A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az Erdélyi-medence közepén, a Maros partján fekszik a székelyek fővárosa, Vásárhely. A települést kezdetben Székelyvásárhelynek hívták. A XVII. század elejétől, szabad királyi várossá nyilvánítását követően nevezik mai nevén. A város Erdély történelmében és művelődéstörténetében is fontos szerepet játszott: 1707-ben itt választották erdélyi fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet, itt tevékenykedett a két Bolyai, és itt nyitotta meg kapuit 1802 őszén (az Országos Széchényi Könyvtárral egyidőben) a híres Teleki-téka.

Marosvásárhely látképe a vártemplom tornyából. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 864.

Marosvásárhely nem volt híján a zseniknek. Bodor Péter ezermester itt építette meg híres alkotását, a Zenélő kutat. A kút majd száz éven át a város főterét díszítette, és a kezdetekben még hangjával is szórakoztatta a vásárhelyi polgárokat. (Jelen blogbejegyzésben több fotón is visszaköszön a látványa.)

A híres Bodor-kút Marosvásárhely főterén. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 897.

A székely főváros 1880-ban, a Bem-szobor felavatásával az erdélyi városok közül elsőként adózott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt. Ezért az sem meglepő, hogy Kossuth halála után, az emlékének bronzba öntéséért versengő városok élvonalában ott találjuk Marosvásárhelyt.

A szoborbizottság a gyűjtési mozgalmat szinte azonnal kiterjesztette Marostorda vármegyére, sőt az erdélyrészi területekre is. Azon sem lepődhetünk meg, hogy a szokásostól eltérő módon viszonylag rövid idő alatt összegyűlt a szobor állításához szükséges összeg. Az utókor tagjaiként mi már tudjuk, hogy Marosvásárhely későbbi legendás polgármestere a város érdekében ennél még jóval többre is képes volt.

Ady Endre is példának állította Marosvásárhely polgárainak áldozatkészségét, amikor Debrecen cíviseinek „megfontoltságát” ostorozta.

A szoborbizottság 1897. december 4-én döntött arról, hogy az emlékmű megalkotására Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrászművészt kéri fel, aki néhány hónappal azelőtt vált országosan ismertté a Segesváron leleplezett Petőfi-szobra révén. A bizottság kevés kikötésének egyike volt, hogy az emlékmű talapzata 30, a bronzalak 20 cm-rel legyen magasabb a Bem-szobornál.
A város vezetése a szobor helyét Marosvásárhely főterének, a Széchenyi térnek északkeleti részén, a Bodor-kút előtt jelölte ki. A felavatási ünnepséget 1899. június 11-re vasárnapra tűzték ki. A Marosvásárhely című lap előző napi száma díszkeretes címlappal jelent meg.

Marosvásárhely, 11. évf. 46. sz. (1899. jún. 10.) Címlap – Törzsgyűjtemény

Ebben a lapszámban részletezték az ünnepség forgatókönyvét, sőt a résztvevők számára még az „ülésrend” eligazító ábráját is közölték a Széchenyi térről.

A Kossuth-szobor avatási ünnepségének helyszíni ábrája. In: Marosvásárhely, 11. évf. 46. sz. (1899. jún. 10.) 5. – Törzsgyűjtemény

Az ünnep napján borongós, hűvös időre ébredt a város. Sokan már reggel kimentek a vasútállomásra a Budapestről és Kolozsvárról érkező vendégeket fogadni. Kossuth Ferenc két képviselőtársa és több napilap tudósítójának társaságában érkezett meg. A Budapesti Naplót Lyka Károly művészettörténész, a Budapesti Hírlapot Gyalui Farkas, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgató-helyettese, az Ellenzéket Kuszkó István, a kolozsvári Országos Ereklye Múzeum igazgatója képviselte.
Ezt követően a vendégek lovas bandériumok által kísért díszmenete a vasútállomásról a főtéren felállított tribünökhöz vonult. Az ünnepségen részt vett Mikó Árpád főispán, Deésy Zoltán alispán és Geréb Béla polgármester is.

A Kossuth-szobor leleplezési ünnepe Marosvásárhelyt. In. Vasárnapi Újság, 46. évf. 25. sz. (1899. jún. 18.) 417. – Digitális Képarchívum

Ünnepi beszédet mondott Kabdebó Ferenc királyi közjegyző és Bedőházi János, a református kollégium tanára, saját költeményét szavalta Szabolcska Mihály és Pósa Lajos. Programterven kívül, az egybegyűlt tömeg hangos követelésére, röviden beszélt Kossuth Ferenc is.

A szászok részvétele miatti öröm még inkább érthető, ha visszaemlékezünk a két évvel korábbi szoboravatásra Segesváron, ahol a szász polgárok tüntetőleg nem lobogózták fel házaikat és távol maradtak az ünnepélytől.

• 
• 
• 

Az ünnepség délután kettőkor díszebéddel folytatódott Letzter Samu vendéglőjének kerthelyiségében, ahol több mint 200 személyre terítettek. Az ilyenkor szokásos tósztokat a polgármester nyitotta meg, aki a királyra ürítette poharát.
Este a színházban díszelőadást tartottak, majd Kossuth Ferenc és képviselőtársai még aznap éjjel visszautaztak a fővárosba.

A Kossuth-szobor és a római katolikus templom. Képeslap – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: M 1108.

 

Folytatjuk…

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 29. Nagykároly; 31. Marosvásárhely 2.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harminchatodik részében Szemerédi Ágnes „A fényképészet úttörői” címmel indított alsorozatában a 190 éve született első magyar természetfotós, Divald Károly munkásságát mutatja be.

Divald Károly, az első magyar természetfotós az egri líceumban kezdte tanulmányait. Az 1848–49-es szabadságharc után Bécsben végzett gyógyszerészeti tanfolyamot, ezután hat éven át saját gyógyszertárát vezette Bártfán. 1860-ban vásárolt egy használt, kezdetleges fényképezőgépet, amelyen autodidakta módon sajátította el a fotózás szakmai alapfogásait. 1865-ben már felső- és oldalvilágítással ellátott üvegműtermet rendezett be Eperjesen. Néhány év múlva saját házában – a kor igényeinek megfelelően – portréműtermet nyitott. Ennek filiáléjaként Bártfafürdőn és Tátrafüreden is volt fényírdája.
Rövidesen az addig ismeretlen természetfotózás után érdeklődött, aminek saját maga tapasztalta ki a fortélyait. Kezdetben szűkebb hazája természeti szépségeit rögzítette, a Tátráról készült képeit javarészt az ott üdülő polgárság vásárolta.
Az 1880-as években fordult a barlangfotózás felé, amikor is megindult a természettudósok által a felvidéki barlangok felkutatása. Divald több alkalommal a kutatókkal tartott és érdekes fényképsorozatot készített többek között a dobsinai, a baradlai, a szepesbélai barlangról.

• 
• 
• 

 

Divald úttörőként tevékenykedett a felvidéki műemlékek megörökítésében is, fényképei a régészet és művészettörténet pótolhatatlan dokumentumai voltak. A 19. század második felében művészünk a szabadtéri fényképezés során az akkor használatos kollódiumos nedves eljárás elsajátításában is az élen járt. Ez azt jelentette, hogy a fotó elkészültének helyszínén kellett felvinni a fényérzékeny anyagot a lemezre, az exponált fényképet pedig még nedvesen előhívni, így ez a technikai felszerelés utaztatásával is járt.

• 
• 

 

1870 és 1900 között a nedves eljárások kényelmetlenségeit felváltva elterjedt a szárazlemezek használata a fotográfiában. Kialakultak a portréműtermek mellett a fényképek, képeslapok és papírneműk sokszorosításával foglalkozó műintézetek. Az első magyar felszerelt fénynyomdát Divald Károly és fia alapította Eperjesen, 1880-ban. A különböző eljárások elsajátítása és sikeres alkalmazása nem csekély tőkeerőt, kiváló üzleti szellemet és fényképészeti jártasságot feltételezett. Divald a fototípia, azaz a fénynyomat technikáját Münchenben tanulta ki. A technika segítségével a műintézetében gyártották a különböző városokban készült fotóiról, illetve tájképeiről igényelt másolatokat. Legérdekesebb a Képek a Magas-Tátrából című albumban található harminc fénykép. Ezt nemcsak drága album formátumban, hanem laponként is meg lehetett vásárolni.

• 
• 
• 

Az 1890-es évektől kezdve intézetében fényképei alapján elindult a képeslapok gyártása is.

• 
• 
• 
• 

Feleségétől, Steinhübel Borbálától öt gyermeke született, közülük három fia is a fényképezést választotta élethivatásul. A fővárosban az első budapesti Divald Műtermet és Fénynyomó Intézetet Budán alapította id. Divald Károly 1879 körül a Fő utca és Jégverem utca sarkán. Halála után munkásságát fiai vitték tovább. Lajos a híres eperjesi fénynyomdát, Adolf a bártfafürdői műtermet és tájképüzletet örökölte, a budapesti céget Károlynak engedte át. Ez utóbbi az 1920-as évekig töretlen sikerrel működött. Divald fiai később a hazai képeslapgyártás legismertebb vállalkozói lettek. Páratlan sikerük alapja a fénynyomatok készítésében szerzett, apjuktól örökölt tudásuk, jártasságuk és műtermeiknek világszínvonalú technikai felszereltsége lett.

Szemerédi Ágnes

Források:

• Magyar tudóslexikon A-tól Zs-ig, főszerk.: Nagy Ferenc, [Budapest], MTESZ; OMIKK, 1997.
• Cs. Plank Ibolya: Fényképészműtermek Budapesten, Budapesti Negyed, 5. évf., 15. sz. (1997. tavasz)
• Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Budapest, Látóhatár, 2018.

A fényképészet úttörői című sorozatunk további részei: 2. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincötödik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Balogh Ferencet és gyűjteményét mutatja be.

Balogh Ferenc (1923–1993) békéscsabai irodalomtörténész, fotótörténész, bibliográfus. Mezőberényben született, egyetemi tanulmányait Szegeden kezdte, majd az ELTE-n fejezte be magyar–könyvtár szakon. Évtizedeken át, 1952-től 1983-ig a békéscsabai Békés Megyei Könyvtár Módszertani Osztályának vezetője volt, ahol néhány évig Féja Géza író is dolgozott. Sikeres irodalmi estek, író-olvasó találkozók fűződnek a nevéhez.
A népi írók életével és munkásságával foglalkozva összeállította Sinka István és Féja Géza műveinek bibliográfiáját. Jelentős a fotóművészeti és fotótörténeti munkássága is, a Székely Aladár Művésztelep elnöke (1983–1993) lett. Több helyütt volt fotókiállítása: Salgótarjánban, Békéscsabán, Veszprémben, Aradon, Gyulán, Szolnokon. Győri Lajossal közösen 1984-ben elkészítette a Fényképészeti szakkönyvek bibliográfiáját.
A Könyvtári Jegyzések szerkesztője (1967–1983), a Békési Élet rovatvezetője (1971–1990) volt. Irodalom- és fotótörténeti dolgozatai elsősorban A Könyvtárosban (1955–1983), a Viharsarok Népében (1955–1956), a Fotóban (1968–1988), a Tiszatájban (1970-től), a Gyulai Hírlapban (1989), a Napóra (1990) című lapban és a Honismeretben (1991) jelentek meg. A Népi Írók Szoborparkja Vésztő-Mágoron a szívügye volt, itt az Alföldhöz kötődő írók és költők szobrait helyezték el, köztük Németh László, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Féja Géza, Veres Péter, Sinka István, Kovács Imre mellszobrait.
A könyvek és a művészetek iránti érdeklődés vezette el Balogh Ferencet az ex librisek világához, belépett a Kisgrafika Barátok Körébe, a KBK-ba. Több kiállítás megnyitására is felkérték, például ő mutatta be 1974-ben a gyulai művészházaspár, Meskó Anna és Póka György ex libris tárlatát a TIT Békés Megyei Szervezete Értelmiségi Klubjában. Számos ex librist készíttetett a nevére, melyekből tizennégyet őriz az OSZK Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.B/157 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Többszázas ex libris gyűjteményéből – a KBK anyagával kiegészülve – 1967-ben az ünnepi könyvhét alkalmából Mezőkovácsházán rendeztek kiállítást, melyet a későbbiekben a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban is bemutattak. A szépen kasírozott tablókon 150 kisgrafika nyert elhelyezést, magyar és külföldi alkotók szerint csoportosítva. Bővebb ismertetés a Békés Megyei Népújság 1967. május 27-i számában olvasható az eseményről.

Ex libris kiállítás Mezőkovácsházán. In. Békés Megyei Népújság, 1967. május 27., 4. – Törzsgyűjtemény

Balogh Ferenc nevére szólóan Andruskó Károly zentai nyomdász, grafikus készítette a legtöbb ex librist, aki egyébként is az ex libris készítés egyik rekorderének számít, 4000 feletti ex librisszel. A XIII. budapesti FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszusra (1970) és a két év múlva, 1972-ben Helsingørben rendezettre is készült Balogh Ferenc számára egy-egy Andruskó-grafika. Az irodalomtörténész fotóművészeti munkásságára utal „ex fotografica-artistica” lapja, portréval.

Andruskó Károly grafikája, Jelzet: Exl.B/161 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Andruskó művei mellett Diskay Lenke, Takács Dezső, Huszár István, Kékesi László és Rolf Sterneckert alkotásait is megtalálhatjuk a Balogh Ferenc-lapok között, gyakori táj- és épületábrázolással, népies életképpel, illetve a könyv középpontba helyezésével. Takács Dezső művén a könyvek és a fényképezőgép Balogh Ferenc kedvelt időtöltéseire, az olvasásra és a fotózásra utalnak.

Takács Dezső grafikája, Jelzet: Exl.B/156 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár hagyatékai közé tartozik az 1980-ban elhunyt Diskay Lenke, nemzetközileg is elismert grafikusművész anyaga, melyet a leszármazottak 1997-ben juttattak az Országos Széchényi Könyvtárba. Ebben a grafikusművész által készített, alkotásjegyzékébe felvett valamennyi ex libris (294 külön opusszámú grafika, és ezek variánsai, ill. több ezer duplumpéldány) szerepelt. Köztük található a Balogh Ferenc részére 1967-ben metszett lap, melyen absztrakt ábrázolás látható.

Diskay Lenke grafikája (1967), Jelzet: Diskay/75/v1 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A neves bélyegtervező grafikus, a Pénzjegynyomda művészeti osztályának dolgozója, Kékesi László ex librisei részben mitológiai jelenetet idéznek (Európé elrablása), részben ülő női aktot ábrázolnak, könyvvel.
Rolf Sterneckert német grafikus egy Balogh Ferenc nevére szóló alkotása fellelhető a moszkvai Rudomino-könyvtár ex libris gyűjteményében, a Ritka Könyvek Osztályán található Minajev-gyűjteményben is, melynek anyagát 2010-ben tártam fel. A Moszkvában talált hungarika ex libris bizonyítékul szolgál arra, hogy Balogh Ferenc ex libris gyűjtői híre eljutott Magyarország határain túlra is.

Irodalom:

• Andruskó Károly, Vajdasági Magyar Digitális Adattár
• Balogh Ferentz, Nevpont.hu
• Szabó Ferenc, Dr.: Búcsú Balogh Ferentztől, Kidőlt a sorból egy reneszánsz ember, Békés Megyei Hírlap, 1993. június 26–27., 6.
• Vasné Tóth Kornélia: A moszkvai Rudomino-könyvtár hungarika ex librisei hazai és nemzetközi kontextusban, Budapest, OSZK–Gondolat Kiadó, 2015., 180.
• Vasné Tóth Kornélia: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 24–25. (Balogh Ferenc-szócikk)

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal P. Vásárhelyi Judit, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoportjának munkatársa tesz fel kérdéseket egyik régi imádságoskönyvünk megjelenési körülményeiről.

Szenci Molnár Albert: Imádságos könyvecske. Heidelberg, 1621. A címlap alsó fele – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I 514

Négyszáz évvel ezelőtt, 1620. augusztus 20-án keltezte Molnár Albert imádságfordításának ajánlását a Nagyszombatban élő Échi Orsolyának, Szegedi Gáspár hitvesének és Szegedi Annának, Krausz János feleségének. Fordítását ugyanis az ő kifejezett kérésükre és az ő támogatásukkal készítette el. Az ajánlólevélben ezeknek a „szent Bibliának és az jó könyveknek olvasásában gyönyörködő” asszonyoknak a példájával szerette volna elérni, hogy „egyéb főrenden és közrenden való asszonyi állatok is indíttassanak az írás-olvasásnak tanulására és leánzó gyermecskéiknek is taníttatására, követvén ebben egyéb igaz hiten való sok keresztyén nemzetségeknek szokásokat”. Emlékeztetett az egyházatyákkal levelező szent asszonyokra (pl. a Rómában élő Paulára, Marcellára, Létára) és „a szép tudományokkal tündöklő” angliai Erzsébetre, aki saját kezével írt leveleket „a keresztyén szomszédországokban lévő bölcs doktoroknak”. Igazolásképpen hosszabban idézett még többek között Ludovicus Vivestől, a nőnevelés apostolától is, „hogy valaki ne fogja reám, hogy asszonyoknak akarok hízelkedni”.
Az ajánlólevél ezután tér át a könyv kiadásával kapcsolatos kérdésekre. Kiderül, hogy Molnár már az előző esztendőben elkészült a fordításával, ki is bocsájtotta volna húsvét előtt, „hogyha a nyomtatásban munkálkodó ifjúság hadi hírekkel másuvá nem vonattatott volna”. A kötet megjelenését az akkoriban kibontakozó harmincéves háború, a „könyvárosoknak hadaktúl való félelme” és a nyomdákban tapasztalható munkaerőhiány késleltette.
Molnár 1620. szeptember 3-án hasonlóan tudósította levelében Nürnbergben élő jó barátját, Georg Remet:

A nyomdai munkálatok azonban Frankfurtban olyan lassan haladtak, hogy a kötet kiadói: David és Daniel Aubry és Clemens Schleich végül nem saját frankfurti nyomdájukban, hanem Heidelbergben jelentették meg Molnár munkáját. Erre utal a címlapon az impresszumban Heidelberg mint kiadási hely. A nyomtatás azonban ott sem a terveknek megfelelően alakulhatott. Az MDCXX évszámot rányomtatták ugyan a címlapra, de a kiadás végül is a következő évre csúszott át. Ezt árulja el a címlap alján lévő, eredeti MDCXX évszám MDCXXI-re alakítása, ahol az utolsó számjegy kissé féloldalas és halványabb, mivel kevesebb festék jutott rá.

Szenci Molnár Albert: Imádságos könyvecske. Heidelberg, 1621. Címlap – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I 514

A címlap és az első levelek frankfurti kinyomtatását magának Szenci Molnár Albertnek a levele bizonyítja. Ez indokolja, hogy imádságkönyv fordítása a hazai retrospektív nemzeti bibliográfiában „Frankfurt 1620”, illetve „Heidelberg 1621” megjelenési hellyel és évvel is megtalálható (Régi Magyarországi Nyomtatványok 1601‒1635, Bp., Akadémiai Kiadó, 1983, 1206 és 1238). 1621-ben még egy „öregb” (értsd: terjedelmesebb) Molnár-munka is megjelent Heidelbergben: a latin–görög–magyar Lexicon bővített, harmadik kiadása, amelyhez magyar–latin szótár és iskolai tantervi és módszertani szöveggyűjtemény is csatlakozik (Régi Magyarországi Nyomtatványok 1601‒1635, Bp., Akadémiai Kiadó, 1983, 1239).
Mindkét könyv Johann Georg Geyder heidelbergi nyomdász özvegyének műhelyében készült. Ez az információ azonban csak a Lexicon impresszumadatai között szerepel.

Lexicon Latino-Graeco-Ungaricum jam recens tertia cura recognitum […] item Dictionarium Ungarico-Latinum […] locupletatum […] Syllecta Scholastica. Heidelberg, 1621. – Régi Nyomtatványok Tára, RMK I 513

P. Vásárhelyi Judit (Régi Nyomtatványok Tára – Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész

 

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

A magyar Alföld északkeleti részén fekvő Nagykároly a Kaplon nemzetségből származó Károlyiak ősi fészke és névadó települése, a történelmi Szatmár vármegye székhelye. A Károlyi család itt építette fel a XV-ik század végén várkastélyát, amely különösen a kuruc korban több fontos esemény helyszíne volt.

A nagykárolyi Károlyi-kastély – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: N 480

Az alföldi kisváros a XVIII-ik század végén, megyeszékhellyé válását követően indult erőteljes fejlődésnek, és néhány évtized múlva már Szatmár szellemi és kulturális központja lett. Ebben jelentős szerepük volt a Károlyi grófoknak is, akik anyagi támogatásukkal biztosították a közintézmények működését. Több neves személyiség is megfordult a városban, például Petőfi Sándor itt ismerkedett meg Szendrey Júliával 1846-ban, egy megyegyűlést követő bálon.

A Városháza épülete, korábban az Arany Szarvas fogadó, ahol Petőfi is megszállt – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 65/89.

Kossuth Lajos születésének 100-ik évfordulója alkalmából, 1902. szeptember 20-án a város képviselő-testülete díszközgyűlést tartott, amelyen a nagy hazafi érdemeinek elismerését jegyzőkönyvbe foglalták.

Ezt követően szoborbizottságot alakítottak, melynek elnökéül Debreczeni István polgármestert választották.

Nagykároly, a Széchenyi utcai közkert – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Jelzet: N 468.

A gyűjtés tehát megindult, de ahogy ez más esetekből is ismert, az adományok nagyon lassan csordogáltak. Fordulatot az ügyben a vármegye közönségének 4000 koronás, és a szoborbizottság egyik tagjának, Károlyi István grófnak 3000 koronás adománya hozott. Sőt a gróf meglepő módon mágnás környezetét is rá tudta venni az adakozásra.
1905 szeptemberére rendelkezésre állt az az összeg, amellyel már megrendelhették az emlékmű elkészítését. Károlyi István útján felkérték Kallós Ede és Róna József szobrászművészeket a modellek elkészítésére. Az elkészült szobormintákat a bizottság 1906. június 13-án elbírálta és Kallós Ede alkotása mellett döntött. 1907 októberére megtörtént a szobor bronzba öntése. Ezt követően Komor Marcell építész tervei alapján elkészíttették a talapzatot is. Az emlékművet már november 30-án felállították, de felavatása nem történt meg, körbedeszkázva telelt át a katolikus templom előtti parkban, melyet a szobor felavatását követően Kossuth-kertnek neveztek el.

A Kossuth-kert Nagykárolyban. – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Jelzet: N 461.

A nagykárolyi Kossuth-szobor leleplezési ünnepélye. In. Vasárnapi Újság, 55. évf. 23. sz. (1908. jún. 7.), 460. o. – Digitális Képarchívum. Jelzet: DKA-071924

1908. május 28-án, áldozócsütörtökön került sor a nagykárolyi Kossuth-szobor ünnepélyes leleplezésére. Aznap reggel szomorúsággal töltötte el az ünneplésre készülő polgárokat, hogy Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter betegsége miatt, az utolsó pillanatban lemondta a részvételt. Maga helyett Günther Antal igazságügy-minisztert küldte el a rendezvényre. A Budapestről vonattal érkező minisztert és a kíséretében lévő országgyűlési képviselőket a Falussy Árpád főispán és Debreczeni István polgármester vezette küldöttség fogadta. A Kossuth-kertben délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepségen a nyitó beszédet a szoborbizottság elnöke, Debreczeni István tartotta. Az ünnepi szónoklatra Papp Béla országgyűlési képviselőt kérték fel, majd a szoborbizottság nevében Ilosvay Aladár alispán átadta a város polgármesterének a szobrot. Ezt követően 13 órától a meghívottakat a Magyar Király Szálló udvarán felállított sátorban 500 terítékes díszebéddel vendégelték meg. A fővárosból érkezett vendégek még aznap délután hazautaztak.

A Kossuth-szobor Nagykárolyban. – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 65/43.

Szatmár vármegyében Nagykároly állított először Kossuth-szobrot. Talán ezt irigyelte a szomszéd város, a régi rivális Szatmárnémeti, vagy egyszerűen csak megijedtek, hogy a millennium idején nekik ítélt vármegyei törvényszéket Nagykároly egy jó politikai manőverrel elorozhatja. Tény és való, hogy a megyeszékhelynek több mint tíz éve szálka volt a szemében a Szamos-parti városban felépített impozáns Igazságügyi Palota, és különböző indokokkal próbálta bizonyítani, hogy miért lenne jobb a törvénykezés helyét Nagykárolyba áttenni. Mindenesetre a Szamos című hetilap 1908. évi 44. számában azzal vádolta meg Nagykároly vezetését, hogy a szoborállítással tulajdonképpen jó üzletet kötött Kossuth Ferenc miniszterrel és a Wekerle-kormánnyal, mert így biztos megkapja a hőn áhított törvényszéket, és azt sem tartotta véletlennek, hogy az igazságügy-miniszter vett részt az ünnepi eseményen. A szatmárnémetiek félelme úgy tűnik alaptalan volt, mert Nagykároly még 1910 decemberében is küzdött a törvényszék megszerzéséért, pedig akkor már nem a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt volt hatalmon. [L. Nagykároly és Érmellék, 1. évf. 1. sz. (1910. dec. 18.)]

A Kossuth-szobor Nagykárolyban – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Jelzet: N 506.

Nem tudni pontosan mi volt a szándéka a függetlenségi párt hivatalos közlönye, a Nagykároly és Vidéke című hetilap szerkesztőjének, amikor a Kossuth-szobor leleplezését követő napokban egy „Károlyvidéki román pap” írását közölte. Az erőteljes lojalitást és eltúlzott hazafias megnyilvánulásokat megfogalmazó cikk nagy valószínűséggel a szerkesztőség íróasztalán született és nem a környéken élő románság hozzáállását tükrözte.

A Kossuth-szobor a római katolikus templommal – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár, Jelzet: N 507.

A román katonaság 1919. április 18-án szállta meg Nagykárolyt. A trianoni döntés a 98%-ban magyarok lakta megyeszékhelyet Romániának ítélte. A határt a várostól alig néhány kilométerre húzták meg, a Nagyvárad–Szatmárnémeti vasútvonal mentén.

A Kossuth-szobrot 1921. március 25-e virradóra érte a második atrocitás. Az elkövetők kötelet kötöttek a szobor nyakába és az éj leple alatt lovak segítségével lerántották talapzatáról. Ezt követően a polgármester, hogy elejét vegye a további rongálásoknak, inkább a városháza egyik helyiségébe vitette a szobrot.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a tettesek soha nem kerültek elő, mint ahogy ez idáig a szoborfej sem. És ha már a szobrot sikerült visszafordíthatatlanul megrongálni, a Komor Marcell tervezte talapzatnak sem kegyelmeztek.

Ezt követően a szobortorzót nagy valószínűséggel beolvasztották, így Kallós Ede alkotását már csak korabeli fotókon csodálhatjuk meg.

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 28. Nagyszalonta; 30. Marosvásárhely 1.; 31. Marosvásárhely 2.

 

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre hetenként egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincnegyedik. részében Kopcsay Ágnes, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár munkatársa híres magyar márkanevek történetéről szóló összeállításának tizenegyedik folytatását közöljük.

Stühmer, Caola, Orion, Corvin, Közért… Csupa olyan márka, divatosabb szóval brand, amelyről szinte mindenkinek beugrik egy termék, egy logó, egy szlogen. A téliszalámi ma már hétköznapi eledel, de régebben a legdrágább, legelitebb, ritkán fogyasztott csemegék közé tartozott, elvétve került csak a családok asztalára mindenki örömére. (E sorok írója egy vallomással tartozik: az eddig bemutatott, különböző élvezeti cikkeket, pezsgőt, csokoládét, sört, kakaót mind örömmel fogyasztja, de a téliszalámival kisgyermekkora óta nem tudott megbarátkozni.) Az egykor ismert, sokszor ma is élő márkákat valaha rengeteg plakát hirdette. A cégeknek a kor legnevesebb alkotói dolgoztak. Magyar márkák – magyar plakátok címmel a Plakát- és Kisnyomtatványtár kiállítást tervezett, amely a koronavírus-járvány okozta kényszerű leállás miatt nem valósulhatott meg. Ezért május 20-tól – az OSZK márkanevet erősítve blogsorozatban mutatjuk be a népszerű magyarországi márkákat hirdető archív kincseinket!
A szalámi olasz eredetű szó, tulajdonképpen füstöltkolbász-különlegességet jelent. Magyarországon először az olasz származású Meduna József (1821–1895) kezdett szalámit gyártani. Olasz recept szerint szamárhúsból készült az első szalámija, de ez nem nyerte el a vásárlók tetszését, ezért megváltoztatta a receptet, és disznóhúsból készítette a finomságot. 1850-ben alapította meg az Első Magyar Gőz Szalámi és Zsiradék-áruk Gyárát.
A két legismertebb, ma is létező magyar szalámimárka, amely egyaránt ismert és kedvelt: a Pick szalámi és a Herz szalámi. A márkák világhírűek, de ehhez képest nagyon kevés plakátot őriz a nemzeti könyvtár, mert a szalámigyárak nem használták ki annyira ezt a reklámfelületet, mint más termékek. Számolócédula sincsen sok, de azért a Herz szalámiról akad, a Pick szalámiról azonban mindössze egy. A bemutatott dokumentumok azt is bizonyítják, hogy a hazai piac mellett a külföldi piacok is nagyon fontosak voltak, hiszen több idegen nyelvű plakátot és számolócédulát is őrzünk.

Herz és fia szalámi és zsiradékárugyár. Plakát, [ante 1914] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1914e/479 – Magyar Digitális Képkönyvtár

Pick Márk (1843–1892) szegedi gabonakereskedő 1869-ben alapította cégét, melyben a szalámi készítése 1878-tól kezdődött. Olasz szalámimestereket hívott Szegedre, és 1885-től elindult a nagyüzemi gyártás. Az olasz szaktudás, a kiváló a magyar nyersanyag és fűszerezés egyedi ízhatást eredményezett, itthon és külföldön egyaránt gyorsan népszerű lett. A gyárat Pick Márk halála után özvegye irányította, 1906-tól pedig fia, Jenő is a vezetőség tagja lett. Az 1910-es években a termelés a kezdeti évi 60 tonnáról 300 tonnára emelkedett. A Pick-szalámit 1917-ben védjeggyel látták el, s a gyár az iparág vezető helyére került. 1934-től Pick Jenő már önállóan vezette a céget az 1948-as államosításig. Ő tette a szalámit a cég első számú termékévé, fellendítve az exportot is.

Pickfein. Szeged Ungarn; Erlas bei Wien. Plakát. Grafikus Vértes Marcell, [ante 1945] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.én/250 – Magyar Digitális Képkönyvtár

A Herz márkanév Herz Ármin (1832–1916) hajózási vállalkozó nevéhez fűződik. Ő is olasz mesterektől leste el a szalámi gyártásának fortélyait. 1882-ban gyárat alapított, s rögtön bejegyeztette védjegyét, amely egy H betűvel kombinált horgony volt. 1888-ban Herz Ármin és fiai néven jegyeztették be a céget. A nemespenésszel borított Herz szalámi rövid idő alatt megszerezte az első hazai elismerést, majd 1900-ban, a Párizsi Világkiállításon a nemzetközi elismerést is, és ezzel megalapozta a Herz márkanév külföldi ismertségét, népszerűségét, amit az alábbi számolócédulák is bizonyítanak.

• 
• 
• 
• 

1931-ben kartellszerződést kötött a szegedi Pick Szalámigyár a budapesti Herz és a debreceni Vidoni szalámigyárral. A harmincas években meghódították a tengerentúli piacokat is, és világmárkává vált a Pick és a Herz szalámi egyaránt.

• 
• 
• 

 A legismertebb és legkedveltebb termék a szalámik közül a téliszalámi. De miért is hívják így? Sokan azt gondolják, a kinézete miatt, hiszen felületén a nemespenész olyan, mint a hó. A valóság azonban az, hogy gyártási módja miatt kapta a nevét. Régebben a hűtést csak jéggel lehetett megoldani, nem volt még klímatechnika, ezért a szalámigyárakat mindig folyók mellé kellett telepíteni, hogy elegendő jég legyen a tároláshoz, és ez csak a víz mellé települt gyáraknál állt rendelkezésre, azaz csak télen voltak megfelelőek a feltételek az érleléshez, a gyártáshoz, ezért nevezték el téliszaláminak.
A PICK Téliszalámi az alapító Pick Márk által kitalált és azóta is titokban őrzött egyedi recept alapján készül. A titok elsősorban a fűszerezésben van, melynek a titkát ma is csak a szalámimester ismeri. Az előállításról érdekességeket a www.pick.hu oldalon olvashatnak.

• 
• 
• 

A második világháború után, 1948-ban államosították a gyárakat. A Pick Szalámigyárat összevonták a Szegedi Vágóhíddal és a Szegedi Hűtőipari Vállalattal. Továbbra is vezető exportőr maradt a gyár, és komoly beruházásokat is végeztek az évtizedek során. A Herz gyár az államosítás után Budapesti Szalámigyár néven működött, majd 1964-ben a Budapesti Húsipari Vállalat egyik gyáregységévé vált, 1994-ben privatizálták. Szív formájú emblémáját és címkéjét – melyben visszaköszön a korábbi horgonyos védjegy – 1952 óta használják.

• 
• 

 A Pick-csoport ma Magyarország vezető húsipari vállalkozása, hozzá tartozik a budapesti Herz Szalámigyár Rt. és az ország számos más húsüzeme is. Egy felmérés szerint a magyar lakosság körében a Pick a legmegbecsültebb hazai márkanév.

• 
• 
• 

 

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A Magyar márkák című sorozatunk további részei: 1. rész: Stühmer; 2. rész: Közért; 3. rész: Orion; 4. rész: Corvin; 5. rész: Ibusz; 6. rész: Modiano; 7. rész: Tungsram; 8. rész: Törley; 9. rész: Dreher; 10. rész: Állatkert

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat harmincharmadik részében Szűcs Márta, az Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály munkatársa Fedák Sári színésznőre emlékezik születésének 141. évfordulója alkalmából.

A színház a pillanat művészete, mégis vannak színművészek, akiknek alakításai, egyénisége feledhetetlen, nevük nem kopik ki az emlékezetből. Közéjük tartozik Fedák Sári is. Zsazsa, ahogy mindenki szólította, zemplénricsei Fedák Sarolta Klára Máriaként látta meg a napvilágot 1879. október 26-án, Beregszászon, ahol gyermekéveit töltötte. A trianoni békediktátum következtében szeretett városa a határon túlra került, ami élete végéig fájó seb volt számára.
Gyermekkorától kezdve közönségsikerre vágyott. Kislányként a városban fellépő vándorcirkusz bűvölte el, majd egy fővárosi utazás során a Népszínházban megtekintett operett-előadás hatására álmaiban a cirkuszi porondot a színpad váltotta fel. Mire felnőtt, tudta, hogy színésznő lesz. Orvos édesapja nem akarta elfogadni elhatározását, ugyanakkor férjhez adni sem szerette volna még tizenéves lányát.
Tizennyolc éves volt, amikor egy „garden partyn” megismerkedett egy, az édesapjánál is idősebb alezredessel, és fondorlatos tervet eszelt ki. Az idős gavallér közeledését örömmel fogadva megígértette vele, hogy négy hét múltán megkéri kezét az édesapjától, akit így választás elé állíthatott. Apjának döntenie kellett: szeretett leánya férjhez megy a köztiszteletben álló, de korosodó katonatiszthez, vagy Pestre utazik és felvételizik Rákosi Szidi színiiskolájába...
Két év múltával már így számolt be róla a Budapesti Hírlap 1899. október 11-i száma:

Ettől kezdve pályája töretlenül ívelt felfelé. Színpadi szerepei mellett az új műfajban, filmen is megmutathatta tehetségét. Szerepelt az első magyar filmben, az 1901-ben bemutatott A táncz című alkotásban, később több némafilm női főszerepét is eljátszotta.

Képkocka A Táncz című filmből. In. Pekár Gyula: A táncz, [Budapest], [s.n.], 1902. Szövegkivágatok beragasztott képekkel – Színháztörténeti Tár, SSzT, 64

Fedák Sári színházi fellépéseivel maga is történelmet írt, legnagyobb sikereit nadrágos szerepeivel aratva. A Bob herceg címszerepe mellett, a Király Színházban 1904-ben bemutatott János vitéz című daljáték Kukorica Jancsijaként – óriási népszerűségre szert téve – közel hétszázszor lépett színpadra. Rajongói kifogták kocsijából a lovakat, hogy maguk húzzák azt, így kísérve hazáig imádott művésznőjüket. Ünnepelt sztár lett.

Fedák Sári Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának címszerepében. Fényképész: Strelisky Lipót – Színháztörténeti Tár. Album 160. – Digitális Képarchívum. DKA-003001

Az első világháború elején a Pálffy (mai Bem téren) téren lakott, szemben a Radetzky laktanyával, amely 600 ágyas kórházként működött. Az elhanyagolt épületben azonban jóformán semmilyen egészségügyi felszerelés nem volt. Fedák Sári ismertségét és ismeretségét felhasználva saját költségén műtőt rendezett be, röntgen gépet vásárolt, bevezettette a villanyt és a gázt az épületbe, megcsináltatta a fürdőt, a laktanya udvarán fotelekkel, napernyőkkel pihenő helyet alakított ki a lábadozó katonák és a személyzet számára, mintegy 60 000 aranykoronát áldozva magánvagyonából. A kórház működtetése mellett, önkéntes ápolónőkét több mint 300 operációnál segédkezett, mialatt színházban továbbra is játszott. Áldozatos munkájáért kitüntették.

A Tanácsköztársaság idején, 1919. április 6-án neves résztvevők közreműködésével katonákat toboroztak a Vörös Hadsereg soraiba. A toborzó felvonuláson Fedák Sári is részt vett, vörös kendőt lengetve fehér kabátkájában és zöld szoknyában. Autójáról, amelyet valósággal megrohamoztak rajongói, autogramot osztogatott. A nyár folyamán néhány ismerősével Bécsbe akart távozni, de az osztrák határt átlépve letartóztatták mint kommunistát. A Tanácsköztársaság bukását követően visszatért Budapestre, ezután azonban gyakran rótták fel neki „kommunista múltját”.

Az elkövetkezendő években sikert, sikerre halmozott. Tizenöt év után újra eljátszotta Kukorica Jancsit a Király Színházban; fellépett a Fővárosi Operettszínházban, a Magyar Színházban, a Vígszínházban, az Új Magyar Színházban, valamint Európa és Amerika számos színpadán. 1943-ban részt vett a Tábori Színház frontelőadásain, a fellépők hivatalos megnevezése honvéd vigalmi munkás volt.
1944 októberében Sopronba utazott vendégszereplésre. A december 6-i, Sopron elleni súlyos bombatámadást követően a bécsi magyar követséghez fordult. A Collegium Hungaricum épületében biztosítottak számára szobát, és ellátták élelmiszerjeggyel. Hamarosan a Donausender keretében működő Magyarország rádiónál ajánlottak számára állást. Félórás műsoraiban a magyar történelem egy-egy epizódját vagy saját emlékeit idézte fel. Egy alkalommal egyebek mellett a „Boldogasszony anyánk, régi nagy Patrónánk…” kezdetű katolikus egyházi népéneket adta elő.
1945. április elején az oroszok elől menekülő nyilasokkal ő is felszállt egy Passau felé tartó uszályra. Bajorországban egy magyar társulathoz csatlakozva amerikai katonák előtt angol nyelven játszott. 1945 decemberében Salzburgban az amerikai titkosrendőrség a C. I. C. (Country Intelligence Corps) a magyar kormány hivatalos kiadatási kérelmére hivatkozva letartóztatta, majd december 18-án repülőgéppel Budapestre szállították. Először az Andrássy út 60. pincéjébe, majd a Markó utcai Gyüjtőfogházba került.
1946. április 3-án tárgyalta a Népbíróság Fedák Sári „háborús és népellenes bűnös” perét, amelyben a vádirat szerint a Donausender rádió magyar nyelvű adásaiban „propagandát fejtett ki a fasizmus mellett”. További vádpontként németbarát kijelentéseit jelölték meg, barátnője, Kürthy Sári és annak leánya, Békeffy Lászlóné tanúvallomása alapján. A tárgyaláson kiderült, hogy Kürthy Sári jelentette fel, aki tartózkodási helyét is meg tudta jelölni – mivel Fedák Sári a Vöröskereszt útján Bajorországból lapot küldött neki – „megkönnyítve” így a hatóságok dolgát. Az idő tájt valóságos hajtóvadászat folyt a Horthy-korszak legnépszerűbb színművészei, többek között Páger Antal, Muráti Lili és a Vaszary nővérek ellen.
Az ítélet két év börtönbüntetés és teljes vagyonelkobzás volt. Másodfokon nyolc hónapra mérsékelték, amelybe beszámították az addig fogva töltött időt, így Fedák Sári hamarosan szabadulhatott. Az ítéletet súlyosbította, hogy három évre eltiltották foglalkozása gyakorlásától, azonban soha többé nem lépett már színpadra. A Világ című napilap 1946. április 7-i száma adta hírül az alábbiakat:

Kiszabadulását követően Nyáregyházára, a rokonai birtokán fekvő uradalmi ház kertészlakába költözött, amelyet később a helyi termelőszövetkezet kisajátított, majd a falu egyik államosított házában utaltak ki számára egy szobát. Ott vetette papírra visszaemlékezéseit. Barátai, ismerősei, színésztársai segítették ugyan, de így is igen szerény körülmények között élt.
1954-ben visszatérésre készült legnagyobb szerelméhez, a színpadhoz. Csíky Gergely Nagymama című vígjátékának főszerepére hívták a Déryné Színházba. Honthy Hanna állítólagos „közbenjárására” azonban a szerepet visszamondták.
1955. május 5-én magányosan, de nem elfeledve hunyt el. Gyászszertartását hűséges Iluskája, Medgyaszai Vilma, valamint Oláh Gusztáv, Mészáros Ági és Latabár Kálmán rendezték, amelyre a színésztársak adakozásából közel 15 000 forint gyűlt össze. Latabár Kálmán saját autóján ment vidékre Kiss Ferencért, aki akkortájt segédmunkásként dolgozott, hogy ő is részt vehessen a temetésen. Rajtuk kívül jelen volt többek között Turay Ida, Dajka Margit, Ajtay Andor, Rózsahegyi Kálmán, valamint számtalan kolléga és tisztelő. A színésznők közül sokan fekete fátyollal, az urak pedig frakkot öltve hangsúlyozták a primadonna iránti szeretetüket. Fedák Sárit mintegy háromezren kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben.
A kommunista hatalom félreállította, emléke halványulni látszott, nevét hosszú ideig csak egy kártyajátékban emlegették, mint legnagyobb bemondást. Szülőföldje és a szakma azonban nem feledte. A legtöbbet talán a szintén kárpátaljai színésznő, Szűcs Nelli tett azért, hogy a közönség újabb generációi megismerjék Fedák Sári színészi és emberi nagyságát. A Nemzeti Színház művésznője 2015 októbere óta adja elő országszerte nagy sikerrel Fedák Sári című önálló estjét. Szintén tőle származik a gondolat, hogy Beregszász állítson szobrot híres szülöttjének. A szobor felavatására 2018. október 26-án, Fedák Sári születésének 139. évfordulóján került sor. Az ünnepségen megemlékeztek a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház 25 éves fennállásáról is.
Fedák Sári nemcsak a magyar közönség szívét hódította meg, de nagy sikerrel lépett fel a világ számos színpadán. Művelt, hat nyelvet beszélő, kivételes tehetségű színész, jó humorú, impulzív személyiség és nyíltszívű ember volt. Egyetlen meggyőződés szerint élt, magyar volt, teljes szívvel.      

Szűcs Márta

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész

A kiegyezés után, de különösen a honfoglalás ezeréves évfordulójának időszakában számos köztéri szobor, emlékmű született szerte a Kárpát-medencében. A lázasan folyó építkezések, restaurálások, városszépítések mellett rangot adott egy-egy városnak, ha piacterén emléket állított nagy szülöttjének, patrónusának, vagy kegyelettel emlékezett meg a szabadságért vérüket áldozó hősökről.
Az első világháborút követően viszont a megszállt területeken módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, illetve kegyeletsértő átértelmezése, amelynek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatul. A trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója alkalmából ezekből mutatunk be tematikus csoportokba rendezett válogatást.

Az Alföld keleti peremén, Nagyváradtól alig negyven kilométerre, délnyugatra fekszik a hajdúk egyetlen bihari városa, Arany János szülőhelye, Nagyszalonta. Várát I. Rákóczi György építtette a török ellen, és II. Rákóczi György már le is romboltatta, hogy ne kerüljön törökök kezére. Az erődítményből mindösszesen egy csonka torony maradt meg, amely az évszázadok során a város jelképévé vált.

Nagyszalonta látképe a Csonka-toronnyal – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/66.

A város lakói mindig is büszkék voltak arra, hogy hajdúivadékok, akiknek őseit még Bocskai telepítette le erre a területre. A millennium idejére esett a város újraalapításának és Bocskai István fejedelem halálának 290-ik évfordulója, ennek ellenére a szalontaiak elsőre mégis inkább Kossuth Lajosnak kívántak szobrot állítani. Természetesen Nagyszalontának Bocskai István és Arany János emléke is fontos volt, de élénk figyelemmel kísérve más települések szoborállítási igyekezetét, nem akart nagyon elmaradni mögöttük.

Nagyszalonta látképe 1907-ből. – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/67.

Az első felhívásnak még nem volt erős foganatja, viszont egy évre rá, különösen miután a szomszédos településen, Tenkén felavatták Kossuth mellszobrát, Nagyszalonta népe is megemberelte magát. Ehhez kellett Csorvássy István szolgabíró lelkesítése és a 48-as Népkör első ezer forintos felajánlása is. Ezt követően a pénz rekord gyorsasággal gyűlt össze, és ami a legmeglepőbb, hogy maga a szobrász is részt vett a gyűjtésben.

Ahogy a híradásból is kiderült, a szoborbizottság Tóth András debreceni szobrászt kérte fel a Kossuth-szobor megalkotására.

Kossuth Lajos szobra, Tóth András alkotása. In. Vasárnapi Újság, 48. évf. 27. sz. (1901. júl. 7.), 438. – Elektronikus Periodika Archívum

A város képviselőtestülete még vitázott egy sort a szobor elhelyezéséről. Abban egyetértettek, hogy az emlékműnek központi helyen kell állnia, és erre a legalkalmasabb a Toldy tér. Az ellenvetést megfogalmazók azonban, a tér profán (piactér) jellegére hivatkoztak, amely nem méltó hely a nagy államférfiú emlékének megörökítéséhez. Végül megszületett a salamoni döntés, a piactérből leválasztottak egy 20 négyszögölnyi területet a református templom oldalában és ezt fák ültetésével parkosították, így el tudták különíteni az emlékhelyet a vásári forgatagtól.

• 
• 

A szobor leleplezésének időpontját 1901. június 30-ra tűzték ki. A Szalontai Lapok június 16-iki számában közölték a részletes programot. A leleplezés ünnepén az újság díszes címlappal jelent meg:

Szalontai Lapok, 13. évf. 27. sz. (1901. jún. 30.) – Törzsgyűjtemény

Egy csapat országgyűlési képviselő már előző napon megérkezett a városba, köztük Hentaller Lajos, Kossuth egyik első életrajzírója is. Az ünnep reggelén különvonat szállította Nagyváradról és Budapestről a vendégeket. Ez utóbbin érkezett meg Kossuth Ferenc Barabás Béla aradi országgyűlési képviselő kíséretében. Az ünnepi beszédet Móczár József gimnáziumi tanár mondta. A szónoklatnak egyetlen hibája – ahogy azt az újságíró megjegyezte – hogy hangja nem ekkora néptömeghez volt igazítva. Természetesen Kossuth Ferenc is felszólalt, ezt követően a záróbeszéd és a Himnusz következett, de a tömeg nem tágított és skandálva követelte, hogy Barabás Béla is felszólaljon. Az aradi képviselő rögtönzött lelkesítő beszédében a nemzetiségek egymás iránti szeretetére buzdított, majd az aradiak elsőként helyezték el 13 fehér rózsával ékesített koszorújukat a szobor talapzatánál.
A koszorúzás után a vendégek a vasúti vigadóban díszebéden, majd este táncmulatságon vehettek részt.
A jeles alkalomra a szoborbizottság Csorvássy István szerkesztésében egy Kossuth-albumot is megjelentetett, amelyet már az ünnepség napján két koronáért meg lehetett venni. (Sajnos ennek az albumnak még nem sikerült a nyomára bukkanni. Dánielisz Endre, Nagyszalonta kiváló helytörténésze sem tesz említést róla.)

Kossuth Lajos szobra Nagyszalontán – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/63.

Kossuth Lajos szobra Nagyszalontán – Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény: P 14/62.

A román katonaság 1919. április 22-én vonult be Nagyszalontára. Bár román közigazgatást vezettek be, a 90%-ban magyar lakosú alföldi város bízott abban, hogy ez a megszállás csak rövid ideig fog tartani. A trianoni diktátum után ezek a remények szertefoszlottak, sőt a szalontaiak az új hatalom megszilárdulásának egyik sajátos formáját tapasztalhatták 1920. augusztus 8-án vasárnap reggel, templomba menet. Kossuth Lajos szobrát a talapzat előtt kettétörve találták a földön. A magyarokat megrázó eseményről a Szalontai Lapok keddi száma is tudósított. A címlapon, a tudósítás szövegében megjelenő nagy fehér folt a cenzúra nyílt megnyilvánulásának beszédes jele volt.

Szalontai Lapok, 32. évf. 178. sz. (1920. aug. 10.) – Törzsgyűjtemény

Mondanunk sem kell, hogy az elkövetők kilétére sohasem derült fény, a Csonka-toronyban ideiglenesen elhelyezett sérült szobor pedig húsz éven át várta sorsa jobbra fordulását. 1940-ben a második bécsi döntés nyomán Nagyszalonta ismét Magyarország része lett.

Sajnos nem sokáig maradhatott a helyén háborítatlanul. Pontosan négy évre rá a szovjetek oldalán bevonuló román katonaságnak első dolga volt a Kossuth-szobor ledöntése. Ezúttal azonban az ügybuzgalom elhamarkodott volt. A szovjet városparancsnok véletlenül jártas volt a magyar történelemben, legalábbis ismerte Kossuth forradalmi érdemeit, ezért az elkövetőkkel visszatétette helyére az emlékművet.
Így eshetett meg, hogy Tóth András alkotása a legkeményebb Ceauşescu-diktatúra idején is – egyedüli Kossuth-szoborként Romániában – megtűrve bár, de a helyén maradhatott, és a mai napig Nagyszalonta főterét díszíti.

Kossuth Lajos szobra Nagyszalontán napjainkban. A kép forrása: erdely-szep.hu/Nagyszalonta

A nagyszalontai Kossuth-szobornak külön érdekessége, hogy van egy ikertestvére Amerikában, Clevelandban. A clevelandi magyarok Tóth Andrástól rendelték meg a nagyszalontai szobor hasonmását, és Kossuth születésének 100-ik, amerikai útjának 50-ik évfordulója évében, 1902. szeptember 28-án, ünnepélyes keretek között leplezték le.  

Kossuth Lajos szobrának leleplezése Clevelandban. In: Vasárnapi Újság, 49. évf. 44. sz. (1902. nov. 2.), 720. – Digitális Képarchívum. DKA-066618

A két szobornak majd 120 éves története teljesen eltérő. Míg a nagyszalontait több atrocitás is érte, addig clevelandi testvére végig háborítatlanul a talapzatán maradt. Legutóbb 1985-ben restaurálták. Az amerikai eseményeket látva felmerülhet bennünk a kérdés: kell-e aggódnunk a clevelandi, de akár a New York-i Kossuth-szoborért?

Kossuth Lajos szobra Clevelandban napjainkban. Forrás: Egyesült Magyar Egyletek honlapja

Elbe István

A Trianon 100 – Emlékműveink sorsa a Kárpát-medencében című sorozatunk további részei:
Millenniumi emlékművek: 1. Hét vidéki emlékmű; 2. Munkács; 3. Nyitra; 4. Dévény; 5. Pannonhalma; 6. Ópusztaszer; 7. Zimony; 8. Brassó; 9. Verecke 1.; 10. Verecke 2.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékművei: 11. Arad 1.; 12. Arad 2.; 13. Zombor; 14. Nagybecskerek; 15. Törökbecse; 16. Kassa; 17. Lőcse; 18. Ompolygyepű; 19. Vízakna; 20. Marosvásárhely; 21. Segesvár 1.; 22. Segesvár 2.; 23. Jósikafalva 1.; 24. Jósikafalva 2.
Kossuth-szobrok: 25. Rozsnyó; 26. Losonc; 27. Érsekújvár; 29. Nagykároly; 30. Marosvásárhely 1.

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti- és Zeneműtár munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény egyik díszlettervéről.

Valódi ritkaság: az „opera varázslója”, Oláh Gusztáv saját kezűleg szignált díszletterve került úgy tizenöt éve a Színháztörténeti Tárunk Szcenikai Gyűjteményébe, mondhatni, a véletlennek, s tegyük hozzá, a figyelő, műértő szemnek is köszönhetően. Folytatjuk előző heti blogbejegyzésünket.
Az OSZK Színháztörténeti- és Zeneműtárában megvannak az Othello 1929-es bemutatójához kapcsolódó dokumentumok: eredeti színpadfotók és a bemutató színlapja. Ezek alapján sikerült egyértelműen beazonosítani a jellegzetes Oláh Gusztáv-tervet, mely színeivel, s építészi precízséggel megalkotott lenyűgöző térhatásával nemcsak a színpad legjobb ismerőjéről, hanem a korábban építészeti stúdiumot is folytató igazi művészről árulkodik.
„Othello, a velencei mór. Új betanulással, először” – áll a Nemzeti Színház színlapján vörös betűkkel – „Írta: Shakespeare. Fordította: Harsányi Kálmán. Az új díszletterveket ifj. Oláh Gusztáv tervezte.” Az első előadás: „Pénteken, 1929. október 25-én.” – Még az eredeti szövegkönyv is megvan. A korabeli fényképeken pedig egy az egyben a terv jelenik meg.

• 
• 
• 
• 

 

A díszlettervező jellegzetes „kék korszakából” két alkotása közelít valamiképp az Othellóhoz a színpadi térábrázolás szempontjából is: az Operaházban 1932. december 18-án bemutatott Offenbach-darab, a Hoffmann meséi velencei, valamint az ugyanott 1933. február 14-én bemutatott Wagner-opera, a Lohengrin az antwerpeni vár udvarát ábrázoló díszletterv.

• 
• 

Érdekességképp megjegyezzük, hogy az Othello Nemzeti Színházi bemutatójával egy napon volt az Operaházban Wagner Tannhäuserének a bemutatója az akkori főrendező, az amúgy többek közt díszlet- és jelmeztervező Márkus László (1881‒1948) rendezésében. Az előadáshoz készült díszleteket, sőt a jelmezeket is Oláh Gusztáv tervezte.
Shakespeare Othellóját később, 1937. május 14-én is bemutatta a Nemzeti, a jelmezeket ekkor már Nagyajtay Teréz tervezte.
Az MTI tudósítása szerint:

A másnapi, október 23-i híradás szerint pedig:

S egy ellentmondás is mindjárt tisztázódik, nevezetesen az, hogy a színlap szerint október 25-én, pénteken volt a bemutató, a korábban Nemzeti Színház könyvtárában, ma az OSZK Színháztörténeti- és Zeneműtárában lévő eredeti szövegkönyv, rendezőpéldány bejegyzése szerint viszont november első napján:

S van egy másik példánya is:
„Ezt a példányt Harsányi Kálmán számlapozta és javította. A beírások is az ő kezétől származnak.” – jegyzi a címlapra Pataki József, a Nemzeti Színház könyvtárosa.

Othello. Harsányi Kálmán fordítása saját bejegyzéseivel – Színháztörténeti Tár: NSz O 128/1

S a hivatalos tudósítás is ezt támasztja alá:

Tehát az Othellót alakító Ódry Árpád nélkül valóban nem lehetett volna megtartani az előadást, ezért betegsége miatt csak egy héttel később, valóban november 1-jén volt a darab bemutatója
.A Nyugat 1929. 21. számának „Színházi figyelő” rovatában csak Kürti Pál színikritikus, dramaturg, rendező és műfordító lesújtó, sok tekintetben igaztalan véleménye olvasható, melyből érződik a „hivatalosnak” és „konzervatívnak” tartott Nemzeti Színház elleni támadás:

A fordító, Harsányi Kálmán (1876‒1929) már nem érhette meg fordítása színpadra vitelét, 1929. május 31-én elhunyt.
Shakespeare akkori egyik legjobb értője, fordítója, Kosztolányi Dezső Herczeg Ferenc hetilapjában, az Új Idők november 3-i számában megjelent Othello. Fölújítás a Nemzeti Színházban című írásában magáról az előadásról – az amúgy színikritikáiban tőle megszokott módon – alig mond valamit, a fordítástól azonban el van ragadtatva:
„Az Othello új fordítása: nemzeti kincs” – zárja hosszas, elismerő fejtegetését.

Kosztolányi szakértelme nem kétséges, s nem véletlen, hogy a legfontosabb számára a fordító volt, hisz ő maga is több Shakespeare-drámát is lefordított: Rómeó és Júlia (1930), Téli rege (1930), Lear király (1936). A díszlettervezőt nem említi. Korábban viszont, a Szentivánéji álom felújításáról írva, róla is megemlékezik:

S míg Kosztolányi az 1931-ben megjelent Shakespeare-esték. Jegyzetek és észrevételek című írásában arról elmélkedik, nem tartja valószínűnek, hogy Shakespeare valóban járt Velencében („Ez az utazás merőben valószínűtlen.”), említsük meg, hogy Velencében a hagyomány mind a mai napig több épületet is kapcsolatba hoz a szereplőkkel. Az egyiket, a Canal Grandéra néző XV. századi impozáns gótikus palotát egyenesen úgy tartják számon, mint Desdemona házát. Ez a Palazzo Contarini Fasan, Casa Desdemona, amelyet egyes vélemények szerint csak az épületet ábrázoló festmény – Friedrich Nerlich Casa Desdemona – címéről kezdték így nevezni.

Palazzo Contarini Fasan, Velence. Desdemona palotája. Forrás: Wikimedia

Egy biztos: Oláh Gusztáv járt Velencében… mondhatni, Itália szerelmese volt ő is, a „lagúnák városát” is igen jól ismerte, s ez a díszletterve, ha nem is egy az egyben egy valós velencei tér, még talán az is, aki sohasem látta, mindjárt oda képzeli magát. 

Ajánlott irodalom:

• A Színháztörténeti Tárunkban őrzött Oláh Gusztáv-alkotásokról szép keresztmetszetet nyújt: Burda Zita Az opera varázslója című összeállításában.
• Oláh Gusztáv díszletterveiről is szól a Bartók születésének 125. és Oláh Gusztáv halálának 50. évfordulójára megjelentetett díszes kötet: Burda Zita – Kis Domokos Dániel: Bartók a színpadon. Osiris Kiadó, Bp. 2006. Online elérés.
• Oláh Gusztáv rövid életrajza, tervezéseinek adattára: Oláh Gusztáv (1901–1956) tervezései – rendezései. (Adattár.) Összeállította, a bevezetőt írta: Alpár Ágnes. Magyar Színházi Intézet, Színháztörténeti füzetek 58. szám, Bp. 1975. Online elérés.
• Oláh Gusztáv, ifj.: Színpadi díszletfestés; Színpadi díszlettervezés. In. Színészeti lexikon. Színjátszás, színpadművészet, rendezés, film, tánc, varieté, színészies népszokások. Szerkesztette Németh Antal. 1–2 köt. Budapest, Győző Andor Kiadása, 1930. 2. köt. 908–909, 909–911.
• Kosztolányi Dezső: Othello. Fölújítás a Nemzeti Színházban. In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. kötet, 89‒94.
• Kosztolányi Dezső, Szentivánéji álom. Jegyzet az új előadásról (Pesti Hírlap, 1928. május 26). In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. köt. 72‒75.
• Kosztolányi Dezső: Shakespeare-esték. Jegyzetek és észrevételek (Új Idők, 1931. május 17.). In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. köt., 94–97.
• Kollát Gyula: Velence képzelt lakói. In. Szép világuk blog, 2014. 02. 04.
  

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban adom közre. Tasnády Ilona maga is kétféle írásmóddal használta a nevét.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti- és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenkettedik, befejező részben munkatársunk, Kádár Krisztina írását olvashatják az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt Marianne Szasz-Burgos, született Szász Marianna hagyatékát mutatja be.

Ritkaságszámba megy Marianne Szasz-Burgos hagyatéka, több szempontból is. Egyrészt, ami az emigrációs hagyatékok esetében ritka, a hivatalos és a magánszféra itt szétválasztható, illetve az előbbi másodlagosan, kisebb volumenben van jelen. Továbbá, az anyag nem egy híres férfiember vagy egy közszereplő anyaga, hanem egy női magánszemélyé, aki nagy gonddal gyűjtötte a saját, valamint a felmenőinek életútjáról tanúskodó dokumentumokat. A forrásanyag sokrétűsége is rendkívüli: az életutat a néhány oldalnyi két naplórészleten, a pár önéletrajzírás-jellegű dokumentumon és a több újságcikken kívül az igen gazdag kéziratos és gépelt iratanyag, a rengeteg fénykép és az ezekhez társuló tárgyi annalektákból álló (a hajfürttől a medalionon át a pecsétnyomóig) gyűjtemény alapján lehet rekonstruálni. Eme rendkívül gazdag anyagú és tárgyú írott és tárgyi hagyatékból egy részt emelek itt ki, ami egyfelől Szász Marianna és az emigránsok sorsának, másfelől a hagyaték hazakerülésének is egyfajta tükre: az utat a régi világból az újba, és a két végpontot összekötő hajóutat mint az emberi élet folyamatának, az akadályokon, viszontagságokon túljutásnak, az élet viharaival való küzdelemnek a szimbólumát.

Marianna édesapjával, vitéz Szász Oszkár magyar királyi honvéd ezredessel és édesanyjával, báró Collas Gittával, azaz Margit Baronin von Collas de Ramaille et Liancourt-al, 1944 őszén-telén érkezhetett meg Ausztria egyik menekülttáborába, abban az időszakban, amikor „a »nyugatra« menekülés nagy hulláma kezdődött, amely a háború végéig körülbelül egymillió embert szakított ki otthonából”. (Puskás, 1996: 67–102.) A család a brit zóna tengelyében húzódó Feffernitz-Villach-Klagenfurt-Graz-Großwilfersdorf útvonalon létrehozott számos angol ellátású segélyhely közül több táborban is megfordult az Ausztriában töltött esztendők alatt. Marianna később úgy emlékezett vissza, hogy a tábori élet nehézségei közül a legrosszabb az volt, hogy nem lehetett tudni, hova és mikor kell továbbmenni.

• 
• 

A menekültek, azaz a Displaced Person-ok (hontalan személy, magyarosan „dípi”, noha a kategóriának nem volt jogi differenciáló vagy diszkrimináló tartalma) túlnyomó része nélkülözések közepette táborokban élt. Mivel kevés munka akadt, a DP-k nagy része még 1948-ban is élelmiszersegélyre szorult. (Nyári, 2017: 53–57.) A mindennapi életet igyekeztek megszervezni, többek között iskolákat, kórházakat tartottak fent. Így Marianna, aki a debreceni Dóczi Református Leánygimnáziumban kezdte meg tanulmányait, a feffernitzi majd a kellerbergi magyar tábori középiskolában folytathatta azokat. A letelepedésre várakozás évei alatt azután Marianna a kellerbergi és a spittagi kórházakban szerzett laborasszisztensi tapasztalatot, míg édesanyja a Feistritz a.d. Drau cégnél a szabóság elsajátításáról szerzett tanúsítványt.
A család végül 1949. szeptember elején, az IRO (International Refugee Organization, Nemzetközi Menekültügyi Szervezet) szervezésében és a Lutheránus Világszövetség anyagi támogatásával a németországi Bremen külvárosában található amerikai katonai bázison létrehozott menekülttáborból, a Grohn táborból (Camp Grohn) indult a brémai kikötőbe, hogy felszálljon az Amerikába induló hajóra, melynek célállomása a massachussettsi Boston városa volt. Noha már 1946 őszén voltak kezdeményezések, az Egyesült Államok csak 1948-ban nyitotta meg kapuját az európai menekültek előtt. Az 1948. július 1-én életbe lépett Displaced Persons’ Act tette lehetővé, hogy az elkövetkezendő két évben kiadjanak 200 000 kvótavízumot az „olyan alkalmas személyek bevándorlására, akik Németország, Olaszország és Ausztria amerikai, brit vagy francia zónájában tartózkodtak”. (Puskás, 1996: 67–102.) A hazatelepítésre, személyazonosság megállapítására, segélyezésre, jogi és politikai védelemre, valamint a harmadik országba település elősegítésére létrehozott IRO több mint egymillió „DP”-t telepített le 1948 és 1952 között. Ebből 1947. július 1-től 1951. december 31-ig a Németországból, Ausztriából a tengerentúlra, illetve a kontinensre az ENSZ égisze alatt megalapított szervezet 62 001 magyar menekültet telepített harmadik országba (számuk több lehetett).
A hajóútról számos érdekfeszítő dokumentum mesél, és egyben árulkodik arról is, hogy nem pusztán egy egyszerű utazásról van szó, hanem az emigráció folyamatának egy olyan láncszeméről, amely egyszerre bír szimbolikus erővel és a történelem intézményesítő erejével.

The Eltinge News. Eine Bordzeitung, 6. Sept. 1949. Gépirat

A Usat General Leroy Eltinge hajó Haditengerészetének Szállítmányozási parancsnoka által a felügyelői tisztet betöltő utasok számára szóló felhívása. 1949. szeptember. 3. Angol nyelvű gépirat

A család úticélja az Ohio állambéli Luckey falucskája volt, ahol Marianna édesanyja és édesapja a farm körüli munkákban segédkezett, míg ő maga, hála laborasszisztensi tudásának, egy kórházban, a Kansas Leopold Hospitalban helyezkedett el, ugyanebben a munkakörben. Később a család átköltözött a falutól nem messze fekvő Toledo városába, mely Ohio állam negyedik legnagyobb városa. Az amerikai állampolgárságot a család 1955 júniusában kapta meg. Miután Marianna megszerezte diplomáját a Toledo Egyetem Orvosi biotechnológia szakán, a Riverside Hospital Vérbankjánál dolgozott hosszú esztendőkön át, majd az Északnyugat Ohio-i Regionális Vöröskereszt Véradó Központjánál (NW Ohio Regional Red Cross Blood Donation Center) előbb vezető technológus, majd a Flower Hospital Vérbank igazgatója 1993-as nyugdíjba vonulásáig. Édesanyja varrónőként helyezkedett el, édesapja pedig huszonkét esztendőn át a Strater Cleaners vegytisztító és mosoda cégnél dolgozott. Marinna 1985-ben ment feleségül Gabriel Vera-Burgos-hoz, akivel 2009-ben bekövetkezett haláláig boldogan élt. Gabriel Burgos 1925-ben született Columbiában, 1949-ben emigrált az Egyesült Államokba, ahol mint könyvelő dolgozott a detroiti Wayne State Egyetemen. Marianne-nak saját gyermeke nem volt, de férjének előző házaságából született három gyermekét a sajátjainak tekintette. A közöttük lévő mély szeretetről és kötődésről tanúskodik az is, hogy fogadott lánya gondoskodott hagyatékáról; megőrizte, rendszerezte és felajánlotta azt a közgyűjtemény javára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szász Marianna, azaz Marianne Szasz-Burgos a családjának, barátainak és munkájának élt. A Vérbank igazgatói posztja mellett több szervezetnek is tagja volt: egyebek közt a Vöröskeresztnek, illetve az Ohio-i Vérbank Egyesület (Association of Blood Bank) végrehajtó bizottságának. De ahogy a többi emigráns hagyaték, Mariannáé is az óhaza köré rendeződik. Ugyanis a fond java részét az ősöktől származó és ősökről, valamint Marianna gyermekkoráról, az ausztriai évekről és az amerikai útról, a letelepedésről szóló különböző dokumentumok teszik ki. Ezeket egészítik ki a már amerikai állampolgár Marianna személyes levelezése új barátaival és a munkájával kapcsolatos újságcikkkivágatok, valamint az emigráns hagyatékokban jellemzően megtalálható dokumentumok: a Magyarországra vonatkozó (kis)nyomtatványok, magyar emigrációs folyóiratok példányai (például a Magyar Szabadság, a Vitézi Tájékoztató, a Virrasztó), különféle amerikai magyar egyesületek (Magyar Kongresszus Árpád Akadémia 2002, Magyar Segély Egyesület 2001, Center for Hungarian American Congressional Relations, World Federation of Hungarian Veterans Assoc., Kossuth Club, American Hungarian Foundation, Hungarian Club of Toledo) meghívói, értesítői.
Az életút folyamán tudatosan összegyűjtött hagyatékra tekinthetünk biográfiaként is. Ahogy maga az életrajz, a fond is a külvilág „komplex hatásainak alkotó beavatkozásaiból, illetve az erre adott reakciókból épül fel”. (K. Horváth, 2011: 154–176.) A hagyaték arról tanúskodik, hogy Szász Marianna életének meghatározó eseménye az emigráció volt; a benne található forrásanyag Marianna és az emigráns lét bonyolult és egymásra ható viszonyrendszerének folyamatos alakulásáról és alakításáról (is) szól. Az, hogy milyen ez a viszonyrendszer, és hogy miként fogható meg a hagyaték segítségével, hosszú tanulmányok témáját képezheti.

• 
• 

Kádár Krisztina (Kézirattár)

Hivatkozott irodalom:

• Puskás Julianna: Magyar menekülők, emigránsok – „DP-k” és „56-osok” 1944-1957, Aetas 1996. 67–102.
• Nyári Gábor: „45-ösök”. A német és osztrák területeken élő magyar emigráció története. 1945–1956, PhD-disszertáció, Budapest, 2017. 53–57.
• K. Horváth Zsolt: Az életrajzi térről, Korall 44. 2011. 154–176.

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész