Gábor Miklós kéziratos naplóinak újabb kötetei a Színháztörténeti Tárban

2019. december 09. 15:19 - nemzetikonyvtar

A jeles és népszerű színművész-rendező, Gábor Miklós (1919–1998) kéziratos naplói rendelkezésének megfelelően ugyan csak a halálát követő 50 év elteltével lesznek kutathatók, de a család, leánya, Gábor Julianna a tavalyi esztendőben úgy döntött, a hagyaték e része a legmegfelelőbb őrzőhelyre a legnagyobb hazai színháztörténeti dokumentumgyűjteményben talál. 2018 tavaszán be is érkezett gyűjteményünkbe három lezárt dobozban a naplófüzetek 1944–45-ben kezdett sorozatának első része. A naplók első részének beérkezéséről szóló korábbi blogbejegyzésünk itt olvasható.

Gábor Miklós idén májusban elhunyt felesége, Vass Éva (1933–2019) színművész tulajdonából Gábor Julianna jóvoltából 2019. november 21-én újabb hét dobozban beérkeztek a naplók további kötetei is.

A nemzeti könyvtár Színháztörténeti Tárában most megkezdődnek a hagyatéki anyag biztonságos megőrzésének – a Restauráló és Kötészeti Osztály munkatársaival együttműködésben a naplók állományvédelmének és savmentes tárolódobozokban való elhelyezésének – előkészületei, s ezt követően a kéz- és gépiratos naplók egységes hagyatéki fondként történő állományba vétele. A dokumentumokat az örökhagyó kívánságának megfelelően csak 2048 nyarát követően lehet kutatni az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának Irat- és Kéziratgyűjteményében.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti Tár)

komment

Lovik Károly és a foci

2019. december 09. 08:05 - nemzetikonyvtar

A labdarúgás világnapjára

A 19–20. század fordulója izgalmas időszak, a sport kibontakozásának kora, amikor kialakulnak a különféle sportágak szabályai, elindulnak az első bajnokságok, egyszóval egy igazán pezsgő periódusa ez a történelemnek, Magyarország történelmének is. Az új sportokról természetesen írni kell. 1903-ban el is indult a Nemzeti Sport, de a napilapok is közöltek sporthíreket. Íróink maguk is beálltak a sorba, hogy kifejtsék véleményüket erről az új hóbortról.
A századforduló irodalma kevéssé ismert, pedig nagyon sok író remekebbnél-remekebb regényekkel halmozta el az olvasóközönséget. Nevük a többség számára mégis feledésbe merült. Közéjük tartozik Lovik Károly, aki elsősorban a novelláival és tárcáival szerzett hírnevet magának, melyek kitűnő korképét nyújtják annak a századfordulós úri világnak, melyben Lovik is élt. A sporthoz a lovakon keresztül kapcsolódott, hiszen irodalmi tevékenysége mellett neves lószakértő is volt. Tíz éven keresztül volt a Vadász- és versenylap főszerkesztője egyszersmind tulajdonosa is. Maga is sportolt, elsősorban a téli sportokat, köztük a szánkózást favorizálta. Pályája sajnálatos módon nem teljesedhetett ki igazán, mert 1915-ben fiatalon, 41 évesen elhunyt.
A futballal már az 1900-as évek legelején kapcsolatba került. Első cikkét a témában 1902-ben írta a hetente megjelenő A Hét című társadalmi, irodalmi, művészeti folyóiratba Lapda- és emberrúgás címmel. Sokatmondó címe megfelel a cikk tartalmának: a sport feszültséglevezetésre való, hogy az ember kiadjon magából mindenféle fölös negatív energiát, és amíg ezt a fölös energiát egy élettelen tárgyba vezeti át, addig semmi gond. A futballban azonban ott a testi kontaktus:

„...míg a többi sportok javarészében holt tárgyakon fut végig a fölös erő, itt (t.i. a futballban) húson és véren, még pedig emberi húson és véren siklik tova.”

Lovik Károly: Lapda- és emberrúgás. A Hét, 13. évf., 21. sz., május 25, (1902), 334. – Törzsgyűjtemény

181_280_pix_oldal_57_kep_0001_001resz_nagykep.jpg

A southamptoni csapat a magyar testgyakorlók körével. A southamptoni csapat a budapesti torna-klubbal. Vasárnapi Ujság, 50. évf. 17. sz., április 26. (1903.) – Digitális Képarchívum. DKA-067115

A cikknek szomorú apropója van: az ütközések és rugdosások egy ember halálát okozták. A délibáb álnéven író Lovik fontos megállapítást tesz: minden nemzet a maga vérmérséklete szerint válasszon sportot – a forróbb vérmérsékletű magyarnak nem való az angolok számára gyógyszert jelentő futball. Éppen ezért nálunk nem célszerű a futballt népszerűsíteni, egy „előrelátó rendőrségnek régen be kellett volna szüntetnie a lapdarugó mérkőzéseket, mert durvákká teszik a lelkeket s a társadalmat.” Az mindenesetre kiderül ebből az írásából, hogy mennyire fontosnak tartja a sportot, de nem mint valami múló divatot, vagy szeszélyt, hanem mint igazi, komoly testedzést.
Két évvel később már egészen más hangnemben kezdődik A Korinthiánok című írása:

„A footballról érdemes czikket írni, mert a footballnak van lelke, életereje, keze-lába, van múltja és jövője, következésképp szerves lény, amely itt él közöttünk, napról-napra jobban meghízván és helyet foglalván.”

Lovik Károly: A Korinthiánok. A Hét, 15. évfolyam, 14. sz., április 3. (1904), 219.– Törzsgyűjtemény

És ugyanígy folytatódik a cikk – ez egy óda a futballhoz, szívem szerint ide idézném az egész írást. Megír benne mindent a Syrion álnevű Lovik, amiért is csodáltuk/csodáljuk a focit: mert élet van benne és lélek.

„A footballnál, ahogy a tribünről nézem, fő a helyes judiczium, a hirtelen ítélőképesség, amelynek minden pillanatban meg kell tudni nyilatkoznia. S az ítéletben is az a legfőbb regula, hogy állandóan készek legyünk a riposztra és minden helyzetben s körülmények között feltaláljuk magunkat.”

Lovik Károly: A Korinthiánok. A Hét, 15. évfolyam, 14. sz., április 3. (1904), 220.– Törzsgyűjtemény

Így lesz a kisember sportja a futball, mert az élet más területein nem tudja ezt a tudását kamatoztatni. De miről is szól igazán a futball? Lovik erre így felel:

„A footballt az idők folyamán gyönyörűen kiesztergályozták, univerzális sporttá tették. Az egész szervezet erős munkában dolgozik: a láb, a mell, a tüdő, a szív, a fej, csak a kezek vannak pihenésre kényszerítve, mintegy szép szimbólumaként annak, hogy a kezekre az életben szükség van, ők pihenjenek meg vasárnap. A jó játékos csupa elevenség, csupa esprit, csupa taktika, amellett pedig tetőtől talpig ember, tehát kíméletlen és durva is. Az angol nem hazudta el azt a vonást, módot nyújtott rá, hogy minden emberi vonás megnyilatkozhassék sportjában. Jobb, ha a gyöpön tombolja ki magát, mint a polgári életben – mondja a football-játék szelleme.”

Lovik Károly: A Korinthiánok. A Hét, 15. évfolyam, 14. sz., április 3. (1904), 220.– Törzsgyűjtemény

Volt olyan, hogy Lovik Károly írása volt az újság vezércikke, mint például 1911. április 23-án. Futball-dicsőség című publicisztikája nem a hét évvel korábbi lelkesedését mutatja – a futball már nem lelkesíti: a sportág fejlődése szerinte elérte végcélját, így a néző számára már nincs benne semmi vonzó, semmi lelkesítő. A futball ekkoriban a magyarság exportcikke lehetett, mert több korabeli írás is azon rágódik, mint Lovik ebben a vezércikkben, hogy a futballon kívül jócskán akad más is, ami a magyar nevet külföldön híressé, ismertté tenné.

„Ameddig a football kicsiny volt, nem szégyelltük magunkat miatta; most, hogy nagyra nőtt, egy kis pír száll az arcunkra, amikor nemcsak a külvilág, de már magunk is elsősorban labdarugókat látunk magunkban. Avagy Magyarország tényleg csak egy óriási footballpálya...?”

Lovik Károly: Futball-dicsőség. A Hét, 22. évfolyam, 17. sz., április 23. (1911.), 266.– Törzsgyűjtemény

Az bizonyos, hogy a futball megkerülhetetlen volt, beszéltek róla mindenfelé, ám ennek a létjogosultságát Lovik vitatja:

„Talán inkább az az igazság, hogy a győztes team leverhet mindeneket, akik tudnak labdát rúgni, de azokat, akik e hazában nem tudnak és nem akarnak footballozni, talán mégsem, vagy, mondjuk: még nem. Ha ugyan nem tévedek. S ha ugyan egyáltalán nem becsülöm túl ezt a kérdést, amelyről izgatottan debattálok, holott az első orgonabokor ibolyaszín rügye százszor magvasabb és fontosabb nála.”

Lovik Károly: Futball-dicsőség. A Hét, 22. évfolyam, 17. sz., április 23. (1911.), 266.– Törzsgyűjtemény

 

0221_0344_pix_oldal_06_kep_0003_nagykep.jpg

A ferenczvárosi tornaklub és a magyar testgyakorlók köre mérkőzése márczius 16-án a ferenczvárosi pályán a football bajnokságért: A nézőközönség. fényképész Balogh Rudolf. Vasárnapi Ujság, 60. évf. 12. sz. márczius 23. (1913.) – Digitális Képarchívum. DKA-085672

1912-es Futball-láz című írása a focinak a társadalomra gyakorolt hatását ecseteli, kevéssé fennkölten, mint a fentebb idézett publicisztikája. Az apropó: az FTC hazatér angliai túrájáról, amikor a polgármester és ünneplő tömeg várja a csapatot a pályaudvaron, ahol a polgármester beszédet is tart. Lovik értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen siker lett volna több is, ünneplésre méltóbb is, mégis ez az esemény váltotta ki a leghangosabb reakciót. És ebből kell levonni a megfelelő következtetést: a sikert meg kell lovagolni, hiszen ez lesz hatással az egész magyar kultúrára és művelődésre, mert ami pénz a futball-sikerekből bejön, az szépen lassan átszivárog a művelődés területére:

„A kor nem lett jobb, figyelmesebb; csak okosabb. A kor átlátta, hogy a siker nem csupán elvont fogalom, hanem, ha kell, derék fejőstehén, amely megfizet a szénáért; hogy a siker parcellázható, sőt néha köztulajdon. ... Igen, a siker használható termék, és előállítási költsége alig valami.”

Lovik Károly: Futball-láz. A Hét, 23. évf., 3. sz., január 21. (1912), 34. – Törzsgyűjtemény

Lovik Károly már ismerte a futballt, gondolatai ma is érvényesek. Ha a futball keretei meg is változtak ebben a több mint száz esztendőben, mindaz, amiért elkezdték rúgni a bőrt, ma is áthat minden labdarúgót.

Janzsó Miklós

A bejegyzés először a szerző blogján jelent meg.

 

komment

Megkésett, szubjektív könyvismertetés 2. rész

2019. december 06. 16:00 - nemzetikonyvtar

A 2018-ban Széchényi Ferenc-emlékplakettel kitüntetett Heltai János az Országos Széchényi Könyvtár belső ünnepén 2019. november 25-én elhangzott előadásának második része


berlasz_kotet_1.png

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, 1802–1867. Borító – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A kötet retorikai szerkezete egyszerű, lényegében kronologikus. Négy nagy fejezetet foglal magában. I. Széchényi Ferenc küldetéstudatának kialakulása. II. A Széchényi Könyvtár alapításától a reformkor küszöbéig (1802–1825). III. A Széchényi Országos Könyvtár a reformkorban és a szabadságharc időszakában (1825–1848/49). IV. A Széchényi Országos Könyvtár az önkényuralom korában (1849–1867).

Széchényi küldetéstudata együtt jelentkező, de nagyon eltérő hatások ütközéséből fogant. A család vagyonát a 103 évet élő esztergomi érsek, Széchényi György szerezte. S itt idézem Berlász Jenőt: „Politikailag a Széchényiek a XVIII. század folyamán hűek maradtak György érsek Habsburg szellemiségéhez, ez, mint kötelező erkölcsi örökség szállt nemzedékről nemzedékre.” Megőrizték azonban „tősgyökeres népi-nemzeti kultúrájukat, s … magyar anyanyelvüket. Mint császári tisztek bizonyára jól megtanultak németül, mégis amikor kiváltak a hadsereg kötelékéből, vidéki birtokaikra vonultak – családi levelezésük tanúsága szerint – ismét magyar nyelvű, magyar szokások szerint élő urakká váltak, éles ellentétben szomszédaikkal… az Eszterházyakkal, Batthyányakkal és másokkal”. (12) Ez a két első, erőteljes páros hatás.


A második a régi és új műveltségeszmény találkozása, amelynek színtere az iskolázás. Itthon a soproni és nagyszombati jezsuita gimnáziumokban a hagyományos latin nyelvi, irodalmi, retorikai műveltséget sajátította el Széchényi Ferenc.

„Az egyházi humanisztikus, skolasztikus tudományosság… egyeduralma azonban  [ekkorra már] mind a katolikus mind a protestáns országokban megrendült… Új műveltségeszmény volt kibontakozóban: egzakt kutatásokra és kritikai módszerességre épülő, kivált a gyakorlati élet szolgálatára hivatott, hasznos tudás eszménye.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 13. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ezzel az új szellemiséggel Széchényi a bécsi Theresianumban találkozott.

A harmadik páros hatás politikai pályájában ismerhető fel. Kezdetben, mint Horvát-Szlavónország báni helytartója hajtotta végre a legnépszerűtlenebb jozefinista intézkedéseket is, de lassanként belátta, hogy a császár politikája végső soron a birodalom homogenizálására, Magyarország beolvasztására irányul.

„Nemzeti érzülete felülkerekedett jozefinizmusán… . Egészségi okokra hivatkozva benyújtotta lemondását és visszavonult.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 18. – Magyar Elektronikus Könyvtár


Ekkor fordult figyelme erőteljesebben a kulturális élet felé. Nem folytatom tovább a történetet a könyvtár alapításának és a további eseményeknek a részleteivel. Talán ennyi elegendő ahhoz, hogy lássuk, milyen indíttatásból született meg a nemzeti könyvtár gondolata.

A további három, kronológiai rendben előadott fejezet lényegében azonos szempontok alapján tekinti át a könyvtár történetét, csak rendszertelenül sorolom őket: a könyvtár kulturális környezetének változásai; az alapítóhoz, illetőleg a mindenkori fenntartóhoz fűződő viszony; a könyvtár anyagi helyzete, elhelyezése, fenntartása, felállítása, gyarapítása, állományvédelme, leltározása, katalogizálása, hozzáférhetővé tétele, használata; az összegyűjtött anyag megismertetése kiállításokkal, vezetésekkel, tudományos publikációkkal, sajtóközleményekkel; a személyzet összetétele, javadalmazása, életkörülményei; a fűtés, a világítás, a berendezés problémái; a könyvtár felállításának, működésének hatása a közhangulatra, a tudományos kutatásra, a tudós nemzetközi közvéleményre.

Mindebből csak töredékes részletek idézhetők most fel, szubjektíven válogatva mindabból, ami olvasás közben különösen megragadta a figyelmemet. De, amit mondandó vagyok, talán elég lesz arra, hogy tisztelettel emlékezzünk múltunkra, és átérezzük, hogy az élet gyakran hasonló problémákkal és feladatokkal szembesíti a hasonló vagy azonos ügyek szereplőit.

A könyvtár elhelyezésének kérdésével kezdem. Az első évtizedekben újra és újra költöznie kellett az intézménynek. Első felállítási helye a mai katolikus hittudományi akadémia épületében a pálos rend egykori kolostorának könyvtárterme volt. Aztán áthelyezték a királyi egyetem palotájába, amely a mai jogi kar helyén állt. Közben az anyag egy részét a napóleoni háborúk miatt Temesvárra menekítették. Majd hamarosan huszadik századi helyére, a Múzeumkertbe került, ahol akkor még a Batthyány család kerti villája állt. Ezt azonban annyira megrongálta az 1838. évi nagy árvíz, hogy a teljes állományt ládákba csomagolva átvitték a Ludoviceumba. A mentési munkálatokat az igazgató, Horváth István irányította, saját kezűleg cipelte fel a sok tízezer könyvet a földszintről az emeletre a múzeum három famulusával, Grómann Andrással, Cseronka Andrással és Dreher Istvánnal, valamint egy volt famulus özvegyével, Zimmermann-néval. A később hónapokig tartó költöztetéshez aztán huszonnégy katonát rendeltek ki segítségként. A Ludoviceumban (a mai közszolgálati egyetemen) aztán majdnem egy évtizedig, 1846-ig hozzáférhetetlen állapotban tárolták a teljes anyagot, míg végre Pollack Mihály tervei alapján és építésvezetésével elkészült a Nemzeti Múzeum palotája, ahol csaknem száznegyven évre otthonra lelt a bibliotéka.

Nézzük, ezután milyen volt az alapítóhoz és a fenntartóhoz fűződő viszony. Amikor 1802 márciusában Széchényi Ferenc a gyűjteményét hazájának, Magyarországnak ajándékozta, egyúttal József főherceg-nádor joghatósága alá helyezte. Széchényi Ferenc az alapítás után továbbra is önzetlenül gyarapította az állományt. A könyvtár első őre, Miller Jakab Ferdinánd azonban, aki egyébként maga is sokat tett a könyvtár fennmaradásáért, igyekezett Széchényi személyét háttérbe szorítani. A gróf viszont, aki tettéért érdemi elismerést sohasem kapott, tudomásul sem véve a sértéseket, töretlenül folytatta tevékenységét.

József nádor szinte saját gyermekének tekintette az intézményt. Haláláig a legapróbb ügyeivel is személyesen foglalkozott. Ajándékaival szaporította az állományt, és Millerrel karöltve igyekezett működése anyagi feltételeiről megbízható módon gondoskodni. Az alapokat leginkább társadalmi áldozatkészségből próbálták megteremteni, nemesi és polgári közösségek folyamatos segélyeiből, főpapok és egyházi testületek alapítványaiból. A kezdeti, tisztán feudális viszonyok között gyakran megmutatkozott a társadalom áldozatkészsége, de szilárd alapot nem sikerült a működéshez létrehozni. József nádor azonban a reformpárti ellenzék segítségével az 1836. évi országgyűlésen elérte, hogy a rendek ötszázezer ezüstforintot szavaztak meg a múzeumpalota és benne a könyvtár felépítésére, és további százhuszonötezret a híres Jankovich-gyűjtemény megvásárlására. A teljesítés persze több mint egy évtizedig tartott, de végül befolyt a teljes összeg. A fejlődést azonban a háborús események megakasztották.

A Bach-korszakban és a Schmerling-provizórium idején közvetlenül a császári adminisztráció kezébe került a könyvtár ügye. Gyakori vizsgálatok és „átvilágosítások” után szakmailag mindig jól kidolgozott, korrektnek tűnő rendezési terveket fogadtak el, de a végrehajtásukhoz szükséges összegeket rendre megnyirbálták, sem megfelelő személyzetet, sem elfogadható munkakörülményeket nem biztosítottak. Minden igényt kielégítő javaslatot már a kiegyezés előkészületei idején csak az Andrássy György későbbi országbíró vezette bizottság tett, amelynek tagjai között ott volt például Eötvös József, Sennyey Pál, Rómer Flóris és mások. Heteken át sokszor éjszakába nyúlóan tanácskoztak. Tervezetük kielégítően gondoskodott a személyzet megfelelő létszámáról és javadalmazásáról, a könyvtár felszereléséről, gyarapításáról és napi működéséről. Határozataiknak csekély megszorításokkal sikerült érvényt is szerezniük.

Általában véve elmondható, hogy a feudális kormányzatok lassan és rendszertelenül mozdították elő a könyvtár ügyét, a császári adminisztráció intézményesen, de érzelmi elkötelezettség híján elégtelenül, olykor szinte cinikus hanyagsággal bánt vele. A nemzeti kormányzatok nagyvonalúan, bár a történelmi események támasztotta nehézségek miatt a végrehajtásban sokszor megakadva rendezték viszonyait.

Nem voltak irigylésre méltó helyzetben a kezdeti időszak némely periódusában a könyvtár vezetői sem. A gyakori költözés és hatalomváltás azzal járt, hogy újra és újra jelentéseket, felméréseket kellett készíteniük a könyvtár állapotáról, terveket a jövőről. Egyáltalán nem valamiféle kényelmes, reprezentatív állás volt az igazgatói, akkor könyvtári őrnek nevezett munkakör. Igaz, évi 1400–1600 ezüstforintnyi fizetés járt vele (ezt azonban mindenki kevesellte), és hat-hét szobás szolgálati lakás fűtési támogatással a múzeum épületében. A könyvtári őrök közül Mátray Gábor személyéről kell külön megemlékezni. Berlász így ír róla:

„Mátray nemcsak őrködött a Könyvtár óriási állománya fölött, hanem rendezett, katalogizált, gyarapított (intézte a kötelespéldányügyeket, gondoskodott az ajándékok átvételéről, új könyveket és kéziratokat vásárolt), szervezte a különgyűjteményeket (a kézirattárt, ősnyomtatvány- és ritkasággyűjteményt), 1850 óta rendszeres kutató kiszolgálást végzett, 1858-tól ellátta a könyvköttetés feladatait, intézte a Könyvtár teljes ügyvitelét, és részt vett a Múzeum tiszti értekezletein.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 382. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mindebben összesen két segítője volt, és a sajtó szemtelen kötözködése mellett dolgozott. Ügybuzgalmának és szívós munkájának köszönhető, hogy a könyvtár 1850-ben legalább a tudományos kutatók számára hozzáférhetővé vált. Mátray munkáját tekintve egyáltalán nem pátoszos, amit Kubinyi Ágoston múzeumigazgató 1859. január 22-én és 23-án a Pesti Naplóban közzétett cikkében írt. Egyrészt szemrehányást tett mind a nemzetnek, mind a kormánynak az intézet elhanyagolása miatt. Széchényi Ferenc ajándékának átvétele óta a nemzet maga még semmiféle alapítványt nem tett, csupán egyes adakozóknak köszönhető az előrehaladás. A gyűjtemények még most is többnyire bútor és felszerelés nélkül hevernek az üres termekben, pedig a palota már 1846-ra felépült. Nem tudni, hogy megvannak-e a régi időben tett nevezetes alapítványok. A könyvállomány már százharmincezer kötetre rúg, de ebből ötezer mű még bekötetlen. Rengeteg a hiány a gyarapításban. Idézem Kubinyit:

„A nemzet méltósága, becsülete és a tudományos haladás előmozdítása megköveteli, hogy a Múzeum [és a könyvtár] ügyét ne csak egyesek, hanem az egész társadalom fölkarolja.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 398. – Magyar Elektronikus Könyvtár

E ma is megszívlelendő szavaktól Kubinyi azt remélte, hogy egymillió forintnyi alapítvány gyűlik össze közadakozásból, amelynek kamataiból nemcsak a működést, hanem a tudományos utazások, az ásatások, a rendszeres kiadói tevékenység és a gyarapítás költségeit is fedezni lehet majd.

Ezzel elérkeztünk a gyarapításhoz. Ennek négy forrása volt: kötelespéldány-szolgáltatás, ajándékok, vásárlás, csere. A kötelespéldány-szolgálat, amelyre már a kezdetektől kötelezték a hazai nyomdákat és 1830-tól az erdélyieket is, mindig olyan volt, mint a kutya vacsorája. Egyes nyomdák szolgáltattak, mások nem, vagy csak a könyveket, az aprónyomtatványokat, grafikákat, térképeket nem. De voltak olyanok is, amelyek hazafiúi érzületből akkor is küldték a példányokat, amikor nem működött semmiféle ellenőrzés. Ezért folyton meg kellett újítani, szigorítani az erre vonatkozó rendeleteket. A teljes anyagnak így is csak mintegy ötven százaléka érkezett be.

A könyveket általában fűzött állapotban kapta meg a könyvtár a nyomdáktól. Köttetésükre azonban sohasem jutott elegendő költség. Széchényi Lajos gróf 1827. évi, tízezer forintos alapítványa kamatainak is csak a csekély részét lehetett állományvédelemre fordítani. Ebből következett, amiről Kubinyi panaszkodott, hogy még 1859-ben is hatalmas halmokban álltak a könyvtár bebútorozatlan termeiben a bekötetlen könyvek.

A másik fő és még sokkal fontosabb gyarapodási forrást a hagyatékok jelentették, amelyeket ajándékként vagy alkalmi felajánlások segítségével vásárlás útján szerzett meg a könyvtár. Csak néhányat említek, főként az első időkből. Éder József Károly (1760–1810) nagyszebeni tanártól nyolcvanöt kötetnyi kézirat és oklevél; Tertina Mihály (1750–1808) királyi akadémiai tanár, Szirmay Antal (1747–1812) földbirtokos, Kitaibel Pál természettudós hagyatékai; Illésházi István arisztokrata hatezer könyve, Litteráti Nemes Sámuel irodalmár és Batsányi János költő könyvtára. A legfontosabb természetesen a hatvanezer kötetből álló, híres Jankovich-féle gyűjtemény, amelynek több részletben való megvásárlása két évtizeden át adott munkát folyamatosan a könyvtári őröknek, de amely gyakorlatilag megduplázta az akkori állományt. A gyűjtés végső céljait fémjelzi, hogy többször tettek kísérletet corvinák beszerzésére. Elsősorban a Wolfenbüttelben őrzött kódexeket kívánták csere útján hazahozni, igaz, sikertelenül.

Érdemes volna szisztematikus kutatómunkával feltárni a hagyatékok történetét. A lehetséges mértékig rekonstruálni állományukat, melléjük téve a hagyatékozó személyek portréit megrajzoló tanulmányokat. Kimeríthetetlen kincsesbányája lenne a magyar művelődéstörténeti kutatásoknak.

Minden munkának, gyarapításnak, leltárnak, katalóguskészítésnek, épületberendezésnek természetesen a könyvtár megismertetése és használata ad értelmet. A megismertetést már maga Széchényi Ferenc is elkezdte. A nemzetnek felajánlott gyűjteménye saját költségén kinyomtattatott katalógusaiból nyolcvannégy példányt szétküldött európai, de főként közép-európai tudósoknak, előkelőségeknek. Nagy számban kapott elismerő, sőt magasztaló leveleket. A lengyel származású Josef Maxymilian Tenczyn Ossolinski, a bécsi Hofbibliothek későbbi prefektusa például kijelentette, hogy:

„a Magyar Nemzeti Könyvtár az egyetemes tudományosság közös kincse, és Széchényihez hasonlóan ő is összegyűjti majd a lengyel nemzet irodalmi régiségeit, s gyűjteményét nemzetének hagyományozza”.

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 167. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szándékát később valóra is váltotta. A külföld tehát hamar felfedezte és elismerte a Hungaria litteratát, a művelt Magyarországot. Széchényi pedig folytatta gyűjteménye feltárását, a katalógus pótköteteit már Engel János és Szerdahelyi György tudományos tanulmányaival jelentette meg.

A megismerésre, használatra való igény itthon is hatalmas volt. Ez két irányban nyilvánult meg. 1811-ben a pálos teremben már folyt az olvasók kiszolgálása. Az árvíz miatt bekövetkezett hosszas zárvatartás után, 1850-ben a használók kikövetelték maguknak a még félig sem berendezett könyvtárban legalább egy kutatói olvasóterem megnyitását, sőt értelmiségi nyomásra szigorúan korlátozott mértékben ugyan, de engedélyezni kellett a kölcsönzést is.

Nem volt kisebb az igény a könyvtárnak mint nemzeti kincsnek a megtekintésére sem. 1811-ben már csoportokat vezetett Miller Ferdinánd a gyönyörű, faragott polcokon ízlésesen felállított könyvtárban. A múzeumpalotában a könyvtár rendelkezésére bocsátott tizennégy teremből 1847-ben négyet sikerült berendezni Pollack Mihály külön e célra tervezett könyvszekrényeivel. A könyvtár belső szabályzata pedig rendelkezett arról is, hogy a könyvek felállítása tetszetős legyen. Mind a négy termet haladéktalanul megnyitották a látogatók előtt. A vidékről Pestre érkező nemesi és polgári családok programjából nem maradhatott ki a nemzeti büszkeség tárgyát képező könyvtár megtekintése. Nevezetes esemény volt Ferenc József kétszeri látogatása 1852-ben és 1857-ben. Mindkét alkalommal jelentős egyszeri segélyt juttatott a könyvtárnak.

A nyomtatott nyilvánosságban is igyekezett folyamatosan jelen lenni a könyvtár. Már Miller Ferdinánd Jakab is adott ki tudományos dolgozatokat közlő évkönyveket. 1841-ben pedig elrendelték, hogy a sajtóban a könyvtár minden gyarapodásáról tájékoztatni kell a közvéleményt. A bibliotéka rendszeres tudományos tevékenységének biztosítására 1849-ben Kubinyi Ágoston évi 3000 forintot igényelt az országgyűléstől, főként publikációkra. Ezt a háborús viszonyok miatt nem kapta meg, de igénylése jelzi, hogy az anyag tudományos feltárása, az eredmények publikálása a kezdetektől a könyvtár fő tevékenységi körébe tartozott.

Egyetlen mondattal zárom előadásom e részét. Mindezen viszontagságok után és erőfeszítések árán, főként az Andrássy-bizottság lelkiismeretes és értő munkájának köszönhetően, amely rendezte a könyvtár anyagi és személyzeti helyzetét, 1866. június 14-én a nagyközönség előtt is megnyílt a könyvtár olvasóterme, s ezzel új korszak kezdődött, amelynek története még megírásra vár.

Nincs más hátra, mint hogy még egyszer megköszönjem elődeinknek, Széchényi Ferencnek, Horváth Istvánnak, Mátray Gábornak és a többieknek, hogy létrehozták ezt a nagyszerű könyvtárat, és megköszönjem volt kollégáimnak és mestereimnek, Hervay Ferencnek, Borsa Gedeonnak, Holl Bélának és a többieknek, hogy az elődök kultúra- és tudománytiszteletét, a módszeres munka iránti alázatosságot és elkötelezettséget továbbadták a következő nemzedéknek. A mostani kollégáknak pedig kívánom, hogy minél előbb olyan körülmények között dolgozhassanak, amilyeneket az Andrássy-bizottság alakított ki, hogy töretlenül adhassák tovább a könyvtár hagyományait és szellemiségét az őket követőknek.

A magam részéről pedig hálás vagyok mindannyiuknak, hogy közel ötven évig olyan intézményben dolgozhattam, amely az országnak egyszerre lehet agya és szíve, ha jókedvvel szolgál.

 Heltai János

Blogbejegyzésünk első része itt olvasható.

 

komment

Megkésett, szubjektív könyvismertetés 1. rész

2019. december 05. 15:46 - nemzetikonyvtar

A 2018-ban Széchényi Ferenc-emlékplakettel kitüntetett Heltai János az Országos Széchényi Könyvtár belső ünnepén 2019. november 25-én elhangzott előadásának első része

Ti gyermekek szót fogadjatok a ti szüleiteknek.
(Efezusbelieknek írt levél 6/1)

 

Úgy gondolom, hogy akik hosszabb-rövidebb időt töltöttünk az Országos Széchényi Könyvtár szolgálatában, valamennyire mindnyájan a könyvtár gyermekei vagyunk. Méltó és igazságos, hogy engedelmes gyermekek legyünk. Berlász Jenő bácsi az volt. Nagyon megszívlelendő, amit könyvének mottójaként a címlap előtti előzéklapra írt:

„Ajánlom e könyvet az Alapító és mindazok emlékének, akik Nemzeti Könyvtárunk kincseit gyűjtötték, gyarapították, megőrizték és használhatóvá tették.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1972 óta dolgozom különböző jogi formákban a könyvtárban. Nem tudom, hogy engedelmes gyermek voltam-e ez alatt a majdnem ötven év alatt. Az, hogy a múlt évben rám esett a Széchényi Ferenc-emlékérmet odaítélők választása, mindenesetre nyújt némi reményt számomra, hogy talán mégsem voltam egészen engedetlen, ahogyan ezt magamról gondolnám. Nagyon meghatódtam ezen a kitüntetésen, amit se meg nem szolgáltam, se meghálálni nem tudok.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan köszönjem meg ezen az ünnepi alkalmon a kitüntetést. Tudományos előadást, ha nem is nagyon sokat, de tartottam már jó néhányat itt, a könyvtárban. De önmagában kit érdekelne most a magyarországi hitviták története vagy a heidelbergi peregrináció művelődési hatása csak azért, mert ezekkel a témákkal foglalkoztam legtöbbet hivatali munkám leágazásaként. Ezért úgy gondoltam, hagyom most a tudományt, inkább röviden felidézem elődeimet, egyrészt azokat, akik befogadtak a könyvtár közösségébe mint frissen végzett diplomást, másrészt az alapító ősöket. Az elődök e két csoportja között összekötő kapocs Berlász Jenő bácsi könyve.

berlasz_jeno_portre_800x539.jpg

Berlász Jenő

Berlász Jenő bácsi – emlékezetem szerint – mindig ott ült fehér köpenyben a Múzeum körúti tájékoztató szolgálat szobájában elhelyezett íróasztalánál, és dolgozott. Személyes kapcsolatom alig-alig volt vele, de érződött az őt körülvevő légkörben, hogy mindenki tiszteli és nagyra becsüli. Egyike volt az úgynevezett elefánttemető lakóinak.

Egyidőben a könyvtárt nevezték elefánttemetőnek, ugyanis sok nagyra hivatott tudósunkat helyezte el itt a diktatúra azzal a gondolattal, hogy itt nem árthatnak sokat a népi demokráciának. Amikor 1975-ben végleg idekerültem, ez a világ már elmúlt, de néhányan dolgoztak még itt ilyen nagy formátumú emberek a Berlász Jenőnél kicsit fiatalabb generációból. Nem emlékezhetek meg most mindenkiről, de három mesteremről, aki a könyves szakmába bevezetett, feltétlenül szólnom kell egy-egy mondattal.

hervay_ferenc_levente.jpg

Hervay Ferenc Levente ciszterci szerzetes 2011. augusztus 19-én a Széchényi Ferenc-díj átvételén

Három évig ültem Hervay Ferenc lábainál, és adogattam a kezébe a segédkönyveket. Éppen a Régi Magyarországi Nyomtatványok II. kötetének szerkesztési, ellenőrzési munkálatait végezte. Ő volt a ciszterci rend utolsó provinciálisa 1949-ben, s 1989-ben, az újjáalakuláskor az első. Azt is tudtam róla, hogy az ötvenes években hosszú ideig ült börtönben „tiltott hitoktatás miatt”. Hogy ez pontosan mit jelentett, sohasem jártam utána. Az együtt töltött években megfeszítetten dolgozott. Éjszaka a ciszterci rend történeti topográfiáján, nappal az RMNy-en. Megtanultam tőle, hogy mi tekinthető adatnak, mit jelent az adatkritika és a teljesen egyértelmű tudományos fogalmazás. Ha valamilyen munkát, amit rám bízott, nem végeztem el, szigorú fegyelmi büntetés következett: zokszó és szemrehányó tekintet nélkül megcsinálta helyettem. Hálával emlékszem rá ma is.

borsa_gedeon_1.jpg

Borsa Gedeon

Az RMNy-csoportban folyó munkálatokat – akkor így hívtak bennünket – Borsa Gedeon vezette. Ő normális körülmények között valószínűleg egy nagykereskedelmi vállalatot irányított volna. De „nem megfelelő származása” és a pesti piarista gimnáziumban kapott neveltetéséhez való szigorú ragaszkodása miatt el volt zárva előle a csúcsvezetői pálya. Olyan keretet adott munkánknak, amelyben minden kutatási irány és minden adat egyértelműen, pontosan és visszakereshetően elhelyezhető, amely egységes rendszerként működik, egy jól körülírt cél felé halad, s amelyet a mai napig nehézség nélkül használunk. A legmélyebb benyomást azzal tette rám, hogy állandóan figyelte a régi könyves szakma hazai és nemzetközi szakirodalmát, az új szempontokat és módszereket azonnal ismertette és megbeszélte munkatársaival, és azonnal beépítette a napi munkába. Belém vésődött az a mondása, hogy „csak minőségi munkát érdemes végezni”.

holl_bela_borito.jpg

Repertorium hymnologicum medii aevi Hungariae. Initia hymnorum, officiorum rhythmicoru, sequetiarum, troporum, versuum alleljuiaticorum cantionumque
Írta: Holl Béla, sajtó alá rendezte: Körmendy Kinga

OSZK, Budapest, 2012..

Holl Béla létszám fölötti piarista szerzetesként élt hosszú évtizedekig, 1989 után ő is visszatért a rendbe. Derűs kedélyű ember volt, sokat biztatott, amikor meg voltam ijedve a filológiai munka nehézségeitől. „Ne félj, János – mondta –, olyan ez, mint a fűrészelés: előbb-utóbb belejön az ember.” Béla számos, irodalomtörténeti szempontból maradandó művet alkotott. Az ő példája is bátorított abban, hogy az állandóan végzendő, elsősorban aprólékos filológiai pontosságot igénylő hivatali munka mellett merjek saját érdeklődésemhez közelebb álló feladatokkal is foglalkozni.

Még valakit meg kell említenem az akkori csoportból, Vásárhelyi Juditot, aki most vezeti az osztályt. Két évvel korábban került az RMNy-csoportba, mint én. Ő mutatta meg nekem, melyik segédkönyvet hol találom, s az egyes problémák megoldásához melyikben kereshetek fogódzókat. Az ő segítsége nélkül sokkal nehezebbek lettek volna a pályakezdés évei.

Nincs most idő sorra venni mindenkit, aki segített, eligazított. De nagy szeretettel egyengette utamat Pajkossy György főosztályvezető, Fallenbüchel Zoltán, Ambrus Zoltán kiváló írónk unokája és Fried István, később a szegedi egyetem világirodalom tanszékének a vezetője. Ő biztatott és támogatott abban, hogy tudományos továbbképzési ösztöndíjra jelentkezzem. Tudományos vezetőm Tarnai Andor lett. Tarnai pályáját az OSZK Kézirattárának munkatársaként kezdte, akkoriban az ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszékét irányította. Ajánlólevelem ahhoz, hogy vállalja kandidátusi disszertációm elkészítésének vezetését, nem saját egyéni teljesítményem, hanem főként az volt, hogy az OSZK-ban dolgozom.

Kimondhatatlanul szerencsés voltam, hogy könyvtári munkámat azonnal az RMNy-csoportban kezdhettem. S itt térnék vissza Berlász Jenő bácsi könyvéhez. Idézem néhány sorát:

„[Széchényi Ferenc] meg lehetett győződve arról, hogy vállalkozásával [t. i. a könyvtár megalapításával] küldetést teljesít: egyrészt megmenti és a következő nemzedékre is áthagyományozza a haza szellemi örökségét, másrészt ország világ előtt igazolja – amit a művelt Nyugat állandóan kétségbe vont –, hogy ti. Magyarország kilenc évszázad óta állandó szerves része az európai szellemi közösségnek. Ez a nemzeti önigazolás a XVIII. század folyamán tudvalevőleg állandó gondot jelentett litterátoraink számára, de idáig (Czwittingertől Horányiig) csak bibliográfiákkal folyt a bizonyítás. Széchényi most magukkal a könyvekkel, egész könyvmúzeummal bizonyított.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, Budapest: OSZK, 1981, 39 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Méghozzá egy olyan könyvmúzeummal bizonyított Széchényi, amely nem a tudományok általános fejlődésének szolgálatában állt, mint az Egyetemi Könyvtár és később az Akadémiai Könyvtár, hanem kifejezetten Magyarország múltjának, kultúrájának dokumentálását tartotta fő céljának, a benne élő teljes lakosságra nézve, nyelvi, felekezeti, etnikai különbségekre való tekintet nélkül, amely szilárd alapja lehet mindennemű hungarológiai kutatásnak, erősítője a nemzeti identitásnak, s ezáltal erős támasza a szuverenitásnak. A Régi Magyarországi Nyomtatványok című bibliográfia pedig töretlenül ezeknek a céloknak a szolgálatában állt és áll. Rész az egészben. Ezért gondoltam arra, hogy a mai alkalommal személyes emlékeim és Berlász Jenő monográfiája alapján illendő lesz néhány töredékes gondolattal összekötni a múltat a jelennel. Természetesen nem gondolhatok egy ilyen hatalmas monográfia alapos tartalmi ismertetésére, inkább csak arra, hogy kiragadva egy-egy részletét próbáljak némi fényt vetni a könyvtár múltbeli életére.

Heltai János

A beszéd második része itt olvasható

 

 

 

komment

A Perczel-glóbusz egyik pontos mása

2019. november 28. 13:13 - nemzetikonyvtar

A híres földgömb ezentúl mindenki számára látható a nemzeti könyvtárban

Az Országos Széchényi Könyvtárban mostantól megtekinthető annak a 127,5 cm átmérőjű és 1:10 000 000 méretarányú földgömbnek a másolata, amely 1881-ben, a velencei Nemzetközi Földrajzi Kongresszus térképkiállításán a Magyar Nemzeti Múzeum által kiállított történeti-földrajzi anyag részeként első díjat kapott. Az úgynevezett Perczel-glóbuszból három másolat készült. Egy az Országos Széchényi Könyvtárba, egy az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, egy pedig a miniszterelnöki irodába, a Karmelita kolostorba került.

Perczel László kartográfus az 1850-es években kezdett hozzá az eredeti, fából készült földgömbhöz, melynek bordázatát 8 cm vastag papírmasé-gömbhéj borítja. A földgömb térképészeti ábráit Perczel László rajzolta, az asztalosmunkát Mihályi Józsa, a rézöntést pedig Stark József tatai mesteremberek végezték. Az eredeti, 1862-ben elkészült földgömböt a nemzeti könyvtár Térképtárában őrizzük

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszéke 2008 májusában közel 900 darab nagy felbontású fényképfelvételt készített az eredeti Perczel-földgömbről. Ezek feldolgozásával készült el a mai állapotot bemutató 3D-s modell, azaz létrejött a Perczel-glóbusz állapotrögzítő digitális hasonmása, amelynek egy kisebb felbontású változata került be a Virtuális Glóbuszok Múzeumába, hogy az interneten is széleskörűen hozzáférhetővé váljon.

Továbblépésre 2018-ban nyílt lehetőség, amikor befejeződött a digitális restaurálás és rekonstrukció. Ennek során az eddig meglévő digitális anyagot át kellett szerkeszteni, kiszűrni az esetleges hibákat és rekonstruálni a hiányzó tartalmakat. Ez különösen a lakkréteg által olvashatatlanná vált névanyag esetében okozott komoly nehézségeket, mert Perczel nem teljesen következetesen, de a kor szellemének megfelelően törekedett a magyaros írásmódra, így a glóbuszon a név eltérhet a feltételezett forrástérkép írásmódjától, illetve a mai magyaros írásmódtól is. Egyúttal az eredetinek közel megfelelő betűkészlettel kellett újraírni a földrajzi helyneveket. A pótlás során összesen 2872 rajzi és 3252 névrajzi kiegészítést tettek a szakemberek.

A munkához hozzátartozott a Perczel által használt forrásmunkák feltárása is, utolsó fázisa pedig a földgömb fizikai újraalkotása volt, melynek során megtörtént a digitális anyag kinyomtatása, majd gömbre kasírozása. Eközben elkészült a míves faállvány és a réz meridiánkör, melyek összeállítása után Perczel László földgömbje újra a régi fényében tündökölhet.

 

komment

Babits utolsó külföldi útja – a San Remo-díj

2019. november 26. 15:17 - nemzetikonyvtar

136 évvel ezelőtt született Babits Mihály

Babits Mihály 1940. március 30-án vette át a bergamói hercegtől az 1937–38–39. évi San Remo-díjakat, a „Premi di San Remó”-t, melyet ez alkalommal összesen 33 díjazott kapott. A Babitsot laudáló köszöntésekben a lírikus és epikus életműről szóló értékelés, az európai irodalom történetét megíró esszéistának szóló tisztelet és a Divina Commedia-fordítás méltatása egyaránt szerepelt – az utóbbi kapcsán hangsúlyozva: Babits munkája igazi kapocs az olasz és magyar kultúra között.
A díjkiosztó ünnepséget és Babits megérkezését, felolvasását több fénykép is a megörökítette.

 Babits májusban az Esti Magyarországnak nyilatkozza olaszországi útjáról:

„Én az olasz kultúra külföldi terjesztéséért, a magyar Dante-fordításért kaptam a díjat. Ugyanekkor díjat kaptak olasz költők, festők, szobrászok és zenészek is. A díjkiosztás alkalmával leplezték le az egyik kitüntetett szobrász legújabb alkotását, és bemutatták a díjnyertes zeneműveket […]. Felejthetetlen az a fogadtatás, amiben az olaszok részesítettek. Feleségemmel és kislányommal tettem meg az utat, és négy hétig voltam Olaszországban. Rajongó szeretettel vettek minket körül, a magyarság képviselőit szerették, ünnepelték bennünk. Nagyon szép időnk is volt. […] Nagy út volt. Sokszor az volt az érzésem, hogy röviddel nagy betegségem után erőmön felüli feladatra vállalkoztam ezzel az úttal. De megérte.”

Babits nyilatkozata az olaszországi útról. Esti Magyarország, 1940. május – Törzsgyűjtemény

Babitsék a San Remo-díj átvételét követően néhány napot Bordigherában töltenek. E kirándulásról Török Sophie több felvételt is készített.

 

Hazatérve Brissagóban meglátogatják még Babits barátját, Szilasi Vilmos filozófust és családját, ahol Babits súlyosbodó betegségének tünetei újra jelentkeztek.

Április közepén térnek haza Budapestre, Attila utcai lakásukba. Ez volt Babits Mihály utolsó útja külföldön.

Rózsafalvi Zsuzsanna

komment

55 éve adták át az új Erzsébet hidat – Diafilmen a híd épülésének emlékezetes pillanatai

2019. november 21. 09:49 - nemzetikonyvtar

Az Erzsébet hidat 1903-ban adták át a forgalomnak, a külföldi szakértők a világ „legmonumentálisabb és legszebb lánchídjának” tartották. Néhány évtizeddel később a németek 1945. január 18-án a reggeli órákban felrobbantották. A második világháború során szinte teljesen megsemmisült  hidat – a régi pillérek felhasználásával – a Sávoly Pál vezette munkaközösség tervei alapján kezdték újjáépíteni 1961-ben.

Az Országos Széchényi Könyvtár Diafilm- és Fotótára nem csupán az eredeti hídról őriz diafilmfelvételeket, hanem az új építéséről is. A történelmi pillanatokat megörökítő dokumentumokon nyomon követhető a felújítás folyamata: egészen a felrobbantott acélroncs Dunából való kiemelésétől a ma is használatban lévő szerkezet terhelési próbájáig.

Az újjáépülő Erzsébet hídhoz kevesebb, mint feleannyi – 6500 tonna – acélanyagot használtak fel, mint elődjéhez, teherbírása mégis nagyobb. A terhelési próbán 115, részben megrakott jármű, mintegy 2000 tonna súllyal nehezedett a hídra. A hidat hat héttel a kitűzött határidő előtt, 1964. november 21-én adták át a forgalomnak, Budapest egyesítésének évfordulóját követően néhány nappal. A megnyitóra több tízezres tömeg gyűlt össze, majd vette birtokba gyalogosan a hidat, az eseményt a televízió egyenes adásban közvetítette. 

 

 

 

komment

„Kezét csókolja, Ignotus” 2. rész

2019. november 17. 18:07 - nemzetikonyvtar

A százötven éve született Veigelsberg/Ignotus Hugóról (1869*‒1949)

Folytatjuk blogbejegyzésünket, melynek 1. része itt olvasható.

Emmának szinte mindenről van véleménye, amit meg is oszt az olvasókkal. Cseveg a mindennapi (háziasszonyi) élet kisebb-nagyobb nehézségeiről, kényelmetlenségeiről és problémáiról, külföldi utazásáról, nyaralásról és ruhákról. A családi és magánéleti kérdések mellett foglalkozik kulturális, irodalmi és művészeti eseményekkel, színházi előadásokkal, és érint komoly közéleti, szociális és társadalmi témákat is. Visszatérően ír a szerelem, az öregedés, a háztartás (beleértve a cselédkérdést), a nevelés és oktatás, a szegénység és jótékonyság kérdéséről, és rendszeresen tárgyalja a nők helyzetéhez, a nők férfiakhoz való viszonyához, a feminizmushoz és az emancipációs törekvésekhez köthető kérdéseket. A levelekben tematizált nőkérdés lényege a tanuláshoz és önálló keresethez, azaz a független, másra nem szoruló életmódhoz való jog. Emellett azonban többször ír a családi életről mint legteljesebb női hivatásról. Felveti a női munkavállalás nehézségeit és buktatóit. Végső következtetése szerint nincs nőkérdés, csak szociális kérdés van, és a nők helyzetének változása elkerülhetetlen.

„Ignotusnak, az én állandó ellenfelemnek is osztom, kiváltképpen, azt az egy kicsit talmudi okoskodású tételét, hogy a nők előtt azért kell megnyitni a társadalmi és politikai befolyás zsilipjeit, mert ma is van ilyen befolyásuk, csakhogy titkos, szabályozatlan, felelőtlen, ellenőrizhetetlen, kimíveletlen, tehát ártalmas.”

Emma, Levél a holnap asszonyairól, A Hét, 1906. január 6., 6. In Ignotus, Emma asszony levelei (Egy nőimitátor a nőemancipációért), kiad., bev., vál. Kardos Péter, Bp., Magvető Kiadó, 1985 (Magyar Hírmondó), 267‒268.)

Miközben az Emma alakjába bújt Ignotus számos komoly kérdésről nyilvánít(hat)ott véleményt, az álnévhasználat számtalan játéklehetőséget is rejtett magában, amellyel az író élt is, amikor önmagával polemizált vagy a lap munkatársaival csipkelődött és kokettált.

Tovább
komment

„Kezét csókolja, Ignotus” 1. rész

2019. november 17. 08:08 - nemzetikonyvtar

A százötven éve született Veigelsberg/Ignotus Hugóról (1869*‒1949)

Veigelsberg Hugó költő, író, újságíró, szerkesztő az irodalomban a később polgári nevévé is váló, ’ismeretlen’ jelentésű Ignotus néven vált ismertté. Noha munkásságát leginkább az 1908-ban indult Nyugat folyóirathoz kapcsolják, amelynek több mint húsz évig volt főszerkesztője, irodalmi és szerkesztői működése már korábban, a XX. század emblematikus folyóirata előzményének is tartott, Kiss József költő által szerkesztett A Hét hasábjain kezdődött.

ignotus.jpg

Ignotus (A Hét, 1894. december 2., címlap) – Törzsgyűjtemény

„Már tíz évvel elébb bevilágította gyermekkoromat, hogy mikor egy esztendei vidéki gimnazistáskodás után Budapestre tértem, ott az azalatt múlt 1881-i télen két új név tűnt volt fel az irodalomban: a Mikszáth Kálmáné s a Kiss Józsefé, s mindkettő már barátja volt apámnak [Veigelsberg Leó], ki, mint a Pester Lloyd egyik főembere s német nyelven maga is művészi s a határokon túl is ismert író, magyar társai előtt nagy tiszteletben állott. Áldott esztendő volt hát ez az 1881., az Arany után jött vers és próza két csúcsának megjelentetője – s a kis legénynek dobogott a szíve, mikor könyveik urambátyámi ajánlásokkal kerültek karácsonyfája alá. Emiatt, hogy az ismerős név a szerkesztő ítéletét meg ne vesztegesse, küldtem aztán első versemet a senkire rá nem valló »Ignotus« aláírással A Héthez – de Kiss József a verset azon nyomban kiadta, íróját kerestette, meg is találta, s így ragadt rajtam az Ignotus név s így ragadtam én ott A Hétnél […]”

Ignotus, Kiss József és kerekasztala. In Kiss József és kerek asztala, Kiss József prózai munkáinak kiadóvállalata, Bp., 1934, 125126. – Törzsgyűjtemény

Tovább
komment

Rejtőzködő tartalmak kerülnek elő a Digitalizáló Központ új eszközével

2019. november 15. 14:00 - nemzetikonyvtar

Színlátása meghaladja az emberi szem képességeit, rendkívül nagy dinamikájú szenzora egyszerre „látja” a nagyon fényes (például aranyozott), illetve a sötétebb tónusú (tintával írott) részleteket is. Segítségével olyan tartalmakat tehetünk láthatóvá és kutathatóvá, amelyek eddig, akár az őrzők elől is rejtve voltak. Az Országos Széchényi Könyvtár épülő Digitalizáló Központjának egyik új eszköze egy olyan különleges fényképezőgép, amely már az úgynevezett középformátumú kategóriába tartozik, nagy felbontású érzékelője 100 megapixeles.

Munkában a nemzeti könyvtár új digitális fényképezőgépe (A fotókat Habram Éva készítette.)

Tovább
komment