A kézműves és a tömeges digitalizálás kulisszatitkai /// OSZK PODCAST S01E08

2023. június 18. 01:48 - nemzetikonyvtar

Az OSZK nyolcadik podcastjében Pohánka Xéniával és Kukár Barnabás Manóval Tóth Péter kulturális menedzser, a könyvtár webestartalom-pakolója beszélgetett a havi egymillió oldalt digitalizáló központról. Solymosi Ákos segítette munkánkat.

Pohánka Xénia a digitalizáló osztály fotóscsoport-koordinátora, Kukár Barnabás Manó pedig az osztály vezetője. 

oszkpodcast_08.jpg

A podcast az Apple- és a Google-alkalmazásban, a Spotifyon, összesen hét helyen hallgatható az interneten.

Tartalom:

01:00 1600 négyzetméteres központban 30 digitalizálóberendezés
02:50 Az állományvédelmi előválogatás az origó – a legfontosabb, hogy a dokumentum nem sérülhet
04:45 A fotózáshoz fény kell, a kódexek viszont nem bírják a fényt. Mi a megoldás?
07:28 Egyedi segítő eszközökkel egyedi tárgyakat is digitalizálunk
08:30 A rekesz és a záridő kompromisszuma a lapos fényben
10:56 A monoton munkát is lehet szervezni
13:26 A robotszkennernek van lelke
17:09 Digitális utómunka helyett digitális előkészítő munka
21:29 A mikrofilmezésből a digitalizálásba
25:14 Több száz megabyte-os védett mesterpéldányok
26:50 A gyönyörű iniciálés kódexek nagyítása
28:50 A multispektrális eljárás magyarul
32:40 A régi nyomtatványok jobb minőségűek, mint a maiak
34:30 10 millió digitalizált oldal az éves terv
37:50 900 millió oldalas a jelenlegi állomány
39:30 A mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés nem tudja gyorsabban lapozni a pergamenlapokat

LINK:

Az expozíciós háromszög: https://mek.oszk.hu/21400/21431/21431.pdf
Átadták az OSZK digitalizáló központját: https://kormany.hu/hirek/atadtak-az-oszk-digitalizalo-kozpontjat
Digitalizáló központ az OSZK-ban: https://www.youtube.com/watch?v=yPiZ6jBqK60

Hallgasd a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

 

komment

50 rajz egy nagyszerű embertől

2023. június 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el László Gyula régész, képzőművész

László Gyula halálának 25. évfordulójára a neves régész-képzőművész 50 rajz a honfoglalókról című művének bemutatásával emlékezünk.

1_kep_opti_28.jpgLászló Gyula 50 rajz a honfoglalókról című műve öt kiadást ért meg. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Mai világunkban meglehetősen nagy népszerűségnek örvendenek az úgynevezett „kettő (esetleg három vagy még több) az egyben” multifunkcionális termékek vagy szolgáltatások. Ilyenkor a termék nyújtotta lehetőségeket kihasználni kívánó felhasználó elégedetten állapíthatja meg, hogy bizony milyen jól járt, hogy egy „füst alatt” többféle szolgáltatás élvezetére is lehetőséget kapott. Az instant kávétól kezdve a levehető és tabletként működtethető, kis képernyővel ellátott laptopokon át a két- vagy háromféle módon megépíthető LEGO-készletekig rengeteg ilyennel találkozhatunk.
Nem kerülte el ez a szemlélet a könyvek világát sem. Emlékszem, ifjúkorom nagy favoritja volt a Rakéta Kiadó által megjelentetett Kaland Játék Kockázat sorozat, melynek „lapozgatós-szerepjáték” könyveiben az olvasó a főhős „bőrébe bújhatott” és maga alakította a történet menetét. Ahogy a könyv szlogenje is hirdette: „Könyv és játék, amit a kezedben tartasz. A Főhős Te vagy!” Azonban mégsem ilyen jellegű játékkönyv volt, amelynél először találkoztam azzal a ténnyel, hogy egy nyomdatermék többféle szerepet is betölthet.
Még nagyon frissen koptattam az általános iskola osztálytermének padjait, amikor édesapámtól kaptam egy szép, grafitrajzokkal ellátott képeskönyvet, amelyen keresztül számomra egy nagyon érdekes és izgalmas világ nyílott meg. A könyv képein látható, csúcsos süveget viselő bácsik és nénik (gyerekként még így tekintettem rájuk) izgalmasabbnál izgalmasabb élethelyzeteket tártak elém a régmúltból. Láthattam, hogy félelmetes nyilaik (ahogy édesapám fogalmazta) hogyan „találták meg a rést az ellenfél páncélján”, hogyan győzött le egy „vasgyúró” kisember egy hatalmas óriást, hogyan ülték körül a tüzet és tanácskoztak – a számomra nagyon kedvelt indiánfilmek jeleneteihez hasonlóan – a magyar vezérek egy jurtában, milyen élvezettel játsszák az általam akkoriban megismert társasjátékot, a sakkot, és hogy milyen szélsebesen száguld egy legény lován az elragadott lánnyal. Nem voltak ismeretlenek számomra a magyar történelemből vett jelenetek, hiszen az Olvass magadnak! sorozat keretein belül már élvezettel tanulmányoztam, miért választotta Béla herceg a kardot, és fúrta meg Búvár Kund a hajókatmiért szólal meg délben a harang, vagy mitől lett sebezhetetlen Vak Bottyán. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című könyve nem egy ehhez hasonló képes gyermekkönyv, hanem egy neves régész professzor és képzőművész – egy korábbi tudományos munkájából „kiollózott” szövegével kísért – művészeti albuma. Miután elsős koromban ennek a könyvnek a szövege kissé terjedelmes volt számomra, édesapám elmesélte, mit is ábrázolnak a képek, és én gyerekfejjel ugyan, de átéltem azt, ami a könyv későbbi kiadásainak hátsó borítóján is olvasható volt:

„Egy évezreddel ezelőtti világba viszi el az olvasót ez a képeskönyv: honfoglaló eleink mindennapjaiba. Lapozgatunk, s hol a kardkovácsot, íjkészítőt lessük meg munka közben, hol a jurta mélyére pillantunk be, vendégei leszünk egy menyegzői vigasságnak, vagy megismerjük a félelmetes pusztai harcmodor fortélyait. Egyszóval: a rajz és a magyarázó szöveg varázslatával részeseivé válunk az egykori magyar életnek.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, Győr, Kairosz, 2003. – Törzsgyűjtemény

És valóban, ha nem magam élem át ezt annak idején, akkor el sem hiszem, hogy egy régészprofesszor és képzőművész által írt és rajzolt könyv az idézet szövegben leírt hatást válthatja ki egy hatévesforma gyerek lelkében. Mindezt úgy, hogy egy olyan tudományos igényességgel megírt és művészi módon megrajzolt műről van szó, amely elsődlegesen nem is a gyerekkorosztályt célozta meg olvasóközönségként(!) Nem tudom, ki lenne még erre képes? Számomra a régész-történész körökben „fogalommá” vált nevű László Gyula professzor és a cikkben bemutatott műve ezért a legcsodálatraméltóbb. A Diós István szerkesztette Magyar katolikus lexikon a következőkkel kezdi ennek a nagyszerű embernek a bemutatását:

László Gyula (Kőhalom, Nagy-Küküllő vm., 1910. márc. 14. – Nagyvárad, 1998. jún. 17.): régész, festő, egyetemi tanár. – Unit. Iskoláit Kőhalomban, Kolozsvárt, 1920: Szolnokon, mint menekült vagonlakó 1920–28: Bpen végezte, 1928. VI. 25: éretts. 1933: a Képzőműv. Főisk-n Rudnay Gyula (1878–1957) tanítványa, a Pázmány Péter Tudegy-en régészetet tanult, 1935: drált. 1937–40: a M. Nemz. Múz. Tört. Oszt. gyakornoka, 1939: múz. segédőr, 1940–44: a Ferenc József Tudegy. régészeti int., 1944–47: az Erdélyi Tört. Int. tanára. 1941: a Ferenc József Tudegy-en a népvándorlás és a m. honfoglalás korának régészete egy. mtanára, 1944–51: (1945: Bolyai Tudegy.) egy. ny. r. tanára, 1951: Bpen a Múz. Közp. előadója, a M. Nemz. Múz. Középkori Oszt-ának vez-je. 1957. I. 1–1980. XII. 31: nyugdíjazásáig az ELTE régészet egy. tanára, 1966. X. 5: a történettud. (régészet) dr-ává nevezték ki. 1996: a M. Művészeti Akad. tagja. Hazalátogatóban halt meg. – Avar-m. sírföltárásai, ásatási tapasztalatai alapján megfogalmazta a kettős honfoglalás elméletét, amit az urbánus tört-írás elutasított, de megcáfolni nem tudott. – 1991. III. 17: Az ács fiának evangéliuma linóleum-sorozatáért II. János Pál p. (ur. 1978–) ap. áldását kapta. – Kb. 100 olaj- és vízfestményt, kb. 100 rézkarcot, kb. 80 linóleummetszetet, kb. 10 bronz, kő, tiszafa szobrot, kb. 1000 ceruza-, ezüst- és tusrajzot készített. Rajzait 1962: Bpen, 1963: Kaposvárt, 1964: Pápán kiállította. A Műv. lex. (1–4. köt. Bp., 1967) és lexikonunk cikkírója”

Diós István (szerk.): Magyar katolikus lexikon. VII. kötet. Klacs-lond, Budapest, Szent István Társulat, 2002, 671. – Törzsgyűjtemény

2_kep_opti_29.jpgA rajzokból – a tudományos és művészi kidolgozottság mellett – jól észrevehetően árad valami mérhetetlen szeretet a téma és a magyarság őstörténelme iránt. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

László Gyula sokoldalú munkásságát tekintve lehet, hogy érdemes elgondolkodni azon: vajon Herman Ottóval tényleg „kiveszett” az utolsó magyar polihisztor? Egy korábbi, Schmidt Egon egyik művével foglalkozó blogbejegyzésemben megemlítettem, hogy a nagy ornitológus összes művének „bemutatása egy cikkben körülbelül olyasféle vállalkozás lenne, mintha a Dunában folyó vízmennyiséget akarnánk egy úszómedencébe belemerni.” Azt hiszem, ugyanezt nyugodtan megállapíthatjuk László Gyula régész-történész szakíró munkássága kapcsán is. Úgyhogy kérem, ne nehezteljen rám a kedves Olvasó, hogy – az említett okok miatt most is – a szerző tengernyi irodalmi terméke közül csak egy művel fogok foglalkozni. Mielőtt azonban rátérnék e blogbejegyzésben bemutatni kívánt könyvre, néhány további cseppjét azért megemlíteném annak a roppant méretű folyamnak, melyet összefoglalóan csak így említhetünk: László Gyula életműve. A legtöbb írása a honfoglaló eleinkről szól, saját meghatározása szerint fő művének a Honfoglaló magyar nép élete című gyűjteményes munkát tekintette. Ezt a magyar honfoglalás témájában „alapműnek” számító könyvet felhasználta a bemutatott grafikai albumához is. Ennek a munkának több kiadása is napvilágot látott az idők folyamán. Könyvtári állományunkban a következők találhatók meg:
A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, Magyar Élet, 1944. (Népkönyvtár) 2. kiadás: Budapest, Magyar Élet, 1944; A 2. kiadás utánnyomása: [New York], [Püski], [1979]; Budapest, Múzsák, 1988; Budapest, Püski, 1997;  Budapest, Püski, 2006.
Említésre méltó még A honfoglaló magyarok művészeteA honfoglalókról, a nevének és munkásságának legnagyobb hírnevet hozó A „kettős honfoglalás”, az Árpád népe vagy a korábbi korokba visszatekintő Őstörténetünk. Egy régész gondolatai néppé válásunkról című kiadványok. De nemcsak őseinkkel, hanem egyéb – főleg a Kárpát-medencében élt – népek történelmével is foglalkozott szakírásaiban, ezek nyomán születtek Az ősember művészete, A népvándorláskor művészete Magyarországon vagy az „Emlékezzünk régiekről” című munkák. A kortárs Európában sajátságos arculattal bíró magyar középkor egyik legjelentősebb vallási jellegű kultuszához köthető A Szent László-legenda középkori falképei című művészettörténeti munka.
A bemutatni kívánt 50 rajz a honfoglalókról című műve előszavában a következőket olvashatjuk:

„Az, aki ennek a könyvnek a képeit megrajzolta régész, de egyúttal elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát is. Nem kellett mással megrajzoltatnia az elképzeléseit, hanem maga látott neki a munkának. A következő lapokon bemutatja rajzaival a régi magyarok mondáit, hitvilágát, rövidre fogva beszél a történelemről, és részletesen elénk tárja a mindennapi életet. […]
Voltaképpen ez a könyv rajzokban ismétli el azt, amit 1944-ben egy vaskos kötetben mondott el a szerző, a Honfoglaló magyar nép életében.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest], Kairosz, 2014, 5. – Törzsgyűjtemény

A könyv sokoldalú mivoltát könyvtárunk katalógusának tartalmi besorolása is érzékelteti, hiszen a meghatározásban olyan fogalmak szerepelnek, mint a magyar történelem, a néprajz, a honfoglalás, az album, valamint a gyerekkönyv. Ehhez én még hozzátenném a régészet, a hadtörténet, a mezőgazdaság, az iparművészet, a képzőművészet és nem utolsó sorban az ábrázolt alkotások miatt a grafika fogalmakat is. Szóval ezt a könyvet élvezettel és haszonnal forgathatja mindenki, aki esetleg történelmi múltunkra, az ősmagyarok félelmetes haderejének titkaira, néprajzi kultúránk archaikus gyökereire, vagy az állattartás és növénytermesztés mellett a halászatot-vadászatot is magába foglaló hagyományos mezőgazdasági kultúránkra kíváncsi. De a művészet iránt fogékony lelkületűek sem maradnak „éhkoppon”, ha belelapoznak, hiszen ne feledjük, a könyv képeit egy pápai áldásban részesült grafikus művész alkotta.
Emellett – talán a szerző által is érzékelten – van még egy nagyon szép felhasználási lehetőség is, melyre már utaltam. Azt hiszem, ez a könyv ideális választás az olyan, gyermekeik lelki fejlődéséért aggódó szülők számára, akik fontosnak találják, hogy csemetéjük megismerkedjen hazánk és népünk múltjával és kultúrájával. Ráadásul az esti felolvasás és képnézegetés közben felnőtt szüleik számára sincs megtiltva, hogy ennek a könyvnek segítségével történelmi ismereteiket bővítsék és művészet iránti igényeiket is kielégítsék. Szerintem így volt ezzel annak idején édesapám is. Utólagosan meg kell jegyeznem, nagyon jól választott.
Ez a sokoldalú mű, 1982 és 2019 között öt kiadást élt meg, melyek bibliográfiai leírása a következő:
50 rajz a honfoglalókról, a szerző rajzaival, Budapest, Móra, 1982; Budapest, Móra, 1986; [Budapest], Kairosz, 2003; [Budapest], Kairosz, 2014; [Budapest], Kairosz, 2019.

3_kep_opti_28.jpgBár az 50 rajz a honfoglalókról mind az öt kiadása szinte teljesen megegyezik, a negyedik, 2014-ben megjelent kiadás tördelése a legszebb. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Emlékszem általános, sőt középiskolás korom történelemtanításának elcsépelt szlogenjei szerint a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyar társadalom mind gazdasági, mind társadalmi, mind pedig hadi kultúráját tekintve jóval „fejletlenebb” volt, mind az itt lakó, mind a tőlünk Nyugatra elterülő államok lakóinál. Emellett „vad, barbár hordaként” lerohanta a „fejlett civilizációt jelentő” környező országokat, téve ezt „gyenge gazdasági viszonyai” miatt – mai szóhasználattal élve – a GDP-je növelése, sőt egyáltalán fennmaradásának biztosítása céljából. Ilyen jellegű érettségitétel-megoldó szöveggel még a 2000-es évek közepén is találkoztam (!), ugyanis az egyik tételként kidolgozandó esszé „hivatalos” megoldása szerint a kalandozó hadjáratok célja kizárólag a zsákmányszerzés, dúlás, rablás, fosztogatás volt. Mindez addig tartott, amíg a „jóval fejlettebb” nyugati páncélos lovagok alkotta sereg Regensburgnál és Augsburgnál „katasztrofális” vereséget nem mért erre a „szedett-vedett” nomád seregre. Azt hiszem, ma már bárki számára, aki ismeri valamelyest a magyar hadtörténelmet (és úgy általában a lovasíjászok harcmodorát), nem kis mértékben megdöbbentő ez a finoman fogalmazva tényeket egyáltalán nem ismerő, vagy figyelembe venni nem akaró hozzáállás. Ennek kapcsán – és ezzel a valótlanságon alapúló történelemtanítási szemlélettel szemben – László Gyula 20 évvel korábban már így fogalmaz bemutatott könyvében:

„De hát mik voltak azok a »kalandozó hadjáratok« […] Nagy hadi vállalkozások, de mindig valamelyik nyugati hatalommal szövetségben. Úgy is felfoghatjuk őket, hogy különféle uralkodók zsoldosként fogadták meg a híres, kiváló katonai erényekkel ékes magyarok egy-egy csapatát. Semmiképpen sem voltak ezek pusztán »rabló« hadjáratok, mint ahogy ellenségeink és a magyar történészek egy része is tanítja. Nemrégen írt Vajay Szabolcs egy könyvet erről a kérdésről, melyből kiderül, hogy a magyar segédcsapatok csak átvonultak a szövetségesek területén, s csak az ellenség földjére érve kezdődött meg a verekedés, dúlás, fosztogatás. De hát abban az időben így volt ez világszerte! Ma – méltán – nagyra becsüljük a dánokat, svédeket és norvégokat, ám őseik, a harcias vikingek, évenként végigrabolták egész Nyugat-Európát, nem is beszélve az orosz területekről. Más szemmel kell néznünk tehát a kalandozásokat, s akkor bontakozik ki előttünk vitézi virtusuk, ha meggondoljuk: néhány ezer főnyi magyar lovas néha még Spanyolországot is megjárta!
Mindez azonban a kalandozó hadjáratoknak csak egyik oka volt. Újabban Földváry Gábor ötféle hadjáratot különböztet meg: önvédelmi ütközetek a támadó ellen; a környező erők gyérítését szolgáló hadjáratok; a fentebb leírt nagyobb kalandozó hadjáratok, két nagy hadjárat a Német-római Császárság megfenyítésére és végül kisebb hadjáratok adóbehajtás és zsákmányolás okából.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest], Kairosz, 2014, 34–35. – Törzsgyűjtemény

4_kep_opti_24.jpg„Sagittis Hungarorum libera nos Domine!” A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Azt hiszem, nincs mit hozzáfűzni ehhez az idézethez. Ha valaki kézbe véve lapozgatja és olvasgatja az 50 rajz a honfoglalókról című »több az egyben« kiadványt, akkor hamar felkeltheti figyelmét, sőt szinte „fejbe csaphatja” az a tény, hogy mind a rajzokból, mind a – korábbi művéből vett – kísérőszövegből is árad valami mérhetetlen szeretet a téma és a magyarság őstörténelme iránt. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, a könyv lapjain megelevenedik a hazaszeretet. Talán ez is az oka annak, hogy a szerző a szigorú tudományos megalapozottság és kidolgozottság mellett mondhatni szenvedélyesen érvel amellett, hogy népünk és ősi kultúránk, vagyis életmódunk, gazdaságunk, hadi kultúránk semmivel sem volt elmaradottabb a környező államokénál. Sőt vannak olyan területek, ahol meg kell állapítani, hogy bizony eleink voltak fejlettebbek náluk. A hadászat területén érdemes azon például elgondolkodni, hogy néhány ezer fős magyar csapatok hogy voltak képesek gyakorlatilag harcképtelenné tenni az egyesek szerint »fejlettebb« haderőt képviselő páncélos lovagok alkotta, nagyobb létszámú seregeket? Aki nem elfogult, nyilván sejti a választ. Nemhogy nem rendelkeztek fejlettebb hadi kultúrával a megtámadott országok, de kifejezetten ők voltak hozzánk képest gyengébb harcértékűek. A könyvből beható ismereteket tudhatunk meg a honfoglalók reflexíjainak készítéséről és a harcban való alkalmazásairól. A felajzatlan állapotban fordított C-re emlékeztető, merev szarvú lőfegyver több száz méterre repítette az íjat. (Egy monda szerint egy janicsár – ugyan már későbbi és fejlettebb, de – hasonló szerkezetű reflexíjával átlőtte a 800 méter széles Boszporuszt is.) A megtámadott nyugati seregek íjai jó, ha fele ekkora távra elvittek. Ha pedig közelharcra került volna sor, akkor a harc hevében „villámgyorsan elvágtattak az ellenfél mellett, s szinte röptében csaptak oda szablyájukkal. Mire az válaszolni akart volna, a lovas már messze járt.” Így hiába volt az ellenfél nehéz fegyverzete, a gyorsaság és taktika bőven kompenzálta azt. Ha a fegyelmezetlen, egyéni dicsvágyat hajkurászó nehéz páncélos lovagok rá tudták volna erőltetni az „ember-ember elleni” harcmodorukat a kalandozókra, akkor eleink hadi fölénye nem tudott volna érvényesülni (Bár a Botond-monda ennek is ellentmond). A zárt rendben, fegyelmezetten harcoló magyaroknak (akik az ellenfél seregének felbomlasztására sokszor alkalmazták a színlelt megfutamodás technikáját is) nem jelentett problémát akár egy kétszer akkora létszámú páncélos lovagsereggel megvívni egy csatát és győzni. Hiszen ők nem egyénben, hanem seregben gondolkodtak és ehhez igazodtak a harc során. Ezért lehetett az is, hogy 907-ben, a pozsonyi csatában hiába halt meg Árpád vezér, a sereg nem bomlott fel és menekült fejvesztve, hanem ekkora veszteség mellett is elsöprő győzelmet aratott.
Nem nehéz rájönni, hogy egy ilyen magas harcértékkel rendelkező seregnek nagyon fegyelmezett harcosokból kellett állnia. Ezt a fegyelmezett harcosokból álló társadalmat pedig nem vezethette akárki. Az egyik rajz az ötvenből éppen egy vezéri tanácskozást ábrázol. Ahogy a kísérőszövegben olvasható:

„A férfiak törökülésben ülnek, mint ahogy ez Keleten általában szokás. Tartásuk méltósággal teli, nem fecsegnek, nem magyarázkodnak hevesen, hanem szinte hallgatagon gondolkodnak a szőnyegre kerülő kérdéseken. Ez a fegyelmezett magatartás jellemző a keleti emberre. Jurtában ülnek, abban a lécvázas sátorban, melynek szerkezetéről a továbbiakban lesz szó.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest], Kairosz, 2014, 22. – Törzsgyűjtemény

Később valóban bemutatja a kötet a jurtát is, melynek használatával kapcsolatban sajnos napjainkig rengeteg téves elképzelés van. Abban az értelemben, miszerint a jurta egy jóval kezdetlegesebb hajlékforma és a jurtában lakó életmód jócskán elmaradt a korszak helyhez kötött lakóházaitól. A valóság azonban teljesen más lehetett. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum mezőgazdaságtörténeti kiállításában szinte egymás mellett látható egy honfoglaló magyar jurta és egy Árpád-kori – László Gyula könyvében is bemutatott – földbe vájt falú lakóház rekonstrukciója. Azt hiszem, a két hajlék közötti különbséget – ahogy mondani szokták – „zongorázni” lehetne. Persze nem a földház javára. Például el lehet képzelni, hogy míg a jurta tetején egy változtatható méretű lyuk található a közepén égő tűz füstjének elvezetésére, addig mindez a szalmával fedett házban a tetőn keresztül távozott. Arról nem is beszélve, hogy a merev rácsos falú, sűrű lécekkel ellátott tetőszerkezetű, nemez szőnyegekkel borított jurtát, szétszedhető és összerakható mivolta miatt mennyivel könnyebb volt tisztán tartani, mint a földbe vájt, füstös légterű kunyhót. A jurta összerakása és szétszedése kizárólag női munka volt, erről a könyvben is olvashatunk. Az összerakott és berendezett jurtában szigorú rend uralkodott:

„A jurta évszázadok, évezredek alatt kialakult építmény, a népi tapasztalatok csodája. Olyan épület, amelynek alaprajza nagyobbra vagy kisebbre, magassága alacsonyabbra vagy magasabbra vehető. Kör alakú rácsfalból és föléje emelt dorongkupolából áll. …
Ez a jurta pompás lakás. Csöppet sem kezdetlegesebb az épített háznál, inkább tökéletesebb. […]
A jurtában az élet szabályozottan folyt, erről bőséges híradást kapunk Radlov akadémikustól. Középen állt a tűzhely, s egész nap égett a tűz. Ha a jurtát az ajtótól számítva négy nagy, nagyjából egyforma körcikkre osztjuk, akkor megkapjuk a benne folyt élet egész rendszerét. Az ajtóval szemben, a tűzhely mögött van a családfő helye. A körnek a családfőtől jobbra eső része a férfiaké, a balra eső pedig a nőké. Közvetlenül a családfő jobbján van a tisztelethely. A jurta férfioldalán vannak felfüggesztve mindazon tárgyak, amelyek a férfiember munkájához szükségesek: puskák, tölténytáskák, fékek, szíjak, nyergek, terhelő nyergek, korbácsok és így tovább. A nők oldalán pedig azok a holmik találhatók, amelyek az asszonynépet szolgálják: az asszonyok lovaglófelszerelések, gazdasági és konyhaszerszámok, edények, kannák, facsészék, őrlőkövek, nagy tömlők a kumisz tárolására, a kisgyermek bölcsője stb.”

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest], Kairosz, 2014, 40–41. – Törzsgyűjtemény

5_kep_opti_19.jpg„… a jurta pompás lakás. Csöppet sem kezdetlegesebb az épített háznál, inkább tökéletesebb”. A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

A jurtához köthető életmódunk és annak alapját képező gazdaságunk kapcsán számos tévhittel találkozhatunk napjainkban is. Ezek közül az egyik, hogy „Jó ideig – és sokan még ma is – úgy gondolták, hogy a lovasnomád magyarság nem ismerte a földművelést, azt csak itt a Kárpát-medencében tanulta meg, a szlávoktól és a nyugati szerzetesektől. Csakhogy ez a nézet teljesen hamis!” Ma már nyilvánvaló, hogy eleink ún. „félnomád” életmódot folytattak, melynek igenis része volt a – szántás, vetés és aratás munkafolyamatait magába foglaló – földművelés. Tehát ennek ismeretével érkeztek a Kárpát-medencébe. Ehhez köthetően nagy valószínűséggel a honfoglalóknak kettős szállásrendszere volt: legeltető nyári és telelésre szolgáló, állandó téli szállásuk. Ez utóbbiakból alakultak ki későbbi falvaink.
Az állattartás – kiemelten a lótartás – mellett mezőgazdasági kultúránkhoz tartozott a halászat-vadászat is. Hogy a honfoglalást megelőző korokban gyökerező halászati kultúránk mennyire fejlett volt, azt Herman Ottó A magyar halászat könyve című munkáját bemutató korábbi blogbejegyzésemben már ismertettem dióhéjban. Bár azt László Gyula is kifejti, hogy fejlett halászati kultúránk ellenére nem voltunk „halásznép”, tekintettel arra, hogy mezőgazdaságunk döntő része nem erre az ágazatra épült, „csupán egyike volt termelő gazdálkodásunk ágainak”. Az egyik rajza az ún. folyami kerítőhalászatot, azon belül a kerítőháló kihúzását szemlélteti. Az alsónadrágot viselő halászokat a szerző hitelesnek tartja, amivel ismételten megkérdőjelezi a nyugati és helyben talált népek állítólagos fejlettebb életmódját, hiszen a ruha alá vett alsónadrág (mint higiéniai ruhadarab) számukra valószínűleg ismeretlen volt. Ahogy az is megdöbbenést keltett bennük, hogy a magyarok – velük ellentétben – rendszeresen fürödtek tisztálkodási célból. Miután őseink – ahogyan a legtöbb lovasíjász harcmodort folytató nép – szenvedélyes vadászok voltak, ezért nem maradhatott el ennek a harcászati gyakorlást is jelentő kedvelt elfoglaltságnak a bemutatása sem. Az íj mellett kedvelt volt a vadászlándzsa, melyet nagyvad (medve, vaddisznó) leterítésére használtak. Ahogy olvashatjuk: „még a XVIII. században is szégyen lett volna, ha a vadász vadkanra nem lándzsával vadászik, hanem lőfegyverrel: meg kellett küzdeni vele, ez volt a vitézség, az ügyesség próbája.” A vadászat célja tehát nemcsak az élelem- és a nyersanyagszerzés volt, hanem komoly szerepet kapott a hadi felkészítésben is. A fegyveres vadászat mellett népszerű volt eleinknél a solymászat is. Ezek betanítása nem kis szakértelmet igényelt. Ennek meglétét László Gyula is bizonyítja, hiszen megemlíti, hogy „még a középkorban is magyar solymászmester tankönyve szolgált tanulságul a Nyugaton”.
Népünk sok tekintetben önellátó volt, így megvolt a saját ipara is. A jurtáikat borító nemez készítése szép példája volt a közös munkának, melynek során az összeverődött „rokon lányok együtt, viháncolva végzik izzasztó munkájukat”. Az egyik rajzon a nemezkészítés mozzanatait láthatjuk a csűrdöngölőhöz hasonló taposást és a könyökkel való döngölést. Nagyon megbecsült iparos mesterek voltak a félelmetes harcmodorunk alapját képező íjasmesterek és nyílvesszőfaragók. A húspuhításra soha nem használt faszerkezetű nyereg más volt, mint a nyugati lovagok által használt, a ló gerincét közvetlenül terhelő nyereg. A nyergesmester legalább akkora megbecsülésnek örvendett eleink körében, mint az említett előző kettő, hiszen terméke a lóval való kapcsolat egyik legfontosabb eszköze volt. A ló nemcsak közlekedési eszköz volt, de táplálékforrás is, hiszen húsa mellett erjesztett tejét, a kumiszt is előszeretettel fogyasztották eleink. A kalandozások idején a hideget-meleget, szomjúságot jól tűrő takifajta lovak alkotta ménes az egyik legnagyobb értéknek számított. A másik jellemző fegyverünket, a szablyát is saját kardcsiszárjaink kovácsolták. Sajátságos és egyedi ornamentális, szövött-fonott mintás művészetünk termékeit (tálak, tarsolylemezek, hajfonatkorongok, szíj- és övveretek, etc.) ötvösmestereink szolgáltatták mind a gazdag előkelők, mind a közemberek számára.
És ha akadna még bárki, aki a könyvet olvasva a 80-ik oldalig azon esetlegesen berögzült téveszméihez foggal-körömmel ragaszkodva jutott volna el, miszerint a honfoglaló magyarság minden tekintetben fejletlenebb lett volna a környező és itt talált népeknél, akkor az itt látottak és olvasottak feltétlenül meg kell győzzék ennek ellenkezőjéről. A 37. kép címe ugyanis a következő: „Koponyalékelés”. Nem tévedés, egy élő koponyasérült ember műtétéről van szó. Egy olyan műtétről, amely a napóleoni háborúk idején is bravúrnak számított. Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzá fűzni:

„…vannak olyan koponyáink is a honfoglalás kori sírokból, amelyek azt igazolják, hogy orvosaink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával és eredménnyel gyakorolták. Több ilyen áttört koponyán a nyílás szélei besarjadtak, ez azt jelenti, hogy a műtét után még jó ideig élt a beteg.” 

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest], Kairosz, 2014, 80. – Törzsgyűjtemény

A mindennapi élet körforgásába tartozik a születés, a házasság és a halál. Természetesen ezek a témák, illetve eleink ezekhez való viszonyulása jelentős szerepet kap a rajzok között. Ahogyan a legtöbb kortárs kultúra szerint, úgy a honfoglalók hite szerint is a földi halál csak kapuja volt a túlvilági, örök életnek. A túlvilág-centrikusság már megmutatkozott művészetükben is. Egy-egy temető feltárásánál nagyon fontos szerepet kaptak mind a sírba helyezett tárgyak, mind azok elhelyezkedése, hiszen ebből rengeteg dologra lehet következtetni. A sírmellékletek arra szolgáltak, hogy a halottat a túlvilágon szolgálják. De nemcsak a fegyverek és használati tárgyak, hanem élőlények is rendelkezésre álltak az elhunytnak, hiszen egy-egy előkelővel a felszerszámozott lovát is vele temették. Sőt a Lehel kürtje monda arról szól, hogy a Lech-mezei csatában fogságba esett Lél (Lehel) vezér azért öli meg kürtjével Konrád császárt, mert amint mondotta: „Előttem fogsz menni és szolgálni nekem a másvilágon.” A halál olyannyira nem volt félelmetes eleink számára, hogy a temetés alkalmából halotti tort is rendeztek (ennek pontos időpontját sajnos nem tudjuk). Ahol a sírokban csak a lónak a koponyáját és lábszárcsontjait találni, az arra vall, hogy a ló húsát elfogyasztották és csak a kitömött lóbőrt temették el a halottal. A halotti tor alkalmából rendezett lóversenyek, birkózások és más ünnepségek semmiben nem különbözhettek a más alkalmakkor, a házasságkor, vagy születéskor rendezett ünnepségektől.
Hogy a Petőfi Sándor által csak „sötét veremnek” titulált szerelem már a honfoglalóknál is „nagyhatalmú tényező” volt, azt a Leányrablás című kép is szemlélteti. Persze ezeket a vadromantikus tetteket általában megelőzte a leány szüleivel való alku, és a vőlegénynek csak a leány „vételárának” lefizetése után jutott eszébe, hogy szélsebes lovával elragadja szíve választottját. Ilyenkor a „tisztesség kedvéért” a lány családja üldözőbe vette őket, persze csak módjával, sokszor más irányba keresve, hiszen nem illett őket utolérni.
Az első és az ötvenedik rajz is a születéshez kapcsolódik, hiszen Emese álmától egy csecsemőjét szoptató anyáról készült rajzig lehetünk részesei annak a varázslatos, mégis valóságban létezett világnak, melyet a régész-képzőművész László Gyula, ez a nagyszerű ember elénk tárt az 50 rajz a honfoglalókról című művével. Végezetül hadd idézzem a könyv egyik záró gondolatát:

„MOST AZT KELLENE ÍRNOM, hogy ezzel befejeződött a könyvem – igen ám, de érzékeltetni akartam, hogy a magyar nép életében ez a korszak nem befejezése valaminek, hanem éppen hogy a kezdete 1000–1300 éves Kárpát-medencei életünknek. Így jutottam arra a gondolatra, hogy a „tűznek nem szabad kialudnia, s ezért a tűz mellé – emlékezzünk csak arra, hogy „Emese álmá”-ban is tűzből kelt életre az ős – fiatal lányt rajzoltam, amint gyermekét, a jövendőt táplálja.” 

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról, [Budapest], Kairosz, 2014, 106. – Törzsgyűjtemény

6_kep_opti_18.jpg a tűz mellé – emlékezzünk csak arra, hogy „Emese álmá”-ban is tűzből kelt életre az ős – fiatal lányt rajzoltam, amint gyermekét, a jövendőt táplálja.” A kép forrása: László Gyula könyveinek felhasználásával a szerző által készített montázs

Köszönjük Pogány Csillának és Krisztinának a képek közlési engedélyét!

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Felhasznált irodalom

komment

Eltűnt helynevek nyomában. Első rész

2023. június 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

A Pataházi-sziget (Cserebogár-sziget)

A történelem során nem csupán települések enyésztek el, hanem földrajzi képződmények és velük együtt nevük is. Pataháza és a Pataházi-sziget története mindkét esetre példa. Az előbbi Győr részévé válva szűnt meg önálló településként létezni, az utóbbi a Mosoni-Duna-ág szabályozása nyomán tűnt el, de nevüket és emléküket régi metszetek és térképek sora őrzi.

Győr egyik korai ábrázolásán a vártól északkeletre, a Mosoni-Duna-ágon, egy elnyúló sziget tűnik fel. Az 1566-ban, feltételezhetően Nicolò Angielini által rajzolt madártávlatú látképen, melynek feltételezett másolatát a Svéd Királyi Hadilevéltár, illetve a Württembergi Tartományi Könyvtár térképgyűjteményében levő kéziratos kötetek (1)(2) őrzik, a sziget névjelölés nélkül, a folyómeder kiszélesedő szakaszán látható. A rajz, melynek eredetije elveszett vagy lappang, az 1566-ban Győr alatt gyülekező keresztény hadakat és a császári tábort örökítette meg. Ezen a különböző csapattesteket feliratok nevesítik, melyek szerint a szigeten magyarok és olaszok állították fel sátraikat.
A Modenai Állami Levéltárban őrzik azt a tollrajzot (3), (Magyarok nyomai Itáliában. Győr. A Magyar Nemzeti Levéltár virtuális kiállítása), amely vélhetően tábortervként készült, és amelyet feltételezhetően a táborverés könnyítése érdekében vehettek kézhez a hadvezetők. Ezen az említett sziget mellett egy kisebb is látható, amely azonban Angielini rajzán nem szerepel, bár a neki tulajdonított látkép másolatain (1)(2) több apróbb sziget is észrevehető a felső folyószakaszon, a vártól északnyugatra. A két ábrázolás közötti eltérésnek az egyik lehetséges magyarázata talán az, hogy az emelkedő vízállás következtében a sziget egy része időnként víz alá került, a magasabban álló részek pedig két, különálló szigetként jelentek meg. (A táborozás augusztus első fele és október második fele között zajlott, a táborterv 1566 nyarán vagy korábban készülhetett, Angielini rajza pedig a csapatok érkezését és a tábor kialakítását követően, kora ősszel.)
A fentebb említett, kéziratos kötetek 46. számú térképmásolatain (4)(5), mely a várat körülölelő, külső védművek tervét vázolja, szintén két sziget látható egymás mellett.
A sziget feltűnik azon az 1597-es keltezésű metszeten (6) is, mely a flamand Joris Hoefnagel (1542–1601) rajza alapján készült a Georg Braun (1542–1622) kanonok által összeállított Civitates orbis terrarum (azaz A világ városai) című mű ötödik kötete részére, amely Urbium praecipuarum mundi theatrum quintum (azaz A világ legjelentősebb városainak ötödik szemléje) címmel jelent meg. A kép bal oldalán olvasható felirat Nicolao Aginelli (aki valószínűsíthetően a fentebb említett Nicolò Angielinivel azonosítható) 1566-ban készült rajzát jelöli meg az ábrázolás forrásaként. (A metszeten viszont a sziget részlegesen szerepel.)

1_hoefnagel_opti.jpgJoris Hoefnagel: Győr. Metszet Georg Braun Urbium praecipuarum mundi theatrum quintum című művéből [Köln, 1598?] – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 217c(1)

A Duna-ág másik, északi, a várral szemben levő, szigetközi partján „RIWFALV” és „POTHAZA” feliratok a két, szigetközi települést: Révfalu és Pataháza településeket jelölik (melyek 1905 óta Győr városrészei). Az utóbbi Felfalu és Malomsok egyesüléséből létrejött falu volt, melynek egykori névadója feltehetően a Pata nevű helyi birtokoscsalád volt.
A Girolamo Porro (1520–1604) által Velencében kiadott ostromképen, mely Győr 1594-es ostromának augusztusi eseményeit szemlélteti, a folyómedernek a várostól északkeletre eső, öbölszerű mélyedésében nem egy, hanem két sziget látható. A nagyobbik felületén az „Isoletta paludosa” felirat (jelentése: mocsaras kis sziget) utal arra, hogy talaja akkoriban ingoványos lehetett.

2_porro_opti.jpgA Győr 1594-es ostromát ábrázoló ostromkép részlete. In: Disegno di Giavarino […], Velence, Girolamo Porro, 1594. Archivo General de Simancas, MPD 12, 071.

A Szigetközt ábrázoló, a 17. század utolsó harmadának elejére keltezhető térképen (7), amely egy bizonyos De Jamaigne nevű rajzoló kézjegyét viseli, csupán egy sziget látható, amely a korábbi és későbbi ábrázolásoktól eltérő módon, a folyónak az északi partjához közel láttatja a szigetet. A térkép a térségben zajló, törökellenes harcban jelentős szerepet vállaló badeni őrgrófok tulajdonából került a Baden-Württembergi Tartományi Főlevéltár karlsruhei térképgyűjteményébe.
A sziget ekkor már a győri jezsuiták birtokában volt, Káldy Katalin, Kelecsényi István, valamint húga 1649-ben tett adománya révén és a rend feloszlatásáig a tulajdonukban maradt. Ennek megfelelően a végvidéki főkapitány járandóságát képező földeket vázoló térképen (8), amelyet a 18. század első felében Kovács János, Pozsony vármegye mérnöke rajzolt, a sziget a jezsuita rend pataházi birtokához tartozó területként jelenik meg.
A Hrusovszky Imre József hites mérnök által jegyzett és 1783 szeptemberében keltezett térképen (9) újra két sziget látható egymás mellett, a nagyobbik „Pataházi-sziget” felirattal jelölt.
Vályi András (1764–1801) országleírásának harmadik kötetében egy szigetet említ Pataháza tartozékaként: „vagyon egy kis szigettye is, mellyben erdője, és kaszállója is van”.

3_hrusovsz_opti.jpgHrusovszky Imre József a Mosoni-Duna-ág folyását ábrázoló térképének részlete.  Mappa Exhibens faciem Danuby sic dicti Mosoniensis, per Ictum Comitatum Iaurinensem […] –  Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, TK 3.035/3

A sziget fákkal borított, erdős része jól kivehető a Habsburg Birodalom első katonai felmérése során, illetve a napóleoni háborúk idején készült térképeken, melyek Győr környékét ábrázolják. Azon a térképen (10), mely az ifjú Széchenyi István első parancsnokának, Ertel Ferenc báró alezredesnek a tervei alapján készült 1809 tavaszán, a Mosoni-Duna érként megjelenő fattyúága egy hosszanti partszakaszt határol körül.
Az 1856-ban rajzolt telekzeti térképen (11) a „Kis Szigeth” néven nyilvántartott Pataházi-sziget mellett „Nagy Szigeth” megnevezéssel jelölték a fattyúág által határolt partszakaszt.
A harmadik katonai felmérés 1:25000 méretarányú térképszelvényén ismét egyetlen sziget látható „Pataházi” névvel jelölve.
A helyi és országos sajtóban azonban Cserebogár-szigetként említett, csónakavatások helyszíneként, vagy ingyenes szabadfürdőnek kijelölt helyként.

4_schustler_opti.jpg

Győr átnézeti térképének részlete. In: A Magyar Mérnök és Építészegylet Közlönye, 1897. 31/5., 204. – Törzsgyűjtemény

Ugyancsak a helyi sajtó számolt be arról, hogy Feszty Árpád jachtja, a „Dévér”, több órát vesztegelt a sziget zátonyán fennakadva, a festő győri látogatásának alkalmával.
A város csatornahálózatát szemléltető fentebbi térképen, amely Schustler József 1897-ben megjelent közleményét kíséri, a sziget szintén Cserebogár-sziget névvel jelölt.
1920 tavaszutóján kaszálója még bérelhető volt (a Győri Hírlap május elsejei számában jelent meg erről hirdetmény), a következő években azonban, az árvízvédelmi töltések építésekor végképp eltűnt. A múlt század harmincas éveiben készült térképeken a sziget már nem látható.

Nyárádi Anna (Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár)

Kéziratos (tér)képi források:

(1) Stadt Raab. No. 45. Svéd Királyi Hadilevéltár (Krigsarkivet, Stockholm); Handritade kartverk 23., 45
(2) Stadt Raab. Württemberg Tartományi Könyvtár (Württembergische Landesbibliothek, Stuttgart) Karten und Graphische Sammlungen; Karten-Sammelband 35., 45
(3) [Cím nélkül] Modenai Állami Levéltár (Archivio di Stato di Modena); Mappario Estense, Militare, 129
(4) Raab. No. 46. Svéd Királyi Hadilevéltár (Krigsarkivet, Stockholm); Handritade kartverk 23., 46.
(5) Raab. No. 46. Württemberg Tartományi Könyvtár (Württembergische Landesbibliothek, Stuttgart) Karten und Graphische Sammlungen; Karten-Sammelband 35., 46
(6) Georgius Houfnaglius: IAVERINVM vulgo RAB [...] Beinecke Könyvtár (Beinecke Rare Book and Manuscript Library, New Haven); 43 G99 1597
(7) De Jamaigne: Abriss Der Gross: und Kleinen Insul Schütt: in Ungarn. Baden-Württembergi Tartományi Főlevéltár (Landesarchiv Baden-Württemberg, Generallandesarchiv Karlsruhe); Hfk Planbände Nr. 13, 19
(8) In hac mappa deducuntur appertinentiae gubernatoris Jaurin.[…] Dimensuravit ac delineavit Johan[nes ] Kovács. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Térképtár, S 11–No. 252
(9) Mappa Exhibens faciem Danuby sic dicti Mosoniensis […] per Emericus Iosephus Hrusovszky. Országos Széchényi Könyvtár, Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár; TK 3.035
(10) Plan von dem verschanzten Lager bei Raab. Project vom 10. April 809. Entworfen durch Bar[on] Ertel Oberst Lieut[nant] in G[ene]ral Staab. Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár; H IV a 1332
(11) Dorf Révfalu 1ter Theil sammt Ortschaft Pataháza […]ausgezeichnet vom Parthieführer Jozef Kaubek. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Térképtár; S 78 - 096. téka - Győr - 140-146.

Irodalom:

komment

A posta és Pécs szerelmese, Hetey-Herman Ottó – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 35. rész

2023. június 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 101. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Hetey-Herman Ottót és gyűjteményét mutatja be.

1_kep-hetey_otto_gr_andrusko_k_h_209_85x60_j_opti.jpgAndruskó Károly grafikája. Jelzet: Exl.H/209 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Hetey-Herman Ottó (1905–1981) pécsi magyar királyi postaforgalmi gyakornokként, majd postaigazgatóként, jogász-történészként tevékenykedett. Szakirányú munkái közül kiemelkednek az Adatok a pécsi távbeszélő történetéhez (1937) és A hírközlés krónikájából (1965) kötet Mozaikok a pécsi tájak postai múltjából című tanulmánya. Utóbbi a térség postatörténete kapcsán az írás kialakulását, a hírközlés fejlődését ismerteti a gyorstávírón át az első magyar rádióműsorig.

2_kep-hetey_otto_gr_kertes-kollmann_jeno_h_208_55x52_j_opti.jpgKertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/208 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A családja történetével is foglalkozó postaigazgató a Hetey nemesi család címerét örökíttette meg egy 1966-os ex librisen Kékesi László grafikussal. Ennek felső részén a „Porta culturae”, azaz a „A kultúra kapuja” felirat olvasható; a címerpajzson nemes látható karddal és levágott fejjel, sisakdíszként is kardélre tűzött fej szerepel, melyet egy páncélos kar tart.

3_kep-hetey_de_eadem_familiae_gr_kekesi_l_c2_92x63_opti.jpgKékesi László rézmetszete (1966). A kép forrása: Magángyűjtemény

Heteyt művészeti érdeklődése vezette el a kisgrafikához, már az 1930-as évektől foglalkozott ex libris gyűjtéssel. A grafikakedvelők összefogására 1938-ban alakult meg a pécsi Ex libris Gyűjtők és Grafikabarátok Köre, mely 1939-ben beolvadt a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társaságába. A szervezet tevékenysége a második világháború idején fokozatosan megszűnt.
A 20. század második felében az 1959-ben országos szervezetként megalakuló Kisgrafika Barátok Köre (KBK) élesztette fel újólag a kisgrafikagyűjtést. Szentesi Flórián szervező munkájának köszönhetően 1962-ben budapesti mintára megszervezték a KBK pécsi csoportját, melynek művészeti elnökei Martyn Ferenc festőművész és Debiczky István grafikusművész lettek. Adminisztratív elnökké Szentesi Flóriánt, alelnökké Hetey Ottót választották.

4_kep-korda_bela_x3_1968_042_4796_j_uj_opti.jpgKorda Béla linómetszete (1968). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye 

 Hetey alelnökként nagy segítségére volt Szentesi Flóriánnak a helyi kisgrafikakör szervezésében és vezetésében. Az első találkozók alkalmával még nem rendelkeztek állandó hellyel, a sétatéri Kioszk kisvendéglőben jöttek össze néhányan: Hetey Ottó, Kopár Lajos, Szentesi Flórián, Varga Antal, Dravecz József és Kovács József.

5_kep-p_798_pecs_setater_blancz_j_konyvk_j_opti.jpgÜdvözlet Pécsről, Sétatér. Jelzet: 1945 előtti képeslapok, P 798 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A fasor menti Kioszk a püspökvár délkeleti sarokbástyájának alapjaira épült. A historizáló építmény már a 19. század végén a sétány társas életének szerves része volt. A Kioszkban sört mértek és fagylaltot árultak, a sétatéren pedig katonazenekarok adtak műsort.
A pécsi kör tagjaként Hetey aktív ex libris gyűjtővé vált. Számos ex librist készíttetett, különösen a Pécshez közeli bonyhádi zománcgyárban rajzoló Kertes-Kollmann Jenővel, de emellett a vajdasági Andruskó Károllyal, a lengyel W. Dobrowolskival és W. Jakubowskival is. A grafikák közül több a foglalkozásához, a postához kötődik. A humort sem nélkülözi az alábbi alkotás, postakürtből ex libriseket és borítékokat kifújó alakkal.

6_kep-hetey_otto_gr_andrusko_k_h_215_72x59_j_opti.jpgKertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/215 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A legtöbb ex libris pécsi vonatkozású. Mivel Pécs a kupolák, a tornyok városa, nem véletlen, hogy a Sopianae elnevezés után az 1. században új nevet – Quinque Basilicae [Öt bazilika] – kapott, amelyet 1009-től már a Quinque Ecclesiae [Öt templom vagy Öt szent hely, esetleg Öt torony] változatban használtak hivatalosan is. A német Fünfkirchen elnevezés ennek a verziónak a fordításából származik. Az „öt torony” mint Pécs jelképe szerepel művészcímerrel Kertes-Kollmann Jenő következő alkotásán.

7_kep-hetey_otto_gr_kertes-kollmann_jeno_h_207_53x47_j2_uj.jpgKertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/207 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Pécs főterén, a Széchenyi téren a Gázi Kászim pasa dzsámija és a Szentháromság-szobor szomszédságában áll a Hunyadi János-szobor, mely 1710 és 1714 között készült, a korábbi pestisjárvány megszűntének emlékére. Az eredetileg barokk stílusú alkotás a 19. század végére annyira tönkrement, hogy a város újat készíttetett, amelyet 1908-ban állítottak fel. A bronz lovas szobor Pátzay Pál szobrászművész alkotása; Hunyadi János halálának 500. évfordulóján, 1956 augusztusában leplezték le. Ez látható az alábbi grafika előterében balra.

8_kep-hetey_gr_kertes-kollmann_jeno_h_203_42x46_j_opti.jpgKertes-Kollmann Jenő grafikája. Jelzet: Exl.H/203 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1967-ben volt 600 éve annak, hogy Nagy Lajos király megalapította a pécsi egyetemet. Ez alkalomból is készült ex libris a király portréjával, liliomos címerrel, könyvekkel és az öt toronyra utalással.

9_kep-kertes-kollmann_jeno_1967_p7_j2_uj_opti.jpgKertes-Kollmann Jenő grafikája (1967). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Hetey aktívan részt vett a helyi mellett az országos, sőt, a nemzetközi ex libris életben is, a külföldi ex libris kongresszusok gyakori látogatója volt az 1960–1970-es években. Többször tartott előadást a kisgrafikakörben, 1974-ben például a bledi (szlovéniai) XV. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszusról.
Az 1966-ban hazánkban rendezett 51. Nemzetközi Eszperantó Világkongresszushoz kapcsolódóan is született grafika a nevére szólóan, ahogyan a budapesti Vadászati Világkongresszus (1971) alkalmából is.
A hazai ex libris élet kiemelkedő eseménye volt a Budapesten tartott XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus 1970-ben. Hetey ez alkalomból rendelt újévi, ún. PF-lapján – utalva a megrendelő foglalkozására – postakürtöt fújó postáskisasszony nagyra növesztett alakja lép át a Duna felett Pestről Budára. Balról a Parlament épülete látszik. Ezt a grafikát a nemzetközi kongresszus résztvevői is hazavihették, így öregbítve a magyar ex libris gyűjtők és grafikusok, köztük a pécsi Hetey Ottó hírnevét.

10_kep-kertes-kollmann_jeno_412_42472_opti.jpgKertes-Kollmann Jenő grafikája (1970). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész

komment

Sirató Ildikó: A színház volt, van és lesz is, mert a közönségnek van szüksége rá. /// OSZK PODCAST 2023 S01E07

2023. június 11. 04:15 - nemzetikonyvtar

A közönségnek van szüksége színházra

Az OSZK hetedik podcastjében Sirató Ildikó színház- és irodalomtörténésszel Tóth Péter kulturális menedzser, a könyvtár webestartalom-pakolója beszélte át a színjátszástudományt. Solymosi Ákos segítette munkánkat.

Sirató Ildikó, a Színháztörténeti és Zeneműtár korábbi vezetője, színház- és irodalomtörténész a Magyar Táncművészeti Egyetem docense, tanít továbbá az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskoláján és számos hazai és külföldi egyetemen Kolozsvártól Bécsig, Tamperétől Belgrádig.

oszkpodcast_07_1.jpg

A podcast az Apple- és a Google-alkalmazásban, a Spotifyon, összesen hat helyen hallgatható az interneten.

00:48 Minden kultúrtörténeti téma indítója: a görögök 
03:68 Udvari színjátszás a 18. században, Széchényi Ferenc gyűjteményében megjelentek az argumentumok
06:30 Hogyan gyarapodtak a dokumentumok?
07:30 A színjátékot nem lehet gyűjteni 
09:10 A színházi struktúra, az intézményrendszer középpontja a Nemzeti Színház 
10:28 1848. március 15-én nem játszották végig a Bánk bánt
16:24 A művészet úgy működik, mint az Otto-motor
20:00 Az amatőr színjátszó mozgalom dokumentumainak fölkutatása, azok megőrzése a legnehezebb könyvtárosi feladat
25:51 A pandémia hatását még ma is érzik a színházak
27.32 Három korosztályt is gajra vágott a vírushelyzet
31:22 Színházi eszközök a drámapedagógiában
35.06 Magyarország legnagyobb színháztörténeti dokumentumgyűjteménye az OSZK-ban található
43:30 Forrástípusok és dokumentumtípusok sokszínűsége a tárban
46:13 Hogyan lehet feldolgozni egy „nem kutatható” színházi hagyatékot?
51:43 Szerb Antal hatórás előadásának hatása és értéke

LINK:

Színháztörténeti és Zeneműtár https://oszk.hu/szinhaztorteneti-es-zenemutar
Arisztotelész: Poétika https://mek.oszk.hu/00300/00315/00315.htm
Jean Racine: https://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag056.htm
Széchenyi naplójából: https://mek.oszk.hu/06700/06774/
Magyar Színházművészeti Lexikon: https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/index.html
Kemény Henrik: https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz13/240.html
A Blaha Lujza téri Nemzeti Színház https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2015/04/29/dolt_falak_dult_szivek_380
Gobbi Hilda fotói a nemzeti könyvtárban: https://gobbi.oszk.hu
Gábor Miklós hagyatéka https://www.youtube.com/watch?v=hB-3J8ifHdU

Hallgasd a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

 

 

komment

Kódexek, töredékek, szövegek

2023. június 09. 06:00 - nemzetikonyvtar

Az ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport tagjai a pozsonyi MECERN-konferencián

A közép-európai középkorász kutatók szakmai szervezete, a Medieval Central Europe Research Network kétévente nagyszabású konferenciát szervez. Ez a rangos rendezvény a közép-európai régió medievistáinak egyik legfontosabb fóruma, ahol a középkorász kutatóműhelyek rendszeresen képviseltetik magukat. Az idei tanácskozásnak, amelyre április 27. és 29. között került sor, a pozsonyi Comenius Tudományegyetem adott otthont, s kerettémája a folyamatosság és változás volt (Continuity and Change in Medieval Central Europe). A három nap során több párhuzamos szekcióban több mint kétszáz izgalmas előadás hangzott el angol nyelven. A rendezvényen az ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport képviseletében négy kutató tartott előadást: Hende Fanni, Orsós Julianna, Zsupán Edina és Korondi Ágnes.

mecern_konferencia_meghivo_opti.jpgA Medieval Central Europe Research Network Continuity and Change in Medieval Central Europe című konferenciája a pozsonyi Comenius Tudományegyetemen, 2023. április 27–29. A programfüzet címlapja

Hende Fanni A 15th-century Jigsaw: A Constructed Breviary in the Cathedral Library of Kalocsa címmel kutatócsoportunk kódexfeldolgozó munkájába nyújtott betekintést. A Fragmenta et Codices Kutatócsoport egyik feladata az egyházi könyvtárak középkori kódexállományának katalogizálása. Jelenleg a Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár katalógusa van előkészületben, amely munka során Hende Fanni dolgozza fel az Ms 19 jelzetű, igencsak érdekes szerkezetű kódexet. Amint azt kolléganőnk előadásában bemutatta, az egykor kétkötetes, német nyelvterületen készült breviáriumból állították össze ezt a szentek zsolozsmáit tartalmazó kéziratot. Az egykori breviárium a temporale és sanctorale részeket vegyesen tartalmazta, s az anyag a liturgikus év két része szerint oszlott nyári és téli kötetre. A két kötetből a fölösleges lapokat eltávolították, majd az így létrejött kompilációból a fölösleges szövegeket kikaparták, s helyükre az új felhasználók igényeinek megfelelő liturgikus szövegeket írtak be. Hende Fanninak sikerült a kalocsai kódex kötéséről leválasztott kódextöredékeket az eredeti kéziratokból kivágott fólióként azonosítania, s további két, az eredeti breviáriumokból származó levelet az Osztrák Nemzeti Könyvtár gyűjteményében talált meg. Előadásában a kalocsai kódex és a hozzá kapcsolódó töredékek rítusát is elemezte.
Orsós Julianna Luther’s Late Medieval Arguments? An Interpretation of a Preface című előadása egy nevezetes 15. századi erdélyi szerző történeti forrásszövegének izgalmas recepciótörténeti mozzanatával foglalkozott. Magyarországi György, akit korábban Szászsebesi Névtelenként tartott számon a történettudomány a törökök 1483-as erdélyi betörése során esett fogságba. Több mint húsz évnyi rabság után szabadult meg, majd római domonkos szerzetesként latin nyelvű beszámolót (Tractatus de moribus, conditionibus et nequitia Turcorum) írt az Oszmán Birodalomban tapasztaltakról, amelyben bemutatja a törökök vallását, szokásait is. Műve több nyomtatott kiadása közül egyikhez Luther Márton írt előszót. Orsós Julianna a Luther válogatott művei magyar nyelvű kiadási munkálatainak résztvevőjeként figyelt fel erre az előszóra, amely a reformátor törökökkel kapcsolatos nézeteinek egyik fontos forrása. Előadásában ennek a Luther-szövegnek az elemzését végezte el. Rámutatott, miért tartotta fontosnak ezt a művet a törökök által meghódított területek lakosságának az iszlám vallásra való áttéréséért aggódó német teológus. Kolléganőnk arra  is rávilágított, hogy Magyarországi György írását miért nem használta fel fokozottabban a domonkos rend, amelynek tagjai munkáikban többször foglalkoztak az iszlámmal.

mecern_konferencia_eloadoink_opti.jpgAz ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport négy kutatója – Zsupán Edina, Korondi Ágnes, Hende Fanni és Orsós Julianna – a Medieval Central Europe Research Network Continuity and Change in Medieval Central Europe című konferenciáján a pozsonyi Comenius Tudományegyetemen, 2023. április 27–29.

Zsupán Edina Maria Theisennel, az Osztrák Tudományos Akadémia munkatársával közösen tartott előadást A spectacular turn to humanism: the decoration of the humanistic codices for John Vitéz de Zredna, Archbishop of Esztergom címmel, amelyben Zrednai Vitéz János kódexeivel kapcsolatos fontos új eredményeket ismertettek. Az itáliai humanizmus 15. századi magyarországi recepciójának egyik korai vezető alakjaként Vitéz környezetében várdai püspöki, majd esztergomi érseki székhelyén is scriptorium működött. A két kutató kodikológiai és művészettörténeti érvekkel gazdagon alátámasztott előadása bemutatta a Vitéz körüli könyvkészítő műhely scriptorainak és illuminátorainak munkamódszereit, rávilágítva arra, hogy a műpártoló főpap humanista jellegű kódexei közül több nem Itáliában, hanem a Magyar Királyságban keletkezett. Az itáliai humanista kódexek mintáinak tudatos követése kimutatható egyes helyi scriptorok és illuminátorok a korábbi kutatás által itáliainak tartott munkáiban. Mindez szervesen illeszkedett Vitéz azon sokrétű kezdeményezéseinek (pl. egyetemalapítás, nyomdalétesítés stb.) sorában, amelyek célja az itáliai humanizmus magyarországi meghonosítása volt.
Végül Korondi Ágnes Changing Audiences, Changing Text: Vernacular Versions of a Central European Passion Dialogue című előadásában egy késő középkori, Szent Anzelmnek tulajdonított latin Mária-siralom, a Dialogus beatae Mariae et Anselmi de passione Domini népnyelvű fordításaival foglalkozott. A latin szöveg feltehetőleg német nyelvterületen készült a 13. században, s korán lefordították különböző középkori német dialektusokra úgy verses, mint prózai formában. A 14. században cseh verses és prózai átültetése is készült, amelyet több kódex és kódextöredék őriz. A 16. század elejéről magyar részfordítása is fennmaradt az ún. „Huszita Biblia” zsoltárfordítását is tartalmazó, a 16. század elején premontrei apácák számára kiegészített Apor-kódexben. Korondi Ágnes előadása a planctus magyar és cseh nyelvű változatait és az azokat megőrző kéziratokat mutatta be és vetette össze rávilágítva a különböző népnyelvi változatok létrejöttét befolyásoló vallási-társadalmi tényezőkre.
A Fragmenta et Codices Kutatócsoport tagjainak előadása érdemben gazdagította a MECERN-konferencia színes palettáját. Kollégáinknak emellett alkalma nyílott arra is, hogy számos régiónkbeli medievistával, s köztük kódex- és töredékkutatóval cseréljenek eszmét, s fontos szakmai kapcsolatokat alakítsanak ki. Remélhetőleg kutatóink a MECERN számos következő konferenciáján is képviselik majd a magyarországi kodikológiai kutatások ügyét.

Korondi Ágnes (ELKH–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport)

komment

„Vincenti dabo manna absconditum”

2023. június 08. 06:00 - nemzetikonyvtar

Úrnapja, az Oltáriszentség ünnepe

Az Oltáriszentség vagy Eucharisztia (görög eredetű szó, jelentése: hálaadás) alapításáról Nagycsütörtökön emlékezik meg az Egyház. Ám ekkor a közelgő gyász miatt nem ünnepelhet eléggé: az utolsó vacsoráról való liturgikus megemlékezés ünnepi díszek, fények és pompa helyett oltárfosztással, a harangok és az orgona elnémulásával jár együtt. Ezért is jött létre ez az ünnep, amely mindig a Szentháromság vasárnapja után következő csütörtökre esik, szintén visszautalva arra az ősi hagyományra, amely szerint e legnagyobb, legszentebb szentség alapítása csütörtöki napon történt. Azt a csodálatos, szent titkot ünnepeljük e napon, amely szerint a szentmiseáldozatban konszekrált kenyér és bor külső színe alatt Jézus Krisztus, az Istenember teste és vére, istensége és embersége valóban, igazán és lényegileg (szubsztanciálisan) jelen van.

1_kep_opti_27.jpgJézus szent testét és vérét adja híveinek. Kromolitográfia. Regensburg, Friedrich Pustet kiadóvállalata, 1920-as, 30-as évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapja – diadalünnep és oltárünnep

Diadalünnep ez, az Isten ügyének végső győzelmét hirdeti, az üdvözültek közösségét, együttlétét (communio) az Üdvözítővel az örök boldogságban. Az Ember Fia, a megdicsőült Krisztus maga mondta Szent János apostolnak a Jelenések könyve szerint: „A győzedelmesnek elrejtetett mannát adok” (Vincenti dabo manna absconditum – Apoc. 2. v. 17.) Ez az „elrejtetett manna” isteni felsége, mindenható ereje mellett a megváltó Krisztus mérhetetlen alázatát, jóságát, szeretetre méltó voltát is jelzi. Emberi ésszel felfoghatatlan mértékű alázatra volt ugyanis szükség ahhoz, hogy az örök Ige, a második isteni személy értünk megtestesüljön, és harminchárom évig mindenben hasonló legyen hozzánk, a bűnt kivéve: szenvedjen éhség, hőség, hideg, ellenséges emberi indulatok és a sátán kísértései miatt, végül pedig a kereszthalált is vállalja, önként letéve értünk életét. Túl ezen, szintén számunkra megmagyarázhatatlan és megdöbbentő alázatot jelez, hogy a mi Megváltónk nem érte be ennyivel: az utolsó vacsora termében megalapította az Oltáriszentséget, és egy-egy kis darab kenyérben elrejtőzve, magányosan, hideg templomokban virraszt értünk, vár bennünket mindennap, az idők végezetéig.
Úrnapja oltárünnep is, hiszen középpontjában az oltár közelségének csodálatos, tiszta és igaz öröme áll, amelyet elsősorban annak köszönhetünk, hogy az oltáron az Eucharisztiában az áldozat során megvalósuló titokzatos csere által valóságosan, testével és lelkével jelen van az Úr Jézus. Ezt az örömöt vallotta meg naponta IX. Szent Lajos francia király (1214 k.–1270), aki minden reggel két misét hallgatott, és azt mondta, hogy ha valóban szükséges volna, a szentmiséért cserébe a koronájáról is lemondana. Erről az életérzésről tett bizonyságot Hunyadi János kormányzó is (1407 k.–1456), aki utolsó nagy betegségében sem kérte, hogy házhoz vigyék neki az Eucharisztiát, hanem elmenvén a legközelebbi templomba, ott, az oltár előtt vette magához az Úr Jézust, áhítattal, könnyekig meghatódva, majd megvigasztalódva, örvendező szívvel tért vissza házába. (Petrus Ransanus: Epitome rerum hungaricarum... Budae, Typis Veronicae Nottensteinin, 1746, 207.) Az oltár annyira szent, hogy nincs emberi szó, amely ezt igazán kifejezhetné, hiszen az élő Isten szentségét jeleníti meg, kegyelmi pillanatokban oly erővel, hogy attól a lélegzetünk is eláll. Csendes elfogódottsággal, térdelve mondjuk ilyenkor: „Uram, én élő hittel hiszem, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben jelen vagy.” Keressük, óhajtjuk a perceket, amikor a szívünk egészen megtelik azzal az érzéssel: „Uram, jó nékünk itt lennünk.” (Domine, bonum est nos hic esse – Matth. 17. v. 4.) Az úrnapi körmenet pedig, amelyet nyilvános hitvallásnak is szoktunk nevezni, egész egyszerűen a keresztény életvezetés fő igazságát jeleníti meg. Megyünk Jézus után. Megyünk ezen a szép ünnepen örömmel és diadallal, de megyünk a hétköznapokban is, keresztünket fölvéve, szerénységgel, csendes alázattal, amint ő parancsolja: „Ha ki utánnam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztét, és kövessen engem. Mert a ki lelkét meg akarja tartani, elveszti azt: a ki pedig lelkét elveszti érettem, megtalállya azt.” (Si quis vult post me venire, abneget semetipsum, et tollat crucem suam, et sequatur me. Qui enim voluerit animam suam salvam facere, perdet eam: qui autem perdiderit animam suam propter me, inveniet eam. – Matth. 16. v. 24–25.)

2_kep_opti_28.jpgJézus az Oltáriszentség alapítója. Kromolitográfia, papírcsipkére ragasztva. 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az ünnep rövid története

A 13. század elején a katarok nyomába lépő albigens és valdens eretnekség képviselői vitatni kezdték Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ebben az időben Krisztus maga adta tudtára egy látomásban az ágostonrendi lüttichi Szent Juliannának (†1258) azt az óhaját, hogy szeretetének ezen szent titkát külön ünneppel is dicsőítsék. Először 1247-ben, Lüttichben ültek úrnapi ünnepet. 1264-ben IV. Orbán pápa tette kötelező ünneppé az egész Egyház számára, a Transiturus kezdetű bulla révén. Szintén az ő megbízásából írta meg hozzá az akkor épp Orvietóban tartózkodó Aquinói Szent Tamás (1225–1274) a liturgikus szövegeket, és az ünnepi szentmise szekvenciáját, a „Lauda Sion Salvatorem” kezdetű himnuszt. Ám a körülmények nem kedveztek az új ünnep elterjedésének. IV. Orbán még ugyanebben az évben elhunyt, Úrnapját pedig csak Germánia néhány egyházmegyéjében és Magyarországon ünnepelték, itt 1271-től. Végül V. Kelemen pápa a vienne-i zsinaton 1311–12-ben ismét felhívta rá a püspökök figyelmét, és ettől kezdve gyorsan elterjedt az egész Egyházban. Legfőbb céljaként már IV. Orbán is az Oltáriszentség melletti nyilvános, ünnepélyes hitvallást jelölte meg. Az Egyház ezt az ünnepet alapításától fogva a lehető legnagyobb pompával és ünnepélyességgel üli meg, amely a liturgia eszköztárában rendelkezésére áll. Ezt a jogszokást pedig a legújabb időben XVI. Benedek és Ferenc pápa is megerősítette.

3_kep_opti_27.jpgAz Eucharisztia Krisztus keresztáldozatát jeleníti meg az oltáron. Kőnyomat, 1840-es, 50-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Úrnapi körmenetek

Az Isten háza és összes oltára ezen ünnep alatt gazdag virágdíszben és illatos erdei lombokkal pompázik, és hagyományaink szerint itt Magyarországon is azon verseng ilyenkor a hívek gyülekezete, hogy a házakat és az utakat, kiváltképpen amerre a körmenet halad, virággal, zöld sással, a négy úrnapi sátor elejét pedig virágsziromszőnyeggel ékesítse. A Rituale Romanum az úrnapi körmenet során csak egy szentségi áldást ír elő, de mára elterjedt jogszokássá vált hazánkban, illetve a magyar nyelvterületen, hogy mind a négy sátornál (oltárnál) áldást ad a körmenetet vezető pap az Oltáriszentséggel. A menet eucharisztikus himnuszok éneklése közben megy végig a kijelölt útvonalon, végül a Szent Ambrus püspöknek (339 k.–397 k.) tulajdonított hálaadó himnusz, a Te Deum is felhangzik, illetve az utolsó szentségi áldás előtt a Tantum ergo Sacramentum, Aquinói Szent Tamás „Pange lingua gloriosi” kezdetű himnuszának ötödik és hatodik versszaka.

4_kep_opti_23.jpgJohann Michael Söckler (1744–1781): Szeretetre méltó Jézus. Illusztráció Jézus szentséges neve litániájához. Rézmetszet – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Az Eucharisztia szükséges és hasznos áldozat

Az ószövetségi áldozatok, melyek jórészt az Úr Jézus Golgotán bemutatott keresztáldozatának az előképei, jelei is voltak, sok áldást szereztek a választott nép, Izrael számára az égből. Ám a végtelen fölségű Isten megbántásáért, Ádám és Éva vétkéért és az ebből származó áteredő bűnért nem voltak képesek eleget tenni. Ezért kellett az, hogy mikor elérkezett az idők teljessége, az Isten Fia emberi alakot öltött, és mint második Ádám, az emberi nem új képviselője és az üdvtörténet rendje szerint új ősatyja, a megváltás nagy áldozatát bemutatta értünk. Teljes és maradéktalan önátadással engesztelte ki értünk mennyei Atyját. Lelkét sokakért adta váltságul, így fogalmaz Szent Máté (Matth. 20. v. 28.). Vagyis nem csupán testét és vérét, hanem azokkal együtt lelkét is feláldozta értünk: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Pater, in manus tuas commendo spiritum meum. Et haec dicens, expiravit. – Luc. 23. v. 46.)
Az Újszövetség egyetlen áldozata az Úr Jézus keresztáldozata a Golgotán. Ezáltal Jézus Krisztus megváltott minket a bűn szolgaságából, és magára véve az emberiség személyét (personam humanitatis), helyettünk soha felül nem múlható és kiegészítésre nem szoruló módon eleget tett Istennek. Tárgyi (objektív) és abszolút szempontból tekintve tehát más, több áldozatra már nincs szükség. Szükség van viszont alanyi (szubjektív) és relatív szempontból, méghozzá két okból. Először azért, mert mit érne Krisztus keresztáldozata, amely a történelem egy tőlünk távoli időpontjában ment végbe, ha nem volna valami lehetőség, hogy annak gyümölcseiben, kegyelmeiben a késő századok hívői is részesülhessenek. Ez a századokon átívelő, összekötő csatorna a szentmise. Másodszor pedig az is szükséges, hogy minden ember a maga részéről is hozzon valami áldozatot. Ám ennek a csekély áldozatnak önmagában semmi értéke sem lenne az élő Isten színe előtt. Csak akkor ér valamit a mi személyes áldozatunk, ha azt egyesíthetjük Krisztus Urunk áldozatával. Erre pedig a szentmisében van lehetőség. A mise felajánlása során az áldozati kenyér és bor mellé a hívők is az oltárra helyezik szívüket, lelküket.

5_kep_opti_18.jpg„A te szeretetedből élek, ó Jézusom”. Szentségimádási jelenet. Rézmetszet, papírcsipke. Párizs, Louis Auguste Turgis és fiai kiadóvállalata, 1890-es évek – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szentképgyűjtemény

Aquinói Szent Tamás is úgy fogalmaz, hogy az Eucharisztia áldozat (sacrificium), amelynek célja a kegyelem kiáradása és működése az Isten népében, mindazokban, akik e szentségben részesülnek. (Ultimo autem tota Missae celebratio in gratiarum actione terminatur, populo exultante pro sumptione mysterii... Summa Theologiae, pars III. quaest. 83. art. 4.) Minden szentmise történelmi esemény, hiszen teofánia valósul meg benne: az élő Isten jön el az Eucharisztiában, és az átváltoztatáskor odasereglenek az ég angyalai őt látni és imádni, szent és igaz buzgósággal, mély áhítattal, jelenlétükkel a mi gyenge imáinkat, áhítatunkat is erősítve. Így tehát a keresztáldozat megjelenítése a szentmisét a legfölségesebb istentiszteletté emeli, a mi önátadásunkat pedig a legkegyelmesebb és legáldottabb áhítatgyakorlattá, az istenfélelem és az istenszeretet együttes megvalósulásává. Amint azt Szent Pio atya (1887–1968) is átélte minden szentmise bemutatásánál, és a szent félelem és szeretet összetartozásáról szóló gondolatait az alábbi sorokban hagyta ránk:

„Amíg félsz, nem vétkezel... Természetesen ez szenvedéssel jár, de tudni kell bízni, mert más az istenfélelem, és más Júdás félelme... Ha eluralkodik rajtunk a félelem, szeretet nélkül cselekszünk, ha viszont túl nagy a bizalmunk, nem vesszük eléggé figyelembe, nem félünk eléggé attól a veszélytől, amelyet pedig muszáj elkerülnünk. A bizakodásnak és a félelemnek kéz a kézben kell haladnia, mint két testvérnek. Eszerint kell mindig cselekednünk, vagyis ha észrevesszük, hogy túl nagy bennünk az aggodalom vagy a félelem, vissza kell térnünk a bizakodáshoz. Ha pedig túl nagy a bizalmunk, jobb, ha egy kicsit elkezdünk félni, mert a szeretet a szeretet célja felé akar haladni, de vak, nem lát – csak a szent félelem adhat neki világosságot.”

Pio atya gondolatai. Bölcsességek az év minden napjára. Ford. Szeles Ágnes. Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2020, 79. – Törzsgyűjtemény

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

„Eleinte csak egypár szakaszból álló népies beszélyt akart belőle készíteni, s lassan-lassan egy nagy népmese kerekedett ki belőle”

2023. június 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

A 200 éve született Petőfi Sándor művei a zene tükrében. V. rész

A címbeli idézet Gyulai Pál 1908-ban megjelent Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című írásából való. A János vitéz című – Vahot Imre szavait idézve – „népies hősköltemény” készülő kiadásáról a Pesti Divatlap 1844. december 8-i száma tudósít:

A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor s e lap szerkesztője [Vahot Imre] előtt olvasá fel Petőfi legújabb nagy költeményét, illy czim alatt: János vitéz, s ezen, irodalmunkban még eddig szokatlan modorú népmese szép költői kidolgozása mindnyájunk tetszését nagy mértékben megnyeré. Magas phantázia, sajátos népi elem , meglepő regényes irány bélyegzi az egészet, s ezen kalandoros csodás mesében költő annyira eltaláló a népies nyelvet, s mese-előadási modort, hogy azt mind a míveit közönség, mind a köznép nagy gyönyörrel fogja olvashatni. — Petőfi ez új műve nem sokára sajtó alá kerülend, s biztosan merjük állítani, hogy nagy tetszésben részesülend.”

Tárcza. Fővárosi hírek. In: Pesti Divatlap, 1844. december 8. – Törzsgyűjtemény

A korabeli kritika azonban nem fogadta egyhangú lelkesedéssel Petőfi új művét. A Honderü 1846. november 10-i számában éles kritika olvasható Zerffi Gusztáv tollából, mely szerint Petőfi új művének sikerét pusztán a „pártkodásnak” köszönheti, mivel az elbeszélő költeményt az a Vahot Imre jelentette meg, aki ez időben a Pesti Divatlap főszerkesztője is volt, mely lapnál ekkor Petőfi szerkesztő-segédként dolgozott. Mint írja:

Petőfi jóbarátai s párthősei tán nem is olvasták János vitézt, s készek mégis mindenkit ököllel fenyegetni, ki talán azon őszinte véleményt bátorkodnék kimondani: hogy az egész népregén, kivéve a puszta leírását (20. 1.) s a tündérországét (109. 1.) átalában nincs semmi különös.

Zerffi I. G. egy magyar lyrikus: Irodalmi levelek dr. Laube Henrikhez Lipcsében. In: Honderü, 1846. november 10. – Törzsgyűjtemény

A mű sikerét az ítész szavai nem törték meg, hisz míg Zerffi szerint Petőfi ezzel a művével semmit nem lépett előrébb, addig például Szerb Antal a Magyar irodalomtörténet című munkájában „a magyar irodalom egyik nagy magaslati pontja”-ként említi, melyben:

sikerült belső szintézisre hozni a népi tárgyat, népi formát és népi tartalmat”.

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai, c. 1935. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Petőfi költeményének legismertebb zenei feldolgozása Kacsoh Pongrác nevéhez fűződik. A daljáték keletkezése körüli bizonytalanságot Heltai Jenő visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, akit Bakonyi Károly, a mű librettistája kért fel a versek megírására. Eszerint Bakonyi a zene megírásával kapcsolatban Sztojanovics Jenővel állapodott meg, mivel azonban Sztojanovics zenéje „idegen” maradt számára, végül hosszas keresés után talált rá Kacsoh Pongrácra, aki akkor ismeretlen középiskolai tanár volt. Ugyanakkor:

Amikor Kacsóh először játszotta el Bakonyi szegényes, Mária utcai lakásán Kukorica János belépőjét és a Rózsaszálat, akkor én már éreztem, hogy itt egy genie bontogatja szárnyait. Most már én szálltam síkra az operettért, elvittük Kacsóht Beöthyhez és kiharcoltuk, hogy Beöthy elfogadta Kacsóh muzsikáját.”

Heltai Jenő breviárium I. In: Budapesti Negyed, X. évf. 4. szám, 2002. tél. – Elektronikus Periodika Archívum

A daljáték bemutatójára a Király Színházban került sor 1904. november 18-án, melyben Kukorica Jancsi szerepében Fedák Sárit láthatta a közönség, Iluskát Medgyaszay Vilma alakította, illetve a francia királykisasszony szerepét az Operaház művésznője, Szamosi Elza énekelte.

04_kep_opti_1.jpgFedák Sári Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának címszerepében. Dedikált fénykép: „»Gabinak«, a régi szeretettel, a régi Zsazsa.” Fényképész Strelisky Lipót, 1905. – Színháztörténeti és Zeneműtár, [NSz] KB F 20

A korabeli sajtó már a bemutató előkészületeiről is lelkes beszámolókat tett közzé, azonban a premierről egyöntetűen elragadtatott kritikák jelentek meg, mint azt a Budapesti Hírlap hasábjain is olvashatjuk:

Fönnállása óta a Király Színháznak olyan hangos estéje nem volt, mint a mai. És amit e nagyszerű, forró sikerben legelső helyen tartunk megemlítendőnek: egy lelkében, levegőjében, dalos szava minden lendülésében magyar darabbal és e darabnak a maga értéke szerint való méltó megbecsülésével aratta azt. Fölismerte a portékája becsességét és úgy hozta a közönség elé, művészi erőinek, a kiosztásnak és a kiállításnak olyan fényességével, amilyet Budapesten magyar operett előadásán még nem láttunk és aratott vele olyan diadalt, amely minden valószínűség szerint új rekordot csinál a magyar operett sikerében.

Irodalom és művészet: János vitéz [sz.]. In: Budapesti Hírlap, 1904. november 19. – Törzsgyűjtemény

A János vitézből opera készül”, olvashatjuk a szalagcímet a Pesti Napló 1931. június 27-ei számában. A Kosáry Emmyvel és Buttykay Ákossal készített riportból további részleteket is megtudhatunk az 1931. december 6-ára tervezett ünnepélyes bemutató előkészületeivel kapcsolatban, melyre az Operaházban került sor.

05_kep_opti_1.jpgA János vitéz című daljáték 1931. december 6-án, a Magyar Királyi Operaházban tartott díszelőadásának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színlapgyűjtemény, Operaház 1931

Az előadás díszletei Oláh Gusztáv tervei alapján készültek.

06_kep_opti_1.jpgJános vitéz: a francia király palotája. Díszletterv: Oláh Gusztáv. Bemutató: Operaház, 1931. december 6. – Színháztörténeti és Zeneműtár, KE 99

A történtektől függetlenül Sztojanovits Jenő szavalattal egybekötött daljátéka is megjelent nyomtatásban, Rozsnyai Károlynál.

07_kep_opti_1.jpgJános vitéz. Szavalattal egybekötött daljáték iskolai ünnepélyek, hangversenyek, záró vizsgálatok alkalmára. Op. 60. Írta Petőfi Sándor. Zenéjét szerzette Sztojanovits Jenő. Budapest, Rozsnyai Károly, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 72.366

Sárai Tibor 1961-ben írta Hat jelenet a »János vitéz« című táncjátékból című szimfonikus szvitjét.
Jankovics Marcell 1973-ban készített animációs filmet Petőfi verses meséjéből, melyhez Gyulai Gaál János írt zenét.
Petőfi Falu végén kurta kocsma című költeménye nyomán is több mű született: mint Zerkovitz Béla énekes táncos alkalmi játéka (bemutató: 1931), Lányi Ernő női karra írt kórusműve, illetve Nádor Mihály 1911-ben keletkezett, azonos című egyfelvonásos Petőfi-ciklusa.

Kapi Gyula Egy gondolat bánt engemet címmel írt melodrámát, mely az ún. „Rózsavölgyi Melodrámák” sorozat részeként jelent meg.

10_kep_opti_9.jpgKapi Gyula: Egy gondolat bánt engemet… Malodráma. Költemény Petőfi Sándortól. In: Melodrámák. Szavalatok gyűjteménye zongorakísérettel. Budapest, Rózsavölgyi és Társa, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 64.838

Szabados Béla Bolond Istók című daljátékát az 1920-as évek első felében az Operaház több alkalommal is műsorára tűzte.

11_kep_opti_5.jpgBolond Istók. Daljáték legkedveltebb dalai. [Petőfi Sándor verse nyomán] a dalok szövegét írta: Sas Ede. Zenéjét szerzette: Szabados Béla. Budapest, Rozsnyai Károly, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 69.788/a

Petőfi A helység kalapácsa című elbeszélő költeménye nyomán született az azonos című három felvonásos énekes falusi játék, melynek zenéjét Siliga Ferenc állította össze, illetve részben Siliga szerezte.

12_kep_opti_4.jpgPetőfi Sándor: A helység kalapácsa. Énekes falusi játék 3 felvonásban. Színpadra alkalmazta: Cserháti Lajos és Venczel Károly. Zenéjét összeállította és részben szerzette: Siliga Ferenc. Zongorára alkalmazta: Dévény Jenő. [Budapest], Cserháti Lajos, [s.a.] – Színháztörténeti és Zeneműtár, Z 20.647

Farkas Ferenc Petőfi sorok című, vegyeskarra írt kórusműve Petőfi Az apostol című elbeszélő költeménye nyomán született.

13_kep_opti_3.jpgFarkas Ferenc: Petőfi sorok. Részletek Petőfi Sándor Az apostol című költeményéből. A karpartitúra első oldala. – Színháztörténeti és Zeneműtár, FF-comp. VIII/91/a

Jelen írás főként a Petőfi elbeszélő költeményei nyomán született nagyobb, főként színpadi művek számbavételére tett kísérletet, megnyitva a sort az 1844-ben keletkezett János vitézzel. Egyet kell értenünk Bajnai Klára megállapításával, amit ugyane művel kapcsolatban tett, de ami talán a legtöbb színpadi adaptációra érvényes:

A János vitéz dalai, mint tudjuk nem Petőfi versek, de maga a mű Bakonyi Károly és Heltai Jenő közreműködésével a népszínmű – operett kívánta előírásoknak megfelelve igyekezett az eredeti mű tartalmát követve színpadképessé válni. Ezzel együtt a köztudatba ez a mű is Petőfi adaptációként honosodott meg.

Dr. Bajnai Klára: Petőfi művek korai hanghordozókon. In: Parlando, 2023. 2. szám

Felhasznált irodalom:


Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: I. részII. rész, III. részIV. rész

komment

Bibliothecae Abba[tis] Zirczensi. Ötödik rész

2023. június 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

A füvek ereje

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_1_opti.jpgA kötet a könyvtár barokk bútorzatának „Medici” tékáján kapott helyet. Egyszerű papírtáblás félbőrkötés

Zirc középkori apátsága a török időkben nagyrészt elpusztult, lakatlanná vált. A hódoltság után Szilézia leggazdagabb ciszterci apátsága, Heinrichau (ma Henryków) vállalta magára a második alapítás nehéz feladatát. A szerzetesek azonban már nem a régi épületet újították fel, hanem – attól mintegy száz méterre – egy teljesen új, barokk monostort emeltettek. A négyszög alakú, kétszintes, belső udvaros épület emeletén – az 1763-as hivatalos megyei összeírás szerint – kapott helyet a könyvtár- és gyógyszertárszoba is. A Historia Domus 1752-es bejegyzése szerint az anyaapátságból „küldték Lukácsot, az orvost, hogy szükség esetén segítségére legyen a beteg testvéreknek”. Lukács testvér, azaz Lucas Elger megbízásával szerette volna Candidus Rieger apát kifogni a szelet a zirci szerzetesek vitorlájából, akik arra hivatkozva, hogy nincs más gyógyszer az apátságban csak a somlói bor, a patika helyett a pincét látogatták.

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_2_opti.jpgA gyógyszertár melletti könyvtárszoba barokk bútorzata

Lucas testvérnek a munkájához szüksége volt szakkönyvekre is. Az állományról készült 1815-ös katalógus medicina szakában 43 művet soroltak fel. Ezek főleg 18. századi nyomtatványok, tehát meglehetősen friss kiadványok, elsősorban német szerzőktől. A témáik az általános orvosláson keresztül az anatómián és a recepteken át a sebészetig terjed. Tehát a szellemi és a személyi feltétel adott volt a gyógyításhoz, már csak a patikát kellett feltölteni. Az apátságokban, kolostorokban működő betegszobák – csupán néhány betegágyról van szó – gyógyszerkészleteit a gyógynövénykertben termelt növényekből állították elő, ezeket a készítményeket adták a környékből hozzájuk fordult betegeknek, így alakult ki a „kolostori patika”. Zircen annak nincs nyoma, hogy az apátságon kívülre is szolgáltattak volna gyógyszereket. Azt azonban feltételezhetjük, hogy Elger fráter érkezésével előtérbe kerültek a gyógynövények, amikhez hasznos ismereteket nyújtottak a herbáriumok, azaz a füveskönyvek. Ezekből a mai bibliotékában is megtalálható jó pár darab. Ilyen például Pietro Andrea Mattioli [1501–1578], a híres itáliai orvos, botanikus munkája, ami korán Zircre kerülhetett, mert olvasható benne az anyaapátság, Heinrichau bejegyzése. A cseh nyelven kiadott (Herbarz, ginak Bylinář] könyvet Jiří Melantrich nyomtatta Prágában 1562-ben, több mint kétszáz gyönyörűen kivitelezett fametszettel. Azonban mostani bejegyzésem tárgya egy másik könyv, egy kolligátum, azaz egy olyan könyv, amiben egy vagy több olyan művet kötöttek egybe, amelyek között nincs tartalmi azonosság. A jelen vizsgálat alá vett könyv két munkát tartalmaz, az első egy herbárium.

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_3_opti.jpgPietro Andrea Mattioli 1562-es cseh nyelvű herbáriumának címlapja, és az írisz ábrázolása

De mi is az a herbárium, Kräuterbuch avagy füveskönyv? A hivatalos meghatározás szerint egy olyan mű, amely a növények nevét és leírását adja meg, bemutatja gyógyászati hatásukat, valamint a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket. Recepteket adhatnak gyógynövénykivonatokhoz, tinktúrákhoz vagy főzetekhez, és néha ásványi és állati eredetű gyógyszereket is tartalmazhatnak a növényekből kinyerteken kívül. Gyakran illusztrálták is, hogy segítsék a gyógynövények azonosítását. A növények gyógyászati célú felhasználása több ezer évre tekint vissza. Az ókorból két jelentős szerzőt érdemes megemlíteni, mert később is sokszor hivatkoztak rájuk. Peganosz Dioszkoridész, görög katonaorvos és szakíró, akit a farmakognózia (gyógynövény- és drogismeret tudománya) atyjaként tisztelnek. Munkája körülbelül 600 gyógynövény leírását, sőt, rajzukat tartalmazza, Peri hülész iatrikész (A gyógyító anyagról) címmel lett ismert. Végleges, latin nyelvű változata (De medicaminibus herbarum) a 3. század végén alakult ki, ez már egy ábécérendű lexikon volt. A másik Caius Plinius Secundus, római író és polihisztor Naturalis historiája (Természettörténet). Az enciklopédikus mű mintegy 2000 korábbi tekercsben található ismeret szintézise, amibe még a mítoszok és a néphagyomány is beépítésre kerültek. A középkori munkák főleg ezeket a klasszikusokat követték. A nyomdászat feltalálása aztán a herbáriumok nagy korszakát hozta el. Sok, főleg német nyelvű illusztrált munka jelent meg, Otto Brunfels, Leonhart Fuchs és Hieronymus Bock nevét kell megemlítenem. Magyar részről pedig kikerülhetetlen Méliusz Juhász Péter 1578-ban Kolozsváron, Heltai Gáspár feleségének nyomdájában megjelent füveskönyve: Herbarium – Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól címmel.
De most térjünk végre rá a zirci példányra. Egy kevésbé ismert szerző, Theodor Dorsten munkája. Róla meglehetősen kevés életrajzi forrás áll rendelkezésünkre. Eredeti neve Theodor Gluntz volt, 1501 körül született Dorstenben (Észak-Rajna-Vesztfália). Valószínűleg szerény körülmények között élt, mert az erfurti egyetem anyakönyvébe a szegény és nem sokat fizető hallgatók közé írta fel magát, mint a dorsteni Hermann doktor famulusát, aki ingyen tanul. 1531-ben már a marburgi egyetem orvosi karán tanít medicinát, 1542-ben pedig az intézmény tanárainak a vezetőjeként és egyetemi professzorként szerepelt. 1548-ban Kasselben telepedett le és orvosként dolgozott haláláig. Két műve maradt fent, egy nyilvános orvosi vitára szánt, rövid téziseket felsoroló irat, valamint az emlegetett herbárium.

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_4_opti.jpgA Botanicon címlapja. Forrás: Wikimedia

Botanika, amely gyógynövények és más egyszerű, gyógyászati felhasználású dolgok leírását, élethű ábrázolásokat tartalmaz: jeles görög és latin szerzőktől immár újabban illően rendezve. Ezenfelül hozzáadva még, egyrészt, amit az újítani vágyók megfigyelései és tapasztalatai ismét megerősítettek, másrészt manapság fedeztek fel, Frankfurtban, Christian Egenolff nyomtatta. [1540. évben, március hónapban.]
Christian Egenolff (1502–1555) Frankfurt am Main első letelepedett nyomdásza volt. Hadamarban született, itt járta alapiskoláit. A mainzi egyetem humanisztikai tanulmányai után (1516–1520) a könyvnyomtatás felé fordult. 1524-től valószínűleg betűöntőként dolgozott Wolfgang Koepfel könyvnyomtatónál Strasbourgban. 1528-tól 1530-ig saját nyomdájában mintegy 50 kisebb publikációt jelentetett meg. 1530 körül költözött Frankfurt am Mainba, ahol polgárjogot is kapott. Egenolff kiadói repertoárja korának minden tudományterületére kiterjedt, a szerzők között ott találjuk Philipp Melanchtont, Erasmust, Sebastian Münstert és Paracelsust is. Jó üzletembernek bizonyult, mert betűöntödét alapított és papírmalmot is vásárolt. 1538-ban Marburgban nyitott nyomdát, sőt, Philipp von Hessen gróf kinevezte az újonnan alapított egyetem hivatalos egyetemi nyomdászává. Így kerülhetett kapcsolatba Theodor Dorstennel, akivel a közös munkájuk a herbárium lett. Amint Dorsten az előszóban kifejti, Christian Egenolff megbízásából Eucharius Rösslin 1533-ban megjelent Kreutterbuch von allem Erdtwaechs című művét bővítette és latinra fordította. A nyomdász mintegy 300 fametszetet használt az illusztrálásra. A Botanicon figyelemre méltó beszámolót nyújt a 16. századi botanikai és gyógyszerkönyvi ismeretekről. Ábécérendben több száz gyógynövényt ír le a gumókkal együtt, de találhatunk a kötetben fűszereket, gyümölcsöket, dióféléket, néhány gombát és növényi eredetű folyadékokat, mint például ecetet, gyantát, mézet is, a felsorolásban ott van az aszfalt, a sajt és víz is. A leírások különböző görög, latin és német elnevezéseket, ókori és korabeli tekintélyek hivatkozásait, fizikai és gyógyító tulajdonságok leírását, valamint gyakran gyógyszerrecepteket tartalmaznak. Szemléltetésként álljon itt a borsikafű bemutatása magyarra fordítva.

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_5_opti.jpgA borsikafű leírása. In: Theodor Dorsten: Botanicon..., Francoforti, Christianus Egenolphus excudebat. [Anno M.D.XL. mense martio.]  – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

„A borsikafű ismertetése
A borsikafű, a cunila és a kakukkfű ugyanaz Pliniusnál [Caius Plinius Secundus] és Dioscordiusnál [Pedaniosz Dioszkoridész]: egy aromás, erős illatú gyógynövény, a mi nyelvünkön [német] Stureynek, Garten vagy Zwibel Hysopnak nevezzük. És ez a kakukkfű egyik fajtája, ahogy Columella [Lucius Junius Moderatus Columella] mondja: a borsikafű illata hasonlít a kakukkfűére. Azonban más szerzőknél a kakukkfű némileg eltér a borsikafűtől. Ezt Quintus Serenus [Quintus Serenus Sammonicus] is megjegyezte, hogy a borsikafű a kakukkfűnek a fajtája. A borsikafű állítólag a szatírokról [satyrus] kapta a nevét, mivel Vénuszra tesz hajlamossá [értsd: vágyakozásra késztet], ahogy ezt Plinius Secundus mondja, vagy a jóllakottságról [saturitas], amelyben a vágy jelen van, nevezték el, ahogy ezt Platina [Bartholomaeus Platina] tanúsítja.
Leírása
A borsikafű egy hasznos gyógynövény, zsenge virágokkal, a törzsről növő levelekkel, kék virágokkal, sok magot terem, a sziklás helyeket kedveli. A természetből a kertbe átültetett borsikafű megél, de nem olyan szapora.
Hőhatása
Felmelegít és kiszárít a negyedik fokon.
Gyógyhatása és hasznossága
Ezt a gyógynövényt a kolosztrummal [előtej] együtt a meghűlt mellkasra kenjük, gyógyítja azt. Az ájultakat meggyógyítja, ha isznak a szerből. Így szedve jótékony hatású a máj-, lép- és gyomorbetegségek ellen, megtisztítja az asszonyi helyeket.
A várandósak kerüljék a növényt és az illatát. Borban főzve, lebénult testrészre kenve, megszünteti a fájdalmat.
Ahogy Plinius Secundus írja, ugyanezt porrá zúzva és a gyomorra téve, a halott magzatot is elűzi és vizelethajtó.
Borban adagolva, és a fejüket gyakran ezzel borogatva, a halálos álomkórban szenvedőket felébreszti.
Émelygő gyomorra vagy tojással, vagy italban fogyasztva.
Olyan állatok ellen, amik fullánkkal szúrva támadnak, hasznosan nem alkalmazható. A borsikafű és a kakukkfű a szegények fűszerei, amelyekkel ha különböző ételeket készítenek, étvágyat keltenek, felébresztik a szerelmet. A borsikafű, a kakukkfű és a mézfű szinte ugyanolyan hatással rendelkeznek.”

A borsikafű leírása. In: Theodor Dorsten: Botanicon..., Francoforti, Christianus Egenolphus excudebat. [Anno M.D.XL. mense martio.]  – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

A zirci példány erősen használatban lehetett. Erre utal, hogy a könyv első ötven oldalából csak kettő van meg, hiányzik a címlap és az előszó is. De ezt bizonyítja, hogy alaposan megjegyzetelték, több latin és német nyelvű kézírás azonosítható, sőt, valaki magyarul is jegyzetelt, főleg a növények neveit, gyakran több változatban. Egy-két recept szerepel még kézírással, például a legvégén egy kámfor krém leírása németül. A több tulajdonos közül csak egy neve maradt fent a könyvben: Johann Ludwig Laughauser chirurgusé, aki 1772-ben viaszpecsétjével megerősítette a tulajdonlását.

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_6_opti.jpgA Botanicon utolsó oldala a Kámforkrém receptjével és Johann Ludwig Laughauser pecsétjével. In: Theodor Dorsten: Botanicon..., Francoforti, Christianus Egenolphus excudebat. [Anno M.D.XL. mense martio.]  – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

A sebész pecsétje a kolligátum második kötetének egyik lapján is szerepel. Ez a munka öt 15. században élt, itáliai orvos traktátusát tartalmazza: M. Gatenariae summi medici omnes, qvos scrlpsit, libri, artis opera exerentibus utilissimi adeoq[ue] necessarii … Adiunximus ex doctißimorum medicorum iudicio Blasium Astiarium Papiensem defebribus. Caesarem Landulphu[m], qui febrium naturam implicationesq[ue] explicat. Sebastianum Aquilam de morbo Gallico … et ea febre cuius sanguis est causa. Bartholomaeum Montagnanam de balneorum varietate, facultate et usu, Basileae per Henricum Petrum, Mense Augusto, Anno M.D.XXXVII. [1537]

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_7_opti.jpgA kolligátum második kötetének címlapja. In: M. Gatenariae summi medici omnes..., Basileae per Henricum Petrum, Mense Augusto, Anno M.D.XXXVII. [1537] – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

Ebből a könyvből a végén hiányzik mintegy 69 oldal. Talán azért köttette egybe Laughauser kirurgus a két kötetet, mert sérültek voltak, és körülbelül egy méretűek. Az első traktátus Marco Gattinara munkája, aki gyakorlati megfigyeléseit foglalta össze tömören ebben az írásában a különböző betegségekről. Mivel jól kombinálta a görög, római és arab örökséggel, azaz a hagyományokhoz is hű maradt, nagy népszerűségre tett szert kortárs és a következő generáció orvosai között, amit az is bizonyít, hogy Velencétől Lyonig összesen 17 alkalommal adták ki. Biagio Astari – a második traktátus szerzője – a lázról szóló műve általában Gattinara munkájával együtt jelent meg. Caesare Landulfo a láz természetéről és szövődményeiről szóló munkája jól illik az összeállításba. Sebastiano Foroli, ismertebb nevén Sebastianus Aquilanus a ferrarai vitában azt állította, hogy a szifilisz (de morbo gallico) nem új betegség, hanem a Gallenos által leírt elefantiázissal (Filariasis lymphaticus) azonos (nem volt igaza), és a nemi betegség gyógyítására a higany használatát javasolta. Az ötödik traktátus Bartolomeo Montagnana, padovai professzor tollából származik, aki a 15. század legtermékenyebb orvosi írói közé tartozott. Ebben a művében az Euganeus-hegyek melegvízű forrásait ajánlja páciense, Malatesta Malatesti számára, akinek ehhez megfelelő étrendet is előírt.

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_8_opti.jpgHozzáfűzések Gattinara munkájához. In: M. Gatenariae summi medici omnes..., Basileae per Henricum Petrum, Mense Augusto, Anno M.D.XXXVII. [1537] – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

A könyv nyomdásza a bázeli Heinrich Petri (1508–1579) volt. Apja, Adam Petri nyomdász halála miatt megszakította wittenbergi orvosi tanulmányait, később ezt Bázelben fejezte be. Heinrich átvette az örökséget, szakított apja kiadói stratégiájával, befejezte a polemikus vitairatok nyomtatását, átállt a tudományos és humanista művek megjelentetésére. Ebben segítette az is, hogy özvegy édesanyja 1530-ban házasságot kötött a kor legjelentősebb földrajztudósával és hebraistájával, Sebastian Münsterrel, aki így a kiadó első számú szerzője, szerkesztője lett. Az időközben kiadóval és könyvesbolttal bővített Officina Henricpetrinát a város legsikeresebb nyomdájává tette, kiadványaival rendszeresen megjelent a Frankfurti Könyvvásárokon. Heinrich Petri munkásságát – Münster művei mellett – olyan szerzők kiadásai jellemzik, mint Johannes Regiomontanus, Klaudiusz Ptolemaiosz, Nikolausz Kopernikusz, Nicolaus Cusanus, Francesco Petrarca vagy Aeneas Sylvius Piccolomini. De az orvosi munkák sem hiányoztak a palettájáról, ahogy ezt a zirci példány is igazolja, megjelentette barátja, Andreas Vesalius Paraphrasisát is (1544).

06_06_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_5_9_opti.jpgEgy jól megjegyzetelt oldal a Botaniconból. In: Theodor Dorsten: Botanicon..., Francoforti, Christianus Egenolphus excudebat. [Anno M.D.XL. mense martio.]  – Zirci Apátság Műemlékkönyvtár

Bár Elger testvér nem használhatta ezt a helyes kolligátumot a szerzetes társai gyógyítása során, mert kutatásaim szerint csak a 19. században kerülhetett Zircre, de mindenképpen a gyűjtemény jeles darabjának számít.

Felhasznált irodalom:

Németh Gábor (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első részMásodik részHarmadik rész, Negyedik részHatodik részHetedik részNyolcadik rész

komment

A Báró Eötvös Loránd Menedékház Dobogókőn

2023. június 05. 06:00 - nemzetikonyvtar

A dobogókői első menedékház felavatásának 125. és névadója születésének 175. évfordulója alkalmából

06_05_baro_eotvos_lorand_menedekhaz_125_1_opti.jpgBáró Eötvös Loránd menedékház, 2019. Fotó: Kis Domokos Dániel

A Magyar Turista Egyesület első elnöke Eötvös Loránd volt, aki tudományos érdemei mellett kora jeles hegymászója és a hegyek fotográfusa volt. Ennek a Magyarországi Kárpát Egyesületből kilépő új turista egyesületnek egyik kiemelkedő eseménye volt a már 1888 óta tervezett Báró Eötvös Loránd-menedékház felavatása.
Még 1888. szeptember 24-én Ballagi Aladár, Téry Ödön és Thirring Gusztáv Dobogókőről lejövet Pilisszentkereszten, Prokop Géza közalapítványi főerdész klastromkertjében Budaváry János helyi plébános és Matyók Bence pomázi főszolgabíró vetette fel azt az ötletet, hogy mivel egy nap alatt nehezen megjárható Dobogókő, s a turizmus jobban fellendülne, ha valahol nyugovóra hajthatná fejét a vándor, jó lenne Dobogókőn egy kis menedékházat építeni. S habár a vallás- és közoktatásügyi minisztérium elhatározta, hogy megépíti a házat, ez akkortájt nem valósulhatott meg, s a tervezéstől számítva majd sok évre rá, miután 1897 júliusára a szükséges pénz, tervrajz és minden készen állt is, csak az újabb nehézségek leküzdésével, végül Prokop Géza és neje közbenjárásával az esztergomi Eggenhofer József cége fejezte be a munkát, Pfinn József tervei alapján.
Végre 1897. november 17-én vette át az építés lebonyolítására kiküldött bizottság az új házat, amely mintegy 10–14 személy kényelmes elhelyezésére alkalmas, két szobából állt, egy kisebb a nők s egy külső, nagyobbacska a férfi turisták számára nyújtott kellemes szállást. Majd ezt a szerencsére ma is álló faházikót az ötlet születésének immár tizedik évfordulóján, 1898. június 5-én avatták föl. – Az avatóünnepség a korabeli visszaemlékezések alapján valahogy így történt:
A kirándulók nagy tömege kora reggel a Nyugati pályaudvaron gyülekezett, egyszerre Eötvös Loránd is föltűnt a gyülekezők közt. A vonat 6 óra 15-kor indult, megtömve a lelkes turisták zsivajgó csapatával. Az Állatkert és a millenniumi kiállítások kísérőjeként 1896-ban felépített, a középkort és a török időket idéző mulató és szórakoztató célú épületegyüttes, az Ős-Budavára integetett a vonat ablakán kihajolóknak. Az Egyesület, versenyen kívül, az ezredéves országos kiállításon is részt vett, állítólag szép sikereket könyvelve el, nagy érdeklődéstől kísérve.
Palota-Újpest akkori állomáson még néhány arra lakó kapaszkodott a turistákhoz; Téry Ödön, az egyesület – mondjuk úgy – szíve-lelke, aki korábban bányaorvos volt a Felvidéken, a Tátra híres hegymászója időközben megpróbálta számba venni a lelkes résztvevőket, közel kétszázig jutott. Nagy-Maros felső állomásán a Vágvölgyi Osztály vezetője, Pattantyús-Ábrahám Márton lepte meg a társaságot, osztálya meleg üdvözletét hozva. Néhány perc múlva a vonat megállt az úgynevezett „dömösi hajlatban”, s ekkor a szembenső dömösi parton megdördültek az üdvözlő mozsarak, amire Dobogókőről hallatszott a válasz, a méltó ágyúdörgés. A révnél egy nagyobb s egy kisebb komp és három ladik vitte szakadatlan az embereket, többszöri fordulóra volt szükség, s a megérkezőket újabb ünnepi ágyúdörgések köszöntötték. A társaság beözönlött a dömösi Falk-féle kocsmába, hol hála Falk bácsi előrelátó gondoskodásának, valahogy mindenkinek jutott valamiféle hely. Rövidesen a titkár kürtje indulásra szólított.

„Báró Eötvös Loránd központi elnök, a dolomitok hírneves megmászója, itt is megmutatta, hogy igazi turistavér folyik ereiben, nem volt képes a nehezebben mozgó nagy tömeg mérsékelt menetütemét betartani, s dr. Téry Ödön alelnökkel, dr. Pattantyus Ábrahám Mártonnal, Brunckhorst Alberttel s még néhány turistával csakhamar megelőzte a zömöt, s mintegy elővédként vezette a társaságot.”

Hf.[?]: A „Báró Eötvös Loránd-menedékház” felavatása. In: Turisták Lapja, 10. évf. 5–7. sz. 1898, 106. – Törzsgyűjtemény

06_05_baro_eotvos_lorand_menedekhaz_125_02_opti.jpgErzsike-forrás. Weinwurm Antal felvétele. A Báró Eötvös Loránd-menedékház a Dobogókőn című tudósítás illusztrációja. In: Vasárnapi Ujság, 45. évf. 24. sz. (1898. június 12.), 413. – Elektronikus Periodika Archívum

S miután az Egyetemi Osztály által foglalt forrást Prokop Géza feleségéről, hideghéti Bittera Erzsébetről „Erzsike-forrás”-nak keresztelték, fölértek a csúcsra, s itt Dobogókőn kezdetét vette az ünnepség. Kontra Kálmán főszolgabíró a ház első lépcsőjére állva a pomázi járás nevében – melyhez Dobogókő is tartozik – köszöntötte az egybegyűlteket, majd Ellinger Ede az Eggenhoffer-cég nevében néhány szó kíséretében átadta a menedékház kulcsát Téry Ödönnek, a Budapesti Osztály alelnökének, ki sajnálatát fejezte ki, hogy elnökük, Teleki Sándor gróf Boszniában léte miatt nem lehet jelen, s csak táviratban üdvözölhette a jelenlévőket. Majd ünnepélyes beszéd kíséretében átadta a közhasználatnak a házat, miközben lehullt a feliratot eltakaró lepel, melyen ez olvasható: Báró Eötvös Loránd-menedékház. 

06_05_baro_eotvos_lorand_menedekhaz_125_03_opti.jpgA Báró Eötvös Loránd menedékház a Dobogókőn. A felavató ünnepség. Weinwurm Antal fényképe. A Báró Eötvös Loránd-menedékház a Dobogókőn című tudósítás illusztrációja. In: Vasárnapi Ujság, 45. évf. 24. sz. (1898. június 12.), 413. – Elektronikus Periodika Archívum

„Az éljenzés, a zaj rögtön megszűnt, midőn báró Eötvös Loránd szólni kezdett. Egyszerű, meleg, szívhez szóló hangon beszélt, s különösen azt emelte ki, hogy bár a megemlékezés mindig és minden formában jól esik, mégis rendkívül hálás a mai megemlékezésért, egyrészt, mert e menedékházat, mely az ő nevét viseli, igazi, őszinte barátai emelték, akik vele egy gondolkozásúak, másrészt, mert e hajlék nem díszes palota, hanem egyszerű faalkotmány, a felírás is egyszerű rajta s idő multán le fog onnan kopni, a házikó is elkorhad s az emléknek csak emléke fog megmaradni és éppen ez az, a mi legjobban tetszik neki.”

Hf.[?]: A „Báró Eötvös Loránd-menedékház” felavatása. In: Turisták Lapja, 10. évf. 5–7. sz., 1898, 108–109. – Törzsgyűjtemény

Szerencsére azért nem történt így, pedig csak kis híja volt. Pápa Miklós 1969. április 20-án a Dobogókőn rendezett emlékünnepen még ezt mondhatta:

„A felirat sajnos, valóban lekopott. A házikó azonban megmaradt. Jókarban és eredeti formájában élte át a hosszú évtizedeket s évekkel ezelőtt kérésünkre védett sporttörténeti emlékké nyilvánította a műemléki hatóság. Meg kell becsülnünk elődeink alkotó tevékenységének ezt a szép emlékét.”

Pápa Miklós: Eötvös Loránd a hegymászó. In: Természetbarát Híradó, 1965. 4. sz. 4. – Törzsgyűjtemény

06_05_baro_eotvos_lorand_menedekhaz_125_04_opti.jpgDobogókő. Báró Eötvös Loránd menedékház. Képeslap, színezett. Weinwurm Antal műintézete. A Magyar Turista-Egyesület budapesti osztályának kiadványa

Az egykori avatás hatalmas mulatsággal folytatódott, Prokopné őnagysága lucullusi ebédet tálaltatott, volt ott őzcomb, szarvas- és őzgerinc, nyúlpecsenye pástétommal, pörkölt, sütemény. Végül pedig hat óriási tortát hozott elő a szűkebb rendezőség, mellyel Eötvös Loránd lepte meg a vendégeket. Törley ajándékaként a Promontorból való remek pezsgőben sem volt hiány, s Ludwig Willibald nagymarosi pincéjéből került elő hasonló nedű. Sörről és borról a Budapesti Osztály gondoskodott. A résztvevők a kihozott vendégkönyvben mindnyájan megörökítették magukat, a következő bejegyzés alatt:
„Isten nevében 1898. június 5. A Menedékház felavatásához adja Isten nagy áldását.” – S a nevekkel teleírt lap közepétől kicsit lejjebb olvasható a ház névadójának az aláírása:
b. Eötvös Loránd.
Néhányan az éjszakát is ott töltötték, ezen „vállalkozásukat” a vendégkönyv következő lapján meg is örökítették:

„A dobogókői menedékház megnyittatott 1898, június 5-én.
Egy kis társaság, mely akadályoktól nem riad vissza, veszélyt nem ismer, de szereti a természetet, amellett a jó kedv, vidámság állandó útitársuk bármerre: megtették azt a nagy rekordot, hogy elsőnek tették próbára a „Loránd szalont” úgy is mint estebédlő úgy is mint hálószoba. Mindenképp bevált. A hölgyek teljes megelégedéssel vannak eltelve a „női szalon” kellemes volta iránt. [Igaz, hogy minden irányban való megnyugtatásukra a „priccs” alatt levő pince ajtó vasreteszét el kellett zárnunk, nehogy valami kéretlen látogató „merüljön” föl a pince mélyéből.] Mi szinte csak szépet és jót mondhatunk a magunk éjjeli nyugodalmáról, kivéve, hogy egy kis szentlászlói fiú egész éjjel szuszogott – ott szedtük föl a ház előtt este, ahol elaludt és szülejétől elszakadt. A napfelkelte itt is »jónak bizonyult« és mindenkinek melegen ajánlható.
1898. június 6-án, reggel
½ 5 óra 8° R.
Kiss János
Balogh Ernő Szépligeti Győző
Rösler Irma
Kiss Margit”

Bejegyzés a Báró Eötvös Loránd Menedékház vendégkönyvében

A nagyalakú, barna, tiszta bőrbe kötött vendégkönyv ma is látható a helyreállított menedékház első kiállítótermében. Fedelén, aranyozott betűkkel: „M. T. E. B. O. [Magyar Turista-Egyesület Budapesti Osztálya] Báró Eötvös Loránd Menedékház. [45°-os szögben, középen] 1898. jun. 5.” A könyv 1897. dec. 24-i bejegyzéssel kezdődik, egy karácsonyi versikével.

06_05_baro_eotvos_lorand_menedekhaz_125_05_opti.jpgÜdvözlet Dobogókőről. Korabeli képeslap, 1900 körül

A fővároshoz közel fekvő Pilisbe és Visegrádi-hegységbe vágyók száma rohamosan kezdett növekedni, így megérett egy újabb turistaház terve, melyet tulajdonképp a kis menedékház helyébe terveztek. Végül az első menedékház közvetlen szomszédságában épült föl a mindenki által jól ismert, kőből épült emeletes turistaház, amely 1906. június 3-án nyitotta meg ajtaját, s ennek is a „Báró Eötvös Loránd-menedékház” nevet adták.

06_05_baro_eotvos_lorand_menedekhaz_125_06_opti.jpgDobogókő. Báró Eötvös Loránd menedékház. [Az 1898 és 1906-ban felavatott épület.] Képeslap. Magyar Turista Egyesület kiadása, Budapest. Báthory Béla felvétele

Immár a megváltozott körülmények között, a XX. század derekán az ELTE üvegtechnikusa, Bucsek Henrik mint a hegymászóbizottság akkori elnöke, a Magyar Természetbarát Szövetség elnökségéhez intézett 1959. szeptember 30-án kelt levelében a Hegymászóbizottság nevében a dobogókői [újabb] turistaházban Eötvös Loránd emléktábla elhelyezését javasolja, hisz abban az évben volt Eötvös halálának 40., s a következő évben, vagyis 1960-ban 10. évfordulója, hogy a budapesti Tudományegyetemet róla nevezték el.

„A javaslat szerint a dobogókői turistaház előterében elhelyezett márványtábla hirdetné Eötvös Loránd hegymászó érdemeit. Ezzel a hegymászásnak és természetjáró mozgalmunknak is propagandát fejtenénk ki, egyúttal azonban azt is tudatná a tábla, hogy miért éppen Eötvös Lorándról nevezték el a házat illetve a turistaház-telepet.”

Bucsek Henrik előadása Eötvös Lorándról a Magyar Földrajzi Társaság hegymászó csoportjának szakülésén, 1962-ben. Kézirat. 26. fol. – Magángyűjtemény

Amikor a Vendéglátóipart Vállalat vette birtokába a turistaházat, elnevezését megszüntette, ezért a Magyar Természetbarát Szövetség Hegymászó Bizottsága már 1958-ban azt indítványozta, hogy Eötvös halálának közelgő 40. évfordulójára állítsák vissza az eredeti nevet és helyezzenek el egy emléktáblát, de ez akkor nem történt meg, s még hosszú-hosszú ideig váratott magára.
Az 1980-as évek elején már igencsak rogyadozó, beomlott ház felújítását, Magyarország első menedékházának a sorsát egy lelkes, önzetlen csapat vette kezébe, Mészáros János vezetésével. A Báró Eötvös Loránd menedékház felújítása 1983. április 30-án kezdődött és már – hála a kitartó elszántságnak – szeptember 28-án, a munkálatok elvégzésével be is fejeződött, eredeti formájában visszakerült rá a felirat, s az 1984. június 2-i ünnepélyes felavatás óta az épület turistamúzeumként várja a látogatókat.

Báró Eötvös Loránd halálának 100. évfordulója alakalmából 2019-ben nagyszabású ünnepséggel és előadássorozattal is megemlékeztek a turista-hegymászó Eötvösről, az MTE első elnökéről. A Magyar Turista Egyesület szervezésében 2019. április 6-án emléktáblát avattak a tiszteletére Dobogókőn.
Újabban ismét felújították az eredeti, 125 éve felavatott menedékházat is.
Végezetül szóljon maga az ünnepelt, a 175 éve, 1848. július 27-én született Eötvös Loránd:

„Turista az, a ki útra kel azért, mert foglalkozásának egyformasága, gondjainak sokasága közepett álmaiban feltűnik előtte egy olyan szebb világ, melyben zöldebb a fű, kékebb az ég, magasabbak a hegyek, szebbek vagy különösebbek a házak, barátságosabbak az emberek, s aki ez álomkép eredetijét fáradságtól vissza nem riadva keresi – keresi, s mert hiszen e földön élünk, talán soha meg nem találja, de azért jó kedvét el nem veszti, hiszen örömét éppen ez a keresés teszi.”

Elnöki megnyitó a M. K. E. Budapesti Osztályának 1891. február 14-én tartott közgyűlésén. In: Turisták Lapja, 3. évf. 2. sz., 1891, 25–28. Törzsgyűjtemény

A titkár ekkor Thirring Gusztáv, a pénztárnok Károlyi György. A beszéd teljes szövege, a legelejéről és a végéről a kimondott egyesületi ügyekkel kapcsolatos részek elhagyásával, megjelent még a Herkules (8. évf. 9. sz., 1891. május 1., 4–5.) című testgyakorlati közlönyben is.

06_05_baro_eotvos_lorand_menedekhaz_125_10_opti.jpgDolomitok, a háttérben a Cadin-csoport, a nyeregtől balra az Eötvös-csúcs, melyet 1902-ban neveztek el Eötvös Lorándról mint a Dolomitok híres hegymászójáról. 2019. Fotó: Kis Domokos Dániel

Irodalomjegyzék:

 

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment
süti beállítások módosítása