Caravaggio: Szent Máté elhívása. Caravaggio festményén érzékletesen ábrázolja azt a jelenetet, amely Szent Máté (örök)életre szóló „pályamódosításának gyújtópontját” jelenthette. A kép forrása: Wikipedia 

A bibliai Újszövetség első könyvének szerzőjére, Szent Máté apostolra és evangélistára emlékezünk. Egy korábbi, Szent Illés prófétáról szóló blogbejegyzésben megemlítettem, hogy:

Elmélkedésemben szó volt arról is, hogy a „könyvek könyve” első részének, az Ószövetségnek az egyik legnagyobb alakja és egyben legnagyobb prófétája a vészterhes időkben élt Szent Illés. Róla sokszor megemlékezik a második rész, az Újszövetség és tulajdonképpen az egész Biblia legnagyobb alakja, Jézus Krisztus is, akinek Illéssel ellentétben van „külön könyve” a Bibliában. Méghozzá nem is egy, hanem négy könyv foglalkozik életével és cselekedeteivel. Az Újszövetség első négy könyve, az úgynevezett evangéliumok egymás után, négy különböző szemszögből mesélik el az eseményeket, amelyek Jézus – ahogy a hívek mondják – földi életéhez, tanításaihoz és cselekedeteihez, kereszthalálához és feltámadásához kapcsolódtak. A könyvek megnevezése beszédes, hiszen az evangélium szó a görög nyelvben örömhírt jelent. Vagyis az „üdvösség örömhírét”. Az ókori zsidók hite szerint Isten megszabadítja népét és felállítja a királyságát, amelynek székhelye Jeruzsálem lesz. Jézus azt hirdette, hogy az Isten országa már elérkezett és az ő személyében, szavaiban és cselekedeteiben jelenik meg. Ezért is van, hogy ez a négy könyv kitüntetett fontossággal bír a Biblia kanonizált iratai között. A kitüntetett fontosság miatt nem meglepő, hogy szinte minden római katolikus templom, de több egyéb keresztény/tyén felekezethez tartozó templom díszítésében is, freskói, térplasztikái, vagy ólomüvegberakásos ablakdíszei közt ott láthatjuk a szerzőjükre utaló szimbólumokat. A Magyar Katolikus Lexikon szerint ezek a szimbólumok, vagyis az ember vagy angyal, az oroszlán, a bika és a sas a kereszténység ókortól ismert jelképek. Szent Iréneusz és Szent Hippolütosz értelmezte először ezeket az élőlényeket evangéliumi szimbólumként, a Szent János apostol jelenései alapján. De ők még nem kapcsolták ezeket konkrét személyekhez. A négy élőlényt a keresztény üdvtörténet fontos eseményeihez kötötték, az ember Krisztus megtestesülését, a bika áldozati halálát, az oroszlán föltámadását, a sas a mennybemenetelét fejezte ki a művészet eszközeivel. A könyvtárosok védőszentjeként is tisztelt Szent Jeromos és Nagy Szent Gergely társította ezeket a jelképeket a négy kanonizált evangélium szerzőjéhez. A sashoz kapcsolt evangélista az a Szent János, aki egyben apostol, vagyis Jézus tizenkét tanítványainak egyike is volt. Ezért van, hogy őt a keresztény művészet nemcsak sasként, de serleget tartó ifjúként is előszeretettel ábrázolja. Evangélistaként azért kapta meg a „madarak királya”, vagyis a sas szimbólumot, mert a Logoszról szóló kezdő sorai sasként szárnyalók. A Jézus elfogásakor ruháját eldobva menekülő ifjúból lett – a később Pál apostolt is magára haragító – Márk evangélista remeteként élve készítette el visszaemlékezéseit. Ebbéli életmódját egy sivatagban gyakorolta, amelyet a korabeli térképeken sokszor oroszlánrajzzal, vagy az „itt oroszlánok élnek” felirattal láttak el. Így kézenfekvő volt, hogy az oroszlán jelölje őt szimbólumként. Az orvos-polihisztorként tevékenykedő Lukács tulajdonképpen két könyv szerzőjeként is ismert, bár ő eredetileg az evangéliumát egy könyvként írta meg az Apostolok cselekedeteivel. Az ő jelképe a bika, mivel beszámolóját Zakariás égő áldozatával kezdi, melynek során megjelent neki Szent Gábor arkangyal, hírül adva Keresztelő Szent János születését. Az Újszövetség kezdő könyvét, az első Evangéliumot egy Jánoshoz hasonló „státuszú” alak írta, aki szintén egy volt a 12 apostolból. Tehát neki is többféle attribútuma létezik. Apostolként – eredeti foglalkozása miatt – pénzeszacskó vagy vámasztal jelöli, illetve – János kivételével – az összes apostol sorsára utaló vértanúhalálára pedig bárd vagy kard emlékeztet. Ez az evangélista és apostol pedig nem más, mint – a Caravaggio ecsetje által érzékletes módon megörökített jelenetben – a vámszedő asztal mellől elhívott Léviből lett Szent Máté. Máté a Jézussal való életformáló, első (?) találkozására így emlékszik vissza evangéliumában:

Nicolas Poussin: Tájkép Máté evangélistával. In: Philippi Adolf: A képírás régi nagy mesterei színes képekben, Budapest, Franklin, [1909] – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hogy mi mehetett végbe az egykor bűnösnek tartott, számkivetett vámszedő lelkében? Érdekes elképzelést tár elénk erről a jezsuita Jálics Ferenc atya, amikor az általa kidolgozott szemlélődő imamódszert tanítja:

Annak ellenére, hogy tulajdonképpen a szemlélődő imamódhoz ad gyakorlati tanácsot, az idézet mégis nagyszerűen illusztrálja azt is, hogy Máté „pálfordulása”, nem afféle „ad hoc” jellegű, „csapot-papot eldobó kegyes” cselekedet volt. Egy ilyen jellegű tetthez valószínűleg már évekkel, vagy akár évtizedekkel korábban kialakult – hogy így fogalmazzunk – lelki irányultság vezetett, melynek a Jézusi elhívás már csak afféle „gyújtó szikrája” lehetett. Szóval Máténak már ezen eseményt megelőzően vágyakoznia kellett arra az életre, melyre Jézus meghívta őt. Valószínű ugyanez igaz a háló mellől elhívott apostolok esetében is, akik „azonnal otthagyván a hálókat, követék őt”.

Franco Zeffirelli Názereti Jézus (1977) című filmjében Keith Washington játssza el Máté szerepét. A kép forrása: Magyar Filmadatbázis

De mégis, ki lehetett ez az ember, akinek életében ekkora fordulat állt be? Franco Zeffirreli Názáreti Jézus című filmjében láthatunk egy vámasztal mellett unott képpel ülő, „szegény öregasszonyból” még több pénzt sajtoló, kapzsi alakot, aki, amikor meghallotta a csodálatos halfogás történetét, akkor rögvest szaladt a „rengeteg adóval tartozó” halászhoz, Péterhez. Hiszen véleménye szerint Péter már biztosan tud fizetni. Azonban, amikor – nem kis közutálattól körülvéve – a helyszínre érkezik, ott a találja a házban tolongó emberek közt a prédikáló Jézust. Elmondása szerint tulajdonképpen miatta jött ide, így a lelke mélyén már a komolyan kereső embert sejteti a film is. A „vásznon” ekkor játszódik le a megtért vámszedő 9. könyvében (Mt 9: 1–8) leírt esemény. Egy ágyon fekvő gutaütöttet négyen Jézus elé eresztenek a tetőről. Mikor Jézus meggyógyítja a bénát, Máténak tátva marad a szája a döbbenettől. Ezután este – nem kis megbotránkozására Péternek és testvéreinek, köztük a sassal jelölt Jánosnak – Jézus a fényűző életet élő „aranyifjúnak” ábrázolt Máté házában vacsorál. Ott elmeséli a tékozló fiú történetét, melyet Lukács evangélista írt meg (Lk 15: 11–32). A példázat hatására sok bűnös vámszedő és „parázna” – köztük Máté is – megtér és a ház küszöbén álló Péter önmagába roskadva megbékül a hozzá hasonlóan szintén tanítvánnyá vált Mátéval.
A Magyar Katolikus Lexikon a filmben kapzsi aranyifjúnak ábrázolt Szent Máté bemutatását a következőképpen kezdi:

Roskovics Ignác: Négy evangélista. Máté. In: Vasárnapi Ujság, 42. évf. 19. szám (1895. május 12.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Máté életfordulatának végleges irányát a 10. könyvében írja le (Mt 10: 1-4), amikor Jézus egy másik majdani evangélistával, az akkor még fiatal Jánossal együtt elhívja a „belső” tanítványi körbe, vagyis a 12 apostol közé. Bár a teljesség kedvéért meg kell jegyezzem, hogy János még közelebb lehetett Jézushoz, hiszen ő még a 12 apostolon belüli „belső körbe” is bekerül, mikor bátyjával, Jakabbal és a későbbi első római egyházfővel, Péterrel együtt Jézus meghívja magával a hegyre (Mt 17: 1-18), ahol megjelenik Mózes és Illés próféta nekik. Ez a „belső bizalmas hármas” volt jelen Jézus Gecsemáné-kerti imájánál is (Mt 26: 36-46). Bár nem volt jelenlévő szemtanú, de azért mindkét eseményről beszámol Máté is.
Az előbbit könyvének 17. részében az 1–18-ig terjedő versben, az utóbbit pedig a 26 részében, a 36–46-ig terjedő versben. Ha nagyon erőltetnénk a mai szóhasználatot, akkor azt mondhatnánk, hogy a halászokból és „kétkezi munkát” végzőkből álló apostolok között – a későbbi Pál apostol mellett – Máté lehetett az „értelmiségi”. Bár a „kétkezi munkás”, a halászból lett János apostol szintén írt evangéliumot, sőt ő írta a Jelenések Könyvét is. Azonban neki – mivel Jézus tevékenységekor meglehetősen ifjú volt – még bőven lehetett ideje később megtanulni a betűvetés (akkor kiváltságos) tudományát. A két evangélista apostol stílusa nagyon eltér egymástól. Viszont Mátéé a többiekétől már nem annyira. Vagyis az első három evangélista – Máté, Márk és Lukács evangéliuma annyira hasonlít egymáshoz, hogy „párhuzamosan” egymás mellé lehetett állítani és „egy tekintettel” át lehet őket fogni. A görög synopsis (tekintet) szóból ered a három evangélium közös neve: szinoptikus evangéliumok. Ez a három evangélium képezi javarészt a római katolikus egyház misekönyveiben az „évközi” vasárnaponként felolvasott igék alapját. Éves ciklusokban létezik A-év (pl. 2023), ahol Máté, B-év (pl. 2024), ahol Márk és C-év (pl. 2025), ahol Lukács evangéliuma alapján olvasható az igehirdetés alapját képező bibliai rész. Máté tudományos aprólékosságára jellemző a bevezetőben írt családfa, amelyet még a tudós-polihisztor Lukács sem említ meg ilyen szinten. Egyes vélemények szerint ezen nemzetségtábla miatt az ő attribútuma valójában egy ember és nem angyal. Hiszen a genealógia emberekkel foglalkozó tudomány, ezért logikus, hogy egy emberrel jelölhető leginkább. Az „angyalpárti” többség viszont a folytatásban lévő jelenetet veszi alapul, ahol a – Jézus megfoganásának hírére – menyasszonyát, Máriát titokban elbocsájtani akaró Szent Józsefnek, álmában megjelent az „Úr angyala”, mondván neki: „ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert a mi benne fogantatott, a Szent Lélektől van az”. Az „Úr angyala” megnevezésből nem derül ki, Máté vajon a Lukács evangéliumának kezdetén – Zakariásnak és Máriának – megjelent Szent Gábor arkangyalra utal-e, vagy a precízen és pontosan fogalmazó „pénzember” nem véletlenül nevezi így őt, mert lehetett egy másik angyali személy is.
A Biblia egyik legemblematikusabb része, az ún. „Hegyi beszéd” leírása Máténál a legrészletesebb, ennek keretében hangzik el a keresztény/tyén felekezetek általánosan elfogadott imája, a „Miatyánk”. Ennek a ma is használt formája teljes egészében csak Máténál található meg (Mt 6:7-15), Lukács egy „csonka” verzióját közli (Lk 11: 2-4). Viszont módfelett érdekes, hogy sok közismert, gazdag emberekhez köthető történetről Máté egyáltalán nem ír. Így például a kisnövésű „kollégájának”, a Jézust mindenáron látni akaró Zakeusnak a „fügefamászó kalandjáról” csak Lukácsnál olvashatunk (Lk 19: 1-10). De nem Máté ír a Biblia egyik legborzongatóbb példabeszédéről a „Gazdag és a szegény Lázár” történetéről, melyben a gazdag ember bűne, hogy nem törődött a háza előtt kolduló Lázárral. Ezért, amíg Lázár az ősatya Ábrahám társaságában a Mennyországban tölti időtlen idejét, addig a gazdagot a pokol gyötrelmei várják. (Lk 16: 19-31). Ami a legfurcsább, hogy – Máté helyett – szintén Lukács ír Máté egy másik „kollégájának”, a vámszedőnek egy farizeussal szemben ellentétes lelkületű, példamutató imájáról is (Lk: 18: 9-14).

Máté evangéliumának első oldala a Károli Gáspár fordította Vizsolyi Bibliában – Digitális Könyvtár

A tálentum szót ma a tehetség szinonimájaként használjuk. Azonban ez a szó valójában egy ókori súlymértéket jelölt, hozzávetőleg 34,272 kg-nak megfelelőt. Hogy ezt a szót ma mégsem a mérlegek skáláján olvashatjuk, hanem a tehetséggel hozzuk összefüggésbe, azt valójában Szent Máténak köszönhetjük. Bár nem tudjuk Jézus hogyan, s milyen szavakkal mesélhette el az alábbi két példázatot, de a talentum mértékegység példaként való használata a pénzzel dolgozó, hivatalt betöltő ember precízségét tükrözi. „A szívtelen szolgáról” való példabeszédben a talentum még mértékegységet jelöl (Mt 18: 21-35), de a „Tálentumokról szóló példabeszéd” már egy olyan történetet mesél el, ahol az elutazó gazda a szolgákra bízta a talentumokban mért tetemes vagyonát. Ezek a szolgák egy kivételével „megforgatták” és kamatoztatták a rájuk bízott vagyont, de az utolsó – arra hivatkozva, hogy keveset kapott – elásta azt. Ez volt a bűne, hogy nem élt a rá bízott talentumával, mely a példabeszédben a tehetséget jelképezi. (Mt 25: 14-30). Lukács később tőle veszi át ez utóbbi történetet (Lk: 19: 12-179). A „tíz hajadonról” szóló példázatban öt szűz tartalékolt olajat a vőlegény érkeztéig, öt szűz pedig nem, így lemaradt a nászéjszakáról. (Mt 25: 1-139). Ebben a példázatban az előrelátás, a felelősségteljes és mindenre kiterjedő alapos tervezés kap hangsúlyt, a felelőtlen, jövőre nem gondoló mentalitással szemben. A „hű szolga” példázata a megbízható, szorgalmas, dolgos embert állítja a hallgatóság elé példaként (Mt 24:45-51), akit „ura hazatérvén munkában talál”. Ez a szolga – ellentétben kicsapongó és részeges társaival – elnyeri jutalmát.
A Rembrandtnak tulajdonított képen érzékletesen ábrázolt földbe „rejtett kincs” és a „gyöngy” példázata (Mt 13: 44-46) szintén a – Máté számára valamikor fontos – földi gazdagság alapjait jelentő kincseket használja „szemléltetető” eszközül a „mennyei kincsek” érzékeltetéséhez. De ne gondoljuk, hogy Máté csak az anyagi javakat jelentő kincsekkel szemléltette a Mennyek országát. Evangéliumában Jézus többször beszél a Jelenések könyvében részletesen megírt „Utolsó ítéletről”, például a híressé vált példázatban, mely a vetett búza közé szórt konkolyról szól (Máté 13: 24-30), amelyben a gazda (Isten) nem engedi kitépni a gyomot, nehogy a szolgák letapossák a friss búzavetést. Viszont a végén együtt aratják le az egészet, a búzát betakarítják, a konkolyt megégetik, mondván: így választják szét az utolsó ítéletkor az „üdvözülőket” a „kárhozat fiaitól”. Ez egy nagyon szép hasonlata a jézusi kor jelképekben gondolkodó világának. Vagy ott van a kosok és a kecskék példázata (Máté 25: 31-46), amelyben az „igazak” (kosok) és a „hamisak” (kecskék) is elnyerik méltó jutalmukat vagy büntetésüket.
János evangéliumának utolsó fejezete (Jn: 21) tartalmaz egy olyan részt, amely csak nála szerepel. Hiszen a második „csodálatos halfogás” és Péter mint „kőszikla” megbízatása, hogy „legeltesse az ő juhait”, csak az ifjú tanítvány visszaemlékezéseiben olvasható. Ez a tanítványok „legeltetésével” való megbízatása azért lényeges, mert később a Római Pápaság intézményének alapját ezért kötik Szent Péterhez. Ugyanígy Máté evangéliumában is található egy – ugyan aprónak tűnő, de a kereszténység későbbi hitvallása szempontjából nagyon fontos – részlet, melyet a többieknél így nem olvashatunk:

A négy közül Máté evangéliuma az egyetlen, amelyben szó esik az együvé tartozó Szentháromságról(!) Tulajdonképpen ez a mondat a monoteista keresztény hit alapját képező paradoxonnak, a „Szentháromság egy Isten” hitén alapul. A keresztény/tyén felekezetek alapvető közös sajátossága a Szentháromság tisztelete. Ezt, úgy tűnik, a Lévi nevű vámosból lett Szent Máté írása hagyományozta az utókorra.

Az Andrej Rubljov ecsetje által mesteri módon megfestett Szentháromságot csak Máté említi együtt a Bibliában. A kép forrása: Wikipédia

A kereszténység, a keresztény hit az évszázadok során sokszor kibogozhatatlanul összefonódott a népi hitvilággal. A legtöbb bibliai szereplő, ahogy a későbbi korok szentjei is, bekerültek a jámbor néplélek által kiszínezett fantáziavilágba. Ezért élettörténetük, cselekedeteik kapcsán sokszor kialakult róluk a „hivatalos” irányvonal mellett egy néplélek által hozzáköltött változat is. Szent Máté „utóéletéről”, a népi hitvilágban, szokásvilágban, ünnepeken való megjelenésével kapcsolatban Bálint Sándornál a következőket olvashatjuk:

Érdekes, hogy a „jámbor néplélekben” a volt pénzember képzete rögzült, annak ellenére, hogy az adószedők, pénzváltók, pénzügyőrök védőszentje nem annyira a pénzforgalomhoz köthető dolgokhoz kapcsolódik. Vélhetően az érzékletes, vetőmagot, búzát, szántóföldet szerepeltető példázatai miatt Szent Máté kultuszának a kenyérhez, a búzához, a vetéshez van köze. Például Szegeden úgy tartották, a búzát legjobb Máté hetében elvetni. Városdombó gazdái viszont Máté napján nem szántottak, mert úgy vélték, akkor a földet (a konkolyos búza példázata alapján) felveri majd a gaz. Tilalomra utal a göcsejiek hiedelme is, mely szerint Szent Máté hetének a „pelyvahét” a neve. Aki ilyenkor vet, majd pelyvás gabonát arat. Ezért náluk Szent Ferenc hete a búzahét. A „jó földbe vetett búza” százszoros, hatvanszoros, vagy „csak” harmincszoros példája alapján a régi szegedi öregek vetés előtt imádkoztak, majd a vetőmagra keresztet vetettek. A fohászkodás szövege a következő: „Atyának; Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe elvetöm, szaporodj!” Göcsejben az első szántás alatt a gazda az ekeszarvra téve olvasóját imádkozott. Magvetéskor megmosta lábát és tiszta fehérneműt vett magára. A nyelve alá három búzaszemet tett és a munka végéig ott is tartotta. Ezzel azt kívánta elérni, hogy az „útszélre esett mag felcsipegetős” példáját kerülve a madarak nyelve leragadjon, így ne kapjanak rá a vetésre. A mohácsi sokácok Szent Máté napján a szakajtóba tett búzát megszenteltetik, majd azt a vetőmag közé keverik.
Végezetül egy nagyon szép, „nem hivatalos”, vagyis nem kanonizált példáját mutatom be szent Máté kultuszának. A „Karthauzi Névtelen” által írt, az első ismertetőjéről Érdy-kódexnek nevezett prédikáció- és legendagyűjtemény alapján Bálint Sándor a következő – a Bibliában nem szereplő – legendát említi még Szent Máté kapcsán:

Jusepe de Ribera: Szent Máté. A kép forrása: Wikipédia

Felhasznált irodalom:

• Bálint Sándor: Szeptember 21. In: Uő: Ünnepi kalendárium. Július elsejétől november harmincadikáig. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
• Bartha Tibor (szerk.): Keresztyén biblia lexikon. K–Zs, Budapest, Kálvin Kiadó, 1995.
• Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. VIII. kötet. Lone-Meszl, Budapest, Szent István Társulat, 2003.
• Diós István (szerk.): A szentek élete, Budapest, Szent István Társulat, 1984.
• Haag, Herbert (szerk.): Bibliai lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1989.
• Jálics Ferenc: Lelkivezetés az evangéliumban, Budapest, Jezsuita Kiadó, 2021.
• A katolikus egyház katekizmusa, Budapest, Szent István Társulat, 1994.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2012.
• Schütz Antal (szerk.): Szentek élete. Az év minden napjára, Budapest, Pantheon, 1995.
• Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, Budapest, Arcanum, 1995.
• Újszövetségi Szentírás. 2. kiad., Budapest, Szent István Társulat, 1985.
  
  

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

2023. szeptember 11-én rendezte meg a Magyarságkutató Intézet „Pray300” – Pray György és a jezsuita történetírás című konferenciáját a kiváló jezsuita történetíró születésének háromszázadik évfordulójának alkalmából.

A „Pray300” – Pray György és a jezsuita történetírás című konferencia plakátja és programja

Kásler Miklós főigazgató köszöntő beszéde után az első szekció előadásai Pray történetírói és költői munkásságával foglalkoztak: Rábai Krisztina egy Pray György munkásságának feltárására irányuló nemzetközi projekt tervezetét vázolta fel. Fehér Bence a jezsuita szerzőknek a székely rovásírással kapcsolatos szkeptikus álláspontját elemezte a jezsuiták és a piarista rend közötti rivalizálás kontextusában. Szörényi László Praynak a Krím történetéről írt kiseposzát vizsgálta. Tóth Sándor Máté előadásának tárgya a Pray Taurunum című kiseposzában szerepeltetett hadvezérek alakja volt. Tüskés Gábor Timon Sámuel a tokaji borról írott epigrammáiról tartott előadást, Tóth Sándor Attila Timon életművét mutatta be. Restás Attila azt elemezte, hogy az Erdélyi Fejedelemség 1657 és 1662 közötti válságos évei hogyan jelennek meg a jezsuita történetíróknál.

• 
• 

Kéri Borgia Ferenc: a magyar bizantinológia kezdetei című előadásomban Kéri Borgia Ferenc (Kenézlő, 1702. október 10. – Nagyszombat, 1768. december 1.) bizantinológiai művének forráshasználatát vizsgáltam. Kéri a 18. századi magyar jezsuita tudományosság egyik legszínesebb alakja: csillagász, matematikus, fizikus és történész, aki távcsőkészítőként nem csupán felszerelte az első, modern hazai obszervatóriumot, hanem fémtüköröntvényeivel nemzetközi hírnévre is szert tett. Történetíróként főműve bizánci történeti összefoglalója. A mű több, különböző formátumú és kötetszámú változatban jelent meg, részben eltérő – több kötetben Epitome historiae Byzantinae, egy kötetben Imperatores orientis – címmel. Ez utóbbit rézmetszetek díszítik. Bár máig ez az egyetlen, Bizánc teljes történetét bemutató, Magyarországon készült szakmunka, de a kutatás eddig elhanyagolta. Előadásomban Kéri Borgia Ferenc forráshasználatát elemeztem. A tudós több mint száz görög és latin szerző alapján dolgozott. A kutatás jelenlegi fázisában a cél a használt szövegkiadások azonosítása volt, és annak megállapítása, hogy Kéri milyen módszertant követett a források feldolgozásában.

• 
• 
• 

Hursán Szabolcs (MKI) azt vizsgálta, hogy milyen mértékben vannak jelen a Batthányiak könyvtáraiban a jezsuita történetírók művei. Vitekné Dr. Balogh Piroska (ELTE) Horányi Elek és Szerdahelyi György Alajos a jezsuiták szerepéről folytatott vitáját elemezte. Szabados György előadásának tárgya Pray György és Katona István nézetkülönbsége volt az első magyar fejedelem személyét illetően. Pap Levente a 18. századi történetírás kezdeteivel foglalkozott Lakatos István és Bzenszky Rudolf munkáin keresztül. Borián Elréd a készülő Faludi Ferenc kritikai kiadásáról osztotta meg gondolatait. Varsányi Orsolya a kora középkori Theodore Abu Qurra munkásságát vizsgálta, mint a jezsuiták egy fontos, az iszlámra vonatkozó forrását.

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

Fejes Endre portréja. In: Uő.: Rozsdatemető, Budapest, Magvető, 1974. Hátsó borító – Törzsgyűjtemény

Fejes Endre Kossuth- és József Attila-díjas író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja 1923. szeptember 15-én született Budapesten, a nyolcadik kerületi Tisza Kálmán (jelenleg II. János Pál pápa) téren. Négy polgári osztály elvégzése után kezdetben szabóinas, később vasesztergályos-tanuló lett. 1944-ben besorozták katonának, de megszökött, Budapesten bujkált, majd 1945-től végigcsavarogta Nyugat-Európát. Bejárta a romba dőlt Németországot. Franciaországból kiutasították, Belgiumban szénbágyásznak állt. 1949-ben hazatért, vasesztergályosként helyezkedett el Angyalföldön. Nemsokára ismét útra akart kelni, Párizsban megismert szerelmét, Yvonne-t akarta követni, akit kiutasítottak Magyarországról. 1951-ben tiltott határátlépés kísérlete miatt elfogták. Nyolc hónapot töltött Kistarcsán, az internáló táborban. Szabadulása után először segédmunkás volt, majd újra dolgozhatott vasesztergályosként.
32 évesen fogott az írásba. Nappal keményen dolgozott a gyárban, esténként „az ezerszer áldott nyolcadik kerület” lakóinak történeteit vetette papírra.
1958-ban adták ki első novelláskötetét A hazudós címmel.
Viharos sikert arató regénye, a Rozsdatemető, amely 1962-ben jelent meg a téli könyvvásárra, hamar elfogyott, majd a gyors egymásutánban következő két kiadás is. Azóta számtalan kiadást ért meg magyarul. Rövid időn belül közel harminc nyelvre fordították le. Az olasz nyelvű kiadás 1967-ben jelent meg Iványi Norbert fordításában.

Endre Fejes: Il cimitero della ruggine. Romanzo, trad. di Norbert Iványi, Milano, Longanesi, 1967. – Törzsgyűjtemény

A mű megjelenését követő évben a Thália Színház bemutatta színpadi változatát, majd a darabot a vidéki nagyvárosokban is sorra műsorra tűzték. Budapesten a József Attila Színház mutatta be újra, 1980-ban.

Fejes Endre: Rozsdatemető. Rendező: Berényi Gábor. Szemes Mari mint Pék Mária és Horváth Sándor mint id. Hábetler János. Közeli jelenetkép. József Attila Színház, 1980. március 25. In: A József Attila Színház fényképalbuma: 1979. október – 1982. április – Színháztörténeti és Zeneműtár

Legutóbb a Katona József Színház állította színpadra. Tasnádi István dolgozta át, illetve gondolta tovább a történetet Rozsdatemető 2.0 címmel.
Az 1960-as, ’70-es években sorra születtek az újabb Fejes Endre darabok, a Mocorgó, a Vonó Ignác és a Cserepes Margit házassága, illetve műveinek rádió- és tévéjáték feldolgozásai.

1962-ben – Rozsdatemető című regénye megjelenésének évében – egy fülledt júliusi éjszakán, a Normafa közelében egy férfi borotvával átvágta 25 éves szerelme torkát, majd levágta fejét. A bűntényről a Népszabadság szokatlan részletességgel számolt be. A gyilkosságot egy 22 éves gyári munkás követte el. 
A fiúról köztudott volt, hogy mindenkinek kitalált történeteket ad elő. A szebbik nemet mint görög diplomata szédítette. A lányok – és szüleik – hittek, hinni akartak neki egy jobb élet reményében. A fiú ártatlan, ám költséges szórakozása torkollott véres tragédiába.
Nem meglepő, hogy a fizetésnap után néhány napig más, érdekes életet hazudó munkásfiú története megihlette A hazudós című novella íróját. Fejes Endre valós esemény alapján írta meg Jó estét nyár, jó estét szerelem című regényét, amely 1969-ben jelent meg.
A népszerű regényt két sikeres feldolgozás követte. 1972-ben a Szőnyi G. Sándor által rendezett filmet Harsányi Gábor alakítása tette feledhetetlenné. 1977-ben a Vígszínház mutatta be a mű musicalváltozatát, amelynek zenéjét Presser Gábor szerezte. A darabot máig időről időre műsorra tűzik a hazai színházak.

Jó estét nyár, jó estét szerelem. Rend.: Szőnyi G. Sándor, 1972. Harsányi Gábor és Tordai Teri. Jelenet a filmből. In: Film Színház Muzsika, 16. 8. sz. (1972. február 19.), 26. – Törzsgyűjtemény

Noha sokan egykönyves írónak tartják Fejes Endrét és a Rozsdatemető sikérét valóban nem sikerült megismételni, de a húsz évvel később, 1982-ben megjelent regénye, A fiú, akinek angyalarca volt – jóllehet nem aratott zajos sikert – szintén jelentős mű. Az 1980-as évek Magyarországa – azon belül is Budapest – hiteles ábrázolása. Hűen adja vissza a város és lakói hangulatát. Szereplőit az olvasók személyes ismerőseiknek érezhették, és nemcsak azért, mert közülük néhánnyal valóban találkoztak már Fejes Endre korábbi novelláiban. A mű érdekessége, hogy a cselekmény egy nyári hétvégén, illetve az azt követő két napon, péntek estétől kedd délelőttig bonyolódik.
A regény megjelenését tízévnyi hallgatás követte. Az 1990-es évek elején jelentkezett még két kötettel, amelyek új novellákat, illetve esszéket tartalmaztak.
Az író életének 92. évében, 2015. augusztus 25-én hunyt el. Maroknyi megemlékező előtt hamvait egy hajóról a Dunába szórták.
Fejes Endre szikár, egyéni stílusa, a lét és a szerelemben lét fájdalmát megörökítő művei becses darabjai a magyar irodalomnak.

Szűcs Márta (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.

Bubik István mint Ádám és Tóth Éva mint Éva a Tragédia 1983-as centenáriumi előadásában. Fotó: Ikládi László

Az ember tragédiája Madách alkotta szellemi világa hatalmas, magasröptű és végtelenül mély gondolati konstrukció, út- és magyarázatkeresés. Az emberi lét alapvető kérdéseinek, dilemmáinak költői formába öntése. A szerző éveken át érlelte a gondolatot és kereste e gondolatoknak a megfelelő műfajt, egész gondolkodói és alkotói pályája kiteljesedését és Himalája-magas csúcsát jelenti drámai költeménye.
Ádám és Éva álma, melynek során követhetjük az első emberpárt az élet és a közösség (a társaság, a társadalom, a kultúra) lehetséges alternatívái labirintusában, inkább kudarctörténet, csalódások és újra-föltámadó remények hullámvasútja. De a folytonos kiábrándulás a „csábító”, az embereket a mindentudással és örökléttel kecsegtető Luciferre éppúgy vonatkozik, mint az első – teremtőjüktől szabad akarattal függetlenedni vágyó, önálló döntéseket vállaló – emberekre. Lucifer csalódását lehet – akár optimistán – végül az értékek, az Istennel tartó, mégis önálló teremtmények győzelmének is tekintenünk. De a célhoz nem érő keresést – pesszimistán – a szuverén emberi akarat eleve sikertelenségre ítélt értelmetlenségeként is értelmezhetjük.
Madách álma, Ádám álma, az olvasók gondolatmenetét meghatározó művészi élmény és hétköznapi élettapasztalat, egy közösség (ha akarjuk, egy nemzet vagy az „emberi nem”) történeti emlékezete dönti el, éppen miképp érzünk, hogyan döntünk, optimistának vagy pesszimistának olvassuk-e a költeményt.

140 év álom a színpadon. Madách Imre: Az ember tragédiája. Díszlet- és jelmeztervek, fényképek, filmadaptációk. A Színháztörténeti és Zeneműtár, valamint a Történeti Fénykép- és Interjútár interaktív kiállítása. Plakát, 2023. június 24.

A művet alkotóként olvasók saját álmai azután hozzáadódnak a Madáchéihoz. 140 év álom jelenik meg a színpadon 1883 szeptembere óta, s tovább. (Könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárának, valamint Történeti Fénykép- és Interjútárának munkatársai 2023. június 24-ére, a Múzeumok Éjszakájára 140 év álom a színpadon. Madách Imre: Az ember tragédiája. Díszlet- és jelmeztervek, fényképek, filmadaptációk címmel állítottak össze interaktív kiállítást a Tragédia első színre állításának 140. évfordulójára és az azóta született bemutatók legizgalmasabb szcenikai újításaira és a mű mozgóképes adaptációira irányítva a figyelmet.)

Az ember tragédiája a világirodalomban

A Tragédiát már színpadra kerülése előtt is tovább álmodták, ahogyan ma is, a fordítók. (A Tragédia fordítástörténetének gazdag irodalmából többek között lásd: Radó György–Andor Csaba 2014; Praznovszky Mihály 1995; Praznovszky Mihály 1999; Enyedi Sándor, 2008). Közülük szokás kiemelni az elsőket, esetleg azokat, akik a legtöbbször vagy a leginkább egzotikusnak tartott nyelvre fordították a művet vagy részleteit, színpadra „húzott” szövegváltozatait.
A Kisfaludy Társaság ajándékköteteként (ugyan 1861-re datált, de valójában) 1862 januárjában napvilágot látott első kiadás után alig pár nappal Madách néhány verssora már meg is jelent németül. A Tragédia első fordítója, A[dolf] D[ux] volt, aki a Pester Lloyd 1862. január 26-i és következő számaiban közölt részleteket Madách művéből. Ezt hamar követte az első teljes német nyelvű kiadás is. (Alexander Dietze 1863-tól készülő fordítása 1865-ben jelent meg először.) Az 1860-as években a közép-európai művelődés a 18. századtól kialakított német mintákat követte a művészetek és az intézményrendszer tekintetében, s miközben a saját identitást a német hegemóniával szemben is megjelenítő nemzeti romantikák művei születtek, továbbra is szükség volt a német nyelv közvetítésére az európai és a világszínpadra lépéshez. Természetes volt az is, hogy a német nyelvű fordításokat a szomszéd országok nyelvein megjelenők követték. Irodalmunkat, európai kultúránkat, nemzeti értékeinket ebből a korszakból, a 19. század második felétől Petőfi és Madách közvetítésében ismeri a világ. Soha rosszabb „követeket”! Amikor azután 1883 őszén színre került a drámai költemény (legalábbis szövegének közel 65%-a), megélénkült a külföldi érdeklődés is a Madách-mű és a színpadi szöveg iránt.
Az irodalomtörténet-írásban elterjedt adat szerint a Tragédia „mintegy 40 nyelven” olvasható – legalább részleteiben. A külföldi olvasók azonban nemcsak irodalmi szövegként találkozhatnak a Tragédiával, hanem színpadon, rádiójáték formájában is, és nemcsak nálunk születtek parafrázisok, továbbírások, akár posztmodern áthallások a műhöz kapcsolódva.
Az ember tragédiája teljes szövegének vagy részleteinek fordítása a következő nyelveken olvasható: angol, arab, azerbajdzsáni, bolgár, cseh, dán, eszperantó, észt, finn, flamand, francia, galego, georgiai (grúz), héber, hindi, horvát, indonéz, (izlandi), japán, jiddis, katalán, (kínai), latin, lengyel, lovari cigány, (macedón), (mongol), német, norvég, ógörög, olasz, orosz, örmény, portugál, pular, (rétoromán), román, ruszin, spanyol, svéd, szerb, szlovák, szlovén, török, ukrán, (vietnami) (azaz 40/46 nyelven). Huszonöt olyan nyelv van, melyen több fordítás is készült az első átültetéseket követően és azok számos kiadást értek meg, a Tragédia fordításainak száma tehát száznál többre rúg (kb. 115–117). A színházi és rádiós bemutatók száma pedig (15 nyelven) megközelíti a hetvenet.

• 
• 

A legnagyobb érdeklődés német nyelvterületen, Szlovákiában, Észtországban, valamint az olasz és az angol nyelvű fordítók és olvasók körében kíséri Az ember tragédiáját. A hat szlovák nyelvű Tragédia közül a legutóbbi 2020-ben jelent meg, Jitka Rožňová fordításában. Nem véletlen, hogy a Madáchok történelmi birtokán figyelmet kelt a „sztregovai remete” műve. Madách Imre és a család kapcsolata a szlovákokkal és a szlovák nyelvvel organikus volt.

Az ember tragédiája észt fordítása: Inimese tragöödia: värssdraama, ford. Jaan Kross (Tallinn: Eesti Raamat, 1970) – Törzsgyűjtemény

Az észt közönség számára Jaan Kross (1920–2007) 1970-ben kiadott, majd 1971-ben Tartuban színre is került Tragédia-fordítása a nemzeti öntudat ébresztője volt. Az észt színházi bemutató pedig (a magyarországi vendégjáték alkalmával) fölszabadította a hazai rendezőket is a műre 1883 óta rámerevedett koncepció (a történeti képeskönyv bemutatásának kényszere) alól. Az irodalomtudósok kiemelik a bolgár Georgi Krumov (1933–) fordítását, mint amely a leginkább megközelíti Madách eredeti szövegének művészi erejét és mondanivalóját. Krumov kötetét eredetileg az 1964-ben, a költő halálának 100. évfordulójára szerveződött emlékévben szerették volna (közös, magyar–bolgár kiadásban) megjelentetni, ám az végül 1968-ban Szófiában látott napvilágot. A bolgár fordítás mellett szinte tökéletesként értékelik a román Octavian Goga (1881–1938, fordítása először 1934-ben jelent meg, korábban részleteket adott ki, már 1909-ben), a már említett észt és a Kalocsay Kálmán (1891–1976) készítette, eszperantó nyelven, először 1924-ben kiadott Tragédiát is.

Az ember tragédiája színpadi és filmes vízióiról

Paulay Ede álmodta először színpadra a Tragédiát. Az ősbemutatóról blogsorozatunk záró részében olvashatnak majd részleteket, az elsőség jogán azonban itt is hivatkozunk erre a bemutatóra. A 20. század legjelentősebb színházi rendezői és tervezői általában többször is visszatértek a Madách-művet illető vízióikhoz. A színházi stíluskorszakváltások, a technikai lehetőségek megújulása (megújítása) és a művészi-emberi érdeklődés újabb és újabb változatok létrehozására indította, indítja a látványművészeket a díszlet- és jelmeztervező szcenikusoktól a színházi, rádiós és filmrendezőkig, az operatőröktől a fotográfusokig, a képzőművészektől a koreográfusokig, de épp így a kapcsolódó művészeti ágak (irodalom, zene) területén innovatív dramaturgokig, zeneszerzőkig.

Ádám és Éva a bábszínpadon, Bóbita Bábszínház, 2014.

A legizgalmasabb színpadművészeti megoldások például Hevesi Sándor, Oláh Gusztáv, Baja Benedek, Németh Antal, Viski Balás László, Milloss Aurél, Dohnányi Ernő, Farkas Ferenc, Harangozó Gyula, Major Tamás, Epp Kaidu, Illés István, Lengyel György, Ruszt József, Szinetár Miklós, Szikora János, Vidnyánszky Attila, Alföldi Róbert, Sardar Tagirovsky, Jeles András, Bozay Attila, Silviu Purcărete, Gyöngyösi Levente, Visky András alkotásaiként jöttek létre… És a jeles színészeket alig is említettük. Közülük többen is tollat ragadva közreadták a madáchi szerepeikről megfogalmazódott gondolataikat. (Básti Lajos 1962, 259). Sorolhatjuk a neveket, mindig szubjektív, elfogult és esetleges lesz a lista.

• 
• 
• 
• 
• 

A legtöbb alkotóról korábbi blogjainkban már szóltunk: Oláh Gusztáv tervezett elsőként vetített díszletet 1934-ben a Szegedi Szabadtéri Játékok színpada mögé. Hevesi Sándor először rendezett misztériumjátékot a Tragédiából, szakítva a Paulay időszakában kialakult „történeti képeskönyv”-koncepcióval. Baja Benedek expresszionista tervei, a Viski Balás László által Németh Antal kamaraszínpadi bemutatójának kereteibe illeszthető „oltárképei” vizuális újítást hoztak. Dohnányi kantátája vagy Farkas Ferenc színpadi kísérőzenéje alkotóik pályáján is kiemelkedő jelentőségűek. Epp Kaidu tartui rendezése mind az észt, mind a magyar közönség számára revelatív volt 1971–72-ben. A hazai színpadokon rendre újabb értelmezések közelítették egymáshoz az irodalmi klasszikust és a kortárs közönséget. Jeles András filmje különleges, új perspektívába helyezte a naivnak-ártatlannak is ábrázolható istenteremtmények magukat és létük értelmét kereső küzdelmét.

Az ember tragédiája a televízióban, 1969

A Madách által költőileg megfogalmazott örök emberi kérdések és dilemmák minden nemzedék, minden alkotó, s minden olvasó számára újrateremtődnek, a válaszaink időről időre változnak, ahogy magunk és korunk is. Újra- és továbbgondoljuk a kérdéseket, melyek a Bibliában, majd egész európai kultúránkban, filozófiánkban és művészetünkben a középpontban állnak. Az ember tragédiája ma is hat, világirodalmi és színházművészeti jelentőségét nem lehet túlbecsülnünk. 

Irodalom:

• Básti Lajos (1962) Mire gondolsz, Ádám? Budapest: Magvető Kiadó
• Enyedi Sándor (2008) A Tragédia a színpadon. 125 év. Bibliográfia, Budapest: Madách Irodalmi Társaság.
• Praznovszky Mihály, szerk. (1995) Madách Imre: Az ember tragédiája. (A fordítások jegyzéke), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum
• Praznovszky Mihály, szerk. (1999) Madách Imre: Az ember tragédiája a világ nyelvein; Az ember tragédiája a színpadon / The Tragedy of Man in the languages of the World; The Tragedy of Man on Stage. Szakirodalmi válogatás 1983–1998, Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet–Országos Széchényi Könyvtár, 1999.
• Radó György–Andor Csaba (2014) Az ember tragédiája a világ nyelvein, Balassagyarmat–Szeged: Madách Irodalmi Társaság

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 7. rész

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Levéltár idén tizenegyedik alkalommal rendezte meg a Hagyományok és kihívások című konferenciáját. Az idei program témái a mesterséges intelligencia (MI) és a könyvtári automatizálás, valamint a közgyűjtemények hálózatosodása voltak. Az esemény 2023. augusztus 31-én az Egyetemi Könyvtár impozáns épületében zajlott. A meghívott előadók mellett szép számmal érkeztek érdeklődők fővárosi és vidéki könyvtárakból egyaránt. Az OSZK színeiben Szűcs Kata Ágnes és Simon Eszter, a Digitális Bölcsészeti Központ munkatársai tartottak egy 30 perces előadást a délutáni szekcióban. A prezentációk és az előadások videófelvételei nyilvánosan elérhetők lesznek.

Plenáris ülés

Darázs Lénárd, az ELTE általános ügyek rektorhelyettese az MI etikai és jogi hátteréről tartott előadást. Ismertette, hogy a jelenlegi tervezetek alapján hogyan illeszkedhet az MI szabályozása a már meglévő európai jogszabályok közé.
Garamvölgyi László, az ELTE EKL főigazgató-helyettese bemutatta, hogy milyen automatizálási eszközöket vezettek be a könyvtárban, melyek megkönnyítik az ott dolgozók és az olvasók munkáját is. A weboldalon keresztül elérhetőek a kölcsönzési, hosszabbítási funkciók. Applikáción keresztül megvalósítható a beiratkozás az ELTE Elektronikus Tanulmányi Rendszerében, a Neptunban történő autentikációt követően. A könyvtári állomány RFID címkékkel való felszerelése pedig meggyorsítja a logisztikai feladatok elvégzését, és biztonságtechnikailag is nagy előrelépést jelentett. További elérhető szolgáltatások: önkölcsönző, terminál, könyvautomata, önkiszolgáló szkennelés, nyomtatás. Az automatizálások bevezetésének eredményeképp a könyvtár és az épület nyitvatartása elvált egymástól, és két év alatt 30+ órával növelték azt az időt, amelyben az olvasók használhatják az intézményt.
Soós Sándor, az MTA KIK osztályvezetője tudománymetrikai kérdésekről tartott előadást, illetve olyan adatbázisokról, amiket ezen a területen használnak. Az MI kutatás témájához annyiban kapcsolódott, hogy elárulta, hogy még nem nagyon végeztek olyan kutatásokat, amelyek segítségével automatizálni lehetne bizonyos tudománymetriai számításokat.
Winkler Bea, az ÁTE Hutÿra Ferenc Könyvtár igazgatója egy átfogó és izgalmas előadást tartott az MI történetéről, és a technológiával kapcsolatban kitért a könyvtáros szakmát is érintő kérdésekre. Kiemelte az MI határainak ismeretét, a könyvtári szakma feladataként jelölte ki az új technológiák felismerését, megértését és használatát, majd hangsúlyozta az ezzel kapcsolatos kommunikáció és edukáció fontosságát a könyvtárhasználók felé.

Mesterséges intelligencia és könyvtári automatizálás szekció

A délutáni szekcióban az MI különböző könyvtári felhasználási területei kerültek fókuszba.

Parti Ádám, az Országgyűlési Könyvtár munkatársa 

Parti Ádám, az Országgyűlési Könyvtár munkatársa előadásában a 2017-ben bevezetett RFID technológia használatáról és az eddigi tapasztalatokról számolt be. A rendszer támogatást nyújt olyan könyvtári munkafolyamatok automatizálásában, mint az önkiszolgáló kölcsönzés, a leltározás és az állományvédelem. Mindezek jelentősen elősegítik és felgyorsítják a munkafolyamatokat. Emellett könyvtárhasználati adatok alapján kimutatások végezhetők a könyvtár állományának használatáról és az olvasói igényekről.

Udvardy-Nagy István, a Smartfreq Kft. ügyvezetője 

A gyakorlati példa után Udvardy-Nagy István, a Smartfreq Kft. ügyvezetője átfogó előadást tartott az RFID technológia alkalmazásáról és jövőbeli fejlesztési lehetőségeiről. A rádiófrekvenciás azonosító rendszert jelenleg 69 könyvtárban használják, belföldön és külföldön egyaránt. Az előadásban különböző példákon keresztül láthattuk az állományvédelmi kapuk és az önkiszolgáló rendszerek (könyvkölcsönzők és könyvautomaták) alkalmazását egyes könyvtárakban. Udvardy-Nagy István emellett felhívta a figyelmet a technológia további fejlesztési lehetőségeire, például leltározó robotok bevezetésére, mellyel tovább automatizálhatók a munkafolyamatok.

Szabó Tünde, a Méliusz Juhász Péter Könyvtár igazgatóhelyettese 

Szabó Tünde, a Méliusz Juhász Péter Könyvtár igazgatóhelyettese az intézmény személyre szabott könyvtári szolgáltatásait mutatta be. Fontos elvárás, hogy az integrált könyvtári rendszer szolgáltatásorientált legyen: összekapcsolja a könyvtári szolgáltatásokat, személyre szabott legyen, és jobb felhasználói élményt nyújtson. Ehhez kapcsolódva Szabó Tünde a könyvtárba bevezetett szolgáltatásokról számolt be. Az OPAC-on kialakított új funkcióval a felhasználók beszerzésre kérhetnek dokumentumokat, a kölcsönzés mellett pedig a könyvvásárlást is lehetővé teszi. Az olvasók klaszterezésén alapuló ajánlórendszer segítségével a felhasználók személyre szabott tartalmakat, könyvajánlókat kapnak a korábbi kölcsönzéseik alapján, melyek között új beszerzések is szerepelnek, hogy az olvasók jobban megismerjék a könyvtár állományát. Ez a funkció új kulturális szolgáltatások létrehozását is lehetővé teszi, személyre szabott kulturális események, programajánlók formájában, melynek bevezetése a könyvtár távlati céljai között szerepel.  

Takács Dániel, az ELTE ÁJK könyvtárvezetője 

Takács Dániel, az ELTE ÁJK könyvtárvezetője előadásában az MI fogalmát, alkalmazási lehetőségeit és esetleges veszélyeit járta körbe. Könyvtári területen az MI felhasználásának jelentős szerepe lehet az IT támogatásban, az adatfeldolgozás automatizálásában, összefüggések keresésében, olvasói igények kiszolgálásában stb. Takács Dániel emellett felhívta a figyelmet az esetlegesen felmerülő jogi és etikai kérdésekre is, melyekről még nem született egységes álláspont.

• 
• 

Szűcs Kata Ágnes és Simon Eszter közös előadásukban azt a munkafolyamatot ismertették, amelynek során eljutunk a kézzel írt levelektől a nyelvi elemzéssel ellátott TEI XML fájlokig. Ennek során a közönség olyan lépésekkel ismerkedhetett meg, mint az automatikus kézírásfelismerés, a TEI XML publikáció, illetve a természetesnyelv-feldolgozás egyes szintjei, mint a morfológiai elemzés vagy a tulajdonnév-felismerés. Bemutatásra került a Digitális Bölcsészeti Platform, amelyen keresztül elérhetőek a feldolgozott digitális források.

Simon Eszter, Szűcs Kata Ágnes, Varga Emese (Digitális Bölcsészeti Központ)

Jaschik Álmos díszlettervező és grafikus, a „tervező-iparművész tanár” (1885–1950) készítette el az 1938. évi, Budapesten megrendezett Eucharisztikus Kongresszus, illetve az azzal egybekötött Szent István Év alkalmából a történelmi felvonulás csodálatos színes és a tőle megszokott aprólékossággal és pontossággal kidolgozott tervét. Ennek vázlatos formában, és külön részletesen is kidolgozott terve, és az ahhoz kapcsolódó eredeti, Jaschik által készített pontos leírása az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti és Zeneműtárának – eredeti őrzőhelyét tekintve a Színháztörténeti Tár – féltve őrzött, különleges dokumentuma.

• 
• 
• 

Jaschik Álmos: A Szent István-év megnyitó ünnepi felvonulásának rajza, Budapest, 1937. 1 tekercs, akvarell, tempera, ezüst, arany, toll, színes és grafit ceruza, 340x10668 mm. Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény. Limbus Jaschik Álmos 24 (7. rész – részlet)

Hamarosan ezt a különleges dokumentumegyüttest – a felvonulás vázlatos és teljesen kidolgozott tekercsét,és kézzel írt kísérőszövegét – a kedves olvasó is megtekintheti könyvtárunk felületén, digitális szolgáltatásként.

Jaschik Álmos: A Szent István-év megnyitó ünnepi felvonulásának rajza, Budapest, 1937. 1 tekercs, akvarell, tempera, ezüst, arany, toll, színes és grafit ceruza, 340x10668 mm. Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény. Limbus Jaschik Álmos 24 (11. rész)

Németh Antal, a Nemzeti Színház rendezője, illetve 1935–1944-ig igazgatója kapott megbízást a Budapesten megrendezésre kerülő eucharisztikus világkongresszus képi megfogalmazására. Ennek részeként egy történelmi, korhű kosztümökbe öltöztetett nagyszabású történelmi körmenet kidolgozása is az ő feladata volt, melyre a vele a Nemzeti Színházban is együtt dolgozó szcenikust, a kor kiemelkedő, iskolateremtő alkotóját, Jaschik Álmost kérte föl.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Jaschik Álmos tervezői munkássága

Jaschik Álmos ismeretsége, barátsága Németh Antallal 1925-re nyúlik vissza. Ekkor kérte fel Jaschik Álmos Németh Antalt, hogy magániskolájában tartson rendszeres előadásokat a színpadformák és díszlet fejlődéséről, a „szcenírozásról”, a dráma és színpadkép kapcsolatáról.
Kettejük barátságának egyik kapcsolódási pontja továbbá a bábok és a bábjátszás iránti érdeklődés volt. Németh Antal élete végéig gyarapította, rendezte a bábjátékra vonatkozó – a Színháztörténeti Tárban ma is meglévő – hatalmas anyaggyűjtését.
Később, amikor Németh Antal a Szegedi Városi Színház rendezője lett, 1929-ben, első rendezéséhez, Vörösmarty Csongor és Tündéjéhez őt kérte fel díszlet- és jelmeztervezőnek. Ez volt Jaschik első díszlettervezése. Maguk a Jaschik-iskola növendékei is közreműködtek mintegy 20 szabadon választott repertoárdarab látványának képi megfogalmazásában, s ezeket a díszlet- és kosztümterveket a szegedi Kultúrpalotában mutatták be. Ez volt az első színpadművészeti kiállítás Magyarországon.
1932-ben, Goethe halálának századik évfordulója alkalmából Jaschik és tanítványai elkészítették Goethe nyolc legjelentősebb drámája szcenikai megoldásainak kidolgozását. Így született meg az először Münchenben kiállított „magyar Goethe-ciklus” („Ein ungarischer Goethe-Cyklus”) díszlet- és jelmezterveinek és makettjeinek sorozata.

Goethe: Faust. 1. rész, 1, 3, 4. kép. Faust dolgozószobája. Díszlet, jelmez és színpadi alaprajz. Ernst Múzeum, München, Berlin, Köln. Színpadművészeti kiállítás. A külföldi kiállításokon „Ein ungarischer Goethe-Cyklus” címen szerepelt. Jaschik Álmos, Benedek Kata, 1932. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény KE 4236

Itt kell megjegyezni, hogy Jaschik Álmos vezette be Magyarországon a „plasztikus színházmodell”, vagyis a színházi makettkészítés tanítását.
Ugyanebben az évben, 1932-ben Jaschik terveket készített Az ember tragédiájához, méghozzá a müncheni Prinzregenten-Theater számára. Színháztechnikai érdekessége is van a tervnek, Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon (Budapest Főváros kiadása, Bp. 1933.) többször is említi, a nyitó kép a címlappal szemben is az egyik tervet ábrázolja, majd a Kepler-színt, VIII. Prága, külön is bemutatja. – Sajnos a terv csak terv maradt, nem valósult meg.

Madách Imre: Az ember tragédiája. II. szín: Paradicsom. A Németh Antal-hagyatékban lévő eredeti terv – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény „A müncheni bemutató terve, 1932.” Az ember tragédiája, I/4. doboz. 501/1969. Díszletterv. Jaschik Álmos, 1932.

A Madách drámai költeményének 1938-as lemezkiadásához (melynek Németh Antal volt a rendezője) mellékelt kísérőfüzetben az egyes színeket röviden összefoglaló szövegek előtt álló kis „könyvdíszeit” és a lemezborító címlapját is Jaschik Álmos tervezte.

Madách Imre: Az ember tragédiája hanglemezeken. Odeon. Madách Imre drámai költeménye 14 hangképben. Rádiószínpadra alkalmazta és rendezte: Németh Antal dr. Társrendezők: Kiszely Gyula, Both Béla és Barsi Ödön. Az előadás zenéjét szerezte és vezényli Farkas Ferenc. Közreműködik a Budapesti Hangverseny Zenekar, a Budapesti Opera- és Hangversenykórus Káldy László karigazgató vezényletével. Főszereplők: Ádám – Abonyi Géza; Éva – N. Tasnádi Ilona; Lucifer – Uray Tivadar. – Díszdoboz – Színháztörténeti és Zeneműtár, zeneműtár gyűjteménye HN 49.196/1-30. A díszdobot borítója. Jaschik Álmos, 1938.

1935-ben, mikor Németh Antal lett a Nemzeti Színház igazgatója, Jaschik Álmos és felesége, Müller Mária lett a színház szcenikai tervezője.
Ebből az 1935–1944-ig terjedő időszabból is kiemelkedik Kállay Miklós A Roninok kincse és Vörösmarty Csongor és Tündéjének új feldolgozása, új színpadképe és jelmezei.
Több magyar és nemzetközi kiállításon szerepeltek ezeknek a feldolgozásoknak a színpadi elképzelést jól tükröző makettjei is. Ezek sorába illeszkedik Szánthó György Sátoros király című darabja is.

Szánthó György: Sátoros király. Nemzeti Színház, 1936. szeptember 18. Kun László. Jelmezterv, Jaschik Álmos, 1936. – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény KD 1770

Az 1936. április 24-én bemutatott dráma, A Roninok kincse, ennek a japán szamurájtörténetnek díszletei és jelmezei pedig oly szakértelemmel és művészi ízléssel készültek, hogy még a Kelet-szakértők és a japán színházi emberek is a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak róla.

• 
• 

S valóban, Jaschik Álmos feleségével, Müller Máriával együtt előzőleg tanulmányozta a Keletázsiai Múzeum anyagát.

• 
• 

Még ugyanebben az évadban, 1936. június 12-én Jaschik másodszor is elkészítette a János vitéz terveit, ezek most vetített díszletek voltak, „egyszerre reálisak és anyagtalanok, egyszóval: költőiek” – fogalmazott Németh Antal A díszlet- és kosztümtervező Jaschik Álmos című emlékező írásában (Művészet, 1965. 9. szám).

Kacsóh Pongrác: János vitéz. III/3. Templom a faluban. Nemzeti Színház, 1936. június 12. Díszletterv. Jaschik Álmos, 1936. – Színháztörténeti és Zeneműtár színháztörténeti gyűjtemény KG 29

De ezzel nem ért véget Jaschik japán sikere…

1938 áprilisában pedig Jaschik Álmost a Japán Petőfi Társaság tagjává választották.

Petőfi Sándor: János vitéz. Jaschik Álmos illusztrációja (a japán kiadáshoz?) 1936. Pausz. Jaschik Álmos, 1936. – Színháztörténeti és Zeneműtár, színháztörténeti gyűjtemény KE 4342

A Nemzeti Színházban 1937. február 5-én mutatták be a Csongor és Tündét. Ez Jaschik – a szegedi, 1929-es bemutató után – már második Csongor és Tünde-feldolgozása volt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több sikeres alkotása, mint Shakespeare a Szentivánéji álom című műve mellett kiemelkedik Arisztophanész Madarak című vígjátéka. Bemutatója 1938. november 25-én volt.

• 
• 
• 
• 

Az írás eredeti kézirata is megvan könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtára színháztörténeti részlegében őrzött Németh Antal-hagyatékban. A megjelent írásból kimaradt a Csongor és Tünde 1941-es németországi bemutatója.
A vígjátékok sorát Kállay Miklós Rontó Pálja folytja, amelyet 1939. december 5-én mutattak be.

• 
• 
• 

Az 1940-41-es évadban bemutatott Ibsen Peer Gyntjéhez készített tervek színpadművészetének egyik csúcsát jelentették. Ahogy maga a művész vallott erről Németh Antalnak írt levelében, régóta tervezte illusztrálni a művet, végre a hozzá gyűjtött adatokat is felhasználhatja mostani munkájában.

• 
• 
• 

1941-ben immár harmadszor tervezi meg Jaschik a Csongor és Tündét. Már szeptember 5-én a Nemzeti Színházban bemutatták, majd ezzel szerepelt a Nemzeti Színház színtársulata – Goethe Ős Faustja mellett – Frankfurt am Mainban és Berlinben.
Erről a németországi vendégjátékról szóltunk a Jékely Zoltán születésének 110. évfordulója alkalmából megjelenő blogbejegyzésünkben.
Jaschik negyedszerre, 1943-ban a Kolozsvári Nemzeti Színház számára is megtervezi, jellegzetes székely népviseletbe öltöztetve Csongort és Tündét.

• 
• 

Jaschik Álmos és Németh Antal barátságának, szoros munkakapcsolatának egyik kedves bizonyítéka az a fénykép, amely a Nemzeti Színházban folyó művészi előkészítő munkát bemutató dokumentumfilm készítésekor készült, 1941-ben. Jaschik Álmos előtt épp a Csongor és Tünde Keresztutat ábrázoló díszletterve:

• 
• 

Jaschik Álmosnak ezen a történelmi felvonuláshoz készült tervezeten kívül vallásos tárgyú alkotásai közül kiemelkedik Bibliaillusztráció-sorozata, újszövetségi „lélekrajzai” 1937-ből.
Jaschik Álmos a rajzfilm szerelmese is volt. Már tizenegy éves korában egy Ballagi-szótár margójára rajzfilmet készített. Az általa forgatott vaskos német–magyar, vagy magyar–német szótár kötetének margójára rajzolt figurák a lapok végigpörgetésével filmszerűen futottak le a becsapott szem és agy előtt. Később, úgy 1934 táján már egy János vitéz-rajzfilmen gondolkodott…
Baráth Ferencnek a Magyarország 1940. április 22-i számában A vasorrú bába és a ködmönös kis magyar megjelenik a rajzos filmen. Jaschik Álmos trükkfilmen megkezdte a magyar népmesék feldolgozását – 40.000 képből álló magyar mesefilm – Lesznek-e színes filmek? – című interjújából ismerhetjük meg a művész e tárgykörben tett személyes vallomását.
S bár a tervezett történelmi felvonulás hosszú, színes tekercse nem „rajzos film”, ha végignézzük a hosszú-hosszú menetet, szinte filmként pereg le szemünk előtt a korhű díszbe öltözött sokaság. Az Országos Széchényi Könyvtár gazdag gyűjteményéből merítve, az imént látottak alapján némi fogalmat nyerhetünk, hogyan is nézhetett volna ki az a kosztümös történelmi menet, melyet a nagy művész, Jaschik Álmos megálmodott…

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán. 

Madách Imre műve, a magyar romantikus irodalom csúcsteljesítményei közé tartozó drámai költemény hatása az első olvasók élményei nyomán és után egyre szélesebb körre terjedt ki. Számos kiadásának köszönhetően meghatározó, időről időre megújuló személyes beszélgetésbe elegyedik a szöveg az olvasójával. Az alkotó szelleműeket olvasói gondolataik, érzéseik kifejezésére, saját művészi eszközeikkel történő megfogalmazására ihlette, s ihleti a mű. Szinte minden művészeti ágban találhatunk a Tragédiához kapcsolódó alkotásokat, melyek továbbviszik, továbbgondolják a Madáchot foglalkoztató kérdéseket, problémákat, dilemmákat.
Lényegében minden színpadi megvalósítás is az irodalmi mű egyfajta adaptációja, mely a szerző és az olvasók lélekszínpadáról „kiszabadítja”, a fizikai valóságba lépteti a szavakat, gondolatokat, előadóművészi (színészi, bábos, táncos, énekes) testet adva a szereplőknek, teret és időt a cselekménynek. A színpadra mint vizuális művészetbe történő átalakítás a szöveget is módosítja. Így lesz minden más drámából is színházi előadás, irodalmi szövegből színpadi szöveg. Az ember tragédiája 4117 verssorából Paulay Ede, az 1883. évi ősbemutató rendezője 1450-et hagyott el (a Nemzeti Színház színpadán, az öt szünettel hat részre tagolt előadáson tehát Madách 2667 sora hangzott el, ami a szerzői szövegnek kb. 65%-a). (Egy kortárs író-drámaíró hihetetlenül dühös lenne a rendezőre, ha az ilyen radikálisan rövidítené a szövegét…) A Tragédia minden színpadi, filmes, televíziós, de még a rádiószínházi előadásai, hanglemezfölvételei is a rendezők és/vagy a dramaturgok által rövidített („húzott”) szöveget használnak, s nemcsak a rövidebb játékidő végett, vagy esetleg egyes rövidebb-hosszabb részek, színek kihagyásának-összevonásának koncepciója miatt, hanem egyszerűen praktikus okok mentén: egy irodalmi szöveg (a szerzői utasításokkal együtt is) az olvasó fantáziájára hagyatkozik, amikor alakjait, azok cselekedeteit verbálisan megjeleníteni igyekszik. A valódi színpadi létben azonban az előadó fizikai mozgása és gesztusai, cselekvései láthatóvá válnak, azok redundáns (más kommunikációs csatornán történő) „megfogalmazására” sem szükség, sem idő nincsen. A színpadon a rendezői utasításokat az előadóművészek végrehajtják, nem pedig elmondják mint szöveget. Bizonyos szempontból, a kognitív megértés szintjén a fizikai cselekvés és a vizuális megjelenítés könnyebben és egyértelműbben percipiálható, befogadható, mint a nyelvi szöveg. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy gesztus, egy mozdulat, egy tekintet mindannyiunk számára szinte azonos jelentéssel bír, míg a nyelvi szöveg (nem csak az irodalmi), a nyelvi kommunikáció időnként félreértésekre adhat okot.
Mivel a drámai költemény formájában és szellemében is közel áll az irodalom drámaműnemének alkotásaihoz, s a színpadi művekhez, Az ember tragédiája szószínházi bemutatóit nem is szoktuk adaptációnak, azaz más művészeti ágba helyezésnek tekinteni. Annál inkább, ha a színházi, színpadművészet más ágaiban talál Madách társalkotókra. A Tragédia alapján, annak ihletésére születtek operák, balettek, táncjátékok, testszínházi (fizikai színházi) előadások, bábprodukciók. És persze filmváltozatok, televíziós vagy rádiójátékok, animációs földolgozás stb. Zeneszerzőket a színpadi és film-, kísérőzenéken kívül (immár messzebbre távolodva az irodalmi szövegtől) koncertpódiumra szánt zeneművek megírására is ihlette a mű. A képzőművészek a könyvillusztrációkon és könyvterveken túl képsorozatokat vagy egyedi festményeket, fotóművészeti (színházi fényképeket és eredeti fotóalkotásokat), plasztikai műveket (objekteket, szobrokat, térinstallációkat) készítenek Madách szellemét követve. A mű legkiemelkedőbb illusztrátorai Zichy Mihály, Buday György, Farkas András, Haranghy Jenő, Bálint Endre, Kass János és Réti Zoltán.

Zichy Mihály: Az ember tragédiája. XIII. szín: Az űr. A kép forrása: Kokas Károly és Tóth Margit, szerk.: Az ember tragédiája: Madách Imre drámája az illusztrációk és fordítások tükrében. Elektronikus kiállítás Madách drámájáról a művészi illusztrációk és a fordítások tükrében – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Tragédia 21. századi előadásait megörökítő fényképészek közül említsük csak (a teljesség igénye nélkül) a két háború között a Nemzeti Színház második világháború előtti nagy korszakát művészileg dokumentáló Vajda M. Pál, illetve a színházi fényképezés szubjektív és őszinte nagyasszonya, Keleti Éva „utódai”, Katkó Tamás és Eöri-Szabó Zsolt nevét. A színházi alkalmazott képző- és iparművészetet a díszlet- és jelmeztervek jelentik, melyekből hatalmas kollekció található könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárában, a színháztörténeti gyűjtemény grafikai és szcenikai anyagában. (Bardi Terézia–P. Török Margit 1999; Belitska-Scholtz Hedvig–Rajnai Edit–Somorjai Olga 2005). A legkorszerűbb digitális technológiák is különféle alkalmazott és önálló fény-, videoinstallációk, hanginstallációk megvalósítására indítják a művészeket kiállítások vagy performatív produkciók terébe komponálva.
Az ember tragédiája bábszínpadon is megjelent, nem is teljesen váratlanul és indokolatlanul, hiszen Madáchnál is „láthatunk” bábjátékot a mű londoni színében. Az első bábos változatot a művészi bábjátszás magyar „apostola”, Blattner Géza mutatta be Párizsban Arc en Ciel (Szivárvány) névre keresztelt együttesével 1937-ben. A Dettre Szilárd fordította szöveget Ferdinand Pignatel és Cselényi-Walleshausen Zsigmond dolgozta át Ádám és Lucifer kórusoktól kísért dialógusára. Az előadásból hanglemezfelvétel készült. Ugyancsak a francia fővárosban került színre mint asztali bábjáték a Théâtre Jeune Public produkciója 1998-ban Grégoire Callier rendezésében. Az előadás Budapesten is látható volt egy 2003-as vendégjáték alkalmával. (Balogh Géza 2003) A sokirányú inspirációt tükröző bábelőadás az Ádám, Éva, Lucifer, Isten és a többiek címet viselte. A Budapest Bábszínház „hibrid”, élő és bábszereplőket is mozgató előadását 1999-ben Garas Dezső és Urbán Gyula rendezte. A báb- és látványtervező Balla Margit volt. A Bábszínház honlapján olvasható ismertető szerint:

Pécsett a Bóbita Bábszínházban 2014-ben mutatták be Az ember tr. című előadást Sramó Gábor és Tóth Zoltán rendezésében.
A színpad mellett a mozivásznon, a rádióban, hanglemezen és a televízióban is megjelent Madách műve, ahogyan a technika, a hangrögzítés és a mozgóképvetítés, a rádió- és a televíziós műsorsugárzás lehetővé vált. A Tragédia megfilmesítésének gondolata már az 1930-as évek végén megjelent például Németh Antal vagy Mohácsi Jenő írásaiban, ám ekkor még csak a rádiódráma-földolgozás készült el és egy különleges, egyedülálló dokumentum, egy hanglemezfölvétel. 1938-ban a Rádió akkori főrendezője Németh Antal készítette el az első hangjátékot a Tragédiából, melyben az általa vezetett Nemzeti Színház színészgárdája szerepelt. Ezt az előadást rögzítették lakklemezekre, s e fölvételnek a technikailag korszerűsített CD-re készült változata jelent meg a Szinetár Miklós rendezte 1977-es rádiójátékkal együtt. A rádióban előbb, 1953-ban részletek hangzottak el Madách művéből.

Madách Imre: Az ember tragédiája, Audio CD, Hungaroton Kiadó. Lemezborító

A szintén Szinetár Miklós rendezte televízióváltozat 1969-ben született. 1972-ben mutatták be a Tragédia Barlay Gusztáv rendezte rádiójátékváltozatát. Kass János és Halász Péter Dilemma című, többszörös díjnyertes animációs filmje 1980-ban amerikai produkcióban készült, mégis lényegében a számítógépes animáció első európai alkotása volt. Jeles András Angyali üdvözlet címmel forgatta le gyermekszereplőkkel Tragédia-filmjét 1983-ban. A Jankovics Marcell rendezte animációs film bemutatójára 2011-ben került sor. Fodor Előd rendezte a Marosvásárhelyi Rádió produkcióját (2023) a Tragédia utolsó három színéből készült hangjátékot. 
Ha a Madách-mű zenei kapcsolatait kívánjuk föltérképezni, ismét csak a szöveghez fordulhatunk: a költemény lírai elemei között zenei vonatkozások is találhatók (Gyémánt Csilla 2000: 73–79.), a „szférák” (vagyis a bolygók, égitestek) zenéje, dalok hangzanak föl, esetenként táncok is kapcsolódnak hozzájuk. A színpadi kísérőzenék sorát az ősbemutatón Erkel Gyuláé nyitotta, később mások mellett például Buttykay Ákos (1905), Máder Rezső (1910), Farkas Ferenc (1937), Kardos István (1937), aki a színpadi zenéből zenekari szvitet is összeállított), Vaszy Viktor, illetve egy szabadkai előadáshoz a fiatal Eötvös Péter (1965), Dávid Gyula (1970), Petrovics Emil (1980), Sáry László (1999), s legújabban Bartók György (2019, Szentendre, rend. S. Tagirovsky), Vasile Şirli (2021, Temesvár, rend. S. Purcărete) és Dobri Dániel (2021, Az ember tragédiája 2.0, Székesfehérvár) zenéje hangzott föl az előadásokban. A szószínházi előadások egyes részleteiben jeles koreográfusok is közreműködtek, mint Szentpál Olga, Milloss Aurél, Harangozó Gyula, Eck Imre vagy Juronics Tamás.
Önálló zeneművek is már korán, 1905-től születtek a Tragédia ihletésére. Veress Gábor ekkor írta Dicsőség a magasban című dalát Madách szövegére. 1935-ben Bárdos Lajos háromszólamú kánont komponált Madách szavára: Ember, küzdj! címmel. A legkiemelkedőbb önálló zeneművek közé tartozik Dohnányi Ernő egyik főműve, szimfonikus kantátája 1941-ből: a Cantus vitae (Az élet dala) op. 38., melynek librettóján már 1927-ben elkezdett dolgozni.
A végigkomponált zenedrámák között az első Vavrinecz Mór Szomory Károly librettójára írt Éva című operája volt (1887–1891), mely azonban nem kapott színpadot. Ránki Dezső misztériumoperája 1970-ben készült el (Magyar Állami Operaház, rend. Vámos László). 1985-ben Clive Strutt brit zeneszerző a Tragédia J. C. W. Horne angol fordítása alapján maga írta a librettót The Tragedy of Man című négyfelvonásos operájához. http://www.composers21.com/compdocs/struttc.htm 1999-ben Bozay Attila pályalezáró (tanítványai, Fekete Gyula, Kovács Zoltán és Tallér Zsófia által befejezett) műve volt Az öt utolsó szín című opera, melyet 2000-ben mutatott be az Operaház (rend. Kerényi Miklós Gábor). Ugyanebben az esztendőben volt az első balettváltozat bemutatója, melynek zenéjét Kocsák Tibor, koreográfiáját Barbay Ferenc alkotta. 2010-ben Münchenben volt a premierje Eötvös Péter Az ördög tragédiája (Die Tragödie des Teufels) című operájának (az eredetileg évekkel korábban a Los Angeles-i opera számára rendelt „kórusopera” átdolgozott változatának; libretto Albert Ostermeier, rend. Kovalik Balázs). Ezt követően és e mű alapján született egy új, a madáchi Tragédia által ihletett opera, melyet előbb Bécsben (2013), majd Budapesten is (2014) bemutattak a Neue Oper Wien félig szcenírozott előadásában. Ez a Paradise Reloaded (Lilith) címet viseli. 2013-ban volt a Magyar Fesztiválbalett bemutatója, melyet Markó Iván koreografált és rendezett Faltay Csaba zenéjére. 2013-ban „felolvasószínházi” produkcióban, majd 2014-ben koncertelőadásban került sor Dobos Attila úgynevezett „népoperájának” bemutatására. Korábban (blogsorozatunk 2. részében) már említettük a legfrissebb zenés színpadi adaptációkat is, az Egerben 2018-ban színre került Emberi tragédia című táncjátékot (J. S. Bach és Gergely Attila zenéjének fölhasználásával koreografálta és rendezte Topolánszky Tamás), illetve Az ember tragédiája gondolatait és mondandóját, az egyén és a közösség viszonyát a néptánc formanyelvén megfogalmazó két, azonos című (Tragédia) produkciót (2010, Nagyvárad Táncegyüttes, rend.-koreográfus László Csaba és 2023, a Háromszék Táncegyüttes és az Aradi Kamaraszínház előadása, kor. ifj. Zsuráfszky Zoltán, zene Könczei Árpád). A zeneművek többsége hangfelvételen is hozzáférhető. A zenés adaptációk között befejezésül érdemes megemlíteni a Holnap Témazáró (HTZ) diákokhoz szóló rövid YouTube-klipjét, melynek címe Rapdolgozat II. Az ember tragédiája.
S a legváltozatosabb irodalmi műfajokban is van „folytatása”, új élete Az ember tragédiájának. Sokaknak eszébe juthat Karinthy Frigyes 1920-as irodalmi paródiája, Az emberke tragédiája. (Nagy Edit 2011) De a Madách-rajongó Karinthy számos további szövegében utal a Tragédiára, ahogyan a magyar irodalom sok-sok nevese, a korábbi blogunkban már említett Örkénytől Ottlikig, Esterházy Péterig stb. Születtek már a 19. században is parafrázisok, átiratok, legutóbb Nádasdy Ádám könyve látott napvilágot e műfaj (vagy a „fordítás”?) keretében (Nádasdy Ádám 2023). Egy, a magyar romantikus drámaklasszikusainkat szándék szerint a 21. századi fiatal olvasókhoz közelebb hozó programot képviselő sorozat részeként korábban megjelent a Bánk bán (2019) és a Csongor és Tünde (2022) hasonló „fordítása” is.) És mivel Az ember tragédiája a magyar irodalmi és művészeti kánon (minden korábbi próbálkozás ellenére) leválaszthatatlan, kiszakíthatatlan része, az oktatásban is kitüntetett szerepet kap. Hogy a fiatal olvasók valóban elkezdhessék a Tragédia gondolatait, költészetét megközelíteni, becserkészni, a korábban fölívelő élményközpontú irodalomoktatás módszereit nyomaiban őrző tanárok-szerzők egy új népszerű műfajban is megjelenítették a Madách-művet: kalandkönyv is készült. (Lőrincz Andrea–Nagy Ádám 2022) Számítógépes vagy szerepjáték még nem, de ami késik, nem múlik. Emlékezhetünk, hogy a felnőtteknek szóló animációs filmváltozat, Jankovics Marcell műve is igen lassan készült (1983-ban, egy korábbi Madách- és Tragédia-évfordulón született a forgatókönyv első változata), míg végül 2011-ben eljuthatott a közönséghez.
A Tragédia irodalmi utóéletében vannak folytatások, „továbbírások” is, melyekben a 20. vagy 21. századi szerzők a 19. századközepi utópiát továbbgondolják korunkban. Az egyik utolsó ilyen vállalkozás a székesfehérvári fölkéréses pályázatra készült (s kötetben, valamint utóbb színpadon is megjelent) Az ember tragédiája 2.0 (Darvasi László–Márton László–Tasnádi István–Závada Pál 2020). A bemutató a székesfehérvári Vörösmarty Színházban volt 2021. szeptember 25-én, de az éppen készülőben lévő legújabb operaváltozat (Gyöngyösi Levente–Kiss Judit Ágnes–Visky László, Tragoedia temporis, 2023) is túlmegy a madáchi szövegen a rítus, a filozófia és a nemzeti emlékezet, a kultusz irányába. Az ünnepi évadban, 2023 őszén várható egy újabb kortársi adaptáció bemutatása, melynek különlegessége, hogy a kanonikus szöveg alapján nem valamely nemzeti színpadunkon vagy vidéki városi népszínházban, hanem egy par excellence művészszínházban készül: a Katona József Színházban Embtrag – Keressétek az Urat, amíg megtalálható! címmel Székely Kriszta rendezi Nádasdy Ádám változatának fölhasználásával és Szabó-Székely Ármin dramaturgi közreműködésével a legújabb adaptációt. A rendező írja:

Minden egyéb, Tragédia-ihlette irodalmi mű mellett, között mindenképpen érdemes megemlítenünk a drámaköltemény idegen nyelvű fordításait, melyek lényegi, elvi és gyakorlati szempontból is nyelvi-kulturális adaptációk. Vannak a fordítások között, melyek valamely színházi szövegváltozatot közölnek (Paulayét, Hevesi Sándorét) – általában az adott nyelven megvalósuló vagy tervezett színielőadáshoz kapcsolódóan. Az ember tragédiáját ez idáig több mint negyven nyelven körülbelül 110 különböző fordításban (és ezek sok-sok kiadásában) olvashatják világszerte.

Irodalom:

• Balogh Géza (2003) „Báb-Tragédia franciául Madách Imre: Az ember tragédiája”, Criticai Lapok, 12. 5–6. sz.
• Bardi Terézia –P. Török Margit, szerk. (1999) Színről színre. Látványelemek Madách: Az ember tragédiájához. Scene by Scene – Set Designs for Madáchch: The Tragedy of Man (Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet–Országos Széchényi Könyvtár)
• Belitska-Scholtz Hedvig–Rajnai Edit–Somorjai Olga (2005) Színháztörténeti képeskönyv (Budapest: Osiris Kiadó)
• Darvasi László–Márton László–Tasnádi István–Závada Pál (2020) Az ember tragédiája 2.0. (Budapest: Kossuth Kiadó)
• Gyémánt Csilla (2000) „»Az égi zengzet is elhallgatott« (Zene, dal, költészet a Tragédiában)”, Madách Szimpózium, Madách Könyvtár 20., Andor Csaba–Tarjányi Eszter, szerk. (Balassagyarmat–Budapest: Madách Irodalmi Társaság, 73–79. 
• Lőrincz Andrea–Nagy Ádám (2022) Égi megbízás. Az ember tragédiája – kalandkönyv (Budapest, Akadémiai Kiadó)
• Nagy Edit (2011) Tragédia-átfordítások Karinthy Frigyes írásaiban Madách Könyvtár 70. (Szeged–Budapest, Madách Irodalmi Társaság)
• Nádasdy Ádám (2023) Madách Imre, Az ember tragédiája – eredeti szöveg Nádasdy Ádám prózai fordításával (Budapest: Magvető Kiadó)

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 6. rész; 7. rész

Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.

Rimanóczy Yvonne jelmeztervei a Tragédia bizánci színéhez, 1970. Állami Déryné Színház. Rendező: Szécsi Ferenc

Ahogyan már a két világháború között is (Prohászka Ottokár 1923), úgy az 1950-es évek közepén (Lukács György 1955) újra ideológiai viták kereszttüzébe került Madách drámai költeménye. A vitákat ismertette s összefoglalta mások mellett Kántor Lajos (Kántor 1966, 46–50.), illetve legújabban pl. Balogh Csaba (Balogh 2015; Balogh Csaba 2016; Balogh Csaba 2020). A Lukács-kritikát környező vitákról l. pl. Standeisky Éva írását (Standeisky 2017).
Amikor egy szépirodalmi szövegtől teológiai, politikai vagy más eszmerendszerek tételeit, illetve tudományos hitelességet várnak el, az autonóm mű mindig ellenáll, értelmezéséhez és hatása elemzéséhez művészi státuszának föl- és elismerésére, elfogadására van szükség. Egy jelentős alkotás azonban éppen nagysága okán ki van téve az ilyesféle, külső szempontokat érvényesítő kritikának, támadásnak, hiszen „jól látható” a közönségre gyakorolt hatása. Az ember tragédiája a hazai (és a külföldi) bírálók számára több felületet is kínál, ha éppen, nyilvánvalóan irodalmon, színházművészeten kívüli elvárásaikkal szembesül, politikai céljaikkal szemben áll. Az egyik neuralgikus kérdés a misztériumszínek, keretszínek és például a bizánci szín vallási-bibliai jeleneteinek viszonya a teológiai dogmákhoz, illetve az azoktól való eltérések értelmezési alternatívái, ezen belül a szinte minden elemzésben megfogalmazódó pesszimizmus-optimizmus skála. A másik szakasz, amelyben gyakran találnak a kritikusok és elemzők nehezen ideologizálható részleteket, a London után következő „jövő-” vagy fantáziaszínek (közülük is a legutóbbi időkig kitüntetetten a falanszter, de jelenünkben az eszkimószín is könnyen aktualizálható).
A kritikák, kényszerű módosítások, sőt betiltások el is érték a Tragédiát, a támadásokat, a negatív megítélést rendre visszautasító, azokat tételesen és hitelesen cáfoló apológiák ellenére. A mű kiadásának, színházi előadásainak sorát azonban csak rövid időre szakították meg az ideológiai viták. A Tragédia színpadi változatai a Nemzetiben, majd több fővárosi és számos vidéki színházban az 1948 és 1955 közötti informális betiltás apálya után egyre nagyobb számban és változatosságban kerültek a közönség elé.
Madách lényegében saját emberiségméretű dilemmáinak feldolgozási módjául választotta a lehetséges egyéni és közösségi életstratégiák széles körének áttekintését az első emberpár fiktív, álombeli időutazásának álcája alatt. Vagyis nem a (meg nem talált) válaszok, hanem a kérdések a legfontosabbak a műben. A drámai költeménynek a dráma műneméből vett poétikai eszköze, azaz, hogy nem a szerző jelenik és szólal meg, hanem egy általa teremtett (kreált) emberi karakter, s nem egyetlen alak a szerzői gondolatmenet tolmácsa, hanem a főszereplők mindegyike hordoz, képvisel valamit az ember számára elvileg nem megismerhető teljes igazságból. Az olvasó (és a néző) tehát egyszerre több reprezentációt lát, miközben követi a szerzői gondolatmenetet. (Többek közt) ezért választotta Madách Imre a műfajt és a keretbe foglalt színeket fölsorakoztató szerkezetet.
Az 1955-ben „fölszabadult” Tragédia újabb és újabb változatokban jelent meg a színpadokon. A rendezők, a dramaturgok, a tervezők és a színházak vezető színészei meg akarták mutatni saját művészi invencióikat. A közönség is friss előadásokra vágyott, nem „Az ember tragédiája-múzeumra” volt kíváncsi, hanem korszerű színházra.
1964 februárjában Budapestre érkezett a Royal Shakespeare Company Peter Brook rendezte Lear királya, a következő Nemzeti színházi Tragédia, Major Tamás színre állításában 1964. október 2-án került bemutatásra. A Madách Imre halála 100. évfordulójának emléknapjához időzített produkció mint „a bőrruhás Tragédia” híresült el.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Kálmán György (Lucifer), Sinkovits Imre (Ádám) és Váradi Hédi (Éva). 1964. Rendező: Major Tamás. Fotó: Keleti Éva. A kép forrása: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Egy másik, későbbi Tragédia-előadásban is volt egy jellegzetes ruhadarab, ami egyszerűségében is bonyolult és szerteágazó utalásrendszerrel helyezte be, helyezte át a madáchi művet bemutatása idejébe, a Ruszt József rendezte zalaegerszegi színháznyitó előadásban (1983. október 11.) Gábor Miklós mint Lucifer egy hétköznapi ballonkabátot viselt (és puhakalapot; Vágvölgyi Ilona volt a jelmeztervező). A színházi szimbolika szerint ezzel nem pusztán a mindennapiságot érzékeltette, de finoman utalt az 1956-os forradalmi lódenviseletre, s e megoldás korszerű jelhasználata összecsengett a Kaposváron bemutatott „ballonkabátos Hamlettel” (1983. december 16. Rend. Ascher Tamás) is. Ruszt 1990-es újabb Tragédia-rendezésében azután visszatért Lucifer ballonkabátja, akkor Kalocsay Miklós viselte a Független Színpadon.

• 
• 

Egy másik, revelatív vendégjátékra is sor került, amikor 1972-ben az észt Vanemuine Színház hozta el Magyarországra az ott bemutatott Az ember tragédiáját (Inimese tragöödia). (Sirató Ildikó 2018–2019, 39–41.).  Epp Kaidu rendezésében nem történelmi képeskönyv volt a Tragédia, hanem három, nagyjából egyidős fiatal ember, Ádám, Éva és Lucifer közös értelemkereső felfedezőútja az egyén és a közösség létezési, működési alternatíváinak dzsungelében. Az észtek játékhagyománytól, a klasszikus érinthetetlenségétől nem béklyózott előadása fölszabadította a hazai színházcsinálókat is a „kötelező penzum” kötöttségeitől, s ezt követően a korábbiaknál bátrabb, kísérletező, újraértelmező előadások születhettek a magyar színpadokon is.

Inimese tragöödia (Imre Madách). Vanemuine, 1971. Lucifer: Jaan Tooming, Aadam: Eevald Hermaküla, Eeva: Raine Loo. Foto Gunnar Vaidla. Eesti Teatri- ja Muusikamuuseum

Ennek egyik példája volt a győri, Illés István rendezte előadás. A Kisfaludy Színházban (ma Győri Nemzeti Színház) Lucifer szerepét Berek Kati játszotta (1988). De került már színre számos parafrázis, paródia, többé vagy kevésbé radikális dramaturgiai változtatást tartalmazó előadás. Bizonyos szempontból Örkény István Pisti a vérzivatarban című műve (1969–1979) is a Tragédia kérdésfölvetései nyomán mutatja meg Pistijeinek túlélési stratégiáit a 20. századközép hányattatásai között. De volt már Lucifer-Show is a József Attila Színházban (2017), ahogyan a korábban említett ifjúsági változat, a Kolibri Színházé (2021) is erős dramaturgi beavatkozások eredménye.

• 
• 

Irodalom:

• Balogh Csaba (2015) „Az ördög tűrhetetlen pökhendisége. Prohászka Ottokár Madách-kritikája”, Magyar Művészet, 3. 4. sz. 78–86.
• Balogh Csaba (2016) „A méreg, melyet rejt, nagyon veszélyes...”, Magyar Művészet, 4. 4. sz. 120–128.
• Balogh Csaba (2020) „Az ördög komédiája”. Erdélyi János Tragédia-bírálata, Magyar Művészet, 8. 2. sz. 106–113.
• Kántor Lajos (1966) Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért. Irodalomtörténeti Füzetek 53. (Budapest: Akadémiai), 46–50.
• Lukács György (1955) „Madách tragédiája”, Szabad Nép, 13. 85. sz., március 27., 91. sz., április 2.
• Prohászka Ottokár (1923) „Az ember tragédiája” és a pesszimizmus”, Katholikus Szemle, 37. 4. sz., 193–201.
• Sirató Ildikó (2018–2019) „Az észtek Tragédiája. Madách műve: szocialista együttműködésből nemzeti ügy”, Nemzeti, 6. 4. sz. december–január, 39–41.
• Standeisky Éva (2017) „Az ember tragédiája szabadsághiány idején”, Élet és Irodalom, 61, 23. sz. (június 9.)
• Stuber Andrea: „Van-e jutalma a nemes kebelnek? A Független Színpad bemutatói”. In: Színház, 32. 7. sz. (1990), 33–35.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész;  5. rész; 6. rész; 7. rész

A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938. [Der Mensch fliegt, Berlin, Ullstein, 1937] – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Szeptember. Az egyre korábbi naplementék idején (sajnos mindig ritkábban ugyan, de még) láthatunk vándormadarakat is. A kétszáz évvel ezelőtti emberek még csak vágyakozva nézhették őket, akkoriban legfeljebb hőlégballonnal emelkedhettek volna a táj fölé, és ha megkérdeztek volna egy korabeli „szakértőt”, hogy fogunk-e valaha szabadon irányítható szerkezetekben repkedni, minden bizonnyal egy gúnyos mosolyt vagy egy kimerítő „tudományos” magyarázatot kaptak volna, hogy miért nem fog soha madarak módjára szállni az ember. E havi könyvünk annak a történetét meséli el, hogy néhány konok és állhatatos ember hogyan tette mégis lehetővé, hogy ne legyünk ennyire földhöz ragadtak…

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Bár a kötet alapvetően a repülés történetéről szól, az első fejezetben nem az ókorral foglalkozik, hanem a repülés megszállottjainak oly kedves dologgal: műrepüléssel. Okos húzás, már az első oldalakon érzékletes leírásokkal meghozza az olvasó kedvét a kötet mind a 386 oldalához.

• 
• 

De amennyire magától értetődőnek tűnik ma, hogy repülünk, annyira könnyen nézték bolondnak 150 éve azt, aki ilyesmin törte a fejét. Milyen lépések kellettek ahhoz, hogy végül ne csak ballonokkal lebeghessünk a föld felett, hanem madarak módjára, szárnyakkal és – ami talán még fontosabb –, irányíthatóan repülhessünk.
A madarak röpte már az ókorban is foglalkoztatta az embereket. Arisztotelészt már bizonyosan érdekelte a téma, az ő véleménye szerint a madarak azért tudnak repülni, mert a levegő alátámasztja őket, akárcsak a víz a hajókat.

Roger Bacon már a tizenharmadik században olyan szerkezetről ír, amivel „mindenüvé oda lehetne repülni, ha a szerkezet közepén ülve olyan készüléket forgatnánk, amely a művészileg összeépített szárnyakkal repülő madár módjára csapkodná a levegőt”.
Az első igazán nagy ugrást a tényleges repülés felé Leonardo da Vinci tette meg. Egyik feljegyzésében olvashatjuk a következő mondatot: „ha erről a dologról akarsz beszélni, az első könyvben a levegő ellenállását kell tárgyalnod”. Ebből rögtön két dolog is kitűnik: egyrészt megtudjuk, hogy tervezett könyveket írni a repülésről, másrészt bizonyítja rendkívüli lényeglátását. Az aerodinamika szó ugyan még valószínűleg nem létezett, de felismerte, hogy ezzel a területtel kell először foglalkozni.
„Ha erről a dologról (azaz a madárrepülésről) akarsz beszélni, az első könyvben a levegő ellenállását kell megmagyaráznod, a másodikban a madarak anatómiáját és szárnyait, a harmadikban a szárnyak fajait és különféle mozgásukat, a negyedikben a szárnyakon és a farkon keletkezett erőket akkor, amikor a szárnyak nem mozognak, de a szél kedvező és mintegy vezetőül szolgál különböző mozgások végrehajtásában.
[...]
„Hogy a madaraknak a levegőben való mozgását valóban megismerhessük, először a szélről kell ismereteket szereznünk, amelyeket a víz mozgásából fogunk nyerni. Ezen tudás segítségével leszünk képesek az összes szárnyas teremtmények levegőben és szélben való mozgását megérteni.”
Felismerte és hangsúlyozta továbbá a levegő összenyomhatóságát, ahogyan kimondta azt is: mindegy, hogy a madár szárnyaival a nyugvó levegőt csapkodja vagy pedig a szél éri a madár nyugvó szárnyait. Ezt az elvet használjuk ki egyébként ma is a modern szélcsatornákban. Legalább ilyen lényeges, hogy el mert hagyni régi, de téves beidegződéseket. A már említett Arisztotelész például úgy vélte: „a repülő test mögött légüres tér keletkezik, amelybe a levegő – a természetnek a „semmi”-től, a légüres tértől való irtózása, a „horror vacui” folytán – hatalmas sebességgel beáramlik s ezáltal a repülő testet előre hajtja”. Leonardo helyesen látta meg, hogy a levegő nem hajtóerőt, hanem éppen az ellenkezőjét, ellenállást fejt ki a repülő dolgokra nézve. (Pedig Arisztotelész a hajókkal közel járt a megfejtéshez. A víz is egyszerre fejt ki leküzdendő ellenállást és segít fennmaradni a felszínen.)

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Látni fogjuk, hogy a felhajtóerőt és a légellenállást elkülöníteni, illetve a sok téveszme közepette viszonylag helyesen magyarázni még a 19. században sem volt magától értetődő. Leonardo azonban nem csupán elmélkedett. Egyszer, amikor egy sötét szobába bevetődő fénycsíkba követ dobott, megfigyelte a napsugárban csillogó apró porszemeket. Innentől már tudta, hogy a testek előtt a levegő torlódik, mögöttük pedig örvények keletkeznek.
Aerodinamikával foglalkozó feljegyzéseket több, mint másfél évtizeden át írt, köztük voltak képzelt ellenfelekkel folytatott viták is. Mondták róla, hogy szobájában időnként meleg levegővel töltött mesebeli alakok szálltak, melyeket viasszal telített vászonból készített – a Montgolfier fivéreket századokkal megelőzve.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Leonardo rajzait nézve könnyen azt hihetnénk, hogy túlontúl naiv volt. Jegyzeteiből azonban pontosan tudhatjuk, hogy a megérzései gyakran nagyon is jól működtek (lásd légcsavar), a vázlatai pedig sokszor mindössze azért megmosolyogtatóak, mert a megoldandó feladatot csupán fölvázolta – nem gyártási tervrajznak szánta egyiket sem. Korát messze megelőzve felismerte, hogy a kormányozhatóság kulcsfontosságú (lesz) a repüléshez. Rájött, hogy – mai kifejezéssel élve – többszörös biztonsággal kell szerkeszteni a gépmadarakat az időnként fellépő túlterhelések miatt.

Páratlan tehetségét azonban olyan sok területen aprózta szét, hogy a gyakorlatban – a repülés terén legalábbis – nem érhetett el áttörést, nem épített működő repülőgépet. „A tudós örök harcot vívott belsejében a művésszel és a gyakorlati, alkotó mérnökkel.” És az igaz ugyan, hogy ezirányú munkái századokra feledésbe merültek, de a tényleges repüléshez szükséges elméleti alapokat („a szelek tudománya”) ő rakta le.
A következő fontos név a mechanikus repülés történetében Cayley George különc angol yorkshire-i nemesé, akit már gyerekkorában foglalkoztatott egy játék, a kínai repülő pörgettyű. Neki ugyancsak a tévhitek eloszlatása volt az egyik legfőbb érdeme. Az ő munkássága idején már túl vagyunk az első hőlégballonos repüléseken, de a szárnyakkal repülést még mindig erőteljes csapkodással képzelik el.

Cayley talán minden elődjénél alaposabban tanulmányozta a madarakat, de nem hagyta, hogy a könnyedségükkel tévútra vigyék, és „angol józansággal” a következő alapelvet fogalmazta meg: „a légellenállás legyőzésére szükséges erő felhasználásával felületet fogunk alkalmazni meghatározott súly hordására”. Kísérleteken alapuló számításokat végzett, megmérte, hogy adott felületek bizonyos sebesség mellett hány uncia „ellenállást” fejtenek ki. Ha semmi mást nem tett volna, már ezzel beírta volna magát a repülés nagykönyvébe. De tett mást is. Éveken át fejlesztett siklórepülő modelljei közül az utolsóval, melynek 30 négyzetméter szárnyfelülete volt, 1809 novemberében sikeres próbákat hajtottak végre egy közeli dombról.

Bár hiteles bizonyítékunk nincsen rá, de a fenti idézet alapján lehetséges, hogy Cayley vagy egyik embere hajtotta végre az első nem ballonos repülést. Elismerés illeti azért is, mert belátta a motor, illetve ahogy ők mondták, a „propelling aparatus” szükségességét. Bromton Hall mögötti pajtaszerű műhelyében ezen a téren is kísérletezett. A gőzgép mintájára (de annak alkalmatlanságát belátva) a puskapor robbanási erejét próbálta munkára fogni, de már tudott a galvánáramról és gondolkodott ennek a felhasználásán is. Leonardóhoz hasonlóan az ő megérzései is jók voltak: az első kormányozható léghajót elektromotor mozgatta, Wrighték repülőiben pedig robbanások hajtották a benzinmotorokat.
Még legalább egy fontos eredményét meg kell említenünk, amit szintén annak köszönhetett, hogy el tudott vonatkoztatni a madaraktól. El tudott képzelni egy kétfedelű repülőgépet! Ez akkor még óriási fegyverténynek számított.

Ezzel tehát felvázolta azt a szerkezetet is, amivel később a Wright fivérek – robbanómotorral kombinálva azt – már embert is tudtak szállítani.
Angol józansága ellenére mégis sokan kételkedhettek környezetéből az épelméjűségében, amikor azt mondotta: „embereket és árukat lehetne a levegőn keresztül szállítani óránkint húsztól száz mérföld sebességgel – biztosabban, mint a vízen”. Pedig mindössze „hazájának akarta biztosítani a dicsőséget, hogy első legyen, ahol a föld légkörének végtelen óceánjában a száraz hajózást megindítják”. Gyakorlati emberként azt is látta, hogy a léggömböt könnyebb lenne kormányozható léghajóvá alakítani, mint merevszárnyú gépet építeni. Tervezett egy 100 méter hosszú léghajót, ami 50 tonnát lett volna hivatott szállítani 60 lóerő segítségével. A megépítéshez állami támogatást is próbált szerezni, de nem járt sikerrel. Minden zsenialitása ellenére, ha már csak néhány évtizeddel is, de szintén megelőzte a korát.

A 19. században az sem kedvezett a repülés ügyének, hogy német földön „egy állami bizottság Helmholtz elnöklete alatt kiszámította, hogy a repülés emberi erővel lehetetlen” és „tévesen az a hír terjedt el, hogy Helmholtz egyáltalán a repülés lehetetlenségét bizonyította be”. Komoly tudósoknál is gyakran a perpetuum mobile szintjére került a repülés kérdése és szélhámosságnak számított foglalkozni vele. Meglehet, hogy bizonyos korokban a szellemi közegellenállás és lehúzó erő nagyobb, mint amivel a mai utasszállító gépeknek meg kell küzdenie.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Szerencsére még ekkor is akadtak emberek, akik a szívük mélyén érezték, hogy az ember repülni fog. De kellett valaki, aki a nagy áttörést elhozza. Helmholtzhoz hasonlóan ő is német volt, aki a testvérével együtt gyermekkorában szintén a madarak nagy csodálója lett. Sokakhoz hasonlóan ők is kísérleteztek csapkodó szárnyú szerkezetekkel, de készüléküket egy épület mellett egy csigás mechanizmussal összekötötték különböző súlyokkal, és úgy találták, hogy 40 kilogramm súlyt tudnak ellensúlyozni. A felszálláshoz nyilvánvalóan kevés volt, úgy a duplájára lett volna szükség. Ezzel az eredménnyel a Lilienthal fivérek nem szereztek volna maradandó érdemeket. Ami miatt mégis nekik köszönhetjük a döntő fordulatot, az annak a felismerése, hogy a Newton-féle ellenállási törvény értelmében mindössze 2 kilogramm ellensúlyozására számíthattak volna! Ettől a felismeréstől kezdve pedig már nem volt megállás. Eszmefuttatásaik között felmerült bennük a kérdés, hogy szűk kéményben például tudna-e repülni egy veréb. Egyik feltevésük az lett, hogy a madarak azért repülnek jól, mert előre repülnek. Újból kísérletezni kezdenek, és a rendkívül jó műszaki érzékű Otto belefog egy parányi gőzgép megszerkesztésébe, amiből elhagyja a kazánt. Sárgaréz csőkígyóban fejleszti a gőzt, tüzelőanyagnak a borszeszt választja. Az eredmény negyed lóerő mindössze két és fél kilós tömeg mellett. Az eredményen felbuzdulva gépét nagyobb méretekben is elkészítette, sőt tömeges előállításukra gyárat is alapított. Különös módon később pont a motorok gyártása adta meg neki azt a szabadságot, hogy annyit foglalkozhasson a motorok nélküli repüléssel.
Tudta, hogy a közvélemény még nem kedvez az ügyüknek, így egy nyári szünet idején üresen álló tornacsarnokban kezdtek újra méréseket végezni. Mint mondja: „feltehető, hogy a repüléssel kapcsolatban túlsokat számoltak és túl keveset kísérleteztek”.

Nos, ők rengeteget kísérleteztek különböző alakú felületekkel. Nap nap után mérnek, mérnek, aztán megint csak… mérnek. Az egyik méréshez egy egyszerű, ívelt felületet választanak, és meglepetésükre a szerkezetük mérlegén lévő súlyt meg kellett kétszerezniük! A mérési hiba kizárása érdekében megismétlik a kísérletet. Az eredmény ugyanaz. A kötet itt hoz egy nagyon érzékletes leírást: „kiterjedt földön halad a kutató, olyan célok felé, amelyeket nem ismer, csak sejt. Köd fedi be a tájat és […] egyszerre felszakad a ködfátyol és az ígéretföldje ott fekszik előtte”. Ami évezredeken át minden madarakat csodáló és irigylő embernek kiverte a szemét, azt egy fedett tornacsarnokban egy gép mellett állva kellett végül megérteni két ugyancsak madárbolondnak, amikor a legtöbben már valószínűleg lemondtak a repülésről.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

A beltérben keletkező örvények miatt Lilienthalék is újból kimennek a szabadba, ahol szintén a véletlennek köszönhetően rájönnek a nagy titok másik nyitjára: előnyös, ha a szárnynak megvastagított elülső éle van. Ezen a ponton bizonyos értelemben – majd 400 év után – utolérték Leonardót és befejezték Cayley munkáját. Innentől már semmi nem állhatott a siklórepülő sikeres megépítésének az útjában. Leonardóhoz hasonlóan Otto Lilienthal is megírta könyvét a madárrepülésről.
Gyára révén megengedhette, hogy erőit a repülésre összpontosíthassa. Negyvenes éveiben járva még volt benne elég bátorság, hogy maga próbálja ki prototípusait, de már volt benne elég óvatosság is. Tudta, hogy fontos a fokozatosság, ahogyan járni és kerékpározni sem a semmiből tud az ember. Kezdetben csak pár méterre jutott a villája kertjében fölállított ugróállványról. Ferdén, lefelé, mint a repülőmókusok. Ezekért a 6-7 méteres „repülésekért” valószínűleg őt is bolondnak tartották volna, ha nagy nyilvánosság előtt mutatja be őket. Kezdeti tapasztalatai alapján viszont rövid időn belül olyan gépeket szerkesztett, amelyekkel a közeli dombokról már 20-30 méteres siklásokig jutott! Folytonos fejlesztései révén hamar megjelenik gépein az oldalkormány, majd a magassági vezérsík. Eljut a 80 méterig. Lichtenfeldében egy téglagyár hulladékából – 9000 márka költséggel – dombot emeltet, hogy bármilyen szélirány esetén tudjon szabad óráiban vitorlázni. Ekkor már nem fél a vizslató tekintetektől: „a berliniek csapatostól jönnek, hogy a repülő kísérleteket megtekintsék”.

Mi kellett a sikerhez? Miért éppen neki sikerült? Leonardóról tudjuk, hogy 1505. március 14-én egy néhány szárnycsapás után szélirányba forduló és erőlködés nélkül fölemelkedő keselyű révén már tudta, hogyan fog történni az első repülés. A pontos dátum azért maradt ránk, mert az eset olyan mély benyomást tett a mesterre, hogy Madárrepülés című munkájában feljegyezte. Ugyanezen kódex hátlapjára írta a prófétai szavakat is: „A domb hátáról fog elrepülni a nagy madár, a mindenséget ámulattal, a világot hírnevével töltve be és örök dicsősége lészen a helynek, ahol született”. De ez a domb nem a 418 méter magas Monte Ceceri volt, ahol a környező síkságból 250 méterre kiemelkedve szemlélhette a madarakat firenzei tartózkodása idején. Hogy mégis mi volt az a bizonyos többlet Lilienthalban, aminek a révén ő rugaszkodhatott el először sikeresen szárnyakon a földtől, arról így ír a kötet kettőjükkel kapcsolatban:

 

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Már-már az az érzésünk lehet, mintha Da Vinci szelleme született volna a német mérnökben újjá, hogy életét – sajnos szó szerint is – teljesen a repülésnek áldozva egy merőben új korszakot nyithasson meg az emberiség számára.
Lilienthal meg akarta még oldani, hogy a gépei széllökésekben is irányíthatóak maradjanak, de érezte, hogy ő maga már nem a régi: „Legnagyobb kívánságom az lenne, ha sok fiatal ember – lehetőleg csak fiatal – akarna készülékemmel foglalkozni. […] Én magam már öreg vagyok ehhez. […] Családapa vagyok és végül is más kötelességeim is vannak, minthogy csupán feltaláljam a repülést az emberiség számára.” Öccse, Gustav is féltette már a repülésektől. Ekkortájt mondta Otto felesége vállait megveregetve: „Ha ez a kölönc nem lenne a lábamon, még sokkal magasabbra repülnék”. Egyetlenegyszer hibázott, de akkor közel 15 méteres magasságból zuhant le. Gerinctöréssel szállították Bergmann berlini sebész klinikájára, ahol másnap meghalt. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Áldozatot kell hozni”.
Egy feladat azonban még így is hátra volt. Bármilyen szépen tudunk is siklani, emberek és egyéb terhek légi szállításához időnként emelkedni is szükséges… A Montgolfier és Lilienthal fivérek után még egy harmadik testvérpár zsenialitására is szüksége volt az emberiségnek, mielőtt pár óra alatt egész országokat repülhetett volna át. A szükséges erőforrások ugyanis sokáig akkora többletsúlyt jelentettek, hogy lehetetlenné tették a felszállást. Amerikában egy Milton Wright nevű püspök két gyermeke hozta el az utolsó nagy áttörést. Milton nevét azért említjük meg, mert fiainak, Wilburnek és Orvillenek a repülés iránti szenvedélyét egy gyerekjáték, a repülőcsavar hozta meg, amit apjuktól kaptak 1878 őszén. Idősebb fivéreikkel szemben – apjuk vagyonának elvesztése miatt – iskoláikat nem tudták befejezni. Mondhatnánk, hogy sajnos, de talán pont ezért „megtanultak csak saját magukra támaszkodni és kevésből minél többet csinálni”.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Remek műszerészek lévén kerékpárokat kezdtek gyártani, és Lilienthalhoz hasonlóan az üzlet felvirágoztatása révén foglalkozhattak a repüléssel. A német példakép halála annyiban talán nem volt hiábavaló, hogy Wrighték is megértették a fokozatosság fontosságát a kísérletezésben. 1896 augusztusában Wilbur újsághíreket olvasott fel lázasan fekvő öccsének, köztük a következőt: „Berlin, Lilienthal Otto gépgyáros, aki évek óta azzal a képtelen kísérlettel foglalkozik, hogy repülőgépet építsen, szombaton egy ugrás közben […] tizenöt méter magasból lezuhant és gerincoszlopát törte”. Innentől tudták, hogy a fokozatosság mellett az irányíthatóság is kulcsfontosságú lesz.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

A madaraknak olyan könnyű. Kanyarodáshoz mindkét szárnyukat tetszőlegesen be tudják húzni, akár eltérő mértékben is. Ráadásul a mozgatást végző izmok egyben motorként is működnek. Irányítás és meghajtás egyazon súllyal letudva. Zseniális. De mit tehet az ember? A testsúly áthelyezésével kormányoz, mint Lilienthal? Vagy esetleg rájön, mint Wrighték, hogy magát a gondot okozó szelet kell az egyensúlyozáshoz használni? Mindössze elforgathatóvá kell tenni a szárnyvégeket. Ugyancsak zseniális. Pláne, ha a bal szárnyvég lefelé mozdulásakor a jobbé felfelé is tud mozdulni.

Pár év kísérletezés, közel ezer siklórepülés és jó néhány számítás után úgy döntenek, motort építenek a gépükbe. Vásárolni nem volt pénzük, várni sem szerettek volna rá túl sokat, ezért maguk építettek egy 12 lóerős erőforrást, ahogyan a gép légcsavarját is maguk szerkesztették.

• 
• 

Wrightékon kívül a szárnyvégek elcsavarása csak a német Robitzsch őrnagynak jutott eszébe, aki szabadalmaztatott is egy hasonló készüléket, érdeklődés hiányában azonban a szabadalmát nem hosszabbították meg. Így az első értékelhető motoros repülés már az amerikaiak nevéhez fűződik, akik a szintén egyre tevékenyebb franciákat is megelőzték – egészen pontosan 1903. december 17-én. Ennek a történelmi repülésnek még egy tucatnyi szemtanúja sem volt, jóllehet a testvérek „előző nap az egész környék farmereihez öt vagy hat mérföld körzetben meghívót küldtek azzal a határozott kijelentéssel: holnap repülés lesz”. Jól mutatja a korabeli közhangulatot, hogy hiába voltak már túl az első felszállásukon, amikor 1904 tavaszán a sajtót is meghívták egy bemutatójukhoz, de az a szélviszonyok és a bedöglött motor miatt nem sikerült túl jól, a New-York Herald „repülő fivérek” helyett „hazudozó fivérek”-ről számolt be. Igaz, ehhez az is hozzájárulhatott, hogy Wrighték egyetlen kérése az volt, hogy „ne csináljanak fölvételeket és a híradásokat ne színezzék ki túlságosan, nehogy a tömegeket a kísérleteikhez csalogassák”.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Akárhogyan is sikerült az a bemutató, 1905-ben már fél óránál is tovább tudtak a levegőben maradni, a repült táv pedig elérte a 39 kilométert! Ahogy az első repüléseknél is a felemelkedés volt a legnehezebb, ugyanez igaz általában a repülés történetére is. Wrighték után már mondhatni gyerekjáték volt a repülőgépek fejlesztése. Mikor Louis Blériot 1909-ben átrepült a La-Manche fölött, a közvélemény kezdett megfordulni.

 Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

A kötetet 1938-ban adták ki magyarul, de a sugárhajtást leszámítva már ekkor szinte mindent tudtak a repülésről. (A kötet jelen írásban nem tárgyalt további közel kétszázötven oldala erről szól, és ugyancsak érdemes elolvasni, még ha az „autogiro” és a „helicoptére” a „Mellékutak” című fejezetben szerepelnek is.)
Annak, hogy az 1910-es években a repülés egyre több figyelmet kapott, és az egyes államok mind több és több erőforrást biztosítottak a fejlesztésekre, még egy szomorú oka volt.
Bár a kötetben a repülőgépek hadászati felhasználásáról szinte egyáltalán nem esik szó, azt is érdemes megemlítenünk, hogy a bolygónk egyetlen fajaként, amelyik tervezett és szervezett módon irtja a fajtársait, természetellenesen a repülést is sikerült a pusztítás szolgálatába állítanunk. Nem telt el két évtized Wrighték első repülése óta, és az ünnepelt találmányt már nem csupán felderítésre használták, de megoldották, hogy a légcsavar szétlövése nélkül lehessen akár géppuskával is tüzelni a propeller mögül. És ami még szomorúbb, hogy (még mindig a század első felében) szintén repülőgép vitte a célpontja felé az első emberek ellen bevetett atombombát.
Mindez persze semmit nem von le a fentebb említett úttörők érdemeiből. Hogy örömöt vagy fájdalmat akarunk másoknak és magunknak okozni, a mi döntésünk. Hogy mire használjuk a szenvedélyünket, az alkotókészségünket és a gépeinket, csakis rajtunk múlik. Ők bebizonyították, hogy eltökélt és olykor áldozatos munkával még az emberiség egyik legősibb és legmélyebben gyökerező vágyát is néhány röpke év alatt valóra lehet váltani.

Karlson Paul: A gépmadár, Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1938.

Erdélyi András (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hatodik rész; Hetedik rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat száznegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal ezúttal Illyés Sándor Lászlót és gyűjteményét mutatja be.

Nagy László Lázár fametszete Illyés Sándor László portréjával (1972). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye 

Illyés Sándor László (1906–1978) jogász, az olasz követség jogtanácsosa volt. Budapesten, dr. Pallay Aladár irodájában dolgozott 1932–1959-ig. Az 1930-as évek elején találkozott először a kisgrafika műfajával, a családi eseményekhez kapcsolódó grafikák keltették fel az érdeklődését. A Lantos-féle antikvárium közleményeiben 1933-ban olvasott a Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületéről (MEGE). Felvette a kapcsolatot Pinterits Tiborral, a MEGE főtitkárával, aki meghívta az egyesület összejöveteleire, melyeket szerdánként tartottak a Múzeum Kávéházban. Illyés Sándor hamarosan bekerült a tisztikarba, jó kapcsolata alakult ki Lyka Károly elnökkel és dr. Arady Kálmán ügyvezető alelnökkel. Többféle posztot viselt, volt felügyelőbizottsági tag, pénztáros, titkár, végül 1942-től – a MEGE 1947-es feloszlatásáig – alelnök.

Németh Nándor grafikája (1935). Jelzet: Exl.I/48 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1939. november 19-én kötött házasságot Németh Erzsébettel, a MEGE aktív tagjával, lelkes ex libris gyűjtővel. Házasságkötésükre Fery Antal metszett alkalmi grafikát a fasori református templom (Budapest, VII. kerület) ábrájával, ahol a szertartás zajlott. 1941-ben költöztek Budapesten a Jeszenák János utcába.
Érdekelte az érmészet, 1943-ban lépett be a Magyar Numizmatikai Társulatba, melynek haláláig tagja maradt. Érmeket nézegető férfit – magát Illyés Sándort – örökíti meg Vecserka Zsolt alábbi grafikája.

Vecserka Zsolt fametszete (1973). Jelzet: Exl.I/53 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Megalakulásától, 1959-től tagja volt a MEGE jogutódjaként megalakuló Kisgrafika Barátok Körének, Soó Rezső professzor elnök mellett hosszú időn át alelnökként tevékenykedett. Részt vett a KBK számos budapesti és vidéki rendezvényén, előadásokat tartott, kiállításokat szervezett. A családi kisgrafikák népszerűsítésére Kisgrafika a családban címmel tartott előadást. A nemzetközi ex libris kongresszusok közül kiemelkedett a budapesti XIII. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszus (1970), ennek elnökségében is ott szerepelt, a pénztárosi posztot töltötte be Semsey Andor elnök és Réthy István titkár mellett. A KBK-ban és a FISAE-ben fontos szerepet betöltő személyekről Stettner Béla metszett sorozatot, melyben Semsey, Réthy és Illyés mellett negyedikként Galambos Ferenc mint a Kisgrafika folyóirat szerkesztője jelenik meg.

Stettner Béla négy linómetszete (1970). A kép forrása: Kisgrafika, 1984/1–2. sz., 2. – Törzsgyűjtemény 

Illyés Sándor a budapesti mellett jelen volt a nemzetközi ex libris kongresszusokon Helsingørben (1972) és Bledben (1974). A helsingøri kongresszusról Cegléden tartott beszámolója a tárgya Nagy László Lázár egy alkalmi grafikájának 1972-ből. (Ez látható cikkünk nyitóképeként.) Csiby Mihály az 1974-es bledi rendezvényre alkotott a nevére ex librist, szlovén népviseletbe öltözött nőalakkal.

Csiby Mihály linómetszete (1974). Jelzet: Csiby/27 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Gyűjteménye pontos számadatai nem ismertek, 10–15 ezer darab körül lehetett. Több mint 200 kisgrafikát készíttetett a saját nevére szólóan, többek között Andruskó Károly, Fery Antal, Németh Nándor, Szűcs Pál, Petry Béla, Tempinszky István, Moskál Tibor, Radványi-Román Károly, Nechánszky József, Bordás Ferenc, Dániel Viktor, Várkonyi Károly, Vadász Endre és Vecserka Zsolt grafikusokkal. Pallay Aladár révén jó kapcsolatokat ápolt olasz művészekkel, köztük Enrico Vannuccinival, tőle is maradt fenn ex librise.
Teljeskörűen igyekezett beszerezni Nemes Török János, Drahos István, Nagy Árpád, Willi* Geiger és Michel Fingesten grafikusok műveit, utóbbi kollekciója 550 darabbal az országban az egyik legnagyobb Fingesten-gyűjteménynek számított. Egy ceglédi Fingesten-kiállításon kb. 200 lapot mutatott be a kollekcióból. Művészek önarcképeit is gyűjtötte. Nemes Török Jánossal való kapcsolata barátsággá mélyült, a grafikus újévi, húsvéti üdvözlőket, házassági évfordulós alkalmi grafikákat, születésnapi köszöntőlapokat készített Illyés Sándornak és feleségének.
Illyés Sándor fő gyűjtési köre a joggal, a Szent Györggyel kapcsolatos és a cserkészeti vonatkozású grafikák, illetve az alkalmi lapok, üdvözlők voltak – ezek külön egységet képeztek gyűjteményében.
Foglalkozására, a jogra utal Tempinszky István rézkarca, melyen bekötött szemű Iustitia alakja látható karddal, mérleggel, az „Ex libris Dr. Jur. A. L. Illyés. Gutta cavat lapidem” [a csepp kivájja a követ] felirattal.

Tempinszky István grafikája. Jelzet: Exl.I/31 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ugyanez az idézet szerepel magyarul, „Sok csepp követ váj” változatban az olasz Enrico Vannuccini egy alkotásán is. A közmondás jelentése: gyakoriságával vagy sokadmagával az is nagy hatást érhet el, ami önmagában nem jelentős.
Illyés Sándor László aktív cserkészként részt vett többféle cserkészmegmozdulásban, mint a cserkészszövetség tiszti fegyelmi bíróságának tagja is kedvelte az ilyen vonatkozású szimbólumok grafikán való megjelentetését. Cserkésztábor, sátor bejáratánál olvasó fiú látható Szűcs Pál alkotásán.

Szűcs Pál grafikája. Jelzet: Exl.I/44/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Radványi-Román Károly 1936-os fametszete fegyelmezetten, egy sorban menetelő egyenruhás cserkészeket mutat be. A felirat alatt elmaradhatatlan a jogra utaló szimbólumként a paragrafusjel.

Radványi-Román Károly fametszete (1936). Jelzet: Exl.I/51 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A cserkészliliom a cserkészet legismertebb jelképe, a helyes irányt mutatja. A liliom három ága a cserkészfogadalom három részét szimbolizálja: kötelességteljesítés Isten, haza és embertárs iránt; segítőkészség; a cserkésztörvény megtartása.

Fery Antal fametszete (1941). Jelzet: Exl.I/43 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A magyar cserkészliliomot hivatalosan a Szent Korona fogja össze, így látható Petry Béla alkotásán, mely kombinálja a jogra utaló paragrafusjel és az íróeszközként használt lúdtoll motívumát a cserkészjelképpel.

Petry Béla grafikája. Jelzet: Exl.I/45 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Illyés Sándor Lászlót 70. születésnapján több grafikus, köztük Nagy László Lázár és Csiby Mihály is alkalmi lappal köszöntötte. Stettner Béla „Vivat vicepraeses!” [Éljen az alelnök!] feliratú grafikát készített a KBK-ban és a kisgrafikaéletben fontos szerepet betöltő jogász számára, aki sajnálatos módon két év múlva, 1978-ban elhunyt.

Stettner Béla linómetszete (1976). A kép forrása: Magángyűjtemény

Irodalom: 

• 1937. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4. 
• 1939. évi cserejegyzék, MEGE Kisgrafika, 1939/2. sz., 16.
• 1961. évi cserejegyzék, Kisgrafika Barátok Köre, Budapest, 1961. (különlenyomat), 3.
• Bemutatjuk Dr. Illyés Sándor Lászlót, Kisgrafika, 1977/1. sz., 26–28.
• Csiby Mihály: In memoriam Dr. Illyés Sándor László, Kisgrafika, 1979/1–2., 29–30. 
• Magyar Cserkészszövetség
• Semsey Andor: Dr. Illyés Sándor László (1906–1978), Kisgrafika különszám, 1994., 10–11.
• Vasné Tóth Kornélia: Csiby Mihály kisgrafikai életműve (Ex librisek, alkalmi grafikák, szabad grafikák), Budapest, KBK Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2012., 18., 21.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Illyés Sándor László (1906–1978), In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 80–81.

*A grafikus nevében Willi és Willy alak is használatos.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész