a legtökéletesebbek a kinematográfia technikájának mai fejlettségi stádiumában. Az Uher-gyár személyzete egyszerre több helyen munkálkodik. A felvételek a kolozsvári Corvin-filmgyárnál még tartanak, s mint ismeretes, a személyzet másik része most foglalkozik az új Jókai-filmnek, a Mire megvénülünk-nek felvételeivel és kidolgozásával. Olyan teljesítőképességét jelenti ez a gyárnak, amelynél többre aligha képes akár némely nagyobb külföldi gyár. S munkabírásának külön erénye még a művészi ízlés, a pontosság és az invenció. A gyár – amint halljuk – mostani munkálatainak befejezése után újabb filmek felvételeit vállalja. Sőt megrendelésekkel valósággal túl van halmozva, annyira, hogy jó időbe fog telni még a nagy teljesítőképesség mellett is, mire valamennyi, eddig érkezett megrendeléseinek eleget fog tehetni.”

Az Uher filmgyár terjeszkedése. In. Mozihét, 2. évf., 33. szám, 1916. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

A filmgyárban számos újítást vezettek be. A filmek a virazsírozás technikájával készültek, amelynél nem a kép részleteit festették különböző színűre, hanem az egyes jelenetekhez használtak egységes kísérőszínt. Ezzel a technikával a különböző színek dramaturgiai jelentést adtak az egyes jeleneteknek; az éjszakai jelenetek kékek voltak, a belső terekben játszódók barnák, a külsők világosak, a tűz mellett játszódók pirosak. A filmvásznon a színek érzelmi többletjelentést is hordoztak, a sárga az irigységet, a kék a nyugalmat szimbolizálta. A gyárban olyan különleges kopírozógépet állítottak össze, amelyen már nem kockánként kopíroztak, hanem a másolás már folyamatosan szalagon történt. A másológépet ifj. Uher Ödön elképzelései szerint állították össze.

 

mozihet_1916_36_opti.jpg
Az Uher filmgyár hirdetése. In. Mozihét, 2. évf., 36. szám, 1916. – Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtár. Miscellanea repozitórium

A filmlaboratóriumban reggel nyolctól délután ötig megszakítás nélkül dolgoztak, hiszen nemcsak az Uher-filmeket kellett feldolgozni, hanem a filmvállalatok külföldi filmjeinek feliratozási munkálatait is megkapták. A munka bizonyos rendszerrel folyt: az emeleten végezték az ún. száraz munkát, a földszinten a nedves munkákat. A vetítőhelyiségekben Ernemann típusú mozigépen vetítettek. A gyár által használt Pathé rendszerű mosógépek újszerű eljárással mosták a filmeket, amelyek egy különleges eljárással összeállított „filmliften” kerültek az emeleti szárítóba. A kopírozáshoz négy másológépen naponta kb. ötezer méter filmet dolgoztak fel. Az Uher Filmgyár laboratóriumára jellemző volt, hogy két óra alatt egy négyfelvonásos film öt példányának modern írású feliratai készülhettek el, és ragasztották be a filmbe. A gyár 1917. május 9-án alakult át betéti társasággá. A társaság beltagjai voltak Uher Ödön mellett Zsolnay Miklós pécsi porcelángyáros és Justus Mihály pécsi lakos, akik cégvezetői jogosultsággal rendelkeztek. Az 1918. évi május hó 14. napján tartott alakuló közgyűlésen a cég részvénytársasággá alakult 1.000.000 korona alaptőkével. Az elnök Uher Ödön volt, az ügyvezető igazgatók dr. Szűcs Ernő és ifj. Uher Ödön. A részvénytársaság hivatalos bejegyzésére októberben került sor. A vállalat tevékenységét a következőképpen határozták meg: Budapesten egy filmfelvételi gyárnak létesítése; Budapesten és vidéken egy vagy több moziszínháznak alapítása, külföldön filmkölcsönző intézetek létesítése; hazai és külföldi írók műveinek természeti, ipari és tudományos felvételeknek és aktualitásoknak filmre való feldolgozása és bel- és külföldön való értékesítése, a létesítendő moziszínházakban saját és idegen filmek bemutatása; a filmkölcsönzőkben saját, gyártmányú és külföldi filmek forgalomba hozatala.

A gyár kereskedelmi vezetését dr. Szűcs Ernő, Tóth Béla, Vogl Dezső intézték. A gyár művészi vezetője és dramaturgja Sas Ede, az ismert magyar író volt, rendezője először ifj. Uher Ödön, majd Carl Wilhelm, Garas Márton, Emil Justitz, Louis Neher, Josef Stein és Gerőffy J. Béla volt. A gyárnál kezdte munkásságát Pán József Kossuth-díjas magyar díszlettervező is. Ifj. Uher Ödön az 1920-as évek elején Svájcba, majd Németországba emigrált. 1930-ban szabadalmaztatta a világhírűvé vált Uhertype fényszedő gépet. A gyár 1922-ben szűnt meg, az alapító, Uher Ödön 1931-ben hunyt el.

Források:

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész

komment

Révay Ferenc és az utazásairól tanúskodó fényképalbumok. 2. rész

2021. június 09. 07:30 - nemzetikonyvtar

Hova utazott a fiatal Révay?

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunkban ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

Az összeállítás első része is egy „work in progress” friss, még folyamatban levő adatgyűjtésére épülő írás volt. A benne említett öt fényképalbum és a „vegyes, családi jellegű” fényképes mappa ismeretében született, és az ezekből kiinduló személyes-, család- és gyűjteménytörténeti nyomozás kezdeti fázisának eredményeit foglalta össze. A kutatás akkor még éppen csak elindult, de innen a saját lendülete vitte tovább, egyre többfelé ágazva. Azóta – részben a blogbejegyzés megjelenésének, részben az OSZK saját gyűjteményében tovább haladó rendszerezésnek és feldolgozásnak köszönhetően – további albumok kerültek elő, és máshonnan is jutott hozzánk néhány újabb, lényeges információ. Egyebek közt az, hogy Révay adományaként – tehát még életében, nem a hagyatéka részeként – a nemzeti könyvtárba került egy „mór” stílusú kis üvegajtós szekrény, amely eredetileg talán éppen a fényképalbumokat őrizhette. Ma a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár olvasótermében áll.

Az újabb információk mindent, ami addig összeállt és már leülepedni látszott, felkavartak. Röviden tehát: sok minden másként van, mint ahogy eredetileg látszott. A Révay Ferenc személyéről és családtagjairól leírtak egy része helyesbítésre szorul, és hasonló a helyzet a fényképalbumaival, mindez pedig más perspektívába helyezi az első részben említett albumokat és fényképeket is.

I. Révay Ferenc fényképalbumai

Miként lehetséges, hogy több Révay-féle fényképalbum van az OSZK gyűjteményében, mint ahogy azt a kezdetekkor tudtuk? Hiszen elméletileg minden, ami egyszer bekerült a gyűjteménybe, megtalálható a katalógus alapján. A válasz: ez így is van meg nem is. Valóban mindennek van valahol, valamelyik gyarapodási naplóban vagy katalógusban nyoma, de a gyűjtemény fejlődése, változása nem egy befejezett, lezárt folyamat, hanem a jelenben is tart. A teljes gyűjtemény bármely részének közelebbi vizsgálata egyúttal a gyűjtemény történetének vizsgálatát is jelenti tehát. A könyvtárban őrzött emlékek, ha elkezdjük faggatni őket, elmondják magának az őrzésnek a történetét is. És ahány alkalommal nekifog valaki, hogy többet tudjon meg valami számára éppen fontos tárgyról vagy tárgycsoportról, annyiféle történet és értelmezés következik majd belőle.

Közelebbről nézve tehát Révay Ferenc könyvtárának sorsát a Széchényi-könyvtárba kerülése után, azt láthatjuk, hogy:

„[a hagyaték] a nagyméltóságú minisztérium engedélyével délutáni időben Havran Dániel igazgatóőr vezetésével s rendkívüli munkaerő felhasználásával rendezés alá került”

A Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi-könyvtára az 1916-ik évben. In. Magyar Könyvszemle, 1917. 3–4. sz. 135. o.

A hagyaték fényképeket tartalmazó köteteit a VIII. Art. 368 l jelzet alatt vették be a gyűjteménybe, az egyes tételeket további betűjelekkel különböztetve meg egymástól. A későbbi évtizedek során a gazdag kiállítású, díszes kötetek legtöbbjét új, Dm, azaz „díszmű” kezdetű jelzettel látták el, néhány darab azonban megmaradt a régi jelzeten.

4_kataloguscedula_dm111_opti.jpg
A Dm 111, eredetileg VIII. Art. 368 l jelzetű Cairo 1871 című album eredeti, kézzel írott katalóguscédulájának fénykép-reprodukciója

A Fényképtár 2007-es megalakulását követő időszakban az akkori gyűjteményvezető, Csillag Katalin fogott bele az OSZK-ban található fényképes albumok összeírásába, és az ő munkálkodása nyomán a Révay-albumok egy része átkerült a Fényképtár raktárába, egy másik részük viszont ottmaradt addigi őrzési helyén. Erre a félbemaradt folyamatra vetett fényt a közelmúltban az albumokig eljutó kutatási és feldolgozási-digitalizálási munka.
E „feltárások” eredményeként jelenleg tíz különféle fényképalbumot ismerünk Révay Ferenc hajdani könyvtárából. Ezek három típusba sorolhatók:

1) A már előzőleg is ismert három mellett további kettő, azaz összesen öt nagy méretű, nehéz, kemény fedeles, barna bőrborítású, sárgaréz sarkokkal és csatokkal ellátott album: Palestine 1869 [Dm 153], Constantinople 1869 [Dm 743], Egipte 1869 [Dm 744], Roma 1870 [Dm 146] és Cairo 1871 [Dm 111]. A belső előzéklap arannyal nyomott jelzése szerint ezek a bécsi August Klein, 1881-től Klein von Ehrenwalten (Rothenstein 1824–1890 Bécs) könyvkötő- és bőrdíszműves műhelyében készültek, aki az 1850-es évektől a leghíresebb, legnagyobb becsben tartott mester volt ezen a területen. Alkotásai a kisiparosi szintet túlszárnyalva divatformáló hatásúak lettek. Üzlete a belvárosi Graben 20. szám alatt helyezkedett el, és még az alapító halála után is az ő neve alatt működött. Rendszeres megrendelői között volt az európai elit számos képviselője, és a bécsi császári és királyi udvarnak is állandó szállítója volt; 1881-ben I. Ferenc József császártól nemesi rangot kapott.

2) Zöld, vaknyomásos díszű bőr mappa a nagy méretű kartonlapokra kasírozott fényképek egyben tartására: Algéria [Dm 154], Egyiptom [Dm 488], és valószínűleg a Mekka és Medina-sorozat is.

Ezekhez hasonló, de dísztelen, és valamivel nagyobb méretű mappa tartalmazza a személyes és családi témájú, különféle méretű, technikájú és korú vegyes fényképeket is [Dm 870].

3) Egy, az első pontban felsorolt köteteknél kisebb, fekete bőrkötésű, címlapján üres címerpajzzsal díszített klasszikus, „ablakos” fényképalbum a szűkebb és a nagyobb család tagjainak, ismerősöknek, barátoknak képmásaival. Az ebben látható személyek nagy része még azonosításra vár, de már így is szolgált néhány érdekes felfedezéssel ez a portrégyűjtemény – erről majd egy következő blogbejegyzésben lesz szó.

 

A továbbiakban az egyiptomi fényképeket tartalmazó albumokat vesszük közelebbről szemügyre.

II. Az egyiptomi témájú albumok 

A felsorolásból kiderülhetett, hogy három ilyen is van; és a kizárólag egyiptomi felvételeket őrző albumokon kívül a családi fényképek némelyikén is felbukkannak oda kapcsolódó egyének. A blog első részében még csak a Cairo 1871 címet viselő fényképalbum szerepelt, azóta került mellé az Egipte 1869 és a cím nélküli, zöld borítós mappa. Az évszámok arról tanúskodnak, hogy Révay számára bizonyára igen fontos emlékképeket 34–35 évesen vásárolta egy Földközi-tenger környéki utazás során, amely talán első jelentősebb külföldi útja volt. Az 1869-es év megjelenése a palesztinai, konstantinápolyi és első egyiptomi albumon mindenesetre egyetlen, többállomásos, hosszabb utazást sejtet. A későbbi évszámok, illetve a dátum nélküli albumok azt az életrajzi információt – feltételezést – erősítik, hogy később ismételten útra kelt (1870-ben Rómába utazott), illetve hosszabb időt is eltöltött Egyiptomban, vagy több ízben is elutazott oda az 1870-es években, vagy esetleg még az 1880-as években is. Konzulátusi megbízatása viszont nem támasztható alá forrással: könnyen lehet, hogy egyszerűen magánemberként tartózkodott Kairóban. A drága, masszív kötetek arra a szándékra mutatnak, hogy Révay tartós formában szerette volna megőrizni a távoli tájakon beszerzett fényképeket, amelyek így könyvtárának ékeivé válhattak.
Valamennyi albumra, így az egyiptomi témájúakra is igaz, hogy a bennük található nagy méretű, kartonra kasírozott albuminképek a tágabb térségben legismertebb korabeli fényképészek felvételei közül valók. Fényképeiket ma számos köz- és magángyűjteményben megtalálhatjuk, de nem feltétlenül ilyen igényes kialakítású kötetekben, hanem akár laponként vagy szerényebb albumokban, és nem biztos, hogy mindegyik képből sok példány létezik. A szignált, esetenként sorszámot és címet is viselő képeknél egyértelmű a szerzőség. Ezek mellett jó néhány jelzetlen fénykép is helyet kapott az albumokban – a Palestine 1869 40 fényképének kb. fele, a Cairo 1871-ben található 100 kép túlnyomó része szignó nélküli – ám ez nem zárja ki, hogy akár ugyanazok a fényképészek is lehettek az alkotók. Az Egipte 1869-album 81 képéből a legtöbb felvételen Wilhelm Hammerschmidt (Berlin 1822 – 1887 Friedrichshagen) szignója és számozása fedezhető fel, aki 1860-ban nyitott fényképész műtermet Kairóban, és a következő néhány évben itt működött. Felvételei tanúsága szerint Alexandriába, Felső-Egyiptomba és a mai Szudán területére is eljutott, de fényképezett a mai Izrael területén is, amint azt a palesztinai albumban láthatjuk majd a következő részben.

Az album kb. kétharmadát ókori egyiptomi emlékek látképei foglalják el. Ha igaz, Hammerschmidt 1863-ban már újra Berlinben volt, és fényképészként többé nem is telepedett le másutt, tehát egyiptomi és közel-keleti képeit ez előtt kellett, hogy készítse. Rajta kívül Henri Béchard (működött az 1870–80-as években Egyiptomban) és Pascal Sébah (Konstantinápoly/Isztambul, 1823–1886) jelzett képei szerepelnek az egyiptomi albumokban. Béchard kairói működésének első ismert évszáma éppen 1869, tehát Révay, úgy látszik, a fényképész legkorábbi kuncsaftjai között lehetett. Pascal Sébah Konstantinápolyból indult 1860 táján, majd ennek fellendülését követően kairói műtermet is nyitott 1873-ban; érdekes módon néhány felvétele megtalálható már a Cairo 1871 című albumban is. Minthogy az ő egyiptomi fényképei nagyobbrészt a zöld bőrmappában találhatók, ezt az albumot feltehetően az 1870-es években állította össze a gyűjtő. Ugyanebben a mappában találkozunk olyan típusú képekkel is, amelyek a Cairo 1871 című, elsősorban a mamluk-kori épületeket és a sűrűn beépített város utcáit bemutató albumból feltűnően hiányoztak: zsáner- és életképekkel, egyiptomi „típusok” portréival. Ezek egyik alkotója a magyar Otto Schoefft (1833–1900 körül) volt, esetenként az 1858–65 körül vele együtt dolgozó társával, Carlo Nayával.

Otto Schoefft volt a készítője annak a vizitkártya-méretű csoportképnek is (FTA 1910), amely e blogbejegyzés első részének illusztrációi között már megjelent, Négy egyiptomi férfi címmel. Végül pedig egy meglepetés, amelyet az Egipte 1869-album legelső oldalára illesztett felvétel hozott megoldásként a vegyes mappából előkerült hiányos csoportképhez (l. ugyancsak az első részben), de egyúttal rögtön újabb feladványt is adva. Itt, a teljes képen végre láthatjuk ugyanis, hogy ki ül a széken, szürke puhakalapjával a kezében, négy afrikai (három núbiai és egy egyiptomi?) férfi társaságában, de kiléte egyelőre kérdés, miként a társait sem lehetett még azonosítani.. Révay eddig biztosnak vehető képmásai ismeretében bizonyos, hogy ez nem ő. Talán egy jóbarátja vagy rokona lehet? A csoportkép jelentőségét mindenesetre világosan érzékelteti, hogy az album főhelyén kapott helyet.

16_csoportkep_ismeretlen_ferfiakkal_opti.jpg

Férfiak csoportképe az Egipte 1869 (Dm 744) albumból

Köszönöm Elbe Istvánnak a sok fontos és érdekes információt a könyvtár történetéről, Révay Ferenc albumairól és a Kisnyomtatványtárban található szekrénykéről.

Felhasznált irodalom:

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

komment

Az első magyar médiavállalkozó, Uher Ödön – A fényképészet úttörői. 12. rész

2021. június 08. 07:30 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 56. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat ötvenhatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” című alsorozatában Uher Ödön munkásságát mutatja be.

Id. Uher Ödön fényképész, filmgyáros és rendező 1859-ben született Nagyszebenben. A legkorábbi források szerint első műtermét 1891-től működtette Nagykanizsán. Később, az 1890-es évek végétől a Haris-bazár épületében, a Kossuth Lajos utcában alapította meg korának egyik legszebb és legmodernebb fényírdáját Budapesten. Uher Pestre településével nagykanizsai birodalmát Mathea Károly Eperjesen született fényképész vette át (Uher utódaként hirdette magát, egy ideig együtt dolgozhattak). Műtermében Uher igyekezett nemzedéke más jeleseihez hasonlóan (Erdélyi Mór, Jelfy Gyula) egyéni világítási rendszert kialakítani.

Az 1890-es évektől maradtak fenn tőle a Nemzeti Színházban, illetve a Népszínházban fellépő színészekről készített fényképei, melyek rendszeresen jelentek meg a Vasárnapi Újságban. Publikálták többek között Márkus Emíliáról, Z. Bárdi Gabi operettprimadonnáról készült képeit is. Az ezredéves kiállításon Küry Klára színésznőről készített nagy méretű portréjával mutatkozott be. Küry a századforduló ünnepelt csillagja volt, aki népszerűségben Jászai Marival, Blaha Lujzával és Fedák Sárival vetekedett. 1894 és 1909 között a korszak ismert fényképészei közül többeket megihletett, többek között Strelisky Sándort, Kossák Józsefet és Goszleth Istvánt. Uher 1900-ban kapta meg a császári és királyi udvari fényképész címet.

Az első szakmai alapon létrejött fényképész szervezet, a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egylete 1885-ben jött létre, melynek Mai Manó volt az egyik alapító tagja. Nem sokkal ezt követően, Uher 1905. november 20-án találkozót hívott össze a főváros önálló üzlettel bíró fotográfusai számára, amelyen már egy komolyabb szakmai egyesület alapítását indítványozta. A találkozón, amelyen mintegy hetven meghívott vett részt, Uher kifejtette, hogy időszerű volna, ha a magyar fényképészek – a szakma fejlesztése és saját érdekeik hathatósabb előmozdítása céljából – egyesületet alakítanának. A Magyar Fényképészek Országos Szövetségének alakuló közgyűlését 1906. január 5-én Mai Manó választmányi tag lelkesítő beszéde nyitotta meg. Az egyesület első elnöke Uher lett, alelnökeinek Klösz Györgyöt és Erdélyi Mórt választották meg.
A szövetség elhatározta az első szakorgánum megteremtését is. Így jött létre a Mai Manó által alapított, hat évig működő A Fény című újság. A lap 1906-ban megjelent első számának bevezetőjében a Magyar Fényképészek Országos Szövetségét nevezték a fényképészek első fénysugarának. A Fény fontos szerepet töltött be a művészfotográfia elismertetéséért vívott küzdelemben és krónikása volt a fényképészeti szakma és az amatőr fényképezés történetének is. Az első szám bevezetője hivatkozik az 1902-ben keletkezett rendeletre is, amely kivonta a fényképészetet az ipartörvény rendelkezései alól: „Nem vagyunk művészek, mert csak nem régen lettünk degradálva, de még iparosok sem vagyunk egészen, mert sem iparhatóságunk nincs, szakiskolánk nincs, állásunkat védelmezni testületünk sem volt”. Ugyanakkor kijelentette, „hogy művészetnek sem tekinthető, miután annak művelése szakszerű tanulás útján hosszabb-rövidebb idő alatt elsajátítható”. Az országos szövetség szakiskolai fotóstanfolyamai az 1910-es években indultak be, Mai Manó és Uher Ödön szervezésében. Ezt követően – a szakiskolára hivatkozva – az iparosok egyre türelmetlenebbül sürgették az iparűzés képesítéshez való kötését, azaz a „kontárkérdés megoldását” a kisipart egyébként is támogató kormányzattól. A hivatalos válasz sokáig váratott magára: a kereskedelemügyi miniszter 1920-ban adta ki a „fényképész-iparnak a képesítéshez kötött iparágak közé sorozásáról” szóló rendeletét.

Folytatjuk…

Források:

Szemerédi Ágnes (Kutatásszervezési Osztály)

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53.rész; 54. rész; 55. rész

komment
süti beállítások módosítása