A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Arad városának neve múlhatatlanul összefonódik történelmünk egyik legszomorúbb eseményével. Nemzeti gyásznapunkon, október 6-án, kegyelettel emlékezünk a Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnökre és a tizenhárom honvédtisztre, akik Aradon vértanúhalált haltak a magyar szabadságért.
Az aradiak mindvégig szívükben őrizték a 13 vértanú emlékét, és a kiegyezés évében, amikor már szabad volt nyilvános megemlékezést szervezni, hatalmas tömeg vonult ki a Maros-partra leróni tiszteletét a vesztőhelynél. Az alkalmat a városban tartott országos dalárdatalálkozó adta, amelyre mintegy kétezer ember gyűlt össze szerte a Kárpát-medencéből. Az ad hoc szerveződő megmozdulás egyik irányítója Barabás Péter asztalosmester, a város tekintélyes polgára volt. A 12 éves fia, Barabás Béla – később Arad utolsó főispánja, majd a román országgyűlés magyar szenátora – erre így emlékezett vissza emlékirataiban:

Később az eperfa helyére egy szerényebb kőrakást építettek. Az egyik kőlapra mindössze ennyit véstek: „1849. okt. 6.” Mivel a vesztőhely a városon kívül, a Maros árterületén feküdt, ezért az emlékjelet gyakran benőtte a gaz és ellepte a kiáradó folyó iszapja. Az emlékezés ügyét szívükön viselő aradi polgárokból alakult egy héttagú bizottság, amelynek tagja lett Barabás Béla is. A bizottság két célt tűzött ki maga elé: a vesztőhely megjelölését egy méltó emlékművel és a város szívébe tervezett Szabadság-szobor felállítását. 1881. október 6-án a Maros-parton felavatták azt az obeliszket, amely körül mind a mai napig a megemlékezéseket tartják az aradiak. Az emlékművet egy mesterséges domb tetejére helyezték, amelyhez 15 lépcsőfok vezet fel. A szürke gránitból készült obeliszk egyik oldalára a kivégzés dátuma került, a másik három oldalra a tizenhárom vértanú neve, kivégzésük sorrendjében.

A tizenhárom aradi vértanú kivégzési helyét jelölő emlékmű. Képeslap. Edgar Schmidt, Dresden – Budapest, 1896–1905. – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: Klap.P5/52; Magyar Digitális Képkönyvtár

Ugyanaznap este díszelőadást tartottak az aradi színházban, amelynek nyitó jelenetében bemutatták a készülő Szabadság-szobor mintáját.
A Szabadság-szobor felállításának gondolata már 1867 után megfogalmazódott. Az Aradi Honvédegylet, majd a később megalakult Kölcsey-kör mindvégig szívén viselte az emlékmű ügyét, amelynek kivitelezését közadakozásból tervezték megvalósítani. 1877-ben nyilvános pályázatot hirdettek az aradi tizenhárom vértanú emlékének művészi megörökítésére. A kiírásban pontosan megjelölték a leendő emlékmű helyét: Arad város Főterét.

Arad – Szabadság tér. Képes levelezőlap, 1896–1905 – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Piarista képeslapgyűjtemény). Jelzet: Klap.P5/72; Magyar Digitális Képkönyvtár

A bíráló bizottság a beérkezett 14 pályamű közül Huszár Adolf tervét fogadta el. Huszár akkor már ismert szobrászművész volt, a pályázat elnyerésének idején olyan nagy műveken dolgozott, mint a marosvásárhelyi Bem-szobor, vagy a pesti Petőfi-szobor. 1881 októberére elkészült az aradi Szabadság-szobor mintájával és, ahogy fentebb említettük, ezt be is mutatták a nagyközönségnek. Azonban 1885 januárjában, 43 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt, így pályaműve befejezetlen maradt.

Huszár Adolf műterme. (A kép bal oldalán a Szabadság-szobor mintája). In. Vasárnapi Újság, 32. évf. 4 sz. (1885. jan. 25.) 60. o. – Digitális Képarchívum Jelzet: DKA-035248

A kétségbeesett aradiak a Képzőművészeti Tanácshoz fordultak segítségért. A Tanács Zala György fiatal szobrászművészt ajánlotta a műalkotás befejezésére. Salacz Gyula, Arad polgármestere meg is állapodott Zalával arról, hogy befejezi a Huszár által megtervezett művet. Zala megtartotta az eredeti koncepciót, amelyhez különben az aradiak is ragaszkodtak, de jelentős változtatásokat eszközölt a szoboralakokon, ezáltal feloldotta azok antikizáló merevségét. Ezzel a művével megalapozta hírnevét. Az emlékművet 1890. október 6-án avatták fel.

Az aradi Szabadság-szobor leleplezése, 1890. október 6. In. Szöllőssy Károly: Az aradi tizenhárom vértanú emlékszobrának leleplezése, Arad, Város közönsége, 1893. – Törzsgyűjtemény

Az emlékmű felavatásának ünnepén ott volt Magyarország elitje, számos ismert és köztiszteletben álló személy foglalt helyet a díszemelvényen. Salacz Gyula polgármester még a Torinóban élő Kossuth Lajost is meghívta az eseményre. Az agg kormányzó az ismert okból kifolyólag természetesen nem ment el, viszont igazi szenzációként fonográfhengerekbe zárva elküldte a hangját, és Hungária szoboralakját „életre keltve” üzent haza. A fonográfhengereket ma az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi. A digitalizált beszéd töredéke, az üzenet befejező mondata meghallgatható a Kossuth hangja című tartalomszolgáltatásban.

Folytatjuk…

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Karacs Ferenc (1770–1838), a magyar térképkészítés történetének egyik legnagyobb alakja 250 évvel ezelőtt, 1770. március 22-én született. Az évfordulóra a Karacs-életművet bemutató kiállítással készültünk. A koronavírus-járvány okozta könyvtárbezárás miatt azonban a kiállítás elmaradt. Ez az ötrészes virtuális bemutató, ha a kiállítást nem is pótolja, de reményeink szerint, ha vázlatosan is, de bepillantást nyújt kultúrtörténetünk egyik jelentős alakjának életébe, sokoldalú és termékeny munkásságába. A bemutató öt részre bontva rövid életrajzi összefoglalót, valamint egy négyrészes reprezentatív szándékú válogatást tartalmaz Karacs Ferenc több mint negyvenöt éves gazdag, sokszínű metszői és térképkészítői pályájának alkotásaiból.

Karacs Ferenc (1770–1838); valószínűleg Szentgyörgyi János (1793–1860) festménye utáni másolat; c. 60x45 cm – Térképtár, Olvasóterem

A Karacs Ferenc életét és pályáját feltáró irodalom ma már jelentősnek mondható, mégis, a kiállításra készülve tapasztalnunk kellett, hogy életének számos részletéről, különösen a gyermek- és ifjúkor eseményeiről rendelkezésünkre álló adatok egy része vitatott. Ebben a rövid, vázlatos életrajzban ezért igyekszünk Karacs életére és pályájára vonatkozóan csupán azokat az ismereteket összegezni, amelyek megbízhatónak tekinthetők.
Karacs Püspökladányban, tehetős kisnemesi, gazdálkodó, földet művelő családban született. Sajnos mind a mai napig nincs véglegesen tisztázva születésének éve. A Karacs-irodalomban az 1768 és az 1771 közötti évek mindegyike előfordul, a szakértők többsége azonban 1770-et tekinti születése tényleges évének. Talán a legerősebb ezt támogató forrás magától Karacstól származik. Ugyanis az 1830-as évek közepén Karacs barátja, Fáy András emlékkönyvébe írt, a korszak művészeti életét jellemző sorait a következőkkel zárta: Karacs Ferentz mk. Réz-metsző született Szabólts Vármegyében Püspök Ladányban 1770ik eszt. 22 Mártz.
A család református vallású lévén, az ifjú Ferencet szülei felsőbb iskolai tanulmányok végzésére, magasabb ismeretek elsajátítására a Debreceni Református Kollégiumba küldték. Ferenc 1787. április 26-án a főiskola anyakönyvét aláírva, lett a nagy múltú iskola ’tógátus’ diákja. Már ezekben az években kitűnt, hogy a matematika, a földrajz és a természetrajz iránt élénken érdeklődik és van tehetsége a grafikai művészetek iránt is. A kollégium könyvtárában fennmaradtak legkorábbi, 1788-ban és 1789-ben készült rajzi és térképrajzolói munkái, miként első, rézmetszésű térképeit is ebben a korai években készítette.
A főiskolai évek után, 1790-től Karacs a Bihar megyei Margitta település elemi iskolájában tanított, 1793-ban viszont már Pesten találjuk, ahol az egyetem műszaki intézetében, az Institutum Geometricumban műszaki pályára készülve kezdte el tanulmányait. A különböző életrajzi összefoglalók az életpálya ezen szakaszáról is csak homályos, bizonytalan adatokkal szolgálnak. Ezek szerint az ifjú Karacs tanárai és metszői tehetségét felismerő pártfogók bíztatására félbehagyva tanulmányait 1794-ben vagy talán 1795-ben Bécsbe ment, hogy ott képzett mesterek, Czetter Sámuel (1765–1819 u.) és Junker Keresztély (1757–1831) segítségével a rézmetszés terén korábban csupán autodidakta módon szerzett ismereteit és jártasságát továbbfejlessze. Ezt követően, valamikor 1796 és 1798 között visszatért Pestre. Karacs bízott abban, hogy a fejlődő, az országnak egyre inkább politikai, kereskedelmi és kulturális központjává váló városban kitanult mesterségéből megélhet, képességeit kiteljesítheti, művészi pályát futhat be és nem utolsó sorban családot alapíthat.
1802-ben megnősült és ezt követően haláláig a városban élt, mesterségéből és annak élve tartotta el gyarapodó, sokgyermekes családját, s vált kiváló rézmetsző művésszé, a város és az ország ismert és megbecsült polgárává. A józsefvárosi Ősz utcában (ma Király utca) 1809-ben felépített háza, amelyet egyszerűsége, vendégszerető, baráti légköre miatt a kor jeles költője, Virág Benedek (1754–1830) Tuszkulánum-nak nevezett, a 19. század első évtizedeiben a társasági élet egyik központja lett, ahol a kibontakozó magyar művelődés sokféle ágának és területének kiválóságai gyakran megfordultak, s akik közül számosan a család jó barátai is lettek.
Virág Benedeken kívül, és a teljesség igénye nélkül, említhetjük még Kultsár Istvánt (1760–1828), Horvát Istvánt (1784–1846), Vitkovics Mihályt (1778–1829), Döbrentei Gábort (1785–1851), Fáy Andrást (1786–1864) is, akik szinte mindennapos vendégek voltak a Karacs-házban. De a vendégkör gyakori tagjaként megfordult náluk a két Kisfaludy, Sándor (1772–1844) és Károly (1788–1830), Vörösmarty Mihály (1800–1855), Bajza József (1804–1858), Szemere Pál (1785–1861), Pethe Ferenc (1762–1832) és időnként, ha vidékről Pestre jöttek, Kazinczy Ferenc (1759–1831) és Kölcsey Ferenc (1790–1838) is.

• 
• 
• 
• 

A kor számos művésze, így Donát János (1744–1830), Ferenczy István (1792–1856), Szentpétery József (17891–1862), Szentgyörgyi János (1793–1860), Simó Ferenc (1801–1869) is a család barátja volt, miként a magyar színházi élet hőskorának számos tagját is jó ismerték. Murányi Zsigmonddal (1790 k.–1833 u.), Láng Ádámmal (1772–1849), Udvahelyi Miklóssal (1772–1864), de az ifjú Déryné Széppataki Rózával (1793–1872) és más színészekkel is jó, baráti viszonyt ápoltak. De említhetjük a magyar irodalom iránt elkötelezett Trattner Mátyás (1745–1828), Trattner János Tamás (1789–1825) és Eggenberger József (1768–1850) könyvkiadókat is, akik nem csupán megbízói voltak Karacsnak évtizedeken át, de a közjóért tenni akaró polgárok társaságának is értékes tagjai voltak, s akiknek boltjai fontos találkozóhelyeinek szerepét is betöltötték a társasági-irodalmi életben. Bizonyára és elsősorban hasonló okokból a Karacs-házaspár több jeles arisztokrata családdal, így idősebb báró Vay Miklóssal (1756–1824), gróf Teleki Lászlóval (1764–1821) és családjaikkal is szívélyes, jó viszonyt ápolt, akik Karacsot egy-egy művük kiadásában anyagilag is segítették.
A Karacs-házaspár baráti, ismeretségi körének tagjait, tartozzanak bár a társadalom különböző osztályaihoz, a hazai művelődés iránti elhivatottság és a közjóért történő lelkes tenni akarás kapcsolt egymáshoz és tartott össze, akik rendszeresen találkoztak. Így Karacs jó barátjának, Kultsárnak a Karacs-házzal szomszédos, Ősz utcai nagy kerttel bíró lakában zajló összejöveteleken, Fáy András András-napi estéin, Vitkovics Mihály városi házában, vagy éppen Karacsék egyemeletes házában és annak virágokkal és gyümölcsfákkal teli kertjében.
Ezeken az alkalmakon, késő estékbe nyúlóan, a társasági élet kellemes foglalatosságai mellett a magyar polgári élet sokféle, sokszor égetőnek érzett politikai, kulturális, nevelési, művészeti vagy éppen színházi kérdéseit vitatták meg.
Karacs felesége, Takáts Éva (1779–1845), aki szintén református családból származott, Karacsnak egész életében hű társa volt. Őket nem csupán a kölcsönös szeretet, a gyarapodó család örömei és gondjai, de a hazai művelődés sokféle ága iránti tenni akaró lelkesedés és áldozatra kész elszántság is összetartott. Éva asszony a pesti társasági életnek is megbecsült tagja volt, aki idővel folyóiratokban, majd önálló kötetekben is közfigyelmet magára vonó, elsősorban a művelődés és a nőnevelés kérdéseit taglaló írásokkal jelentkezett. Hat felnőtt gyermekük mind tehetséges, művelt felnőttekké váltak. Két lányuk, Mária és Róza férjhez ment, jó családanyák és szülők lettek. Ifjabb Karacs Ferencet (1810–1828), aki apja rajzkészségét örökölte, s akit a műszaki területek iránti érdeklődésében is követett, már igen fiatalon, húszas évei elején Pest város helyettes mérnökévé választották. Az írói képességgel megáldott Teréz (1808–1892) lányuk önálló szellemi arculattal bíró pályát formált ki magának, aki az 1820–30-as években ismert és sikeres íróként folyóiratokban megjelent írásaival, elbeszéléseivel alakította kora elsősorban nőtársadalmának ízlését és szemléletét.

Karacs Teréz (1808–1892) író, pedagógus; Torsch Leó kőmetszete. In. Rajzolatok…, 1835, 44. szám – Törzsgyűjtemény

Az 1840-es évek második felétől a hazai nőnevelés anyagi áldozatokra is kész, vezető személyiségévé vált, aki Miskolc és Kolozsvár leányiskolai oktatásának létrehozásában meghatározó szerepet vállalat. Nem utolsó sorban neki köszönhetjük, hogy idős korában írt visszaemlékezési révén apja és családja életének oly sok értékes és fontos részletét ismerhetjük.
Karacs Ferenc hosszú, több mint 45 éves rézmetszői, térképkészítői pályája során a kor legtermékenyebb és egyik legjelentősebb hazai térképkészítőjévé vált. Jelenlegi ismereteink szerint Karacs pályája során legalább 111 térképmű 139 nyomólemezét készítette el, számos jelentős térképalkotás készítése kötődik nevéhez. Földrajzi és történelmi térképek, ország- és megyetérképek, egyházi közigazgatási térképek és tematikus térképek egész sorát alkotta meg. Pályája utolsó évtizedében, minden nehézség ellenére és anyagi áldozatokat is vállalva, az első magyar nyelvű, soklapos Európa-kéziatlaszt is elkészítette és jelentős részben saját költségén kiadta.
Karacs Ferencre azonban nem csupán mint a hazai térképkészítés nagy alakjára emlékezünk ezen a jeles évfordulón. Karacs rézmetsző tudását mesteri fokon űzte, amelyet a szakma más területein is kamatoztatott. Különösen betűmetszőként a korszak egyik, ha nem a legnagyobb alkotójaként ismerték és becsülték. Térképek készítése mellett, azzal párhuzamosan, életében több mint 75 különféle metszet 150-nél is több nyomólemezét készítette el. Írásminták táblái, akadémiai tagsági oklevelek, látképes céhlevelek, geometriai és csillagászati ábrák, növények és tárgyak metszetei, látképek és arcképek metszettáblái kerültek ki a végtelen szorgalmú alkotó kezei alól. S miként a kartográfiában az Európa-atlasz kiadása esetében, úgy a betűmetszés terén is élete utolsó évtizedében, már hatvanas éveiben járva jutott el pályája csúcsára, középkori oklevelek és nyelvemlékek művészi szintű hasonmásainak elkészítésével.
A Karacs-életmű mind a hazai térképtörténetet, mind a sokszorosító grafikai művészetet számos értékes és hasznos alkotással gazdagította. Karacs Ferencre mint a modern magyar kultúrtörténet fontos alakjára emlékezünk, akinek személyisége, pályája, életműve joggal érdemli meg a késői utókortól a tisztelgő elismerést és a hálás köszönetet.

Danku György, Térképtár

A Karacs Ferenc magyar térképmetszőről szóló emlékkiállítás-előzetesünk további részei: 2. rész: A térképkészítő I.; 3. rész: A térképkészítő II.; 4. rész: A rézmetsző I.; 5. rész: A rézmetsző II.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizennegyedik részében Feke Eszter, a Kézirattár munkatársa kéziratok védetté nyilvánításáról írt Weöres Sándor kéziratos szövegvariánsai kapcsán.

 Ahogy minden műtárgynak, a kéziratoknak is komoly piaca van. Sok gyűjtő hajlandó akár milliókat is megadni egy-egy értékesebb darabért. Talán nem egyértelmű, miért ilyen nagy a kereslet irántuk, hiszen a kedvenc versünk eredeti példánya mégsem olyan, mint egy festmény, melyet mindig szívesen nézeget az ember anélkül, hogy ráunna. Mégis, egy Babits-, egy József Attila- vagy egy Ady-kézirat ugyanúgy komoly vevőkörnek örvend az aukciókon. Sokszor már a kikiáltási áruk is olyan magas, amire a közgyűjtemények költségvetéséből nem futja. Mi történik azokkal a tudomány számára fontos kéziratokkal, amelyek magángyűjteménybe kerülnek? Mit jelent a műtárgyvédelem, jelen esetben a kéziratok védett státuszba helyezése, mi kell hozzá, és miért indokolt az eljárás?
Egy nemzet kollektív tudatához, emlékezetéhez hozzátartoznak az irodalmi alkotások, történelmi események kordokumentumai. Ha aukción felbukkan egy ilyen jelentőségű darab, és nem közgyűjteményben kap helyet, mindenképp érdemes elindítani a védési eljárást. Az, hogy nem közgyűjtemény vásárolja meg, azért fontos kikötés, mert ezen intézmények jellegükből, feladatkörükből adódóan az állapotának és műtárgyvédelmi biztonságának megfelelően kutathatóvá, hozzáférhetővé teszik az anyagot, míg egy magángyűjteményben ez a kritérium nem teljesül. A magángyűjtő a saját tulajdonát képező műtárgyakkal belátása szerint bánhat, eldöntheti, nyilvánosságra hozza-e, vagy elrejtheti a kíváncsi tekintetek elől. Ezért fontos a tudományos, kultúrtörténeti vagy egyéb okok miatt indokolt darabok védése.
A védési eljárás megindításához a Miniszterelnökség szervezeti keretében működő Műtárgyfelügyeleti Hatósági Főosztály számára kell benyújtani egy felterjesztést, kérvényezni kell az adott műtárgy védési eljárásának megindítását. Kevésbé vagy egyáltalán nem köztudott, hogy védési eljárást bármely magánszemély kezdeményezhet. Ez azonban önmagában még nem biztosítja a védett státuszt. Ahhoz, hogy a Műtárgyfelügyelet védetté nyilvánítson egy műtárgyat, dokumentumot, a Kulturális Javak Bizottságának (KJB) jóváhagyása szükséges. Mielőtt a KJB tárgyalná az adott tételt, arról szakvéleményt készítenek a megbízott közgyűjteményi intézmények szakértői, a könyvek és nem levéltári jellegű kéziratok esetében az OSZK munkatársai. A szakvélemény alapján bírálják el a felterjesztéseket a bizottsági üléseken. A többlépcsős folyamat arra hivatott, hogy garantálja: valóban csak indokolt esetben kapjon védett státuszt egy-egy műtárgy.

Itt jutunk el a kérdéshez: mit is jelent a védettség egy kézirat számára? Ha egy műtárgyat védetté nyilvánítanak, az alapvetően három nagyobb területet foglal magába:

• Egyrészt innentől kezdve követhető marad a tétel a kutatás számára. Mivel ezek a darabok tudományos szempontból is indokoltan védettek, sokszor olyan új információt is tartalmaznak, amely az adott szakterület számára nagy jelentőséggel bír. Ezért a kutatók számára hozzáférhető marad az anyag, az esetleges tulajdonosváltást a Műtárgyfelügyelet felé jelezni kell, ők nyilvántartják a változást.
• A második fontos elem, hogy hatósági engedély nélkül a védett műtárgy nem vihető külföldre, hatósági engedéllyel is csak ideiglenesen, például kiállításra, ezzel garantálva a kultúrtörténeti jelentőségű darabok itthoni megőrzését, tudományos vizsgálatának lehetőségét.
• A harmadik nagyobb előnye pedig a hozzáférhetőség biztosítása a nyilvánosság számára is, ami azt jelenti, hogy szükség esetén a tulajdonos köteles a nagyközönség előtt is láthatóvá tenni a gyűjteményébe tartozó védett műtárgyat.

Az Országos Széchényi Könyvtár többféle dokumentumtípus szakértésére jogosult. Ezt mindig az adott terület munkatársa végzi, így a térképek, kották, régi nyomtatványok, plakátok, kéziratok, unikális könyvek mind más-más szervezeti egység szakértőjéhez kerülnek.

Weöres Sándor fiatalkori arcképe – Kézirattár

A következőkben egy, a saját szakterületembe tartozó Weöres Sándor-kézirat védéséről lesz szó. Weöres Sándor a magyar irodalom kiemelkedő alkotója. Ha belegondolunk, már az óvodától kezdve minden életszakaszunkat átszövik a művei. Költői beszédmódja, nyelvi virtuozitása, műfordításai, filozófiai elmélkedései és a kortársakkal folytatott széles körű levelezése nagy jelentőséggel bírnak mind kultúrtörténeti, mind irodalomtörténeti szempontból. Légies, tökéletes ritmikában szerkesztett, sokszor játékos nyelvi leleményei miatt sokan azt gondolják róla, hogy ő egy intuitív módon alkotó költő. Azonban Weöres azok közé a szerzők közé tartozik, akik folyamatosan dolgoztak, javítottak a műveiken. Maga is beszél erről doktori disszertációjában, A vers születésében, mikor kifejti, hogy az „ihletett pillanatokban”, egy lendülettel megírt versek általában nem a legsikerültebb művei közé tartoznak. Ő az az alkotó, aki folyamatosan visszatér, javítja, újra szétbontja és összerakja műveit. Ez a folyamat jól végigkövethető egyes kéziratain is.

Weöres Sándor: Holdfényt vetettem. „Munkapéldány” javításokkal és a negyedik versszak szövegvariánsaival – Kézirattár

Mivel mind alkotói munkája, mind levelezése forrásértékkel bírhat a kutatók számára, ezért általában indokoltnak tartjuk azon Weöres-művek védésének felterjesztését és szakértését, melyekben az ismert szövegvariánsokhoz képest jelentős változások találhatók. Emellett az is gyakran előfordul, hogy mindeddig publikálatlan, ismeretlen alkotások bukkannak fel az árveréseken. Weöresről az is köztudott, hogy szívesen ajándékozott kéziratot barátainak, egy-egy versét emlékezetből papírra vetette, ezek a szövegek azonban a könnyű kezű költő tollán az adott pillanatban is változtak, épültek, így gyakran egy-egy műnek több variánsa is fennmaradt azon túl, hogy saját magának javította őket a kötetbe válogatás előtt.
Egyik legutóbbi Weöres-védésünk, a Három veréb hat szemmel töredékének kézirata volt. Ez az antológia Weöres Sándor életművének meghatározó szelete. Kenyeres Zoltán, a költő egyik monográfusa a Psychével rokonítja, amely egy fikció, a költői szerepjátszás egy különleges formája, a Három veréb hat szemmel pedig egy olyan válogatás, amely számos búvópatakra hívja fel a figyelmet irodalmunkban. 1977-ben közölte önálló formában, korábban azonban megjelentek már belőle részletek, így az aukcióra bocsátott töredék is a Kortárs folyóirat 1975. és 1976. évi számában. Mégis indokoltnak tartottuk a felterjesztést, hiszen nagy klasszikusaink esetében akár egy „sajtpapírra” írott vázlat is forrásértékű, ám itt az életmű egy fontos darabjával van dolgunk, és mivel munkapéldányról van szó, jelentős eltéréseket mutató szövegvariánsként a publikált szöveg kialakulásának folyamatába enged bepillantást az irodalomtudomány számára. Az érvelést még azzal is lehetett indokolni, hogy a tételhez tartozott további két, eddig publikálatlan Weöres-vers is, melyek egy-egy műfaj hangját imitálják, mint például a reformáció korabeli, az úrvacsorára készülő gyülekezeti énekét. A védés mind a Weöres-életmű, mind az alkotási folyamat transzparensebb kutathatósága, mind pedig a megjelent művek között nem található új szöveg miatt is alátámasztható volt.
Az Országos Széchényi Könyvtár fontos feladata a védési szakvélemények elkészítése, hogy ezek a kutatás, de sok esetben a nagyközönség számára is jelentőséggel bíró kéziratok, dokumentumok, műtárgyak elérhetőek maradjanak az irántuk érdeklődők számára és fizikai valójukban is megmaradjanak nemzeti kincsként az országban.

Feke Eszter, Kézirattár

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.  
Az elsőként közölt, bevezető írás szerzője Kaposváriné Dányi Éva, a Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály vezetője, az OSZK-ban folyó munka irányítója.

A Mikes Kelemen Program során hazaérkező anyagot külön raktárban fogadjuk és dolgozzuk fel

A Mikes Kelemen Programról az elmúlt években már sokszor beszámoltunk közgyűjteményi szakembereknek. Írtunk a szakmai célkitűzésekről, a munkamódszerekről, a statisztikai eredményekről és a programban rejlő gyűjteményfejlesztési lehetőségekről is. Kevés szót ejtettünk azonban arról, hogy a könyvtárszakmai tényeken túl mit jelent a program a diaszpórának, és mit tudhatunk meg távolba szakadt honfitársainkról a hazaérkezett adományok kapcsán mi, akik a hatalmas mennyiségű dokumentumot fogadjuk és feldolgozzuk. S mit tudhatnak meg majd a hazai olvasók, akik a gyűjteményeinkbe illesztett hiánypótló hungarikaanyagot kutatni fogják.
A tengerentúli magyarságnak már a határainkon kívül született második, harmadik vagy akár negyedik generációs leszármazottjai egyre kevésbé tudnak, olvasnak magyarul, sokan közülük mégis szívügyüknek érzik, hogy a felmenőik által még az óhazából menekített családi ereklyéket és a helyben összegyűjtött dokumentumokat ne hagyják veszni, noha ők már nem tudnak mit kezdeni az örökséggel. Ennek a helyzetnek a feloldására a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága megszervezte az adományok Magyarországra szállítását, és felkérte az Országos Széchényi Könyvtárat és a Magyar Nemzeti Levéltárat, hogy gondoskodjon a hazaérkező dokumentumok hasznosulásáról.
A program hetedik évében járunk. Az elmúlt években közel harminc szállítmány több százezer dokumentuma ment át a kezünkön. Nagyrészt könyvek, periodikaszámok, de több ezer aprónyomtatvány, hangfelvétel, kézirat és fotó is érkezett. Óriási merítés, amely különösen részletgazdag képet ad a több hullámban kivándorolt magyarokról. Kötődésüket tükrözi, hogy sokan magukkal vitték az emigrációba a család legféltettebb könyveit, a múlthoz kötődő iratokat: a családfát, a birtokleveleket, a családi bibliát és az imakönyvet. Még 19. századi díszkötéses Petőfi-összest is találtunk! A kivándoroltak gyűjteményei a későbbiekben – az újhaza kulturális/tudományos/politikai életébe való beilleszkedés, sőt, a nemegyszer igazi karriernek nevezhető életút során – sok esetben érdekes további iratokkal egészültek ki. És olvastak, sokat olvastak. És nemcsak olvasták a hazulról menekített kedves irodalmat, hanem „nemzeti kiadókat” alapítva – többnyire szerény paperback, de némelykor drágább kivitelben – ki is adták azt, így is kapaszkodva a magyarságukba. S akkor a gazdag magyar lapkiadásról még nem is beszéltünk!
A háború előtti politikai és katonai elit és az ötvenhatos szabadságharcosok nemzedéke az emigrációban is határozott világnézettel és politikai állásponttal rendelkezett és aktív közösségben élt, s mindezt utódaira is igyekezett átörökíteni. Létrehozta a magyar szervezeteket és magyar egyesületeket, kulturális és önsegélyző egyleteket, templomokat épített és hétvégi magyar iskolákat szervezett, s a cserkészetben, a magyar bálokon és megannyi hagyományőrző rendezvény keretében is fenntartotta a magyarságtudatot. Sokan közülük figyelemmel kísérték a Közép-Európában zajló eseményeket, mi több, politikailag is aktívak voltak – például a kisebbségi helyzetbe került magyarok érdekében vagy a kommunizmus ellen nyilvánítva véleményt.
Ennek az aktivitásnak változatos bizonyítékait látjuk – a nyomtatott sajtó mellett – nemcsak a szervezeti iratokban, hanem a gazdag efemer anyagban is: meghívók, programfüzetek, szóróanyagok, belépőjegyek, hirdetmények és plakátok több ezer színes mozaikkockájából áll össze a kép a diaszpóra ünnepeiről és hétköznapi életéről. Ez a sok, önmagában talán sokszor jelentéktelennek tűnő aprónyomtatvány értékes és érdekes tudásbázis részévé válik a nemzeti könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárába kerülve.
Az előélet, a kivándorlás és a diaszpóralét jellemző történeteit az oral history interjúkból közvetlenül is meg lehet ismerni. Az interjúkat is a Nemzetpolitikai Államtitkárság jóvoltából tudtuk begyűjteni és – a nyilatkozó szándékát minden esetben tiszteletben tartva – közreadni. A Mikes-program során kutatók is kiutaztak, akiknek kifejezett munkatervi feladatuk volt a még élő emigránsokkal interjúkat készíteni. Ezek a digitális felvételek az OSZK Történeti Interjúk Tárában hallgathatók meg.
Álljon itt néhány jellemző szám, ami alapján az olvasó fogalmat alkothat a program jelentőségéről a nemzeti könyvtár életében:

• 7.569-féle könyvjellegű kiadványból 8.066 példányt vettünk állományba, ezek közül 2.182-féle kiadványból a Mikes-program előtt nem volt példányunk.
• Mintegy tízezer periodikaszámmal pótoltuk ki gyűjteményünk hiányait, és 114 eddig ismeretlen periodikacímet találtunk (amelyek között a hírlevelektől az évkönyvekig sokféle műfaj megtalálható).
• Különgyűjteményeink 3.085 tétellel gyarapodtak a program révén.
  
  

Lemezek várnak beszállításra, hogy a Zeneműtár munkatársai egyenként behasonlítsák és feldolgozzák őket

A program során hazatért dokumentumok mintegy 8%-a került az OSZK állományába – ez több, mint amire számítottunk. A Mikes Kelemen Programnak azonban nem az OSZK gyarapítása volt a legfontosabb célja, hanem hogy hidat képezzünk a tengerentúli diaszpórában élő és a Kárpát-medencei magyarság között, a nyugati könyvadományok által is segítve a határon túli magyar oktatást és a kultúra megőrzését. Ez a cél a tengerentúli adományozók szándékával is teljes mértékben megegyezik. Bár tudatában voltunk, hogy a program megvalósítása során az igazi kihívás a dokumentumok kiajánlása lesz, a szétosztandó mennyiség léptékéről sejtelmünk sem volt. A feladat jóval nagyobbnak bizonyult, mint amire felkészültünk, s ehhez menet közben kellett felnőnünk.
2020 májusában indítottuk el új önálló szolgáltatásunkat, amelyen keresztül közgyűjteményi partnereink továbbra is igényelhetnek kiadványokat – amint ez évek óta lehetséges volt a nemzeti könyvtár honlapján kiajánlott listák segítségével.

A Mikes Kelemen Program honlapjának nyitóoldala

Eddig mintegy 180 könyvtár lépett velünk kapcsolatba. Ezek közül 30 határon túli: vannak köztük egyetemi könyvtárak, tudományos gyűjtemények, települési közkönyvtárak és iskolai könyvtárak is. Sokan személyesen jönnek el a könyvekért, ahol pedig erre nincs lehetőség, türelmesen várnak, amíg megszervezzük a szállítást. Nagy örömünkre 2019 őszén kilenc erdélyi intézménybe is el tudtuk juttatni a kért könyveket – s ebből egyedül Székelykeresztúrra tízezernél is több kötet, több száz kotta és bakelitlemez érkezett

Indulás előtt az erdélyi szállítmány

A Mikes Kelemen Program nagyszerű és sikeres kezdeményezés. Számos örömteli visszajelzés érkezett a diaszpórából is. A dokumentumok hasznosulása már nehezebb feladat: sziszifuszi munka, és nem is kecsegtet teljes sikerrel. A százezres nagyságrendű könyvmennyiségben természetesen sok az ismétlődés. Kétségeinket, hogy érdemes-e mégis a hatalmas mennyiségű kiadványt az óceánokon túlról hazaszállítani és kezelni, például a Székelykeresztúri Városi Könyvtár könyvtárosai, lelkes kollégáink oszlatták el: a szórványmagyarság diákjai a Mikes-program révén juthatnak hozzá a magyar irodalom alapműveihez, az iskolai kötelező olvasmányokhoz, akik, ha már a könyvtárban járnak – családjuk felnőtt tagjaival együtt –, szívesen kölcsönzik ki a nem kötelezőket is. A könyvtár vezetője, Lőrinczi Edit leveléből idézek:

A nemzeti könyvtár jelentősnek mondható gyarapodása mellett az ilyen és ehhez hasonló levelek tartják fenn a program iránti lelkesedésünket ennyi év után is.

Kaposváriné Dányi Éva 

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenharmadik részében A nemzeti összetartozás napján Sulics Fruzsina a Plakát- és Kisnyomtatványtár 1918–20-as történeti különgyűjteményének Trianon-emlékeiből válogatott.

Az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárának 1918–20-as történeti különgyűjteménye az első világháborút követő, Gratz Gusztáv által a forradalmak korának nevezett időszak lenyomata. A dokumentumok között éppúgy megtalálhatóak az egyéni emlékezet maradványai (a könyvtár világháborús gyűjtése során beérkezett igazolványok, meghívók, személyes emlékek), mint a hivatalos, állami szervek röplapjai, kiadványai, valamint a korszak kisebb-nagyobb társadalmi szerveződéseinek körlevelei, meghívói, programjai vagy a román megszállás dokumentumai. A különgyűjtemény alapját a könyvtár 1914 és 1922 között tudatosan folytatott világháborús gyűjtéséből leválogatott dokumentumok, valamint a Tanácsköztársaság ideje alatt létrehozott Proletármúzeum felszámolásakor a nemzeti könyvtárba került kisnyomtatványok adják. A gyűjteményrész feltárása 2018 novemberében kezdődött meg és jelenleg is tart.
A gyűjtésbe elsősorban azok a nyomtatott anyagok kerülhettek be, amelyek a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása (1918. október 23.) és a trianoni békeszerződés aláírása (1920. június 4.) között keletkeztek Magyarországon és a megszállt területeken. A dokumentumok a következő témakörökbe csoportosíthatók: őszirózsás forradalom – Magyar Nemzeti Tanács röplapjai; az újonnan alakult politikai pártok és érdekvédelmi szervezetek anyagai; Tanácsköztársaság és a szegedi ellenforradalom; román megszállás; megszállt, majd később elcsatolt területek anyagai; revíziós propaganda; soproni népszavazás; választási röplapok; nemzetiségi mozgalmak propaganda anyagai; használati nyomtatványok.

• 
• 

 

A gyűjteményt alkotó kisnyomtatványok nagy részének feladata a gyors tájékoztatás, a tömegek megszólítása volt, és természetesen előszeretettel használták őket a propaganda eszközeként is. Ez a dokumentumtípus főként kritikus, forradalmi időszakokban keletkezett nagy számban, amikor százezrekhez kellett eljuttatni napi politikai és gazdasági információkat. Rövid szavatosságuk miatt gyakran értéktelennek tartották (tartják), így aztán jelentős forrásértékük ellenére kevés került közülük közgyűjteménybe. Gyakran erősen rongálódott állapotban vannak, számos esetben a dokumentum beküldője jegyezte rájuk, hogy adott esetben a röplapot repülőgépről szórták, de a gyűjteményben megtalálható olyan kommunista agitációs röplap is, amelyet beküldője az oroszországi hadifogságban kapott. Sokszor a beküldő saját, már nem érvényes hivatalos iratait ajándékozta a könyvtárnak, mint például Ötvös Adorján zenész, zeneszerző a Tanácsköztársaság alatt kiállított okmányait. A könyvtár igazgatójának, Fejérpataky Lászlónak címzett meghívók, belépőjegyek is kerültek a gyűjteménybe, mint meghívó a Védő Ligák Szövetsége szoboravatására, vagy belépőjegy Horthy Miklós kormányzóvá választására.

Meghívó. 1920. december 5-én ... leplezi le a Védő Ligák Szövetsége Budapest székesfőváros Szabadság-terén a megszállott és elszakításra itélt országrészeket jelképező négy szobrot. Hátoldal. Jelzet: Kny.D1918-20/38 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény dokumentumain keresztül kitűnően végigkövethetők az első világháborús fegyverletételtől a trianoni békediktátum aláírásáig bekövetkezett események, valamint a használati nyomtatványokon és hirdetményeken keresztül szélesebb betekintést nyerhetünk a korszak Magyarországának, továbbá az elcsatolt területek lakosságának életébe. A kisnyomtatványok között olyan kuriózumok is megtalálhatóak, mint a népköztársaság kikiáltásáról szóló néphatározat másolatának autográf aláírásokkal ellátott példánya, vagy a P. Ábrahám Dezső-féle szegedi Magyar Nemzeti Bizottmány üléseinek jegyzőkönyvei. A különlegesebb dokumentumok között nem szokványos könyvtári tételekkel is találkozhatunk, mint pl. egy irredenta kirakós játék, amely Teleki Pál vörös térképét és veszteségtérképeket tartalmaz, vagy egy, a román megszállás idejéből származó polgárőrkarszalag.

Nem! Nem! Soha! Csonka Magyarország nem ország. [kirakós játék] Jelzet: Kny.D1918-20/549 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény különleges részét képezik a Felvidéken keletkezett szöveges plakátok, amelyek segítségével Felvidék megszállása, majd Csehszlovákiához csatolása, a közigazgatási változások követhetőek végig. Nagy számban érkeztek ilyen három nyelvű (magyar, német és szlovák) hirdetmények Pozsonyból és környékéről, valamint Komáromból a könyvtárba. Sajnálatos módon Erdélyből és Délvidékről elenyésző számban állnak rendelkezésre hasonló dokumentumok.

• 
• 
• 

Nem egy jól körülhatárolható egységként, de szép számban tartalmaz a különgyűjtemény területvédő propagandával foglalkozó nyomtatványokat is kisebb-nagyobb társadalmi szervezetektől (pl.: Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája, Magyar Nemzeti Szövetség, Védő Ligák Szövetsége, Magyar Külügyi Társaság, kisebb mértékben foglalkozott az Ébredő Magyarok Egyesülete is ilyesmivel). A hazai (pl.: Tárgyilagos érvek Magyarország területi épségének védelmében, Miért kell nekünk Nagy-Magyarország?) és a külföldi közvéleménynek (pl.: a Les monuments Hongroises en Transylvanie qui les Roumains ont détruits en dépit du 156 du traité de Trianon, Tschecho-Slovakia monstruosa) szánt kiadványokon túl, az elcsatolt területek magyar lakossága számára is fogalmaztak meg üzeneteket röplapok formájában.
A békeszerződés értelmében azonban ügyelni kellett, hogy a propaganda ne legyen értelmezhető másik állam belügyébe való beavatkozásként, mivel ebben az esetben fel kellett oszlatni az ezzel vádolható szervezeteket. Sokszor jelenik meg a magyarság mint megbonthatatlan szent egység ezekben az anyagokban. Központi elem a kultúra megőrzésére való buzdítás, azzal indokolva, hogy azt nem veheti el egy békeszerződés és a föld addig magyar marad, amíg élnek rajta magyarok. Hittek benne, hogy ez csak egy átmeneti állapot, nagyon sokszor került elő a népszavazás kérdésköre is. A különböző társadalmi szerveződések igyekeztek kommunikálni az anyaország együttérzését a megszállt területek felé, kevésbé volt jellemző, hogy az összes elcsatolt területhez egy üzenetet fogalmaztak volna meg, hanem általában minden régiót külön szólítottak meg. A magyarországi propaganda emellett igyekezett megcáfolni a megszállók által az anyaországról terjesztett propagandát az elcsatolt területeken.
Az 1918–20-as történeti különgyűjtemény nagyrészt szöveges dokumentumokat tartalmaz, azonban a revíziós propaganda előszeretettel élt vizuális eszközökkel, így szép számban őriz a tár grafikai plakátokat, szemléltetőtáblákat és képeslapokat is a témában. A személtetőtáblák közül az egyik legismertebb a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája által kiadott Mi marad nekünk? című sorozat, amely sorra veszi, milyen gazdasági károkat okoz a békediktátum Magyarország számára. A grafikai plakátokon és képeslapokon gyakran jelenik meg a „Nem! Nem! Soha!” jelszó, amelyet az Országos Propaganda Bizottság alkotott meg és Jeges Ernő készített hozzá grafikát. Szintén visszatérő elem a Védő Ligák Szövetsége pályázatára született Magyar Hiszekegy különféle grafikai elemekkel való illusztrálása.

• 
• 
• 

A képeslapok között több olyan sorozatot találunk, amely az elcsatolt területeken található kulturális javakat örökíti meg. Teljes sorozatok épülnek a „magyarság feltámadásának” motívumára, a magyarság kultúrfölényének igazolására, az ország gyászának érzékeltetésére is.
A Plakát- és Kisnyomtatványtár az 1918–1919-es forradalmakkal és a trianoni békediktátummal kapcsolatos nyomtatványait, melyekből itt egy kis ízelítőt adtunk, egy kamaratárlat keretében fogja bemutatni a közönségnek az őszi hónapokban.

Sulics Fruzsina 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

 

 

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A trianoni döntést követően a vereckei emlékjelekre is szomorú sors várt. Mivel lakott területtől távol eső helyen állították fel, ezért pusztulásukat nehezen lehetett dokumentálni. A vereckei emlékművek Trianon utáni sorsával két kutató foglalkozott behatóan – Ravasz István hadtörténész és Kovács Sándor helytörténész, Kárpátalja alapos ismerője.
Előbbi a kilencvenes években végzett kutatásait egy tanulmányban összegezte, amely a Történeti Muzeológiai Szemle 15. számában jelent meg.
Utóbbi a kutatásokat tovább folytatva, 2006-ban gazdagon illusztrált könyvben tárta az olvasók elé a táj szépségét és az emlékműről addig begyűjtött ismereteit. Majd 2015-ben Verecke, a honfoglalás kapuja címmel Kárpátalja középső térségét minden szempontból aprólékosan bemutató útikalauzában ismertette a vereckei határkőemlékmű sorsával kapcsolatos újabb kutatási eredményeket is.

• 
• 

 

A Vereckei-szorosban, a sziklaszirtre erősített emléktábla a trianoni döntés után nem sokáig maradhatott a helyén. A cseh katonák először céltáblának használták, majd fizettek egy helybélinek, aki a szikláról kötélen leereszkedve az összelövöldözött emléktáblát leverte.
A Vereckei-hágó millenniumi emlékművének sorsa ennél sokkal szövevényesebb. A cseh bevonulást követően, még a trianoni döntés előtt, 1919-ben az emlékmű tábláit leverték és összetörték. Egy alsóvereckei lakos a Kóródy-verset tartalmazó tábla darabjait összeszedte és a Szatmár megyei Császlón lévő birtokukra menekítette. Az emlékmű, megfosztva díszeitől, az új csehszlovák-lengyel határmezsgyén maradt.
1939. március 17-én Kárpátaljának ez a része is visszatért Magyarországhoz. A rövid időre újjászülető magyar–lengyel határon egy napsugaras határkaput építettek. A megmenekített emléktábla mintája alapján újat öntöttek és felhelyezték az emlékműre. A címeres körplakett helyére egy pentagramot véstek. Az obeliszket 1939. június 25-én ünnepélyes keretek között újra felavatták.

Az 1939-es magyar–lengyel határ az emlékművel. Forrás: Marosi Anita: A Vereckei-hágó első honfoglalási emlékműve (Kárpátalja anno sorozat). In. Kárpátalja ma, 2016. 09. 22

Lengyelország második világháborús lerohanása következtében a Vereckei-hágó magyar–szovjet határ lett. Az előretörő szovjet csapatok elől, 1944 őszén – megelőzendő a rombolást – az emléktáblát leszerelték és ismeretlen helyre szállították, azóta sem került elő.
Az újabb impériumváltás következtében a korábban országhatárt is jelölő millenniumi emlékmű a Szovjetunió két megyéjét elválasztó határkővé degradálódott. Az 1960-as évek elejéről származó családi fotókon látszik, hogy az obeliszk talapzatára egy cirill betűs „Lemberg megye” táblát erősítettek.
Az emlékmű sorsát 1966 nyarán a Vereckei-hágó „tereprendezése” pecsételte meg. Kiszélesítették az utat, autóbusz-megállót létesítettek, az obeliszket meg csendben elszállították a Vereckei-hágó túloldalán található első galíciai faluba, Tuholkára. Itt az útkarbantartó vállalat telephelyén rakták le a gránittömböket. A pentagramos motívum miatt adott volt az átértelmezés lehetősége. A millenniumi emlékmű felső részét még abban az évben a falu központi részén talapzatra állították és november 7-én felavatták mint a szovjet hősök emlékét őrző alkotást.
Ravasz István és Kovács Sándor kutatásai nyomán végül az áttörés 2014-ben történt meg. A község vezetői felvették a magyarországi testvértelepülésük, Fényeslitke polgármesterével és az ungvári magyar főkonzulátussal a kapcsolatot és felajánlották, hogy az emlékművet visszaszolgáltatják Magyarországnak. Tuholka község vezetőinek gesztusa minden tekintetben példaértékű, így hozták helyre az elődeik által elkövetett hibát.
Az emlékmű darabjainak tisztítását és restaurálását, majd az új helyen történő összeállítását, valamint a Kóródy-vers és a többi emléktábla rekonstruálását Matl Péter munkácsi szobrászművész és fiai végezték. Végül 2015. október 3-án megtörtént a vereckei millenniumi emlékmű újraavatása a honfoglalás legméltóbb emlékhelyén, Ópusztaszeren, a Nemzeti Történeti Emlékparkban.

A vereckei millenniumi határkőemlékmű Ópusztaszer, 2015. A kép forrása: Hazatért a vereckei emlékmű. In. Műemlékem.hu, 2015.10.04

Mindnyájunkban felmerülhet a kérdés, hogy az emlékművet miért nem az eredeti helyén állították fel újra? Erre a jelenlegi vereckei millecentenáriumi emlékmű több éves méltatlan adminisztratív huzavonája, és a képzőművészeti alkotást gyalázni és rombolni most sem szűnő ukrán nacionalista indulatok adják meg a szomorú választ.

Vereckei millecentenáriumi emlékmű, 2013. A szerző felvétele.

A vereckei emlékjel sorsának bemutatásával zárjuk a hét vidéki millenniumi emlékmű történetéről szóló sorozatunkat. Amennyiben kedves blogolvasóink szeretnének többet megtudni az országos millenniumi ünnepségekről és az emlékművek felavatásának körülményeiről, ajánljuk Kőváry László történész könyvének fellapozását.

Kőváry László: A Millenium lefolyásának története s a millenáris emlékalkotások, Budapest, Athenaeum, 1897. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat tizenkettedik részében Kopcsay Ágnes, a Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának harmadik folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. Ki ne ismerné például a háromarcú indiánhoz hasonlító logót, mely az Orion termékeket tette egyértelműen felismerhetővé.
Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve – szerdánként blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!
Ezúttal a hajdan a világ rádióexportjának 25–30 százalékát lebonyolító, Orion márkanevet viselő céget, és termékeinek reklámozására készült plakátokat mutatjuk be.
A vállalat elődei közül az elsőt Kremeneczky János bécsi izzólámpagyáros alapította 1913-ban Magyar Wolframlámpagyár néven. 1922-ben új, korszerű gyárat épített a Váci út 99. szám alatt, ez a cég vette fel 1924-ben az Orion Villamossági Rt. nevet. Az Orion márkavédjegy 1925-ben indult világhódító útjára elsősorban rádiólámpák, rádiócsövek és rádiókészülékek gyártásával.

Az Orion falinaptára. Grafikus: Bottlik József. Jelzet: PKG.1925/7 – Plakát- és Kisnyomtatványtár; Magyar Digitális Képkönyvtár

1930 körül a már külföldön is ismert és keresett Orion védjegyű rádiókészülékekből naponta körülbelül 50 darabot gyártottak. 1931-ben pénzügyi nehézségei miatt Kremeneczky kénytelen volt eladni budapesti gyárainak részvényeit az Egyesült Izzónak, amely tőkeerejével, piaci kapcsolataival nagy távlatokat nyitott az Orion gyár előtt. 1934-ben az Orion rádiók 90 százaléka már külföldön talált vevőre.

Orion, a tökéletes hangszóró. Grafikus: Bottlik József. Jelzet: PKG: 1928/119. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az Orion 1939-ben kezdte meg az úgynevezett Néprádiók gyártását A „néprádió” mozgalom több cég (Orion, Philips, Telefunken, Standard) összefogásával indult, melynek célja az volt, hogy a rádiózás minél szélesebb körben váljon elérhetővé és minél többen és olcsóbban tudják megvásárolni a készülékeket, azaz legyen a háztartásokban minél több rádiókészülék. A Néprádió a gyár legnagyobb szériában készített rádiótípusa lett, egészen 1954-ig folytatták a gyártását.
Két rendszer, két plakát a Néprádióról. Érdemes megnézni az 1950-es plakáton, hogy a rádió hallgatása közben mit olvas a „dolgozó”!

• 
• 

1942-ben az egész világ rádióexportjának mintegy 25–30 százalékát az Orion bonyolította le, és a világ sok országában gyártottak Orion-licenc alapján rádiókat. A háború csak kisebb károkat okozott az épületekben, a gépekben, valamint a meglevő nyersanyag- és készárukészletekben. Szinte azonmód újjászervezték a termelést, s a gyár elsősorban háborús jóvátételre és szovjet megrendelésre dolgozott. 1947-ben a cég felvette az Orion Rádió- és Villamossági Vállalat nevet, egy évvel később államosították, 1949-ben pedig úgynevezett nemzeti vállalattá szervezték át. Több részleg leválasztása után a megmaradt Orion Kőbányára költözött. 1963-ig foglalkozott rádiókészülékek gyártásával, számos külföldön is ismert konstrukció (például Pacsirta, Fecske) került sorozatgyártásba.
Az ’50-es években készült plakát kísértetiesen hasonlít Bottlik József 1928-as plakátjához.

Orion rádió: népek zenéje, népek barátsága. Jelzet: PKG.1951/197 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az Orion fejlesztette ki és kezdte gyártani az első hazai televíziókat is: 1955 és 1975 között 40 készüléktípust dobtak piacra, s itt készült el 1968-ban az első magyar színes televízió is.

Orion. Grafikus: Szilas Győző. Jelzet: PKG.1959/380 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A szocializmus idején is nagyon sokat exportált az Orion, mint az alábbi plakáton is látható. A magyar termék – a híres és jellegzetes logóval – bejárta a világot.

Orion TV. Jelzet: PKG.1971/943 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A KGST-piac összeomlása nehéz helyzetbe hozta az Oriont. 1993-ban egy orosz olajóriáscég egyik érdekeltsége vásárolta meg az Állami Vagyonügynökségtől, majd 1997-ben többséget szerzett benne egy szingapúri cég, amely továbbra is forgalmaz Orion márkanéven termékeket. A Jászberényi úton lévő üzemben ma is Orion márkanév alatt készítenek műszaki cikkeket.

Kopcsay Ágnes (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

 

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 4. rész: Corvin; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 10. rész: Állatkert; 11. rész: Szalámi

 

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A millenniumi emlékjelek sora nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg arról a helyről, ahol a hagyomány szerint őseink Árpád vezetésével átkeltek a Kárpátokon. A Keleti-Beszkidek hágója és a Latorca vize által vájt szoros minden magyar számára egyet jelent a honfoglalás eseményével. Verecke a Kárpát-medencei jelenlétünk kiindulópontja, történelmünk és irodalmunk, kultúrtörténeti örökségünk szerves része. Kovács Vilmos kárpátaljai magyar költő versének sorai szerint:

Verecke – a szerző saját felvétele

A munkácsi millenniumi emlékmű alapkőletételének 1896. július 19-i ünnepsége nem ért véget aznap. A hivatalos progamtervezet szerint a külön meghívóval rendelkezők még két eseményen vehettek részt. Másnap reggel hat órakor a különvonat továbbindult Munkácsról a Vereckei-szoros irányába.

Programtervezet – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A budapesti lapok helyszíni tudósítói közül már említettük Edvi Illés László nevét, aki a Budapesti Hírlap munkatársaként vett részt az eseményeken. A továbbiakban az ő beszámolóját követjük, amelyet az eseményekre kíváncsi fővárosi közönség a szikratávíró jóvoltából már másnap olvashatott Rákosi Jenő lapjában. (Budapesti Hírlap, XVI. évf. 198–199. sz., 1896. július 20–21.)
Az Erdély Sándor igazságügy-miniszter és Lónyay Sándor főispán által vezetett ünneplő társaság különvonata július 20-án délelőtt Volócra érkezett, ahol már kilencven, nemzetiszín szalagokkal felpántlikázott lovaskocsi várta, hogy a Vereckei-szoroshoz vigye a vendégeket. Vezérszállás és Alsóverecke között, ahol legszűkebb a szoros, egy sziklatömbre rögzített emléktáblát lepleztek le. Az emléktáblán a kiscímer körül ez állt:

• 
• 

Innen a fogatok felkapaszkodtak a Vereckei-hágóra. A történelmi magyar–lengyel (akkor magyar–galíciai–osztrák) határon egy fellobogózott diadalkapu fogadta az ünneplő társaságot. Ezen a helyen már 15 évvel korábban, 1881. szeptember 4-én felavattak egy emlékművet.
A Vasárnapi Újság korabeli híradása szerint a határjelző oszlopot mintegy kétszáz fős magyar és lengyel közönség előtt leplezték le, és Kóródy Sándor jogász, a Bereg c. lap munkatársa tartott ünnepi beszédet. (Vasárnapi Újság, XXVIII. évf. 37. sz., 1881. szept. 11., 591. o.) Az obeliszkre szintén Kóródynak egy időmértékes verse került:

A korábbi határkő helyén egy 4 méter magas gránitobeliszket emeltek, amelynek az alsó, négyhasábos részére kisebb változtatással újra felkerült a fent idézett Kóródy-vers, míg a másik három oldalra szintén egy-egy emléktáblát helyeztek fel a következő szövegekkel:

Az emlékmű határkő jellegét kiemelte, hogy a versidézetet tartalmazó emléktábla fölött, egy kör alakú plaketten a kiscímert körbeölelte a „Magyarország” és a „Bereg vármegye” felirat.

• 
• 

Az emlékoszlop felavatását követően az ünneplők visszatértek Alsóvereckére, ahol Schönborn Ervin gróf díszebéddel fogadta a résztvevőket

• 
• 

 Mivel a témához szorosan kapcsolódik, kis kitérőként érdemes megemlíteni, hogy a Bereg című hetilap alapító-szerkesztője, Janka Sándor 1889. március 10-én írt vezércikkében elsőként szorgalmazta a honfoglalás ezer éves jubileumának megünneplését. Ennek hatására kezdeményezte hivatalosan Bereg vármegye a kormánynál a millenniumi ünnepségek országos szintű megtartását.

A Bereg című hetilap 1889. márc. 10-i számának címoldala – Törzsgyűjtemény

Elbe István 

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Kétrészes összeállításunkban a teljes Ady-gyűjteményünkből válogattunk ízelítőül a „Fut velem egy rossz szekér” – ADY 100/101 című nagy sikerű, ám idén márciusban a járványügyi helyzet miatt idő előtt bezárni kényszerült kamarakiállításunból.
Az egyes Ady-dokumentumok vagy -dokumentumcsoportok rövid bemutatását, elemzését mindazok számára ajánljuk, akik e relikviákban megtestesülő, feltárulkozó költészetnek az örök esztétikai értékein túl rajonganak az Ady-életművet a maga fizikai valóságában őrző „hordozók” történeti jelentőségéért is. Mindezt afféle kedvcsinálónak is gondoljuk az utazást, a folytonos helyváltoztatást és a belső analízist középpontba állító és az említett több száz tételt bemutató kamarakiállításhoz kapcsolódó „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre című díszalbumunkhoz is, ám legfőképp és mindenekelőtt ösztönzésül szánjuk mindenkinek az Ady-versuniverzum értő újraolvasására

Boka László, Rózsafalvi Zsuzsanna

7. Az Így szaladsz karjaimba kézirata (1909) és Ady dedikációja Lédának a Szeretném, ha szeretnének (1910) kötetben

Adynak Léda iránt érzett viharos szerelme az évek során jócskán megkopott, kapcsolatuk folyamatos konfliktusokkal volt terhes, 1909-től együttléteiket az állandó veszekedések uralták, Lédától távol azonban újra és újra felizzott Adyban a régi szenvedély, s az egykor e révén megtapasztalni vágyott Mindenségélmény, akkor is, ha ez legtöbbször csak az emlékeket felidéző helyszíneken kapott igazán hangsúlyos teret. A közvélemény sokáig nem észleli a változást, Ady pedig hosszú ideig őszintén akarta hinni, hogy az a bizonyos élmény, amit valaha egymás számára jelentettek, örökre összetarthatja őket. 1909 júniusában írta Adélnak egyik levelében:

Az Így szaladsz karjaimba az éppen hat éve tartó Léda-szerelem egyfajta összegzése. 1909. november elején született, vélhetőleg Budapesten, de első közlése (Arad és Vidéke) azt sem zárja ki, hogy A Holnap és a Nyugat októberi, nagyváradi matinéján, vagy az azt követő felolvasókörúton, az aradi esten fogant meg benne. Tematikusan a kettejük sorsszerű kapcsolatáról tanúságot tevő ekkor születő hasonló versek (pl. az 1909. októberi Hiába hideg a Hold konkrét helyszíneket és emlékeket felidéző) sorába illeszkedik. A vers a magánéletben is makacs, az egymást bántó-féltő kapcsolatban is az újra és újra nekirugaszkodó elszántság révén valódi szerelmet és hűséget sugároz.
Az, hogy Ady hangsúlyos helyet szánt e költeményének, többek között az is mutatja, hogy az egy bő hónap múlva, 1909 decemberében lezárt, Szeretném, ha szeretnének című kötetben (melyben amúgy, a korábbi köteteivel ellentétben már nincs konkrét Léda-ciklus, s nincs egyetlen Léda-vers sem) a Két szent vitorlás ciklus záróverseként szerepelteti. Mégis, e ciklus elé helyezett mottó, illetve a kötetbe 1910 januárjában, immáron Párizsban, a viszontlátáskor írt dedikáció hasonlóan erős érzelmekről árulkodik!
A kötetszerkezet szerint a második versciklus mottója: „Léda asszonynak, akit hiába hagynék el már s aki hiába hagyna el már engem, mert ma és mindörökké ő lesz: az asszony.” A bő hónappal később a kötet elé írt dedikáció pedig: „Adélnak mindenért a halálig hálásan, a legkisebb szaváért és a legvéletlenebb észrevevéséért is. Mindenért hálásan, sosemvolt ellágyulással, egyetlen ragaszkodással, halálig, mindig, örökké. Párizs, 1910, Ady.”

• 
• 
• 

Boka László

8. Nagyváradi fotók Ady életútjáról

Ady Endre 1899 utolsó napjaiban érkezett Nagyváradra, s 1900 januárjában kezdte meg munkáját a Szabadság című napilapnál, melyet 1901 májusában az ellenzéki és radikálisabb szemléletű Nagyváradi Naplóval váltott fel. Élete korábbi helyszíneihez képest e város jelentős hatást gyakorolt rá, hisz a nyilvánosság és (fél)nyilvánosság terein, a szerkesztőségekben, a kávéházakban, szabadegyetemeken pezsgő szellemi élet zajlott. Amíg Ady – a kortársak visszaemlékezési és néhány fennmaradt fotográfia tudósítása szerint – rövid időközönként cserélődő, szerény albérleti szobákban élt a Kőfaragó, a Körös és a Sal Ferenc utcákban, addig az éjszakai élet szinte valamennyi, a színháztól a kávéházakon és vendéglőkön át a kocsmákig kínálkozó színterét belakta. Sokat járt a Bémer téri Royal kávéházba, ahol később Brüll Adéllal is megismerkedett, ugyanígy a Korona Kávéházba, törzshelye azonban az EMKE volt, írótársaival itt időzött legszívesebben, amit jól mutatnak a különféle vendéglátóipari egységek nyomtatott fejléces levélpapírjain írott üzenetei is.
Ady éjszakai életének egyik fontos helyszíne a Fekete Sas-beli Orfeum volt (a Rienzi Máriához fűződő kapcsolata is itt vette kezdetét), hasonlóan kedvelte a Kispipa vendéglőt, de a legfontosabb mégis a Szigligeti Színház tőszomszédságában elhelyezkedő Bodega, a helyi köznyelvben „Pollák mama Bodegája”-ként emlegetett kiskocsma volt, mely a művész- és bohémvilág képviselőinek, illetve a szerkesztőségek munkatársainak is kedvelt szórakozóhelye volt. Itt született A Holnap második kötetének több Ady-verse, s itt muzsikált Ady kedvelt hegedűse is, Vak Gyula, akiről – ahogy a tulajdonos Pollák mamáról is – több fotográfia is fennmaradt Emőd Tamás rájegyzéseivel.
A költő törzshelye volt még a híres, Körös-parti Müller-cukrászdának a Széchenyi téren található kioszkja és annak tágas terasza, melyet a helyiek csak Müllerájként emlegetettek. Ez az épület ad ma helyet az Ady Emlékmúzeumnak. Ady 1903 végéig tartó nagyváradi újságírói élete során gyakran sétált fel a szőlőhegyi Karger vendéglőbe is, ahol a Még egyszer és az Új versek néhány darabja is született. Természetesen a városból való elköltözése után is nagyon gyakran látogatott el barátaihoz Nagyváradra, egyedül vagy Lédával, többek között 1908 és 1909 során, az ún. A Holnap-os időkben.
Élete ezen fontos, meghatározó epizódjainak helyszíneiről (Kőfaragó utcai egykori albérletéről; az ún. Brüll-házról, Léda lakhelyéről; a Bodegáról és annak tulajdonosáról, Pollák mamáról; a Karger vendéglőről; kedves hegedűséről) az egykori társ és barát, Emőd Tamásnak köszönhetően 1951-ben ritkaságszámba menő fotográfiák kerültek a magyar nemzeti könyvtárba.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Rózsafalvi Zsuzsanna

9. Ady levele a Nyugat tekintetes szerkesztőségének, illetve gépiratos szerződése a Nyugat Könyvkiadó R.T-vel

Ady egyik 1910-es, Párizsból küldött levelét formailag a Nyugat teljes szerkesztőségének címezte, azonban az elsődlegesen Osvát Ernőnek szól. Ady a szokásos pénzgondjai és az elmaradt kifizetések felpanaszolása mellett e levelében egy igen fontos problémát is érint (ráadásul nem is első ízben), azt tudniillik, hogy „ti nem mindenkinek engeditek meg a véleménymondást”. Ady meglehetősen korán, már a lap elindulásának évében is hasonló panaszokkal élt, amikor többek között Dutka Ákos második verseskötetéről írott recenzióját halogatták leközölni, mire Osvátnak küldött újabb levelében külön nyomatékkal kérte, hogy az „most már jöjjön!”. Vezér Erzsébet kutatásai szerint így is Ady egyes mondatait kicenzúrázták (pl. hogy „A Nyugatnak kötelessége azt is honorálni már, aki vele egy irányban akar nyugatra fordulni”).
Adyt a Nyugat értelemszerűen saját első számú poétájának tekintette, legfőbb díszének és szövetségesének, akit igyekezett kisajátítani, lobogóként használni, ugyanakkor láthatóan óvni is az esetleges konkurenciától. (1909. június 1-én a lap külön Ady-számot jelentetett meg.) Az 1910-től elinduló könyvkiadója mindazonáltal sok tekintetben ki is segítette a költőt. Míg előző kötetei kézirataival Ady nem egy ízben kénytelen volt különböző pesti kiadóknál kilincselni, addig 1909 végétől az ilyen gondjai megszűntek. Az első Ady-kötet, mely már a Nyugat kiadásában láthatott napvilágot (s az életút szempontjából is igen jelentős állomást mutat), az az 1910 januárjára megjelenő Szeretném, ha szeretnének volt, Falus Elek gyönyörű tipográfiájával.
A Nyugat Könyvkiadó igazgatóságával kötött gépiratos szerződése kevesek által ismert, ebben egy évvel később, 1911 januárjában Ady további komoly vállalásokat írt alá, többek között lekötve „egész irodalmi működését” a Nyugat Részvénytársaságnak. A megállapodásban, melyet a kiadó igazgatósága részéről Hatvany Lajos írt alá, Ady vállalta, hogy verset más lapnak egyáltalán nem ad, csupán kisebb írásokat és politikai vagy rövidebb prózai műveket közölhet napilapoknál, ugyanakkor automatikusan átengedi minden korábbi kötete jogait az új részvénytársaságnak, amint azoknak az első kiadóinál még érvényben lévő, lekötött kiadásai elfogynak. Ady a szerződés értelmében mindezért cserébe havi 400 koronás fizetésre kapott ígéretet. 

• 
• 

Boka László

10. Ady egyik Prien am Chiemseeből küldött fotóképeslapja Brüll Bertának

Ady és Léda egyik, kevéssé ismert közös fotójának több, képeslapként megírt példányát őrzi az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. A fotó keletkezésének története is ismert. 1911 tavaszán Ady utolsó párizsi tartózkodását és olaszországi útját követően visszatér Budapestre, majd hazautazik a Szilágyságba. Kapcsolata Brüll Adéllal válságba került. 1911 szeptemberében elfogadva Léda békülési kísérletét, meglátogatja az Alpok lábánál elterülő, bajorországi Prien am Chiemseeben. A szanatóriumi tartózkodás testi-lelki megújulást nyújt számára. Ady Lajosnak írja:

A képeslapfotó a Chiemseen való napi két óra evezést örökíti meg, mely a kezelés része volt, s melyről büszkén írja öccsének: „Kedves Lajoskám és Annusom, nézzétek meg, micsoda evező matador lett én belőlem. Az öreg Westermacher, a kormányos is el van ragadtatva.”
A közeli Münchenben tett látogatásokról esszében számol be Az őszi München címmel. Ezzel egy időben küldi első levelét Boncza Berta Adynak a Nyugat szerkesztőségébe címezve. A költő barátja, Révész Béla erre így emlékszik vissza:

A fővárosba visszatérve Ady a Nyugat válságával szembesül, Osvát és Hatvany a lap irányáról, jövőjéről vitázik. S bár 1912 februárjában megjelenik A menekülő Élet, benne a megnyugvást nem lelő, kereső, menekülő, élet-halál kérdéseit kutató individuum töprengéseivel, az önpusztító életmód miatt egyre rosszabb fizikai kondícióban lévő költőnek újabb kezelésre lesz szüksége, ezúttal a Városmajor Szanatóriumban.

• 
• 

Rózsafalvi Zsuzsanna

 11. A Valaki útravált belőlünk kézirata

A Léda-szerelem megkopása majd végzetes erodálódása tulajdonképpen már 1908-tól folyamatosan nyomon követhető az Ady-életműben. Az ezt követő évek, a „bitang idők” – ahogyan Ady maga írta – sorozatos vitákat, kiábrándulásokat és csalódásokat hoznak, akkor is, ha időről időre még mindkét fél megpróbálkozik a „csak azért is” attitűdjei szerint a kapcsolat megmentésével. A konkrét szakítást, a szerelem végleges lezárultát két, merőben ellentétes hangulatú, hosszabb költemény is megörökítette. 1912. április 16-án jelent meg a Valaki útravált belőlünk, amit kereken egy hónappal követett a sokkalta ismertebb, kegyetlen költemény, az Elbocsátó, szép üzenet.
Adynak belső diszpozícióit, az egykori szerelmét a külvilág előtt kirakatversben megalázó sorainál, gőgös-fensőbbséges hangvételénél őszintébben mutatják a Valaki útravált önfeladást is beismerő sorai. A valamikor sorsszerűnek hitt szerelmet követően a fájó hiánynak, a veszteségnek, az elvesztett boldogságnak, az egykor megtapasztalni remélt Mindenség-élmény fájdalmas-szomorú csalódásának a rögzítése a vers, mely több más költeményben, így az 1909 őszén született Hiába hideg a Holdban is megidézett összeforrottságra is utal, ezen túl viszont az Adyban egyként élő férfiúi és asszonylélekből az utóbbi kiszakadását, a részleges önelvesztést gyászolja el rezignált, mesteri sorokban. A „bennünk sarjadt” asszonyi lélek csak egy nő szerelme által teljesedhet ki, mely motívum több más Ady-sorban korábban is vissza-visszatért. Az Elbocsátó végső leszámolása, kegyetlen lírai énje, elbeszélője épp ezt tagadja meg (talán nem véletlenül egy konkrét, pofozkodással is tarkított szakítójelenet ingerültségéből táplálkozva, akkor is, ha annak Nyugatbeli közlésekor Ady már a Városmajor Szanatóriumban erősödik). Sokatmondó mégis, hogy Ady a két verset egymás mellé szerkesztve, de az időbeli valós sorrendet megfordítva jelentette meg őket az 1913-ban kiadott A magunk szerelme kötetben.

• 
• 

 

Boka László

12. Ady és Csinszka 1917 nyarán – üvegnegatív

A szanatóriumi szerelmek lezárását és hosszas, 1911 óta tartó levelezést követően Ady 1914. április 13-án, egy baráti társaságban töltött éjszaka után meglátogatja a korábban a svájci internátusban tanuló Boncza Bertát Csucsán. Ady a Nyugat május 1-i számában korábban Csinszkának szóló üzenetként megjelenteti az első találkozásukat megörökítő Vajon milyennek láttál? című versét. A találkozásról Csinszka visszaemlékezésében mint a „csalódás, öröm és szomorúság” elegyéről vall. Mégis, alig két hónap múltán a költő megkéri az ifjú (akkor 19 esztendős, így a korabeli törvények értelmében még kiskorúnak számító) Berta kezét. Ady Csucsa, Kolozsvár, Érmindszent és Budapest között ingázva próbálta intézni ekkoriban az apai engedély elmaradása ellenére megkötendő házassághoz szükséges iratokat az Árvaszéknél.
Hogy milyennek láthatta Ady Csucsát, azt talán barátja, Révész Béla fogalmazza meg legplasztikusabban:

A költő 1915 és 1917 között Csucsán, a Boncza család kastélyában élt az irodalmi élettől és a barátoktól elzártan. A kastély egyszerre volt számára menedék a háború rémségei elől és teher, hisz ezt megelőzően intenzív társasági életet élt, melynek része volt a gyakori „félnyilvános” tereken, így a kávéházakban történő alkotás. Magányán barátai – Fenyő Miksa, a Bölöni házaspár, a kolozsvári Lukács Hugó doktor – enyhítettek, akik alkalmanként meglátogatták a friss házasokat. Egy ilyen látogatás alkalmával készül a csucsai kastélyt, valamint Adyt és Csinszkát megörökítő felvétel, melyet minden valószínűség szerint 1917 nyarán készíthetett Emil Isac román költő, műfordító, publicista, akit Ady 1909 óta ismert, s akivel haláláig levelezett is. A kép üvegnegatívra készült, hasonlóan az ugyanakkor rögzített, csupán a kastélyt megörökítő felvételhez. Mindkét negatív – melyek az Ady-gyűjteményünk legféltettebb kincsei – magángyűjtőtől került be Kézirattárunkba.

Ady Endre és Boncza Berta (Csinszka) Csucsa, (1915 és 1918 között); az eredeti, üvegnegatívról készített digitális kép – Kézirattár: Fond III/74/95

Rózsafalvi Zsuzsanna

A dokumentumokat a Kézirattárban őrizzük, és a nemrégiben megjelent „Valaki útravált...” – Az úton lévő és kiútkereső Ady Endre (szerk.: Boka László és Rózsafalvi Zsuzsanna) című albumunkban is megtalálhatók.

Az 1. rész itt olvasható.

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától pünkösdvasárnapig hetente kétszer jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum került a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
Köszönjük, hogy az elmúlt hetekben velünk tartottak.

A Budai krónika zárósora. A kép forrása: Chronica Hungarorum [Buda, 1473, Andreas Hess]. Digitális Kincstár, szerk.: Ekler Péter, Káldos János. Készült az OSZK Inc. 326 jelzetű példánya alapján. A krónika magyar nyelvű fordításával, OSZK–MEK, 2006. – Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtár

„Finita Bude anno Domini MCCCCLXXIII in vigilia penthecostes: per Andream Hess” – Befejeződött Budán az Úr 1473. esztendejében pünkösd előestéjén Hess András által. A Budai krónika ezzel az utolsó mondatával kezdődik a hazai nyomdászat története. A hetven levelet (ebből 133 nyomtatott lapot) tartalmazó kisfólió könyv tíz példányban maradt fenn a világon. Sok kérdés kapcsolódik a szöveghez, a könyvhöz, a nyomdászhoz és a megrendelőhöz. Némelyikre választ kaptunk az elmúlt évszázad neves régikönyves kutatóitól, de akad még elvarratlan szál az első magyar ősnyomda történetében.
Fontos információkkal rendelkezünk a nyomdász személyét illetően. A neve alapján német származású tipográfus a római Lauer nyomdában dolgozott segédként, s Kárai (vagy Karai) László budai prépost meghívására érkezhetett Budára 1471 (mások szerint 1472) késő tavaszán, hogy az itáliai officinától kapott betűkkel elkészítse az első magyarországi nyomtatványt. Mégis az összes tudásunk Hessről a könyvében rejtőzik. Innen tudjuk, hogy június 5-én fejezte be a munkát, nagyjából két évvel a megérkezése után. Kényszerű várakozásának okáról csak közvetett magyarázatunk van. Ez összefügg meglepően nyílt vallomásával, tudniillik, hogy sokáig töprengett azon, hogy kinek is ajánlhatná a könyvét.
Borsa Gedeon és Soltész Zoltánné kutatásai alapján ma már megdönthetetlen tény, hogy a hazai nyomdászat spiritus rectora Vitéz János esztergomi érsek volt. E gondolatmenet szerint Vitéz részt vett az 1455-ös bécsújhelyi birodalmi gyűlésen, ahol találkozott Aeneas Sylvius Piccolomini pápai legátussal (aki később II. Pius pápa néven vonul be az európai történelembe), s a két művelt, széles látókörű humanista számos közös pontot találhatott beszélgetéseik során. A török veszély mellett az akkor újdonságként berobbanó, Mainzban készült 42 soros nyomtatott Biblia is szóba kerülhetett. Ismert Piccolomini részletes beszámolója Johann Gutenberg találmányáról 1455-ből, s egy évvel előtte maga Vitéz is járt követség élén Mainzban, így nem zárható ki, hogy a magyar főpap már itt találkozhatott az európai nyomdászat első műhelyével. Érdemes megemlíteni még azt a bibliográfiai érdekességet, hogy a legkorábbi mainzi nyomtatványok többsége ugyancsak a török veszélyről szól és van, és ezek között van olyan, amelyiknek a megírását éppen Piccolomini inspirálta. A technikai újítások iránt fogékony Vitéz képzeletét megragadhatták a mozgatható betűk által sokszorosítható könyvek, gondolva itt a közvélemény befolyásolására alkalmas nyomtatványokra a török veszélyről, vagy az antik auktorok jobb kiadásának a lehetőségére, hiszen ha nem is szűnik meg, de ezen az úton mindenképpen hatékonyan csökkenthető a sok másolás során bekerült szövegromlás. Mindezek mellett a bibliofil érsek az Academia Istropolitania, a pozsonyi egyetem 1465-ös megalapításakor nyilvánvalóan tisztában volt azzal is, hogy az oktatás számára a könyv alapvető fontosságú.
Az előzményekkel kapcsolatban a következő időrend képzelhető el: Kárai László római követsége alkalmával, Vitéz megbízásából, 1470 őszén meghívta Hess Andrást Budára. Valószínűleg vonzó ajánlatot kaphatott a nyomdász, ígérhettek neki privilégiumot, lehetőséget az önálló officina megteremtéséhez, anyagi támogatást és biztos megrendeléseket. Ám az 1471-es év második felétől drámaian megváltozott a helyzet Magyarországon – állítólag tettlegességig fajult a magyar király és az esztergomi érsek viszonya. Utolsó csepp volt a pohárban, mikor a főpap a lengyel IV. Kázmér fiát (a későbbi Szent Kázmért) hívta meg a magyar trónra. Bár karácsony előtt Vitéz még kiegyezett Mátyással (ebben szerepet játszhatott a fiatal Kázmér herceg kisebb hadi sikere a Felvidéken), de néhány hónappal később, 1472 kora tavaszán az érsek házi őrizetbe került Esztergomban, s ott is marad augusztusi haláláig. Hess valószínűleg 1471 tavaszán indulhatott el Rómából, s másfél hónappal később érkezhetett meg Budára félmázsányi betűkészletével, ahol nem az elképzelései szerint alakult az első magyar nyomda létrehozása. A Chronica betűméreteinek változásából kiindulva Borsa úgy vélte, hogy az ajánlás készülhetett el legutoljára, mégpedig azért, mert az eredeti szöveget, mely Vitéz Jánoshoz szólt, meg kellett változtatnia a nyomdásznak az 1471–1472-es belpolitikai események miatt. A betűméret csökkenése alapján kikövetkezhető, hogy a Kárainak szóló ajánlás egy időben készült el a kolofónt tartalmazó utolsó oldallal. Feltételezhető az is, hogy Kárai házában rendezkedhetett be a nyomdász, s talán a Vitéztől kapott pénzből indíthatta el a vállalkozását, papírt vásárolt, segédet fogadott, asztalos munkát rendelt meg.

A Budai krónika első oldala. A kép forrása: Chronica Hungarorum [Buda, 1473, Andreas Hess]. Digitális Kincstár, szerk.: Ekler Péter, Káldos János. Készült az OSZK Inc. 326 jelzetű példánya alapján. A krónika magyar nyelvű fordításával, OSZK–MEK, 2006. – Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtár

A Hess-nyomda megszűnése nyomán még a 19. században felvetődött az a gondolat, hogy Mátyás itáliai kódexeken nevelt ízlése miatt eleve kudarcra volt ítélve Hess vállalkozása a legnagyobb támogató, Vitéz elvesztésével. Fitz József a következőképpen igyekezett ezt cáfolni: a Mátyás környezetében lévők közül többen is jeleskedtek a nyomtatás támogatásában. A Corvina könyvtárosai közül például mind a hárman: Galeotto, Ugoletto és Frontius is kapcsolatban álltak a kor nyomdászaival.
Borsa Gedeon ezt máshogyan látja. Szerinte Mátyás természetesen ismerte a könyvnyomtatás előnyeit, de azzal – a politikai propagandát leszámítva – aligha kívánt élni. Számára a Bibliotheca Corviniana részben jó szövegek gyűjteménye kívánt lenni a humanista vendégei számára, de leginkább a reprezentáció érdekében alapította meg. A látogatóit kívánta elkápráztatni a gyönyörűen díszített kódexeivel. Mátyás jól érzékelhető, de persze jól álcázott kisebbrendűségi érzéssel küzdött. Olyat kívánt létrehozni, amellyel az évszázados uralkodói családok (Habsburgok, Jagellók) nem rendelkeztek, hogy legalább e téren is túltegyen ellenlábasain. Nem kevés pénzért és kellő hozzáértéssel így hozta létre gyűjteményét, ami eleinte Vitéz Jánosnak, majd az itáliai könyvtárosainak köszönhetően vált európai hírűvé. A kissé bizonytalan eredetű Hunyadi János fiaként, a fentebb kifejtett feltételezhető célkitűzésének megfelelően általa kialakított gyűjtőkörbe „pucér” nyomtatványok nem illettek bele.
Johannes Regiomontanus, a 15. század utolsó harmadának legnagyobb hatású matematikusa és csillagásza utolsó magyarországi megfigyelése (1471 tavasza) után Vitéz és Mátyás kapcsolata tovább romlik. Mire Hess Budára ért, Regiomontanus, immár Nürnbergben, átfogó könyvkiadási terveiről értekezett, melyek – kutatók szerint – a budai udvarban fogantak meg benne. Mindenesetre az időrend alapján elképzelhető, hogy Regiomontanus kiadói tervei 1470–1471 környékén már kikristályosodtak, s pont ebben az időben bízza meg az esztergomi érsek a budai prépostot, hogy Rómából csábítson Budára egy ügyes nyomdászt. Érdekes összefüggés, amit Huszti József Hess második nyomtatványával, a Chronica után megjelent Basilius-kiadásával kapcsolatban felvetett. Egyrészt ismert, hogy az esztergomi érsek kedves könyve volt Basilius Magnus A költők olvasásáról írott munkája, másrészt a művet Regiomontanus is kiadta nem sokkal később két ízben is Nürnbergben. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert a német tudós pár éves nyomdai tevékenysége során csak saját csillagászati–matematikai műveit rendezte sajtó alá.
S végezetül Pomponius Laetus megküldte Mátyásnak Silius Italicus császárkori költő Punica című hőskölteményének nyomtatott változatát, amiről a magyar király ezt írta válaszlevelében:

Az itáliai humanista éppen az Angyalvár börtönéből kiszabadulva a már említett Lauer-nyomda korrektora volt, ott, ahol maga Hess is dolgozott. Úgy tűnik, hogy az első magyarországi nyomda egy sajtóval működhetett, s a legbonyolultabb munkafolyamatot, a szedést Hess végezte (korábban hármat feltételeztek, egy tucatnyi munkatárssal). Bár szakmai vita folyt azzal kapcsolatban, hogy a budai nyomdász helyben önthette-e a betűit vagy magával hozta Rómából, biztosra vehető, hogy Hess a közel félmázsás betűkészlettel, s nem matricákkal indult útnak Budára 1471 tavaszán, hiszen az elkopott betűket könnyedén kicserélhette volna a matricák segítségével. Természetesen többen egy évvel későbbre teszik ezt a pillanatot nyomdászati érvekkel alátámasztva állításukat. Fitz, majd később Soltészné is úgy gondolta, hogy a matricákkal felszerelt Hess 1472 februárjáig biztosan Rómában volt, mivel Lauer addig használta a Chronicában is feltűnt antikva betűtípus matricáit. Az utolsó ilyen típusú nyomtatványa Antoninus Florentinus Confessionaléja volt. (Milyen érdekes véletlen egybeesés, a második, ún. rejtélyes magyarországi ősnyomda 1477-ben ugyanezt a művet jelenteti meg.) Ezután – Fitzék szerint – Hess megszerezve a matricákat, nekivágott a másfél hónapos útnak. Mivel ez később kifejtendő kronológiai problémákat vet fel, itt csak utalunk Borsa ellenvetésére: semmi bizonyíték nincs arra, hogy Hess matricákat hozott volna magával. Számos külföldi példa bizonyítja, hogy kis műhelyek működtek matrica nélkül, s a bevett gyakorlat az officinából kivált, önállósodás útjára lépő fiatal mestereknél, hogy csak betűkészletet kaptak, matricákat nem.
Az egyik gyakran vitatott, homályos pont a Chronica elkészülésének az üteme. Ha elfogadjuk Borsa érvelését, miszerint a könyv nyomtatását még Vitéz János (kihez az eredeti ajánlás szólt) halála előtt el kellett kezdeni, nagyjából tíz hónap állt Hess rendelkezésére, ha 1472 tavaszához, mint Hess megérkezésének idejéhez ragaszkodunk. Így viszont óhatatlanul felmerül a kérdés, miért fogalmazott Hess az ajánlásban úgy, hogy sokáig volt munka nélkül, mikor ez körülbelül az április–július hónapokat érinthette (maximum négy hónap, de inkább kevesebb)? A négy hónap alatt kellett berendezkednie, sajtót készíttetnie, segédeket fogadnia, betanítania, nem valószínű, hogy unatkozott. Ráadásul a papírt még meg is kellett rendelnie, hogy megérkezzen a nyomtatás kezdetére. Ha viszont nem fogadjuk el a Fitz és Soltészné által kijelölt 1472. februári időpontot, miszerint ekkor kelt útra Hess Rómából, hanem egy évvel korábbra feltételezzük ezt – gondoljunk itt arra, hogy Kárai már 1470 novemberétől 1471 tavaszáig Rómában tárgyalt –, akkor mindjárt érthetőbb lesz a hosszú munkanélküliség.
A másik elgondolkoztató kérdés, hogy ha ezt az időhatárt használjuk (1471-ben elkezdte a munkát), akkor havi hat–nyolc oldal kinyomtatását feltételezhetjük, ami elképesztően lassú még az ősnyomdászathoz képest is. Ezt az óriási különbséget nem magyarázza meg kielégítően az officina kicsi mérete, Hess gyakorlatlansága, a segédek hiánya (vagy alacsony száma), illetve a járulékos munkafolyamatok (betűk lemosása, visszaosztása a szedőszekrénybe, papír megnedvesítése, szárítása, az elkészült szedés korrigálása) egyetlen nyomdász általi elvégzése sem. Varjas Béla szerint egy év alatt Hess akár négy-öt hasonló terjedelmű könyvet is kinyomtathatott volna.
A másik felvetődő kérdés, hogy Hess András miért éppen Budán alapította meg a műhelyét? Amennyiben Vitéz szerepét meghatározónak tekintjük, akkor sokkal kézenfekvőbb lett volna az érseki székhely (Esztergom) vagy éppen a fél évtizeddel előtte alapított egyetem (Pozsony). Ha már 1471 késő tavaszán Hess Magyarországon lehetett, akkor nyugodtan választhatta volna Pozsonyt vagy Esztergomot is. Vitéz viszonylag stabil helyzetben volt, az egyetem diákjai és tanárai még nem szóródtak széjjel, Mátyás a cseh háborúkkal foglalta el magát. Nem az áll a helyszín kiválasztásában, hogy a Lauer-nyomda fiatal mestere a királyi udvarhoz közel szerette volna elkészíteni az első nyomtatványát? Fitz meg is kockáztatja azt a csábító feltételezést, hogy a Mátyásnak küldött, 1471-ben Rómában nyomtatott Punica Georg Lauer műhelyében készülhetett (a Gesamtkatalog der Wiegendrucke egyszerűen a „Silius Italicus nyomdásza”-ként azonosította). A kortársak szerint a római mester kísérletező elme volt, ugyanis e nyomtatvány betűit csak itt használták először és utoljára, s Fitz ezt még megtoldja azzal, hogy talán ez a könyv volt Hess András – a korban egyáltalán nem ritka – referensmunkája, próbanyomata. A merész gondolatkísérletet támaszthatná alá az a tény, hogy Mátyás ekképpen dicsérte meg Pomponius Laetus küldeményét: „ifjúkorunkban is kedves olvasmányunk volt ez”. Mi is lehetne ennél alkalmasabb mű a Budai Várba való belépéshez?
Egy szó, mint száz, Hess úgy fogalmazott, hogy „időm is volt bőven”. A Vitéznek szóló ajánlásnak – mely nem maradt fenn, csak feltételezzük a létét – legkésőbb 1472. augusztus elejéig, az érsek haláláig, el kellett készülnie. Nem tűnik megalapozottnak az a feltevés, hogy a Lauer-féle Confessionale kiadás megjelenése, 1472. február előtt nem indulhatott el Hess Rómából a betűkészletekkel. Ezt megerősíti az is, hogy 1471 őszére fegyveres konfliktussá fajult az esztergomi érsek és a magyar király viszonya, tehát nem valószínű, hogy Vitéz éppen akkor hívná meg Hesst, mikor a lengyel Kázmér herceget szeretné a trónra segíteni Mátyás ellenében. És azt sem szabad elfelejteni, hogy Kárai 1471 tavaszára már visszatér Rómából. Miért várt volna még egy évet Hess András? Szinte kizárt, hogy a magyar ősnyomdász munkája lett volna az előbb emlegetett Punica, hiszen maga közli ajánlásában, hogy a Chronica „e nemben az első”. Az időrendbe viszont beilleszthető, hogy Kárai római követsége után, vagyis 1471 tavaszán útra kelhetett Hess, aki akkorra már nem számíthatott fiatal, kezdő segédnek, hiszen, ahogyan ő fogalmazott, „kívánságomhoz képest meglehetős előrehaladást tettem” a nyomdászatban.

Egy oldal a Budai krónikából. A kép forrása: Chronica Hungarorum [Buda, 1473, Andreas Hess]. Digitális Kincstár, szerk.: Ekler Péter, Káldos János. Készült az OSZK Inc. 326 jelzetű példánya alapján. A krónika magyar nyelvű fordításával, OSZK–MEK, 2006. – Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtár

Ez alapján közel két év alatt születhetett meg a Budai krónika, ami mindenképpen sok időnek tűnik. Ez csak azzal magyarázható, hogy munka nélkül telt hónapok tehetetlensége árnyékolta be első nyomdánk megalakulását. Hess nyilván aggódva figyelte az 1471 őszi és a következő év tavaszi eseményeit, elképzelhető, hogy hosszú hónapokra le kellett állnia a munkával. Kérdés az, hogy erre mikor került sor? Két lehetőség adódik. Az első időszak 1471 nyarától 1472 nyaráig tarthatott, amikor azt várta, hogy mi lesz a Vitéz–Mátyás-harc végeredménye, s egyébként is nehezen szedi össze a műhely beindításához szükséges eszközöket, alapanyagokat. Ennek ellentmond, hogy éppen a legreménytelenebb időszakban, 1472 nyarán írta volna meg a Vitézhez szóló ajánlását. A második időszak 1472 tavaszától 1473 tavaszáig tarthatott, amikor azon gondolkodott, hogy kinek ajánlhatná a Krónikát. Majd sietve kiszedte az új ajánlást 1473 tavaszán, s a könyv megjelenhetett június 5-én. Ebben az esetben viszonylag hamar beindíthatta az officinát, 1471 nyarától nekiláthatott a nyomtatásnak, megírhatta az esztergomi érseknek szóló ajánlást, s munkáját majdnem befejezhette, amikor 1472 tavaszán Vitézt letartóztatták. Egy évig várta, hogy javuljon a helyzet, majd – miután egyértelművé vált számára, hogy a könyve csak új ajánlással jelenhet meg – 1473 tavaszán kiszedte az új ajánlást a levél párjával, s a pünkösdi vásárra időzítette a megjelenést.

Farkas Gábor Farkas 

A sorozat korábbi részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész