Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat negyedik részében munkatársunk, Vasné dr. Tóth Kornélia a Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményének gazdag ex libris állományából Vastagh Gyula műgyűjtő ex libris gyűjteményébe ad betekintést.

Vastagh Gyula (1866–1949) budapesti műkereskedő, könyvkereskedő, a Vastagh művészcsaládhoz tartozott. Az Eggenberger-féle könyvkereskedésben dolgozott, kezdetben a Budapesti Könyvkereskedő-segédek „Csak szorosan” Egylete tagja. Nagy kitüntetésnek számított, hogy sokévi munka után 1901-től az Eggenberger-féle könyvkereskedés társtulajdonosa lett Hoffmann Alfréd és Hoffmann Béla mellett. E minőségében 1901 augusztusában a Magyar Könyvkereskedők Egylete tagjául választották, majd a következő évtől a Magyarországi Könyvkereskedő-segédek Egyesületének pártoló tagja lett.
A könyvkereskedés mellett Művészeti Szalont is nyitott, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tagjaként nagyon értékes, országosan is elismert gyűjteményt hozva létre. Gyűjtési szenvedélye kialakulásához hozzájárulhattak a Vastagh család művésztagjai: id. Vastagh György genre- és arcképfestő, fia, Vastagh Géza állatfestő és ifj. Vastagh György szobrász. Elsősorban korabeli magyar festményeket gyűjtött, portrékat, alakos kompozíciókat, tájképeket, csendéleteket egyaránt. Kedvelt alkotója volt Éder Gyula, Benczúr tanítványa és Innocent Ferenc, aki az egyik legkeresettebb portréfestő volt a korban. Emellett gyűjtötte többek között Neogrády Antal, Juszkó Béla, Bachmann Károly alkotásait.
Gyűjteménye legszebb darabjai, festményei, szobrai számos helyen szerepeltek kiállításokon, a főváros mellett vidéken is. Budapesten kiállított a Nemzeti Szalonban (Zichy művei, 1902) és a Műcsarnokban (Lotz Károly emlékkiállítás, 1933), gyűjteményével 1906-ban részt vett a Gyermekvédő Liga jótékony célú ex libris kiállításán az Iparművészeti Múzeumban. Emellett Hódmezővásárhelyen (1913), Brassóban (1914), Makón (1914), Nagykanizsán (1913, 1926, 1932) és más városokban szerepelt kollekciójával tárlatokon, melyek gyakran vásárlásokkal egybekötött alkalmak voltak, jelentős sajtóvisszhanggal. Az 1914-es brassói kiállításra nagy képanyaggal érkezett, melyen többségben műcsarnoki festők alkotásai voltak láthatók. A festmények némelyikét képeslapokon is terjesztették – mint Vastagh György: Szent Imre oltárképét – a Vastagh Gyula Művészi Szalon kiadásában.
A festmények mellett grafikákat, kisgrafikákat is gyűjtött. Az 1909-ben megalakuló Szent György Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete folyóirata, A Gyűjtő 1912-es listáján is szerepel mint ex libris gyűjtő.

Ex libris kollekciójából kb. másfél ezer grafikát juttatott 1948-ban az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtára gyűjteményébe, két mappába rendezetten. A könyvjegyek jórészt a 20. sz. első feléből származnak, az alkotók közt Balázsfy Rezső, Révész Kornél, Éder Gyula, Sarkadi Emil, Rozsnyay Kálmán, Menyhárt József, Haranghy Jenő, Helbing Ferenc, Radványi-Román Károly, Gáborjáni Szabó Kálmán és mások neve tűnik fel.
Kuriózumnak számít a világhírű Alfons Maria Mucha (1860–1939) cseh plakátművész, grafikus szecessziós ex librise Leo Szemere részére.

Alfons Mucha grafikája (1900 k.), Vastagh/Sz/47

Az ajándékmappák belső felén tulajdonjegyként találkozhatunk a Vastagh Gyula nevére készített ex librisszel, Éder Gyula alkotásával. Ezen puttó látható címerpajzzsal, bagollyal, könyvekkel, a jelmondat pedig: „Vasakarat – sikert arat”.

Éder Gyula grafikája (1900 után), Vastagh/V/19

Egy másik lapon a műkereskedő Vastagh Gyula és családja lakcíme olvasható: Budapest, Orlay utca 2. Lakásán többször is vásárlásokkal egybekötött kiállításokat tartottak.
Vastagh Gyula 1949-ben, a feleség (Meiszner Anna) 1967-ben hunyt el. 1963-ban és 1983-ban egyik lányuk, Popini Nándorné született Vastagh Márta juttatott ex libriseket az Országos Széchényi Könyvtár Aprónyomtatványtárába, apja gyűjteménye maradék darabjaiból (összesen kb. 100 példányt). 1974-ben fiuk, Vastagh János adott be mintegy félszáz ex librist.

Vastagh Gyula ex libris gyűjteményének részletes feldolgozását jelenleg végzem, a kisgrafikák figyelemre méltó részét képezik az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár – a duplumokat nem számolva is – tízezret meghaladó modern ex libris anyagának.

Válogatott források és szakirodalom:

• Az aprónyomtatványok csoportos leltára, 1962–1975. IX. 09. (Gyarapítási napló), 1963. IX. 03., 1974. IV. 8., VI. 05., VII. 28., VIII. 09-i bejegyzések.
• Egyesületi élet, Csak Szorosan, 1902. február 20., 4–5.
• Hírek (Műkiállítás Nagykanizsán), Zalai Hírlap, 1913. szeptember 15., 2.
• Könyvkereskedelmi címtár, Könyvkereskedők, In. Magyar könyvkereskedők évkönyve, 1911., 260.
• Lotz Károly emlékkiállításának képes tárgymutatója 1833–1933, Orsz. Magyar Képzőművészeti Társulat, Műcsarnok, Budapest, 1933., 262. tétel
• Mika Edit: A Sárosfürdőtől a Hadik Kávéházig, Helytörténeti séta Újbuda szívében, Újbuda, 2009. szeptember 2., 6.
• Murádin Jenő: Mattis Teutsch János életútja, In. A Mattis Teutsch János és a Der blaue Reiter c. kiállítás (Magyar Nemzeti Galéria: 2001. március 14. – június 24. és a müncheni Haus der Kunstban 2001. július 5. – október 7.) virtuális változata.
• Néhány szó az ex libris gyűjtőkhöz, A Gyűjtő, szerk. Siklóssy László Dr., 1912. I. évf., 44.
• Özv. Vastagh Gyuláné szül. Meiszner Anna gyászjelentése, OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár (Budapest, 1967. június)
• Plakát- és aprónyomtatványok naplója, 1975. X.–1986. VI. (1983. XII. 20-i bejegyzés)
• Rózsa Miklós: Zichy művei, Nemzeti Szalon, Budapest, 1902, 38. és 42. tétel
• Takács Gábor: Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig, Kieselbach Galéria, Budapest, 2012, 475.
• Tóth Ferenc: Művészetek és sportélet, A festészet, In. Makó története 1849-től 1920-ig (Makó monográfiája 5.), szerk.: Szabó Ferenc, Makó, 2002.
• U. Gy.: Vastagh Gyula képkiállítása a Kaszinóban, Zalai Közlöny, 1926. június 5., 5.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Múltunk neves ex libris gyűjtői, Lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019., 209–210.
• Vastagh Gyula képkiállításának megnyitása, Zalai Közlöny, 1932. március 27, 4.
• Vastagh Gyula képkiállítása. Képek a Fekete Sasban, Vásárhelyi Reggeli Újság, IX. évf.,1913. március 15., 2–3.
• Vegyes, Corvina, A Magyar Kereskedők Egyletének Közlönye, 1901. március 20., 40, 42.

Vasné dr. Tóth Kornélia

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A honalapítás millenniumának megünneplését, és a magyarság történetének európai fordulópontját jelentő esemény méltó megörökítését az 1896. évi VIII. törvénycikkbe rögzítette az országgyűlés. A törvénycikk első paragrafusában:

A felsorolt emlékek közül kétségkívül a budapesti millenniumi emlékmű a legkiemelkedőbb alkotás. Zala György szobrász és Schickedanz Albert építész monumentális művének teljes befejezése és az avatási ünnepség 1929-ig váratott magára. Közben lezajlott jelenkori történelmünk legszomorúbb eseménye és a hét vidéki emlékmű közül öt idegen uralom alá került. A „maradandó emlékeket” barbár módon megrongálták, néhányukat még a trianoni békediktátum előtt elpusztították.
Az emlékjelek felállításának fő kezdeményezője, szervezője és mozgatórúgója Thaly Kálmán történész, országgyűlési képviselő volt, aki már 1890-ben szorgalmazta a magyar országgyűlésben a honfoglalás ezeréves évfordulójának méltó megünneplését.

Thaly Kálmán. In. Vasárnapi Ujság, 42. évf. 36. sz. (1895. szeptember 8.), 585. o.  – Digitális Képarchívum

Az előmunkálatok Thaly Kálmán vezetésével 1895 tavaszán elkezdődtek. Az országgyűlés által kiküldött bizottság felkereste a kijelölt helyeket és megjelölte az építkezésre alkalmas pontokat. Ezt követően helyi szinten közigazgatási eljárás formájában rendezték az adott területek tulajdonviszonyát. A munkálatokat felügyelő bizottság a tervek elkészítésével, a színhelyek alapos feltérképezésével és az alépítmények kivitelezésével Berczik Gyula építészt bízta meg.

Berczik Gyula, az ezredévi országos emlékek tervező műépítésze. Koller utódai fényképe. In. Vasárnapi Ujság, 43. évf. 38. sz. (1896. szept. 20.), 633. o. – Digitális Képarchívum

A fővárositól eltérően, a rendelkezésre álló rövid idő ellenére, a vidéki emlékművek a millenniumi ünnepségek idejére elkészültek vagy legalább az alapkőletételük megtörtént, és a következő évben e műalkotásokat is felavatták. Az 1896. évi ünnepségek során a zimonyi, a brassói, a nyitrai és a dévényi emlékműveket adták át, míg a munkácsi, a pusztaszeri és a pannonhalmi emlékek alapkövébe a millenniumi ünnepségek eseményeit megörökítő okiratokat helyeztek el. Az emlékművek talapzatára egységesen a „896–1896” felirat került. Az emlékművek szobrászati elemeinek kivitelezésére a bizottság a kor neves művészeit kérte fel. A felállított alkotásokról 1897-ben a kor híres fényképésze, Erdélyi Mór készített felvételeket és az utókor számára nagyméretű album formájában bocsátotta közre „ A Magyar Állam fennállását megörökítő hét vidéki emlékmű: 896–1896” címmel.

Több mint száz év elteltével, egy kárpátaljai művelődéstörténész, Kovács Sándor, a Thaly Kálmán által vezetett bizottság nyomában bejárta a hét vidéki helyszínt. Alaposan feltárta és dokumentálta a látottakat, majd hazatérve, a tapasztalatait egy gazdagon illusztrált könyvben osztotta meg az érdeklődőkkel.

Kovács Sándor: Honfoglalásunk hét emlékműve. A honfoglalás millenniumának hét országos emlékműve, Budapest, Romanika, 2010. – Törzsgyűjtemény  

Elbe István  

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Keszthelyi kódex 4r, MNy 74, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

A Keszthelyi és a Festetics-kódexek a nemzeti könyvtár legbecsesebb kincsei közé tartoznak. E két nyelvemlékünkről szinte minden kideríthetőt kiderített az elmúlt közel két évszázad magyar tudománya. Amíg a Keszthelyi kódex kalandos története (Lékától Németújváron és Igmándon át Sárospatak érintésével a Balaton partjáig) kiemelkedik a többi kézirat históriája közül, addig a legszebben díszített magyar nyelvemlékünkről, a Festetics-kódexről csupán annyit tudunk, hogy valamikor a 18. század végén kerülhetett a család bibliotékájába.

Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

Ismert tény, hogy 1944 végén az akkor alig négyéves Festetics (IV.) György édesanyjával és mindössze egy kézi poggyásszal menekült el az országból. Abban egységes a művelődéstörténet-írás, hogy a két könyvet Keszthelyről szállították – más kincsekkel együtt – az Országos Széchényi Könyvtárba 1947 nyarán. Ez annak a folyamatnak a kezdete volt, amelynek a végén az „elhagyott” hitbizományt – köztük a keszthelyi kastélyt értékeivel együtt – államosították.

Az OSZK-ban nemrégen előkerült iratanyag viszont egy másik történetet mesél el. 1947. február végén Jánossy Dénes történész, levéltáros, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója – mint a Magyar Nemzeti Múzeum Igazgatótanácsának elnöke – levelet írt Grősz József kalocsai érseknek, hogy segítsen megszerezni egy külföldre került értékes magyar nyelvemléket. Szalai Béla (1905–1987) miniszteri osztálytanácsos hívta fel a levéltáros figyelmét a Svájcban őrzött Keszthelyi és Festetics-kódexre. Jánossy azt szerette volna megtudni a kalocsai érsektől, hogy hajlandóak lennének-e lemondani a 13. századi középfelnémet nyelvű költeményeket tartalmazó Kalocsai kódexről a Keszthelyi kódexért cserében. A levéltáros már ebben a levélben is megpendítette, hogy esetleg amerikai gyűjtőt is érdekelhet a kézirat. Jánossy arra is kitért, hogy Magyar Benigna könyvét meg tudnák szerezni egy – itt nem részletezett – középkori német nyelvű kódexért, ami semmiféle hungarikumértékkel nem bír, hasonlatosan a Kalocsán őrzött kézirathoz.

A következő, március 3-án kelt levelet Tolnai Gábor irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár akkori főigazgatója írta egy másik irodalomtörténésznek, Keresztury Dezső vallás- és közoktatási miniszternek. Tolnai megemlítette, hogy a Festetics-kódexet a kézirattár számára kívánja megszerezni (de hallgatott arról, hogy időközben Grősz érsekkel felvették a kapcsolatot a Keszthelyi és a Kalocsai-kódexek cseréjéről). A technikai lebonyolításhoz kért elsősorban segítséget: a már említett Szalai Béla kiutazna Faragó József antikváriussal, hogy személyes tárgyalás útján próbáljon megalkudni a vételárról és/vagy a cserékről. Ahhoz kérte Keresztury közbenjárását, hogy Szalai és Faragó megkaphassa Ausztriára, Svájcra és Olaszországra (ennek később még szerepe lesz) az érvényes útlevelet és a szükséges vízumot. Ami kissé furcsa, hogy belépett a történetbe egy harmadik személy: Marich Jenő is, akinek meglévő útleveléhez Tolnai orosz vízumot (!) kért.

Pár nappal később, március 7-én Tolnai ismét levelet írt Kereszturynak, ám végül nem ez a változat ment a minisztériumba, hanem az egy két héttel későbbi keltezésű (arról nem is beszélve, hogy hét nap múlva új minisztert neveztek ki Ortutay Gyula személyében, így Keresztury már nem lehetett kompetens az ügyben). A későbbi levél hosszabb, és számos olyan információt tartalmazott, amelyet a svájci tulajdonos magyarországi megbízottjától szerezhettek. Tolnai két dolgot nem tartott ildomosnak megemlíteni március 21-i levelében: egyrészt, hogy a kódexekre amerikai vevő is jelentkezett, másrészt, hogy a svájci eladó nagy jó akarattal viseltetik a kéziratok Magyarországra kerülésében. Viszont Tolnai kiemelte az új miniszternek, Ortutay Gyula néprajzkutatónak, hogy hónapok óta tárgyalásokat folytatnak a kódexek megszerzése ügyében. Ez retorikai fogásnak tűnik, hiszen Jánossy első levele február 27-i keltezésű.

Úgy tűnik, hogy ez alatt a két hét alatt több dolgot sikerült tisztázni. A svájci tulajdonos elsőre 70 000 svájci frankot kért a két kódexért összesen, amit sikerült 50 000-re lealkudni. Eladója a Festetics-kódexet gondolta értékesebbnek, ezért 40 000 frankot kért, míg a Keszthelyi kódexért elegendőnek tartotta a 10 000 frankot. Hubay Ilona könyvtáros egy hat tagból álló ősnyomtatvány-kolligátumot és egy antikvát javasolt csereként mintegy 25 000 svájci frank (vagyis 35 000 békepengő) értékben a Festetics-kódexért. Hubay jó ízléssel válogatta ki a javasolt cseréket: ez a kolligátumkötet és az 1517-es kiadású, pergamenre nyomtatott, kézzel színezett Theuerdank még ma is minden bibliofil álma lehetne. Az ősnyomtatványokat „15. századi fatáblás és rézveretes bőrkötésbe” köttette egykori tulajdonosa. A felkínált ősnyomtatványok nemcsak hiánytalanok voltak, hanem meglehetősen ritkák is a regisztrált példányok között. Ráadásul Jankovich Miklós gyűjteményéből származott ez a különleges kolligátum. Hubay részletes tájékoztatást írt Tolnai kérésére:

Hubay a Theuerdank esetében is részletes leírást adott:

Tolnai a fennmaradó összeget – 10 000 svájci frank – a minisztériumtól kívánta beszerezni. Itt említette meg, hogy Jánossy közvetítésével felvetették a kapcsolatot Grősszel, hogy a Keszthelyi kódexet megkaphatná-e az érsekség a Kalocsai kódexért cserébe. Amennyiben negatív lenne a válasz, akkor Tolnai ezt a hiányzó 15 000 frankot is (tehát összesen 25 000-et) a minisztériumtól szeretné megkapni. Ebből még az az előny is származna a főigazgató szerint, hogy így mind a két kódex az OSZK-ba kerülne. A svájci tulajdonos ígértet tett, hogy még március végére a két kéziratot Magyarországra szállíttatja. Amíg a könyvtár nem tudja átutalni a kért összeget és átadni a cserére felajánlott köteteket, addig megbízottja letétként helyezi el egy budapesti közjegyzőnél. Ugyanezen a napon (március 21-én) a Nemzeti Múzeum igazgatótanácsa is ülést tartott, amelynek témája a két megvásárolandó kódex volt. Jánossy és Tolnai előterjesztéséből kitűnik, hogy sikeres alku történt. Az eladó nemzetközi vonatkozású bibliofil értékeket kért a két hungarikumért. A Dobrovits Aladár egyiptológus által készített jegyzőkönyv arról is beszámolt – az eddigi ismereteken túl –, hogy Tasnádi Kubacska András főigazgató nem tartotta megbízhatónak a közjegyzői irodát, s ezért a Múzeumot javasolta a letét helyeként.
Másnap, március 22-én újabb levél ment Ortutayhoz. Tolnai bedobta azt az érvet is, hogy van amerikai vevő a kódexekre, illetve a svájci eladó hozzáállása igen tisztességes. Kiemelte, hogy az eredeti vételárhoz képest jelentős csökkentést sikerült elérniük a tárgyalások során. A tulajdonos – aki még mindig nincs megnevezve – hajlandó lenne az ősnyomtatványkötetet és az antikvát (Tolnai úgy jellemezte a két könyvet, hogy kiemelkedő fametszetes illusztrációkkal díszített művek) 25 000 svájci frank értékben beszámítani. Ennek megfelelően még egyszer ugyanennyit kért a minisztériumtól a két kódex megszerzésére. Ezek szerint Tolnaiék már informálisan tájékozódtak afelől, hogy vagy nem kell a vevőnek a Kalocsai kódex a Keszthelyi kódexért, vagy a kalocsaiak nem adják oda az értékes német nyelvemléküket. Valószínűleg Jánossy hozhatta a hírt – hiszen ő kezdeményezte a tárgyalást is Grősszel –, hogy nem fog létrejönni a kalocsai csere, mivel március 26-i, Tolnaihoz írott levelében már arról tájékoztatta az OSZK főigazgatóját, hogy az intézmény szerezze meg mind a két könyvet.
Április 1-jével megérkezett a két kódex Budapestre letétként. Ugyanezen a napon Lénárd János ügyvéd megkapta Tolnai listáját az ősnyomtatványokról és az antikváról. Grősz április 7-én válaszolt Jánossy – és közvetve a Múzeum igazgatótanácsa – felvetésére. Az érsek nem tartotta szerencsés ötletnek a Kalocsai kódex felajánlását, mert „tetemesen nagyobb értéket képvisel a szóban forgó nyelvemléknél. Éppen ezért annak elcserélését felelősségem tudatában nem látom megengedhetőnek.” Grősz a végén hozzátette, amennyiben az igazgatótanács elfogadja az általa felajánlott kalocsai kincseket a Keszthelyi kódexért, akkor ezt Szalai Bélán keresztül jelezzék. 

Pénteken kiderül, honnan, hogyan, mikor és mennyiért kerülhettek a magyar nyelvemlékek a nemzeti könyvtárba.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése:

Valójában semmi. A vámpír szó feltehetően német közvetítéssel került a magyar nyelvbe a 18. század első felében. Vámbéry Ármin európai hírű tudós és utazó valóban találkozott Bram Stokerrel Londonban 1890-ben a Drakula című regény írójával és sokat mesélt neki Erdélyről. Stoker azzal hálálta meg, hogy híres regényében Arminius nevű budapesti tanárként szerepelteti Vámbéryt. Egyes elképzelések szerint az angol vampire szó Vámbéry nevéből származik, de ez tévedés, a magyar tudós születése előtt jóval egy évszázaddal ismert volt már Nyugat-Európában.

Muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

• Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár. A Festetics-kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásban.
• Keszthelyi kódex 4r, MNy 74, Kézirattár. A Keszthelyi kódex adatlapja a Magyar nyelvemlékek tartalomszolgáltatásban.

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész; 3. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmadik részében munkatársunk, Simon Bernadett a 124 évvel ezelőtt a Városligetben megnyílt Millenniumi Ezredéves Országos Kiállítást idézi fel.

A mai évforduló különlegességét az adja, hogy 1896. május 2-a szintén szombat volt. A honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségsorozat legkiemelkedőbb eseményét és programjait nemcsak a sajtóban hirdették, hanem számos tudományos, és ismeretterjesztő kiadvány is megjelent a millenniumi év alkalmából.
A címadó mondat A Magyar Hírlap Milleniumi Albuma, 1896. című kiadvány egyik fejezetének (33–52. o.) címe, melyet Gelléri Mór írt. Gelléri Mór már az 1870-es évektől részt vett a nagyobb ipari kiállítások szervezésében, több ipari szaklap szerkesztője volt, továbbá az 1896-os millenniumi kiállítás sajtóosztályának vezetője. Testvére, Gelléri Miksa, a kiállítás egyik hivatalos lapját, a Millenniumi Lapok. Az Ezredéves Kiállítás Közlönyét szerkesztette.
Az említett fejezetben Gelléri három sétát ajánl délelőtti, délutáni és esti programokra lebontva. Bevezetőjében ezt írja:

A Magyar Hírlap Milleniumi Albuma, 1896. Címoldal. – Törzsgyűjtemény

Az 520 000 m²-nyi terület önmagában is sok, hát még, ha figyelembe vesszük a több mint 240 kiállítási pavilont. Ezekben, a kiállítás koncepciójának megfelelően, az ezeréves Magyarország múltjának, jelenének és jövőbeli gazdaságának, iparának, mezőgazdaságának és társadalmának addigi teljesítményeit, és várható fejlődésének eredményeit együttesen mutatták be. A kiállítás Történelmi és Jelenkori Főcsoportra osztott tematikáját az egyes pavilonok elrendezésükben is követték. Ha megnézzük a kiállítás helyszínrajzát, láthatjuk, hogy a Gelléri által ajánlott három séta útvonala átfogó képet kíván adni, s körbevezet szinte az egész kiállítás területén. Az első nap sétáját kék színnel jelöltem, a másodikat pirossal, a harmadik napot pedig zölddel különböztettem meg.

A városligeti kiállítás helyszínrajzán a három séta három különböző színnel van jelölve. In. 1896. Magyarország, Ezredévi Kiállítás, összeáll. Varga Katalin, Budapest, Atlasz, 1996. Melléklet. – Törzsgyűjtemény

A séták a látogatót napszakok szerint lebontva vezetik végig a kiállítás területén, közbeiktatva néhány napközbeni pihenőt, és nem feledkeznek el az esti szórakozást és kikapcsolódást nyújtó programajánlókról sem. Az első nap sétája az Andrássy útról nyíló I. Főbejárattól indul (a mai Millenniumi Emlékmű helyén), s főbb állomásai a múltat jelképező Történelmi Főcsoport (mai Vajdahunyad vára), valamint a nemzetiségeket és a magyar falvakat felsorakoztató Néprajzi Falu, mely az ország első skanzenjének is tekinthető. (Ez ma a Vajdahunyad várával szemközti, a Városligeti-tó felőli terület.) A nap a kiállítás estéinek központi helyén, az Iparcsarnok, a Korzó és a világító szökőkút által közrezárt területen (a korábbi Petőfi Csarnok, és a Királydomb helyén) megrendezett ünnepségekkel zárul.

A második nap programja tűnik a legmozgalmasabbnak. A séta a május 4-én megnyitott új, s ma is álló Műcsarnokban kezdődik, majd az Igazgatósági épületen keresztül bejutva vezet a kiállítás területére. A továbbiakban a Városligeti-tó, és a már akkor is létező Műjégpálya épülete (ez volt a kiállítás Folyamhajózás- és szabályozás pavilonja) mentén, egészen a tó másik végéig (a mai Állatkert felőli részig) elrendezett hadügyi tematikájú pavilonokat mutatja be. A déli pihenő után a liget belsejében található Bosznia-Hercegovina kiállításait, a magánpavilonokat és a mezőgazdaságot reprezentáló épületeket kínálja bejárásra. Az ezen a környéken lévő egyéb látnivalók közül a Műkedvelők pavilonját – ahol például a legyező-, és selyemfestés, vagy a női hímzés technikáját mutatták be – az alábbi mondatokkal ajánlja Gelléri Mór.

Az ajánló második nap estéjére visszavezet a délelőtti helyszínre, a Városligeti-tavon megrendezett, középkori kosztümös felvonulással, tűzijátékkal fűszerezett ünnepségre.
A harmadik nap programja a kiállítás Hermina és István út felőli részét mutatja be. A séta a kiállítás II. Főbejáratától (a mai Ötvenhatosok tere) indul, s az Iparcsarnokon kívül végigvezet a kiállítás ipari szekcióján. A nagyobb gép-, közlekedési-, és bányacsarnokok, és kisebb pavilonok bejárása után, a délutáni pihenő alatt megismert sörgyárak és szalámigyárak kóstoló csarnokai kerülnek sorra, majd ezt az oktatás-, és egészségügyi épületek szemléje követi. Ezek közül kiemelkedik az Egészségügyi csarnok (a mai Millennium Háza), amely épület az 1885-ös Országos Általános Kiállítás Műcsarnokának épült. A Gyermekpavilon, a gyermekeket és az anyákat is megszólította. Az épületben a kisfiúkat ólomkatona és kővár, a kislányokat beszélő baba és babaszoba fogadta, az épület udvarán pedig játszósarok, étel-, és italkóstoló várta a gyermekeket. Az anyukáknak pedig pedagógiai és életviteli útmutatóval is szolgáltak a mintaként ízlésesen és egészségesen berendezett gyermekszobák.

Gyermekpavilon az 1896-os Millenniumi Kiállításon. In. Vasárnapi Ujság, 43. évf., 21. sz., 1896. május 24., 340. – Törzsgyűjtemény

A nap, a Városliget túlsó felén elhelyezkedő, részvénytársaság keretei között létrejövő, Ős-Budavára mulatókomplexumban (a mai Holnemvolt Park és a Fővárosi Állat- és Növénykert egy része) zárul.

Ős-Budavári hangulat, 1896. – SZT Album 148-Mulatók – Színháztörténeti Tár

Nem példa nélküli ez a Magyar Hírlap Albumában megjelent sétaajánlat: A kiállítás megtekintése egy nap alatt. Kalauz az Ezredéves Kiállításban című, az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárában megtalálható brossúra négy sétát ajánl a látogatók számára.
2016-ban az Országos Széchényi Könyvtár Ezredéves álmok című kamaratárlatával emlékezett meg a millenniumi kiállítás 120. évfordulójáról. Ennek alkalmából 8 részes blogsorozatunk egyik részében mutattuk be a fenti füzetet.

A kiállítás megtekintése egy nap alatt. Kalauz az Ezredéves Kiállításban, 1896. – Plakát- és Kisnyomtatványtár Kny. B 345

A látogató, amennyiben követte ennek a kiadványnak az útmutatásait, akár egy nap alatt ízelítőt kaphatott a kiállítás főbb pavilonjaiban bemutatott témák sokszínűségéből. Ez a négy séta alapjaiban megegyezik a Gelléri Mór által javasolt három séta programjával, ám míg az utóbbi sokkal több pavilont ír le részletesen, addig az egynapos program inkább csak lehetőségeket vázol fel, hiszen egy nap alatt lehetetlen volt alaposan bejárni és megismerni a kiállítás pavilonjait. Gelléri még a három napot is kevésnek tartotta erre.

Gelléri Mór fenti zárómondatait azzal folytatja, hogy célja egy támpont adása volt, amely alapján aztán otthoni tervezgetés után, célirányosan újabb, s újabb három napot és három estét lehet eltölteni a kiállításon.

Simon Bernadett

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Emily Willoughby: Balaur Bondoc, avagy a zömök sárkány. Forrás: Wikipedia

Nemcsak a sárkánycsontok, hanem az élő(nek vélt) sárkányok is okozhattak gondot a korabeli értelmezésben.
A korábbi blogbejegyzésben már említett Buchholtz a fosszíliák gyűjtése mellett beszámolt egy különös esetről a naplójában (1718): „Láttam egy sárkányt Laziste [ma: Laziszkó] felett!” Erre talán a legkézenfekvőbb magyarázat a Christfried Kirch német csillagász által 1718. január közepén felfedezett üstökös látványa lehetett.
A repülő sárkányok jóval korábban is megzavarták a dolgos hétköznapokat. Két krónikás időben és térben távol egymástól írt le hasonló(nak tűnő) természeti jelenséget. „Ez eztendobe eg nag sarkan lattatec deel elöt niarba az egen.” Vagyis egy nagy sárkány tűnt fel az égen egy nyári délelőttön. Bencédi Székely István protestáns iskolamester írta le a fenti sorokat Chronica ez világnak jeles dolgairól című, Krakkóban megjelent (1559) művében. Az egykori ferences szerzetes világkrónikájában számos helyen megemlített csodás égi jelenségeket, beszámolt több, a csillagászati szakirodalom által jól ismert üstökösről, de leírt elsőre nehezebben értelmezhető eseményeket is. Ha szigorúan a szöveget vizsgáljuk, azt hihetnénk, hogy Székely a mítoszok világából feltámadt sárkányról számolt be.

Tüzes sárkány. A felkelő nap sugarainak fénytörése. Forrás: Fine Art America

Természetesen nem mesebeli szörnyről, inkább egy csodálatosan szép természeti jelenségről van szó, amit bárki megtapasztalhat, ha megfelelőek a légköri viszonyok. Székely (csakúgy, mint kortársai) számára nem volt mindig egyértelmű, hogy égi vagy légköri eseményt látott, ha felnézett az égre, vagy tudósított korabeli beszámolók alapján. A forrásokat alaposan végigelemezve, úgy tűnik, hogy Székely István nagy valószínűséggel egy természeti jelenséget, s nem meteorithullást vagy üstököst írt le a krónikájába. A felkelő nap sugarai ritka fénytörést eredményeztek, amely tüzes sárkányként vonult be később az irodalomba. Ugyanakkor Cserei Mihály erdélyi históriájában vagy az 1702-es üstököst, vagy egy sárkány formájú felhőt megvilágító szép napnyugtát örökített meg a már fent említett módon. Ez a szép természeti kép található meg Listi László költő Zrínyi-követő soraiban is: „Isten be nagy fellegh, áll Egen chak veztegh! nyilván Sárkány van benne!” Georg Vette nagyszebeni patikus, természettudós is bekapcsolódott a sárkánykeresésbe. Ő a következő történetet mesélte el Vollgnadnak, a sorozat előző bejegyzésében említett boroszlói orvosnak:

Elég kis sárkány lehetett, ha belefért egy faodújába, ám valószínűbb, hogy egy ma is élő hüllőfaj példányát láthatták meg Erdélyben. Az előző történeteket figyelembe véve Ransanus sárkánykoponyája természetesen egy valóságos tárgy volt az íróasztalán. Miskolci Csulyak Gáspár református lelkész is létezőként tekintett a sárkányra, melynek két fajtáját ismerte:

Az érzékletes leírásból úgy tűnhet, hogy a lelkész láthatott „élő” sárkányt. Viszont a „létező” sárkányt megkülönbözteti a Cserei által leírt „tüzes sárkány”-tól, a lenyugvó napsugarak által megvilágított felhőalakzatoktól:

Ez alapján világossá válik, Miskolci Csulyak csak az élő, s valamikor élt hüllőket (akik között óriási méretűeket is elképzelt) tekintette sárkányoknak, míg a természeti jelenségekért (forgószél, tüzes sárkány, égi háború, üstökösök) magát az ördögöt tette felelőssé. Ugyanakkor valószínű, hogy a három sorban álló sárkányfogakat leíró lelkész láthatott őshüllő koponyát, különben az ettől igencsak eltérő barlangi medve fogazatáról elmélkedett volna könyvében.

Konrad Lycosthenes elszázi humanista tüzes sárkánya. In. Lycosthenes, Conrad: Wunderwerck oder Gottes unergründtliches Vorbilden, das er inn seinen Gschöppfen allen so geystlichen so leyblichen, in Fewr, Lufft, Wasser, Erden ... biss zu unserer diser Zeit erscheynen ... lassen, Basel, Henrichum Petri, 1557. – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 311.

A sorozat előző bejegyzésében említett Hain 17. század végi tévedése, miszerint egy kihalt medve koponyáját vélte sárkányénak, meghatározta a későbbi interpretációkat. A 15–18. századi sárkánycsontokról hírt adó forrásokat kizárólag a nagy tömegben előkerült medvecsontokkal hozták összefüggésbe, s nem került sor arra a kérdésfeltevésre, hogy az első modern leírásokat megelőző adatok vonatkozhatnak-e őshüllőkre.
Mivel Erdélyből kizárólag növényevő őshüllőket ismertünk, ragadozók jelenlétét csak néhány fogmaradvány sugallta. Ez a helyzet változott meg 2010-ben. Vremír Mátyás, az Erdélyi Múzeum-Egyesület geológusa és paleontológusa egy részleges állatcsontvázat fedezett fel Szászsebestől (ma: Sebeş) nem messze, a Sebes-folyó mentén 2009 szeptemberében. A leletet elküldte Csiki Zoltánnak, a bukaresti egyetem őslénykutatójának, majd 2010 augusztusában jelent meg cikkük két amerikai szerzővel közösen. A zömök sárkány (Balaur bondoc) nagyjából 70 millió évvel ezelőtt élt a 200 km hosszú Hátszeg-sziget part menti részén, melyet a Gondvána és Laurázsia őskontinensek között elhelyezkedő Tethys-óceán ölelt körül. Ennek az elszigetelődésnek köszönhette abnormális jellemzőit.
Az ázsiai velociraptor izmosabb változataként félelmetes csúcsragadozó lehetett, mérete nagyjából egy megtermett kutyáé volt. 2013 februárjában újabb leletről számolt be a kolozsvári kutató. A repülő őshüllő (Eurazhdarcho langendorfensis) maradványai ugyancsak a Sebes-folyó mentén, Lámkerék (ma: Lancrăm) közelében kerültek a felszínre, s a szárnyas gyík (pteroszaurusz) rekonstrukciója tovább színesítette az erdélyi sárkányok történetét. Az elmúlt évek figyelemreméltó paleontológiai felfedezései megengedik annak a feltételezésnek a létjogosultságát, miszerint a késő középkori és kora újkori forrásokban szereplő sárkányok egy része valójában őshüllő fosszíliája lehetett.

Az e heti rejtvény kérdése: Mi köze van Vámbéry Ármin híres orientalistának a vámpírokhoz?

A kérdésre kizárólag e-mailben kérjük a választ a farkas.gabor@oszk.hu mail-címre.
Az nyeri meg a heti játékot, aki az első minden tekintetben helyes megfejtést küldi be.
A helyes választ a következő heti hétfői posztunk után tesszük közzé.
A könyvnyereményt postán juttatjuk el a nyerteshez.

Farkas Gábor Farkas

A témához kapcsolódó muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK Régi Nyomtatványok Tárából:

• Lycosthenes, Conrad: Wunderwerck oder Gottes unergründtliches Vorbilden, das er inn seinen Gschöppfen allen so geystlichen so leyblichen, in Fewr, Lufft, Wasser, Erden ... biss zu unserer diser Zeit erscheynen ... lassen, Basel, Henrichum Petri, 1557. – Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 311.
• Székely István: Chronica ez vilagnac yeles dolgairol. Szekel(y) Estvan, Craccoba [Krakkó], Striykouiai Lázár által, 1559. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I. 38
• Miskolci Csulyak Gáspár: Egy jeles vad-kert, avagy az oktalan állatoknak, úgymint: (1.) A négy lábúaknak, (2.) A madaraknak, (3.) Az halaknak, (4.) A tsúszó-mászó állatoknak, (5.) A bogaraknak, öt könyvekbe foglaltatott tellyes historiaja, Lötse [Lőcse], [özv. Brewer Sámuelné], 1702. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I. 1658. Online elérés.

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 2. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat második részében munkatársunk, Szebelédi Zsolt egy, a Régi Nyomtatványok Tárában őrzött, az üstökösökről szóló 17. századi művet mutat be.

A korábbi előrejelzések szerint ezekben a napokban részesei lehettünk volna egy pazar égi látványosságnak, a C / 2019 Y4 ATLAS nevű üstökös ugyanis a csillagászok szerint április végén és május elején szabad szemmel is látható lett volna az éjszakai égbolton. Sajnos azóta a legújabb megfigyelések alapján az üstökös széthullott, így ezúttal le kell mondanunk erről a nem mindennapi élményről, ami sokak számára okozott szomorúságot.

Az Atlas üstökös elképzelt látványképe még a szétesés előtt

Ez azonban nem lett volna mindig így: az üstökösök ugyanis a csillagos ég nem szívesen látott vendégeinek számítottak évezredeken keresztül. Feltűnésük az égbolton a történelem kezdete óta inkább félelemmel és rettegéssel töltötte el az embereket. Az újkorig úgy gondolták, hogy az üstökösök a földi csapások (aszály, háborúk, járványok) okai vagy legalábbis hírnökei. Ez a babonás hiedelem a tudományos csillagászat fejlődése révén csak nagyon lassan halt el, és nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a Föld bizonyos szegletében még manapság is ugyanúgy félelemmel tekintenek ezekre a csodálatos égi objektumokra.

Az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárában számos csillagászati témájú nyomtatvány található. Ezek közül különösen érdekes Jacob Schnitzler Disputatio astronomica de stellis erraticis extraordinariis seu cometis… (A különleges bolygócsillagokról vagy üstökösökről szóló értekezés…) című latin nyelvű munkája RMK III. 2097/1. péld. (an 3351730) jelzet alatt található, ez ugyanis kifejezetten az üstökösökkel foglalkozik.

Jacob Schnitzler Disputatiójának 1659-es kiadása – Régi Nyomtatványok Tára / RMK III. 2097/1. péld.

A szebeni születésű Jacob Schnitzler (1636–1684) Wittenbergben folytatta tanulmányait, ahol 1658. október 14-én avatták magisterré és 1661-ben lett a filozófiai kar tanára. 1663-ban tért vissza Szebenbe, és 1668-ig a város gimnáziumának igazgatója volt, majd ezután haláláig Nagydisznódon működött lelkészként. Wittenbergi évei alatt számos, az egyetemi vizsgák keretében megrendezett nyilvános vitán (disputatio) vett részt elnökként, amelynek egyik nyomtatott emléke a fent említett csillagászati munka.
A Disputatio jelentős részében Schnitzler más szerzők üstökösökre vonatkozó elméleteit ismerteti, helyenként azonban cáfolja ezeket. E cáfolatok során sok esetben igen „modern”, a mai tudásunkhoz közelebb álló álláspontra helyezkedik. Elég itt csak arra utalnunk, hogy éles kritikával szembehelyezkedik azzal az arisztotelészi gondolattal, hogy az üstökösök nem égi, hanem légköri jelenségek, és vizsgálatuk nem a csillagászat tárgykörébe tartozik. Úgy gondolta, hogy az üstökösök nem a légkörben, hanem a Hold felett helyezkednek el, és körmozgást végeznek. Ez utóbbi állítása pedig Kepler azon elméletével vitatkozik, hogy az üstökösök egyenes vonalú mozgást végeznek.
Schnitzler a számos, tudományos szempontból a mai tudásunkkal megegyező, vagy ahhoz közel álló állítása mellett egy kérdésben teljesen a wittenbergi hagyományokat követte, az üstökösöket baljós előjelnek tekintette. Hogy pontosan megismerjük álláspontját, a leghelyesebb, ha közvetlenül a Disputatio szövegéből idézünk:

Schnitzler tehát nem tudott elszakadni attól a babonás szemlélettől, amely az üstökösöknek a a különleges jel szerepét tulajdonította. Pedig már a híres magyar humanista polihisztor, a katolikus püspökből unitáriussá lett Dudith András is egy teljes értekezést szánt annak cáfolatára, hogy az üstökösök bármiféle földi csapást képesek lennének előre jelezni.
Schnitzler egyedül azzal a hiedelemmel száll szembe, mely szerint az üstökös megjelenése egyenesen kiváltó oka a földi csapásoknak. Ahogy ő maga írja:

Ma már a művelt emberek tisztában vannak vele, hogy az üstökösök sokkal inkább érdekesek és szépek, mint veszélyesek. Noha úgy tűnik, hogy 2020 májusában ezúttal le kell mondanunk e nem mindennapi égi jelenség megcsodálásáról, de mindenkit arra biztatok, hogy amennyiben lehetősége nyílik rá, félelem nélkül gyönyörködjön a következő, szabad szemmel is látható égi vándorban az éjszakai égbolton.
Jacob Schnitzler műve magyarul is teljes terjedelmében olvasható az Országos Széchényi Könyvtár munkatársai által publikált kötetben: „Üstököst látni”: Az 1680. évi üstökös művelődés- és tudománytörténeti emlékei. szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett, Zsoldos Endre, Bp., MTA Könyvtár és Információs Központ–Jaffa Kiadó, 2017. (Lichniae ex Bibliotheca Academiae Scientiarum Hungaricae).  

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat első részében munkatársunk, Mester Magdolna mutatja be a kisnyomtatványnak számító választási kortesnótákat.

Képviselőjelöltek mint dalban megénekelt hősök?
Korunk kampányeszközeire, választási szokásaira gondolva bizarrnak tűnhet ez a kérdés, de a kortesdal – ez a sajátos meggyőzési forma – egykor az egész országban elterjedve „hódított” a választópolgárok szavazataiért versengők körében. Irodalmi-néprajzi kategóriában gondolkodva a dal műfajához tartozik, azon belül pedig a politikai dal egyik altípusa. Könyvtáros szemmel formailag kisnyomtatvány, illetve aprónyomtatvány, tematikáját tekintve választási dokumentum.
A kortesdal megjelenése Magyarországon az 1848 előtti követválasztások idejére tehető, és klasszikus formája a két világháború közötti időszakban szorult ki lassan a választási segédletek palettájáról. Rokonai a politikai tartalmú versek, dalok, csúfolók, rigmusok tovább éltek: különösen a jelentős történelmi helyzetek, változások idején kaptak erőre, például 1956-ban és 1988-ban. Napjainkban is találkozhatunk velük, de a papíralapú jelenlét helyett egyre inkább az interneten vagy sms útján jut el a célközönséghez. A kortesdal – mint a kampányt segítő módszer – a történelmi Magyarország egész területén elterjedt, és benne a puszta üzeneten túl a tájegységek egyedi nyelvezete, kifejezésmódja is felfedezhető. Erdélyben például gyakran nevezik pecsovicsnak (árulónak) az ellenjelöltet, Ungváron „drukba van” (izgul) a főispán... Terjesztették nyomtatott és – különösen a kezdeti időszakban – kéziratos formában is. A szöveget a szavazókat toborzó kortes vagy más támogató írta. Kiléte mindenesetre névtelenségben maradt, már a maga idejében sem a szerző személye volt hangsúlyos.

Éljen Karácsony Sándor néppárti képviselőjelölt! Kortesdal-emlékeztető a versszakonként változó rigmusokról. [1896] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárának kortesdalgyűjteménye egységes képet tár az érdeklődő elé: a nyomtatványok legnagyobb része az 1800-as évek végéről származik, és a gyarapodási napló szerint 1985-ben vétel útján került az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtárába más, XIX. századi nyomtatványokkal együtt. A gyűjtő alaposságát mutatja, hogy a kortesdalok keletkezési helyét és idejét is feltüntette a dokumentumokon.
A szerzemények túlnyomó többsége szólamszerű: pattogó, páros rímes, nyolc szótagos sorokból álló, jól skandálható – irodalmi értékét tekintve tartalmi és formai szempontból is igénytelen – költemény. Sok esetben egy mindenki által ismert dallamra íródott, nemegyszer az eredeti dal szövegének több-kevesebb részét megtartva, annak „átköltésével” született. A XIX–XX. század fordulóján leggyakrabban a Kossuth-nóta dallamára énekelhettek kortesdalt a választópolgárok, és stílusosan leginkább a Függetlenségi és 48-as Párt jelöltjeit támogató szerzők választották ezt a buzdító indulót a vers alapjául. A repertoárban találunk még új keletű magyar népdalokat, magyar nótákat, operettslágereket is, sőt, a „Megy a gőzös...” kezdetű gyermekdal is megihletett egy-egy szerzőt, és nemcsak Nagykanizsán.

„Megy a gőzös Kanizsára” nótájára, kortesdal, é. n. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A kortesdalok egyik típusa a dicső történelmi múltra, a nagy elődökre: Kossuthra, Petőfire hivatkozik. Azt fejtegeti, hogy ők mit tartanának helyesnek az aktuális közéleti problémák kapcsán: mit tennének, ha még ma is élnének A megénekelt jelölt természetesen az ő méltó utóduk. A helyi születésű jelölt kortesdalában a szerző általában él az előnnyel, és komoly érvként tünteti fel, hogy csak egy itt élő ember ismeri igazán és tudja megfelelően képviselni a közösség érdekeit. Gyakori az ellenjelöltek szidalmazása, ócsárlása, a kíméletlen és olykor ízléstelen személyeskedés – a burleszkszerű szerencsétlenkedések leírásától a származásra utaláson át a korábbi méltatlan viselkedés, „árulás” ecseteléséig.
A választási nóta gyakran természeti képpel indít, vagy az adott település nevét, jellegzetességét emeli ki elsőként (mindkettő népköltészeti mintát követ ezzel): „A huszti vár romjairól, / lelkesítő trombita szól...”:

A huszti vár romjairól... [1896] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Leggyakrabban azonban a kortesdal szerzője „in medias res” azonnal a lényegre tér, nem hagyva ezzel kétséget a jelölt és/vagy ellenjelölt személyét illetően. „Kossuth Ferenc azt beszéli...” vagy „Bába Samu elgondolta...”
Kevéssé jellemző módja a kortesdalok terjesztésének a gyűjteményes megoldás. A Keresztény Kisgazda Földműves és Polgári Párt az 1922-es választások alkalmából 16 oldalas dalosfüzetet adott ki. „Ki legyen a képviselőnk?” áll a címlapon, pedig hitelesebb lett volna helyette a „Melyik pártra szavazzunk?” címet választani, mivel a nyomtatványban a jelöltnél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a pártnak és a párt vezérének, gróf Bethlen Istvánnak a méltatása.

Ki legyen a Képviselőnk? Kortesdal-füzet [1922] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A füzetben mindössze 3 alkalommal találkozunk a képviselőjelölt nevével, illetve fotójával. Így csak ezeket a lapokat kellett más szöveggel nyomtatni, ettől eltekintve például a pomázi és regőcei választókerület jelöltjének választási dokumentuma teljesen egyforma (Regőce ekkor már Szerbiához tartozott, a kerület nevét mégis megtartották, más központot, Nagybaracskát választva hozzá). A kortesfüzetben több társadalmi csoportot megszólítanak, ez kiderül az „Andrássyék udvarában...” kezdetű nóta alcíméből is („A budapesti barakk udvarában...”).

Budapest fővárosunk... Igazmondó kortesnóták [1878] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyűjtemény másik érdekes darabja a „Budapest fővárosunk sok, 19 képviselőjelöltje közül kik éljenek?” című, „Igazmondó kortesnótákat” tartalmazó négyoldalas nyomtatvány, amely a teljességre törekedve kerületi bontásban mutatja be a jelölteket és ellenjelölteket. Sokuk neve (Irányi Dániel, Helfy Ignácz, báró Podmaniczky Frigyes, Szilágyi Dezső, Jókai Mór, Thaly Kálmán) a ma emberének is ismerősen cseng. Az 1878-ban kiadott nyomtatvány végén a szerző úgy aposztrofálja magát, mint aki „egy a népből”, de a dalok tartalma elárulja, hogy a költő mégsem elfogulatlan, és bizony következetesen a Szabadelvű Párt (a későbbi győztes) jelöltjei azok a képviselők, akik „éljenek”, az Egyesült Ellenzék és a Függetlenségi Párt jelöltjeivel szemben.
A választások témája megtalálható néhány ismert irodalmi műben is. E téren a nagy klasszikus Mikszáth Kálmán „Két választás Magyarországon” című műve, de most mégis inkább Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci kortesúton című regényéből álljon itt egy „kortesdal-paródia”, amely jól összefoglalja a műfaj lényegét és akár a kevésbé sikerült kortesnóta prototípusa is lehetne:

 Mester Magdolna (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Ulysse Aldrovandi itáliai természetbúvár szárnyas sárkánya. In. Historia serpentum et draconum, Bologna, 1640, p. 422. – University Libraties. the University of Oklahoma. Galileo's World

Nemcsak Ransanus látott sárkányfejeket Erdélyben. Egy évszázaddal később Jacques Bongars francia diplomata 1585-ös konstantinápolyi követjárása során sárkányfejekről számolt be, mikor Nagyenyedhez érkezett.

A 17. század második felében több képekkel díszített írás is megjelent magyarországi sárkányok – vagy annak tartott lények – maradványairól. Johannes Patersonius – más néven Hain János – porosz származású eperjesi katonaorvos a lipcsei akadémia folyóiratában publikálta rajzait azokról a csontokról, melyekről később kiderült, hogy egy barlangi medvéé.
Hain levelet írt 1671-ben Philipp Jakob Sachs boroszlói (ma: Wrocław) természettudósnak, aki a halála előtt még megjelentette folyóiratában az eperjesi kolléga fantasztikus beszámolóját:

A sikerre való tekintettel Hain lelkesen folytatta a kutatást és újabb tudósítását jelentették meg a lipcsei szaklapban:

D. Henrici Vollgnad: De Draconibus Carpathicis Et Transsylvanicis. In. Miscellanea Curiosa Medico-Physica Academiae Naturae Curiosorum, Sive Ephemeridum [...] Observatio CLXX. 1676. – Martin Luther Universität Halle-Wittenberg. Universitäts- und Landesbibliothek Sachsen-Anhalt

Csak sajnálhatjuk, hogy ambiciózus terve, a magyarországi ritkaságok és érdekességek megírása korai halála miatt nem teljesült, mivel néhány évvel később egyébként éppen egy sárkányvadászat alkalmával szerzett sebesülésébe hal bele. Jegyzeteit felhasználta Heinrich Vollgnad boroszlói orvos egy évvel későbbi cikkében, ami szintén a Kárpátokban és Erdélyben megbúvó sárkányokról szólt.

Farkas Gábor Farkas

Múlt heti rejtvényünk megfejtése:

III. Vlad havasalföldi fejedelmet sokan magával az ördöggel (románul dracul, régebben sárkányt és démont is jelentett) azonosították a kegyetlenkedései miatt. Román nevén Vlad Țepeș apja (II. Vlad, Vlad Dracul) tagja lett a mi Zsigmond királyunk által 1408-ban alapított Sárkány Lovagrendnek (Societas Draconistrarum) 1431-ben. 

Muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

• Rerum Hungaricarum scriptores varii. Historici, geographici ex veteribus plerique, sed iam fugientibus editionibus revocati, quidam nunc primum editi, ... indices additi auctorum, quos illi citant, vocum minus frequentium et rerum memorabilium, Francofurti [Frankfurt], apud heredes Andreae Wecheli, Claudium Marnium et Ioan. Aubrium, M. DC. [1600.] – Régi Nyomtatványok Tára, RMK III. 943a
• A sárkányvár, vagy: Az óriáerejü fiunak és a sárkányok által elrabolt szép királyleánynak igen szép és mulattató története, Budapest, Rózsa K. és neje, 1891. – Plakát- és Kisnyomtatványtár, Pny 3.316
• Magyar dalok [zenemű kézirat]: [VI]. 1-től 500-ig: [1. A babiloniai Beél és Sárkány istenekrő.. stb.], összegyűjtötte Katona Géza – Zeneműtár, Ms. Mus. 4964
• Argonavtica / Ex conatibus Geographicis Abrah. Ortelij Antverp: [1:7 500 000]. Fekete-tenger vidéke, Mediterráneum (művelődéstörténeti térkép) [Antwerpen], [J. B. Vrients], [1609] (az Aranygyapjú és az azt őrző sárkány ábrázolásával) – Térképtár, TA 206/1 A-163

A sorozat további részei itt olvashatók: 1. rész; 3. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

Petrus Ransanus itáliai humanista Mátyás és Beatrix előtt. In. Ransano, Pietro: Epitoma rerum Hungaricarum: Nápoly, 1490–1492 között. Cod. Lat. 249. – Kézirattár

Petrus Ransanus itáliai történetíró, domonkos szerzetes írta mindezeket Mátyás királynak ajánlott történeti munkájában. Thuróczy János királyi ítélőmester krónikája átdolgozásakor belekerültek Ransanus személyes történetei is a szövegébe. Ez az erdélyi részlet ennek kiváló példája. Nyilvánvalóan itt nem egy szimbolikus, mitikus, vagy mesebeli lényről van szó, hanem olyan ősleletről, ún. fosszíliáról, melyet a humanista egy sárkánytól származónak vélt.
A magyar fordítás jegyzete az utolsó jégkorszakban, nagyjából tízezer évvel ezelőtt kihalt barlangi medve (Ursus spelaeus) koponyájának tartja a Ransanus íróasztalán őrzött maradványt. Tény, hogy Erdély és Partium több barlangjában is találtak medvecsontokat már a 18–19. század folyamán. A Bihar megyei Mézged (ma: Meziad) cseppkőbarlang talán a leghíresebb a lelőhelyek közül, melynek részletes feltárását Schmidl Adolf, illetve Czárán Gyula barlangkutatóknak köszönhetjük.

A mézgedi barlang Erdélyben. Forrás: Indafotó

Úgy tűnik tehát, hogy Ransanus valamelyik leletgazdag barlangból előkerült medvekoponyát kaphatott ajándékba az erdélyiektől. Ám ezzel kapcsolatban – legfőképpen a pár évvel ezelőtt Erdélyből előkerült szenzációs őshüllőmaradványok miatt – érdemes lenne néhány kérdést megfogalmazni. Biztos, hogy csak barlangi medve koponyája lehetett ez a csont? Egy laikus számára – méretétől eltekintve (ami a hatalmas és a hatalmasabb szóval írható le) – a két medve, a kihalt barlangi- és a ma is élő barnamedve koponyája nem különbözik. Nincsen bennük semmi sárkányszerű. Viszont, ha valamelyik ragadozó őshüllő koponyáját vesszük kézbe, s hasonlítjuk össze bármelyik élő vagy kihalt medvekoponyával, szembeötlő lesz az eltérés. Tény, hogy rengeteg barlangi medvelelet bukkant fel az évszázadok során, melyről azt hitte a 15–18. század embere, hogy sárkányoktól származnak. Nyilvánvalóan több csont kerülhetett elő a tízezer évvel ezelőtt kipusztult barlangi medvéktől, mint a hatvanöt millió éve eltűnt őshüllőktől. De nem zárható ki az sem, hogy akadhatott közöttük olyan csont vagy koponya, ami nem barlangi medvéé volt és mégis sárkánymaradványoknak vélték a 18. század vége előtt. A barlangtan (szpeleológia) tudomány kialakulása előtt a barlangokra mint sárkányok és ördögök lakhelyére tekintett a tudós és a laikus egyaránt. Nem véletlen, hogy a legtöbb barlang neve így kapcsolatban állt valamilyen módon a sárkánnyal. A barlangokban talált csontok megmozgatták az emberek fantáziáját már a történelem előtti időkben.

A Barlangi medve csontváza a budapesti Magyar Természettudományi Múzeumban. Forrás: Wikipédia

Elképzelhető-e, hogy a barlangi medve koponyáját sárkányfejnek nézhették? Van erre is példa, Johann Friedrich Esper német természettudós és teológus ismeretlen négylábú állatok újonnan felfedezett kövületeiről írt könyvében sárkányként írt le kihalt állatokat 1774-ben. Néhány évtizeddel később Robert Townson angol természettudós magyarországi utazásai során felkereste a Liptószentmiklóstól délre fekvő Deménfalunál (ma: Demänová) található nevezetes jég- és cseppkőbarlangot. Ő már figyelmeztette az olvasót, hogy Buchholtz György késmárki polihisztor megállapításaival ellentétben ezek a csontok nem sárkányoktól, hanem barlangi-, illetve jegesmedvéktől származnak. Buchholtz több esetben küldött sárkánycsontokat Bél Mátyás történet- és földrajztudósnak, melyeket a környéken gyűjtött. Természetesen a 18. század első harmadában még senki számára sem volt világos, hogy ezek a fosszíliák milyen állatok maradványai lehettek, mivel Johann Christian Rosenmüller német orvos évtizedekkel később írta le tudományos alapossággal a már kihalt barlangi medvét. Townson 1794 után olvashatta el Rosenmüller Lipcsében megvédett disszertációját.

Farkas Gábor Farkas

Az e heti rejtvény kérdése: Hogyan kapcsolódik Drakula vajda a sárkányhoz?

A kérdésre kizárólag e-mailben kérjük a választ a farkas.gabor@oszk.hu e-mail címre.
Az nyeri meg a heti játékot, aki elsőként küldi be a minden tekintetben helyes megfejtést.
A helyes választ a következő heti hétfői posztunk végén tesszük közzé.
A könyvnyereményt postán juttatjuk el a nyerteshez.

A témához kapcsolódó muzeális könyvtári dokumentumok az OSZK különgyűjteményeiből:

• Ransano, Pietro: Epitoma rerum Hungaricarum: Nápoly, 1490–1492 között. Cod. Lat. 249. A kódex a Bibliotheca Corvina Digitalis honlapon.
• Ransano, Pietro: Epitome rerum ungaricarum velut per indices descripta, autore Petro Ranzano apud Matthiam regem olim triennium legato etc..., Viennae Austriae [Wien], excudebat Raphael Hofhalter, Anno M.D.LVIII. [1558.] – Régi Nyomtatványok Tára: RMK III. 448. Magyar nyelvű kiadása: Petrus Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata, ford., a bevezetőt és a jegyzeteket írta, közr. Blazovich László, Sz. Galántai Erzsébet, Budapest, Európa, 1985. – Régi Nyomtatványok Tára, S, 60: MB 102.345=60

A sorozat további részei itt olvashatók: 2. rész; 3. rész

Mint arról a hazai és külföldi sajtó részletesen beszámolt, 2014 őszén e sorok írója egy addig ismeretlen Mozart-kéziratra bukkant az OSZK zenei gyűjteményében. A zeneszerző talán legismertebb zongoraművének, a „török indulós” A-dúr szonátának (K. 331) mintegy felét tartalmazó kézirat a felfedezéséig egy kifejezetten az azonosítatlan töredékeket őrző mappában lapult a Zeneműtár raktárában. E mappa gondos átnézése során azonban egy sor további töredék is a kutatás látóterébe került, amelyek feldolgozásához csak lassacskán jutnak hozzá a könyvtár munkatársai.
Utóbbiak közül a legérdekesebb egy (a bal fölső sarokban szereplő felirat szerint) „Cigányos” (Czigeinerisch) zongoradarab kézirata, amely a sok javításból ítélve ugyancsak nem hivatásos kottamásoló munkája, hanem szerzőjének saját lejegyzése lehet.

„Cigányos” (Czigeinerisch) feliratú zongoradarab Joseph Haydn kottagyűjteményéből – Zeneműtár: Ms. mus. 15.802

Csakhogy a kézirat (a Mozart-kottához hasonlóan) nem azonosítja a komponistát: a jobb fölső sarok, ahová a név többnyire kerülni szokott, üresen maradt.
A bal alsó sarokban viszont tollal írott 210-es számot találunk, ráadásul a nagy Joseph Haydn segédjének jellegzetes kézírásával. Az ugyanezen segéd által összeállított (jelenleg a londoni British Libraryben őrzött) korabeli kottajegyzék szerint pedig a zeneszerző gyűjteményének 210. darabja egy „Cigányos zongorára” (Zigeinerische fürs Pianoforte) volt egy bizonyos „Graf Zizini” tollából.
De vajon ki lehetett ez a titokzatos „Zizini gróf”, aki olaszos hangzású neve dacára éppen magyaros–cigányos darabok komponálásával töltötte idejét? Bár első hallásra merésznek tűnhet az asszociáció, alighanem az egyik „Széchényi gróf” rejtőzik e furcsán torzult névalak mögött. A listát összeállító osztrák segéd ugyanis nyilván Haydn szóbeli diktálása nyomán kényszerült pótolni a kéziratról hiányzó nevet, a valószínűleg már maga a zeneszerző által sem tökéletesen kiejtett „Széchényi” szó magyar helyesírását illetően azonban teljesen tanácstalan lehetett. Ami végső soron cseppet sem meglepő, ha belegondolunk, hogy a „Széchényi” névben gyakorlatilag egyetlen olyan betű (illetve kettősbetű) sem szerepel, amelynek kiejtése egy német anyanyelvű beszélő számára magától értődött volna. Ennek megfelelően a korabeli német dokumentumokban a „Széchényi” forma legváltozatosabb torzulásaival találkozhatunk: Szecheni, Szechini, Zechiny, Szeczini, Zeczini, de még Sicziny írásmód is előfordul – amely utóbbi már nem is esik olyan távol a Haydn kottalistáján olvasott Zizini névalaktól.
Ha pedig a Haydn gyűjteményében fennmaradt kotta szerzője valóban az egyik „Széchényi gróf”, a család tagjai közül a legkézenfekvőbb jelölt egyértelműen Széchényi Lajos (1781–1855) lehet.

Széchényi Lajos portréja a „Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Lajos és nejei Clam-Gallas Lujza és Wurmbrand Françoise grófnők levelezése 1781–1873” kötetből. Összeáll. Széchényi Viktor – Törzsgyűjtemény

„A legnagyobb magyar”, Széchenyi István éppen tíz évvel idősebb bátyjának, Széchényi Lajosnak a zenei érdeklődése régóta ismert. Schubert két dalt is írt az ő szövegeire, amelyek a híres A halál és a lánykával közös füzetben jelentek meg 1821-ben. Emellett azonban a gróf maga is komponálgatott, minthogy pedig a „cigányos” zongoradarab kéziratában számos javítgatást is látunk, kézenfekvőnek tűnik, hogy e kéziratot nem annyira reprezentatív ajándékként, mint inkább tanulmányi darabként adhatta át Haydnnak egy személyes találkozás alkalmával. Széchényi Lajos talán a mester zeneszerzés-növendékéül szeretett volna szegődni, s szakmai felkészültségét próbálta demonstrálni e kézirattal? Ha így volt is, az idős Haydnnak már aligha lehetett türelme egy csaknem kezdő tanítványhoz, s a Czigeinerisch kottája talán csak egy egyszeri találkozás emlékeként maradt fenn személyes gyűjteményében.
A „Graf Zizini” utáni nyomozás azonban még egy csavart tartogatott. Amikor ugyanis sorra kézbe vettem az OSZK Zeneműtárában őrzött Széchényi Lajos-kottákat, a „3 Magyar Tántzok” címoldalán újra szemembe ötlött a jól ismert számozás: ezen a kottán (megint csak a bal alsó sarokban) 205-ös szám szerepel.

Széchényi Lajos „3 Magyar Tántzok” című művének kéziratos másolata Joseph Haydn kottagyűjteményéből – Zeneműtár: Ms. mus. IV. 2.025

Széchényi Lajos e darabja tehát egykor ugyancsak Haydn személyes kottagyűjteményéhez tartozott, s erre a tényre csupán a korabeli jegyzék (ismét csak meglehetősen pontatlan) leírása miatt nem derült fény korábban. Haydn segédje ugyanis a „3 Magyar Tántzok” címet afféle halandzsának tekintve inkább a német nyelvű „3 Ungarische Tänze” formát vette fel a zeneszerző kottajegyzékébe. Ráadásul ezúttal teljesen eltekintett a szerző feltüntetésétől is, pedig a címlap jobb oldalán apró betűvel, de világosan olvashatóan ott áll a név: „G. Széchényi Lajostúl”. A leírás e kétszeres elferdítése pedig több mint két évszázadon át elrejtette ezt a tételt a kutatók szeme elől, akik a „3 Ungarische Tänze” című, ismeretlen szerzőjű kottát egészen mostanáig elveszettnek hitték – hiszen az valójában Széchényi Lajos neve alatt szerepelt a Zeneműtár katalógusában, ráadásul a Haydn segédje által kiagyalt német helyett eredeti magyar címével.
Utóbbi felfedezés mindenesetre megerősíteni látszik a „Zizini gróf” személyazonosságára vonatkozó korábbi feltevésünket. Hiszen ha a Haydn segédjének listáján 205-ös szám alatt szereplő (a jegyzékbe a komponista neve nélkül és félrevezető német címmel felvett) „3 Magyar Tántzok” kézirat valójában Széchényi Lajos szerzeményét tartalmazza, akkor az ugyanezen jegyzékben alig néhány sorral lejjebb, 210-es tételként felbukkanó, „Graf Zizini”-nek tulajdonított „cigányos” darab annál nagyobb valószínűséggel lehet ugyancsak „gróf Széchényi” szerzeménye. Abban pedig talán a sors különös kegyét láthatjuk, hogy e két kézirat Haydn kottatárából – jókora történelmi kerülővel – végül az egykoron éppen szerzőjük édesapja, Széchényi Ferenc által alapított Országos Széchényi Könyvtárba került, s ott érték meg mostani újrafelfedezésüket.

Mikusi Balázs (Zeneműtár)