Haydnról az Egyesült Államokban

2020. január 16. 18:34 - nemzetikonyvtar

Mikusi Balázs, az OSZK Zeneműtára vezetőjének előadás-sorozata az Egyesült Államokban

A washingtoni National Museum of American History épületében 2020. január 5. és 12. között került sor a Smithsonian 2020 Haydn Quartet Academy című rendezvénysorozatra. A „kvartett-akadémia” mindenekelőtt egy workshopot foglalt magába, amelynek keretében tizenkét fiatal vonósjátékos mélyedhetett el Haydn op. 9, 17 és 20-as számú vonósnégyes-sorozatainak előadásában. A különleges koncepció értelmében három-három növendékhez egy-egy tapasztaltabb „coach” csatlakozott, akik ily módon nem külső hallgatóként, hanem a szó szoros értelmében „belülről” próbálták beavatni a résztvevőket a kvartettjáték rejtelmeibe (inside coaching). Ráadásul a négy kvartett összeállítása a hét során többször átalakult, lehetővé téve, hogy a workshop résztvevői a különböző partnerekkel való együttjátékból is okulhassanak.

library_of_congress.jpg

Pillanatkép a workshopról: Mikusi Balázs (OSZK Zeneműtár), Susan H. Vita (a Library of Congress zenei részlegének vezetője) és Kenneth Slowik (a Smithsonian Chamber Music Society művészeti vezetője, a Haydn Quartet Academy főszervezője)

A workshop gerincét jelentő kamarazenélés mellett azonban a résztvevők előadásokat is hallhattak Haydn stílusáról, a régi hangszerek sajtosságairól, vagy éppen a korabeli kottaírás értelmezéséről. Az OSZK Zeneműtárának vezetőjét, Mikusi Balázst mint Haydn magyarországi működésének szakértőjét hívták meg három előadás megtartására. Közülük a kifejezetten szakembereknek szánt elsőre január 9-én került sor „Haydn at Eszterháza” címmel, hogy a résztvevők képet kaphassanak a zeneszerző környezetéről 1770 táján, amikor a workshop keretében megszólaltatott vonósnégyesek keletkeztek. Másnap már nagyobbrészt laikus közönség előtt, a washingtoni magyar nagykövetségen rendezett kamaraest keretében hangzott el a „Haydn and Hungary” című előadás, amely az Esterházy hercegekhez fűződő kapcsolatán túllépve is tárgyalta Haydn magyar vonatkozásait. Végül 11-én a Washingtontól egyórányi autóútra (immár Virginia államban) fekvő Wolf Instrument Workshopban került sor a (némileg informálisabb) harmadik előadásra, az ugyancsak a program részét képező osztrák borkóstolóhoz illeszkedő „Haydn and Austria” témával.

embassy_haydn_and_hungary.jpg

Mikusi Balázs előadása a washingtoni magyar nagykövetség dísztermében (2020. január 10.)

A Smithsonian 2020 Haydn Quartet Academy záróeseménye egy valódi Haydn Marathon volt, amelynek keretében a fiatal muzsikusok végre teljes egészében eljátszhatták a workshop keretében betanult valamennyi kvartettet a National Museum of American History látogatói előtt. A koncert bevezetéseképpen a résztvevők rövid kerekasztal-beszélgetésben próbálták összegezni a hét legfőbb tanulságait, alapvető élményükként fogalmazva meg, hogy a Haydn ritkán hallott (korai) vonósnégyeseivel való intenzív foglalkozás mennyire új megvilágításba helyezi a jóval ismertebb (kései) kvartetteket is mind az előadó muzsikus, mind a történész számára.

A magyar nagykövetségen elhangzott előadást itt lehet megnézni (kb. 5:50-től).

 

komment

Ignotus, Berde Mária és Balázs Béla műveivel, valamint trianoni témájú könyvekkel bővül a Magyar Elektronikus Könyvtár

2020. január 09. 10:02 - nemzetikonyvtar

A Magyar Elektronikus Könyvtár újdonságai közt minden év elején külön figyelmet kapnak a január 1-től a jogvédelem hatálya alól felszabadult szerzők művei. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az alkotó halálát követő évtől számított 70 évig engedélyköteles az adott szerző minden műve megjelentetése. Így 2020-tól az 1949-ben elhunyt írók könyvei már szabadon terjeszthetőek az interneten.

Közkinccsé válnak tehát és az év folyamán megjelennek a MEK-ben olyan szerzők könyvei, mint

  • Aczél Pál (író, filmrendező),
  • Ágner Lajos (irodalomtörténész, orientalista, pedagógus),
  • Balázs Béla (író, filmrendező, kritikus),
  • Berde Mária (erdélyi író, költő és műfordító),
  • Berkes Imre (író, újságíró),
  • Fazekas Imre (író, újságíró),
  • Garai Ferenc (író, újságíró),
  • Hoffmann Mária (műfordító, író és irodalomtörténész),
  • Ignotus, vagyis Veigelsberg Hugó (költő, író és újságíró),
  • Mael Ferenc (erdélyi születésű költő, író),
  • Podmaniczky Pál (evangélikus lelkész, egyetemi tanár),
  • Vándor Kálmán (író, újságíró),
  • Zsigmond Ferenc (irodalomtörténész),
  • Zsolt Béla (író, újságíró és politikus),
  • valamint Drasche-Lázár Alfréd (író és politikus, a trianoni békeszerződés egyik aláírója).

A trianoni békediktátum 100. évfordulójához kapcsolódva, annak korabeli fogadtatásáról, elemzéséről szóló hazai és külföldi művekkel is bővülni fog az idén az elektronikus könyvtár. A szerződés és az azt becikkelyező törvény szövege és magyarázata már elérhető a MEK-ben. A digitalizált régi könyvek mellett a szintén az E-könyvtári Szolgáltatások Osztályán működő webarchívumban egy különgyűjteményt is létrehoznak a centenárium alkalmából az interneten megjelenő hírekből, interjúkból, cikkekből, blogokból, honlapokból és egyéb webes tartalmakból.

A képre, vagy ide kattintva máris letölthető egy újonnan felkerült szabadon terjeszthető közkincs!

debreceni_kollegium_cimlap.png

Kövesd a Magyar Elektronikus Könyvtár gyarapodását RSS-ben, a Twitteren, az érdekesebb újdonságokról szóló híreket pedig a Facebookon.

Köszönjük az egész éves lelkes figyelmet, a felajánlott köteteket, az anyagi támogatást, a digitalizálási javaslatokat, a jobbító szándékú hozzászólásokat, s kívánunk nagyon boldog, sikeres és olvasmányokban gazdag új évet minden kedves olvasónknak, felhasználónknak és családjuknak! Idén is sok újdonsággal várjuk minden régi és új olvasónkat!

Tudtad, hogy Te is támogathatod a MEK-et?

komment

A Szent Korona-kutatás számára is újdonságot jelentő nyomtatvány került gyűjteményünkbe

2020. január 07. 17:42 - nemzetikonyvtar

Az 1681. december 9-e után, valószínűleg Bécsben kiadott nyomtatvány a Szent Korona negyedik soproni tartózkodásáról és a Pfalz-Neuburgi Eleonóra Magdolna Terézia királyné-koronázásáról tudósít.

 

A rendekkel való újabb kiegyezés szimbolikus lezárásaként I. Lipót király harmadik feleségét 1681. december 9-én koronázták magyar királynévá, amely az akkor már közel fél éve tartó országgyűlés méltó lezárása volt. A témával két írás foglalkozott, amelyeknek a Habsburg-udvar titkára, Johannes Probst a szerzője, s mindegyik 1682-ben, Bécsben íródott.
Ezekből – a korábban Pálffy Géza által ismertetett nyomtatványokból – kiderül, hogy a koronázás megszervezése komoly nézeteltérést okozott a magyar főpapok között, akik nem tudtak megegyezni az egyházi ceremónia lebonyolításával kapcsolatban. Egy nemrég felfedezett levél tanúsága szerint ezen vita elsimítására küldték az udvari titkárt. Probst tudósításából világossá válik, hogy a vita legfőbb oka a már idős esztergomi érsek, Szelepcsényi György mozgásképtelensége volt, emiatt a szertartás menetén változtatni kellett.
A Központi Antikvárium árverésén vásárolt nyomtatvány 13 pontba szedve ismerteti a Szent Korona bevonulásának menetét, majd 26-ban a királyné megkoronázásának ceremóniáját. A tartalmi hungarikum mind a magyar koronázás- és parlamentarizmuskutatás, mind a hazai historiográfia és könyvtörténet szempontjából kiemelkedő fontossággal bír, jelentőségét ráadásul tovább növeli, hogy a 16–17. századi magyar koronázásokról viszonylag kevés egykorú, vagy közel egykorú önálló kiadvány jelent meg.

 

komment

A kis Jézus tunikája

2019. december 20. 09:00 - nemzetikonyvtar

Egy nagyon kedves szokás, hogy advent idején a gyerekek ünnepi ingecskét kapnak, amin gyűjthetik a jócselekedeteiket. Ez egy papírból kivágott pendely, amely háromszegletű bevágásait kell felhajtani, ha a kisgyermeknek sikerült valami jó tettet véghezvinnie. Mire eljön a szenteste, addigra úgy illik, hogy ez az ingecske teljesen kicsipkézve várja az angyalt a feldíszített fa alatt.

jezuska_papirpendelye_blog.jpg

Papírpendely a gyerekek jócselekedeteinek gyűjtésére

Most az ádventi időszakban ennek a szokásnak a kapcsán egy másik ingecskét szeretnénk bemutatni. Ugyanígy a kisded várásához, annak színről színre látáshoz kapcsolódik.

Van egy nagyon szép történet, amelyet ma már kevesen ismernek. A történet szerint IV. Béla királyunk feleségének, Laszkarisz Máriának volt egy udvari káplánja, aki harminchárom éven át böjtölt azért, hogy egyszer megláthassa Krisztust emberi alakjában. Egyszer egy álombeli látomásában megkérdezte tőle Jézus, hogy melyik formájában szeretné őt látni, kisdedként vagy a kereszten szenvedőként. Mire a pap azt válaszolta, hogy a gyermek Jézussal szeretne találkozni. Másnap a káplán kék selyemből egy kis ingecskét, tunikát varratott, és misézéskor az oltárra tette. Amikor a misén ahhoz a részhez ért, amikor Jézus Krisztus megszentelt testét és vérét emelik a magasba, megjelent neki Jézus kisgyermekként, és a világoskék tunika volt rajta. Ettől a naptól kezdve a miséken, amelyeken a királyné is jelen volt, az Úrfelmutatásnál a káplán három órát is elidőzött, és csak azután folytatta a szertartást. Egy nap jóindulatúan és tapintatosan megkérdezte a királyné, hogy vajon miért tartja az atya a megszokottnál sokkal hosszabban a miséket. Erre a káplán mesélt a látomásáról. A királynőt megérintette a történet. Elkérte a paptól a tunikát, és eltette.

Néhány év elteltével a Jeruzsálemi Német Lovagrend egyik lovagja segítette a királyt a tatárok elleni harcban, aki szolgálataiért cserébe a tunikát kérte. Úgy gondolta, nagy örömet fog szerezni vele testvérének, aki a kölni Boldog Mária Magdolna kolostorában szerzetesnővérként élt. A királyné, mielőtt odaadta volna az ingecskét, azt kérte, hogy hadd vágja le annak bal ujját, hogy azt megtarthassa emlékbe. A tunika bal ujja a királyné lányának, Boldog Margitnak a kolostorába került, és azt ott nagy áhítattal tisztelték. A tunika – a bal ujj nélkül – pedig elkerült Kölnbe. A lovag aranyozott dobozkába csomagolva és lepecsételve adta át nővérének, és a lelkére kötötte, hogy csak akkor nyithatja ki, amikor visszatér hozzá. Időközben meghalt a lovag, nem sokkal később a nővére is. Magukkal vitték a sírba a ládika titkát.

cod_lat_319_blog.jpg

Testimonium Thomae Fremperger de tunica Christi, an 1474. (Thomas Fremperger bizonyságtétele Krisztus tunikájáról, az 1474-ik esztendőben) – Kézirattár, Cod. Lat. 319 (fol. [4]r)

Közben eltelt másfél száz év.

1412-ben magyar zarándokok érkeztek Kölnbe, és eljutottak Boldog Mária Magdolna kolostorába is. Kérték a szerzetesnővéreket, hogy mutassák meg nekik a csodálatos tunikát, de azok semmit sem tudtak róla. Ekkor a zarándokok elmesélték a tunika történetét, és hogy náluk, Magyarországon milyen nagy tisztelet övezi annak bal ujját. A szerzetesnővérek keresgélni kezdtek a kolostor ereklyéi között, és megtalálták az aranyos ládikót benne a világoskék ingecskével, amelynek hiányzott a bal ujja.

A történetnek hamar híre ment. Innentől kezdve a tunikát a magyarokon kívül minden más nemzet is tisztelettel imádta, sokan zarándokoltak el a kolostorba, hogy láthassák.

A csodás esetet németül és latinul egyaránt lejegyezték, és nyomtatásban is kiadták.

Nemzeti könyvtárunk őriz egy kicsiny, négy levélből álló papírkódexet (Cod. Lat. 319), amely Thomas Fremperger munkájának kézirata: Testimonium Thomae Fremperger de tunica Christi, an 1474. (Thomas Fremperger bizonyságtétele Krisztus tunikájáról, az 1474-ik esztendőben).

Frempergerről annyit tudunk, hogy a művészetek és az orvostudomány bakkalaureusa volt és a majdani I. Miksa császárnak a káplánjaként tevékenykedett.

Fremperger története körülbelül huszonöt évvel a kézirat keletkezése után nyomtatott formában is megjelent Kölnben. A négyleveles könyvecske címe: Historia translationis tunicae Jesu Christi de Hungaria ad inclitam civitatem Coloniensem ad monasterium Albarum dominarum, ubi tam ab incolis quam extraneis incredibili honore veneratur (Jézus Krisztus tunikája átvitelének története Magyarországról a nemes Köln városába, a Fehér úrasszonyok kolostorába, ahol mind a lakosok, mind az idegenek hihetetlen tisztelettel imádják). Ebből az ősnyomtatványból is őrzünk egy példányt, jelzete Inc. 864.

inc_864_blog.jpg

Translatio tunicae (A tunika átvitele) Inc. 864 (fol. [1]r) – Régi Nyomtatványok Tára

Azoknak, akik részletesebben szeretnék megismerni a tunika történetét, szeretettel ajánljuk a Régi Nyomtatványok Tára nyugalmazott osztályvezetőjének W. Salgó Ágnesnek a tanulmányát, amely a nyomtatvány és kézirat facsimile kiadásához íródott. A hasonmás kiadás a Margaritae Bibliothecae Nationalis Hungariae sorozatban jelent meg 2007-ben.

kis_jezus_a_tunikaban_blog.jpg

 Kis Jézus a tunikában. Inc. 864 (fol. [1 ]r) – Régi Nyomtatványok Tára

 

Túri Klaudia (Régi Nyomtatványok Tára)

 

 

komment

„Az esmeretes napkeleti útazó, erdélyi hazánkfija…” 2. rész

2019. december 18. 18:40 - nemzetikonyvtar

150 éve halt meg Honigberger Márton János

Második keleti útjára 1836-ban indult el és 1839 tavaszán érkezett meg Láhórba. Konstantinápolyban, ahol két évig, 1836-tól 1838-ig időzött, az ausztriai pápai követtől, Paron Sturmertől hallotta, hogy a követ találkozott Ventura generálissal, akit a láhóri mahárádzsa azzal bízott meg, hogy érdeklődjön Honigberger után és beszélje rá, hogy térjen vissza hozzá. Honigberger engedett a kérésnek, és Ventura társaságában Alexandriából Bombay-be utazott. Bombayból Láhórba tartó útja során ő is megfertőződött a bubópestissel, amit azonban homeopátiás gyógyszereivel sikerült teljesen kikezelnie. Dr. Keir angol orvos kérésére feljegyezte a betegséggel kapcsolatos észrevételeit is, amellyel az egész orvostudományt szolgálta, mert eredményeit Keir közöltetni kívánta. Amikor megérkezett Láhórba, korábbi patrónusát, Randzsít Szinghet igen rossz állapotban találta.

maharadzsak_blog.jpg

Maharadzsák

A nagybeteg uralkodó csak gesztusokkal és jelekkel volt képes megértetni magát a környezetével, mert beszédszervei megbénultak és nem tanult meg írni. Honigberger elmesélte az udvarban, hogyan gyógyította meg magát a kolerától Bécsben, és a bubópestistől Hindusztánban, és bár nem kételkedtek szavaiban, de a mahárádzsa kezelését nem akarták rábízni. A helyi orvosok a kedvező évszak, a tavasz közeledtével új gyógymódokat próbáltak ki a betegen. Hiába ért el közben Honigberger jelentős sikereket más pácienseivel, csak nyáron hívták újból az uralkodóhoz, aki akkor volt hajlandó bevenni a gyógyszereket, ha Honigberger a jelenlétében készíti el azokat. A mahárádzsa három nap múlva javulni kezdett, amit aranykarpereccel hálált meg az orvosnak. Azonban az orvosi tanács nem hagyhatta. hogy egy európai mentse meg az uralkodót, ezért újból ők vették át a kezelést, de Randzsít Szingh két hét múlva meghalt.

hakim_blog_1.jpg

Hakim

Az uralkodó haláláról Honigberger a Jelenkorban számolt be.

„Eleinte szerencsés valék a’ beteg szultán elibe bocsáttatni, ’s néhány napig szabad volt őt gyógyítanom; de utóbb bekövetkeztek a’ szokott ármányok; a’ benszülött orvosok és kuruzslók (Quacksalber) gyémántból készítettek gyógyszereket, és maga a szultán is orvosi rendelményeket iratott egy sanskrit nyelven írt mesés munkából betegségekrül ’s azok gyógyításáról. A’ halál véget vetett ez ármányoknak és jun. 28ikán eltemeték a’ nagy uralkodót. A’ temetési kíséret reggeli 7 órakor indult meg a’ nagy téren fölállított díszes máglyához, hol 4 özvegyével ’s 7 rabhölgyével vala megégetendő az elhunyt fejedelem. A’ hölgyek önként elhagyták a’ háremet; ’s míg máskor nem mutatják arczaikat férfinak, most fátyol nélkül, mezítláb, de egyébiránt igen csinosan öltözve követék a’ holttestet. Utközben minden díszszereiket elajándékozák. A’ legelőbbkelő elibe gyakran tükröt tartottak, hogy láthassa: nem változik e arczszíne, ’s nem mutat é tekintete félelmet. E’ tükröt egyik haláltársnője vivé gyűrűjében hüvelykúján. Mind a’ négyen megható hangon szólottak a’ néphez és semmi rettegést nem mutattak; a’ történeti évkönyvek leghíresb hősei sem mutathattak nagyobb elszántságot. Leírhatatlan lelkesüléssel fekütt a’ négy hölgy a’ szultán mellé a máglyán, ’s arczkifejezésük félelem helyett legédesb lelki nyugalmat és örömet tanusíta. Mindent csupán ünnepi szertartásnak hívék; de midőn szőnyegekkel letakarák a’ holtat ’s élőket, és a’ szőnyegekre szagos fát raktak, alól pedig vörösen kezdének fölfelé kígyózni a’ lángok, akkor jéghideg borzalom futá végig tagjaimat. A’ nép csöndesen nézé a’ lángok emelkedésit, ’s egyetlen sóhaj sem volt hallható, mert a’ szerencsétlen áldozatokat hihetőleg azonnal megfojtá a’ föltolongó sűrű füst. Az első minister is meg akará magát égettetni, ’s csak nehezen tudá őt e’ szándékról lebeszélni az uj fejedelem. Az elégettek csontjait és hamvait csinos palankinokban a’ szent folyamba vivék.”

Jelenkor, 1839, 8. évf., 96. sz., 384. – Törzsgyűjtemény

Könyvében az uralkodó halála utáni intrikákról is részletesen beszámolt Honigberger, akinek a tiszte, mint udvari orvos ezt követően is megmaradt, megbecsüléséről a magyar lapok is beszámoltak. A Jelenkorban ezt olvashatták a lap előfizetői:

„Honigberger erdélyi hazánkfia a’ lahorei király házi orvosa, szintén köztiszteletben tartatik ’s tudományos ügyessége tetemesen gyümölcsözik. Mi csak örvendhetünk, hogy azon néhányan is, kik közülünk a’ világ messze országaira vetődnek, csak fényt és dicsőséget derítenek a’ még annyira isméretlen hazánkra.”

Jelenkor, 1842, 11. évf., 45. sz., 208. – Törzsgyűjtemény

Az új uralkodó ekkor Sér Szingh mahárádzsa volt, akinek Honigberger később honfitársát, Schoefft Ágoston festőművészt is bemutatta, aki képein megörökítette a láhóri udvart. Egyik festményén Honigbergert is láthatjuk.

the_court_of_lahore.jpg

Schoefft Ágoston:  A lahori udvar. Forrás: Wikimédia

Még Rándzsít Szingh idejében történt, hogy egy fakírról azt állították, képes előidézni a tetszhalott állapotot. Élve eltemettette magát egy időre, de később, amikor exhumálják, még képes volt visszaállítani élő állapotát. Az uralkodó azt kívánta, hogy előtte is bizonyítsa be, nem pusztán csalás, amit róla állítanak. Honigberger maga is tanúja volt a kísérletnek, és a Haridas nevű fakír, akinek a képét a könyvében is közölte, megismételte a „mutatványt”. 14 napig volt eltemetve, és amikor kihantolták, ugyanabban az állapotban találták, mint amikor a sírba tették. Honigberger, miután saját szemével látta, hogyan nyeri vissza eszméletét, azt írta, hogy a leghalványabb kétség sem fér hozzá, hogy Haridas valóban képes tetszhalott állapotot felvenni és abból visszatérni. 1885-ben a Vasárnapi Ujság is Hongibergerre hivatkozott „Mesterséges tetszhalál” című cikkében, mint olyan tanura, aki saját szemével is meggyőződött a kísérlet valódiságáról. (1885/35. 566-567.)

haridas_blog.jpg

A Haridas nevű fakír

Az Erdélyi Híradó egy elborzasztó történetet osztott meg olvasóival, amelyről Honigberger tájékoztatta a lapot.

„Lahore, jul. 11. Erdélyi brassai fi Honigberger Márton, az idvezült király Rundsit Singh udvari orvosa közli: A’ volt királyné Bibi Cendkour – (Karsing [Kharak Szingh, Randzsít Szingh legidősebb fia] nője, Hounval Sing [Nau Nihál Szingh] anyja) megöletett. A’ szerencsétlen régóta kemény fogság és őrizet alatt tartatott, de párthívei őtet ismét a’ trónra emelni törekedvén a’ Pesaurba [Pésávar (Peshawar)] gyűjtött 50,000 főből álló sereg egy részét föllázasztották; ’s a’ király megindult a’ lázadást lecsendesíteni. De a’ király távollétében a’ királynét szolgálatára rendelt rabnői téglákkal agyon verték. Visszatérvén a’ király, a’ nép zugni kezdett – mert a’ nagy jutalom ’s szabadság ígéretével elcsábított, de várakozásukban megcsalatott esztelen rabnők kivallották, hogy a’ gyilkosságot a’ király és várnagy parancsára mívelték – ’s kevésbe mult, hogy a’ király komolyan nem lakolt. Hanem ő keleti bölcsességgel a’ bűnt a’ szegény rabnőkre kenvén, megfogatta, ’s keményen megfeddette. Azaz: a’ négy közül a’ legbűnösebb rabnőnek, a tánczosnőnek (bayadere) nyolcz szolgálatra termett hóhérok (bengi) segedelmével előbb két kezét, aztán orrát ’s füleit levágatta; két más rabnőnek kegyelmesen csak egyik kezét, de mind kettőnek füleit és orrát; a’ negyediknek pedig csak – éljen az igazság – füleit és orrát vágatta le. Meghordozták, vagy hurczolták ezután a’ bünösöket Lahore utczáin, kiáltozva szüntelen: éljen az igazságszerető Sir-Singh király. – Nyolcz napok mulva egy ünnepély alkalmával, tömérdek kincs: aranyos, ezüstös palankin, arany ezüst edények, sálok, legyezők, drágakövek valának a’ nyilvános szemlélésre kirakva. Ki számára mind ez? Felelet: a’ nagylelkü király a’ kegyes braminokat ajándékozta meg vele. Vagy tán arany lakat a’ csácsogni szokott ajkakra. – Éljen Sir-Singh!”

„Pendsáb”. In. Erdélyi Híradó, 1842. nov. 18. 555. – Törzsgyűjtemény

Ugyanezt a történetet, talán kissé kevésbé „színesen”, a Jelenkor is közölte. (Jelenkor, 1842/92. 624.) A szörnyű büntetési móddal kapcsolatban Honigberger a könyvében feljegyezte, hogy egyszer alkalma volt találkozni olyan bűnössel, szerinte egy akasztófáravalóval, aki hasonló büntetésben részesült, de az orrát az ősidők óta alkalmazott hindu módszer szerint szinte tökéletesen helyreállították. Ezt Honigberger azzal magyarázta, hogy az orrot a homlok felhámjából formálták ki, ami jóval tökéletesebbnek bizonyult, mint az európai orvosok által alkalmazott módszer, akik a kar felhámját használták hasonló, helyreállító plasztikai eljárásoknál. Igaz, hogy keleten a turbán elfedte az érintett részt, így a hiányosság nem volt visszataszító.

Honigberger az új uralkodót, Sér Szinghet egyébként nagyon udvariasnak és kedvesnek írta le a könyvében, olyan királynak, aki érdeklődött a tudományok iránt és nagy figyelmet szentelt az európai tudománynak, iparnak és szakértelemnek. Gyakran megesett, hogy az etika szabályait is mellőzve élénk eszmecserébe bocsátkozott az európaiakkal. Amikor egyszer afelől érdeklődött Honigbergertől, hogy vannak-e rokonai Európában, megtudta tőle, hogy van egy öccse, aki korábban katonatiszt volt, de most órásmesterséggel keresi a kenyerét. Az uralkodó kérdésére, hogy képes-e megjavítani az elromlott szerkezeteket, Honigberger igennel válaszolt, mire Sér Szingh arra kérte, hogy beszélje rá a testvérét, jöjjön el Láhórba, és javítsa meg angol zenedobozát, és rossz óráit. Öccse el is indult Indiába, s bár útközben arról értesült, hogy a mahárádzsát és vezírét meggyilkolták, és az összes európai – Honigbergert kivéve – otthagyta hivatalát és távozott, mégis folytatta utazását. Pandzsáb határánál azonban feltartóztatták, de mivel Honigberger ekkor éppen nagyon beteg volt, ezért megengedték neki, hogy átlépje a határt és meglátogassa őt. Azonban Honigberger testvérét a megváltozott politikai helyzetben nem tudták alkalmazni, ezért hamarosan visszatért Európába. Hazaérkezéséről a Jelenkorban olvashattak az érdeklődők:

„Honigberger József múlt hó 22kén érkezett vissza 15 hónapi távollét után családja körébe Brassóba; ő testvére azon Honigbergernek, ki Lahoreban, főleg az utóbbi politikai zavarok közt olly jelentékes szerepet játszék. Keletindiából Egyptuson ’s Görögországon át 5 hónap alatt ért haza Erdélybe, ’s a’ Siebenbürger Wochenblattnak ígéretet tőn, miszerint mindazt, mit e’ látogatási utazás alatt közérdekűt látott ’s tapasztalt, az említett lapban közlendi.”

Jelenkor, 1844, 13. évf., 98. sz., 587. – Törzsgyűjtemény

1845-ben Láhórban kitört a kolerajárvány, amely lehetőséget adott Honigbergernek, hogy kísérleteket folytasson a betegség kezelésére vonatkozóan. Megelőző gyógymódját kissé későn, a járvány utolsó három hetében volt alkalma kipróbálni betegein, ezért nem tudta egyértelműen igazolni módszere csalhatatlanságát. Pácienseinek ingyen osztott szét kétfajta gyűrűt. Az egyik gyűrű cinkből és rézből, míg a másik cinkből és ezüstből készült. Akik az előbbi összetételű gyűrűt hordták, elkapták a betegséget, míg azok, akik az utóbbit viselték, ha meg is betegedtek, de meggyógyultak, és betegségük enyhe lefolyású volt. Később 1850-ben Bécsben is sikerült kipróbálnia a módszerét, ami ott is eredményesnek bizonyult, noha több orvos kétségbe vonta és nevetségesnek találta azt. Gyűrűi nem talizmánok vagy amulettek voltak, gyógyító hatásuk elektro-mágneses elven alapult. Második indiai tartózkodásának utolsó évében, 1849-ben figyelt fel az angol orvosi folyóiratokban azokra a galvano-elektronikus készülékekről szóló hírekre, amelyek cinkből és ezüstből valamint ezüst huzalból álltak, s amelyekkel a fekélyeket lehetett eredményesen kezelni. Második útja során alkalma volt ellátogatni Kásmírba, és Másszúriba is, ahol a lányait taníttatta egy francia iskolában. Innen Kalkuttába ment, ahonnan hajóval utazott vissza Európába, s ezt követően írta meg a könyvét.

Harmadik útjára 1853-ban indult el, ekkor Kásmírban Guláb Szingh mahárádzsa alkalmazta udvari orvosaként, aki már korábban, 1849-ben is ezzel a tisztséggel kívánta megbízni őt, de akkor Honigberger mindenképpen vissza akart térni Európába. Erre az időszakra esik unokaöccsének, Honigberger Vilmosnak (1837–1865) az útja is, aki nagybátyja segítségével jutott ki Indiába. Eleinte képesítés nélküli orvosként tevékenykedett, majd nyomdát alapított Kalkuttában. 1855-ben nagybátyja is éppen ott tartózkodott, amikor a Budapesti Hírlap tájékoztatta olvasóit arról, hogy a bizonytalan politikai helyzet ellenére az orvos még életben van.

„Brassóból f. hó 19ről ezen érdekes sorokat közli az ottani lap. A híres utazó dr. Honigberger minden barátait tudósítjuk, hogy a doktor úr még életben van és jelenleg Calcuttában tartózkodik, honnan levelet is írt, mely nov. 9-én kelt. Mindazon iszonyú jelenetek, melyekről a lapok írta, igazolva vannak e levélben. Az európaiak még benn Calcuttában is nagy veszélyben forogtak, de ez miután Angliából Keletindiába nagy csapatok jöttek, megszűnt. A leveleket Európából Bombayon keresztül Calcuttába, Mussurin és Lahorén át kell küldeni s 4-6 hét beletellik, míg rendeltetésük helyére érnek. Dr. Honigberger a gyógyászatban nevezetes felfödözést tett, t.i. a cholerát beoltás által gyógyítani. Ez arcanumot az angol kormánynak 100.000 rupiáért akarja eladni, és e miatt alkudozásban van vele. Közel 600 cholerabeteget gyógyított már ki e szerrel, s Calcuttában csak a choleradoktornak nevezik.”

Budapesti Hírlap, 1855. 3. évf., dec. 24. 3. – Törzsgyűjtemény

Erről az útjáról is szerencsésen hazatért, de mint 1870-ben, a halálakor írt nekrológjából kiderült, újabb utazásra készült.

„(Brassóban) m. hó 20-án temettek el egy 75 éves öreg urat: Honigberger Mártont, ki Indiában a lahorei király nyugalmazott orvosa volt. – Vén kora daczára a jövő tavasszal ismét egy utat akart tenni Kelet-Indiába, de a sors nem engedé. Különben óhajtása volt mindig, hogy hazai földben pihenjen.”

Vasárnapi Ujság, 1870, 17. évf., 2. sz., 22. – Törzsgyűjtemény

Pap Ágnes – Tájékoztató Osztály

A blogbejegyzés első része itt olvasható.

komment

„Az esmeretes napkeleti útazó, erdélyi hazánkfija…” 1. rész

2019. december 18. 08:30 - nemzetikonyvtar

150 éve halt meg Honigberger Márton János

Az erdélyi szász Johann Martin Honigberger, avagy Honigberger János Márton (1795. március 10. – 1869. december 18.) Brassóban látta meg a napvilágot. Gyógyszerésznek tanult szülővárosában és Besztercén, de nem akarta patikáriusként leélni az életét, korán magával ragadta az utazás szenvedélye. Kelet iránti vonzódását titkos belső hangnak, impulzusoknak tulajdonította, a Kelet mint a kultúra, a művészetek, a tudomány szülőhazája mindig csodálattal töltötte el. 1815-ben hagyta el Brassót, majd Bukovinán, Moldávián keresztül 1816 őszén érkezett Várnába, ahonnan behajózott Konstantinápoly felé. A hajóút mély nyomot hagyott benne, a szörnyű viharra 35 év után is úgy emlékezett, mintha tegnap történt volna. Levantén, Egyiptomon, Arábián és Perzsián keresztül érte el Indiát, ahová még kétszer tért vissza. Több évig élt Láhórban, ahol a mahárádzsák udvari orvosa volt. Útja során nem gyógyszerészként, hanem orvosként kereste a kenyerét, az út folytatásához szükséges pénzt és olyan sikeresen gyógyított, hogy jelentős vagyonra tett szert. Vagyonából először Anatóliában kezdett régiségeket, görög pénzeket, faragott köveket vásárolni, gyűjteni, amelyekhez nagyon olcsón jutott hozzá. Később Alexandriába is azért utazott, hogy e szenvedélyének hódoljon, majd Szíriában sikerült szert tennie újabb tekintélyes számú régiségre, amelyeket Európába visszatérve részben értékesített, részben az archaeológusok figyelmébe ajánlott. Láhórból első alkalommal Afganisztánon, Bokharán és Oroszországon keresztül tért haza. Az ő korában ezek az országok kevéssé voltak ismertek az európaiak körében, ezért elhatározta, hogy emlékeit, benyomásait hazaérkezése után mindenképpen megírja. Végül erre csak később, harmadik utazása előtt kerített sort. Könyve, melyben megörökítette Keleten töltött, rendkívül érdekes, kalandokkal teli harmincöt évét, 1851-ben németül, majd egy évvel később, 1852-ben angolul is (Thirty Five Years int the East. London, 1852.; John Martin Honigberger: Thirty five years in the East. Adventures, discoveries, experiments, and historical sketches relating to the Punjab and Kashmir in connection with medicine, botany, pharmacy etc. New Delhi, Madras, Asian Educational Services, 1995. Reprint) napvilágot látott.

fruechte_aus_dem_morgenlande_blog.jpg

Johann Martin Honigberger: Früchte aus dem Morgenlande, Wien, Druck Gerold, 1851, 1853. – Törzsgyűjtemény

Művét emlékezetből vetette papírra, mert utazása során, amikor éppen volt ideje írni, elsősorban a gyógyításra és a gyógyszerekre vonatkozó dolgokat jegyezte fel. Ezért, ahogy maga is utalt rá, előfordulhatott, hogy kisebb részleteket olykor nem pontosan idézett fel, és az is, hogy sok fontos dolog, amit érdemes lett volna feljegyeznie, kiesett az emlékezetéből. Művének első kötetében úti kalandjairól, Pandzsáb történetéről, a keleti karakterekről, szokásokról, az udvari intrikákról, érdekes orvosi esetekről írt rendkívül élvezetes stílusban, míg a második kötetben elsősorban a gyógyszerekről és a gyógynövényekről ejtett szót, de ezeket sem kizárólag orvosoknak szánta, hanem minden érdeklődőnek.

Első, Indiáig tartó hosszú utazása során nemcsak másokat gyógyított sikeresen, hanem saját magát is. 1822-ben, amikor Szíriában járt, a himlő ellen kezdte oltani pácienseit. Ő maga még szülőhazájában 1800-ban megkapta a himlő elleni oltást, amelynek hatása az akkori vélemények szerint húsz évig tartott, de Honigberger sem Szíriában, sem 1848-49-ben, amikor ugyancsak himlővel kezelt betegeket, nem betegedett meg. Amikor viszont Karacsiból egy tevekaravánnal utazott, útközben megkóstolt egy tamarinduszt, amelytől borzalmasan rosszul lett, a növény úgy hatott rá, mintha mérgezést kapott volna, és májgyulladása lett. Miután nem tudott piócát szerezni, sebészkésével saját magán kényszerült eret vágni, de még ezután is hosszú ideig tartott a felépülése, bár a karavánhoz – útitársai legnagyobb elképedésére, akik azt hitték, hogy belehal a betegségébe –, már öt nap múlva csatlakozhatott.

A Keleten töltött hosszú idő alatt minden alkalmat megragadott arra, hogy tanulmányozza a különböző betegségeket, járványokat, pl. a kolerát és a bubópestist, amelyeket ő maga is elkapott, de sikeresen felgyógyult belőlük, és kíváncsi volt a helyben alkalmazott gyógyítási módszerekre is. Európában ekkoriban kétféle gyógyító rendszert használtak, az allopátiát (a tüneti kezelést alkalmazó gyógymódot) és a homeopátiát (hasonszenvi gyógymódot), s bár Honigberger a homeopátia elkötelezett híve volt, mégis a középutat tartotta célravezetőnek, mert hosszú évek tapasztalata, a saját magán és másokon kikísérletezett, kipróbált kezelései alapján ez bizonyult számára a leghatékonyabbnak és a legjobbnak. Ezenfelül az általa kifejlesztett új eljárás kevésbé volt veszélyes, amellett, hogy jóval olcsóbb, és kellemesebb is volt. Az allopátiát azért nem tartotta teljesen célravezetőnek, mert az szerinte nagyon erőszakosan próbálta a betegséget orvosolni, ha a gyógyszerek dózisát például egy kicsit is pontatlanul adagolták a betegnek, az vagy nem használt, vagy olyan mellékhatásokat eredményezett, melyek akár végzetessé is válhattak. A homeopátia elvét, a „similia similibus curantur”-t Honigberger hosszasan méltatja könyve bevezetőjében és később is, amikor első útjáról Európába visszatért, mindig élt az alkalommal, hogy e gyógyítórendszer jeles képviselőit, Dr. Samuel Hahnemannt, a homeopátia atyját, és Dr. Gottfried Lehmant, felkeresse. Az utóbbitól jelentős mennyiségű gyógyszert is vásárolt, mielőtt újból visszatért volna Keletre.

A muszlim és a hindu orvosokról nagy elismeréssel szólt, bár megjegyezte, hogy ők még mindig az ősi kézirataikban leírtak alapján gyógyították pácienseiket, és tudományuk azóta szinte semmit nem fejlődött. Kezeléseikben a babona mellett az asztrológiát is figyelembe vették. Ennek ellenére nem javasolta a kéziratokban foglaltak teljes mellőzését, mert szerinte akadtak bennük hasznos, megfontolandó tanácsok. Ahogy írta, ő maga is kipróbált egyszerűbb gyógymódokat az ősi könyvek javaslata alapján, és néhány esetben nagyon hatékonynak találta azokat. Nagyra értékelte például a Himalája különböző terményeit, azonban megjegyezte, hogy tárolásuk és előkészítésük jelentősen befolyásolta hatásukat. Amikor másodszor ment Láhórba, megint kinevezték udvari orvossá, és egyúttal a lőpormalom és a fegyvergyár főfelügyelőjévé is.

Amikor az angolok átvették az irányítást a Pandzsáb felett, a fegyvergyárat és a lőpormalmot bezárták, és utasították az udvart, hogy a városon kívül nyisson új nyilvános kórházat. Ennek vezetésével Honigbergert bízták meg, aki itt ellenőrzés nélkül folytathatta kísérleteit. Később még a börtönkórház is az ő irányítása alá került. Váróterme mindig tele volt betegekkel, akik el voltak kápráztatva a gyógyszeres dobozaitól, meg édes ízű gyógyszereitől, amelyek olyanok voltak, mint a bonbonok, és ráadásul még hatékonynak is bizonyultak. Rendelője inkább hasonlított egy édességboltra, mint gyógyszertárra, és a gyógyszereket mindig úgy adta ki a pácienseinek, hogy a dobozokon megtalálható volt a betegség leírása, a tünetek, amelyekre használták, a gyógyszerek pontos alkalmazása, és a dátum is, amikor kiadta azokat. A helyi gyógyszerésszel, az attárral kapcsolatban megjegyezte, hogy annak orvosságos üvegein, edényein semmilyen felirat nem látható, mert a helyi orvosok, a fakír és a hakim, ezek tartalmát titokban akarták tartani az emberek előtt.

ahtar_blog.jpg

Indiai gyógyszerész: Attár

Honigberger, ahogy könyvében írta, távgyógyítással is foglalkozott, gyakran kellett úgy kezelnie a betegeit, hogy azok meg sem jelentek a rendelésén. Tüneteiket mások mondták el helyettük, majd az orvos ennek alapján készítette el a gyógyszert számukra. Egyszer például vakságra küldött orvosságot egy páciensének, amitől az visszanyerte a látását, de Honigberger soha nem tudta meg, hogy valójában mi volt a baja a beteg szemének.

Öt év Láhórban töltött szolgálat után leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy viszontlássa szülőföldjét, amelyet már évek óta nem látott. Az volt a terve, hogy Bokharából Oroszországot érintve tér haza. Közben megtudta, hogy miután elhagyta Láhórt, a mahárádzsa, Randzsít Szingh gyengélkedni kezdett, és küldöncöket menesztett utána, hogy rábírják, menjen velük vissza, de nem érték őt utol. Útközben elfogyott az oltóanyaga, amit különösen sajnált, mert Kabulban tombolt a himlőjárvány. A naváb, akinek a házában lakott, elküldte embereit, hogy szerezzenek teheneket, amelyek hordozzák a vírust, de üres kézzel tértek vissza. Ebből is látszik, hogy Honigbergernek az orvosi hivatása, a gyógyítás volt a legfontosabb szenvedélye, ezt mindennél fontosabbnak tartotta. Később Indiában csak „koleradoktorként” tisztelték, mert sikerrel gyógyította a betegséget. A régiségek iránti érdeklődése Kabulban is megmutatkozott, a naváb segítségével számos sírt nyittatott ki.

Honigberger napkeleti útjáról és hazatéréséről részletesen beszámoltak a magyar folyóiratok. 1834-ben a Jelenkor – német lapok tudósításai alapján – kétszer is hírt adott róla. Az első beszámolóban indiai tartózkodását nem említették, de a másodikban megírták, hogy orvosi munkájával ott szerzett vagyont és élményeiről könyvet fog írni, igaz indulását, amit „bujdosásnak” állítottak be, tíz évvel későbbre tették:

„Pétervárról következőt olvasunk a’ Hamb. Correspondentben: Honigberger úr, erdélyi születésű (Brassóból) ki 1825-ben mint gyógyszerész bujdosott ki külföldre, ’s Aegyptust, Syriát, Törökországot és Indiát bejárta, ’s többek közt Lahoreban Radsche Rundschik Singnél mint házi orvos több évet tölte, nagy vagyonával, mellyet Indiában gyűjte, Moszkován keresztül ide (Pétervárba) érkezett. Utazási munkáját ki szándékozik adni.”

Oroszország. In. Jelenkor, 1834. 3. évf., 92. sz., 736. – Törzsgyűjtemény

Brassai Sámuelnek (W.) a Nemzeti Társalkodóban megjelent cikkéből az olvasók arról értesültek, hogy Honigberger napkeleti utazásának egyik oka gyenge egészségi állapota lehetett.

„Egy ellenállhatatlan vágyodás, a’ külföld’ ’s különösen a’ csuda teljes napkelet látásának vágyja, azon édes reményel párosulva, hogy egéssége a’ déli éghajlat alatt megerössödik, arra bírták őtet, hogy hazánkat elhagyván Konstanczinápolyon és Syrián keresztül Egyiptomba ment, és itt Kahiro várossában Mehemed Ali basa patikájában szolgálatba lépett.”

W. [Brassai Sámuel]: Honigberger utazása napkeleten. In. Nemzeti Társalkodó, 1834, 3. évf., 25. sz., 396. – Törzsgyűjtemény

Brassai nagy figyelmet szentelt a Honigberger által gyűjtött régiségeknek, különösen a kusán pénzeknek, amelyek feliratával és a rajtuk lévő ábrázolásokkal behatóan foglalkozott cikkében.

A Rajzolatok című folyóirat, a bécsi Theaterzeitung tudósítását osztotta meg olvasóival 1835 májusában, az éppen Bécsben tartózkodó Honigbergerről. A cikket író Metzger K. J. kissé keserűen jegyezte meg, hogy Honigberger érdemeit „mi tán – mint magyarok – méltóbban elmondhatnánk?” Bécsben Honigberger az Afganisztánban általa gyűjtött növényeket átadta dr. Jacquin bárónak, az egyetem botanika professzorának, onnan pedig Olaszországon át Franciaországba és Angliába ment. Cikke elején Metzger – valószínűleg Honigberger öltözékére utalva – találóan „keleti európai vagy európai keleti-fi” jelzővel illette őt, aki még a magyar nyelvet sem felejtette el:

„Ezen honfink szép, egészséges testalkatú; és keleti öltözetét csak akkor teszi le, midőn zarándokságának rokoni körében egészen véget vetett.” […] A’ magyar nyelven kívül, mellyben még most is teljes ügyességgel fejezi ki magát, ezen keleti európa-fi beszél még oláhul, moldávul, törökül, ujgörögül, arabul, persaul, syriusul, indusul, tatárul, azonfelül francziául, olaszul, angolul és németül nagy könnyedséggel.”

Metzger K. J.: Tudósítás. In. Rajzolatok, 1835, 1. évf., 37. sz., 226. – Törzsgyűjtemény

Metzger is tudott a készülő úti élményeket tartalmazó munkáról, „melly, az ország- és népösmertetésre nézve valóban érdekes nyereség leend.” Honigberger tehát művével az utazási irodalmat kívánta gyarapítani, igaz, nem magyar nyelven, és sajnos régiséggyűjteményeivel sem a magyar közgyűjteményeket tette gazdagabbá. Európában keleti öltözékével nagy sikert aratott, és valójában 14 nyelven beszélt folyékonyan. 1836-ban az Erdélyi Híradó (márc. 1. 137.) adta hírül, hogy Párizsban az ottani ázsiai társaság tagjai sorába választotta az orvost, amelyhez a cs. kir. Felsége is megadta hozzájárulását.

A Figyelmező cikke (1837. febr 14. 48–50.) fontos, új adatokkal egészítette ki az addigi híreket Honigbergerről. A folyóirat szerint Honigberger nem India angol uralom alatt álló keleti részébe kívánt eljutni, hanem kifejezetten az akkor még független Nyugat-Indiát választotta úti céljául.

„Ekkor feltett czéljának határa India volt, nem az, melly európai uralkodás alatt, élénk kíváncsiságának nem ígért megfelelő tárgyat, ’s hol nevezetes fölfedezésekhez reménysége nem lehetett, hanem a független Nyugotindia, mellynek vizsgálatához szintannyi buzgóság mint bátorság kelle; a’ Perzsia ’s ezen India közt fekvő majdnem ismeretlen vidékek, fedvék nevezetes omladékokkal, ’s most már csak néhány nem bátorságos kereskedőutak által keresztülvágvák.”

Magyar dolgok külföldi munkákban. In. Figyelmező, 1837. 1. évf., febr. 14. 49. – Törzsgyűjtemény

Honigberger becsvágya a szöveg alapján nemcsak arra terjedt ki, hogy az angol orvosokat felülmúlja, hanem arra is, hogy új ismeretekkel gazdagítsa az egyetemes orvostudományt, ahogyan ezt a veszettség elleni gyógymód publikálásával meg is valósította. Új területek, az európai utazók által kevésbé látogatott helyek felfedezése, sőt egyfajta „feltérképezése” szintén az egyetemes tudomány eredményeihez való hozzájárulásának igényét mutatta. Három évvel később a Tudománytárban (1840/IV. 299.) is az ázsiai földtanra vonatkozó eredmények közlését várták tőle. Az ismeretlen vidékek „feltérképezését” Honigberger ugyanakkor a régiséggyűjtés iránti szenvedélyével is összekapcsolta. Az általa talált kincsek, „mellyektől Afghanistant kifosztotta”, a régészek számára jelenthettek újdonságot, habár nem valószínű, hogy e tevékenysége szakszerű feltáró munkával párosult volna.

„Továbbá a’ cabuli vidéknek, a’ dselalabadi síknak ’s több egyéb tájaknak olly pontos helyterveiket készíté, millyeket, ahhoz való eszközök nélkül csak lehet; végre nevezetes kiásásokat eszközlött, mellyeknek olly emlékek fölfedezését köszönjük, mik szintolly jelesek, újságuk –, mint azon történeti kérdéseknél fogva, mellyek létezésükkel összefüggnek.” Kiadandó munkájától tehát azt várták, hogy „sok hibás nézeteket és adatokat fog megigazítani vagy czáfolni, miket olly európai utazók terjesztettek azon tájakról, kik inkább elfogúlva az út’ veszélyeitől, mint eltelve az e’ puszta országokat népesítő historiai emlékezetektől, azokon ugy szólván csak átrepültek; midőn ellenben a’ mi jeles honfi társunk tovább mulatott, név szerint Afghanistanban, mint bármellyike a’ legújabb utazóknak.”

Magyar dolgok külföldi munkákban. In. Figyelmező, 1837. 1. évf., febr. 14. 49. – Törzsgyűjtemény

A láhóri udvartól való elbocsátásával kapcsolatban pedig a lap azt írta – talán a kalkuttai ázsiai társaság folyóiratában közölt naplórészlet alapján –, hogy Honigberger, távozása előtt egy muszlim fiatalembert avatott be az európai orvostudomány alapelveibe, aki az udvarnál, mint a mahárádzsa udvari orvosa, a helyébe tudott lépni.

Folytatjuk…

Pap Ágnes – Tájékoztató Osztály

komment

A hónap műtárgya: A nemzeti könyvtár gramofonlemez-gyűjteménye

2019. december 16. 13:55 - nemzetikonyvtar

Közel 80 éves gramofonlemezen csendülnek fel a legszebb karácsonyi énekek az Országos Széchényi Könyvtárban

Az Országos Széchényi Könyvtár a legnagyobb magyar közgyűjteményként ritkán megtekinthető és sokszor első látásra meglepő kincsek egész sorát őrzi. Ezekből válogatva mutatunk be minden hónapban egy-egy olyan ereklyét, kuriózumot, amelyeket eddig alkalmakként, vagy egyáltalán nem láthatott a magyar közönség.

gramofon_az_oszk-ban_2.JPG

Gramofonlejátszó az OSZK-ban. (Fotó: Szemerédi Ágnes)

A nemzeti könyvtár gramofonlemez-gyűjteményének egyik különleges darabjával készülődünk az ünnepi időszakra. A Magyar karácsony címet viselő lemez 1940 körül Kelen Péter Pál kiadásában jelent meg, aki az államosítás előtti magyar hanglemezipar egyik meghatározó személyisége volt. A nevének kezdőbetűit is tartalmazó Patria Ultravox K.P.P. label az 1932 végén, Budapesten alapított Durium Hanglemezkereskedelmi Kft. egyik, elsősorban a nemzeti repertoár számára fenntartott márkaneve.

A lemezt a korban a megszokottól eltérő, újszerű lemezcímkével látták el; hangminősége kiváló, ami annak köszönhető, hogy a gramofonlemez előállítása a legfinomabb tengerentúli sellak (természetes gyanta), valamint hazai adalékanyagok felhasználásával történt. A felvételen gyermekkar előadásában, zenekari kísérettel, Várhelyi Antal (1907–1987) orgonaművész, karnagy összeállításában hallhatók az ismert karácsonyi énekek. A lemezen olyan dalok csendülnek fel, mint az Ó, gyönyörű szép titokzatos éj vagy a Mennyből az angyal.

mennybol_az_angyal_b.jpg

Mennyből az angyal. Magyar karácsony, Patria Ultravox K.P.P., 1940 körül.
Karnagy: Várhelyi Antal (1907–1987). Gyermekkar, zenekari kísérettel (Fotó: Szemerédi Ágnes)

oh_gyonyoru_szep_b.jpg

Ó, gyönyörű szép titokzatos éj. Magyar karácsony, Patria Ultravox K.P.P., 1940 körül.)
Karnagy: Várhelyi Antal (1907–1987). Gyermekkar, zenekari kísérettel (Fotó: Szemerédi Ágnes)

Az ezredfordulón még alig voltak lemezek az Országos Széchényi Könyvtárban. A nemzeti bibliotéka két évtizedes munkájának köszönhetően először sikerült megvenni az ország harmadik legnagyobb magángyűjteményét, később pedig az intézmény ajándékba kapta Magyarország legnagyobb kollekcióját. Végül a könyvtár NKA-támogatásból megvette az országban fellelhető második legnagyobb gyűjteményt is. Ezzel szűk két évtized leforgása alatt szinte a semmiből létrejött hazánk legnagyobb gramofonlemez-összeállítása, immár közgyűjteményben.

komment

Gábor Miklós kéziratos naplóinak újabb kötetei a Színháztörténeti Tárban

2019. december 09. 15:19 - nemzetikonyvtar

A jeles és népszerű színművész-rendező, Gábor Miklós (1919–1998) kéziratos naplói rendelkezésének megfelelően ugyan csak a halálát követő 50 év elteltével lesznek kutathatók, de a család, leánya, Gábor Julianna a tavalyi esztendőben úgy döntött, a hagyaték e része a legmegfelelőbb őrzőhelyre a legnagyobb hazai színháztörténeti dokumentumgyűjteményben talál. 2018 tavaszán be is érkezett gyűjteményünkbe három lezárt dobozban a naplófüzetek 1944–45-ben kezdett sorozatának első része. A naplók első részének beérkezéséről szóló korábbi blogbejegyzésünk itt olvasható.

Gábor Miklós idén májusban elhunyt felesége, Vass Éva (1933–2019) színművész tulajdonából Gábor Julianna jóvoltából 2019. november 21-én újabb hét dobozban beérkeztek a naplók további kötetei is.

A nemzeti könyvtár Színháztörténeti Tárában most megkezdődnek a hagyatéki anyag biztonságos megőrzésének – a Restauráló és Kötészeti Osztály munkatársaival együttműködésben a naplók állományvédelmének és savmentes tárolódobozokban való elhelyezésének – előkészületei, s ezt követően a kéz- és gépiratos naplók egységes hagyatéki fondként történő állományba vétele. A dokumentumokat az örökhagyó kívánságának megfelelően csak 2048 nyarát követően lehet kutatni az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának Irat- és Kéziratgyűjteményében.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti Tár)

komment

Lovik Károly és a foci

2019. december 09. 08:05 - nemzetikonyvtar

A labdarúgás világnapjára

A 19–20. század fordulója izgalmas időszak, a sport kibontakozásának kora, amikor kialakulnak a különféle sportágak szabályai, elindulnak az első bajnokságok, egyszóval egy igazán pezsgő periódusa ez a történelemnek, Magyarország történelmének is. Az új sportokról természetesen írni kell. 1903-ban el is indult a Nemzeti Sport, de a napilapok is közöltek sporthíreket. Íróink maguk is beálltak a sorba, hogy kifejtsék véleményüket erről az új hóbortról.
A századforduló irodalma kevéssé ismert, pedig nagyon sok író remekebbnél-remekebb regényekkel halmozta el az olvasóközönséget. Nevük a többség számára mégis feledésbe merült. Közéjük tartozik Lovik Károly, aki elsősorban a novelláival és tárcáival szerzett hírnevet magának, melyek kitűnő korképét nyújtják annak a századfordulós úri világnak, melyben Lovik is élt. A sporthoz a lovakon keresztül kapcsolódott, hiszen irodalmi tevékenysége mellett neves lószakértő is volt. Tíz éven keresztül volt a Vadász- és versenylap főszerkesztője egyszersmind tulajdonosa is. Maga is sportolt, elsősorban a téli sportokat, köztük a szánkózást favorizálta. Pályája sajnálatos módon nem teljesedhetett ki igazán, mert 1915-ben fiatalon, 41 évesen elhunyt.
A futballal már az 1900-as évek legelején kapcsolatba került. Első cikkét a témában 1902-ben írta a hetente megjelenő A Hét című társadalmi, irodalmi, művészeti folyóiratba Lapda- és emberrúgás címmel. Sokatmondó címe megfelel a cikk tartalmának: a sport feszültséglevezetésre való, hogy az ember kiadjon magából mindenféle fölös negatív energiát, és amíg ezt a fölös energiát egy élettelen tárgyba vezeti át, addig semmi gond. A futballban azonban ott a testi kontaktus:

„...míg a többi sportok javarészében holt tárgyakon fut végig a fölös erő, itt (t.i. a futballban) húson és véren, még pedig emberi húson és véren siklik tova.”

Lovik Károly: Lapda- és emberrúgás. A Hét, 13. évf., 21. sz., május 25, (1902), 334. – Törzsgyűjtemény

181_280_pix_oldal_57_kep_0001_001resz_nagykep.jpg

A southamptoni csapat a magyar testgyakorlók körével. A southamptoni csapat a budapesti torna-klubbal. Vasárnapi Ujság, 50. évf. 17. sz., április 26. (1903.) – Digitális Képarchívum. DKA-067115

A cikknek szomorú apropója van: az ütközések és rugdosások egy ember halálát okozták. A délibáb álnéven író Lovik fontos megállapítást tesz: minden nemzet a maga vérmérséklete szerint válasszon sportot – a forróbb vérmérsékletű magyarnak nem való az angolok számára gyógyszert jelentő futball. Éppen ezért nálunk nem célszerű a futballt népszerűsíteni, egy „előrelátó rendőrségnek régen be kellett volna szüntetnie a lapdarugó mérkőzéseket, mert durvákká teszik a lelkeket s a társadalmat.” Az mindenesetre kiderül ebből az írásából, hogy mennyire fontosnak tartja a sportot, de nem mint valami múló divatot, vagy szeszélyt, hanem mint igazi, komoly testedzést.
Két évvel később már egészen más hangnemben kezdődik A Korinthiánok című írása:

„A footballról érdemes czikket írni, mert a footballnak van lelke, életereje, keze-lába, van múltja és jövője, következésképp szerves lény, amely itt él közöttünk, napról-napra jobban meghízván és helyet foglalván.”

Lovik Károly: A Korinthiánok. A Hét, 15. évfolyam, 14. sz., április 3. (1904), 219.– Törzsgyűjtemény

És ugyanígy folytatódik a cikk – ez egy óda a futballhoz, szívem szerint ide idézném az egész írást. Megír benne mindent a Syrion álnevű Lovik, amiért is csodáltuk/csodáljuk a focit: mert élet van benne és lélek.

„A footballnál, ahogy a tribünről nézem, fő a helyes judiczium, a hirtelen ítélőképesség, amelynek minden pillanatban meg kell tudni nyilatkoznia. S az ítéletben is az a legfőbb regula, hogy állandóan készek legyünk a riposztra és minden helyzetben s körülmények között feltaláljuk magunkat.”

Lovik Károly: A Korinthiánok. A Hét, 15. évfolyam, 14. sz., április 3. (1904), 220.– Törzsgyűjtemény

Így lesz a kisember sportja a futball, mert az élet más területein nem tudja ezt a tudását kamatoztatni. De miről is szól igazán a futball? Lovik erre így felel:

„A footballt az idők folyamán gyönyörűen kiesztergályozták, univerzális sporttá tették. Az egész szervezet erős munkában dolgozik: a láb, a mell, a tüdő, a szív, a fej, csak a kezek vannak pihenésre kényszerítve, mintegy szép szimbólumaként annak, hogy a kezekre az életben szükség van, ők pihenjenek meg vasárnap. A jó játékos csupa elevenség, csupa esprit, csupa taktika, amellett pedig tetőtől talpig ember, tehát kíméletlen és durva is. Az angol nem hazudta el azt a vonást, módot nyújtott rá, hogy minden emberi vonás megnyilatkozhassék sportjában. Jobb, ha a gyöpön tombolja ki magát, mint a polgári életben – mondja a football-játék szelleme.”

Lovik Károly: A Korinthiánok. A Hét, 15. évfolyam, 14. sz., április 3. (1904), 220.– Törzsgyűjtemény

Volt olyan, hogy Lovik Károly írása volt az újság vezércikke, mint például 1911. április 23-án. Futball-dicsőség című publicisztikája nem a hét évvel korábbi lelkesedését mutatja – a futball már nem lelkesíti: a sportág fejlődése szerinte elérte végcélját, így a néző számára már nincs benne semmi vonzó, semmi lelkesítő. A futball ekkoriban a magyarság exportcikke lehetett, mert több korabeli írás is azon rágódik, mint Lovik ebben a vezércikkben, hogy a futballon kívül jócskán akad más is, ami a magyar nevet külföldön híressé, ismertté tenné.

„Ameddig a football kicsiny volt, nem szégyelltük magunkat miatta; most, hogy nagyra nőtt, egy kis pír száll az arcunkra, amikor nemcsak a külvilág, de már magunk is elsősorban labdarugókat látunk magunkban. Avagy Magyarország tényleg csak egy óriási footballpálya...?”

Lovik Károly: Futball-dicsőség. A Hét, 22. évfolyam, 17. sz., április 23. (1911.), 266.– Törzsgyűjtemény

Az bizonyos, hogy a futball megkerülhetetlen volt, beszéltek róla mindenfelé, ám ennek a létjogosultságát Lovik vitatja:

„Talán inkább az az igazság, hogy a győztes team leverhet mindeneket, akik tudnak labdát rúgni, de azokat, akik e hazában nem tudnak és nem akarnak footballozni, talán mégsem, vagy, mondjuk: még nem. Ha ugyan nem tévedek. S ha ugyan egyáltalán nem becsülöm túl ezt a kérdést, amelyről izgatottan debattálok, holott az első orgonabokor ibolyaszín rügye százszor magvasabb és fontosabb nála.”

Lovik Károly: Futball-dicsőség. A Hét, 22. évfolyam, 17. sz., április 23. (1911.), 266.– Törzsgyűjtemény

 

0221_0344_pix_oldal_06_kep_0003_nagykep.jpg

A ferenczvárosi tornaklub és a magyar testgyakorlók köre mérkőzése márczius 16-án a ferenczvárosi pályán a football bajnokságért: A nézőközönség. fényképész Balogh Rudolf. Vasárnapi Ujság, 60. évf. 12. sz. márczius 23. (1913.) – Digitális Képarchívum. DKA-085672

1912-es Futball-láz című írása a focinak a társadalomra gyakorolt hatását ecseteli, kevéssé fennkölten, mint a fentebb idézett publicisztikája. Az apropó: az FTC hazatér angliai túrájáról, amikor a polgármester és ünneplő tömeg várja a csapatot a pályaudvaron, ahol a polgármester beszédet is tart. Lovik értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen siker lett volna több is, ünneplésre méltóbb is, mégis ez az esemény váltotta ki a leghangosabb reakciót. És ebből kell levonni a megfelelő következtetést: a sikert meg kell lovagolni, hiszen ez lesz hatással az egész magyar kultúrára és művelődésre, mert ami pénz a futball-sikerekből bejön, az szépen lassan átszivárog a művelődés területére:

„A kor nem lett jobb, figyelmesebb; csak okosabb. A kor átlátta, hogy a siker nem csupán elvont fogalom, hanem, ha kell, derék fejőstehén, amely megfizet a szénáért; hogy a siker parcellázható, sőt néha köztulajdon. ... Igen, a siker használható termék, és előállítási költsége alig valami.”

Lovik Károly: Futball-láz. A Hét, 23. évf., 3. sz., január 21. (1912), 34. – Törzsgyűjtemény

Lovik Károly már ismerte a futballt, gondolatai ma is érvényesek. Ha a futball keretei meg is változtak ebben a több mint száz esztendőben, mindaz, amiért elkezdték rúgni a bőrt, ma is áthat minden labdarúgót.

Janzsó Miklós

A bejegyzés először a szerző blogján jelent meg.

 

komment

Megkésett, szubjektív könyvismertetés 2. rész

2019. december 06. 16:00 - nemzetikonyvtar

A 2018-ban Széchényi Ferenc-emlékplakettel kitüntetett Heltai János az Országos Széchényi Könyvtár belső ünnepén 2019. november 25-én elhangzott előadásának második része


berlasz_kotet_1.png

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, 1802–1867. Borító – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A kötet retorikai szerkezete egyszerű, lényegében kronologikus. Négy nagy fejezetet foglal magában. I. Széchényi Ferenc küldetéstudatának kialakulása. II. A Széchényi Könyvtár alapításától a reformkor küszöbéig (1802–1825). III. A Széchényi Országos Könyvtár a reformkorban és a szabadságharc időszakában (1825–1848/49). IV. A Széchényi Országos Könyvtár az önkényuralom korában (1849–1867).

Széchényi küldetéstudata együtt jelentkező, de nagyon eltérő hatások ütközéséből fogant. A család vagyonát a 103 évet élő esztergomi érsek, Széchényi György szerezte. S itt idézem Berlász Jenőt: „Politikailag a Széchényiek a XVIII. század folyamán hűek maradtak György érsek Habsburg szellemiségéhez, ez, mint kötelező erkölcsi örökség szállt nemzedékről nemzedékre.” Megőrizték azonban „tősgyökeres népi-nemzeti kultúrájukat, s … magyar anyanyelvüket. Mint császári tisztek bizonyára jól megtanultak németül, mégis amikor kiváltak a hadsereg kötelékéből, vidéki birtokaikra vonultak – családi levelezésük tanúsága szerint – ismét magyar nyelvű, magyar szokások szerint élő urakká váltak, éles ellentétben szomszédaikkal… az Eszterházyakkal, Batthyányakkal és másokkal”. (12) Ez a két első, erőteljes páros hatás.


A második a régi és új műveltségeszmény találkozása, amelynek színtere az iskolázás. Itthon a soproni és nagyszombati jezsuita gimnáziumokban a hagyományos latin nyelvi, irodalmi, retorikai műveltséget sajátította el Széchényi Ferenc.

„Az egyházi humanisztikus, skolasztikus tudományosság… egyeduralma azonban  [ekkorra már] mind a katolikus mind a protestáns országokban megrendült… Új műveltségeszmény volt kibontakozóban: egzakt kutatásokra és kritikai módszerességre épülő, kivált a gyakorlati élet szolgálatára hivatott, hasznos tudás eszménye.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 13. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ezzel az új szellemiséggel Széchényi a bécsi Theresianumban találkozott.

A harmadik páros hatás politikai pályájában ismerhető fel. Kezdetben, mint Horvát-Szlavónország báni helytartója hajtotta végre a legnépszerűtlenebb jozefinista intézkedéseket is, de lassanként belátta, hogy a császár politikája végső soron a birodalom homogenizálására, Magyarország beolvasztására irányul.

„Nemzeti érzülete felülkerekedett jozefinizmusán… . Egészségi okokra hivatkozva benyújtotta lemondását és visszavonult.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 18. – Magyar Elektronikus Könyvtár


Ekkor fordult figyelme erőteljesebben a kulturális élet felé. Nem folytatom tovább a történetet a könyvtár alapításának és a további eseményeknek a részleteivel. Talán ennyi elegendő ahhoz, hogy lássuk, milyen indíttatásból született meg a nemzeti könyvtár gondolata.

A további három, kronológiai rendben előadott fejezet lényegében azonos szempontok alapján tekinti át a könyvtár történetét, csak rendszertelenül sorolom őket: a könyvtár kulturális környezetének változásai; az alapítóhoz, illetőleg a mindenkori fenntartóhoz fűződő viszony; a könyvtár anyagi helyzete, elhelyezése, fenntartása, felállítása, gyarapítása, állományvédelme, leltározása, katalogizálása, hozzáférhetővé tétele, használata; az összegyűjtött anyag megismertetése kiállításokkal, vezetésekkel, tudományos publikációkkal, sajtóközleményekkel; a személyzet összetétele, javadalmazása, életkörülményei; a fűtés, a világítás, a berendezés problémái; a könyvtár felállításának, működésének hatása a közhangulatra, a tudományos kutatásra, a tudós nemzetközi közvéleményre.

Mindebből csak töredékes részletek idézhetők most fel, szubjektíven válogatva mindabból, ami olvasás közben különösen megragadta a figyelmemet. De, amit mondandó vagyok, talán elég lesz arra, hogy tisztelettel emlékezzünk múltunkra, és átérezzük, hogy az élet gyakran hasonló problémákkal és feladatokkal szembesíti a hasonló vagy azonos ügyek szereplőit.

A könyvtár elhelyezésének kérdésével kezdem. Az első évtizedekben újra és újra költöznie kellett az intézménynek. Első felállítási helye a mai katolikus hittudományi akadémia épületében a pálos rend egykori kolostorának könyvtárterme volt. Aztán áthelyezték a királyi egyetem palotájába, amely a mai jogi kar helyén állt. Közben az anyag egy részét a napóleoni háborúk miatt Temesvárra menekítették. Majd hamarosan huszadik századi helyére, a Múzeumkertbe került, ahol akkor még a Batthyány család kerti villája állt. Ezt azonban annyira megrongálta az 1838. évi nagy árvíz, hogy a teljes állományt ládákba csomagolva átvitték a Ludoviceumba. A mentési munkálatokat az igazgató, Horváth István irányította, saját kezűleg cipelte fel a sok tízezer könyvet a földszintről az emeletre a múzeum három famulusával, Grómann Andrással, Cseronka Andrással és Dreher Istvánnal, valamint egy volt famulus özvegyével, Zimmermann-néval. A később hónapokig tartó költöztetéshez aztán huszonnégy katonát rendeltek ki segítségként. A Ludoviceumban (a mai közszolgálati egyetemen) aztán majdnem egy évtizedig, 1846-ig hozzáférhetetlen állapotban tárolták a teljes anyagot, míg végre Pollack Mihály tervei alapján és építésvezetésével elkészült a Nemzeti Múzeum palotája, ahol csaknem száznegyven évre otthonra lelt a bibliotéka.

Nézzük, ezután milyen volt az alapítóhoz és a fenntartóhoz fűződő viszony. Amikor 1802 márciusában Széchényi Ferenc a gyűjteményét hazájának, Magyarországnak ajándékozta, egyúttal József főherceg-nádor joghatósága alá helyezte. Széchényi Ferenc az alapítás után továbbra is önzetlenül gyarapította az állományt. A könyvtár első őre, Miller Jakab Ferdinánd azonban, aki egyébként maga is sokat tett a könyvtár fennmaradásáért, igyekezett Széchényi személyét háttérbe szorítani. A gróf viszont, aki tettéért érdemi elismerést sohasem kapott, tudomásul sem véve a sértéseket, töretlenül folytatta tevékenységét.

József nádor szinte saját gyermekének tekintette az intézményt. Haláláig a legapróbb ügyeivel is személyesen foglalkozott. Ajándékaival szaporította az állományt, és Millerrel karöltve igyekezett működése anyagi feltételeiről megbízható módon gondoskodni. Az alapokat leginkább társadalmi áldozatkészségből próbálták megteremteni, nemesi és polgári közösségek folyamatos segélyeiből, főpapok és egyházi testületek alapítványaiból. A kezdeti, tisztán feudális viszonyok között gyakran megmutatkozott a társadalom áldozatkészsége, de szilárd alapot nem sikerült a működéshez létrehozni. József nádor azonban a reformpárti ellenzék segítségével az 1836. évi országgyűlésen elérte, hogy a rendek ötszázezer ezüstforintot szavaztak meg a múzeumpalota és benne a könyvtár felépítésére, és további százhuszonötezret a híres Jankovich-gyűjtemény megvásárlására. A teljesítés persze több mint egy évtizedig tartott, de végül befolyt a teljes összeg. A fejlődést azonban a háborús események megakasztották.

A Bach-korszakban és a Schmerling-provizórium idején közvetlenül a császári adminisztráció kezébe került a könyvtár ügye. Gyakori vizsgálatok és „átvilágosítások” után szakmailag mindig jól kidolgozott, korrektnek tűnő rendezési terveket fogadtak el, de a végrehajtásukhoz szükséges összegeket rendre megnyirbálták, sem megfelelő személyzetet, sem elfogadható munkakörülményeket nem biztosítottak. Minden igényt kielégítő javaslatot már a kiegyezés előkészületei idején csak az Andrássy György későbbi országbíró vezette bizottság tett, amelynek tagjai között ott volt például Eötvös József, Sennyey Pál, Rómer Flóris és mások. Heteken át sokszor éjszakába nyúlóan tanácskoztak. Tervezetük kielégítően gondoskodott a személyzet megfelelő létszámáról és javadalmazásáról, a könyvtár felszereléséről, gyarapításáról és napi működéséről. Határozataiknak csekély megszorításokkal sikerült érvényt is szerezniük.

Általában véve elmondható, hogy a feudális kormányzatok lassan és rendszertelenül mozdították elő a könyvtár ügyét, a császári adminisztráció intézményesen, de érzelmi elkötelezettség híján elégtelenül, olykor szinte cinikus hanyagsággal bánt vele. A nemzeti kormányzatok nagyvonalúan, bár a történelmi események támasztotta nehézségek miatt a végrehajtásban sokszor megakadva rendezték viszonyait.

Nem voltak irigylésre méltó helyzetben a kezdeti időszak némely periódusában a könyvtár vezetői sem. A gyakori költözés és hatalomváltás azzal járt, hogy újra és újra jelentéseket, felméréseket kellett készíteniük a könyvtár állapotáról, terveket a jövőről. Egyáltalán nem valamiféle kényelmes, reprezentatív állás volt az igazgatói, akkor könyvtári őrnek nevezett munkakör. Igaz, évi 1400–1600 ezüstforintnyi fizetés járt vele (ezt azonban mindenki kevesellte), és hat-hét szobás szolgálati lakás fűtési támogatással a múzeum épületében. A könyvtári őrök közül Mátray Gábor személyéről kell külön megemlékezni. Berlász így ír róla:

„Mátray nemcsak őrködött a Könyvtár óriási állománya fölött, hanem rendezett, katalogizált, gyarapított (intézte a kötelespéldányügyeket, gondoskodott az ajándékok átvételéről, új könyveket és kéziratokat vásárolt), szervezte a különgyűjteményeket (a kézirattárt, ősnyomtatvány- és ritkasággyűjteményt), 1850 óta rendszeres kutató kiszolgálást végzett, 1858-tól ellátta a könyvköttetés feladatait, intézte a Könyvtár teljes ügyvitelét, és részt vett a Múzeum tiszti értekezletein.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 382. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mindebben összesen két segítője volt, és a sajtó szemtelen kötözködése mellett dolgozott. Ügybuzgalmának és szívós munkájának köszönhető, hogy a könyvtár 1850-ben legalább a tudományos kutatók számára hozzáférhetővé vált. Mátray munkáját tekintve egyáltalán nem pátoszos, amit Kubinyi Ágoston múzeumigazgató 1859. január 22-én és 23-án a Pesti Naplóban közzétett cikkében írt. Egyrészt szemrehányást tett mind a nemzetnek, mind a kormánynak az intézet elhanyagolása miatt. Széchényi Ferenc ajándékának átvétele óta a nemzet maga még semmiféle alapítványt nem tett, csupán egyes adakozóknak köszönhető az előrehaladás. A gyűjtemények még most is többnyire bútor és felszerelés nélkül hevernek az üres termekben, pedig a palota már 1846-ra felépült. Nem tudni, hogy megvannak-e a régi időben tett nevezetes alapítványok. A könyvállomány már százharmincezer kötetre rúg, de ebből ötezer mű még bekötetlen. Rengeteg a hiány a gyarapításban. Idézem Kubinyit:

„A nemzet méltósága, becsülete és a tudományos haladás előmozdítása megköveteli, hogy a Múzeum [és a könyvtár] ügyét ne csak egyesek, hanem az egész társadalom fölkarolja.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 398. – Magyar Elektronikus Könyvtár

E ma is megszívlelendő szavaktól Kubinyi azt remélte, hogy egymillió forintnyi alapítvány gyűlik össze közadakozásból, amelynek kamataiból nemcsak a működést, hanem a tudományos utazások, az ásatások, a rendszeres kiadói tevékenység és a gyarapítás költségeit is fedezni lehet majd.

Ezzel elérkeztünk a gyarapításhoz. Ennek négy forrása volt: kötelespéldány-szolgáltatás, ajándékok, vásárlás, csere. A kötelespéldány-szolgálat, amelyre már a kezdetektől kötelezték a hazai nyomdákat és 1830-tól az erdélyieket is, mindig olyan volt, mint a kutya vacsorája. Egyes nyomdák szolgáltattak, mások nem, vagy csak a könyveket, az aprónyomtatványokat, grafikákat, térképeket nem. De voltak olyanok is, amelyek hazafiúi érzületből akkor is küldték a példányokat, amikor nem működött semmiféle ellenőrzés. Ezért folyton meg kellett újítani, szigorítani az erre vonatkozó rendeleteket. A teljes anyagnak így is csak mintegy ötven százaléka érkezett be.

A könyveket általában fűzött állapotban kapta meg a könyvtár a nyomdáktól. Köttetésükre azonban sohasem jutott elegendő költség. Széchényi Lajos gróf 1827. évi, tízezer forintos alapítványa kamatainak is csak a csekély részét lehetett állományvédelemre fordítani. Ebből következett, amiről Kubinyi panaszkodott, hogy még 1859-ben is hatalmas halmokban álltak a könyvtár bebútorozatlan termeiben a bekötetlen könyvek.

A másik fő és még sokkal fontosabb gyarapodási forrást a hagyatékok jelentették, amelyeket ajándékként vagy alkalmi felajánlások segítségével vásárlás útján szerzett meg a könyvtár. Csak néhányat említek, főként az első időkből. Éder József Károly (1760–1810) nagyszebeni tanártól nyolcvanöt kötetnyi kézirat és oklevél; Tertina Mihály (1750–1808) királyi akadémiai tanár, Szirmay Antal (1747–1812) földbirtokos, Kitaibel Pál természettudós hagyatékai; Illésházi István arisztokrata hatezer könyve, Litteráti Nemes Sámuel irodalmár és Batsányi János költő könyvtára. A legfontosabb természetesen a hatvanezer kötetből álló, híres Jankovich-féle gyűjtemény, amelynek több részletben való megvásárlása két évtizeden át adott munkát folyamatosan a könyvtári őröknek, de amely gyakorlatilag megduplázta az akkori állományt. A gyűjtés végső céljait fémjelzi, hogy többször tettek kísérletet corvinák beszerzésére. Elsősorban a Wolfenbüttelben őrzött kódexeket kívánták csere útján hazahozni, igaz, sikertelenül.

Érdemes volna szisztematikus kutatómunkával feltárni a hagyatékok történetét. A lehetséges mértékig rekonstruálni állományukat, melléjük téve a hagyatékozó személyek portréit megrajzoló tanulmányokat. Kimeríthetetlen kincsesbányája lenne a magyar művelődéstörténeti kutatásoknak.

Minden munkának, gyarapításnak, leltárnak, katalóguskészítésnek, épületberendezésnek természetesen a könyvtár megismertetése és használata ad értelmet. A megismertetést már maga Széchényi Ferenc is elkezdte. A nemzetnek felajánlott gyűjteménye saját költségén kinyomtattatott katalógusaiból nyolcvannégy példányt szétküldött európai, de főként közép-európai tudósoknak, előkelőségeknek. Nagy számban kapott elismerő, sőt magasztaló leveleket. A lengyel származású Josef Maxymilian Tenczyn Ossolinski, a bécsi Hofbibliothek későbbi prefektusa például kijelentette, hogy:

„a Magyar Nemzeti Könyvtár az egyetemes tudományosság közös kincse, és Széchényihez hasonlóan ő is összegyűjti majd a lengyel nemzet irodalmi régiségeit, s gyűjteményét nemzetének hagyományozza”.

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 167. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szándékát később valóra is váltotta. A külföld tehát hamar felfedezte és elismerte a Hungaria litteratát, a művelt Magyarországot. Széchényi pedig folytatta gyűjteménye feltárását, a katalógus pótköteteit már Engel János és Szerdahelyi György tudományos tanulmányaival jelentette meg.

A megismerésre, használatra való igény itthon is hatalmas volt. Ez két irányban nyilvánult meg. 1811-ben a pálos teremben már folyt az olvasók kiszolgálása. Az árvíz miatt bekövetkezett hosszas zárvatartás után, 1850-ben a használók kikövetelték maguknak a még félig sem berendezett könyvtárban legalább egy kutatói olvasóterem megnyitását, sőt értelmiségi nyomásra szigorúan korlátozott mértékben ugyan, de engedélyezni kellett a kölcsönzést is.

Nem volt kisebb az igény a könyvtárnak mint nemzeti kincsnek a megtekintésére sem. 1811-ben már csoportokat vezetett Miller Ferdinánd a gyönyörű, faragott polcokon ízlésesen felállított könyvtárban. A múzeumpalotában a könyvtár rendelkezésére bocsátott tizennégy teremből 1847-ben négyet sikerült berendezni Pollack Mihály külön e célra tervezett könyvszekrényeivel. A könyvtár belső szabályzata pedig rendelkezett arról is, hogy a könyvek felállítása tetszetős legyen. Mind a négy termet haladéktalanul megnyitották a látogatók előtt. A vidékről Pestre érkező nemesi és polgári családok programjából nem maradhatott ki a nemzeti büszkeség tárgyát képező könyvtár megtekintése. Nevezetes esemény volt Ferenc József kétszeri látogatása 1852-ben és 1857-ben. Mindkét alkalommal jelentős egyszeri segélyt juttatott a könyvtárnak.

A nyomtatott nyilvánosságban is igyekezett folyamatosan jelen lenni a könyvtár. Már Miller Ferdinánd Jakab is adott ki tudományos dolgozatokat közlő évkönyveket. 1841-ben pedig elrendelték, hogy a sajtóban a könyvtár minden gyarapodásáról tájékoztatni kell a közvéleményt. A bibliotéka rendszeres tudományos tevékenységének biztosítására 1849-ben Kubinyi Ágoston évi 3000 forintot igényelt az országgyűléstől, főként publikációkra. Ezt a háborús viszonyok miatt nem kapta meg, de igénylése jelzi, hogy az anyag tudományos feltárása, az eredmények publikálása a kezdetektől a könyvtár fő tevékenységi körébe tartozott.

Egyetlen mondattal zárom előadásom e részét. Mindezen viszontagságok után és erőfeszítések árán, főként az Andrássy-bizottság lelkiismeretes és értő munkájának köszönhetően, amely rendezte a könyvtár anyagi és személyzeti helyzetét, 1866. június 14-én a nagyközönség előtt is megnyílt a könyvtár olvasóterme, s ezzel új korszak kezdődött, amelynek története még megírásra vár.

Nincs más hátra, mint hogy még egyszer megköszönjem elődeinknek, Széchényi Ferencnek, Horváth Istvánnak, Mátray Gábornak és a többieknek, hogy létrehozták ezt a nagyszerű könyvtárat, és megköszönjem volt kollégáimnak és mestereimnek, Hervay Ferencnek, Borsa Gedeonnak, Holl Bélának és a többieknek, hogy az elődök kultúra- és tudománytiszteletét, a módszeres munka iránti alázatosságot és elkötelezettséget továbbadták a következő nemzedéknek. A mostani kollégáknak pedig kívánom, hogy minél előbb olyan körülmények között dolgozhassanak, amilyeneket az Andrássy-bizottság alakított ki, hogy töretlenül adhassák tovább a könyvtár hagyományait és szellemiségét az őket követőknek.

A magam részéről pedig hálás vagyok mindannyiuknak, hogy közel ötven évig olyan intézményben dolgozhattam, amely az országnak egyszerre lehet agya és szíve, ha jókedvvel szolgál.

 Heltai János

Blogbejegyzésünk első része itt olvasható.

 

komment