Magyarország és a magyar nemzet saját Mária-ünnepe. Szent István, Magyarország első királya és apostola 1038. augusztus 15-én Szűz Máriának tett országfelajánlásán alapszik. A szeplőtlen Szűzanya Magyarország patrónájaként való tisztelete a középkortól a 19. századig a felajánlás napjához, Nagyboldogasszony ünnepéhez (augusztus 15.) kötődött. XIII. Leó pápa (1878–1903) Vaszary Kolos hercegprímás kérésére a magyar millennium évében, 1896-ban október második vasárnapjára engedélyezte az ünnepet. 1914-ben került át október 8-ra. Hogy ünneplése már Szent István király felajánlása után hagyománnyá vált, arról az elpusztult, lebontott esztergomi Szent Adalbert-székesegyház nyugati díszkapuja, a Porta Speciosa homlokzati freskója tanúskodik, amelyről Klimó György esztergomi kanonok (1741–1751), később pécsi püspök készíttetett egy festményt dokumentálási célból. Ez a kép jelenleg az esztergomi Balassa Bálint Múzeumban látható. Az ábrázolás a Hartvik-legenda rövid megemlékezésén alapszik:

Antonio Bonfini így idézi fel ezt a mozzanatot, szintén csak néhány szóban:

Szent István fölajánlja koronáját és országát Szűz Máriának. Kromolitográfia, 20. sz. eleje – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Harsányi Lajos így rajzolta meg ezt a történelmi pillanatot Szent Istvánról szóló regényében:

Gottfried Bernhard Göz (1708–1774): Szűz Mária megkoronázása. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Szinte biztos, hogy nem egészen így történt a dolog, vagyis a szent király nem váratlanul lépett oda az oltárhoz, hanem előre megbeszélte ezt a szentmise celebránsaival. Így, ha nem is minden jelenlévő, de a zászlósurak és a király bizalmasai minden bizonnyal tudták már előre, hogy mi fog történni ezen a szentmisén. Ám egy regényben szükség van némi feszültségre, kell, hogy legyenek a cselekményben tenzív és detenzív szakaszok. Ez indokolta, hogy a regényíró így alakította a történetet, amit nem róhatunk fel neki hibaként.

Szent István országfelajánlásának lehetséges érvei, szempontjai

Werbőczy István Szent Korona-tanához is minden bizonnyal a Szent István-i országfelajánlás hagyománya adott leginkább történeti alapot, hiszen ebben jelenik meg először az a gondolat, hogy a magyar szent korona egy közjogi fogalom, magát az országot jelképezi. (Tripartitum Pars I. Titulus 3. §. 6.) Szent István, halála közeledtét érezvén, aggódott újonnan alapított országa jövőjéért, hiszen fia, a trónörökös Szent Imre herceg is elhalt fiatalon, 1031. szeptember 2-án. Minden oka megvolt az aggodalomra, amint azt a néhány évvel később, 1045–46-ban lezajlott Vata-féle pogánylázadás igazolta. Ezért keresett az elárvuló ország számára hathatós pártfogót. Ki lehetett volna pedig hatalmasabb pártfogó, mint Szűz Mária, a mennyország és az angyalok királynéja? Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy a fölséges Isten mindennél teremthetett volna többet, nagyobbat, szebbet, mint amit alkotott. Több planétát, több és szebb csillagot, több és hatalmasabb angyalt, a földet is alkothatta volna sokkal nagyobbra és ékesebbre. Három dolog van azonban, amelyeknél nagyobbat nem alkothatott az igaz Isten: első a Krisztus embersége, hiszen az ember Krisztus dicsőséges föltámadása és mennybemenetele után mindörökre része lett a Szentháromságnak. Második a mennyei boldogság, amely az üdvözültek számára készíttetett, hiszen ez az Isten színe látását, az Isten javaiban való közvetlen részesedést jelenti. A harmadik Szűz Mária, aki Isten Anyjául volt kiválasztva öröktől fogva, és aki dicsőséges mennybevétele után szent Fia által megkoronáztatott és az angyali karok fölé helyeztetett. (Summa Theologiae pars I. quaestio 25. articulus 6.) Hatalma nem olyan jellegű, mint a földi uralkodóké, akik a hatalmat tulajdonképpen az alájuk rendelt seregeknek, karhatalmi erőknek köszönhetik, hanem belső, inherens jellegű, vagyis ő egymaga erősebb, hatalmasabb, mint az ég összes angyala együttvéve.

Franz Leopold Schnittner (1703–1761): Regina Patrona Ungariae. Nagyszombat, 1750 k. –Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Ebből a gondolatból következik a második szempont, amelynek figyelembevételével Szent István Szűz Máriát választotta Magyarország pártfogójául. A szeplőtlen Szűzanya került arra a helyre a mennyben, amely a teremtés kezdetén a legfényesebb angyalnak, Lucifernek volt kijelölve. Lucifer a bukott angyalokkal, az ördögökkel együtt ezért gyűlöli őt és iszonyodik tőle. A Szűzanyának nagyon hathatós taumaturgikus (gonoszűző, ördögűző) ereje van. Az ördögűzések során a pap által mondott szertartásszövegek (conjuratiók) a Szentháromság, a Boldogságos Szűz Mária és a szentek invokációjával kezdődnek. Szűz Mária szent nevét az ördögök nem merik és nem is képesek kiejteni. (Fr. Zacharias: Complementum artis exorcisticae, Mediolani, Apud Ioannem Baptistam Bidellium, 1618, 42. Doctrina octava. De Qualitatibus Exorcistae, et de necessarijs in Coniuratione. Gabriele Amorth: Egy ördögűző tapasztalata, Budapesz, Ecclesia, 1994, 112.)  A harmadik szempont pedig, a középkori nemesi-rendi közgondolkodás szerint az volt, hogy az ország pártfogója minél előkelőbb származású legyen. Mária ennek a szempontnak is tökéletesen megfelel, hiszen a szenthagyomány szerint az ő szülei, Szent Anna és Szent Joakim egyaránt Júda törzséből, Dávid házából származnak. Így tehát a Szűzanya egy ősi, szent királyi család sarja. (Pseudo-Matthaei Evangelium, Caput I. In. Tischendorf, Constantinus de (red.): Evangelia apocrypha, Lipsiae, Hermann Mendelssohn, 1876, 54–55.)

Patrona Hungariae-ábrázolások a régi magyar pénzeken

Közkeletű formája volt a Szűzanya tiszteletének Magyarország védőasszonyaként a régi Magyarországon, hogy a királyok gyakran verették a Boldogasszony képét a pénzérmék egyik oldalára. Már az Árpád-korban is létezett ez a gyakorlat: a Patrona Hungariae képe ott látható például I. és II. Béla aranypénzein. Mátyás királytól kezdve pedig egészen 1849-ig a pénzeken a Magyarok Nagyasszonya, Mennyek királynéja ábrázolás igen gyakori. Mátyás király dukátjának egyik oldalán a koronás Szűzanya képe látható, karján a glóriás kisdeddel, a körfelirat hozzá: Patrona Regni Hungariae. II. Ulászló aranypénzén trónon ül, I. Ferdinánd és III. Károly pénzén pedig az ország pajzsán ül a Szűzanya. Báthory István és II. Rákóczi György ezüstpénzén a félholdat, a változékonyság szimbólumát tapossa, II. Mátyás, I. Lipót és II. Rákóczi Ferenc, valamint Mária Terézia pénzein a napba öltözött asszony képében jelenik meg Magyarország pátrónája. A körfelirat ehhez az ábrázoláshoz általában szintén Patrona Regni Hungariae. Olyannyira mélyen gyökerező volt ez a hagyomány, hogy még a protestáns erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor is máriás pénzérméket veretett. Pázmány Péter is azt írja a „Bóldog Aszszony méltóságárúl és tiszta fogantatásárúl” szóló prédikációjában, hogy:

Johann Nepomuk Schauff (1757–1827): Patrona Regni Hungariae. Rézmetszet, Pozsony, 18. sz. vége – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Hazafias énekköltészet a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére

A katolikus énekköltészetnek ez az ága a ránk maradt szövegekből kiindulva nem túl régi keletű. A legkorábbi ilyen hazafias Mária-ének a Boldogasszony Anyánk kezdetű, amelynek első szövegváltozata Szoszna Demeter György kéziratos énekeskönyvében maradt ránk, ez a kézirat pedig 1714–15-ben keletkezett. Az ének ma is ismert, csak refrénjében különböző szövegváltozata pedig a Pannonhalmi Könyvtárban őrzött, valószínűleg Sopronban, 1750–1780 között nyomtatott 8 lapból álló énekfüzetben található meg legkorábban, a 3. lapon. Ebből idézzük az első öt versszakot:

Szűz Mária, Magyarország királynéja, könyörögj érettünk! Kromolitográfia. In. Jósvay Gábor (szerk.): Lelki gyöngyök. Ima- és énekeskönyv, Budapest, Szent István-Társulat, 1913–. – Törzsgyűjtemény

A 19. században ennek az énekköltészeti iránynak talán legjellegzetesebb képviselője Kapossy György volt (1836–1912). Kinek első szent királyunk felajánlott minket kezdetű éneke valóságos planctus (siralomének), amelyből négy szakaszt idézünk:

Végezetül pedig Simon Jukundián (1813–1894) erdélyi ferences szerzetes Hozzád fohászkodunk, áldott Védasszonyunk kezdetű éneke első két szakaszát idézzük fel, amely a katolikus és ortodox Mária-tisztelet alapeszméjét állítja elénk: Per Mariam ad Jesum (Máriával Jézushoz).

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

Habsburg–Tescheni Frigyes királyi herceg és neje, Izabella 1928 októberében ünnepelték aranylakodalmukat. Ennek alkalmából több, igen értékes könyvet ajándékoztak a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának. Tették mindezt annak ellenére, hogy már csak egykor mesés vagyonuk töredékének voltak birtokában.
A Habsburg–Lotharingiai-ház tagjaiként az első világháborút követően javaik nagy részét elvesztették, többek között a bécsi Albertina palotában levő műgyűjteményüket is, melyet az osztrák államtól hiába igényeltek vissza. Egyetlen ország hagyta háborítatlanul birtokaikat: a Magyar Királyság. Életük hátralevő részét itt élték le, köztiszteletnek és népszerűségnek örvendve.
A nagyvonalú adomány nem csupán a köz iránti áldozatkészségükről tanúskodott, hanem egyben magyar kötődésük egyik megnyilvánulása is volt, melynek nyomán nemzeti könyvtárunk rendkívül értékes kiadványokkal gazdagodott. Sorozatunkban a hercegi pár által adományozott műveket mutatjuk be.

Habsburg–Tescheni Frigyes főherceg és felesége, Izabella főhercegasszony – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A negyedik mű, melyet az 1929. évi könyvtárigazgatói jelentés a hercegi pár által adományozott művek sorában említ, a kézisajtó korának egyik remeke: az 1763-ban, John Baskerville által kiadott Szentírás (a könyv jelzetének azonosításában nyújtott segítségért köszönet illeti Elbe Istvánt és Hum Balázst).
A Cambridge-ben megjelent könyv, mely az angol nyelvű Biblia Jakab királyféle változatát adja közre, hűen tükrözi Baskerville azon kiadói elvét, hogy egy kiadvány ne a díszítmények és képek révén legyen kiemelkedő, hanem a nyomdászati jellemzők minősége által. Ennek érdekében saját tervezésű betűtípust használt és saját készítésű nyomdafestéket. Kiadóként nem az anyagi haszon ösztökélte, hanem a tökéletességre való törekvés. A lehető legjobbat célzó, újító szellemének köszönhetően az angol könyvkiadás egyik megújítójává vált.

A Baskerville-biblia ószövetségi címoldala – DM 1133

A Birminghamben tevékeny Baskerville fiatalkorában kalligráfiával és sírkőfeliratok vésésével foglalkozott, majd japán lakkmunka-utánzatok készítésére tért át. Ez utóbbiból származó jövedelmének köszönhetően válthatott élete delelőjén túl a nyomdászat és a könyvkiadás irányába. E váltásban minden bizonnyal közrejátszott az a tény, hogy korábban szépírással kereste kenyerét. Ez az általa tervezett betűképeken is észrevehető: a keskeny és vaskosabb betűszárak közötti ellentétet szemmel láthatóan a kalligrafikus vonalvezetés ihlette. A legtöbb betűtervezőtől eltérően nem a betűk arányain változtatott, hanem elsősorban a vonalak metszésén.
A betűtípust, mely napjainkig a nevét viseli, a korabeli nyomdászok sokat bírálták, ám lassanként mégis közkedveltté vált, elsősorban azért, mert a betűk könnyen olvashatók voltak.
A saját tervezésű betűképeket első alkalommal 1757-ben, a Vergilius műveit tartalmazó kötet kiadásakor alkalmazta. Ugyanezzel a betűtípussal nyomtatta következő évben John Milton Elveszett paradicsom című költeményét. Ez utóbbi előszavában említette azon szándékát, hogy a Szentírást ívrét (folio) nagyságban jelenteti meg.
Angliában a Szentírás legelterjedtebb változata az úgynevezett Jakab királyféle változat volt, melynek közreadására csak a királyi nyomdásznak, valamint a Cambridge-i és az Oxfordi Egyetem kiadójának volt joga.
E kiváltság megszerzése érdekében Baskerville megpályázta a cambridge-i egyetemi nyomda működtetésének jogát, melyet egy évtizedre el is nyert. 1759-ben felállította nyomdáját Cambridge-ben és nekifogott a Jakab királyféle változat kiadásának. Ez nem egy új bibliafordítás volt, hanem egy szövegváltozat, melyet az anglikán egyház puritán és hagyományőrző irányzatai között egyensúlyozva szerkesztettek angol teológusok és hitszónokok. Az előbbit az I. Erzsébet uralkodása alatt kiadott fordítás (melyet később a „püspökök bibliájaként” emlegettek), az utóbbit pedig az angol puritánok által Genfben megjelentetett biblia képviselte.
Angliában viszonylag korán, már 1535-ben megjelent egy teljes egészében angol nyelvű biblia, ez azonban nem vált széles körben elfogadottá, bár használatát királyi rendelet írta elő.
VI. Jakab (Anglia királyaként I. Jakab) röviddel azt követően, hogy 1603-ban Anglia trónjára lépett, a puritánok, az anglikánok és a katolikusok közötti ellentétek enyhítése érdekében a Szentírás egy újabb kiadását rendelte el.
Szövegének szerkesztésén közel félszáz egyházfi dolgozott Westminsterben, Oxfordban és Cambridge-ben ülésező vitacsoportokban. Az új változat a köztes utat képviselte az anglikán egyház puritán szemléletű szárnya és az egyházi hagyományokhoz ragaszkodók álláspontja között és a legelfogadottabbnak számított a különböző szövegvariánsok sorában. Idővel a legelterjedtebb Szentírás-változattá vált, meghatározó szerepe volt az angol nyelv fejlődése szempontjából és az angol próza egyik remekének tekintett.

Mózes első könyvének kezdete a Baskerville-biblia ószövetségi részében – DM 1133

E szövegváltozat másfél századdal későbbi, cambridge-i kiadása, tekintélyes méretű, súlyos kötet, lévén hogy elsődlegesen templomi felolvasásokra szánt Szentírás. A kéthasábos szövegtükörnek és a nagyobb sortávolságnak köszönhetően tartalma könnyebben olvasható, mint más korabeli kiadványok esetében. A szöveg értelmezését lábjegyzetek segítették.
Az újszövetségi részt külön címoldal jelzi.
Az istentagadó nézeteit nyíltan vállaló Baskerville a lehető legjobbat tűzte ki célul és egyetlen munkafolyamatot sem bízott alvállalkozókra. A könyvben elvétve előforduló sajtóhibák kiadói érdemeit nem csökkentik, mivel a kötet értékét a nyomdászati kivitelezés színvonala nyújtja.
A nyomtatás során több technikai újítást is bevezetett, így például a frissen nyomtatott íveket felforrósított fémhengerek között sajtolta, annak érdekében, hogy a tinta jobban beivódjon a papír felületébe és a finom metszésű betűszárakban is jól látható legyen.
Kiadványainak nemcsak a betűkészlete és a nyomtatáshoz használt tinta volt különleges minőségű, hanem az általa használt papír is. Baskerville volt az első könyvkiadó, aki a nyugati világban velinpapírt használt (Vergilius műveinek kiadásához 1757-ben).
E különleges papírfajta felülete a pergamenhez hasonlóan sima, mivel nem szokványos merítőszitával készült. Ez egy, a Távol-Keleten elterjedt papírkészítési technikának volt köszönhető, mely egyenletesen felhős átnézetű, bordázatnyomok nélküli papírt eredményezett. Valószínűleg a japán lakkmunkákkal való foglalkozás kelthette fel érdeklődését a különböző keleti kézműves technikák iránt és így értesülhetett e különleges papírkészítési eljárásról.
A hercegi pár által ajándékozott kötet esetében csak az előzéklapok készültek velinpapírból.

A Baskerville-biblia előfizetői névsorának részlete – DM 1133

A különleges minőség magas előállítási költségeket eredményezett, ezért Baskerville megpróbált előfizetőket toborozni, felemás sikerrel. Előfizetői sorában az angol főrendűek és egyházi elöljárók mellett, könyvkereskedők és polgárok is akadtak szép szép számmal.
A gyarapodó előfizetői névsor alapján Philip Gaskell a kiadványnak három változatát különböztette meg. A hercegi pár áldozatkészsége nyomán a nemzeti könyvtár tulajdonába került kötet a harmadik változathoz tartozik, melynek előfizetői névsorában az utolsó név Charles York ügyvédé.
A példányok egy részét Baskerville maga köttette be, egy másik részét pedig ívekben forgalmazta. Ezek esetében a tulajdonos gondoskodott az ívek bekötéséről. Valószínűleg ez utóbbiak sorába tartozott a fentebb említett példány is.
Az aranyozott díszítésű, vörös bőr kötés, a selyem előzék, az aranyozott lapélek igényes és tehetős megrendelőre vallanak, akinek kilétét egyelőre homály fedi.
A gerinc díszítményei között AB monogram jelenik meg, mely minden bizonnyal a könyv egykori tulajdonosára és a kötés megrendelőjére utal.
Az előfizetők névsorában két olyan név is szerepel, mely A és B betűvel kezdődik: Anna Barnard, illetve Anthony Bacon kereskedő. Ez utóbbi messzire nyúló kapcsolatrendszerrel rendelkezett, a kötet megjelenésekor jövedelmének egy része rabszolgakereskedelemből (Summary of Individual | Legacies of British Slavery) származott.

A Baskerville-biblia gerincének részlete – DM 1133

A költséges kiadványból 1.250 példányt nyomtattak, ezeknek majdnem fele raktáron maradt és végül egy londoni könyvkereskedő vásárolta meg, aki később ívenként árulta.
Baskerville nagyívű vállalkozása ráfizetéses volt, ezért megpróbálta eladni a teljes nyomdafelszerelést, sikertelenül. 1775-ben bekövetkezett halála után özvegye a nyomdát a teljes betűkészlettel együtt Beaumarchaisnak adta el, aki Voltaire műveinek kiadása céljából vásárolta meg (a francia cenzúra elkerülése érdekében a németországi Kehlben állított fel nyomdát). A múlt század derekán a Cambridge-i Egyetemnek sikerült megszereznie a betűkészletet és azóta is az egyetem múzeumában őrzik.
Baskerville saját alkotású betűképe ma is használatban van. Kiadóként és kiadványtervezőként legfőbb érdeme, hogy a célszerűség előtérbe helyezésével új utakat nyitott egy olyan szépségeszmény irányába, amely megelőzte korát és amelyet csak később, a 20. század hajnalán kezdtek el igazán értékelni.
A Cambridge-ben megjelent Szentírás ritkaságnak számító példányai – The Holy Bible, Cambridge, John Baskerville, 1763. – napjainkban jelentős összegért kerülnek leütésre.
John Baskerville remekműve, amely Henry Cotton bibliatörténész szerint szépsége révén szinte minden olyan köz- és magánkönyvtárba utat talált, amelyben a szép és ritka kiadványokat becsben tartják, a hercegi pár áldozatkészsége nyomán ma a magyar nemzeti könyvtár gyűjteményeinek fényét emeli.

NyA

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész

Az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Videótárának gyűjteményében kitüntetett helyet foglal el báró Révay Ferenc (1835–1914) hagyatéka. A báró utazásairól, illetve az utazásai során vásárolt fényképekről, a fényképekből készült bőrkötéses albumokról Sebő Judit kollégánk háromrészes (1., 2., 3.) blogsorozatot írt a közelmúltban. Papp Viktor, a Történeti Fénykép- és Videótár munkatársa ezúttal a családi fényképalbumokat vizsgálta meg közelebbről a Szlovák Nemzeti Könyvtár Irodalmi Archívumában, Turócszentmártonban. 

A Révay Ferenc (1835–1914) hagyatékát képező fényképalbumok egy sor érdekességet tartogatnak az utókor számára. Ezek az érdekességek egyaránt származhatnak a különféle utazások extrém körülményeiből, vagy éppen a fényképészet technikájának 1860-as évekbeli állapotából. A báró Mediteráneumban és a Közel-Keleten tett utazásai – a vásárolt és bekötött fényképeknek köszönhetően – nagyon jól dokumentáltak. Egy kérdés azonban sokáig megválaszolatlanul maradt, tudniillik az, hogy hogyan is nézett ki a fiatal Révay Ferenc, maradt-e fenn róla portrékép, esetleg bármilyen más fotográfia.
Ebben a kérdésben az egyetlen, a Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményét gazdagító családi fényképalbum sem segített, mely a Révay és a hozzá szorosan kötődő családok (Berchtold, Török, Zichy, Festetics, Forgách) portréit tartalmazza. Ez az album ugyan több mint 120 felvételt foglal magába, képfeliratok és egyéb megjegyzések hiányában azonban a portrékon szereplők személyazonossága sokáig ismeretlen volt előttünk. A köztudatban élő, digitálisan hozzáférhető Révay-portré pedig egy jóval későbbi felvétel, mint a családi fényképalbum.

Révay Ferenc időskori portréja. Szlovák Nemzeti Könyvtár, Irodalmi Archívum, Turócszentmárton

Az albumban felbukkanó néhány személyről természetesen másutt is maradt fenn fényképfelvétel, de a személyek beazonosítása lényegében a nemzetközi kutatói közösség működésbe lépésével indulhatott meg. Így jutott tudomásunkra, hogy a Szlovák Nemzeti Könyvtár Irodalmi Archívumában számos további fényképalbum lelhető fel a Révay famíliától.

A Szlovák Nemzeti Könyvtár épülete Turócszentmártonban

A 2022. szeptember közepén megvalósított kutatóút szükségszerűen így Turócszentmártonba (ma Martin) vezetett. A város, mely a Turóci-medencében, a Kis-Fátra-hegység tövében helyezkedik el, a dualizmus idején, a 19. század második felétől kezdve meghatározó szerepet játszott a szlovák nemzeti ébredés kialakulásában. Itt működött többek között a Matica slovenská nevű tudományos és kulturális egyesület, és ugyancsak itt mondta ki 1918. október 30-án a szlovák nemzeti tanács a Csehszlovákiához való csatlakozást. A történeti gyökerek miatt így talán már érthető, hogy miért Turócszentmártonban, s nem a fővárosban található a szlovák nemzeti könyvtár intézménye.

A felhőkbe burkolódzó Kis-Fátra-hegység Turócszentmárton felől nézve

A Révay család után fennmaradt albumokat a könyvtár Irodalmi Archívuma őrzi. Mint arról az archívum vezetője, Karin Šišmišová beszámolt, nem véletlenül került hozzájuk ez a fényképalbum-sorozat, hiszen a Révay családi birtokok és kúriák (Blatnica, Mosóc, Szklabinya) a közelben feküdtek. Az albumok változatos formákat öltenek, az 1860-as, 1870-es évekből származók még rézcsatosak, bőrkötésűek, a századforduló után készült képeket tartalmazó albumok azonban már csak vászonborítást kaptak. De a bennük fellelhető fényképek is egy széles spektrumot ölelnek fel. A korábbi keletkezésűek ugyanis szinte kizárólag hivatásos fényképészek által, műteremben készített portréfelvételeket tartalmaznak, nem csak a Révay családról, de lényegében az egész, zömében felvidéki származású, arisztokrata és értelmiségi grémiumról. Az egyik albumban például Deák Ferenc, Madách Imre és Kandó Kálmán ülőportréja szerepel egymás mellett.

Az 1860-as, 1870-es években készült portréfényképeket tartalmazó albumok egyike

E portréfényképeket elnézve szembetűnő, hogy egyesek milyen szokatlan pozitúrákat vettek fel a fényképész lencséje előtt. Gróf Hunyady Kálmánné Buol-Schauenstein Alexandra nem csak azzal kelthetett feltűnést, hogy – meglehetősen kényelmetlen módon – egy díszkorlátra ült fel féloldalasan a kép készítésének erejéig, hanem azzal is, hogy mindezt egy cigarettával a szájában tette meg. A korai családi albumokban szereplő személyek szinte kivétel nélkül beazonosítottak és ismertek, köszönhetően a jól láthatóan egy kézírástól származó képfeliratoknak. Így már nem érheti meglepetésként a kutatót, ha egy korai fényképalbumból maga Révay Ferenc tekint vissza ránk.

A fiatalkori Révay Ferenc ülőportréja. Szlovák Nemzeti Könyvtár, Irodalmi Archívum, Turócszentmárton

A képfeliratok azonban nem minden esetben maguktól értetődőek. Abban az albumban, melyben a fiatal Révay Ferenc és nővérei portréi is láthatók, sok helyütt feleségek nevei szerepelnek képfeliratként, a fényképekről azonban nem ők, hanem férfiak tekintenek vissza ránk. Így könnyen elképzelhető, hogy ez az ominózus album például egy utólag összeállított fényképválogatás eredménye, a fényképeket idővel kicserélték vagy áthelyezték, a fényképfeliratok azonban az eredeti állapotról tanúskodnak.

Letakart fényképfeliratok az egyik korai családi albumban. Szlovák Nemzeti Könyvtár, Irodalmi Archívum, Turócszentmárton

A századelőn, de még inkább az 1910-es, 1920-as években készült családi fényképek természetesen már egy másik korszakról tanúskodnak. A családnevek még ugyanazok, a fényképészet társadalmi gyakorlata azonban már jelentősen átalakult, hiszen itt nem műtermi, hanem amatőr fényképekről van szó. Így kerülhetett megörökítésre az arisztokrata famíliák mindennapi élete, a vadászatok és a túrázás, a társasági élet.
Az összesen 24 albumba rendezett családi fényképek feldolgozása azonban még nem megoldott. Bár az albumok jelentős részéhez elkészült az a jegyzék, mely feltünteti a képeken szereplők nevét vagy a kép készültének helyszínét, digitalizálás hiányában ezek az albumok jelenleg csak személyesen kutathatók Turócszentmártonban. A közös, határokon átívelő kutatás szakmailag mindenképp indokolt lenne, lévén a családi hagyaték együvé tartozása megkérdőjelezhetetlen.

Papp Viktor (Történeti Fénykép- és Videótár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat nyolcvannyolcadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Gáspár Andort és gyűjteményét mutatja be.

Gáspár Andor (1886–1955) – eredeti nevén Gries Andor – fontos szerepet töltött be a két világháború közti ex libris életben, a hazánkban 1932-ben megalakuló Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesülete (MEGE) alapító tagja volt. Aktív gyűjtőtevékenységére utal, hogy neve az egyesület újságja, a MEGE Kisgrafika 1937-es cserelistáján is fellelhető.

Menyhárt József fametszete (1939). Jelzet: Exl.G/218 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az országos szervezet mellett Pécsett 1938. május 3-án alakult meg egy helyi gyűjtőszervezet Ex libris Gyűjtők és Grafikabarátok néven, mely egy év múlva beolvadt a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társaságába. A térség ismertebb művészei Havas László, Patay Mihály, Martyn Ferenc, Nikelszky Géza, Gebauer Ernő és Kertes-Kollmann Jenő voltak. A kiállításokkal, havi összejövetelekkel virágzó ex libris életet teremtettek. A MEGE és a pécsi kör is a második világháború idején, 1944-ben szűnt meg.
A pécsi szervezet tagjaként Gáspár Andor az 1930–40-es években többezres grafikai, főleg ex libris gyűjteményt hozott létre. Kollekcióját 1945-ben egy nagyobb kiállításon mutatta be a Baranya Megyei Múzeumban, melyről az Új Dunántúl című napilap részletesen beszámolt. A tárlaton a nagy gyűjteményből közel 600 alkotás volt kiállítva, magyar és külföldi művészek egyaránt, köztük Vadász Endre, Martinszky Jánosné, Nikelszky Géza, Nagy Sándor és Rainer Márton munkái. Az esemény jó alkalmat jelentett a grafikakedvelők, kisgrafikagyűjtők számára a találkozáshoz, szerveződéshez. Martyn Ferenc így harangozta be a kiállítást a nyitás előtti napon az Új Dunántúl szombati számában:

A grafikák közt számos Gáspár Andor nevére szóló szerepelt, köztük Menyhárt József debreceni grafikus több könyvjegye, melyek a dentológiára utalnak, és gyakran a humort, vagy éppen az erőszakot sem nélkülözik. Egy többosztatú grafikán középen egymás fogát húzó fogorvosok láthatók. „L’esprit de notre époque” [Korunk szellemisége] – olvasható a felirat az áldozatát marcangoló állat felett a képen jobbra.

Menyhárt József fametszete (1939). Jelzet: Exl.G/217 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Vadász Endre aprólékosan kidolgozott, vidám hangulatú rézkarc könyvjegye 1941-ből szintén Gáspár foglalkozására utal nyitott ablakú házban éppen munkáját végző, angyalszárnyú fogorvossal, és az épület körül gondtalanul játszadozó gyerekekkel.

Vadász Endre színezett rézkarca (1941). A kép forrása: Műtárgy.com

A pécsi fogász felesége, Schlesak Auguszta részére Nikelszky Géza iparművész, festő – aki 1899-től több mint fél évszázadon át, 1951-ig a pécsi Zsolnay Porcelángyár tervezője volt – alkotott zenei témájú ex librist 1937-ben. Auguszta, a Pécsi Városi Zeneiskola (később Zenekonzervatórium) tanára egyházzenei hangversenyeken is énekelt, a könyvjegy ábrája erre utal.

Nikelszky Géza grafikája (1937). Jelzet: Exl.G/222/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gáspár Andor további sorsáról annyit tudunk, hogy a holokauszt idején, 1944-ben deportálták, valószínűleg a mauthauseni koncentrációs táborba vitték, de onnan visszatért. Pécsett temették el 1955-ben.

Irodalom:

• 1939. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 16.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre (1901–1944) kisgrafikái. A Debreceni Déri Múzeum évkönyve 1978, Debrecen, 1979., 350.
• Martyn Ferenc: Dr. Gáspár Andor grafikai gyűjteménye a Baranyamegyei Muzeumban, Új Dunántúl, 1945. november 24., 2.
• Pótlás a cserejegyzékhez. Új tagok, MEGE Kisgrafika, 1937/4. sz., 23.
• Romváry Ferenc: Az ex libris története Pécsett, Pécs, 1966. (Különlenyomat a Janus Pannonius Múzeum 1965. évi évkönyvéből), 309.
• Szállási Árpád: Magyar orvosi ex librisek, Orvosi Hetilap, 1991/10. sz., 544–545.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Gáspár Andor (1886–1955). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 64–65.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

Az 1879. évi L. törvénycikk 31-ik paragrafusa alapján Kossuth Lajos 1890. január 1-jén elvesztette magyar állampolgárságát. A honossági törvény, melyet Ferenc József 1879. december 20-án szentesített, kimondta, hogy a külföldön élő magyaroknak, az osztrák–magyar külképviseleteken tíz éven belül folyamodniuk kell magyar állampolgárságuk megtartásáért. Akik ezt 1889. december 27-ig nem tették meg, elvesztették magyar állampolgárságukat.
Százharminchárom éve történt, hogy a magyar parlament a tíz évvel korábban elfogadott honossági törvényről tárgyalt. A törvény nagy vitákat kavart a parlamenti pártok körében és a közéletben is, sokan tényként kezelték megalkotásának Kossuth személyére vonatkozó szándékosságát. Tisza Kálmán miniszterelnök a törvény élét oly módon próbálta tompítani, hogy az pont arra a személyre ne vonatkozzon, aki ellen – egyes feltételezések szerint – megalkották. Javasolta a parlamentnek, hogy a törvényi kötelezettség alól mentesüljön az a külföldön élő magyar, akit valamelyik magyarországi város díszpolgárrá választott. Kossuth ezt a „gesztust” visszautasította, mondván:

Kossuth hontalan lett, a miniszterelnök lemondott.
A honossági törvény elleni tiltakozásul számos magyarországi település választotta a volt kormányzót díszpolgárának. Kossuth saját maga mintegy harminc város nevét írta össze egy 1887. március 20-án kelt feljegyzésében. Külön kiemelte, hogy: „Első volt Losoncz 1868. Febr. 8.” (MNL OL R90, 6676.) Losonc város köztestülete tehát már a honossági törvény előterjesztését megelőzően díszpolgári címet adományozott Kossuthnak. A települések többsége azonban a honossági törvény elfogadása után, a tízéves türelmi idő lejártának közeledtével hozta meg ezt a határozatot. Kossuth hontalanná válását követően azonban a lelkesedés alábbhagyott, és majd csak két év múlva, 90-ik születésnapja környékén lángolt fel újra. Azok a köztestületek – így Budapest székesfővárosé is – amelyek korábban még nem tették meg, 1892 szeptemberében választották a volt kormányzót díszpolgárrá.
1893-ban Kossuth titkára, Aulich Nándor is készített egy jegyzéket a díszoklevelekről. (Kézirattár, Oct Hung 844.) Erre Herman Ottó kérte meg a Kossuth-könyvtár eladásának folyamatában. A kilencven tételt tartalmazó listában nemcsak a díszpolgári, hanem egyéb alkalmakra született díszes oklevelek (pl. testületek születésnapi köszöntői) is helyet kaptak. A Kossuthnak díszpolgári címet adományozó települések nevének alábbi felsorolása a két jegyzék összevetésével készült. (Kiindulási alap az 1893-as lista volt, amelyben vastaggal jelöltük a Kossuth-jegyzékéből átvett települések nevét.)

A Kossuth Lajost díszpolgárukká választó települések

 
A lista természetesen nem teljes, egyrészt Kossuth emlékezetből írta össze a településeket, másrészről a titkára csak a díszes kivitelezésű okiratokról készített jegyzéket.
Amint a felsorolásból látjuk, Torda városa is díszpolgárává választotta Kossuthot. A közgyűlés határozatáról kiállított díszes okmányt egy levél kíséretében küldték meg Kossuthnak. Aulich leírásából azt is tudjuk, hogy nézett ki ez a mappa:

Torda látképe. In: Orbán Balázs: Torda város és környéke, Budapest, Pesti Kny., 1889. – Törzsgyűjtemény

Hogy miért Tordát emeltük ki a díszpolgárságot adományozó városok sorából? Nos természetesen a Kossuth-könyvtár 802-es tétele miatt. Abban a bizonyos 1889-es évben jelent meg Orbán Balázsnak a Torda város és környéke című gazdagon illusztrált műve. Kossuthnak a torinói posta néhány hónap különbséggel kétszer is kézbesítette ugyanennek a monográfiának egy-egy díszkötésbe öltöztetett példányát. Az egyiket novemberben Torda város képviselőtestülete küldte a díszoklevél kíséretében. Előzéklapján az alábbi ajánlással:

Ugyanakkor a szerző – már csak a régi ismeretség okán is – megelőzte Torda város elöljáróit, és még júliusban elküldte a saját dedikált példányát, amennyiben egyáltalán a teljes előzéklapot betöltő bejegyzés dedikációnak tekinthető. Ugyanis Orbán Balázs a levél és az ajánlás műfaját ötvözte, amikor a honossági törvényről alkotott sommás véleményét patetikus szónoklat formájában a könyv előzéklapjára fogalmazta.

Az Orbán Balázs által küldött könyv kötéstáblája. Orbán Balázs: Torda város és környéke. Budapest, Pesti Kny., 1889. – Törzsgyűjtemény

Orbán Balázsnak a Torda város és környéke előzéklapjára írt sorai

Orbán Balázsnak a Kossuthtal való kapcsolata egészen 1849–50-ig nyúlik vissza, amikor a még ifjú báró, aki akkor már egészen otthonosan mozgott Törökországban és jól ismerte a nyelvet is, a Kütahyában házi őrizetben tartott magyar szabadságharcosok és Konstantinápoly között teljesített futárszolgálatot. Ezzel kivívta az osztrák titkosrendőrség figyelmét és haragját. Újabb találkozása Kossuthtal már Londonban történt. Az európai emigránsoknak igencsak illusztris társasága gyűlt itt akkor össze. Különösen érvényes volt ez a kis köztársaságként működő Jersey szigetére. Ezt követően egy rendhagyó sajtóper kapcsán váltottak levelet 1870–71-ben. De ez már egy másik érdekes történet, amely ugyancsak egy Kossuth-könyvtárban található könyvhöz, Orbán Balázs fő művéhez, A Székelyföld leírásához kapcsolódik.

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Első rész, Második rész; Negyedik rész; Ötödik rész

A statisztikák szerint a víz után a kávé a leggyakrabban fogyasztott ital a világon, így nem csoda, hogy a kávénak is van világnapja. A hagyomány Japánból indult még a ’80-as években. 2014-ben a Nemzetközi Kávé Társaság október 1-jét választotta a kávéivás világnapjának, de ez a dátum nem lett általános, az egyes országokban más-más napot választottak. Hazánkban 2009 óta emlékezünk meg egyik kedvenc italunkról, azóta szeptember 29-én „ünnepeljük” a kávét.

Kávét szakboltból, babkávét szakboltból. Grafikus: Deák György. Jelzet: PKG.1967/126. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kávé, mint minden élvezeti cikk, mindig is a reklámok egyik fontos témája volt. Manapság ezt is elsősorban a tévében, az interneten reklámozzák, régebben rengeteg különböző kávét hirdető plakát volt látható az utcákon. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár Plakáttárában őrzött plakátokból válogatva mutatjuk be a kávét, történetét és néhány érdekességet vele kapcsolatban. (A szöveg és a kép között nem minden esetben van összefüggés.)

Maraba kanalas pörköltkávé. Grafikus: Körner József. Jelzet: PKG.1929/142 – Térkép- Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kávé eredetéről több legenda is él. Az egyik monda szerint egy etiópiai pásztorfiúnak tűnt fel, hogy ha kecskéi egy bizonyos bokor bogyóit legelik, egész éjjel ébren maradnak. A fiú elvitte a bogyókat a közeli kopt kolostor szerzeteseinek, és elmesélte megfigyelését. A szerzetesek főzetet készítettek belőle, kipróbálták, és érezték élénkítő hatását, ezért különösen az éjszakai szertartások, hosszú imaórák előtt ittak a főzetből. Nem biztos, hogy valóban így bukkantak rá a kávé jótékony hatására, de az biztos, hogy Afrikából ered, és török közvetítéssel érkezett Európába. A keleti eredetre mind a kávék elnevezésében (pl. Orient), mind a plakátok ábrázolásain sokszor utalnak. Ilyen például a Meinl kávé jelképe, a piros fezt viselő mór fiú is.

Julius Meinl, aki 1862-ben nyitotta meg első kávéüzletét Bécsben, nagyon gyorsan terjeszkedni kezdett a Monarchia egész területén, hazánkban 1900-ban nyitotta meg első boltját. Abban az időben még otthon pörkölték a kávéfogyasztók a zöld színű kávészemeket. Meinl jött rá arra, hogy a kávé valódi aromáját a pörkölés határozza meg, és olyan pörkölési eljárást fejlesztett ki, amellyel a legjobbat tudták kihozni a kávészemekből. Üzleteiben pörkölt kávét is árusított, ami, annak ellenére, hogy nem volt olcsó, nagy sikert aratott. 1924-ben Joseph Binder grafikus alkotta meg a kis mórt vörös fezzel, amely a Meinl kávé jelképévé vált.

Visszatérve a kezdetekhez: Magyarország területén a 150 éves török megszállás idején ismerték meg a kávét, de csak Buda visszafoglalása után terjedt el és lett ismert és kedvelt országszerte. Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelem című művében írja le először magyarul a kávé szót: „Egymás közt sok dologról beszélgetének. Káuét kicsin finchából hörpölgetének…” Érdekesség, hogy Törökországban a 16. századig a nőknek a házasság megszüntetéséhez törvényes indok volt, ha a férj nem tudott reggel friss kávét felszolgálni.

Az Orient kávépótlék tiszta cikóriagyökérből készül. Grafikus: Kebely. Jelzet: PKG.1926/271. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Napóleon által 1806-ban létrehozott kontinentális blokád miatt a 19. század elején nehéz volt Európában kávébabhoz jutni, így terjedtek el a kávéhelyettesítők, és szerepük akkor is megmaradt, amikor a zárlat már nem akadályozta a kávéval való kereskedést. Árpából, cikóriából, búzából, kukoricából, malátából és répafélékből is készítettek és készítenek kávépótlékokat. Ezek a termékek azért is voltak jelentősek, mert sokkal olcsóbban lehetett megvásárolni, mint a valódi kávébabból készült kávét.

Magyarországon a pótkávé fogyasztásának elterjedése a Franck Rt-nek köszönhető. A céget Franck Henrik 1827-ben alapította, és 1882-ben telepedtek meg hazánkban. Védjegyük, a kávédaráló, a 19–20. század fordulóján alakult ki, azóta szerepel a gyár különböző termékeit reklámozó plakátokon is

Leghíresebb termékeik közé tartozik a Franck cikóriakávé és a Kathreiner Kneipp malátakávé. A grafikai plakátoknál szokatlan módszert is alkalmaztak a reklám érdekében: a hátoldalukat is felhasználták, szöveggel is ráerősítve a kép mondandójára. A nagymamát és unokáját ábrázoló plakát hátoldalán egyszerű kis történet magyarázza el a képen látható jelenetet, míg a nagypapát és unokáját ábrázoló plakát hátoldalán a pótkávé jó hatásainak „tudományos” igazolását olvashatjuk.

Az egyik legérdekesebb és legkülönösebb pótkávé a fügekávé Ausztriából került hazánkba a 19. és 20. század fordulóján. A fügét hosszú időn keresztül, különböző eljárásokkal kiszárították, majd megpörkölték. A teljesen kiszáradt, kemény gyümölcsöt ezután porrá törték és így csomagolták. Önmagában is fogyasztható, de a hagyományos kávéhoz keverve is használják.

Időben már közelebb van hozzánk az Omnia kávé (omnia latinult „minden”-t jelent), amely 1968 májusában jelent meg az üzletek polcain. Addig kávét kizárólag a Magyar Édesipar forgalmazott. Az Omnia az addig az Édesipar termékeit csomagoló cég, az Élelmiszer- és Vegyicikkeket Csomagoló Vállalat (ÉVCSV) saját pörkölésű kávéja volt, ami abban az időben szenzációnak számított. Feketéje nem lesz gyönge: OMNIA a kávék gyöngye! – így szólt az italt reklámozó szlogen. Ekkor dobta piacra az Édesipar az Amigo kávét, és verseny kezdődött a két termék között, ami abban a korban még szokatlannak számított. 1975-ben az Omnia kávé volt a legnagyobb mennyiségben eladott kávé Magyarországon. A rendszerváltást követően a Douwe Egberts Zrt-hez került, és a mai napig megvásárolható kávémárka.

Bár a kávéházaknak nagy szerepe volt a minőségi kávéfogyasztás történetében, és ma is szeretünk kávézókba járni, a 20. század második felétől az emberek többsége otthon készített kávét fogyaszt. Ebben nagy szerepe van az ún. kotyogós kávéfőzőnek, amely a 20. század elejéről származó olasz találmány, és még ma is szinte minden háztartásban megtalálható. A kotyogóssal otthon is olyan a kávé, mint a bárokban szólt a reklámszöveg.

A jó kávé titka: Karaván kávéfőző. Grafikus: Sinka Mátyás. Jelzet: PKG.1957/294. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az emberek idővel felismerték, hogy nagyobb nyomás alatt erősebb ízű kávét nyernek, és elkezdtek megoldást keresni, a minél erősebb kávé készítésére. Olaszországban fejlesztették ki az elmúlt évszázadban az egyre jobb kávéfőzőgépeket, amelyek az erős feketét, az eszpresszót készítik. A valódi olasz eszpresszókávé tulajdonképpen koncentrált kávékivonat, kb. 7-8 gramm finomra őrölt kávéból készítik, nagyjából 30 ml vizet eresztenek rá, és nagy nyomás alatt préselik. Modern eszpresszó kávénak nevezik azt a kávét, amelynek az elkészítési technikája megegyezik az olasszal, de más a kávé és a víz aránya. És miért eszpresszó? Természetesen olasz eredetű ez a szó, de két lehetséges magyarázat is van. Az egyik szerint olaszul az espresso szó gyorsat jelent – ez utal a kávé gyors elkészítésének lehetőségére; a másik magyarázat szerint pedig a pressare szóból ered, amelynek jelentése nyom, présel, ami a kávé elkészítési módjára utal. Az viszont biztos, hogy ebből az olasz kifejezésből alakult ki a másik jelentése: az a vendéglátóipari helyiség, ahol kávét (is) ihatunk.

A Spolarich kávéház szenzációja: az espresso kávé. Grafikus: Köpeczi Bócz István. Jelzet: PKG.1925/307. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kávénak nagyon sok jótékony hatást tulajdonítanak, de – mint arra az utolsó bemutatott plakátunk is felhívja a figyelmet – tévhit az, hogy alkoholfogyasztás után a kávé kijózanít! Csökkenti ugyan a koffein a fáradtságot, és ezáltal azt az illúziót keltheti, hogy nem is ittunk annyit, hogy például vezetéskor is urai vagyunk a helyzetnek, de ez nem igaz! A ’70-es években plakátsorozat készült, mely a közlekedés során előforduló lehetséges balesetveszélyeket mutatta be, és több más mellett erre a tévedésre is felhívta a figyelmet.

A kávé nem menti meg a jogosítványt. Grafikus: Bokros. Jelzet: PKG.1977/1114. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A címben szereplő idézet szerzője Kenneth Kamler.

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Déry Istvánné Széppataki Rózát, a magyar nyelvű színjátszás első primadonnáját, legismertebb portréja (a legtöbb, róla készült ábrázolás mintája) Liszli szerepében örökítette meg, Franz Ignaz von Holbein Az alpesi rózsa, a pátens és a sál című érzékenyjátékában. A képet Szathmáry Pap Károly készítette 1834-ben, Kolozsváron, ahol Déryné két kassai téli idény között, nyáron lépett fel kedves szerepében. A rajzon a háttérben hegyek, az előtér pázsitján virágok láthatók, Liszli tekintete szelíd és bánatos.

Déryné Széppataki Róza, Szathmáry Pap Károly rajzán, litográfia, Kolozsvári Református Egyetemi ny. In: A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, szerk.: Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1987. – Magyar Elektronikus Könyvtár – A kép forrása: Digitális Képarchívum

A 18. század utolsó és a 19. század első évtizedei színműirodalmának jellegzetes, kedvelt alakja volt a méltatlanul szenvedő nő. A szerelmeseket zord férj, elválasztó szülői kényszer, igaztalan vádak vagy társadalmi előítélet miatti el-, illetve kitaszítottság, elhagyatottság és árvaság, ezek voltak azok a színpadi helyzetek, melyekben a történet során a vigasz a benső, rejtett, tiszta, eszményi érzés volt, a feloldás pedig az ártatlanul megbántott jutalmazása. A záró fordulattal a világrend helyreállt. Holbein érzékenyjátéka is boldogan végződik: a svájci hegyek közt felnőtt, szegény és apátlan-anyátlan Liszlinek el kell válnia a fenti jelenetben megismert és megszeretett kedvesétől. Bánatát magába fojtva tűri sorsát, de végül az uralkodói pátenssel oroszországi nagykövetté kinevezett Henrich gróf egy elvesztett sál nyomán mégis megtalálja a gazdag orosz tábornokunokává előlépett Liszli/Lizinkát. Déryné mestere volt az érzékenyjátéki szendék megformálásának.
Déryné Széppataki (Schenbach/Scheckenbach) Róza 1810-ben lett színésznő Pesten, a Hacker-házban, később a Rondellában játszó magyar társulatnál. Legelőször március 29-én William Shakespeare Hamletjében lépett színpadra, az egyik hölgy volt a királyné kíséretében. Hatvan évvel később, emlékirataiban ironikusan emlékezik meg tizenhét éves, kezdő színésznő önmagáról.

A pesti magyar Nemzeti Játszó Társaság színlapján a fordító Katona József, egy apró szerepben Széppataki Róza – Színháztörténeti és Zeneműtár

1815-ben a lebontásra ítélt Rondellát bezárták, a társulat tagjai – Pest vármegye ajánlásával – Miskolcon telepedtek meg. Déryné neve a köztudatban szorosan összekapcsolódik a vándorszínészettel. A 19. század első felében a magyar nyelvű színjátszás csak időlegesen, néhány évre, egy-egy nagyobb városban, komoly magán- vagy közpénztámogatással tudott állandósulni. A folytonos, élénk, magyar nyelvű színházi élet – az állandósított színjátszás – súlypontja időről időre más és más városba került, és erősen függött a helyi támogatási szándéktól: 1792 és 1807 és 1824–28-ban Kolozsváron, 1807 és 1815, majd 1833 és 1836 között Pest-Budán, az 1815-től 1825-ig Miskolcon, illetve Székesfehérváron, Kolozsváron, 1828 és 1840 között Kassán. Déryné hosszabb-rövidebb ideig tagja volt mindegyik állandósított társulatnak, és rendszeresen részt vett ezeknek nyári kirajzásaiban is – például Szombathelyre, Pécsre, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Máramarosszigetre. Néhány biztos év után az állandó társulatát feladó vagy feladni kényszerülő városból a bázisukat vesztett színészekkel utazott településről településre, vagy időnként egy-egy „igazi” vándor-színigazgatóhoz is elszerződött, leginkább későbbi sógorához, Johanna húga férjéhez, Kilényi Dávidhoz. Kilényiékkel játszott Komáromban, Pozsonyban, Aradon, Temesváron.

A kassai társulat máramarosszigeti fellépésének színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az egy társulat – egy város helyzet kényszerűsége Dérynét bámulatos sokoldalúságra nevelte: tragédiákban, vígjátékokban, bohózatokban, érzékeny- és énekesjátékokban egyaránt fellépett és sikert aratott. Az 1810-es évek végén már híre futott tehetségének. A Kilényi társulat 1820-as pozsonyi vendégszereplése alkalmával a Bécshez közeli koronázóváros közönségének elismerését August von Kotzebue igazán jól ismert, a német társulatok által is szívesen játszott Gróf Benyovszkyjában (Graf Benjowsky oder die Verschwörung auf Kamtschatka) sikerült kivívnia.

Két év múlva Pest város német színházában, a Königlich-städtisches Theaterben énekelte Emelinét, Joseph Weigl A svájci család (Die Schweizerfamilie) című énekesjátékának főszerepét, vendégként, németül. Dicsérték énekesi képességeit, alakítókészségét és tiszta kiejtését, és a legalábbis közép-európai zenekultúrában és a német nyelvterület zenés színpadjaiban gondolkodó német kritika Déryné teljesítményében a nemzetközi karrier lehetőségét is meglátta.

Déryné Pesti német színházi vendégjátékának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Eltökélt, akár életvitellel kapcsolatos megfontolásokon nyugvó választás volt-e, vagy a korabeli magyar nyelvű színházi élet és a játszás-képzés kezdetlegesebb feltételei hozták-e így: Déryné az 1820-as éveket Kolozsváron töltötte, nem készült nemzetközi karrierre, de tevékeny résztvevője lett a magyar operajátszás megteremtésének. 1842-ben, jóval túl színészi pályájának sikeres időszakán elszalasztott lehetőségnek érezte, hogy – bár vasszorgalommal – jórészt mégis önképzésre hagyatkozott, s nem használta ki a (Közép)-Európa felé nyíló lehetőséget. 

Mire Pest-Buda állandó színháza 1837-ben megnyílt, megváltozott a közízlés, az érzelmes történetek néma fájdalom emésztette nőalakjait felváltották a romantika szenvedélyes lányai-asszonyai, a közönség Holbein Liszlije helyett Victor Hugo Esmeraldájáért rajongott. Szélsőségesebb érzelmeket, viharos indulatokat vártak a színpadról, s a naiváktól sem volt elég a bánatos mosollyal és festői, kimerevített mozdulatokkal kifejezett érzelem. A kezdetek magyar operajátszásának zártszámos, a recitativokat néha prózával helyettesítő énekesjátékának előadási módját felváltotta az olasz nagyoperai forma és stílus. Kétségtelen, hogy Déryné látta a változást, s a kassai társulat a műsort erre figyelve igyekezett kialakítani, így Vincenzo Bellini operáit is játszották: a Montecchi és Capuletti pártot (I Capuleti e i Montecchi), a Normát, az Ismeretlen nőt (La straniera). A műsorpolitika azonban nem azonos a játék- és énekstílusváltással, és a Norma első pesti előadása után Toldy-Schedel Ferenc meg is fogalmazta Déryné produkciójának kritikáját.

Déryné mindig nagy gondot fordított színpadi öltözetére. A romantika színpadi térhódításáig a hölgyek saját ruháikban, maguk komponálta kollekciókban léptek színpadra. A saját öltözet megmaradt még évtizedekig, de az új stílus már nemcsak a szép, tiszta, elegáns, hanem a mű tárgyához, az ábrázolt korhoz és a játszott alakhoz illő viseletet követelt, és azt, hogy a ruha illeszkedjék a többi szereplő jelmezéhez, egyszóval: a színpadi viselet kifejező és egységes stílusú legyen. Déryné nehezen fogadta el az új szemléletet, néha túlöltözött, és Karl August Lebrün vígjátékának 1838. július 23-i előadásában viselt jelmezét a szigorú Bajza József szóvá is tette.

Déryné 1838. október végén elhagyta a Pesti Magyar Színházat, a következő években többek között Kassán, Kolozsváron, Debrecenben játszott. Ekkor már túl volt sikerei csúcsán. 1846. október 1-től ismét Pesten játszott, a Nemzeti Színháztól egy évre kapott szerződést, havi negyven ezüstforintért. (A 25 éves, pályáját 1841-ben kezdő Szigeti József ugyanekkor 80 ezüstforintot kapott.) Déryné Laborfalvi Rózának segített – mellékkeresetként – a háztartási teendők ellátásában. 1847. szeptember 26-án lépett fel utoljára. Miskolcra költözött férjéhez, Déry Istvánhoz, akivel harminc éven keresztül szinte alig tudtak egymásról. A hátralévő években a színészettel, a pályatársakkal, a közönséggel alig volt kapcsolata. 1869-ben kezdte írni emlékiratait, 1872-ben bekövetkezett haláláig dolgozott rajtuk. Írása (érdekfeszítő élettörténet és gazdag színháztörténeti forrás egyszerre), Déryné naplója címen, 1879-ben jelent meg.

Déryné utolsó nemzeti színházi fellépésének színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

• Bayer József: Déryné. In: Uő.: Déryné levelei, sajtó alá rend., bev. és jegyz. Staud Géza, [Budapest], Bibliotheca, [1944] (Madách könyvtár 15.)
• Böhm Edit: Déryné naplója mint a biedermeier regény jellegzetes alkotása. In: Színháztudományi Szemle, (1996), 30–31. sz., 30–38.
• Cenner Mihály: Déryné alkonya. In: A miskolci Herman Ottó Múzeum közleményei, 14., szerk.: Bodó Sándor, Szabadfalvi József, Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 1975, 37–58.
• Kerényi Ferenc: „A magyar Catalani?” A primadonna mint társadalmi jelenség a reformkorban. In: Színháztudományi Szemle, (1996), 30–31. sz., 39–43.
• Kerényi Ferenc: Önkultusz vagy önigazolás? Déryné Naplója mint kultusztörténeti forrás. In: Tények és legendák, tárgyak és ereklyék. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete Kultusztörténeti Kutató Csoportja közös konferenciájának megszerkesztett anyaga, szerk. Kalla Zsuzsa, Budapest, PIM, 1994 (A Petőfi irodalmi Múzeum könyvei 1.), 47–56.
• Magyar színháztörténet, főszerk. Székely György, I, Budapest, Akadémiai, 1990.
• A magyar színikritika kezdetei, 1790–1837. Sajtó alá rend., a jegyzeteket írta és a mutatókat készítette Kerényi Ferenc, Budapest, Mundus, 2000, I–III.
• Tallián Tibor: Schodel Rozália és a hivatásos magyar operajátszás kezdetei, Budapest, Balassi, 2015.

Dr. Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szent Mihály arkangyal harca a Sátánnal – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Nem tudom, létezik-e a világon olyan ember, aki az angyal szót (természetesen anyanyelvén) hallva ne tudná rögvest kiről vagy kikről van szó. Bár nagy valószínűség szerint mindenki tudja, hogy ehhez a szóhoz miféle teremtményeket párosítson, a róluk alkotott vélemények ontológiai szempontból erősen megoszlanak. Vannak, akik szerint ezek valamiféle életformában is létező lények, akik akár az emberek hétköznapi életébe is beavatkozhatnak, ha úgy adódik és szükséges. Mások szerint csak az emberi fantázia szüleményei. Egy bukott politikai ideológia szerint az angyalok (is) „a nép ópiumával, a vallással elbutított” öregemberek babonás képzelgései csupán. Ez a világot átszövő diktatúra megszűnt ugyan létezni, azonban az „ópium” követői napjainkban is komolyan gondolják az angyalok létezését. A Shütz Antal szerkesztette Szentek élete című gyűjteményes kiadvány a következőket fogalmazza meg róluk:

Tisztaság, jóság, szépség. Ezek mind olyan jelzők, melyek valósággal elkápráztatják az olvasót. Ez az oka, hogy sok nyelvben jelzőként is megjelent ez a szép csengésű szó. Ha valakire környezete azt mondja, hogy „ő egy angyal”, akkor senkinek sem jut eszébe – adott személytől függően – egy antiszociális emberre, egy környezetét pokollá tevő perszónára, vagy egy vásott, szüleinek és tanárainak nagyon sok gondot okozó gyerekre gondolni. Hiszen az angyalok csak jók lehetnek, akik mindenben az emberiség hasznára vannak. Emellett természetesen a közgondolkodás nagyon szépnek is képzeli őket. Megjelenésük a hátukból előmeredő két hatalmas galambszárnnyal nemcsak a meséskönyvek lapjain, de a világtörténelem legnagyobb művészeinek képein, szobrain és egyéb térplasztikáin sem képzelhető el másként. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint tökéletességük felülmúlja az összes többi földi teremtményét. Személyes és halhatatlan teremtmények, kiknek, mint tisztán szellemi lényeknek, érzelmeik és akaratuk van.

… minden angyalnak három története is van: az egyik az egyéni sorsukról szól; egy másik üdvtörténeti szerepüket beszéli el, és egy az őket tisztelő emberek lelkébe és szívébe rajzolódik…. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

De ne gondolja senki, hogy minden angyalra ráilleszthetők a Shütz Antal könyvében leírt jelzők. Ezt alátámasztandó álljon itt egy idézet a Biblia talán legtöbbet emlegetett könyvéből, a János apostol által írt Jelenésekből:

Ahogy olvashatjuk, a történetben lezajló csatának két főszereplője is van. Köznyelven szólva elmondható, hogy ők nem ám akárkik(!). Még angyali léptékkel mérve sem. Ugyanis a hagyomány szerint az angyaltársadalom két leghatalmasabb képviselőjéről van szó. Az apokaliptikus csata vesztese nem viselte mindig – az ebben a szövegkörnyezetben negatívként megjelenő – sárkány jelzőt, illetve a Sátán nevet. A hagyomány szerint a neve a latin lux és fero szavakból összetett Lucifer, ami annyit tesz: a Fényhozó, a Fény hordozója. Ő is angyalnak teremtetett, sőt egyes vélemények szerint ő volt a leghatalmasabb Isten által alkotott teremtmény. Azonban uralmára törve, fellázadt a teremtő Isten ellen. Szabad akarattól vezérelve lett a lázadó angyalok vezére, akiket a keresztény/tyén világ egyszerűen csak ördögöknek nevez. A Diós István-féle Magyar katolikus lexikon szerint:

A teremtő Isten és munkája elleni örök lázadását talán egyetlen irodalmi alkotás sem érzékelteti olyan jól, mint Madách Imre hallhatatlan műve, Az ember tragédiája:

„Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánynyal” – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az égi háborút megnyerő másik főszereplőről a hagyomány azt tartja, amikor a bukott angyalok Lucifer vezetésével a teremtő Isten ellen fellázadtak, ez a derék angyal így kiáltott fel: „Ki olyan, mint az Isten?” (értsd: senki sem lehet olyan, mint az Isten!). Ez héberül így hangzik: „Mikaél”. Innen származik a neve, amely magyarítva: Szent Mihály. Ábrázolása legtöbbször egy erőtől duzzadó, délceg, lengő hajú, kardot markoló római hadvezér vagy középkori lovag, hátából előmeredő óriási galambszárnyakkal. Sőt általában – eme harcra utalva – Luciferrel, vagyis a Sátánnal együtt ábrázolják. Az angyalok fejedelme, Mihály – művésztől függően teljesen élethű, vagy kevésbé hiteles – harci pozícióban tapod az elcsúfított kinézetű ellenfelén, kardját a legyőzött fejének szegve. Ezzel tudtul adva, hogy fellázadt elődje helyét átvette.

Szent Mihály még több helyen megjelenik, mind az Ó-, mind az Újszövetség lapjain. Egy másik komoly „fegyverténye”, amikor az Ószövetség – Illés próféta melletti – legnagyobb alakjának, Mózesnek a holtestét védelmezte meg, mai szóhasználattal élve elképesztő sportszerű módon, jól ismert, de sportszerűnek egyáltalán nem nevezhető ellenfelével szemben:

Ha Szent Mihály egyházi és népi tiszteletét számba vesszük, bizony elég tetemes listát kapunk. Tisztelete az egykori Konstantinápolyban kezdődött, ő volt a bizánci birodalom patrónusa, császári testőre. Védőszentje és őrangyala volt a középkori királyoknak és uralkodóknak. Védőszentjüknek tekintik a katonák és egyéb fegyveres testületek tagjai, a vívók, a tengerészek, az utazók, a bányászok és az olyan veszélyes foglalkozást űzők, akik könnyen kerülhetnek halálközeli helyzetbe munkájuk során. Emellett különleges szószólója a haldoklóknak is. A szeptember 29-én tartandó, napja köré kialakult magyarországi kultusz leírásának kapcsán Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma egyáltalán nem fukarkodik a papírral és a nyomdafestékkel. Egyébként – nem mellékesen – magát a római eredetű – egyébként Augustus császár beavatkozása után értelmét vesztett nevű – szeptember hónapot is Szent Mihály havának nevezte a népnyelv.
De Szent Mihály kultusza ma is élő, főleg a római katolikus egyház hívei között. Hiszen például hosszan sorolható listában, többek között ő a Váci Egyházmegye védőszentje, de névadója és védőszentje Kolozsvár – a magyarság számára szimbolikus értékű – gótikus, égbemeredő tornyú templomának is. Emellett kultuszához nagyban hozzájárul, hogy sok templomban a misék végén a hívek elimádkozzák az ún. „Szent Mihály imát”. A Római Katolikus egyház számára kegyetlen és zűrzavaros időkben élő, a társadalmi változások során kisemmizett emberek érdekeiért fellépő, a kommunizmus és a liberalizmus pusztító ideológiájának csíráit keményen támadó XIII. Leó pápa (1878–1903) egy – az egyházat érő majdani támadásokat vizionáló – apokaliptikus látomása után fogalmazta meg ezt az imát a Sátánt legyőző arkangyalhoz:

Szent Mihály különleges szószólója a haldoklóknak is – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

A következő bemutatandó arkangyal kapcsán megemlíteném, hogy a bibliai jeleneteket és a középkorban tisztelt szentek életét és cselekedeteit bemutató gótikus szárnyas oltárok mindig is csodálatot váltottak ki belőlem. Az oltárok festményei és térplasztikái olyan hatást keltenek, mintha élnének. Ezt a hatást keltik annak ellenére, hogy az ábrázolt vékony, nyúlánk alakok természetellenesen merevek. Ehhez hozzá adódik, hogy a bibliai jelenetek szereplői a mű keletkezésének korára jellemző divat szerint öltözködnek, mindennapi használati tárgyaik, épületeik pedig az ábrázolt történetek idejétől számítva majd csak egy évezred múlva kerültek „forgalomba”. Azonban a kronológiai eltérések és az ábrázolt személyek – akár egy mai kosárlabdajátékost is megszégyenítő – természetellenes testméretei ellenére ezeknek a képeknek láttán a néző szinte várja, hogy az alakok megszólaljanak vagy kilépjenek a perspektivikus ábrázolást (ezáltal a térben való megjelenítést) nem ismerő, sokszor a névtelenség homályában maradt mesterek műveiről. A jelenetek helyszínéül szolgáló középkori templomok, vagy romantikus hatást keltő várkastélyok csarnokainak, szobáinak, vagy udvarainak a légkörében szinte harapni lehet a misztikus éteri feszültséget. 
Ez a misztikus légkör jól nyomon követhető a szárnyas oltárok készítői által egy igen kedvelt bibliai jelenet ábrázolásánál. A jelenet általában egy várkastély sejtelmesen megvilágított szobájában, vagy egy kápolnafélében játszódik. A helyiségben egy, szintén a hátából előmeredő, óriási galambszárnyakkal rendelkező, legtöbbször fehér tógába öltözött, hosszú, kibontott, aranybarna hajú férfinak ábrázolt alak felemelt ujjú kéztartással üdvözöl egy kék ruhás, de mindenesetre egy kék színű ruhadarabot magán viselő nőt, aki egy ambószerű állványra helyezett nyitott könyvből tekint fel. Mintha valami rendellenes, váratlan esemény szakítaná félbe a nő olvasását.
Az eddig olvasottak alapján bárki „kapáslövésszerűen” rávágja: hiszen ez az angyali üdvözlet a Bibliából. Gábor arkangyal hírül adja Szűz Máriának Jézus általa történő megszületését. A Bibliában jártasabbak azt is rávághatják: írva található Szent Lukács könyvének első fejezetében, a 26-tól 38-ig tartó versekben ekképpen:

Az angyali üdvözlet, vagyis Gábor arkangyal megjelenik Szűz Máriának – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Az idézetben szereplő angyal neve héberül Gábriel, ami annyit jelent a Diós István-féle Magyar katolikus lexikon szerint, hogy „Isten embere”, vagy „Isten erősnek bizonyult”. Nevére a Jézus születését, mint „legnagyobb történelmi eseményt” hírül adó mivoltával szolgált rá Gábor arkangyal. De ahogy a bibliai idézet is utalt rá, egy másik fontos személy, Keresztelő Szent János születését is ő jelentette meg a gyermek apjának, Zakariásnak. Mihálynál olvastuk, hogy mennyire sportszerűen viaskodott a Sátánnal, hogy még – egy mai futballjátékost megszégyenítő módon – szidni sem akarta. Ennek tükrében kissé meglepő Szent Gábor – amolyan igazi ”emberi” – reakciója, amit az – egyébként emberi logika szerint teljesen jogosan – értetlenkedő Zakariással tesz:

Az angyali üdvözlet, vagyis Gábor arkangyal megjelenik Szűz Máriának – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Hogy ez a spontán reakció vajon Gábor személyiségéből következett, vagy a többi angyal – köztük Mihály – is így cselekedett volna ebben a helyzetben, az nem derül ki. Mindenesetre két tény megállapítható. Egyrészt az Isten szolgálatában maradt angyalokkal sem lehet – mai szóhasználattal élve – packázni, velük szemben obstrukcióval élni „csak úgy”, büntetlenül. Másrészt Zakariás valami igen nagy rosszat kellett tegyen ezzel a kérdezgetésével, még akkor is, ha emberi értelemben véve teljesen igaza volt abban, hogy aggkorban már nehezen képzelhető el, hogy felesége gyereket szüljön. Talán az „csapta ki a biztosítékot” Gábornál, hogy Zakariás nem ismerte fel ama helyzet alkotta csodát, hogy egy zárt szentélyben angyalként megjelent neki? Hiszen, ha ez a csoda megtörténhetett, akkor ehhez képest az már igazán „bagatell”, hogy idős korban gyermekáldásban részesüljenek.

Szeptember 29. harmadik ünnepeltje Szent Ráfael arkangyal, akinek legismertebb történetét Tóbiás könyvében olvashatjuk – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Szentképgyűjtemény

Szeptember 29-éhez köthető még egy harmadik arkangyal is, akit ezen a napon ünneplünk. Mondom, harmadik, mert az eddig bemutatott három angyal közül Lucifert érthető okokból nem ünnepeljük sem ezen, sem más napokon. Ráfael arkangyal neve héberül annyit tesz: „Isten gyógyítása”. Tóbiás könyve csak a katolikus Bibliákban található meg. Bár az eredeti Károli Gáspár fordította vizsolyi Bibliában még fellelhető ez a történet, azonban – miután görög, és nem héber nyelven íródott – később nem került be a reformáció irányzatainak, sőt a zsidó egyházaknak a kánonjába sem. Ez egy ún. tanítói elbeszélés, melyben a tanítók gyakran példázatokban tanítottak. A példázatokban olyan élethelyzeteket ábrázoltak, melyek alkalmasak voltak megmutatni, mit jelent a zsidó nép számára az Istenhez való ragaszkodás és hogy ez a ragszkodás – például a babiloni fogság idején – idegen kultúrájú népekkel milyen konfliktusokkal jár együtt és ezekben a konfliktusokban hogyan kell helyt álljanak. Tóbiás könyvében jelenik meg Rafael angyal, aki a könyv címét adó főszereplő – egyébként jámbor, istenfélő, a szegényeknek mindig bőséges alamizsnát adó – apjának, Tóbitnak a vakságát gyógyítja meg, és megszabadítja Sárát, Tóbiás jövendőbeli aráját attól a démoni átkától, amely eddig hét korábbi férjének halálát okozta.

Rafael a csodálatos gyógyítását és a férjgyilkos gonosz szellem „grabancának elkapását” egy Tigris-folyóból kifogott különleges hal testrészeinek segítségével viszi végbe, melyre akkor bukkannak, mikor az arkangyal Tóbiást inkognitóban elkíséri egy fontos, Sárához is vezető útján. Ezt a jelenetet nagyon szépen ábrázolja id. Markó Károly Tóbiás az angyallal című képén, akkor is, ha – a festmény ábrázolásától eltérően – Mezopotámia hatalmas folyója nem pataknyi méretű és Rafael egészen biztosan nem hordott madárszárnyakat a hátán, mert kilétére majd csak a történet végén derül fény. Hiszen a történet szereplői mindvégig egy derék szolgának gondolták őt. Mikor – vagyonuk felével – kifizették volna Rafael szolgálatait, elérkezett az ideje titkának felfedésére:

Ezt a jelenetet megcsodálhatjuk a világ egyik legismertebb festőjének, a 17. században élt holland Harmenszoon van Rijn, közismert nevén Rembrandt képén. Nemcsak a Rembrandt-képről, hanem magáról a történetről is elmondhatjuk, hogy elbűvölően szép. És ezek után, azt hiszem, nem véletlen, hogy Rafael arkangyal a hajósok és utasok védőszentjévé vált, emellett – ahogy a neve is utal rá – gyógyító szentként jelenik meg, kinek az oltalmát – nem nehéz kitalálni – szembajok ellen kérik a hívek.

Rembrandt: Az angyal elhagyja Tóbiást és családját. 1637. A kép forrása: Wikipedia

Irodalomjegyzék:

• A Katolikus Egyház Katekizmusa. A latin mintakiadás fordítása, Budapest, Szent István Társulat, 2002.
• Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. 2. kötet. Július elsejétől november harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Diós István, főszerk.: Magyar katolikus lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1993–2014.
• Haag, Herbert: Bibliai lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1989.
• Hollbach, P.H.: Szentek képtára, avagy Vizsgálata a kereszténység által tisztelt és példaképül állított személyek szellemének, magatartásának, elveinek és érdemeinek, Budapest, Kossuth, 1966.
• Károli Gáspár ford.: Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott egészlen és wijonnan, az Istennec Magyar országban való Anya szent Egyházánac epülésére…, Vizsoly, Mantskovit Bálint által, 1590.
• Károli Gáspár ford. : Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás.
• Madách Imre: Az ember tragédiája, Szeged–Budapest, Madách Irodalmi társaság, 1999.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus bibliatársulat, 1997.
• Schütz Antal, szerk.: Szentek élete. Az év minden napjára. Második kiadás, Budapest, Pantheon, 1995.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

2022. augusztus 25–27. között rendezték meg a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciáját. Az idén 36. alkalommal sorra kerülő tudományos fórumnak a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola adott otthont.

A konferencia helyszíne: a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola

A Történelem és vizualitás című konferencia 29 szekciót töltött meg számos izgalmas és értékes előadás felvonultatásával. A gazdag programban a történészek mellett a társtudományok kutatói is képviseltették magukat. Így különböző szempontok szerint vált vizsgálhatóvá az egyes történeti korszakok képigénye, akár e korszakok vizualitásának bemutatása vagy forráskincsként értékelése által. A plenáris ülés előadói dr. Tamás Ágnes, dr. Fisli Éva és dr. Gábor György voltak.
Az előadások témafelvetéseinek sokrétűsége rámutatott, hogy milyen hatása is van a képeknek a befogadóra, hogy ezzel egyes korokban hogyan éltek, vagy épp hogyan éltek vissza és tették a propaganda eszközévé.
A társadalomtörténet-kutatás legmodernebb eszközeként mutatkozott be a vizualizálás módszere, azaz különböző adatcsoportok térképre vagy diagrammra helyezve történő értékelése. Érdekes volt a közösségi és a személyes térre irányuló szempontok tárgyalása és a különböző társadalmi rétegek önreprezentációját vizsgáló kutatások bemutatása is.
A háromnapos rendezvényen munkatársaink – Andrási Erika, Dede Franciska, Papp Viktor, Sárközy Réka és Vesztróczy Zsolt – eredményeit is hallhatta a közönség. A konferencia tanulmánykötete várhatóan 2024-ben jelenik meg. Sorozatunkban ennek előzetesként ezeket az előadásokat ismertetjük röviden. Az alábbiakban Vesztróczy Zsolt ismerteti A dualista rendszer görbe tükörben. Szlovák politikai karikatúrák a magyar politikai életről (1867–1918) címmel megtartott előadásának témáját.

A más népekkel való kapcsolattörténeten belül különleges jelentőséggel bír az egymásról kialakított sajtókép. Ennek egyik speciális területét jelentik az élclapok, ahol bizonyos tulajdonságok és jelenségek felnagyításával vagy eltorzításával görbe tükörben mutatják be a másik nációt. Előadásomban is egy ilyen témát választottam, dualizmuskori szlovák élclapok segítségével mutattam be a dualista politikai rendszert és annak képviselőit.
A korszakban négy szlovák élclap létezett: a Ježibaba (1871–1872), a Černokňažník (1876–1910), a Rarášek (1870–1874, 1908–1914) és a Veselé noviny (1912–1914). Ezek a magyar lapokhoz hasonlóan szintén egy-egy politikai irányzathoz kötődtek, de volt két lényeges különbség hozzájuk képest. A szlovák lapok jóval rövidebb ideig léteztek, ami a polgári társadalmuk gyöngeségét mutatta. Másrészt ezek nem közjogi-, hanem nemzetiségi alapon választottak témát, vagyis az élcek alapvetően a magyar állam intézményei és annak képviselői ellen irányultak, nem pedig valamelyik másik párt ellen.
A Ježibaba (1871–1872) a magyarokkal megegyezést kereső Új szlovák iskola lapja volt. Mivel ez a választásokon eredményesen szereplő parlamenti pártocska volt, így ebben a sajtóorgánumban legfőképpen a választási visszaéléseket (pl. utaztatás, etetés-itatás, szavazatvásárlás, a közigazgatási apparátus „segítsége”, megszegett választási ígéretek stb.) tették szóvá írásban és képben. Mivel a rendszer fenntartását célzó törekvések miatt a voksolás körüli törvénytelenségek egyre nagyobb méreteket öltöttek, nem véletlenül jelentek meg a kortesviccek vagy választási karikatúrák a korabeli lapokban annak politikai vagy nemzetiségi hovatartozásától függetlenül.

Kortesszámla. In: A nevető Magyarország. Egyetemes adomagyűjtemény. 2. bőv. kiad, Budapest, Lampel, 1901. II. köt., 142. – Törzsgyűjtemény

Erre rímelt a Ježibaba egyik karikatúrája is, amely az itatás győzelmét mutatja az elvekkel szemben.

Választási visszaélések Felső-Magyarországon. In: Ježibaba, 1871. 1 évf. 13. sz., 89. – Törzsgyűjtemény

Amikor pedig a kormánypárt bomlásnak indult, megkezdődött a versengés a nemzetiségi, így a szlovák szavazókért is a két nagy politikai erő, a balközép és a Deák-párt között, akárcsak az itt látható képen.

Harc a szlovák szavazatokért. In: Ježibaba, 1871. 1. évf. 12. sz., 83. – Törzsgyűjtemény

A Černokňažník (1876–1910) az autonóm szlovák kerület, az Okolie felállítását célul tűző Szlovák Nemzeti Párt lapja volt. Mivel a szervezet jelöltjei rendszeresen elvéreztek a választási küzdelmekben, így a szervezet közel két évtizedre feladta a politikai aktivitását, tevékenységét pedig az irodalomra és a sajtóra koncentrálta. A passzivitás ideje alatt a legfőbb témát a szlovákokat ért nemzetiségi veszteségek hangsúlyozása és a magyar politikai rendszer visszásságainak kifigurázása jelentette. 

A Rarášek (1870–1874, 1908–1914) szintén a Szlovák Nemzeti Párthoz tartozott. Mivel a századfordulót követően a szervezet már politikailag aktivizálódott, ezért az addigi szokásos sérelmek mellett újabb témákat is elővettek, mint például a választójogi reformtól való magyar félelmeket.

Mitől félnek? [Magyar félelem a választójogi reformtól]. In: Rarášek, 1908. I. évf. 3. sz., 1. – Törzsgyűjtemény

A Veselé noviny (1912–1914) a Szlovák Katolikus Néppárt lapja volt, mely az őket ért hátrányok mellett bizonyos egyházi témákat is elővett.
Más élclapokhoz hasonlóan itt is voltak magyarokat megszemélyesítő típusfigurák. Ilyen volt például a Černokňažníkban Kuťaláncos Pista, aki bor mellett búslakodott a világ dolgai felett, ruházata és a külseje alapján pedig tipikusan magyar alak (pl.: pörgekalap, árvalányhaj, fokos, pödört bajusz, mente stb.). A Rarášek típusfigurája pedig a nemesi származású és ruházatú Kuťťateremtette Lantoš báči volt, aki az akkor divó szokásnak megfelelően bizony lenézte a szlovákokat.

A dualista korszak politikai mérlege a szlovákok számára meglehetősen negatív volt. Mivel nem sikerült élniük az új korszak nyújtotta lehetőségekkel, így a sajtójukban nem a polgárosodás eredményeit, hanem az őket ért veszteségeket hangsúlyozták, melyek valóban jogosak voltak. Eközben a magyar államról és annak képviselőiről, de nem egyszer általában a magyarokról is meglehetősen kedvezőtlen képet alakítottak ki. Bár ez a magyarságkép sokszor torz, sőt nem egyszer bántó, mégis érdemes rá odafigyelni, hiszen e nemcsak a dualista korszakra volt jellemző, hanem bizonyos elemei később is megmaradtak.

Vesztróczy Zsolt (Retrospektív Feldolgozó Osztály)

Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.

Nemzeti ünnepeinken történelmi nagyjaink emléke előtt is tisztelgünk, ilyenkor jó érzés magyarnak lenni, büszkeséggel tölt el a történelmi események felidézése. Mivel érzelmi viszonyulásról van szó, nehéz objektíven megvonni a határt, meddig tart a tisztelet és az emlékezés, és mikor válnak kiüresedett kultusz tárgyává múltunk jelesei. Különösen érdekes folyamat a Deák Ferenc-i kiegyezés lágyuló légkörében élő polgár viszonya Kossuth személyéhez. Mennyire lehetett őszinte az a rajongás, az a hódolat, amely az élő Kossuth iránt megnyilvánult?
Ebben a korszakban nem ritka az a kettősség, amelyet jól érzékeltet a Kolozsvári Naptár 1862-ik évfolyamának összeállítása is. A kiadványban a Cs. Kir. Felséges Uralkodóház tagjainak és titulusainak felsorolása után „Történelmi mellképek” címmel megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharc több ezredeséről és az aradi vértanúkról, majd befejezésként közlik a Klapka-indulót Thaly Kálmán tollából. A szabadságharc leverését így summázza a korabeli kolozsvári cikkíró:

Úgy tűnik, a naptár szerkesztője minden tekintetben megadta a császárnak azt, ami a császáré!
A kiegyezést követően Magyarország polgárai közül sokan megpróbáltak eljutni Kossuthhoz. A ceglédi százas küldöttség tagjaitól kezdve Udvary Feriig, a körmendi biciklitúrázóig számos ember felkereste őt. Politikai érdekektől és egyéni ambícióktól vezérelt emberek éppúgy hódolatukat fejezték ki levélben vagy személyesen, mint olyanok is, akik csak önzetlen módon tisztelegni akartak előtte. Igaz, ez utóbbiak talán kevesebben voltak, ezért is érdemli meg Nedoroszték János kolozsvári fodrász – Magyarország többi szorgalmas átlagpolgára képviseletében is – a kitüntető figyelmet.

Nedoroszték János arcképe. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 2. évf. 3. sz. (1893. febr. 1.), 19. – Törzsgyűjtemény

Az 1879-es év Kossuth életében újabb fordulópontot jelentett. Ebben az évben alkották meg az új honossági törvényt, amelyet Ferenc József december 20-án szentesített. Az 1879. évi L. törvénycikk 31-ik paragrafusa kimondta, hogy a folyamatosan külföldön tartózkodó magyarok tíz év után elveszítik magyar állampolgárságukat, amennyiben annak megtartása érdekében nem fordulnak valamely osztrák–magyar külképviselethez. Kossuth kitartott elvei mellett, nem volt hajlandó olyan lépésre szánni magát, amelyben, ha csak formailag is, elismeri a Habsburgok uralmát Magyarország felett. Vérbeli politikusként azonban élt a közvélemény formálásának eszközeivel: ezt követően már következetesen gyászkeretes levelekre fogalmazta gondolatait, és gyakran hangoztatta hontalanságát. A környezetében élő, vagy nála sűrűn megforduló személyek is vitték a hírt Magyarországra, egészségi állapotáról és egyre erősödő anyagi gondjairól.

Ezt a hírt olvasta Nedoroszték János, és ez indította őt arra, hogy levelet írjon Kossuthnak, mellékelve egy könyvet és saját fényképét. A tört magyarsággal írt levelet eredeti formában, szöveghűen közöljük:

Baunschedt, Carl: Der Baunscheidtismus, Bonn, J. Wittmann, 1860. – Törzsgyűjtemény

Az elküldött könyv egy német gépész(!), Baunscheidt Károly gyógyászati módszereit tartalmazta, az ún. baunscheidtizmust. A gyógymód lényege, hogy egy erre a célra alkalmazott tűvel a kezelni kívánt területen felületi sebeket ejtettek a bőrön. A sebeket egy bizonyos általa forgalmazott olajjal bedörzsölték, amitől az gyulladásba jött. Ezt a „gyógymódot” különösen az ízületi betegségek és belső gyulladások kezelésére ajánlották. A gyógymód népszerűségét és Magyarországon való elterjedését mutatja az is, hogy a könyvnek 1865-ben és 1866-ban két egymástól független kivonatolt magyar nyelvű fordítása is megjelent. A Nedoroszték János által elküldött német nyelvű munka a hetedik kiadás volt, amely Bonnban jelent meg 1860-ban. A tulajdonosi bejegyzés szerint a könyv 1862-ben került a kolozsvári fodrász tulajdonába.

Nedoroszték János possessori bejegyzése

A levél rövid életrajzot is tartalmaz, ebből kiderül, hogy a messziről érkezett fodrásznak sikerült megtelepednie Kolozsváron. A gyorsan fejlődő városban feltehetőleg igény volt több fodrászra, legalábbis ez következtethető ki a Kolozsvári Naptárakban megjelentetett iparosok címjegyzékéből: míg az 1854-es évkönyv (Kolozsvári Naptár, 10. évf., 1854, 37.) csak egy fodrászt jelez (Reinhardt Györgyöt), addig a már említett 1862-esben már hárman szerepelnek (l. 55. o.).

Kolozsvár látképe a XIX. század második feléből. In: Kolozsvári Naptár, 1. évf. (1862), előzéklap – Törzsgyűjtemény

Nedoroszték János nemcsak megtelepedett, de alig két évtized alatt a város tekintélyes polgárává vált, aki aktívan részt vett az Iparos Egylet munkájában, sőt 1877-től a választmányának tagja lett. Anyagi támogatásával is hozzájárult az egylet aggmenházának létesítéséhez. A Polgári Dalegylet alelnöke, az Iparosok Hitelszövetkezetének aligazgatója, 1893-tól a Kolozsvári Honvédegyletnek választmányi tagja. Neve szerepelt a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye-Múzeum Egylet alapítói között is.

Kolozsvár főtere a századfordulón. (Balról az ötödik épület az Iparosegylet székháza). Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény. Jelzet: P 37/93.

Pesten született 1832. május 5-én, és ahogy a levelében írja, tizenhat évesen, 1848 júniusában beállt a pesti I. honvéd zászlóalj V. századába.

Negyvennyolcas honvéd múltját többek mellett maga Klapka György tábornok igazolta.
Kossuthhoz írt leveléből az is kiderült, hogy a kényszersorozás elől Lembergbe menekült, és már nem tért vissza Pestre, pedig családja többi tagja ott maradt. Négy évvel idősebb bátyja, Nedoroszték Jakab, aki szintén részt vett a szabadságharcban, később Pesten nyitott vendéglőt.
Nedoroszték János tehát 1859-ben érkezett Kolozsvárra, fodrászüzletet nyitott és 1864-ben feleségül vette Rotáridesz Emíliát (akkor készül róla a Kossuthnak elküldött fénykép). Közös gyermekük nem született, vagy nem érte meg a felnőttkort. A Veress Ferenc műtermében készült fényképen egy magabiztos, harmincas éveiben járó, biztos egzisztenciájú kolozsvári polgárt látunk.

Az utolsó adat Nedoroszték Jánosról halálozási dátuma: 1900. május 28-án hunyt el, 68 éves korában. Utolsó kolozsvári lakhelye a Kossuth Lajos utca 44. szám alatt volt, itt ravatalozták fel, majd a Házsongárdi temető lutheránus sírkertjében a római katolikus egyház szertartása szerint temették el. (L.: Gaal György: Magyarok utcája, Kolozsvár, EME, 1995, 71.)

Nedoroszték János gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A levél stiláris jegyeiből egyértelműen megállapítható, hogy Nedoroszték János nem volt magyar anyanyelvű. Bátyjának, Jakabnak a gyászjelentése is kétnyelvű: magyar és német. Nem ritka jelenség ez az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, hogy két nem magyar fiatal a haza védelmében beáll honvédnek! A Kossuth irányában tett gesztus, a levélnek – a magyar nyelv kerékbe törése ellenére is – közvetlen stílusa is azt bizonyítja, hogy Nedoroszték Jánosban igazi kolozsvári polgárt, a magyar nemzet hű fiát tisztelhetjük.
Ez a levél is – a Kossuth könyvtárában fellelhető számos társával együtt – a Kossuth-kultusz része, de tartalmát tekintve bensőséges, emberi és őszinte. Az, hogy ez a levél és a fénykép fennmaradhatott, egy kicsit annak a férfinak az emberi vonásait is felvillantja, akit „homo politicus”-ként aposztrofálnak, akit nem ismerhetünk meg igazán, mert valódi énjét eltakarja előlünk önnön nagyságának fénye. Kossuth a levelet a fényképpel együtt gondosan a kapott könyvbe helyezte, és az egészet eltette könyvtárába. Arról, hogy a „gyógymódot” kipróbálta volna, nincs tudomásunk. 

Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)

Kossuth-sorozatunk további részei: Első rész; Harmadik rész; Negyedik rész; Ötödik rész