Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Jelencsik Sándort és gyűjteményét mutatja be.

Jelencsik Sándor (1926–1999) Hódmezővásárhelyen született. Magyar–történelem, majd könyvtár szakos végzettségeket szerzett. 1953 és 1957 között a hódmezővásárhelyi Csongrád Megyei Könyvtár igazgatóhelyettese, 1958-tól 1962-ig a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár csoportvezetője, majd 1962 novemberétől 1986-ban történt nyugdíjazásáig a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár igazgatója volt.

Jelencsik Sándor portréfotója. A kép forrása: Jelencsik Sándor, Arcképcsarnok, Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa honlapja

Köteteket is szerkesztett, köztük A veszprémi megyei könyvtár évkönyve 1961 (Veszprém, 1962), a Vajda Péter emlékére. Halálának 125. évfordulójára (Pápa, 1971) címűeket.
Több mint húszéves igazgatósága alatt központi szerepe volt a pápai könyvtár szellemi arculatának kialakításában. Szoros kapcsolatot épített ki a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal és a Jókai Körrel, utóbbi fontos irodalmi-művészeti tevékenységet fejtett ki. Hivatalosan 1972-ben csatlakozott a Kisgrafika Barátok Köréhez. Kezdeményezésére számos író-olvasó találkozót, kiállítást rendeztek a könyvtárban, így népszerűsítve többek között az ex libris és a bélyeg műfaját. Az ilyen jellegű kiállításokat már csak a kis helyigény is indokolta.

Andruskó Károly linómetszete, Jelzet: Exl.J/58 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az első kisgrafikai kiállítás 1969-ben nyílt Mai magyar és nemzetközi ex-libris művészet címmel. 1972-ben Mai magyar ex librisek, 1973-ban Exlibris-kiállítás az első Balatoni Kisgrafikai Biennálé anyagából címmel mutattak be tárlatot. Az 1975-ös év kiemelkedő jelentőségű volt e téren, február 24-én Meskó Anna és Póka György, április 24-én Fery Antal, június 2-án Andruskó Károly, október 13-án pedig Menyhárt József grafikai kiállítása volt megtekinthető a pápai könyvtárban.

Menyhárt József fametszete (1975). Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Jelencsik 1976-ban részt vett a III. Országos Kisgrafikai Találkozón Pécsett. Nagy szerepe volt – szintén ebben az évben – a pápai-veszprémi Kisgrafikai Galéria létrehozásában. A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár és a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár által rendezett tárlatokhoz katalógusokat is kiadtak a Kisgrafikai Galéria / Kisgrafikai füzetek sorozatban, a következő kortárs grafikusok munkásságáról: Nagy László Lázár (1976), Várkonyi Károly (1976), Sterbenz Károly (1976), Tellinger István (1977), Bordás Ferenc (1977), Drahos István (1977), Kőhegyi Gyula (1978), Stettner Béla (1978), Bognár Zoltán (1978), Szilágyi Imre (1979), M. Kiss József (1979), Takács Dezső (1979) és Perei Zoltán (1979). E kiadványok a veszprémi Poór Ferenc sorozatszerkesztésében, több esetben az ő kisgrafikai anyagából jöttek létre.
A sorban az első Nagy László Lázár (1935–2019) ceglédi grafikus pápai és veszprémi kiállítása volt.

Nagy László Lázár kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria Veszprém, Pápa, 1976, összeáll. Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár – Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1976. (Kisgrafikai füzetek 1.) A katalógus címlapja

A katalógus bevezetőjében Poór Ferenc így méltatja a kiállító grafikust, akinek művészeti és népművelő munkásságát is nagyra tartja:

Az ismeretség nyomán Nagy László Lázár 1976-ban ex librist készített Jelencsik számára Jókai Mór, a magyar írófejedelem portréjával és a regényeire utalással.

Nagy László Lázár fametszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye és Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 41.

A Perei Zoltán 1979-es tárlatához készült katalógus címlapján a művész Anya gyermekével című fametszete szerepel, mely tanúsítja Perei őszinte, sablonoktól mentes stílusát és szoros kötődését a fához; fametszetei a népi fafaragások formavilágát idézik.

Perei Zoltán kisgrafikai kiállítása, Kisgrafikai Galéria Veszprém, Pápa, 1979, összeáll. Poór Ferenc, Veszprém, Eötvös Károly Megyei Könyvtár – Pápa, Jókai Mór Városi-Járási Könyvtár, 1979. (Kisgrafikai füzetek 13.) A katalógus címlapja – Törzsgyűjtemény

A grafikáiból rendezett kiállítás révén jó kapcsolat alakult ki a zentai Andruskó Károly grafikusművész és Jelencsik Sándor könyvtárigazgató között, a művész számos ex librist készített Jelencsik nevére szólóan. Ezeken gyakoriak a városrészletek és tájábrázolások. Az egyik Andruskó-grafika pápai városrészletet örökít meg a Szent István vértanú templommal és városkapuval. A kéttornyú nagytemplom a 18. század vége óta Pápa egyik meghatározó jelképe.

Andruskó Károly linómetszete. Jelzet: Exl.J/59 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A luganói XVII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus alkalmából a szép fekvésű Luganói-tavat és partvidékét örökíti meg egy Andruskó-grafika.

Andruskó Károly fametszete. A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

A Pápai Nyomda dolgozóinak exlibrisei (1979) című, Andruskó minilibriseit tartalmazó kötethez Jelencsik írta a bevezetőt, majd nyugdíjba vonulása után a pápai könyvtár adta ki a művész Pannonhalma (1988) című minikönyvét, mely Andruskó és a könyvtár későbbi jó kapcsolatát is igazolja.
Jelencsik Sándor 1999-ben hunyt el, róla Varga Béla írt nekrológot a Pápai Hírlap 1999. június 29-ei számában. A pápai könyvtár azóta is fontos szerepet tölt be az ex libris műfaj ápolása és népszerűsítése terén, Jelencsik példája napjainkban is követőkre talált.

Irodalom:

• A III. Országos Kisgrafikai Találkozó Pécs 1976. (július 17–18.) résztvevői, 1976., KBK Irattár
• Andruskó Károly: A Pápai Nyomda dolgozóinak exlibrisei, Pápa, Veszprém M. Ny., [1979]
• Belépési nyilatkozat Jelencsik Sándor nevére, 1972, KBK Irattár
• Hermann István: Tizenöt esztendő a kulturális intézményi vállalkozás területén. In: Mészáros Erzsébet – Mészárosné Stenger Katalin – Vargáné Sipos Terézia: A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár története 1952–2002, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2002., 101.
• Jelencsik Sándor, Arcképcsarnok, Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa honlapja
• Jelencsik Sándor: Irodalmi rendezvények a pápai Jókai Könyvtárban 1961–1985. (Függelék). In: Mészáros Erzsébet – Mészárosné Stenger Katalin – Vargáné Sipos Terézia: A pápai Jókai Mór Városi Könyvtár története 1952–2002, Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2002., 178–179.
• Kőszegfalvi Ferenc: A Csongrád Megyei Könyvtár Hódmezővásárhelyen (1952. december 21. – 1972. december 31.), Csongrád Megyei Könyvtáros, 2002/1–4. sz., 8.
• Nagy Imre: A magyar könyvjegyművészet 100 éve. In: Veszprém vármegyei hírportál, 2014. február 4.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Jelencsik Sándor (1926–1999). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 84–85.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész

Szenvedélyes sétáló lévén gyakran „jártamban-keltemben”, amikor csak tehetem „keresztül-kasul” rovom fővárosunk, Budapest utcáit. Vadromantikát előnyben részesítő ízlésem miatt a sűrűn látogatott, nagy köztereknél és épületeknél jobban szeretem a zajongó kirándulók által kevésbé látogatott, szelfimániában szenvedő „egyéniségek” szeme elől eldugott helyeket. Tekintettel rá, hogy munkahelyem, a gróf Széchényi Ferenc által alapított Bibliotéka az egy korábbi blogbejegyzésemben leírt szörnyű nagy ostromot kiállt budai várban található, és sétáim elkerülhetetlenül a Tabánon keresztül vezetnek, ezért mindkét közterülettípusból bőven akad választék munkámba való jövet-menet. A mintegy évtizede – szó szerint – romjaiból felélesztett Várkert bazártól nem messze van a Duna-partnak egy olyan része, ahol nem nagyon látni az idegenvezetőjük magasra nyújtott tábláját követő, a világ minden tájáról idesereglett, vakációzó turistacsoportokat. Ez bizonyos szempontból talán nem előnyös, azonban én – önző módon – ennek mégis örülök. Talán, mert így megmaradt valami a hely varázsából. Ott van például a Várkert rakpart 16. szám alatt található, tíz lakást magába foglaló bérház, amely az amszterdami csatornapartok világát idézi. Ez Budapest legkeskenyebb háza. Az 1898-ban épült, kéthomlokzatos furcsa ház 6,2 méter széles a Duna felől, a másik oldalt pedig még ennél is keskenyebb, mindössze 5,5 méter. Mellette, a 17. szám alatt, egy a fővárosi díszes homlokzatú házakra jellemzően szép, de – a századforduló Budapestjének építészetéhez mérve – kevésbé egyedi épület áll. Azonban a bejárata melletti márványtábla mégis a ház valamiféle egyediségéről tanúskodik. Ugyanis azt adja tudtul az arra járónak, hogy:

A Várkert Bazár felé bandukolva a Döbrentei és a Fátyol utcától határolva, egy elbűvölő kis játszótér akad utunkba, a Mesemúzeummal átellenben. A játszótér közepén egy Hargitai kőből faragott, sziklatömböt formázó (általam még működni nem látott) kút áll, „ELEK APÓ KÚTJA” felirattal. „Elek apó” pedig nem más, mint az erdélyi Kisbaconban 1859. szeptember 30-án született és ugyanott 1929. augusztus 17-én elhunyt publicista, szerkesztő, regényíró, novellista, népmesegyűjtő, a magyar gyermekirodalom úttörő szerzője és szervezője. Elek apó születési és halálozási helyének azonossága miatt senki ne gondolja, hogy egy egész életében a „lábát legfeljebb a faluját környező erdőkig kitevő” székely góbéról lenne szó. Ez az ember ugyanis nagyon sok helyütt járt, de igazán nagy útjait az „Óperenciás-tengeren és az Üveghegyen túli, ezüst-, arany- és gyémánterdőkkel tarkított” mesék és mondák világában tette. Elek apó nem más, mint Benedek János és Marcella fiaként született „mesemondó bácsi”, Benedek Elek.
Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Már diákkorában tett néprajzi gyűjtőutat Sebesi Jóbbal. Miután az alma mater padjait kellő ideig koptatta, újságíróként kezdte el megkeresni a „hamuban sült pogácsásra” valót. A Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként dolgozott. Újságíróként később napilapokat is szerkesztett: 1897 és 1899 között a Magyar Kritika, 1891 és 1905 között a Nemzeti Iskola, 1901 és 1902 között a Magyarság, 1902-től 1903-ig a Magyar Világ, 1907 és 1909 között a Néptanítók Lapja köthető a nevéhez.

Klösz György karikatúrája Benedek Elekről. In: Borsszem Jankó, 21. évf. 1049. (8.) sz. (1888. február 19.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kálvinista hitű lévén élete párjával, Fischer Máriával a (Ferencváros szélén található, egyik „kálvinista központnak” számító) Kálvin téri református templomban kötötte össze „Isten színe előtt” az életét. 1887-től politikai pályára lépett, s a nagyajtai választókerület képviselőjeként került be a parlamentbe, ahol 1892-ig töltötte be tisztségét. Egy ideig a korszak „favoritja”, a 30 évig kormányzó Szabadelvű Párt sorait gazdagította, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Politikusként sem tért le arról „az üveghegyekkel, setét erdőkkel, selyemrétekkel és kakassarkon forgó palotáktól határolt, tündérektől, sárkányoktól és óriásoktól hemzsegő útról”, melyet gazdagon termő élete során járt. Képviselőházi beszédeiben sokat foglalkozott az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás ügyeivel. 1921 után hazatért – a háború után Romániához fércelt – Kisbaconba, ahol haláláig élte gyümölcsöző életét. Az idegenbe szakadt magyarság példaképévé vált, a Cimbora című lapot szerkesztette.
Az eddig leírtak alapján bizton állítható, bárkinek becsületére válna egy ilyen sokrétű tevékenységgel megáldott életút. Azonban mégsem ezek miatt vált fogalommá a Benedek Elek név a magyarság számára. Elek apó kortársa, Szinnyei József jól ismert művében a következőket sorolja fel irodalmi terméseként:

Benedek Elek fő műve, a „Nagy Könyv”, vagyis az ötkötetes Magyar Mese- és Mondavilág lett az alapja a később megjelent, nevéhez kötött válogatásoknak is.

Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ha valaki hiányolna ebből a listából egy jelentős művet, akkor egyrészt örömmel meg kell állapítsam, hogy kedves olvasóink között vannak Benedek Elek-rajongók. Másrészt ne gondolja senki, hogy Szinnyei József szörnyű tudatlanságának köszönhető, hogy a magyar mese- és népmeseirodalom „Alfájának és Omegájának” tekinthető Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése című monumentális, eredetileg ötkötetes munka nincs a felsorolásban. Nincsen, hiszen a Magyar írók élete és munkái 14 kötete 1891 és 1914 között jelent meg. Miután a „B”-betűs nevek az első kötetben találhatók, így tulajdonosaik már 1891-ben „sajtó alá” (illetve, hogy szakszerűek legyünk, a korban már létező, rotációs nyomdagépbe) kerültek. Ezért nem véletlen, hogy Benedek Elek 1894 és 1896 között megjelent, alapvető gyűjtőmunkája nem szerepel a listán. Ennek a könyvnek „nem Kismiska” mivoltáról a szerző már a bevezetőben tájékoztatja olvasótáborát:

Az idők tengerének tajtékos hullámai sok mindennel ostromolták Magyarország, a magyar nemzet és a magyar kultúra partjait. Egy vesztes világháború, egy kommunista rémuralom és egy brutális – Benedek Elek otthonát személyesen is érintő – országcsonkolás után, ez a könyv még mindig él. Az ötödik kiadás előszavában erről így ír a „mesemondó bácsi”:

A „NAGY KÖNYV” első hét kiadásának képeit Széchy Gyula ceruzája közvetítette az olvasóközönség számára. In: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hogy valóban nem élt hiába? Ha Benedek Eleknek csak ezt a művét beírjuk az OSZK Központi Katalógusának keresőmezőjébe, akkor 19 találatot kapunk. Ebből 7 kiadás az „eredeti”, Széchy Gyula rajzaival ellátott változat:

Ebből a formátumból elkezdték az 1950-es években, New York-ban egy újabb sorozat kiadását, emellett több reprint kiadás is napvilágot látott a rendszerváltás után. Bár a Móra Könyvkiadó nagy „favoritja” kétségtelenül a későbbiekben tárgyalt, hétkötetes, „feketeborítós” (újra) válogatás volt, de azért ők is belekezdtek a Magyar mese- és mondavilág felújított változatába. Ehhez Reich Károly álmodta és rajzolta újra a mesejelenetek képeit.
Ahogy ennek a monumentális munkának a címe is utal rá, belelapozgatva nemcsak a népmeséink – szépirodalmi átdolgozásának – gazdag választékát találjuk meg benne. Így a sorozat köteteit felcsapva feltárulnak az olvasó előtt olyan, napjainkban már szinte mindenki előtt nagyon jól ismert történetek, mint az első kötet címadója, A csodaszarvas, melyet mondabéli őseink, Hunor és Magyar kergettek. Az Isten kardja története és a Hadak útja szintén az első kötetben olvasható, ahogy a Bálványosvár legendája is. Olyan (napjainkban) jól ismert mesékkel együtt debütáltak ebben a monumentális munkában, mint Az égig érő fa, Az aranyszőrű bárány vagy mint a kortárs vicclapnak is címet adó Bolond Istók. A második kötetben a Beckó vára vagy Az ördögbarázdák; mondája mellett ismertebb mesék A mindent járó malmocska vagy A só. Attila felesége, Réka királynő sírjáról a harmadik könyvben olvashatunk, ebben a könyvben található a Móra Könyvkiadónál megjelent, majdani „feketeborítós” válogatás első kötetének címadó meséje, a Világszép Nádszál kisasszony. „Igazságos királyunkkal”, ,kapcsolatos meséket a negyedik könyvben találunk, az Orbán Balázs Székelyföld leírása című művéből „kiollózott”, Zeta vára; Csala tornya vagy Tatár hidja mondákkal. A Millennium „kiéhezett” olvasótábora az ötödik könyvben, a később bemutatott Móra-sorozat három részének címét is adó, Többsincs királyfi, A vitéz szabólegény és a Kék liliom, valamint – az egyik személyes kedvencem – a Mészáros Gyuri című mesék között élvezhette az olyan történelmi mondákat, mint az Attila földje, a Lehel kürtje vagy a Botond. De ebben a kötetben találhatták meg a magyar középkor legendás vitézének, Toldi Miklósnak a történetét, vagy középkori királykultuszunk központi nagy alakjának, Szent Lászlónak a legendáit is.

Ahogy Széchy Gyula elképzelte a Halhatatlanság országa című mese jeleneteit. In: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A már Benedek Elek életében is brutális történelmi viharokat átélt hazánk és – immár szétszabdalt – nemzetünk számára a „mesemondó bácsi” halála utáni korszak sem hozott túl sok jót. A „földi poklot” és népirtásokat hozó második világháborút követően bekövetkező „kettészakított” világ „innenső oldalán”, ezen belül a „csúnyán megcsonkított” Magyarországon, valamint a már idegen államokhoz tartozó országrészekben sok minden elpusztult. Azonban csodálatos módon az a világ mégis tovább élt, melynek partjain az Óperenciás-tenger morajlása hangzott, óriások és sárkányok lakta üveghegyein kakassarkon álló paloták tornyosultak az ég felé, melyekben szépséges királykisasszonyok türelmesen várták rabságukból megszabadító hős lovagjukat. Ennek a világnak az elpusztíthatatlan léte igazolta csak igazán azt a tényt, hogy a „fehérhajú mesemondó mosolyogva szállhatott a koporsójába: már bizonyos, hogy nem élt hiába.”
Nem élt hiába hiszen „örökéletű” meséi és azok üzenete a későbbi korok gyermekeinek (legyenek akárhány évesek) lelki világában is fészket vertek. A háború után, az 1950-ben létrejött, az 1990-es rendszerváltásig a gyermek- és ifjúsági könyvek egyedüli magyarországi közvetítőjeként működő Móra Könyvkiadó a vasfüggönyön belüli világban oázisaként valósította meg azt, amit a honlapjukon olvashatunk:

A Móra Könyvkiadónál jelent meg az a Kormos István által újraválogatott sorozat, melynek kötetei generációk számára jelentették a mesekönyv fogalmát. A könyvek képvilágát meghatározóvá tevő, a kor gyereklexikonját, a fogalommá vált Ablak-zsiráf különböző variánsait is illusztráló K. Lukács Kató és Szecskó Tamás rajzolták meg a mesék izgalmasnál izgalmasabb jeleneteit. A Móra ezen sorozatának kötetei napjainkban is megvásárolhatók. De ne gondolja senki, hogy antikváriumok eldugott szegletében akadhat rá egy-egy szétrongyolódott példányra! Mármint, ha szerencséje van. Nem. Sőt! E sorozat kötetei a kurrens mesekönyvek között, az X.-ik, változatlan megjelenésű formájukban ontják magukból a frissen nyomtatott papír – sokak számára kedves – illatát. A sorozatból az idők során összesen hét rész készült, fekete színű háttérre nyomtatott keményfedeles borítójukkal már messze feltűntek a könyvesboltok polcain, a kirakatokba kitett példányokat pedig már az utca másik oldaláról láthatták a mesékre éhes gyerekek.
A hét rész a következő címmel jelent meg:

A Móra Kiadó „feketeborítós” válogatásai generációk számára jelentették a mesekönyv fogalmát. A szerző felvétele

Az első „Móra-válogatás” címadó meséje a Magyar Mese- és Mondavilág III. kötetében található 24. mese, a Világszép nádszál kisasszony. Benedek Elek a mese forrásaként Merényi László Eredeti népmesék. II. kötetét jelöli meg, ahol az eredeti mese A nádszál kisasszony címmel található. Az újraválogatott sorozat első kötete eredetileg Bukarestben jelent meg, és majd csak az ötödik kiadásnál alakul ki a jellegzetes, „fizimiskája”, a fekete hátterű borítójával, K. Lukács Kató rajzaival. A „Nagy könyvből”, a Magyar Mese- és mondavilágból olyan mesék szerepelnek ebben a kiadványban, mint a – későbbiekben tárgyalandó – Magyar népmesék animációs sorozat által is feldolgozott A mindent járó malmocska, vagy a Prücsök. Az ötödik kiadásnál ölti fel jól ismert formáját a sorozat második része is, Többsincs királyfi címmel. A „Nagy könyv” ötödik kötetének első meséje ez a Hollywood-i filmvászonra illő, fordulatokban bővelkedő, bibliai neveket is tartalmazó mese. Ennek forrásaként Gaál György magyar népmesegyűjteményének. I. kötetét jelöli meg Benedek. A második „feketeborítósban” található a szintén megfilmesített Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, vagy a Só. A „feketeborítósok” első két kötetének legújabb változatára (a világszép Nádszál kisasszony 14. és a Többsincs királyfi 11. kiadására?) már nem igaz a „feketeborítós” megnevezés, ugyanis új „köntöst” kaptak, de a tördelés a bennük lévő ábrákkal maradt a „régi”.
A „Nagy könyv” ötödik kötetében található 21. meseként A vitéz szabólegény. Ez a mese lett a címadója a Móra-sorozat harmadik részének. Ennél a kötetnél nincsenek előzmények, már az első kiadás „feketeborítós” és Szecskó Tamás által illusztrált. A címadó mese főszereplője, ellentétben a jó kardforgató vitéz Többsincs királyfival, már az eszével győzi le a nálánál sokkal erősebb ellenfeleit, az óriásokat és a vérszomjas medvéket. Vicces fordulatként a végén a király még a pokolból is visszahozza csellel anyósát. A már említett Bolond Istók, a Mészáros Gyuri, és a szintén „eszét használó” karaktert előtérbe állító, ugyancsak filmvászonra került Péter és Pál meséje is ebbe a kötetbe került. A Magyar Nyelvőr XXII-ik kötete lett forrásként feltűntetve a „Nagy köny” ötödik kötetében, az újabb, negyedik „feketeborítós” résznek címet adó 53. mesének. A Kék liliom eredetileg A kit az ördög szeretett címen került nyomdába. Ez a mese nagyon szép példája a keresztény hit „jámbor néplélekkel” való fúziójának. Ezzel a jelenséggel egyébként több egyéb, Benedek Elek által feldolgozott mesében is találkozhatunk. A címadó mese hősnője csak úgy tud megmenekülni az őt feleségül kívánó ördögtől, hogy az őt halálból megmentő királyfi a templom oltáráig viszi. Ebben a válogatásban található az animált változatból is jól ismert Aranyszőrű bárány, a Kacor király vagy a „nagykönyvbeli” második mese, a filmvásznon észrevehetően átdolgozott Égig érő fa  is.

K. Lukács Kató és Szecskó Tamás képei kalauzolták a mesevilágba a „feketeborítós” könyvek olvasóit. A Móra Kiadó könyveiből a szerző által készített montázs

Vége jó, vége van, de nem a sorozatnak, hanem csak az ötödik mesekönyvnek és az abban lévő utolsó mesének, a fordulatokban bővelkedő Mirko királyfi és a bűbájos történetének. Az ebben a kötetben található A kolozsvári bíró és Toldi Miklós története jól ismert lehet mindenki előtt, ám a János vitéz mesében senki ne keresse Petőfi Sándor verses költeményének prózai változatát. A negyedik, az ötödik és a hatodik rész közel sem létezett olyan sok kiadásban, mint a többi „feketeborítós”. Az előbbi kettő három, az utóbbi négy kiadást élt meg. A hatodik, címadó Rókáné mézes-mákos kalácsa a többi címadónál egy jóval rövidebb és bonyodalmakban egyáltalán nem bővelkedő állatmese. Ennek a válogatásnak az első története a Selyemrét, inkább a Vitéz szabólegény utolsó meséjének, a Mirkó királyfinak egy egyszerűbb változatára, mint az ilyen című animációs filmre hasonlít.  Ebben a kötetben egyébként elég sok állatmesét találunk. A Mese a három kismalacról ezen könyvbeli változatában a szalmából, fából, kőből házat építő malacok és a farkas kalandja eltér attól a változattól, melyet a legtöbben ismernek. Benedek Eleknél az „oktalan” két malackát felfalja a farkas, akit végül a megmaradt „okos” kismalac pusztít el és eszik meg(!). A „jól ismert” változatban viszont mindhárom malac életben marad. Ezt a – más népek által is ismert – verziót dolgozta fel szinte karikatúraszerűen Walt Disney is első alkotásai egyikében, és ezt láthatjuk sajátságosan átdolgozott és modernizált formában a ’90-es évek híres Heavy Metal bandája, a Green Jelly videóklipjében.
Az aranyalmafa valójában kilóg a sorból, ugyanis egy olyan, Lengyel Dénes által készített válogatás, mely nem magyar, hanem a négy égtáj minden irányából válogatott népek és országok meséit tartalmazza. A címadó mese újgörög eredetű, de szerepelnek benne a skót, az orosz, a szicíliai, a finn, a tatár, a török és még sok más nép és ország kulturális örökségéből való mesék is.

Örömteli megállapítani, hogy napjainkban is „ontják magukból” a nyomdagépek a Benedek Elek-meséket. A Graph-Art kiadó könyveit felhasználva a szerző felvétele

Ha az OSZK online katalóguskeresőfelületének névmezőjébe beírjuk a „Benedek Elek” keresőszót és a dokumentumtípusokat leszűkítjük a „könyv” adathordozóra, akkor pontosan 1165 találatot kapunk. Örömteli megállapítani, hogy napjainkban is ontják magukból a nyomdagépek a Benedek Elek meséket. Ezek a kiadványok igényesebbnél igényesebb megjelenésűek és egyáltalán nem árasztják magukból a „na még húzzunk le róla jónéhány bőrt” hangulatot. A sok igényes kurrens kiadvány közül én most egyet emelnék ki személyes kedvenceim közül. Ifjúkorom nagy könyvfavoritjai voltak annak idején a fantasy műfaj képviselői. A rendszerváltás körüli időkben nemcsak a kálvinista hitnek, de a műfaj hazai „fellegvárárának” számító Debrecenben működött a sci-fi és fantasykönyvek tucatjait megjelenítő Cherubion Kiadó (ma Delta Vision néven működik). Ezen könyvek színes, kavalkádos, a fantázia világát jól „megfogó” borítóinak és illusztrációinak jelentős részét Szendrei Tibor festő- és grafikusművész készítette. Később, a történelemkönyveket is megszeretve, örömmel fedeztem fel a művész alkotásai között a magyar történelem nagy alakjairól, jelentős eseményeiről készített műveit, valamint a történelmi témákkal együtt, azoknak a természet- és egyéb ismeretterjesztő képeknek a tucatjait, melyek befurakodtak még az iskolai tankönyvek lapjaira is. De nem kerülte el az eredetileg „felnőtteknek szóló meséket” illusztráló művész ecsetjét a (kortalan) gyerekeknek szóló mesék, vagyis a népmesék világa sem. Így örömmel fedeztem fel azt is, hogy A csillagszemű juhász. Válogatott mesék című kiadványban csak tovább fokozza az élvezeteket, hogy a sci-fi és fantasy műfajban fogalommá vált, emellett történelmi és egyéb ismeretterjesztő képeiről ismert festő- és grafikusművész ízlésesen és szépen megrajzolt, „jópofa” színes rajzain keresztül is nyomon követhetjük a furfangos meseszereplők kalandjait.
Csak tovább fokozza Benedek Elek meséinek élvezetét, hogy a sci-fi és fantasy műfajban fogalommá vált Szendrei Tibor színes rajzain keresztül is nyomon követhetjük a furfangos meseszereplők kalandjait.

Benedek Elek: A csillagszemű juhász. Válogatott mesék, Debrecen, Graph-Art, 2023. – Törzsgyűjtemény 

Ahogy az jól sikerült könyveknél „szokás”, nem kerülték el a filmvászon világát „Elek apó” meséi sem. A Hungarikummá nyilvánított, 1982-től 2011-ig készült, összesen kilenc évadott kitevő, a Mikulás Ferenc stúdióvezető fejében megfogant, és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész, író, politikus Jankovics Marcell által rendezett és szakértett Magyar Népmesék sorozat számos epizódjában megtaláljuk a Magyar Mese- és Mondavilág valamely történetének adoptációját. Így a főcímben megjelenő jellegzetes magyar népművészeti virág- és indamotívumokat fújó két madár után a harmadik madár a már korábban említett mesék közül jó néhányat „felkonferált”. Ezek között akadnak olyanok, melyeknél a mesemondó (általában Szabó Gyula színművész) igyekezett szóról-szóra elmondani a mesekönyv lapjain található szöveget. Ilyen epizódok például a Prücsök; Szóló szőlő…; A Kacor király. De a szöveghű adoptációk közül számomra kiemelkedik egy olyan történet, melynek akár még egy afféle igényesebb, folklorisztikus elemekkel átszőtt dark fantasy, vagy okkult horror változatát is „simán” el tudnám képzelni a filmvásznon. Ez a mese pedig nem más, mint az utolsó, kilencedik sorozatban szereplő Mészáros Gyuri. Cikkem zárásaként – Elek apó meséihez afféle kedvcsinálójaként – álljon itt e mese egy elérhetősége.

Jó szórakozást kívánok hozzá!

„A fehérhajú mesemondó mosolyogva száll a koporsójába: már bizonyos abban, hogy nem élt hiába.” Benedek Elek. A kép forrása: Wikipédia

Köszönjük a Móra Kiadónak; a Graph-Art kiadónak és Szendrei Tibor művész úrnak a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Barkó László (főszerk.): Új magyar életrajzi lexikon. I. A–Cs, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001.
• Benedek Elek. In: Nemzeti Névtér
• Benedek Elek. In: Petőfi Irodalmi Múzeum. Névtér
• Benedek Elek. Wikipedia–szócikk
• Benedek Elek: A csillagszemű juhász. Válogatott mesék, Debrecen, Graph-Art, 2023.
• Benedek Elek: A kék liliom és más mesék. 4. kiad., Budapest, Móra, 2012.
• Benedek Elek: A vitéz szabólegény. 9. kiad., Budapest, Móra, 2011.
• Benedek Elek: A világszép Nádszál kisasszony. 13. kiad., Budapest, Móra, 2017.
• Benedek Elek: Az aranyalmafa. Külföldi mesék, Budapest, Móra, 2013.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. I–V. Budapest, Athenaeum, 1894–1896.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. I–V. 2. kiad., Budapest, Athenaeum, 1901–1904.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 3, kiad., Budapest, Athenaeum, 1909–1913.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 4. kiad., Budapest, Athenaeum, 1914–1927.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 5. kiad., Budapest, Athenaeum, 1924.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. I. 6. kiad., Budapest, Athenaeum, 1929.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. 7. kiad., Budapest, Athenaeum, 1943.
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése, Budapest, Athenaeum, 1894–1896.
• Benedek Elek: Rókáné mézes-mákos kalácsa és más mesék. 4. kiad., Budapest, Móra, 2013.
• Benedek Elek: Többsincs királyfi és más mesék. 10. kiad., Budapest, Móra, 2011.
• Benedek Elek: Vége jó, minden jó és más mesék. 3. kiad., Budapest, Móra, 2012. 
• Kenyeres Ágnes: Magyar életrajzi lexikon. Javított, átdolgozott kiadás, Budapest, Arcanum, 2003.
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Budapest, Hornyánszky, 1891–1914.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A sukorói haditanácson kirobbanó ellentétek a pákozdi csata előestéjén végül nem szétszakították, hanem inkább egységbe kovácsolták a magyar sereg vezetését, hiszen mindnyájan elfogadták a vita során kialakult s az országgyűlés végzésével egyező irányvonalat. A tanácskozás mintegy biztonsági szelepként levezette az indulatokat, a szándékok és elhatározások jó irányba terelődtek. A felkorbácsolt szenvedélyek azonban még ugyanazon a napon egy másik „fronton” csatát nyertek: a pest-budai hajóhídon a frissen kinevezett királyi biztos és teljhatalmú magyarországi főhadparancsnok, Lamberg Ferenc gróf, szívében tőrrel, a népharag áldozatául esett.
Ez utóbbi hírt bajosan lehetett titokban tartani, pedig az összecsapás előtt nagy kockázatot jelentett. Vajon hogy fogadják a legfelsőbb magyarországi hadparancsnok elleni gyilkosság tényét a régi, bécsi udvari haditanács szellemében nevelkedett tisztek? Az ellentétes várakozások és aggodalmak ellenére a hadsereg ezt a második szakítópróbát is kiállta. Csupán egyetlen tisztről, Karl Bubna őrnagyról jegyezték fel, hogy a merénylet miatt ki akart lépni a magyar honvédsereg kötelékéből.
Pedig előzőleg éppen ő volt, aki Teleky Ádámmal, a dunántúli haderő korábbi fővezérével hazafias indokból szembeszállt, s a visszavonulás helyett a harc felvételét követelte. Bubna őrnagyon kívül azonban még az idegen származású tisztek hűségét sem ingatta meg e hazafias indíttatású forradalmi erőszak. A francia származású, angliai családból való cs. k. őrnagy, Guyon Richárd például a csata egyik hőse lett, az osztrák származású Poeltenberg Ernő – kinek életéről Domahidy Miklós Az osztrák vádlott címmel kiváló regényt írt – pedig jelen volt az ütközetben, igaz, tűzvonalon kívül. Míg ő az aradi vértanúk egyike lett, Guyon és a pákozdi csatában szintén résztvevő Kollmann József százados a szabadságharc leverése után a török hadsereg tisztjeként folytatta pályáját.

Kollmann József levele Perczel Mórnak az 1850-es évekből, Damaszkuszból. Az aláírás latin és arab betűkkel már új török nevét és rangját is jelzi (ekkor még Fejzi bég, később Fejzi pasa) – Kézirattár, Fond 89/55

A honvédség szervezésének tárgyalásakor láttuk, hogy a korabeli magyar hadszervezet – a régi és az újonnan alakult egységek kettőségén túl is – mily összetett és sokféle elnevezésű volt. Mint azt e hivatalos közlemény is mutatja, mindez még a kortársak számára is tisztázásra szorult.

Figyelmeztetés In: Közlöny, 1. évf. 110. sz. (1848. szept. 28.), 565. – Törzsgyűjtemény

A cikk szövegében az utolsó helyen említett népfelkelők – vagyis az egyszerű emberek is, akik a kormány szeptember közepén közölt felhívására kaszát-kapát ragadtak – félelmetes erőnek bizonyultak. Nyílt csatában ugyan kevés hasznukat lehetett venni, de a harcra buzdító röplapok bíztatása utóbb a valóságban igazolódott, miszerint ha...

Jelačić dunántúli inváziója során egészen vakmerő „haditetteket” írhatunk ezen egyszerű emberek számlájára: sötét éjjel a bozótból lövöldözve a sokszoros túlerőben lévő ellenség mozgását késleltették; az ellenség hadmozdulatairól hírt hozva tájékoztatták a reguláris honvédsereg tisztjeit; elvágták a horvát csapattestek közötti összeköttetést s a hadiellátmány útvonalát.

Bálványos Huba: Somogyi nemzetőrök és parasztok zsákmányul ejtik Jelačić hadtápszekereit, 1848. szeptember 25. Jelzet: Metszet 1972/419. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sok ehhez hasonló esemény, megannyi önvédelmi hadi siker, mozaikként összeállva nem kis szerepet játszott az ellenséges rablóhadjárat kudarcában. Ugyanakkor a népfölkelők sem keveset kockáztattak; számolniuk kellett az ellenség túlerejével és bosszújával. A somogyi – korabeli lapértesülés szerint kanász – népfölkelőknek azonban ritka szerencséjük volt. (Márczius Tizenötödike, 170. sz. 1848. szept. 29., 684.) Egy ellenséges futárt elfogva bizonyítékot szereztek arról, hogy a megtévesztő látszat ellenére Jelačić a bécsi hadügyminisztérium erkölcsi-anyagi támogatásával tört be Magyarországra. Ráadásul Jelačić és a bécsi udvari körök titkos levelezésének nyilvános közzétételével nemcsak a magyar, hanem az osztrák közvélemény is a színfalak mögé láthatott és időben értesülhetett a készülő cselszövényekről.

Batthyány Lajos: Utasítás a kormánybiztosokhoz. Jelzet: Kny. 1848.2°/1.011 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hűségét bizonyított, sor-, honvéd- és nemzetőrzászlóaljakból, tüzérségi ütegekből és lovasságból álló sereg tehát szeptember 29-én védekező állásban várta a dombos-völgyes terepen az ellenséget. A Velencei-tó ebben az időben a közhiedelemmel ellentétben nem száradt ki.  Az 1830-as és 1840-es évek országos időjárását átlagos, sőt azt kissé meghaladó csapadékmennyiség jellemezte. (Szentes Olivér klímakutató szóbeli közlése). A korabeli visszaemlékezések pedig nádasokkal tagolt nyílt vízfelületekről beszélnek.
A tó partján álló legnagyobb magaslaton, Sukoró községben rendezték be a magyar főhadiszállást. A jobbszárny Josef Milpökh alezredes vezetése alatt a Lovasberényt Székesfehérvárral összekötő úttól délre foglalt helyet, a Franz Holtsche vezérőrnagy vezette középhad pedig a Pákozdtól keletre futó völgy mögötti, szőlőültetvénnyel tarkított lankás dombokon állt. Móga nem feledkezett el a Velencei-tó délkeleti partja felőli védelemről sem; a Répásy Mihály őrnagy alá rendelt balszárny a csata napján Dinnyés és Agárd mellett állomásozott.
Valamennyi hadállást ütegek védték – nagyobbrészt az újonnan felállított honvédtüzérek közül, kisebb részt az idegen kiegészítésű 5. cs. k. tüzérezredből. Nekik paradox módon a Jelačić soraiban harcoló, szintén 5. tüzérezredbeli bajtársaikkal kellett szembenézniük. A magyar haderő mintegy 17 500 főből állt, a csapatok felállítását, a fegyvernemek (gyalogság, lovasság és tüzérség) elosztását a terepviszonyok alapos ismeretében Kollmann József százados, táborkari főnök tervezte meg. Mind a jobb-, mind a balszárnyat további egységek biztosították északról, illetve délről, a tartalék hadtest pedig Teleky Ádám vezérőrnagy vezetésével Velencénél állomásozott.

• 
• 

A Velencei tó környéke 1859-ben, a Második Katonai Felmérés térképén. Részlet. Copyright c) [Osztrák Állami Levéltár] - minden jog fenntartva (jelzet: B IX a 1124). Az őrző intézmény szíves engedélyével. A kép forrása: A Második Katonai Felmérés 1806–1869. DVD, Budapest, Arcanum, 2006. – Törzsgyűjtemény

A mintegy két és félszeres létszámfölényben lévő horvát sereg hajnalban indult meg a magyar állások felé. A csata reggel fél 10-10 óra táján, a magyar jobbszárnyon kezdődött, ahol a Johann Kempen vezérőrnagy által vezetett horvát gyalogság tüzérséggel és kevés lovassággal támogatva próbálta seregünket állásaiból hátraszorítani. A lovasberényi erdőségekben azonban erős magyar ellenállásba ütközött. Itt Guyon zászlóalja heves tűzzel, majd szuronyrohammal nyomta vissza a horvát csapatokat, de az újabb ellenséges erősítések után vissza kellett vonulnia. Többszöri, váltakozó sikerű harcok után Kempen taktikát váltott: az újabb gyalogsági támadása már csak elterelő hadművelet volt, hogy a magyar jobbszárnyat északról megkerülni induló csapatai észrevétlenül kerüljenek a magyarok hátába.
A veszélyes manővert azonban az ifjú gróf Andrássy Gyula időben észrevette és megakadályozta. A magyar jobbszárny végül is szó szerint megállta a helyét, nem hagyta magát elmozdítani és megakadályozta a horvát seregek továbbjutását. Ebben azonban nagy segítségére volt a horvátok hátában észrevétlenül felsorakozott zalai nemzetőrségnek is, Vigyázó Ferenc őrnagy vezetésével, akik a népfelkelőkkel együttműködve Pátka felől állták útját az ellenségnek.

Csohány Kálmán: A zalai népfölkelők a pákozdi csatában. Jelzet: Metszet1978/217 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Jelačić eközben a Velencei-tó északi partján haladt előre a Schmidl-hadosztály élén. Ide koncentrálta lovassága legnagyobb részét, ütegekkel támogatott határőrzászlóaljai részben reguláris csapatokból, részben horvát népfölkelő egységekből tevődtek össze. A hírhedt veres köpenyű határvadászok, a „szerezsánok” egy része is itt foglalt helyet. A Budára vezető postaúton vonuló ellenséges seregek déltájban találkoztak a magyar középhaddal.
Jelačić elsőként a magyar centrum és a magyar jobbszárny között próbálta elvágni az összeköttetést, de nem járt sikerrel. Többszöri erős gyalogsági, lovassági és tüzérségi támadását részben a magyar gyalogosok sortüze, de főként a magyar tüzérek jól irányzott, hatásos ágyútüze állította meg. A jó célzásról csak egy érdekes adalék: a csata során még a terepszemlére előre lovagló horvát fővezér mellett is becsapódott egy ágyúgolyó, amely végül egy segédtisztet sebesített meg. A lövés némelyek szerint éppen Mack József érdeme volt.
A kortársak által nem éppen elsőrangú katonai tehetségnek tartott horvát bán késő délután leállította a támadást. Kudarcában kommunikációs hibák is közrejátszottak; úgy tűnik, egy időre Kempen csapattesteivel megszakadt az összeköttetése, egy teljes hadosztály pedig, Karl Vinzenz Hartlieb altábornagy vezetésével, valószínűleg nem értesült a menetparancsról és csak az ütközet után érkezett a helyszínre. Így a csatában részt vevő ellenséges csapatok létszáma (kb. 34 000 fő) jóval kevesebb volt, mint a teljes rendelkezésre álló horvát haderőé (kb. 48 000 fő).
Az ütközet mindkét oldalon aránylag csekély veszteséggel járt, s úgy ért véget, hogy a magyar sereg célkitűzése – a horvátok megállítása s a főváros megóvása – tökéletesen megvalósult. Jelačićnak viszont, aki a bécsi udvari érdekek szolgálatában a magyar forradalom vitorlájából akarta a szelet kifogni, nem sikerült keresztülvinnie tervét, s mint ahogy jól tudjuk, Móron és Győrön keresztül végül visszavonulásra kényszerült. A magyar hadvezetés joggal lehetett elégedett a csata kimenetelével, ezt tükrözi Móga hadijelentése is.

Móga János altábornagy hadijelentése. Jelzet: Kny.1848.2°/230 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A csata és az azt megelőző haditanács nagy vívmánya volt tehát az állásfoglalás megszületése, majd a fegyveres harc felvétele, a sokféle és különböző hadseregrész példás együttműködése és persze a magyar tüzérség remeklése. Ezen kívül a győzelem nemzetközi szinten is kihatott a további eseményekre. A horvát sereg garázdaságai miatt aggódó bécsi polgárok a magyarok sikeréről tudomást szerezve, a magyar forradalom védelmében maguk is szembeszálltak a Jelačić segítségére Bécsből indított császári csapatokkal.
Ebből az ellenállásból bontakozott ki október 6-án az újabb, minden addiginál erőteljesebb forradalmi megmozdulás az osztrák császárvárosban. S éles törésvonal alakult ki „a hivatalos Bécs” és „Pest” között:

Ez a törés végül az október 3-i, Jelačićot magyarországi királyi biztossá és fővezérré kinevező királyi manifesztum elutasításával, majd a magyar seregek Lajtán való átkelésével vált áthidalhatatlan szakadékká.

Forrásjegyzék:

• Ács Tibor: A pákozdi csata. In: Honvédelem, 29. évf. 10. sz. (1978), 85–92.
• Arbanesz Ildikó et al.: Magyar honvédtábornokok oszmán szolgálatban. Guyon Richárd és Kmety György – Hursid pasa és Iszmail pasa, Budapest, Magyar–Török Baráti Társaság, 2013.
• Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban, Budapest, Heraldika, 2008. 
• Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban, 1-2. k. 4. bőv. kiad., [Miskolc], Miskolci Egy. K., 2015.
• Clark, Christopher M.: Revolutionary spring. Fighting for a new world, 1848-1849, [London], Allen Lane, 2023.
• Csikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848–49-es szabadságharcban, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2000.
• Demeter Zsófia (vál.): A pákozdi győzelem. Dunántúli védelmi hadművelet. 1848. szeptember 29 – október 7. Irodalmi művek, egykorú dokumentumok és visszaemlékezések a dunántúli védelmi hadműveletről, Székesfehérvár, [Szent István Király Múzeum], 1998.
• Demeter Zsófia: Utazás ismeretlen állomás felé. Gróf Batthyány Lajos Fejér megyei állomásai. In: Honismeret, 35. évf. 6. sz. (2007), 34–45.
• Dinyés László: Ismeretlen 1848/49-es dokumentumok, Budapest, Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, 2004.
• Hermann Róbert: A magyar önvédelmi háború, 1848–1849, Budapest, Duna International, [2013].
• Hermann Róbert (főszerk.): Magyarország hadtörténete. 3. k. Magyarország a Habsburg Monarchiában, 1718–1919, Budapest, Zrínyi, 2015.
• Hermann Róbert: A pákozdi csata, 1848. szeptember 29. In: Hadtörténelmi Közlemények, 127. évf. 2. sz. (2014), 353–394.
• Jankó Annamária: Magyarország katonai felmérései, 1763–1950, [Budapest], Argumentum, 2007.
• Károly János: Fejér vármegye története. 2. k., Székesfehérvár, Fejérvármegye közönsége, 1898.
• Kéziratos források az Országos Széchényi Könyvtárban, 1789–1867, Budapest, OSZK, 1950.
• Ludvigh János feljegyzései a magyar szabadságharcról. In: Történetírás, 2. évf. 1. sz. (1938. február), 135–148.
• Nóvé Béla (szerk.): Kortárs krónika Pákozdtól Aradig, 1848/1849. 2. bőv. kiad., Budapest, Krónika Nova, 2000.
• Posonyi Erzsébet: Forradalmi röplapok és gúnyiratok 1848-ban. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve 1957, Budapest, OSZK, 1958, 324–364.
• Réthly Antal; Simon Antal (szerk.): Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1801–1900-ig, Budapest, OMSZ, 1998.
• Urbán Aladár: Honvédtoborzás Pest-Budán 1848-ban. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, 1963. 15. k., 403–444.
• Varga János: Népfelkelő és gerillaharcok Jellasics ellen 1848 őszén, Budapest, Hadtörténelmi Levéltár – Magyar Történelmi Társulat, 1953.
• Vendrei Ferenc: Nagy-becskerektől Pákozdig. I. közlemény. In: Budapesti Szemle, 55. k. 141. sz. (1888. szeptember), 381–402. II. közlemény. Uo. 1888. 56. k. 142. sz. (1888. október), 64–87.

A blogbejegyzés elkészültében nyújtott segítséget hálásan köszönöm Bakos Józsefnek, Elbe Istvánnak, Elbéné Mester Magdolnának, Földesi Ferencnek, Kopcsay Ágnesnek, Kis Domokos Dánielnek, Kozma Katalinnak, Lipthay Endrének, Nóvé Bélának, Pászti Lászlónak, T. Puskás Mártának (Meteorológiai Szakkönyvtár) és Szentes Olivérnek (OMSZ), valamint az Országos Széchényi Könyvtár különgyűjteményi munkatársainak. Külön köszönet Nyárádi Anna Máriának a sok bíztatásért és a térképészeti kutatásokért, valamint a Könyvtár Vezetőségének és Győri Lucának a támogatásért. Ezenkívül szeretném hálámat kifejezni az ÖStA Kriegsarchiv igazgatójának, Hofrat Dr. Robert Rillnek a korabeli térképrészlet közzétételéhez való szíves hozzájárulásáért.

Szádeczky-Kardoss Zsófia (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

Az összeállítás első része itt olvasható.

Katonai emlékpark, 1848-as pákozdi emléktúra, egy unalmas vagy éppen izgalmas történelemóra, avagy az ismert Cseh Tamás-sláger sora, „Pákozd, Sukoró, cifra mogyoró” – a pákozdi csata neve valami miatt biztosan ismerősen cseng a fülünkben. Az ütközet 175. évfordulójára készült megemlékezésünkkel könyvtárunk korabeli anyagaiból válogatva nézünk be a tények színfalai mögé: miben is állt a magyar győzelem igazi jelentősége, és kik vívták azt ki? Vajon miféle szerepe volt ebben a „szavak háborújának”, a röplapirodalomnak és a társadalom különböző berkeiből jövő kezdeményezéseknek?
Kezdjük előbb a történelmi tényekkel. Bár a márciusi forradalom vér nélkül győzedelmeskedett, a független magyar kormánynak a nemzetiségi ellentétek miatt már áprilistól számolnia kellett a fegyveres konfliktus lehetőségével. Júniusban, a szerb felkelés kiéleződésekor írták a haza nagyjai:

Ekkoriban azonban az ország már a Dráva felől sem volt biztonságban, ahol Josip Jelačić horvát bán csapatai gyülekeztek a határmenti területeken.
Nemcsak a kockázat nőtt meg, hanem az események menetébe való aktív beleavatkozás lehetősége is. Bár az újságalapítás még mindig komoly tőkét követelt, a röplapok megjelentetése a sajtószabadság jegyében sokak számára elérhetővé tette személyes véleményük széles körben való terjesztését. Ebből a hirtelen megszaporodó korabeli röpirattermésből az Országos Széchényi Könyvtárban 1600 darabot számláló gyűjtemény található.
Ezek között előfordul számos gúnyirat is, egy német nyelvű „gyászjelentés” példának okáért a kamarillát siratja el – talán kissé még idejekorán. Ám a lelkes honpolgárok szívesen osztották meg olyan komoly témákban is, mint például a hadsereg ügyei, álláspontjukat. Ezt tette egy ismeretlen honvédtiszt is, aki ha ma élne, meglátásait alighanem egy blogban, Facebook-üzenetben vagy ehhez hasonlóban tenné közzé ismerősei és követői számára. Az akkori megoldás azonban még papírhoz és nyomdafestékhez kötődött.

• 
• 
• 

Természetesen a legtöbb röplap ezzel szemben a hivatalos kommunikációt szolgálta, törvények, rendeletek és azok magyarázatai, a kormány és a törvényhatóságok fontos közlései kaptak rajtuk helyet. S amint az ellenség a haza földjére lépett, megjelentek az ellenkező irányú, a kormány ellen lázító proklamációk is. Ezek terjesztése égbekiáltó bűnnek számított; Görgey Artúr – az ekkor még alig ismert honvéd őrnagy – gróf Zichy Ödönt például a nála talált ellenséges kiáltványok és egyéb iratok miatt ítélte kötél általi halálra 1848. szeptember 30-án. A katonai rögtönítélő bíróság döntése alapján hozott ítéletet azonnal végre is hajtották.
Egy-egy röpiratot vizsgálva, néha még az sem egészen világos, vajon tényleg az állítólagos szerző áll-e a dokumentum kiadása mögött. Jó példa lehet erre a horvát nép „hű fiai” által aláírt, gót betűkkel német nyelven, kiadási adatok nélkül megjelentetett brosúra, mely szerint – ha hihetünk a szemünknek – egyesek saját népe körében is a „reakciós kamarilla eszközének” és az új szabadságeszményeket üres szólamként hangoztató diktátornak tartották Jelačić bárót.

Megbízható, gyors információkra pedig nagy szükség van abban a korban, amikor gyakori jelenség, hogy egyesek...

Hiszen, ha a világrend megbillen, minden nap hozhat egy-egy kiszámíthatatlan, nem várt fordulatot. Ilyenkor még a legszéleskörűbb előrelátással rendelkezők is belátják...

A városi lakosság könnyebben tud tájékozódni, hiszen eléri az újságok híradásait, a vidéken élők azonban, főleg a háború sújtotta területeken, nehezebben jutnak hírekhez. A röpiratokon túl ebben nagy szerep jutott, főleg a nemesség körében, a barátoknak, ismerősöknek címzett magánleveleknek is.
Olyan kor ez, amikor a hazafias érzelmektől vezéreltek és az új eszmék hívei a gyors cselekvés módjait keresik...

Mack József tüzér altiszt például már egy hónappal a forradalom kitörése után nyílt levelet intéz a hadügyminiszterhez (külön érdekessége a Reform című lapban megjelent cikknek a „Polgárminiszter” megszólítás), melyben felszólítja őt, hogy gondoskodjon a honvédtüzérség felállításáról...

Az elszánt és alaposan átgondolt írás nem tévesztett célt, és Mack József másokkal együttműködve maga is egyik vezetője lett az újonnan meginduló magyarországi tüzérkiképzésnek. Bámulatos gyorsasággal, valószínűleg már nyár végén megjelent az első magyar nyelvű tüzéroktató kézikönyv is. S talán már itt elárulhatjuk, hogy mindezek eredményeként öt új honvédtüzér üteg állhatott fel a csata napján a pákozdi dombokon.

Mack József: Kézikönyv a honvéd tüzérség számára, Pest, Országos Nemzetőrseregi Tanács, 1848. Címlap. Ebből a példányból valószínűleg Szabó Bertalan tűzmester (később tüzérhadnagy) tanulhatott, aki 1848 őszén, alig húszévesen állt be a 2. tizenkét fontos üteghez. (A könyvben található tulajdonosi bejegyzés Szabó Bertalan fennmaradt levelével számos írásképi hasonlóságot mutat.) – Törzsgyűjtemény

Ekkor már hivatalos szinten is lázasan folyt a hadsereg szervezése, mely az áprilisi törvények és a május 7-iki királyi leirat nyomán a magyar királyi hadügyminisztérium irányítása alá került. Megkezdték az elvileg rendfenntartó szerepű, de gyakorlatban katonai funkciót betöltő nemzetőrsereg felállítását, majd az önkéntes, ún. mobilis nemzetőrök (honvédek) toborzását és a magyar katonai egységek hazarendelését külföldről. Emellett égetőn nagy szükség volt minél több tüzérre, olyanokra, akik a haza és az alkotmány iránt elkötelezettek. Az 5. Bervaldo császári-királyi tüzérezred századai ekkor ugyan az országban állomásoztak, de ennek sorait Magyarországon kívül sorozott katonákkal töltötték fel. Ún. magyar kiegészítésű birodalmi tüzérezred pedig érdekes módon nem is létezett. Mack cikkének éppen az volt az érdeme, hogy e helyzet tarthatatlanságára irányította a közvélemény figyelmét.

Gacs Gábor: Táborba szálló nemzetőrök, [Budapest], 1978. Jelzet: Metszet1978/216 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A nyár végén megszavazott újoncállítási törvénnyel lehetőség nyílt a „régi” császári-királyi (más néven sorezredi) és az „új” honvédalakulatok sorainak kiegészítésére is. Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöknek óriási szerepe volt a honvéd zászlóaljak példátlanul gyors kiállításában. A horvát invázió szempontjából azonban mégis elég későn, szeptember második felében indult meg – akkor is királyi szentesítés nélkül – az újoncok besorozása. Jelačić seregének nyomasztó létszámbeli fölénye arra indította Kossuthot, hogy szeptember 22-én maga induljon alföldi honvédtoborzó körútjára, abban a szilárd meggyőződésben, hogy...

Az események ismeretében kétségkívül prófétai meglátásnak tekinthető bíztatást a csata napja előtt sem a legtöbb kortárs jövőképe, sem a tények sugallta felállás nem látszott alátámasztani.

• 
• 

A régi császári-királyi hadsereg tisztjei által irányított, Dunántúlon összevont magyar haderő a szeptember 11-én indult támadás óta ugyanis folyamatosan hátrált. A túlerő nyomása mellett ebben szerepet játszott a bátor helytálláshoz szükséges határozott állásfoglalás hiánya is. A törvényesség ösvényének megtartása nemcsak Batthyány Lajos miniszterelnöknek, hanem a sereg vezetőinek is szívügye volt. A királyra és a magyar alkotmányra tett katonai eskü ellentmondása a lelkiismeretre nehezedett; józan ésszel nézve pedig a tisztázatlan helyzetben a haditörvényszék fenyegetésével kerülhetett szembe, aki lépni mert. A magyar közkatonákat s az „új” honvédtiszteket efféle aggályok sokkal kevésbé terhelték, soraikban az akkori hazafias körökben elterjedt...

Az állásfoglalás veszélyessége. Az eredetileg „nagyon függő” és „nagyon független” politikusokról készített gúnyrajz szélesebb körben is találó. In: Charivari (Dongó), 1848. 14. sz. (aug. 16.), 55. – Törzsgyűjtemény

Valójában a törvényesség útja ebben az időben mindkét szembenálló fél szavajárásának központi eleme volt, de megvalósítása egyre komolyabb nehézségekbe ütközött. A korabeli fonák viszonyokat jól példázza Jelačić báró báni méltóságától való megfosztása, majd visszahelyezése. Az ezzel kapcsolatos rendeletek közül az első, a király június 10-i manifesztuma még engedetlen pártütőnek titulálja a horvát bánt, s éppen csak hogy nem nevezi nyíltan „konok árulónak”. A szeptember 4-iki az én kedves Jelačić báróm megszólítással kezdődő királyi leirat mind hangnemében, mind tartalmában az előzőnek kiáltó ellentéte. Nem csoda hát, hogy a magyar sereg fővezérségét szeptember 22-én (a hivatalos kinevezés szerint szeptember 27-én) elvállaló Móga János altábornagy nehéz döntés elé került.

Móga János német nyelvű katonai feljegyzése Csány László kormánybiztosnak, a csapatok ellátása tárgyában. Fehérvár, 1848. szept. 23. – Kézirattár, Analekta 4194.

A hadsereg magatartása a fent vázolt lelkiismereti kérdések és a bizonytalan lojalitás miatt előre megjósolhatatlan volt. A helyzet tisztázása érdekében érkezett két országgyűlési képviselő, Ludvigh János és Repeczky Ferenc a magyar táborba, ahol éppen a miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos is tartózkodott. A képviselők az országgyűlés határozott végzését hozták, mely szerint elvárják a hadsereg vezetésétől, hogy Jelačićcsal a főváros védelmében megütközzék. A magyar sereget a fővezér ekkor már, nehezen indokolható módon, Martonvásárig kívánta visszarendelni. A sukorói templomban összehívott haditanácson erre reagálva elhangzott, a vitéz hadsereg...

Az ezután következő jelenetek joggal beleillenének egy fordulatos Jókai-regénybe. A haditanácson kialakult vita hevében a kissé túlzó vádaskodások nyomán Móga tisztjeivel együtt leoldotta a kardját. A vezetőség lemondásával kritikus helyzet állt elő, hiszen a „régi” tisztek vezérkari jelenléte biztosította a sorezredbeli altisztek engedelmességét is. A hadsereg „szakítószilárdsági tesztje”, úgy tűnt, még az ellenséggel való összecsapás előtt negatív eredménnyel zárul.
A helyzetet Batthyány Lajos fellépése mentette meg, akinek sikerült visszaállítani Mógáék bizalmát az országgyűlés eljárásának törvényességében és megteremteni az együttműködés szellemét. A miniszterelnök nyugodt érvelésére Móga elkötelezte magát, hogy megtartja csapatainak addig elfoglalt állásait és Jelačićcsal szembeszáll abban az esetben, ha a támadás a másik fél kezdeményezésére történik. Az állásfoglalás így megszületett – az utolsó pillanatban, de még éppen időben. 

Szádeczky-Kardoss Zsófia (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

Márk Tivadar operaházi stúdiójában. Várkonyi László felvétele,1951. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény, KB 556/1976

Márk Tivadar jelmeztervező, Kossuth-díjas művész, az Operaház örökös tagja, a „hindu herceg” – ahogy pályatársai, ismerősei becézték az Operaházban – 1908-ban született.
Művészi pályájának kiemelkedő volta mellett könyvtárunk külön is hálával tartozik neki, hiszen terveit az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának adományozta.

• 
• 

A jelmeztervezés szinte, némi túlzással, Márk Tivadarral egyidős. A másik pályatárs Nagyajtay Pauspertl Teréz jelmeztervező és textilművész volt. – Korábban már Kéméndy Jenő festő, díszlet- és jelmeztervező, Márkus László, vagy néha maga Bánffy Miklós, majd az ifjú Oláh Gusztáv is készített a díszlettervek mellett jelmezterveket, de ezt megelőzően a színészek általában saját vagy kölcsönruhában, valódi öltözékekben játszottak, így valósulhatott meg az első „frakkos Hamlet” is a Balatonnál még a XIX. század elején, de a közhiedelemmel ellentétben nem Balatonfüreden, hanem Szántódon, egy rögtönzött fabódéban, s a címszereplő egy lengyeltóti szabótól kölcsönözte az ominózus frakkot, ahogy azt az egyik visszaemlékezésben olvashatjuk:

Márk Tivadar, 1942 – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény, KA 8932/1

Márk Tivadar (1908–2003) édesapja, Márk Lajos orvosi diplomával mégis a MÁV főintézője lett, mert nem volt 200 pengője, hogy disszertációját kinyomtattassa. Maga is foglalkozott képzőművészettel. Édesapját korán elvesztette, az első világháború után halt meg spanyolnáthában. A még gyermek Márk Tivadart varrni és hímezni először nagyanyja tanította.

Magyarságra, hazaszeretetre pedig a mélyen hívő református családban nevelkedő ifjút a szülői ház mellett a cserkészet tanította, hiszen a cserkészet egyik fő célkitűzése a természetközeli egészséges életmódra, helytállásra nevelés. Kirándult, úszott, evezett, kerékpározott, sőt később lovagolt is ennek keretében. A Magyar Cserkész 1926 nyarán arról írt, hogy a július 17-én kezdődő Nemzeti Nagytábor „megfigyelési versenyén” a 128 magyar indulójából a legjobbak közé jutott Márk Tivadar a 264-es (rákosligeti) cserkészcsapat tagja.

Majd a rendszerváltozáskor újjáéledő cserkészetet is támogatta, s 1992-ben részt vett a rákosligeti cserkészotthon felavatásán is.
Idősebb korában pedig, immár élete alkonya felé, a budai református gyülekezet egyházi elöljárójává, vagyis presbiterré választotta.
Előbb textiltervező lett, később vált jelmeztervezővé.

• 
• 

Mesterei közül az Iparművészeti Főiskola textil szakán tanító Haranghy Jenőt kell kiemelni, neki köszönhető az is, hogy végül az Operaház művésze lett, 43 éven keresztül. Pályája kezdetén sokat tanult Takács István főszabásztól is.
A színpad – az Operaház, prózai, szabadtéri színházak – mellett nem egy ma is híres film jelmezeit alkotta meg.
Később, már 1945 után beiratozott az egyetem bölcsészettudományi karának művészettörténet szakára, de, ahogy életrajzi visszaemlékezésében elmesélte, az ötödévet már nem kezdte el, mert akkor már politikai gazdaságtant kellett volna tanulnia.
Később maga Márk is tanított, a Zeneművészeti Főiskolán egy ideig „maszk és jelmez” tárgyakat oktatott.
A Magyar Királyi Operaházban Oláh Gusztáv főrendező, főszcenikus és Fülöp Zoltán díszlettervező mellett dolgozott. Oláh Gusztáv 1956 decemberében bekövetkezett halála után viszont Márk Tivadar szerint nemhogy nagy űr támadt az operarendezés és díszlettervezés terén, de fokozatosan kezdett hanyatlani az intézmény:

Oláh Gusztávról olvasható korábbi blogbejegyzésünk és az életművét bemutató virtuális kiállítás:

• Burda Zita: A színpad varázslója. 2021. december 19. 
• Burda Zita: Az opera varázslója. Virtuális kiállítás Oláh Gusztáv, az Operaház rendezőjének, díszlet- és jelmeztervezőjének életművéből

Márk Tivadar 1932-ben végzett textiltervezőként. Vizsgadarabja Szigligeti Ede Liliomfija volt – ezekből a még részletesen kidolgozott, nagyméretű korai terveiből is bemutatunk néhányat –, s Liliomfi jelmezével, melyben le is fényképezték, megnyerte a 600 pengős jutalmat is.

• 
• 
• 
• 
• 

Így került végül az Operaházhoz, Zsindelyné Tüdős Klára keze alá, akinek rajzokat készített a művésznő elképzelései szerint. Majd rövidesen, 1936-ban az Operaház tervezője, a jelmeztár vezetője lett.
Első önálló alkotása Muszorgszkij Hovanscsinája volt 1936-ban.

• 
• 

Az itt bemutatott dokumentumokon keresztül valamiképp el tudjuk képzelni a tervezés nehéz, összetett munkáját, s hogy milyen gazdag és sokrétű anyag maradt ránk.

• 
• 

A tervekhez készült vázlatrajzok némelyike is megvan, így például a tiszteké, melyeket a Hadtörténeti Múzeum könyvtárában készített, a megfelelő szakirodalom alapján.

• 
• 
• 

Ugyanilyen igényességgel, érdekes színvilággal a strelec tisztet és tatárokat is kidolgozta.

• 
• 
• 
• 
• 

Némelyik jelmezterv hátoldalán magyarázatképp hosszabb megjegyzés is olvasható a ruha, illetve szoknya részletes kidolgozása mellett.

• 
• 
• 
• 
• 

Ezt követte Borogyin Igor hercege, és számtalan más előadás 1938-ban. Végre az Operaház akkori igazgatóját, Márkus Lászlót is látjuk, és a kép bal oldalán ott áll az Igor Herceg akkori rendezője, karmestere, Issay Dobrowen a Színházi Élet című folyóiratban közölt fotón.

• 
• 
• 
• 
• 

Ezek közül a korai tervei közül jelen írásunkban még az Aidát mutatjuk be, 1938-ból.

• 
• 
• 
• 

Majd az Aidához is kapcsolódóan a Szegedi Szabadtéri Játékokhoz Madách Imre Az ember tragédiája Egyiptomi színének részletes kidolgozása kap helyet, 1936-ból.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Márk Tivadarnak határozott véleménye volt a művészetről, a koronként változó ízlésről – szerinte (is) a díszlet-jelmeztervek fokozatos színvonalcsökkenése és elhalása figyelhető meg:

„Mintha” – mondta egyszer, amint az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti és zeneműtári közös olvasótermében a külföldi színházi könyveket keresgélte – a hermelin palást persze nem hermelin, a ruháknak úgy kell kinézniük, mintha eredeti lenne. S tegyük hozzá, a jelmeznek a színpadhoz, vagyis a díszletekhez is illeszkednie kell színvilágában és stílusában is. Oláh Gusztáv kemény tempót diktált, a legmagasabb művészi igénynek megfelelően, s ő valóban értett a színpadhoz is, tervei egyenesen arra termettek. S természetesen az egyes előadóművészek alakját is figyelembe kellett venni. A jelmezterveken kevésbé látszik meg az a hosszas munka, mely a tervtől a megvalósulásig vezet. Néha pedig anyagmintákat is mellékelt a tervekhez.
Tehát a kidolgozás a lehetőségeknek megfelelően készülhet el, amire épp anyagi lehetőség van, néha egy régi ruha szellemes, gyors átalakítására van csak mód, egy ügyes girlanddal vagy épp övvel eltakarni vagy épp kiemelni valamit…
„Az egyes korok kosztümjeinek elsajátításához nekem sok nyelven kell olvasnom a szakirodalmat.” – Ez Márk Tivadarnak, a különben szenvedélyes utazónak nem esett nehezére, hisz németül már kora ifjúságában megtanult részben már otthon, a holland református egyház gyermeksegítő programja révén pedig mint félárva gyerek, húgával több hónapot töltött egy holland családnál, s velük való szoros kapcsolatát mindvégig megőrizte, így hollandul is kiválóan megtanult, továbbá angolul és franciául is jól beszélt.
Az Operával, jelmezterveivel, jelmezeivel a külföldi vendégszereplések alkalmával is jól jövedelmeztette nyelvtudását. Ifjabb éveiben minden nyarat Olaszországban töltött, magába szíva a klasszikus művészetet.
Művészetének gazdag anyagát még életében jórészt az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának ajándékozta, ugyanakkor – sajnos – miután 43 év munkaviszony után nyugdíjazták, a jelmeztárból a jelmezek jórésze a MÉH-ben kötött ki selejtként.
De ahogy hittel vallotta a maradandó értékről:

Végezetül – összegzésképp – álljon itt még egy mondat. A jó munka lényegét tömören így fogalmazta meg:

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.

Az ember tragédiája 1883. szeptember 30-i előadásának színlapja

Az ember tragédiája a romantika színpadára nem kerülhetett: egészen más dramaturgiai és színpadtechnikai megoldásokat követelt a szöveg hatalmas gondolati mélységének megjelenítése, vizuális keretbe öltöztetése, mint amire a Nemzeti Színház képesnek mutatkozott az 1860-as évek elején. És a közönség is másképp reagált az 1840–50-60-as években a színpadi vizualitás, a zene, a színpadi tánc hatáseszközeire, a fénydramaturgiára (a gázlámpák korában)… A korábban, az ún. „klasszikus vándorszínészet” időszakában harsány, külsőséges színészi alakítások ugyan már a nagyromantika idején „szelídülni” kezdtek, de a romantika „racionalizmusa”, hogy ne mondjuk, sajátos realizmusa a színházakban gyakran már nem is nagy (nemzeti) hősöket, hanem hétköznapi polgárkaraktereket mozgatott. Madách drámai költeménye pedig minden, csak nem „társalgási színmű”, nem romantikus történeti (nemzeti) tragédia, s nem is vígjáték. Pedig Az ember tragédiája színei sorában rendre alakot váltó főszereplők (mint kvázi-színészek), s köztük az időnként a ripacsériában is kitűnő Lucifer szavai gyakran megidézik a színpadot, a bábjátékot, a zenét. A konstantinápolyi (VII.) színben hangzik el az egyik, idevágó szállóige („Lucifer. Tragédiának nézed? nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.”), melynek azután számos mása, folytatása olvasható a Tragédiában.
Amikor azonban, nem is olyan sokkal a mű megjelenését követően, az 1860-as évek elején kissé változott a színházi nyelv és a közönség viszonya a színjátékhoz, máris fölmerült az első magyar színházi rendező (színházalapító igazgató, volt színész) Molnár György új típusú budai népszínházat tervező elméjében, hogy a közönséget látványosságokkal, sosem látott technikai újdonságokkal is szórakoztató populáris, mégis nyelvében-szellemében-identitásában magyar színházában ezt a monumentális, nehezen képzelhető, alig megragadható művet is színre kellene vinni. E vállalkozásból azonban nem lett akkor semmi, Molnár Budai Népszínháza is csak bukdácsolt, vergődött – korai volt még a közönség számára a színházi intézménystruktúra bővítése és a nemzeti színjátszás előadói nyelvének megváltoztatása.

Molnár György színész-rendező, színigazgató

Molnár György vállalkozásból azonban nem lett akkor semmi, Budai Népszínháza is csak bukdácsolt, vergődött – korai volt még a közönség számára a színházi intézménystruktúra bővítése és a nemzeti színjátszás előadói nyelvének megváltoztatása. De eljött annak az ideje is.
Egy évtized múltával, 1872-ben megkezdődött az újító mozgolódás a Nemzeti Színház (és a vidéki városokban működött, lassan állandósuló társulatokat is működtető színházak) mellé és után létrehozandó új, szórakoztató, részben magánvállalkozásként működő népszínház érdekében. A közönség és a színházi struktúra expanziója ez idő tájt egybeesett a városiasodás, a korszerű kapitalista és iparosító törekvések, egy új politikai stabilitás (a kulturálisan is egységesülő Monarchia) gazdasági gyarapodásával, az életszínvonal emelkedésével. Új műfajok, új színész-, szerző- és rendezőgeneráció jelent meg, a művészeti ágak egyre erőteljesebben specializálódtak és professzionalizálódtak. A Nemzeti Színháznak tehát konkurense támadt. 1875-ben megnyílt az 1873-ban egyesített főváros legnagyobb, kizárólag magyar nyelven játszó színháza, a Népszínház, melynek hatalmas épülete a Közmunkatanács által éppen csak kijelölt leendő Nagykörút és a Kerepesi (ma Rákóczi) út kereszteződésében alakított új, városi teret maga körül.

A Népszínház épülete (tervezte Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi cége). Pollák Zsigmond fametszete Elischer Lajos rajza után

Az 1870-es évektől egyre gyorsuló ütemben világvárossá váló Budapesten hatalmas átalakítások, beruházások folytak ekkoriban: például a Duna szabályozása, a rakpartok, a közraktárak, a vásárcsarnokok kiépítése, a királyi vár átépítése, a Városliget rendezése, a budai vízmű létrehozása és a csatornahálózat bővítése, a Sugár út, a belső körutak kijelölése, a két (három) városrészt összekötő hidak építésének megkezdése és ütemezése, a városi tömegközlekedési hálózat kiépítése, pályaudvarok létrehozása, a közvilágítás, a köztisztaság, a közegészségügy hivatalainak, intézményeinek kialakítása. Oktatási és kulturális intézmények megépítése stb.
A kihívásra válaszul a Nemzeti Szigligeti Ede igazgatása alatt jelentős átépítésbe kezdett, hogy fölvehesse valamiképp a versenyt popularitásra törő vetélytársával. Skalnitzky Antal tervei nyomán az 1837-ben fölépült (majd több ízben bővített, átalakított, illetve részeiben megsérült, leégett) első pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti) mellé bérházszárnyakat húztak, betagozva ezzel a színházat az egyre európaibb arcot öltő (Bécsre, Párizsra hajazó) belvárosi sugárút házsorába, s mindeközben technikailag is megújítva a színpadot, kényelmesebbé alakítva a nézőteret. Az átépítés 1876-ban fejeződött be. Szigligeti Ede után 1878-ban Paulay Ede (1836–1894) vette át a színház művészeti vezetését („drámai igazgató”-ként). S ő német minta nyomán egészen új színházi nyelvet vezetett be: a meiningenizmust.

• 
• 

Szászország-Meiningen fővárosában (mely ma a németországi Türingia tartományához sorolódik) II. György herceg 1866-ban vette át (az uralkodói cím mellé) az 1831 végén megnyílt nagy (udvari) városi színházat, mely ma is látogatható és működik. A színházbolond herceg nemcsak nézőként érdeklődött a színházművészet iránt, de a díszlettervezés és a színpadtechnika alkotói szempontból is foglalkoztatta. Az 1860-as évtized végére kidolgozta a nagyromantikából a modernizálódás felé vivő kiutat jelentő „történeti realizmus” művészeti-esztétikai alapjait. A képzőművészetekben ekkoriban a historizmus (még romantikus) irányzata nyert teret, a színpadon a (szintén ekkoriban föllendülő és egyre tudományosabb, pozitivistább, azaz a tényekre és a tárgyi maradványokra támaszkodó) történeti-régészeti kutatások és narráció eredményeit kívánta hasznosítani, bemutatni. A múltba helyezett szöveg- és zenedrámák előadásaihoz történelmi hűséggel megtervezett, gyakran nem valamiféle helyettesítő (színházi „mintha”-) anyagokból, hanem eredeti textíliákból vagy páncélzatból készített jelmezeket alkalmazott; a szereplők együttesjátéka (ensemble) mellett/mögött szintén hitelesnek tűnő külsőségekkel fölruházott, mégis egyénenként jellemzett tömeget mozgatott; s a legkorszerűbb technikákat vezette be a díszletezésben (horizontfüggöny, átvilágítható felületek, elektromos világítás, reflektorok), melyekkel korábban nem tapasztalt vizuális illúziót nyújtottak előadásai. Színháza több társulattal működött, s közülük volt, amelyik 1874 és 1890 között hosszú európai turnékon mutatta be produkcióit. Saját vasúti szerelvényeken járták be a kontinenst. A díszletekkel, jelmezekkel, technikai felszerelésekkel együtt utaztak a színészek, énekesek, muzsikusok is. Budapesten is föllépett a meiningeni társulat számos klasszikus és kortárs darabot bemutatva a hazai német és magyar ajkú közönségnek, no, és az újdonságokra figyelő színikritikusok és színházcsinálók számára. 1875-ös első vendégszereplésükkor a Gyapjú utcai (utolsó pesti német) Színházban játszottak nagy sikerrel, majd 1879-ben, 1881-ben és 1889-ben is visszatértek Budapestre.

• 
• 

Már 1875-ben így fogalmazott a Pester Lloyd kritikusa:

Paulay Ede, aki már régóta kacérkodott a gondolattal, hogy a stílromantika keretei közt színpadon megvalósíthatatlan, de vitathatatlanul nagy művek előadásához új stíluseszközöket és technikát dolgozzon ki, lelkesen üdvözölte a II. György társulata által mutatott megoldásokat, s első ízben (az Egmont, a Macbeth vagy a Lear király bemutatói után) a Csongor és Tünde többszintes, bonyolult világokat festő dramaturgiájának színre állításakor alkalmazta, 1879 decemberében. A következő erőpróba Az ember tragédiája volt, mely 1880-ban látott napvilágot új kiadásban a Gyulai Pál szerkesztette Madách-összkiadás kötetében.

Paulay Ede színész, rendező, tanár, a Nemzeti Színház drámai igazgatója

Mielőtt Madách művével dolgozni kezdtek, egy másik, szintén a Nemzeti Színház intézményét érő nagy kihívás miatt is meg kellett újítani a műsort, minél hatásosabb, illúziókeltő eszköztárral és látványos, nagyszabású tömegjelenetek bemutatására lehetőséget adó művekkel – hiszen (a már 1875-ben megkezdett építkezésnek hála) 1884-re volt várható az önálló dalszínház, az Operaház megnyitása. Az akkori Európa legkorszerűbb és legbiztonságosabb színházát tervezte (s menet közben át is tervezte) Ybl Miklós a Sugár útra. Az operatársulat, melyet Erkel Ferenc alapított a pesti Magyar Színházban 1838-ban, és a balett elvesztése, amikor 1884 őszén azok átköltöztek a csillogó neoreneszánsz palotába, jelentős szellemi és anyagi veszteséget okozott a Nemzeti Színháznak. Legnépszerűbb műsordarabjait (lévén a zenedrámák, operák – vagyis a kortárs zenével megjelenített művek, mint manapság a musicalek – mindig kedveltek a közönség körében, bár azoknak a legnagyobbak a kiállítási költségeik is) ezt követően szószínházi produkciókkal kellett helyettesíteni, pótolni. Az új színházi stílus, a meiningenizmus e téren is megoldást, népszerű és új alternatívát kínált. Új, látványos vizuális megoldások kerültek előtérbe a képző- és díszítőművészetben éppúgy, mint a színpadművészetben. E korszakban volt (egészen a millenniumig és a századvégig) a panorámák, körképek divatja is.

A Magyar Királyi Operaház 1884-ben megnyílt épülete. Kronstein rajza, V. A. Paar fametszete

A közönség és a változó színpad igényeinek megfelelően újabb korszerűsítésen ment át a (mai Astoria kereszteződésnél, a Rákóczi út elején lévő buszmegállónál emléktáblával is megjelölt helyen állott) Nemzeti Színház épülete. 1882-ben a szezonközi nyári hetekben zajlott munkálatok eredményeképpen a színpad mélysége két méterrel bővült, s a gázhálózat mellé kiépítették az elektromos hálózat kezdeményét is, majd 1883-ban bevezették a villanyvilágítást. (Ennek folyományai jól látszanak Paulay rendezőpéldányán, mivel színes ceruzával rendre átírta a korábbi világítási jeleket az új technológia adta lehetőségeknek megfelelően.) Forgószínpadot nem építettek be, a Tragédiában a díszletváltásokkor egy tengert és felhőt ábrázoló, ún. változási függönyt használtak. De több színben – Menny, Falanszter – alkalmaztak színpadi süllyedőket (a Drezdából hozott gépeket 1875-ben építették be).

Az első színre alkalmazás

Paulay Ede tehát több síkon és téren készítette elő Az ember tragédiája Nemzeti színházi előadását.
1881-ben és 1882-ben is szervezett a műsorban csak egy-két előadással szerepeltethető darabokból „magyar drámai cyclust”. Koncepcióját a bemutató előtt kétrészes cikkben publikálta a Fővárosi Lapok hasábjain.

Prielle Kornélia írja naplójában:

Prielle Kornélia (1826–1906)

A rendező-dramaturg Paulay a Madách-szövegnek mintegy 35%-át (s az egész prágai színt) kihúzta, a hatrészes előadás (öt szünettel) így is négy óra hosszáig tartott. Az előjátékba került az első három szín (Mennyek, Paradicsom, a Paradicsomon kívül), az első szakaszba Egyiptom és Athén, a másodikba Róma és Bizánc, a harmadikba Prága és Párizs, a negyedikbe London, s az ötödikbe pedig a Falanszter-, az Eszkimó-szín, és a visszatérés a paradicsomon kívüli lugasba – foglalja össze a Vasárnapi Ujság (30. évf. 39. sz. 1883. szeptember 30., 637.)
A később színjátékszövegként kanonizálódott (egyes idegen nyelvű fordításoknak is alapját képező) textust és Paulay rendezői megjegyzéseit, színpadalaprajzait, a technikai elemekre (világítás, zene stb.) vonatkozó megjegyzéseit tartalmazó rendezőpéldányt a nemzeti könyvtár színháztörténeti gyűjteménye őrzi. (SZT N. SZ. E 162 Madách Imre, Az ember tragédiája. Rendezőpéldány, kézirat, 1883. 186 paginált levél.)

• 
• 

A Tragédia ősbemutatóján Jászai Mari játszotta Évát, Nagy Imre Ádámot, Lucifert pedig Gyenes László.
Az első Ádám – Nagy Imre (1849–1893) színész, rendező, a Színiakadémia tanára. 1864-es pályakezdése után 1870 óta volt a Nemzeti Színház tagja. Nagy Imre korának népszerű hős színésze volt.

Nagy Imre mint Ádám. Halácsy felvétele

Az első Lucifer – Gyenes László (1857–1924) 1878-ban végezte el a Színiakadémiát (melynek később maga is tanára lett), majd Nagyváradon kezdte a pályáját. Párizsi tanulmányútjáról hazatérve előbb Kolozsváron (1879–1882) lépett föl, majd 1882-ben szerződött a Nemzetibe Budapestre. 1909-ben örökös tagsággal tüntette ki a színház. Drámai szerepeit nagy erővel, megbízhatóan alakította.
Azzal, hogy Lucifert az intrikus szerepkörre szakosodott fiatal színésszel játszatta, Paulay hosszú időre meghatározó értelmezést hagyott örökül. A játékhagyomány ismeretében lehetett tudni, hogy az intrikus intrikál, de végül elbukik. Így az első bemutató szereposztása eleve Lucifer terveinek csődjét ígérte.

Gyenes László mint Lucifer. Goszleth felvétele

Az első Éva – Jászai Mari (1850–1926) a legnagyobb magyar tragika, a 19. század végének és a századfordulónak színészként és emberként is egyik legjelentősebb és meghatározó „ikonja”. 1866-ban játszott először Székesfehérváron, majd Budán és Kolozsvárott lépett föl. 1872-ben lett tagja a Nemzeti Színháznak, melyhez haláláig hűséges maradt s (ugyan egyetlen évadra, 1900-ban a Vígszínházba szerződött, de) 1901-ben a társulat örökös tagja lett. Irodalmi és fordítói teljesítménye is jelentős.

Jászai Mari a párizsi színben. Strelisky felvétele

A 19. században (helyenként a 20. században is) még a Nemzeti Színházban is szokásban volt, hogy az új bemutatókhoz is ún. „típusdíszleteket” használnak. Paulay, aki maga rajzolta az új, historikus díszletelemeket, szintén fölhasznált minden meglévő dekorációt. De például a falanszterszínhez:

S, amint a rendezőpéldányból kiolvasható, az előadás végén görögtűz jelent meg, miközben a kar a színpadon és a színfalak mögött énekelt: „Hozsánna, hozsánna, hozsánna!”

Erkel Gyula (1842–1909) zeneszerző, karmester, zongoraművész, timpanista – az ősbemutató zeneszerzője

Ami a jelmezeket illeti, a rendező a jelmeztár meglévő darabjait is igénybe vette, de a férfi főszereplők jelmezeit maga tervezte, míg Jászai (Paczka Ferenc és Feszty Árpád festőművészek segítségével) minden színhez új jelmezt készíttetett özv. Lengyel Gézáné Váci utcai műtermében. (Jászai jelmezeinek részletes leírását közölte: –e: Éva öltözékei. In: Pesti Hírlap, 1883. szeptember 23. Továbbá Földes Anna: Jászai Mari és a magyar színház, Budapest, Magvető, 1983, 171–174. És F. Dózsa Katalin: Az ember tragédiája színpadtervei 1883–1915 között. In: Színháztudományi Szemle, 1983/12. 95–146. és Uő.: A kulisszáktól a stilizált színpadig. Még egyszer a Tragédia 1883–1915 közötti díszletterveiről. In: Színháztudományi Szemle, 1997/32. 33–48.) Paulay Lucifer előjáték-beli denevérszárnyas jelmezét Liezen-Mayer Sándornak (1839–1898) 1881-ben a Tavaszi Tárlaton bemutatott Faust-illusztrációiban szereplő Mephistopheles figurához hasonlóan alakította ki.
A Pester Lloyd kritikusa, Adolf Silberstein a bemutató másnapján részletesen tudósított a nyitóképről:

A Fővárosi Lapok kritikusa szerint:

A mű gondolati és művészi értékeit gyorsan felismerte a színházlátogató közönség. Még ha a kritika időnként túl nagy igénnyel lépett is föl, s fanyalgott, a Tragédia a Nemzeti Színház színpadán megérte a századik előadást, s 1905-ig a Paulay-féle változatot adták elő.

P. Márkus Emília az egyiptomi színben, 1897. Uher felvétele

 

2023 – Madách 200, Az ember tragédiája 140

A Madách- és a Tragédia-évforduló jelentőségét nem szükséges különösképp indokolnunk, annál inkább szemet szúr, hogy a Petőfit vagy korábban az Aranyt ünneplő emlékév mintájára nem szerveződött emlékév legjelentősebb drámaköltőnk, Madách Imre születésének 200., s fő műve, Az ember tragédiája színpadi bemutatójának 140. évfordulója alkalmából. Természetesen számos esemény, program és ünnepi gesztus kapcsolódik idén a jubileumokhoz. Többet korábban már említettünk, most néhányat fölidézünk, illetve megelőlegezünk az érdeklődő olvasók számára.
Az ember tragédiája legfrissebben megjelent idegen nyelvű fordítása a máltai, mely 2023 tavaszán látott napvilágot Budapesten, a Magyarországi Eszperantó Szövetség kiadásában (It-Traġedja tal-Bniedem, fordította Karmenu Mallia).
Szintén ez évben jelent meg Veress Sándornak Az ember tragédiájához 1947-ben írt színpadi zenéjének Rózsa Pál által rekonstruált partitúrája Milánóban.
Sor került a Tragédia különleges nemzetközi projekt keretében született előadására a Hajógyári-szigeten 2023. június 23-án. Vidnyánszky Attila rendezésében 11 ország kétszáz színi-egyetemistája adta elő Az ember tragédiája színeit. A hat és félórás produkció felvételét és a hozzá kapcsolódó dokumentumfilmet az ősbemutató évfordulóján, 2023. szeptember 21-én sugározta a televízió.
A nemzeti könyvtár 2023. szeptember 20-án a Tragédia színpadtörténetéről és 21. századi recepciójáról tartott konferenciát a 140 év álom a színpadon címmel megnyitott kiállítás terében. Szeptember 28-án pedig Az ember tragédiája műfordításairól nyílik kiállítás az Országos Idegennyelvű Könyvtárban, melyet konferencia követ (Az ember tragédiája a világirodalomban).
Az idei emlékév legjelentősebb Madách-kiállítása Pozsonyban látható, a Szlovák Nemzeti Múzeum épületében.
Kétnapos nemzetközi tudományos tanácskozás lesz szlovák, szlovákiai magyar és magyarországi szakemberek részvételével Alsósztregován, a Madách-kastélyban október 4–én és 5-én. (A magyar dráma napján rendezett alsósztregovai ünnepségről szóló beszámoló itt olvasható.)
A Magyar Művészeti Akadémia és az Országút című lap fölkérésére kortárs képzőművészek készítettek illusztrációkat a Tragédia színeihez Szín-Tézis címmel.
A nyomtatott és az elektronikus sajtó, rádió- és televíziócsatornák rendre műsorra tűzik Az ember tragédiája földolgozásait, illetve beszélgetéseket, interjúkat sugároznak Madách-csal és a Tragédiával kapcsolatban.
Megjelent Nádasdy Ádám „Tragédia-fordítása” a Magvető Kiadó gondozásában.
Készül Gyöngyösi Levente–Visky András–Kiss Judit Ágnes Tragoedia temporis című operája.
A budapesti Katona József Színház október elején mutatja be Embtrag – Keressétek az Urat, amíg megtalálható! című előadását Madách és Nádasdy Ádám szövegének fölhasználásával. A dramaturg Szabó-Székely Ármin, a rendező Székely Kriszta.

Az ember tragédiája ma talán még aktuálisabbnak tűnik, mint egyes békés, nyugodt, prosperáló korszakokban. Olyan kérdésekkel problémákkal, tragédiákkal, időnként katasztrófákkal kell szembenéznünk, mai embereknek, melyek meghaladhatják a saját tapasztalataink alapján adható válaszok, megoldások lehetőségét. Gyakran nem emberléptékű, de emberiségméretű problémák szakadnak ránk. Egzisztenciális kérdésünk változatlan: mivégre a teremtés? Mit ér az ember? Van-e szabadságunk saját akaratunk szerint formálni létünket és világunkat? S van-e szeretetből védőernyő a fejünk fölött, van-e védőháló alattunk, mikor ugrani kell?
Madách gondolatai ma is segíthetnek élni.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész

2023. szeptember 4-én szimpóziumot tartottak Londonban a brit elektronikus kötelespéldány-szabályozás bevezetésének tízéves évfordulója alkalmából.
A Celebration of Legal Deposit: The Inspiration of Collecting and Preserving our Nations’ Written Heritage (A kötelespéldány megünneplése: Nemzeteink írásos örökségének gyűjtése és megőrzése) címmel hirdetett rangos találkozónak stílszerűen a Szent Pál-katedrális mellett található Stationers’ Hall adott otthon, ahová a brit kötelespéldány-szabályozás kezdetei is köthetők.

• 
• 
• 

A rendezvényen és azt követő egyeztetésen Kőszegi Dóra, az ISSN iroda vezetője, a Kötelespéldány és Kiadványazonosító-kezelő Osztály munkatársa vett részt. The Legal Deposit Reform in Hungary: Challenges and Experience (A magyar kötelespéldány-szolgáltatás reformja: Kihívások és tapasztalatok) című előadását Matolay Katalin főosztályvezetővel közösen készítette, és a szimpózium nemzetközi gyakorlatot bemutató szekciójában adta elő.

Kőszegi Dóra előadása a Celebration of Legal Deposit: The Inspiration of Collecting and Preserving our Nations’ Written Heritage című konferencián (2023.09.04.). A kép forrása: British Library 

A British Library és az Egyesült Királyság kötelespéldány hálózatának könyvtárai, úgymint a Bodleian Libraries a Cambridge University Library, a National Library of Scotland, a National Library of Wales és a The Library of Trinity College Dublin szervezésében megvalósuló eseményen a fenti könyvtárak mellett a Library of Congress, a National Library of Australia, a Bibliothèque nationale de France, a Royal Library of Belgium és kiadói szervezetek képviselői is előadtak, képet adva nemcsak az elektronikus kötelespéldány-szabályozás brit és nemzetközi gyakorlatáról, de a kötelespéldányok által biztosított gyűjteményekre alapozott érdekes kutatásokról és a kiadói nézőpontokról is.
Ha esetleg valakiben felvetődött a kérdés, igen, történelmi okokból a dublini Trinity College is része az Egyesült Királyság kötelespéldány-szabályozásnak, amely ezáltal négy nemzet, az angol, a walesi, a skót és ír számára biztosítja a részesedést a kötelespéldányokból.
Az Egyesült Királyságban a szabályozás szerint a British Library automatikusan kap egy köteles példányt minden megjelent publikációból, míg a Kötelespéldány Hálózat többi könyvtárának mindegyike a kiadvány megjelenését követő egy éven belül igényelheti a kötelespéldányt az ALDL ügynökségen keresztül. A Kötelespéldány Hálózat nemcsak a kötelespéldány elosztását fogja össze, de a kiadói és írói szervezetekkel való állandó együttműködést és edukációt is támogatja, annak érdekében, hogy valóban mindenkihez eljusson az információ a kötelespéldányok beszolgáltatásával kapcsolatban, sőt maga a kiadó vagy a magánkiadó is minél inkább érdekelt legyen ebben a folyamatban.
A szimpózium során mind a brit és a nemzetközi gyakorlat szempontjából egyértelműen kidomborodó tapasztalat, hogy a kötelespéldány-megőrzés valójában a demokrácia letéteményese, hiszen az írott örökség teljességre törekvő megőrzése és szolgáltatása egyben a demokrácia infrastruktúrája is. Kulcsfontosságú, hogy a megőrzés teljességére kell törekednünk, hiszen nem tudhatjuk, mi lesz érdekes a jövő nemzedékei számára, és csak a teljességre törekvő gyűjtés tudja teljes inkluzivitással megőrizni az írásos nemzeti örökség sokszínűségét, a tények és tudás bármikor hozzáférhető teljességét. Ehhez kapcsolódóan az egyik legfontosabb tevékenység az elektronikus kötelespéldányok megőrzése és szolgáltatása szempontjából a metaadatok sztenderdizálása.

Sir Roland Francis Kester Keating, a British Library vezérigazgatójának összegző beszéde. A kép forrása: British Library

A szimpóziumot lezáró megbeszélésen felvetődött a kötelespéldányokból részesülő könyvtárakat érintő, közös tapasztalatcsererét elősegítő nemzetközi együttműködés lehetőségének igénye is, amelyhez örömmel csatlakozna az OSZK is.

Kőszegi Dóra (Magyar ISSN Nemzeti Központ)

Caravaggio: Szent Máté elhívása. Caravaggio festményén érzékletesen ábrázolja azt a jelenetet, amely Szent Máté (örök)életre szóló „pályamódosításának gyújtópontját” jelenthette. A kép forrása: Wikipedia 

A bibliai Újszövetség első könyvének szerzőjére, Szent Máté apostolra és evangélistára emlékezünk. Egy korábbi, Szent Illés prófétáról szóló blogbejegyzésben megemlítettem, hogy:

Elmélkedésemben szó volt arról is, hogy a „könyvek könyve” első részének, az Ószövetségnek az egyik legnagyobb alakja és egyben legnagyobb prófétája a vészterhes időkben élt Szent Illés. Róla sokszor megemlékezik a második rész, az Újszövetség és tulajdonképpen az egész Biblia legnagyobb alakja, Jézus Krisztus is, akinek Illéssel ellentétben van „külön könyve” a Bibliában. Méghozzá nem is egy, hanem négy könyv foglalkozik életével és cselekedeteivel. Az Újszövetség első négy könyve, az úgynevezett evangéliumok egymás után, négy különböző szemszögből mesélik el az eseményeket, amelyek Jézus – ahogy a hívek mondják – földi életéhez, tanításaihoz és cselekedeteihez, kereszthalálához és feltámadásához kapcsolódtak. A könyvek megnevezése beszédes, hiszen az evangélium szó a görög nyelvben örömhírt jelent. Vagyis az „üdvösség örömhírét”. Az ókori zsidók hite szerint Isten megszabadítja népét és felállítja a királyságát, amelynek székhelye Jeruzsálem lesz. Jézus azt hirdette, hogy az Isten országa már elérkezett és az ő személyében, szavaiban és cselekedeteiben jelenik meg. Ezért is van, hogy ez a négy könyv kitüntetett fontossággal bír a Biblia kanonizált iratai között. A kitüntetett fontosság miatt nem meglepő, hogy szinte minden római katolikus templom, de több egyéb keresztény/tyén felekezethez tartozó templom díszítésében is, freskói, térplasztikái, vagy ólomüvegberakásos ablakdíszei közt ott láthatjuk a szerzőjükre utaló szimbólumokat. A Magyar Katolikus Lexikon szerint ezek a szimbólumok, vagyis az ember vagy angyal, az oroszlán, a bika és a sas a kereszténység ókortól ismert jelképek. Szent Iréneusz és Szent Hippolütosz értelmezte először ezeket az élőlényeket evangéliumi szimbólumként, a Szent János apostol jelenései alapján. De ők még nem kapcsolták ezeket konkrét személyekhez. A négy élőlényt a keresztény üdvtörténet fontos eseményeihez kötötték, az ember Krisztus megtestesülését, a bika áldozati halálát, az oroszlán föltámadását, a sas a mennybemenetelét fejezte ki a művészet eszközeivel. A könyvtárosok védőszentjeként is tisztelt Szent Jeromos és Nagy Szent Gergely társította ezeket a jelképeket a négy kanonizált evangélium szerzőjéhez. A sashoz kapcsolt evangélista az a Szent János, aki egyben apostol, vagyis Jézus tizenkét tanítványainak egyike is volt. Ezért van, hogy őt a keresztény művészet nemcsak sasként, de serleget tartó ifjúként is előszeretettel ábrázolja. Evangélistaként azért kapta meg a „madarak királya”, vagyis a sas szimbólumot, mert a Logoszról szóló kezdő sorai sasként szárnyalók. A Jézus elfogásakor ruháját eldobva menekülő ifjúból lett – a később Pál apostolt is magára haragító – Márk evangélista remeteként élve készítette el visszaemlékezéseit. Ebbéli életmódját egy sivatagban gyakorolta, amelyet a korabeli térképeken sokszor oroszlánrajzzal, vagy az „itt oroszlánok élnek” felirattal láttak el. Így kézenfekvő volt, hogy az oroszlán jelölje őt szimbólumként. Az orvos-polihisztorként tevékenykedő Lukács tulajdonképpen két könyv szerzőjeként is ismert, bár ő eredetileg az evangéliumát egy könyvként írta meg az Apostolok cselekedeteivel. Az ő jelképe a bika, mivel beszámolóját Zakariás égő áldozatával kezdi, melynek során megjelent neki Szent Gábor arkangyal, hírül adva Keresztelő Szent János születését. Az Újszövetség kezdő könyvét, az első Evangéliumot egy Jánoshoz hasonló „státuszú” alak írta, aki szintén egy volt a 12 apostolból. Tehát neki is többféle attribútuma létezik. Apostolként – eredeti foglalkozása miatt – pénzeszacskó vagy vámasztal jelöli, illetve – János kivételével – az összes apostol sorsára utaló vértanúhalálára pedig bárd vagy kard emlékeztet. Ez az evangélista és apostol pedig nem más, mint – a Caravaggio ecsetje által érzékletes módon megörökített jelenetben – a vámszedő asztal mellől elhívott Léviből lett Szent Máté. Máté a Jézussal való életformáló, első (?) találkozására így emlékszik vissza evangéliumában:

Nicolas Poussin: Tájkép Máté evangélistával. In: Philippi Adolf: A képírás régi nagy mesterei színes képekben, Budapest, Franklin, [1909] – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hogy mi mehetett végbe az egykor bűnösnek tartott, számkivetett vámszedő lelkében? Érdekes elképzelést tár elénk erről a jezsuita Jálics Ferenc atya, amikor az általa kidolgozott szemlélődő imamódszert tanítja:

Annak ellenére, hogy tulajdonképpen a szemlélődő imamódhoz ad gyakorlati tanácsot, az idézet mégis nagyszerűen illusztrálja azt is, hogy Máté „pálfordulása”, nem afféle „ad hoc” jellegű, „csapot-papot eldobó kegyes” cselekedet volt. Egy ilyen jellegű tetthez valószínűleg már évekkel, vagy akár évtizedekkel korábban kialakult – hogy így fogalmazzunk – lelki irányultság vezetett, melynek a Jézusi elhívás már csak afféle „gyújtó szikrája” lehetett. Szóval Máténak már ezen eseményt megelőzően vágyakoznia kellett arra az életre, melyre Jézus meghívta őt. Valószínű ugyanez igaz a háló mellől elhívott apostolok esetében is, akik „azonnal otthagyván a hálókat, követék őt”.

Franco Zeffirelli Názereti Jézus (1977) című filmjében Keith Washington játssza el Máté szerepét. A kép forrása: Magyar Filmadatbázis

De mégis, ki lehetett ez az ember, akinek életében ekkora fordulat állt be? Franco Zeffirreli Názáreti Jézus című filmjében láthatunk egy vámasztal mellett unott képpel ülő, „szegény öregasszonyból” még több pénzt sajtoló, kapzsi alakot, aki, amikor meghallotta a csodálatos halfogás történetét, akkor rögvest szaladt a „rengeteg adóval tartozó” halászhoz, Péterhez. Hiszen véleménye szerint Péter már biztosan tud fizetni. Azonban, amikor – nem kis közutálattól körülvéve – a helyszínre érkezik, ott a találja a házban tolongó emberek közt a prédikáló Jézust. Elmondása szerint tulajdonképpen miatta jött ide, így a lelke mélyén már a komolyan kereső embert sejteti a film is. A „vásznon” ekkor játszódik le a megtért vámszedő 9. könyvében (Mt 9: 1–8) leírt esemény. Egy ágyon fekvő gutaütöttet négyen Jézus elé eresztenek a tetőről. Mikor Jézus meggyógyítja a bénát, Máténak tátva marad a szája a döbbenettől. Ezután este – nem kis megbotránkozására Péternek és testvéreinek, köztük a sassal jelölt Jánosnak – Jézus a fényűző életet élő „aranyifjúnak” ábrázolt Máté házában vacsorál. Ott elmeséli a tékozló fiú történetét, melyet Lukács evangélista írt meg (Lk 15: 11–32). A példázat hatására sok bűnös vámszedő és „parázna” – köztük Máté is – megtér és a ház küszöbén álló Péter önmagába roskadva megbékül a hozzá hasonlóan szintén tanítvánnyá vált Mátéval.
A Magyar Katolikus Lexikon a filmben kapzsi aranyifjúnak ábrázolt Szent Máté bemutatását a következőképpen kezdi:

Roskovics Ignác: Négy evangélista. Máté. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf. 19. szám (1895. május 12.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Máté életfordulatának végleges irányát a 10. könyvében írja le (Mt 10: 1-4), amikor Jézus egy másik majdani evangélistával, az akkor még fiatal Jánossal együtt elhívja a „belső” tanítványi körbe, vagyis a 12 apostol közé. Bár a teljesség kedvéért meg kell jegyezzem, hogy János még közelebb lehetett Jézushoz, hiszen ő még a 12 apostolon belüli „belső körbe” is bekerül, mikor bátyjával, Jakabbal és a későbbi első római egyházfővel, Péterrel együtt Jézus meghívja magával a hegyre (Mt 17: 1-18), ahol megjelenik Mózes és Illés próféta nekik. Ez a „belső bizalmas hármas” volt jelen Jézus Gecsemáné-kerti imájánál is (Mt 26: 36-46). Bár nem volt jelenlévő szemtanú, de azért mindkét eseményről beszámol Máté is.
Az előbbit könyvének 17. részében az 1–18-ig terjedő versben, az utóbbit pedig a 26 részében, a 36–46-ig terjedő versben. Ha nagyon erőltetnénk a mai szóhasználatot, akkor azt mondhatnánk, hogy a halászokból és „kétkezi munkát” végzőkből álló apostolok között – a későbbi Pál apostol mellett – Máté lehetett az „értelmiségi”. Bár a „kétkezi munkás”, a halászból lett János apostol szintén írt evangéliumot, sőt ő írta a Jelenések Könyvét is. Azonban neki – mivel Jézus tevékenységekor meglehetősen ifjú volt – még bőven lehetett ideje később megtanulni a betűvetés (akkor kiváltságos) tudományát. A két evangélista apostol stílusa nagyon eltér egymástól. Viszont Mátéé a többiekétől már nem annyira. Vagyis az első három evangélista – Máté, Márk és Lukács evangéliuma annyira hasonlít egymáshoz, hogy „párhuzamosan” egymás mellé lehetett állítani és „egy tekintettel” át lehet őket fogni. A görög synopsis (tekintet) szóból ered a három evangélium közös neve: szinoptikus evangéliumok. Ez a három evangélium képezi javarészt a római katolikus egyház misekönyveiben az „évközi” vasárnaponként felolvasott igék alapját. Éves ciklusokban létezik A-év (pl. 2023), ahol Máté, B-év (pl. 2024), ahol Márk és C-év (pl. 2025), ahol Lukács evangéliuma alapján olvasható az igehirdetés alapját képező bibliai rész. Máté tudományos aprólékosságára jellemző a bevezetőben írt családfa, amelyet még a tudós-polihisztor Lukács sem említ meg ilyen szinten. Egyes vélemények szerint ezen nemzetségtábla miatt az ő attribútuma valójában egy ember és nem angyal. Hiszen a genealógia emberekkel foglalkozó tudomány, ezért logikus, hogy egy emberrel jelölhető leginkább. Az „angyalpárti” többség viszont a folytatásban lévő jelenetet veszi alapul, ahol a – Jézus megfoganásának hírére – menyasszonyát, Máriát titokban elbocsájtani akaró Szent Józsefnek, álmában megjelent az „Úr angyala”, mondván neki: „ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert a mi benne fogantatott, a Szent Lélektől van az”. Az „Úr angyala” megnevezésből nem derül ki, Máté vajon a Lukács evangéliumának kezdetén – Zakariásnak és Máriának – megjelent Szent Gábor arkangyalra utal-e, vagy a precízen és pontosan fogalmazó „pénzember” nem véletlenül nevezi így őt, mert lehetett egy másik angyali személy is.
A Biblia egyik legemblematikusabb része, az ún. „Hegyi beszéd” leírása Máténál a legrészletesebb, ennek keretében hangzik el a keresztény/tyén felekezetek általánosan elfogadott imája, a „Miatyánk”. Ennek a ma is használt formája teljes egészében csak Máténál található meg (Mt 6:7-15), Lukács egy „csonka” verzióját közli (Lk 11: 2-4). Viszont módfelett érdekes, hogy sok közismert, gazdag emberekhez köthető történetről Máté egyáltalán nem ír. Így például a kisnövésű „kollégájának”, a Jézust mindenáron látni akaró Zakeusnak a „fügefamászó kalandjáról” csak Lukácsnál olvashatunk (Lk 19: 1-10). De nem Máté ír a Biblia egyik legborzongatóbb példabeszédéről a „Gazdag és a szegény Lázár” történetéről, melyben a gazdag ember bűne, hogy nem törődött a háza előtt kolduló Lázárral. Ezért, amíg Lázár az ősatya Ábrahám társaságában a Mennyországban tölti időtlen idejét, addig a gazdagot a pokol gyötrelmei várják. (Lk 16: 19-31). Ami a legfurcsább, hogy – Máté helyett – szintén Lukács ír Máté egy másik „kollégájának”, a vámszedőnek egy farizeussal szemben ellentétes lelkületű, példamutató imájáról is (Lk: 18: 9-14).

Máté evangéliumának első oldala a Károli Gáspár fordította Vizsolyi Bibliában – Digitális Könyvtár

A tálentum szót ma a tehetség szinonimájaként használjuk. Azonban ez a szó valójában egy ókori súlymértéket jelölt, hozzávetőleg 34,272 kg-nak megfelelőt. Hogy ezt a szót ma mégsem a mérlegek skáláján olvashatjuk, hanem a tehetséggel hozzuk összefüggésbe, azt valójában Szent Máténak köszönhetjük. Bár nem tudjuk Jézus hogyan, s milyen szavakkal mesélhette el az alábbi két példázatot, de a talentum mértékegység példaként való használata a pénzzel dolgozó, hivatalt betöltő ember precízségét tükrözi. „A szívtelen szolgáról” való példabeszédben a talentum még mértékegységet jelöl (Mt 18: 21-35), de a „Tálentumokról szóló példabeszéd” már egy olyan történetet mesél el, ahol az elutazó gazda a szolgákra bízta a talentumokban mért tetemes vagyonát. Ezek a szolgák egy kivételével „megforgatták” és kamatoztatták a rájuk bízott vagyont, de az utolsó – arra hivatkozva, hogy keveset kapott – elásta azt. Ez volt a bűne, hogy nem élt a rá bízott talentumával, mely a példabeszédben a tehetséget jelképezi. (Mt 25: 14-30). Lukács később tőle veszi át ez utóbbi történetet (Lk: 19: 12-179). A „tíz hajadonról” szóló példázatban öt szűz tartalékolt olajat a vőlegény érkeztéig, öt szűz pedig nem, így lemaradt a nászéjszakáról. (Mt 25: 1-139). Ebben a példázatban az előrelátás, a felelősségteljes és mindenre kiterjedő alapos tervezés kap hangsúlyt, a felelőtlen, jövőre nem gondoló mentalitással szemben. A „hű szolga” példázata a megbízható, szorgalmas, dolgos embert állítja a hallgatóság elé példaként (Mt 24:45-51), akit „ura hazatérvén munkában talál”. Ez a szolga – ellentétben kicsapongó és részeges társaival – elnyeri jutalmát.
A Rembrandtnak tulajdonított képen érzékletesen ábrázolt földbe „rejtett kincs” és a „gyöngy” példázata (Mt 13: 44-46) szintén a – Máté számára valamikor fontos – földi gazdagság alapjait jelentő kincseket használja „szemléltetető” eszközül a „mennyei kincsek” érzékeltetéséhez. De ne gondoljuk, hogy Máté csak az anyagi javakat jelentő kincsekkel szemléltette a Mennyek országát. Evangéliumában Jézus többször beszél a Jelenések könyvében részletesen megírt „Utolsó ítéletről”, például a híressé vált példázatban, mely a vetett búza közé szórt konkolyról szól (Máté 13: 24-30), amelyben a gazda (Isten) nem engedi kitépni a gyomot, nehogy a szolgák letapossák a friss búzavetést. Viszont a végén együtt aratják le az egészet, a búzát betakarítják, a konkolyt megégetik, mondván: így választják szét az utolsó ítéletkor az „üdvözülőket” a „kárhozat fiaitól”. Ez egy nagyon szép hasonlata a jézusi kor jelképekben gondolkodó világának. Vagy ott van a kosok és a kecskék példázata (Máté 25: 31-46), amelyben az „igazak” (kosok) és a „hamisak” (kecskék) is elnyerik méltó jutalmukat vagy büntetésüket.
János evangéliumának utolsó fejezete (Jn: 21) tartalmaz egy olyan részt, amely csak nála szerepel. Hiszen a második „csodálatos halfogás” és Péter mint „kőszikla” megbízatása, hogy „legeltesse az ő juhait”, csak az ifjú tanítvány visszaemlékezéseiben olvasható. Ez a tanítványok „legeltetésével” való megbízatása azért lényeges, mert később a Római Pápaság intézményének alapját ezért kötik Szent Péterhez. Ugyanígy Máté evangéliumában is található egy – ugyan aprónak tűnő, de a kereszténység későbbi hitvallása szempontjából nagyon fontos – részlet, melyet a többieknél így nem olvashatunk:

A négy közül Máté evangéliuma az egyetlen, amelyben szó esik az együvé tartozó Szentháromságról(!) Tulajdonképpen ez a mondat a monoteista keresztény hit alapját képező paradoxonnak, a „Szentháromság egy Isten” hitén alapul. A keresztény/tyén felekezetek alapvető közös sajátossága a Szentháromság tisztelete. Ezt, úgy tűnik, a Lévi nevű vámosból lett Szent Máté írása hagyományozta az utókorra.

Az Andrej Rubljov ecsetje által mesteri módon megfestett Szentháromságot csak Máté említi együtt a Bibliában. A kép forrása: Wikipédia

A kereszténység, a keresztény hit az évszázadok során sokszor kibogozhatatlanul összefonódott a népi hitvilággal. A legtöbb bibliai szereplő, ahogy a későbbi korok szentjei is, bekerültek a jámbor néplélek által kiszínezett fantáziavilágba. Ezért élettörténetük, cselekedeteik kapcsán sokszor kialakult róluk a „hivatalos” irányvonal mellett egy néplélek által hozzáköltött változat is. Szent Máté „utóéletéről”, a népi hitvilágban, szokásvilágban, ünnepeken való megjelenésével kapcsolatban Bálint Sándornál a következőket olvashatjuk:

Érdekes, hogy a „jámbor néplélekben” a volt pénzember képzete rögzült, annak ellenére, hogy az adószedők, pénzváltók, pénzügyőrök védőszentje nem annyira a pénzforgalomhoz köthető dolgokhoz kapcsolódik. Vélhetően az érzékletes, vetőmagot, búzát, szántóföldet szerepeltető példázatai miatt Szent Máté kultuszának a kenyérhez, a búzához, a vetéshez van köze. Például Szegeden úgy tartották, a búzát legjobb Máté hetében elvetni. Városdombó gazdái viszont Máté napján nem szántottak, mert úgy vélték, akkor a földet (a konkolyos búza példázata alapján) felveri majd a gaz. Tilalomra utal a göcsejiek hiedelme is, mely szerint Szent Máté hetének a „pelyvahét” a neve. Aki ilyenkor vet, majd pelyvás gabonát arat. Ezért náluk Szent Ferenc hete a búzahét. A „jó földbe vetett búza” százszoros, hatvanszoros, vagy „csak” harmincszoros példája alapján a régi szegedi öregek vetés előtt imádkoztak, majd a vetőmagra keresztet vetettek. A fohászkodás szövege a következő: „Atyának; Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe elvetöm, szaporodj!” Göcsejben az első szántás alatt a gazda az ekeszarvra téve olvasóját imádkozott. Magvetéskor megmosta lábát és tiszta fehérneműt vett magára. A nyelve alá három búzaszemet tett és a munka végéig ott is tartotta. Ezzel azt kívánta elérni, hogy az „útszélre esett mag felcsipegetős” példáját kerülve a madarak nyelve leragadjon, így ne kapjanak rá a vetésre. A mohácsi sokácok Szent Máté napján a szakajtóba tett búzát megszenteltetik, majd azt a vetőmag közé keverik.
Végezetül egy nagyon szép, „nem hivatalos”, vagyis nem kanonizált példáját mutatom be szent Máté kultuszának. A „Karthauzi Névtelen” által írt, az első ismertetőjéről Érdy-kódexnek nevezett prédikáció- és legendagyűjtemény alapján Bálint Sándor a következő – a Bibliában nem szereplő – legendát említi még Szent Máté kapcsán:

Jusepe de Ribera: Szent Máté. A kép forrása: Wikipédia

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: Szeptember 21. In: Uő: Ünnepi kalendárium. Július elsejétől november harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Bartha Tibor (szerk.): Keresztyén biblia lexikon. K–Zs, Budapest, Kálvin Kiadó, 1995.
• Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. VIII. kötet. Lone-Meszl, Budapest, Szent István Társulat, 2003.
• Diós István (szerk.): A szentek élete, Budapest, Szent István Társulat, 1984.
• Haag, Herbert (szerk.): Bibliai lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1989.
• Jálics Ferenc: Lelkivezetés az evangéliumban, Budapest, Jezsuita Kiadó, 2021.
• A katolikus egyház katekizmusa, Budapest, Szent István Társulat, 1994.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2012.
• Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára, Budapest, Pantheon, 1995.
• Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, Budapest, Arcanum, 1995.
• Újszövetségi Szentírás. 2. kiad., Budapest, Szent István Társulat, 1985.
  
  

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

2023. szeptember 11-én rendezte meg a Magyarságkutató Intézet „Pray300” – Pray György és a jezsuita történetírás című konferenciáját a kiváló jezsuita történetíró születésének háromszázadik évfordulójának alkalmából.

A „Pray300” – Pray György és a jezsuita történetírás című konferencia plakátja és programja

Kásler Miklós főigazgató köszöntő beszéde után az első szekció előadásai Pray történetírói és költői munkásságával foglalkoztak: Rábai Krisztina egy Pray György munkásságának feltárására irányuló nemzetközi projekt tervezetét vázolta fel. Fehér Bence a jezsuita szerzőknek a székely rovásírással kapcsolatos szkeptikus álláspontját elemezte a jezsuiták és a piarista rend közötti rivalizálás kontextusában. Szörényi László Praynak a Krím történetéről írt kiseposzát vizsgálta. Tóth Sándor Máté előadásának tárgya a Pray Taurunum című kiseposzában szerepeltetett hadvezérek alakja volt. Tüskés Gábor Timon Sámuel a tokaji borról írott epigrammáiról tartott előadást, Tóth Sándor Attila Timon életművét mutatta be. Restás Attila azt elemezte, hogy az Erdélyi Fejedelemség 1657 és 1662 közötti válságos évei hogyan jelennek meg a jezsuita történetíróknál.

• 
• 

Kéri Borgia Ferenc: a magyar bizantinológia kezdetei című előadásomban Kéri Borgia Ferenc (Kenézlő, 1702. október 10. – Nagyszombat, 1768. december 1.) bizantinológiai művének forráshasználatát vizsgáltam. Kéri a 18. századi magyar jezsuita tudományosság egyik legszínesebb alakja: csillagász, matematikus, fizikus és történész, aki távcsőkészítőként nem csupán felszerelte az első, modern hazai obszervatóriumot, hanem fémtüköröntvényeivel nemzetközi hírnévre is szert tett. Történetíróként főműve bizánci történeti összefoglalója. A mű több, különböző formátumú és kötetszámú változatban jelent meg, részben eltérő – több kötetben Epitome historiae Byzantinae, egy kötetben Imperatores orientis – címmel. Ez utóbbit rézmetszetek díszítik. Bár máig ez az egyetlen, Bizánc teljes történetét bemutató, Magyarországon készült szakmunka, de a kutatás eddig elhanyagolta. Előadásomban Kéri Borgia Ferenc forráshasználatát elemeztem. A tudós több mint száz görög és latin szerző alapján dolgozott. A kutatás jelenlegi fázisában a cél a használt szövegkiadások azonosítása volt, és annak megállapítása, hogy Kéri milyen módszertant követett a források feldolgozásában.

• 
• 
• 

Hursán Szabolcs (MKI) azt vizsgálta, hogy milyen mértékben vannak jelen a Batthányiak könyvtáraiban a jezsuita történetírók művei. Vitekné Dr. Balogh Piroska (ELTE) Horányi Elek és Szerdahelyi György Alajos a jezsuiták szerepéről folytatott vitáját elemezte. Szabados György előadásának tárgya Pray György és Katona István nézetkülönbsége volt az első magyar fejedelem személyét illetően. Pap Levente a 18. századi történetírás kezdeteivel foglalkozott Lakatos István és Bzenszky Rudolf munkáin keresztül. Borián Elréd a készülő Faludi Ferenc kritikai kiadásáról osztotta meg gondolatait. Varsányi Orsolya a kora középkori Theodore Abu Qurra munkásságát vizsgálta, mint a jezsuiták egy fontos, az iszlámra vonatkozó forrását.

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

Fejes Endre portréja. In: Uő.: Rozsdatemető, Budapest, Magvető, 1974. Hátsó borító – Törzsgyűjtemény

Fejes Endre Kossuth- és József Attila-díjas író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja 1923. szeptember 15-én született Budapesten, a nyolcadik kerületi Tisza Kálmán (jelenleg II. János Pál pápa) téren. Négy polgári osztály elvégzése után kezdetben szabóinas, később vasesztergályos-tanuló lett. 1944-ben besorozták katonának, de megszökött, Budapesten bujkált, majd 1945-től végigcsavarogta Nyugat-Európát. Bejárta a romba dőlt Németországot. Franciaországból kiutasították, Belgiumban szénbágyásznak állt. 1949-ben hazatért, vasesztergályosként helyezkedett el Angyalföldön. Nemsokára ismét útra akart kelni, Párizsban megismert szerelmét, Yvonne-t akarta követni, akit kiutasítottak Magyarországról. 1951-ben tiltott határátlépés kísérlete miatt elfogták. Nyolc hónapot töltött Kistarcsán, az internáló táborban. Szabadulása után először segédmunkás volt, majd újra dolgozhatott vasesztergályosként.
32 évesen fogott az írásba. Nappal keményen dolgozott a gyárban, esténként „az ezerszer áldott nyolcadik kerület” lakóinak történeteit vetette papírra.
1958-ban adták ki első novelláskötetét A hazudós címmel.
Viharos sikert arató regénye, a Rozsdatemető, amely 1962-ben jelent meg a téli könyvvásárra, hamar elfogyott, majd a gyors egymásutánban következő két kiadás is. Azóta számtalan kiadást ért meg magyarul. Rövid időn belül közel harminc nyelvre fordították le. Az olasz nyelvű kiadás 1967-ben jelent meg Iványi Norbert fordításában.

Endre Fejes: Il cimitero della ruggine. Romanzo, trad. di Norbert Iványi, Milano, Longanesi, 1967. – Törzsgyűjtemény

A mű megjelenését követő évben a Thália Színház bemutatta színpadi változatát, majd a darabot a vidéki nagyvárosokban is sorra műsorra tűzték. Budapesten a József Attila Színház mutatta be újra, 1980-ban.

Fejes Endre: Rozsdatemető. Rendező: Berényi Gábor. Szemes Mari mint Pék Mária és Horváth Sándor mint id. Hábetler János. Közeli jelenetkép. József Attila Színház, 1980. március 25. In: A József Attila Színház fényképalbuma: 1979. október – 1982. április – Színháztörténeti és Zeneműtár

Legutóbb a Katona József Színház állította színpadra. Tasnádi István dolgozta át, illetve gondolta tovább a történetet Rozsdatemető 2.0 címmel.
Az 1960-as, ’70-es években sorra születtek az újabb Fejes Endre darabok, a Mocorgó, a Vonó Ignác és a Cserepes Margit házassága, illetve műveinek rádió- és tévéjáték feldolgozásai.

1962-ben – Rozsdatemető című regénye megjelenésének évében – egy fülledt júliusi éjszakán, a Normafa közelében egy férfi borotvával átvágta 25 éves szerelme torkát, majd levágta fejét. A bűntényről a Népszabadság szokatlan részletességgel számolt be. A gyilkosságot egy 22 éves gyári munkás követte el. 
A fiúról köztudott volt, hogy mindenkinek kitalált történeteket ad elő. A szebbik nemet mint görög diplomata szédítette. A lányok – és szüleik – hittek, hinni akartak neki egy jobb élet reményében. A fiú ártatlan, ám költséges szórakozása torkollott véres tragédiába.
Nem meglepő, hogy a fizetésnap után néhány napig más, érdekes életet hazudó munkásfiú története megihlette A hazudós című novella íróját. Fejes Endre valós esemény alapján írta meg Jó estét nyár, jó estét szerelem című regényét, amely 1969-ben jelent meg.
A népszerű regényt két sikeres feldolgozás követte. 1972-ben a Szőnyi G. Sándor által rendezett filmet Harsányi Gábor alakítása tette feledhetetlenné. 1977-ben a Vígszínház mutatta be a mű musicalváltozatát, amelynek zenéjét Presser Gábor szerezte. A darabot máig időről időre műsorra tűzik a hazai színházak.

Jó estét nyár, jó estét szerelem. Rend.: Szőnyi G. Sándor, 1972. Harsányi Gábor és Tordai Teri. Jelenet a filmből. In: Film Színház Muzsika, 16. 8. sz. (1972. február 19.), 26. – Törzsgyűjtemény

Noha sokan egykönyves írónak tartják Fejes Endrét és a Rozsdatemető sikérét valóban nem sikerült megismételni, de a húsz évvel később, 1982-ben megjelent regénye, A fiú, akinek angyalarca volt – jóllehet nem aratott zajos sikert – szintén jelentős mű. Az 1980-as évek Magyarországa – azon belül is Budapest – hiteles ábrázolása. Hűen adja vissza a város és lakói hangulatát. Szereplőit az olvasók személyes ismerőseiknek érezhették, és nemcsak azért, mert közülük néhánnyal valóban találkoztak már Fejes Endre korábbi novelláiban. A mű érdekessége, hogy a cselekmény egy nyári hétvégén, illetve az azt követő két napon, péntek estétől kedd délelőttig bonyolódik.
A regény megjelenését tízévnyi hallgatás követte. Az 1990-es évek elején jelentkezett még két kötettel, amelyek új novellákat, illetve esszéket tartalmaztak.
Az író életének 92. évében, 2015. augusztus 25-én hunyt el. Maroknyi megemlékező előtt hamvait egy hajóról a Dunába szórták.
Fejes Endre szikár, egyéni stílusa, a lét és a szerelemben lét fájdalmát megörökítő művei becses darabjai a magyar irodalomnak.

Szűcs Márta (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)